Julianne Donaldson-Edenbrooke

Rokon lelkeimnek szerte a világon

1. fejezet

BATH, ANGLIA, 1816

A TÖLGY TERELTE EL A FIGYELMEM. Ahogy elsétáltam a dús, zöld

lombkorona alatt, önkéntelenül is felpillantottam a fára. A szél olyan
erővel cibálta a leveleket, hogy azok eszeveszett pörgésbe kezdtek, és
ennek láttán hirtelen eszembe jutott, milyen régen táncoltam utoljára.
Megálltam a faágak alatt, és azon morfondíroztam, mikor éreztem
utoljára ellenállhatatlan vágyat, hogy forogni kezdjek a tengelyem körül.

Ezt a pillanatot használta ki Mr. Whittles, hogy nesztelenül mögém
lopózzon.

– Miss Daventry! Milyen kellemes meglepetés!
Ijedten rezzentem össze, tekintetem kétségbeesetten kereste Amelia
nénit, aki nyilván továbbment a kavicsos ösvényen, míg én a fa
árnyékában időztem.
– Mr. Whittles! Nem… nem is hallottam, hogy jön.
Fél füllel mindig azt figyeltem, nem ólálkodik-e a közelben, de a
tölgyfa elvonta a figyelmem.
Mr. Whittles széles mosollyal nézett rám, és olyan mélyen hajolt meg
előttem, hogy még a fűzője is belenyikordult. Széles arca fénylett az
izzadságtól, ritkás haja a feje búbjára tapadt. Amellett, hogy az apám
lehetett volna, elviselhetetlenül nevetséges alak volt. Ám az összes
visszataszító vonása közül a száját tartottam a legförtelmesebbnek.
Amikor megszólalt, hevesen csapkodó nyelve vékony nyálréteget képzett
az ajkán, ami kövér cseppekbe gyűlt a szája sarkánál.
Közömbös arckifejezést erőltettem magamra, de ő csak azért sem
tágított.
– Ragyogó napunk van, nem igaz? Úgy is mondhatnám: „Ó, dicső
reggel, ó, dicső nyár, ó, dicső hölgy, ki előttem áll!” – Meghajolt, mint

aki tapsra vár. – Jaj, ne féljen, nem csak ez az ostoba mondóka van ám a

tarsolyomban! Írtam egy verset, egyenesen kegyednek.

Tétován elindultam arrafelé, ahol a nénikémet sejtettem.
– A nénikém bizonyára szíves örömest meghallgatja a költeményét,
Mr. Whittles. Ha nem csalódom, alig pár lépéssel járhat előttünk.
– Na de Miss Daventry, én kegyednek kívánok kedveskedni a
versemmel! – lépett közelebb hozzám Mr. Whittles. – Ha meg nem

sértem vele.

A hátam mögé dugtam a kezem, nehogy Mr. Whittles elkaphassa.
Nem ez lett volna az első eset, pedig irtóztam tőle.

– Attól tartok, nem rajongok úgy a költészetért, mint a nénikém. ..

Hátrapillantottam a vállam fölött, és megkönnyebbülten sóhajtottam

fel. Vénkisasszony nénikém sietve közeledett felénk az ösvényen, engem
keresett. Elsőrangú gardedám volt, ez a tulajdonsága csak most nyert
igazi jelentőséget.

– Marianne! Hát itt vagy! Á, Mr. Whittles! Nem ismertem meg. Tudja,
a látásom… – A nénikém sugárzó mosolyt villantott Mr. Whitdesre. –

Csak nem egy újabb verset akar elszavalni nekünk? Nagy élvezettel

hallgatom a költeményeit. Ön mesterien bánik a szavakkal.

A nénikémet az ég is Mr. Whittlesnek teremtette. Vaksi szeme

meglágyította udvarlóm visszataszító vonásait. És mivel annyi esze volt,

mint egy tyúknak, a legkevésbé sem viszolygott Mr. Whittles groteszk
lényétől. Már jó ideje mesterkedtem azon, hogy összeboronáljam őket, de
egyelőre nem jártam sikerrel.

– Ami azt illeti, tényleg van nálam egy vadonatúj költemény.
Mr. Whittles papírcetlit húzott elő a zsebéből, és gyengéden

megcirógatta. Megnyalta az ajkát, mire nagy nyálbuborék keletkezett a

szája sarkában. Hiába hadakoztam, mágnesként vonzotta a tekintetemet.

Vészesen ingott, de nem csöppent le.

Mr. Whittles olvasni kezdett:
– Miss Daventry szép és szőke, szeme, mint az égbolt kékje! Nem ám

zöld, és nem is barna; tengerkék, a vak is látja.
Erőszakkal kellett elszakítanom a pillantásomat a remegő

nyálcseppről.
– Milyen kedves gondolat! Tengerkék. De az én szemem inkább

szürke, mint kék. Sokkal jobban örülnék egy olyan versnek, ami a szürke
szememet dicséri – mosolyogtam ártatlanul.

– H-hogyne, természetesen. Én is amondó vagyok, hogy a kegyed
szeme bizony szürke. – Mr. Whittles hosszasan ráncolta a homlokát. – Á,

meg is van! Majd azt írom, hogy szürkéskék, hiszen kicsit szürke is, meg

kicsit kék is, amint az imént megállapítottuk. így megmarad a rím, és nem

kell hatodszorra is átírnom a verset.
– Igazán elmés megoldás – motyogtam.
– Valóban – vágta rá Amelia néni.
– Még nincs vége. Miss Daventry szép és szőke, gyönyörű a haja

színe! Borostyán a gyertyafényben, csillog-villog rendületlen.
– Ügyes! – feleltem. – De az én hajam nem borostyánsárga. Ugye,

szerinted sem, Amelia néni? – fordultam a nénikémhez.
– Nem. De nem ám – billentette félre a fejét.
– Látja? Bocsássa meg nekem, hogy ennyit akadékoskodom, Mr.

Whittles, de úgy érzem, kötelességem arra ösztönözni, hogy a lehető

legjobb munkát végezze.

Mr. Whittles bólintott.
– Talán jobban tetszett kegyednek, amikor a lovam sörényéhez

hasonlítottam a frizuráját?
– Igen – sóhajtottam. – Az volt az igazi. – Kezdtem belefáradni a

játszadozásba. – Mi lenne, ha most azonnal hazamenne, és átírná az

egészet?

Ekkor a nénikém felemelte az ujját.
– Szerintem a te hajad mézszőke.
– Méz! Ez az! – Mr. Whittles megköszörülte a torkát. – Lépesméz a
gyertyafényben, csillog-villog rendületlen! – vigyorgott, közszemlére

tárva nedvességben úszó száját.

Nagyot nyeltem. Hogy nyáladzhat valaki ennyire?
– Most már tökéletes. Pénteken fel is olvasom Smithék estélyén.

Ijedten rezzentem össze.
– Á, azzal csak tönkretenné, Mr. Whittles. Ez a vers olyan gyönyörű,
hogy a szívemen fogom hordani. Szabad? – nyúltam a papírlap felé. Mr.
Whittles egy pillanatig habozott, majd a kezembe nyomta a cetlit. –
Köszönöm – mondtam teljes őszinteséggel.
Amelia néni ezek után Mr. Whittles édesanyjának hogyléte felől
érdeklődött. Mr. Whittles hosszas fejtegetésbe bocsátkozott az édesanyja
lábán keletkezett gennyes sebről. Felkavarodott a gyomrom. Ennyi

förtelmet! Hogy eltereljem a figyelmemet, félrehúzódtam, és újból

szemügyre vettem az iménti tölgyfát.

A termetes fa láttán megint fellángolt bennem a honvágy. A levelek

megállás nélkül pörögtek-forogtak a szélben, én pedig feltettem
magamnak a kérdést, ami az előbb megtorpanásra késztetett. Mikor is

perdültem táncra utoljára?

Régen nagyon szerettem magamban táncolni. Nagyanyám nyilván

haszontalanságnak titulálná, ha véletlenül tudomást szerezne róla. Ez is

csak olyan szokás volt, mint órák hosszat olvasgatni a gyümölcsösben,
vagy fel-alá nyargalászni a kancámmal az erdőben.

Legalább tizennégy hónapja nem perdültem táncra. Tizennégy hónap

telt el azóta, hogy a legmélyebb fájdalmam közepette elhurcoltak

otthonról, egyenesen Bathba vittek, és letettek a nagyanyám küszöbére,

miközben apám egészen Franciaországig szökött, hogy a maga módján

gyászolhasson.
Tizennégy hónap – két teljes hónappal maradtam tovább ebben a

fullasztó kisvárosban, mint kezdetben hittem. És bár semmi okom nem
volt rá, bőszen reménykedtem: az, hogy egyedül kell megküzdenem a

gyászommal, már önmagában is elég szigorú büntetés lesz. Két hónappal
ezelőtt, a mama halálának évfordulóján, tűkön ülve vártam, hogy a papa

eljöjjön értem. Újra meg újra elképzeltem, mekkorát dobban majd a

szívem, amikor meghallom a kopogását. Elképzeltem, milyen fürgén
tárom ki előtte az ajtót. Elképzeltem, ahogy mosolyogva bejelenti, azért

jött, hogy hazavigyen.
De apám nem jött el értem azon a két hónappal ezelőtti napon. Egész

éjszaka ébren virrasztottam az ágyamban az égő gyertya mellett, hátha

meghallom a kopogást, ami az aranykalitkából való szabadulásomat jelzi.

Aztán megvirradt, de senki sem kért bebocsátást.

Sóhajtva néztem fel a szélben táncoló zöld levelekre. Már régóta nem

volt okom a vidámságra. Pedig tizenhét éves voltam. Ez eléggé

aggasztott.
– Gennyedzik – rántott vissza a valóságba Mr. Whittles hangja. –

Csúnyán gennyedzik.

Amelia néni arca enyhén zöldes árnyalatot öltött. A nénikém a szája
elé kapta kesztyűbe bújtatott kezét. Úgy döntöttem, ideje közbelépnem.

Karon fogtam a nénikémet, és közöltem Mr. Whittlesszel:
– Ha megbocsát, a nagyanyám már vár minket.

– Hogyne, hogyne – hajbókolt Mr. Whittles, miközben a fűzője
hangosan nyikorgón. – Remélem, hamarosan viszontláthatom, Miss
Daventry. Talán a Pump Roomban1?

Hát persze hogy Bath legnépszerűbb szalonját ajánlotta a következő
„véletlen” találkozáshoz. Jól ismerte a szokásaimat. Miközben

udvariasan elmosolyodtam, megfogadtam magamban, hogy legalább egy

hétig nem fogok a Pump Roomban teázni, azzal a kavicsos utat a Royal
Crescenttől elválasztó zöld gyepszőnyeg felé vonszoltam Amelia nénit.

Az épület sárgásbarna kövei kecses félkörívet alkottak, mint két ölelésre
tárt kar. Nagyanyám lakása Bath legelőkelőbb ingatlanjai közé tartozott.
Ám a fényűző pompa sem feledtette velem azt a tényt, hogy Bathban

lakni kész lidércnyomás. Éjjel-nappal sajgott a szívem, annyira hiányzott

a vidéki élet.
Nagyanyám a szalonban ült, és levelet olvasott. Királynői tartással

trónolt a székén. Még mindig talpig gyászban volt. Amikor beléptem az

ajtón, felpillantott, és kritikus tekintettel mért végig. Semmi sem

kerülhette el éles, szürke tekintetét.
– Hova tűntél? Már megint az erdőben csatangoltál, mint valami

parasztlány?
Amikor először szegezte nekem ezt a kérdést, majd’ hanyatt estem.

Ma már inkább mulattatott a dolog, hiszen tudtam, ez is a játék része.

Nagyanyám nem bírta ki, hogy naponta legalább egyszer ne provokáljon
csípős szópárbajt kettőnk között. Azt is tudtam azonban (bár soha nem
róttam fel neki), hogy a mogorva külső a szerinte elképzelhető

legnagyobb gyengeséget volt hivatott leplezni: a lágy szívet.
– Nem, nagymama, csak páratlan napokon lófrálok az erdőben. Páros

napokon fejni tanulok.

Lehajoltam, és homlokon csókoltam. Egy pillanatra megszorította a

karomat. Így mutatta ki a szeretetét.
– Hm. Szerinted ez mulatságos? – kérdezte.
– Nem kifejezetten. Még sokat kell gyakorolnom, hogy rendesen meg

tudjak fejni egy tehenet. Egyelőre siralmasan kétbalkezes vagyok.

Láttam, hogy nagyanyám szája körül megvonaglanak az izmok, ami

azt jelentette, hogy csak nagy nehézségek árán tudja elnyomni a
mosolyát. Gyorsan megigazította a csipkekendőjét, és intett, hogy üljek

le mellé.

1 A felső osztály találkozóhelye Bathban.

– Ma sem írt senki? – pillantottam a kisasztalon heverő levélkupacra.
– Ha a semmirekellő apádra gondolsz, akkor nem.
– Biztos úton van – fordultam el, hogy elrejtsem a csalódottságomat. –

Talán nincs alkalma rá, hogy írjon.
– Vagy a nagy gyászban egyszerűen megfeledkezett a gyermekeiről –

dünnyögte nagyanyám. – Rátestálja a kötelezettségeit valakire, akinek
jobb dolga is akadna, pláne ennyi idősen.

Összerezzentem. Nagyanyám fullánkjai időnként mélyebbre hatoltak

a kelleténél. Ráadásul érzékeny pontomat érintették, mivel nem szerettem
mások terhére lenni, de egyszerűen nem volt hova mennem.

– Elköltözzek? – szalad ki a számon.

Nagyanyám lesújtó pillantást vetett rám.
– Ne bomolj! Épp elég nekem Amelia. – Összehajtogatta a levelet,
amit eddig olvasott. – Megint rossz híreket kaptam az unokaöcsémről.

Aha, az Utálatos Unokaöcs! Sejthettem volna. Nagyanyámat csakis
legfőbb örököse, Mr. Kellet viselt dolgai tudták ilyen harapós hangulatba

kergetni. Mr. Kellet hírhedt aranyifjú volt, igazi gazember, aki az összes

pénzét elkártyázta, miközben alig várta, hogy végre megkaparinthassa

nagyanyám tekintélyes vagyonát. Cecily, az ikertestvérem, fess,

romantikus úriembernek tartotta, amiben sajnos nem értettem egyet vele.

Igaz, másban sem.
– Mit művelt már megint? – kérdeztem.
– Olyasmit, ami nem a te ártatlan füleidnek való – sóhajtott fel

nagyanyám. – Lehet, hogy hibát követtem el, Marianne – folytatta erőtlen
hangon. – Az unokaöcsém tönkre fog menni. Csúnya, letörölhetetlen
foltot ejtett a család becsületén – emelte törődötten a homlokához
reszkető kezét.

Megütközve bámultam rá. Nagyanyám még soha nem mutatkozott
ilyen sebezhetőnek a jelenlétemben. Nem vallott rá ez a viselkedés.
Előrehajoltam, és megfogtam a kezét.

– Nagymama! Rosszul érzed magad? Hozzak valamit?
– Ne anyáskodj fölöttem, te lány! – söpörte félre a kezemet. – Tudod,

hogy nincs ínyemre az ilyen viselkedés. Csak fáradt vagyok.

Elnyomtam egy mosolyt. Tudtam, ha így rám pirít, akkor nincs nagy

baj. A viselkedése mégsem hagyott nyugodni. Nagyanyám rendszerint
(noha jócskán felidegesítette) szemet hunyt Mr. Kellet stiklijei fölött, ő

volt a kedvenc unokaöccse. Azt hiszem, azért szerette annyira Mr.

Kelletet, mert őt nem lehetett megfélemlíteni. De még soha nem láttam

ilyen nyugtalannak, ilyen elkeseredettnek.
– Az egyik levél neked szól – intett az asztalon tornyosuló levélkupac

felé. – Londonból érkezett. Olvasd el, aztán hagyj magamra!

Fogtam a levelet, és az ablakhoz léptem, hogy a napfény megvilágítsa
az ismerős kézírást. Amikor papa Bathba hozott, Cecilyt, az
ikertestvéremet is elszállásolta, méghozzá sokkal megfelelőbb helyen,

mint engem. Cecily londoni unokatestvérünknél, Edithnél töltötte az

elmúlt tizennégy hónapot, és szemmel láthatóan élvezte a

vendégeskedést.

Annak dacára, hogy ikrek voltunk, nem is különbözhettünk volna
jobban egymástól. Női rafinéria terén Cecily messze túltett rajtam.

Sokkal szebb és finomabb volt nálam. Zongorázott, és úgy énekelt, mint

egy csalogány. Fesztelenül flörtölt a férfiakkal. Imádta a városi életet, és

arról álmodozott, hogy egy nemesember felesége lesz. Ambiciózus

leányzó volt.
Az én törekvéseim merőben más jellegűek voltak. Arról ábrándoztam,

hogy vidéken telepszem le, sokat lovagolok, ráérősen festegetek a

gyümölcsösben, és gondját viselem apámnak, hogy úgy érezzem,
tartozom valahova, és hasznosan, értelmesen töltöm el az időmet. De
legfőképpen arra vágytam, hogy saját magamért szeressenek. Cecily

álmaihoz képest az én ambícióim földhözragadtnak és unalmasnak

Ivottak. Néha attól féltem, hogy Cecily mellett én magam is
földhözragadtnak és unalmasnak tűnök.

Az utóbbi időben Cecily egyfolytában legkedvesebb barátnőjéről,
Louisa Wyndhamről, és annak jóképű, vagyonos bátyjáról áradozott,

akihez mindenáron feleségül akart menni. Cecily nem árulta el az
úriember nevét. „A báty”, csak így emlegette a leveleiben. Gondolom,

aggódott, hogy az üzenetei illetéktelen kezekbe kerülnek. Alighanem
Betsytől, a komornámtól tartott, akinél, valljuk be, nem láttam nagyobb

pletykafészket.
Cecilynek nem árultam el, de nemrég megkérdeztem Betsytől, hogy

hívják Wyndhamék legidősebb fiát, ő pedig kinyomozta, hogy

Charlesnak. Sir Charles és Lady Cecily, ez igazán jól hangzik, gondoltam

magamban. Természetesen kétség sem férhetett hozzá: ha Cecily úgy
döntött, hogy feleségül megy Charleshoz, akkor úgy is lesz. A nővérem

mindig elérte, amit akart.

Mielőtt feltörtem volna a pecsétet a levelén, behunytam a szemem, és

némán elrebegtem egy imát: Uram, add, hogy ezúttal ne a kedves

Louisáról meg a jóvágású bátyjáról legyen szó! Nem mintha bármi

kifogásom lett volna Wyndhamék ellen (elvégre az anyáink
gyerekkorukban jó barátnők voltak, és én is legalább annyira az
ismerőseimnek tekintettem őket, mint Cecily), de az elmúlt két hónapban
másról sem hallottam, csak róluk, és már-már félő volt, hogy Cecily
sokkal erősebben kötődik Wyndhamékhez, mint hozzám. Felbontottam a

levelet, és olvasni kezdtem.

Drága Marianne!

Sajnálattal hallom, hogy Bath olyan, mintegy börtön. Nem

tudom átérezni a helyzeted, mivel London maga a mennyország.
Talán kettőnk közül nekem jutott a civilizáció iránti rajongás,
neked pedig a természet szeretete. Ebből a szemszögből nézve a

sors bizony nem bánt velünk igazságosan.
(Mellesleg én mint a nővéred még csak-csak megbocsátom

neked, hogy ezt írod: „Szívesebben venném, ha a nap, a szél és
az ég kékje díszítené a fejem, mint egy csinos kalap.” De kérve
kérlek, idegenek előtt ne ragadtasd magad ilyen kijelentésekre!

Attól tartok, a végén még rossz véleménnyel lesznek rólad.)

Nyomorúságos helyzetedre való tekintettel nem bosszantalak

azzal, milyen kalandokban volt részem az elmúlt héten. Csupán
annyit mondok: az első szezonom a Városban pontosan olyan

mulatságos, mint amilyennek képzeltem. De nem is árulok el

többet, mert nem akarom próbára tenni a türelmedet, azt pedig

végképp nem szeretném, hogy apró cafatokra tépd a levelemet,
mielőtt elolvasnád a legfontosabb újságot.

Drága barátnőm, Louisa Wyndham meghívott a vidéki

birtokukra. Ha jók az értesüléseim, a birtok hatalmas.

Edenbrooke-nak hívják, és Kentben fekszik. Két hét múlva tehát

vidékre költözünk. És most jön a java: te is hivatalos vagy

Edenbrooke-ba! Lady Caroline rád is kiterjesztette a meghívást,
mondván, hogy mindketten a gyerekkori „legjobb
barátnője”leányai vagyunk.

Mondd, hogy eljössz, és csodás napokat töltünk együtt! Talán
még abban is segíthetsz, hogy végre „Lady Cecily” legyen

belőlem (ugye, milyen pazarul hangzik?), mert, természetesen, a
báty is jelen lesz, azaz itt a remek alkalom, hogy elbűvöljem. Így
legalább a leendő családtagjaimmal is megismerkedhetsz.

Odaadó szeretettel:

Cecily

A hirtelen támadt remény hatására elakadt a lélegzetem.

Visszamehetek vidékre! Magam mögött hagyhatom Bath áporodott
levegőjét! Hosszas távollét után végre viszontláthatom a nővéremet! Ez

túl szép, hogy igaz legyen. Másodszor is elolvastam a levelet, ezúttal szép
komótosan, hosszasan ízlelgetve a szavakat. Azt persze tudtam, hogy

Cecily az én segítségem nélkül is ügyesen behízelgi magát Sir Charles
kegyeibe. Ami a szívügyeket illeti, semmivel sem tudnék előrukkolni,
amit ő maga ne alkalmazna, méghozzá sokkal bravúrosabban, mint én.

De ez a levél a bizonyíték, hogy még mindig fontos vagyok a számára,
hogy nem felejtett el. A nővérem egy angyal! Egy csapásra minden

gondom megoldódna. Örömömben megint táncra perdülnék.
– Nos? Mit ír a testvéred? – kérdezte nagyanyám.

Vidáman fordultam hátra.
– Meghívott, hogy menjek vele Wyndhamék kenti birtokára. Két hét

múlva indul Londonból.

Nagyanyám durcásan biggyesztette le ráncos ajkát, és átható pillantást

vetett rám, de egy szót sem szólt. Megrémültem. Ugye, elenged! Hiszen

pontosan tudja, mit jelentene nekem ez az utazás.

A mellemre szorítottam a levelet, és még a szívem is belesajdult,
amikor arra gondoltam, mi történne, ha megtagadnák tőlem ezt a vissza
nem térő lehetőséget.

– Elmehetek?
Nagyanyám a kezében szorongatott levélre – Mr. Kellet gaztetteinek
summázatára – sandított, majd az asztalra hajította a papírlapot, és

kihúzta magát.
– Elmehetsz, de csak egy feltétellel: ha fegyelmezed magad. Nem

rohangálsz a szabadban egész nap. Meg kell tanulnod, hogyan viselkedik
egy igazi hölgy. Végy példát a nővéredről, ő tudja, milyen az úri modor.

Nem engedhetem, hogy az örökösöm úgy viselkedjen, mint egy

zabolátlan gyerek. Te nem fogsz szégyent hozni a fejemre, mint az

unokaöcsém.

Döbbenten bámultam rá. Örökös?
– Mit jelentsen ez?
– Azt, amire gondolsz. Kitagadom Mr. Kelletet, és téged teszlek meg
elsődleges örökösömnek. Jelen pillanatban a részed nagyjából

negyvenezer font lehet.

2.fejezet

ÉREZTEM, HOGY TÁTVA MARAD A SZÁM, de egyszerűen nem volt erőm

becsukni. Negyvenezer font! Sejtelmem sem volt róla, hogy a
nagyanyám ilyen tehetős.

– Ingatlan természetesen nem jár hozzá – folytatta nagyanyám –, de
remélhetőleg úgyis beházasodsz valahova. A legkevesebb, amit ekkora
vagyon birtokában elvárok tőled, hogy igyekezz jó partit találni
magadnak. – Felállt, és az íróasztalhoz ment. – Ismerem Wyndhaméket.
Magam írok Lady Carolinenak, és elfogadom a meghívását a nevedben.
Két hét éppen elegendő lesz, hogy új ruhákat varrassunk neked. Tüstént
meg kell kezdenünk az előkészületeket.

Leült az asztalhoz, és egy papírlapot húzott maga elé. Moccanni sem
bírtam. Az életem minden előzetes figyelmeztetés nélkül a feje tetejére
állt.

– Nos? Nincs semmi mondanivalód? – pillantott fel nagyanyám.
Nagyot nyeltem.
– Én… én nem is tudom, mit mondjak.
– Kezdetnek egy köszönöm is elég lesz.
Halványan elmosolyodtam.
– Természetesen borzasztóan hálás vagyok, nagymama. Csak kissé…
felizgattam magam. Úgy érzem, még nem vagyok felkészülve egy ekkora
feladatra.
– Ezért mégy el Edenbrooke-ba, hogy felkészülj rá. Wyndhamék nagy
tiszteletnek örvendenek. Sokat tanulhatsz tőlük. Vedd úgy, hogy ez a
kikötésem. Igazi úri kisasszonyt faragok belőled, Marianne. Amíg
Edenbrooke-ban vagy, rendszeresen írsz nekem, és beszámolsz róla, mit
tanultál, különben azon nyomban hazaparancsollak, és móresre tanítalak.
A gondolatok sebesen kavarogtak a fejemben, hiába kapkodtam
utánuk.
– Sápadt vagy – jegyezte meg nagyanyám. – Menj fel a szobádba, és
feküdj le! Attól majd helyrejössz. De a komornádnak egy szót se az

örökségről! Egyelőre senki sem szerezhet tudomást róla. Ha egy olyan
tökfilkótól sem tudsz megszabadulni, mint ez a Mr. Whittles, hogyan
véded meg magad az agyafúrtabb hozományvadászoktól? Hadd döntsem
el én, mikor jelentjük be a hírt. Még az unokaöcsémet is értesítenem kell.

– Én nem szólok senkinek – ráztam meg a fejem. Idegesen rágcsáltam
az alsó ajkam. – De mi lesz Amelia néni örökségével? És Cecilyével?

– Amelia jussa független a tiédtől – legyintett nagyanyám. – Miatta
igazán nem kell aggódnod. Cecilynek pedig nincs szüksége mesés
vagyonra, hogy férjet fogjon magának. Veled ellentétben.

Vagyis a nagyanyám szánalomból hagyja rám a pénzéti Úgy véli,
szegényen nem kellenék senkinek? Ez akár zavarba ejtő felismerés is
lehetett volna, én azonban feltűnően közömbös maradtam, mintha az
agyamat és a szívemet összekötő idegpálya helyrehozhatatlanul
szétroncsolódott volna. Lassan az ajtóhoz oldalogtam. Talán tényleg
okosabb lesz ledőlnöm egy kicsit.

Kinyitottam az ajtót, és majdnem keresztülestem Mr. Whittles-en.
Nyilván az ajtónak támaszkodva hallgatózott, mert megbotlott,
elvesztette az egyensúlyát, és bezuhant a szobába.

– Ezer bocsánat! – kiáltott fel.
– Mr. Whittles! – léptem hátra gyorsan, nehogy hozzám érjen.
– Csak… csak a versemért jöttem. Hogy elvégezhessem rajta a
szükséges módosításokat.
Ahogy elnéztem a válla fölött, Amelia nénit pillantottam meg a
hallban. Ez megmagyarázta, miért ólálkodik Mr. Whittles a házban. A
zsebembe nyúltam, előhúztam a verset, és Mr. Whittles markába
nyomtam, ügyelve, nehogy véletlenül is hozzáérjek a kezéhez. Négyszer
hajolt meg előttem, majd kihátrált a szobából, és a bejárathoz tipegett.
Szánalmas volt!
A látvány hatására különös izgalom fogott el, áthidalva az elmém és a
szívem között támadt furcsa szakadékot. Hagyjuk az örökséget, azon még
ráérek aggódni! Hamarosan elutazom Bathból, és remélhetőleg soha
többé nem látom Mr. Whittlest. Mosolyogva szaladtam fel a lépcsőn.
Még meg kellett írnom a válaszlevelet.



Megírtam Cecilynek, hogy elfogadom a meghívást, az örökséget azonban

egy szóval sem említettem. Nagyanyám optimizmusa ellenére

elképzelhetetlennek tartottam, hogy Cecily közömbösen fogadná a hírt,

miszerint semmit sem örököl, mert a nagyanyánk úgy döntött, másra

hagyja a vagyonát. Úgy éreztem, az mégsem járja, hogy mind a

negyvenezer fontot magamnak tartsam meg, miközben az ikertestvérem
alig kap hozományt. Eszem ágában sem volt tisztességtelen előnyökhöz

jutni.
De miután napokig emésztettem magam, úgy döntöttem, bőven lesz

időnk meghányni-vetni a dolgot Cecilyvel, Hiszen még meg sem kaptam
az örökségemet. És a nagyanyánk is a lehető legjobb egészségnek

örvend. Évekbe telhet, mire a pénz a birtokomba kerül. Ami engem illet,

senkinek sem szólok, amíg az ígéret valóra nem válik.
A következő két hét során szinte egybefolytak a napok, ahogy felajzva

rohangásztunk a szabóságok és a kalapüzletek között. Szerettem

vásárolni, de a gondolat, hogy Edenbrooke-ban végig a figyelem

középpontjában leszek, nem kis szorongással töltött el. Mi lesz, ha
megszégyenítem Cecilyt a leendő családja előtt? A nővérem talán még

azt is megbánja, hogy egyáltalán meghívott. És vajon tudok-e majd

illedelmesen viselkedni, ahogy a nagyanyám kérte? Az utazás napjáig

csak ezeken járt az eszem.

Elutazásom reggelén nagyanyámnak elég volt csupán egyetlen
pillantást vetnie rám a reggelizőasztalnál, hogy megállapítsa:

– Határozottan zöld vagy, gyermekem. Rosszul érzed magad?
– Jól vagyok – feleltem kényszeredett mosollyal. – Csak egy kicsit

izgulok.
– Inkább ne egyél semmit! Tudtommal az a típus vagy, aki

tengeribetegséget kap a hosszú kocsikázástól.
Jól emlékeztem, mi történt a Bathba vezető úton. Háromszor lettem

rosszul, ráadásul a csizmámat is összepiszkoltam. Nem akartam ilyen

állapotban betoppanni az idegen házba.
– Talán igazad van – toltam félre a tányéromat. Amúgy sem volt

étvágyam.
– Adok neked valamit, mielőtt útnak indulnál – mondta nagyanyám.
Reszkető kézzel nyúlt be a csipkekendője alá, és egy medált emelt ki

alóla, amit aztán a markomba nyomott.

Óvatosan kinyitottam az aranymedált, és amikor megláttam, mi
rejtőzik benne, elakadt a lélegzetem. A finom ívű ovális medál mélyéről a
mama miniatűr portréja nézett farkasszemet velem.

– Nagymama! – leheltem. – Ezt még nem is láttam! Hány éves is volt

itt?
– Tizennyolc. Közvetlenül azelőtt készült, hogy hozzáment apádhoz.
Szóval, így festett a mama, amikor annyi idős volt, mint én. Már

értettem, miért okozott akkora felfordulást Londonban, hiszen ritka

szépségnek számított. Ez az egy képem volt róla, mivel a többi portréja

surrey-i otthonom néma termeiben függött. Összecsatoltam a láncot, és

éreztem, ahogy a medál megnyugtató természetességgel nehezedik a
bőrömre. Máris alábbhagyott a szorongásom, és könnyebben vettem a
levegőt.

Egy szolga bejelentette, hogy a kocsi előállt. Amikor felpattantam,
nagyanyám tetőtől talpig végigmért, majd helyeslő bólintással utamra

bocsátott.
– Ne feledd, mivel tartozol a családodnak! Nehogy szégyent hozz a

fejemre! Soha ne lépj ki fedetlen fővel a házból, különben
megszeplősödsz. És még valami – szegezte rám görbe, bütykös
mutatóujját ünnepélyes komorsággal. – Soha, semmilyen körülmények
között ne… fakadj dalra mások előtt!

Összeszorítottam az ajkamat, és lesújtó pillantást vetettem rá.
– Fontos tanács.
– Sejtettem, hogy ezt fogod felelni – göcögött nagyanyám. – Míg élek,

nem felejtem el azt a mélységes rettenetét, ami a legutolsó fellépésed

alkalmával fogott el.

A kínos emlék hatására fülig pirultam. Annak ellenére, hogy négy év
telt el az első nyilvános koncertem óta, legszívesebben a föld alá

süllyedtem volna, valahányszor eszembe jutott az az este.
Búcsút vettem Amelia nénitől, és útra készen léptem ki az ajtón,

amikor egy ismerős hang a nevemen szólított. Összerezzentem. Hát, Mr.

Whittles még most sem hagy békén?

Mr. Whittles hozzám sietett, és egy papírlapot lobogtatott a feje fölött.
– Átköltöttem a verset. Ugye, nem akar pont most faképnél hagyni?
– Attól tartok, kénytelen leszek. Isten önnel, Mr. Whittles!
– De… de az unokafivérem ma érkezik, és arra kért, hadd
találkozhasson kegyeddel. Sőt, kifejezetten e célból jön Bathba.

Nem érdekeltek Mr. Whittles rokonai. Alig vártam, hogy útra keljek,
és örökre megszabaduljak tőle.

– Sajnálom – intettem a kocsi felé. A lakáj kitárta előttem az ajtót. –

Mennem kell.

Mr. Whittles elkomorult, és mintha mély csalódottság suhant volna

keresztül a tekintetén. Aztán megragadta a kezemet, és a szájához emelte.

A csók, amivel a kézfejemet illette, olyan ragadós volt, hogy sötét foltot
hagyott a kesztyűmön. Elfordultam tőle, nehogy észrevegye a

borzongásomat. Az ismeretlen kocsis kurta biccentéssel köszöntött,
amint bemásztam a kocsiba, ahol Betsy (efelől semmi kétségem nem

volt) egy teljes órára való pletykával várt rám.
– Hol van a nagymama kocsisa? – kérdeztem tőle.
– A héten megint ágynak esett a köszvényével, így hát a nagyanyja őt

bérelte fel – bökött az állával Betsy a bak felé. – Jamesnek hívják.

Egészen megkönnyebbültem, hogy ezúttal nem egy törékeny

öregember hajtja majd a lovakat tizenkét órán keresztül. Az új kocsis
sokkal robusztusabbnak tűnt, így bizton számíthattam rá, hogy gyorsan

célhoz érünk, Betsy azonban rosszallóan préselte össze az ajkát.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Nem akarom keresetlen szavakkal illetni a rokonait, Miss Marianne,

de a nagyanyjának nem szabadna ennyire a fogához vernie a garast.

Igazán fogadhatott volna váltótársat is a kocsis mellé.

Vállat vontam. Nagyanyám nem sok beleszólást hagyott az
előkészületekbe, úgy véltem, én már azzal is bőven megelégszem, ha

épségben célhoz érünk. Tudtam, hogy mellékutakon fogunk haladni, nem
a főúton, ahol különféle veszélyek leselkedhetnek ránk.

Mialatt a kocsi végiggördült az utcákon, kinéztem az ablakon, hogy

utolsó pillantásokat vessek a városra. Most, immár távozóban,
kénytelen-kelletlen elismertem, hogy Bath nem is olyan csúnya, főleg az
egyforma, aranysárga színben tündöklő épületei nem azok, amelyekhez a

közeli dombságban bányászták a követ. A kerekek hangosan zötyögtek a
macskaköves utcákon, ahogy elhagytuk a korán kelő fürdőzőket, akik

már úton voltak a gyógyvizes medencék felé.
– Az ott nem Mr. Kellet? – hajolt előre hirtelen Betsy.
Valóban az Utálatos Unokaöcs baktatott a Pump Room előtt

lagymatag, nemtörődöm lépteivel. Mikor elhaladtunk mellette,

felpillantott, és bár villámgyorsan visszahúztam a fejem, nyilván

észrevett, mert vigyorogva emelte meg a kalapját, ami merőben szokatlan
üdvözlésnek számított tőle.

Hála az égnek, hogy csak ma jött, nem tegnap, így legalább nem
látom, mit szól a hírhez, hogy a nagyanyám kitagadja őt az örökségből.
Ezt megúsztam. Betsy elől azonban nem menekülhettem.

– El sem tudom mondani, mennyire várom már, hogy végre

Edenbrooke-ba érjünk! Úgy hallom, igazán pompás birtok. Jó is, hogy
végre elmegyünk Bathból, itt egyszerűen nincs senki említésre méltó, de

Kentben aztán nem fogok unatkozni, annyi szent!
Megállás nélkül fecsegett, ahogy már megszokhattam tőle. Közben

elhagytuk Batht, és nekivágtunk a dimbes-dombos vidéknek.

Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy az örökség sorsa szerencsére
titokban maradt, hiszen ha Betsy tudna róla, nem győzne sápítozni.

Mialatt kitárgyaltuk a legfrissebb pletykákat és Betsy elképzeléseit a
„csodálatos kalanddal” kapcsolatban, a komornám többször is a mellette
lévő ülésre sandított. Ilyenkor egy pillanatra elhallgatott, ami akkora

ritkaságnak számított, hogy szöget is ütött a fejembe, vajon mi vonhatta
magára a figyelmét. De nem maradt erőm megkérdezni, mert a gyomrom

megállás nélkül háborgott.

Déltájban megálltunk egy fogadónál, de még most sem akarózott
ennivalót vennem magamhoz. A következő szakasz a főúton keresztül
vezetett, de hiába telt-múlt az idő, a gyomrom sehogy sem akart

megnyugodni. Nagyanyám kiszolgált kocsijának olyan rossz volt a

rugózása, hogy minden egyes hepehupát tisztán éreztem.
Aznap délután borús idő váltotta fel a napsütést, és az égbolt olyan

szürke lett, mint a vaskondér fedele. Az időváltozás a hangulatomra is

rányomta a bélyegét: különös nyugtalanság lett úrrá rajtam.
Megtapogattam a medált, hogy erőt merítsek belőle. Izgalmas kalandok

várnak rám. És akármilyenek is Wyndhamék, Cecily velem lesz, tehát

nincs miért aggódnom. Betsy fecsegése halk hortyogásba fulladt, mivel a
komornám időközben elszundított. Ahogy kinéztem az ablakon, az járt a

fejemben, vajon milyen érzés lesz viszontlátni Cecilyt.
A baleset előtt, ami elragadta tőlünk a mamát, az életem olyan volt,

akár egy tündérmese. Így kezdődött: Egyszer volt, hol nem volt, volt

egyszer egy házaspár, akinek hosszú várakozás után ikerlányai születtek.

A férfi meg az asszony úgy tekintett rájuk, mint a Napra meg a Holdra.

Cecily volt a Nap, én meg a Hold. Bár ikrek voltunk, csak annyira

hasonlítottunk egymásra, mint más közönséges testvérpár. Hamar

kiderült, hogy Cecily kétszer állt sorba, amikor a szépséget osztogatták,
és ennek megfelelően kitüntetőbb figyelemben részesült. És bár néha azt
kívántam, bárcsak én is a saját fényemmel tündökölhetnék, idővel
beletörődtem a sorsomba, hogy én csak Cecily fényét tükrözhetem
vissza. A külsőm szinte elhalványult káprázatos szépsége mellett. És ha

nem is mindig elégedtem meg szolgai szerepemmel, végül megtanultam,

hogyan fejlesszem tökélyre ezt a képességemet. Tudtam, hogyan
engedjem át a dicsőséget Cecilynek. Tudtam, hol a helyem a világban.

De a mama halálát követő óriási felfordulásban minden
megkérdőjeleződött, amit addig önmagámról meg a világban elfoglalt
helyemről képzeltem, A temetés után Cecily Londonba utazott. Mindig is
a fővárosba vágyott, Edith pedig tárt karokkal fogadta. Nekem eszembe

sem jutott volna magára hagyni a papát. Cecily távozása nem volt más,

mint közönséges dezertálás.

Nem sokkal ezután a papa váratlanul bejelentette, hogy Bathba

kerülök a nagyanyámhoz. Minden tiltakozásom süket fülekre talált. Apa

elhagyta az országot, Franciaországban telepedett le, és azóta sem tért

haza. A családunk széthullott. Bevallom, abban reménykedtem, hogy az

edenbrooke-i vakáció jó alkalom lesz arra, hogy mindent helyrehozzunk.
Újra együtt lehetek a testvéremmel, és ketten, együttes erővel talán rá

tudjuk beszélni a papát, hogy jöjjön haza, A szívemre szorítottam a

medált, és éreztem, hogy elönt a remény. Bizonyára a mama portréja volt

ilyen varázslatos hatással a lelkemre.

Talán még a gyomromra is, mert hamarosan az émelygés is

alábbhagyott. Kisvártatva én magam is elbóbiskoltam, miközben a kocsi

döcögve ringatózott alattam.

Nem tudom, meddig alhattam, de amikor felriadtam, már sötét volt, és

hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Körülnéztem, és próbáltam rájönni,
mi ébreszthetett fel. Betsy hangosan horkolt, de már azelőtt rákezdte,

hogy elszundítottam volna, vagyis nem ez zavart meg. Végül rájöttem,

hogy a kocsi egy helyben áll. Kinéztem az ablakon, hátha már

Edenbrooke-ba értünk. Nemhogy kivilágított, nagy házat, de még egy

árva fogadót sem láttam a közelben. Az ég viszont kitisztult, és a telihold

ragyogó fénybe vonta a tájat.

Hangos lövés törte meg a csendet. Ijedten rezzentem össze. Egy férfi
felordított, a kocsi előrerándult, majd ismét megállt.

Végre Betsy is megmozdult.
– Mi volt ez? – motyogta.

Az ablakhoz nyomtam az arcomat. Az üveg mögül egy szempár

bámult vissza rám. Felsikoltottam. A kocsi ajtaja kivágódott, és egy nagy,

sötét árnyék takarta el a fényt.
– Pénzt vagy életet! – Az alak mély, fojtott hangon beszélt.

Mivel sokat hallottam az útonállókról, rögtön tudtam, mit kell tennem:

kiszállni a kocsiból, és átadni a pénzemet meg az ékszereimet. Am a
fenyegető hang hallatán az ösztönöm azt súgta, nagy ostobaság lenne
elhagyni a védelmet jelentő kocsit.

Fogtam a retikülömet, és kihajítottam a nyitott ajtón.
– Tessék! Itt a pénzem. Most pedig tűnjön el innen!

Az álarcos férfi azonban fütyült a pénzre, dühösen kapta el a

nyakamat.
Felsikoltottam, és elhúzódtam tőle, ám ekkor fémes csattanást

hallottam. A rabló ujjai között himbálózó fém nyaklánc egy pillanatra
megcsillant, mielőtt a férfi szorosan a markába zárta volna. A

nyakláncom! A medálom! Az egyetlen kép a mamáról! A rablóra

vetettem magam, de az halk nevetéssel a feje fölé tartotta a láncot.

Ekkor vettem észre, mit tart a másik kezében. Egy pisztolyt.
– Kiszállás!

Olyan halkan beszélt, hogy megfagyott bennem a vér. Hideg verejték

csordogált végig a hátamon. Ügyetlenül a kocsi legtávolabbi sarkába

húzódtam. Ha ez az alak azt akarja, hogy hagyjam el a kocsit, akkor a

saját kezével kell kirángatnia.

A rabló is ugyanerre a következtetésre jutott. Elkapta a bokám, és

nagyot csavart rajta. Éles fájdalom nyilallt a lábamba. Arccal a padlóra

zuhantam, a férfi pedig húzni kezdett. Kétségbeesetten kaparásztam a

padlót, hátha meg tudok kapaszkodni valamiben, és közben teli torokból
sikoltoztam. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni – borzalmas,

elviselhetetlen érzés volt. Végül rájöttem, hogy nem is én sikoltozom.

Hanem Betsy.

A nagy izgalomban meg is feledkeztem róla, de a visítása olyan

rémesen, olyan hátborzongatóan visszhangzott az éjszakában, hogy a

szívem vad zakatolásba kezdett. Betsy úgy üvöltött, mint akit nyúznak.

Hirtelen belém villant, hogy ő még nem is tud a pisztolyról. Már
nyitottam volna a számat, hogy figyelmeztessem, amikor éles, fülsiketítő

dörejt hallottam a fejem fölül.

A sikoltozás zihálássá szelídült, amit hangos káromkodás és a halálra
rémült lovak nyerítése kísért. Füst gomolygott a levegőben. A kocsi

megingott, és az ajtó rácsapódott a bokámra. Az éles fájdalom hatására

feljajdultam, és térdre kecmeregtem.
– Betsy! Megsérültél?
Nagy nehezen feltápászkodtam, és a vállánál fogva előrerántottam

Betsyt, hogy tisztán lássam az arcát. A komornám a fejét rázta, és lihegve

tartotta elém a kezében szorongatott tárgyat. A holdfény megcsillant a
markában remegő kis ezüstszínű pisztolyon. Tátott szájjal bámultam

Betsyre, majd fogtam a pisztolyt, és óvatosan az ülésre fektettem.

Hirtelen lódobogásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, láttam,

hogy egy férfi vágtat el a paripáján. Az útonálló elmenekült.

Amikor Betsy az ülésre rogyott, én is követtem a példáját, majd
előrehajoltam, és a kezembe temettem az arcom.

Betsy most már hangosan csukladozott.
– Jaj, ne! M-meglőttem egy embert. Mi van, ha m-megöltem? M-mi

lesz velem?
Zúgott a fejem. Mélyen beszívtam a levegőt, de a sűrű füsttől

azonmód fulladozni kezdtem.
– Nyugalom, nem ölted meg. Láttam, ahogy ellovagolt. De hogy a

csudába került hozzád a pisztolya?
– Ez n-nem az övé – csukladozott tovább Betsy. – Ezt az ülés m-mögül

vettem elő.
– Egy pisztoly volt az ülés mögött? – kaptam fel a fejem. – Egész

úton? Honnan tudtad?
– Akkor f-fedeztem fel, amikor a kisasszony Mr. Whit-Whittlesszel

beszélgetett.

Úgy megkönnyebbültem, hogy kis híján elnevettem magam. Betsy

megmentette az életünket! Szorosan magamhoz öleltem, a homloka az
enyémhez koccant a sok csuklástól. De alighogy elhúzódtam tőle, valami

szöget ütött a fejembe.
– Várjunk csak! Hol van James? Miért nem sietett a segítségünkre?
Hirtelen eszembe jutott az első lövés, rögtön azután, hogy a kocsi

megállt. Majd egy férfi kiáltása… Jeges kéz markolászta a szívem.

Megfordultam, és a törött ablakon át egy fekvő alakot vettem észre a
földön. James volt az, a kocsisunk.

3. fejezet

KIUGROTTAM A KOCSIBÓL, ÉS ODAROHANTAM HOZZÁ. Hangosan

szólongattam, és megráztam a vállát, de nem felelt. Lekaptam a fejemről
a kalapot, hogy közel hajolhassak hozzá. Megkönnyebbülten sóhajtottam
fel, amikor enyhe légáramlat csapta meg az arcomat. James életben volt.
Fürgén végighúztam a kezem a vállán: a sebet kerestem. Megdermedtem,
amikor ragacsos nedvességet éreztem az ujjaim alatt. Hát mégis
meglőtték!

– Betsy! Gyere, segíts! Gyorsan!
Halványan felderengett bennem az emlék, mit csinált a papa, amikor
egy vadászat alkalmával véletlenül meglőtték a kutyáját. Lerántotta a
nyakkendőjét, és a sebre nyomta. „Ez majd elállítja a vérzést”,
magyarázta.
Ha a kutyánál bevált, akkor az embernél is hatásos lehet.
Kibújtam a kiskabátomból, és széles párnát hajtogattam belőle. Ez volt
kéznél. A kombinémből mégsem bújhattam ki ebben a drámai
pillanatban. Kitapogattam, hol a legnedvesebb James ruhája, ráhelyeztem
az összehajtogatott kabátot, és ráparancsoltam Betsyre, hogy szorítsa
oda. Aztán felálltam, és a kocsihoz mentem. A nagy felfordulásban a
lovak megbokrosodtak, és arrébb vonszolták a kocsit. Gyorsan felmértem
a helyzetet. Vajon Jamest vigyük a kocsihoz, vagy a kocsit Jameshez?
Kétkedő pillantást vetettem Jamesre. Én akkor sem tudnám felemelni, ha
fele ilyen nehéz lenne, és Betsy sem sokkal erősebb nálam. Tehát a kocsit
kell idehozni.
A lovak még nem nyugodtak meg, és rémülten ágaskodtak fel, amikor
megragadtam a gyeplőt. Nem volt könnyű rávenni őket, hogy
elinduljanak, főleg visszafelé. Félő volt, hogy egyszerűen átnyargalnak
Jamesen meg Betsyn. Már az is óriási erőfeszítésembe telt, hogy
megfordítsam a kocsit.
Kivert a víz, reszketett a kezem. A nagy sietségben egyszer csak
megbotlottam valamiben. Hatalmas puffanással terültem el a porban, az

apró kavicsok felsértették a kezem, és az arcomat is csúnyán beütöttem.

Megpróbáltam felállni, de a szoknyám útban volt. A lábamnál

rábukkantam a retikülömre. Az útonálló nem vitte el a pénzem? A ruhám

alá dugtam a retikült, és újból nekiveselkedtem a feladatnak. Most jött a

neheze: az ajtóhoz támogatni Jamest, és beemelni a kocsiba.

Én a vállát ragadtam meg, Betsy a lábát, majd gyötrelmes lassúsággal
vonszolni kezdtük a porban. Centiről centire haladtunk, és többször is

meg kellett állnunk, hogy kicsit kifújhassuk magunkat. Amikor
megláttam, milyen magas a lépcső, majdnem elsírtam magam. Remegett

a karom, de tudtam, hogy valami úton-módon fel kell emelnünk a

sebesültet.
Leengedtem James vállát, és komor pillantást vetettem Betsyre. Ő a

kocsinak dőlve pihegett.
– Sikerülni fog, Betsy. Nem tudom, hogyan, de sikerülni fog.

Betsy bólintott, azzal megragadtuk James csizmába bújtatott lábát, és

betoltuk a kocsiba. Aztán felkapaszkodtunk rajta, és bemásztunk az ajtón.
Addig húztuk-vontuk a kocsist, amíg a csípője át nem csusszant a

küszöbön. Kimásztam az ajtón, és leugrottam a földre. Biztosra vettem,
ha James még élne, több sebből vérezne ennyi vegzatúra után.

Megemeltem a vállát, és nekifeszültem, miközben Betsy a karjánál fogva

húzta. Végre sikerült begyömöszölnünk a kocsiba. Gyorsan rácsaptam az

ajtót, nehogy visszabucskázzon a földre.
– Nyomd erősen a sebét! – kiabáltam be a törött ablakon.
– Mégis hogyan? Hozzá se férek.
– Azért csak próbáld meg! – Felkapaszkodtam a bakra, és bár

majdnem leszédültem, amikor megláttam, milyen magasan vagyok,
végül csak megragadtam a gyeplőt. Hála apámnak, tudtam kocsit hajtani.
A lovak nyugtalanul fészkelődtek az idegen kéz alatt. – Bárcsak James is
úgy ficánkolna, mint ti! – dünnyögtem, azzal a lovak közé csaptam.

A semmi kellős közepén voltunk. A végén már sajogtak a tagjaim.
Nem könnyű megfékezni négy megbokrosodott lovat.

Amikor végre fény derengett fel a távolban, úgy éreztem, ez életem
legszebb pillanata. Ahogy közelebb értünk, hatalmas kő gördült le a
szívemről, mivel egy fogadó semmivel össze nem téveszthető jegyeit
fedeztem fel az épületen. „Rózsa és Korona” – hirdette a viharvert
facégér a bejárat fölött. Beálltam az udvarra, és remegő lábakkal

másztam le a bakról.

Egyenesen a bejárathoz sietettem, de az izgalom hevében kissé

vehemensebben rontottam be a kelleténél. Az ajtó hatalmas csattanással

csapódott a falnak. A pult mögött álldogáló hórihorgas férfi nagy

szemeket meresztett a robaj hallatán.

Odasiettem hozzá, már amennyire a gyönge lábam engedte.
– Jöjjön ki az udvarra! Gyorsan!

A parancs már-már a faragatlanság határát súrolta, de James állapota

annyira aggasztott, hogy nem érdekelt, ki mit szól.

A férfi felvonta a szemöldökét, tekintete kíváncsian vándorolt végig

kócos hajamon (hol hagytam a kalapomat?) meg a sáros csizmámon.
– Attól tartok, összetéveszt valakivel – felelte kimért, hűvös hangon. –

A fogadóst a konyhában találja.
Gőgös pillantása láttán fülig pirultam, ám az idegeim, melyek már

amúgy is pattanásig feszültek a történtek miatt, hirtelen felmondták a

szolgálatot. Hogy merészel így beszélni velem? Sértett büszkeségem
éktelen haragra gerjesztett. Abban a pillanatban én is ugyanolyan erős és

fennhéjázó lettem, mint a nagyanyám.
Dühösen szegeztem előre az állam, és így szóltam:
– Bocsásson meg! Hirtelen azt hittem, úriemberrel van dolgom. De

már látom, hogy önnek van igaza: valóban összetévesztettem valakivel.

Fél szemmel még láttam, hogyan ül ki a döbbenet a férfi arcára, de

aztán gyorsan a söntés mögötti nyitott ajtó felé fordultam.
– Halló! Fogadós! – Köpcös, kopaszodó férfi jelent meg a küszöbön.

Az ingébe törölte a kezét. – Azonnal jöjjön ki az udvarra!
– Máris – indult a férfi a kijárat felé.

Miután kinyitottam az ajtót, és a fogadós megpillantotta a kocsit, a
helyzet nem is szorult további magyarázatra. Szörnyű kép tárult elénk:

James összegörnyedve feküdt a kocsi aljában, Betsy falfehér arccal nézett
fel ránk. Mindét orcáján sötét vérfolt virított. Még én is hátrahőköltem,

pedig lélekben felkészültem a látványra. Hálát adtam az égnek, hogy a

fogadós, amellett, hogy nagydarab volt, nem ijedt meg a saját árnyékától.

Behajolt a kocsiba, majd felnyalábolta Jamest, és átcipelte a fogadóba.

Kis híján sírva fakadtam, amikor láttam, milyen játszi könnyedséggel
intézi el azt, ami nekünk gyötrelmes erőfeszítésünkbe telt.

Betsy imbolyogva lépett le a kocsiról. Átkaroltam a derekát,

betámogattam az épületbe, és követtem a fogadóst az emeletre. A

szemem sarkából láttam, hogy a felfuvalkodott alak is ott téblábol a
közelben, de levegőnek néztem.

A lépcső majdnem kifogott megfáradt, reszkető testemen. Amikor a

fogadós felért az emeletre, balra fordult, és benyitott egy szobába. Minél

hamarabb ágyba akartam dugni Betsyt, gondoltam, Jamesszel ráérek
azután foglalkozni. Ám az utolsó lépcsőfokhoz érve termetes nő

penderült elénk.
– Mi ez a gyalázat? – tette a kezét terjedelmes csípőjére. – Ez egy

tisztességes fogadó, nem tűröm, hogy mindenféle némberek

császkáljanak benne.

Dühösen szegtem fel az állam.
– A kocsisom megsérült, a komornám pedig az idegösszeomlás szélén

áll. Kérem, legyen olyan jó, és keressen nekünk egy szobát!

Az asszony riadtan csukta be a száját.
– Bocsásson meg, kisasszony – felelte pukedlizve. – Nem tudtam,
hogy… természetesen. – Azzal intett, hogy menjek be a jobb oldali

szobába.

Viselkedése arra engedett következtetni, hogy amíg meg nem

szólaltam, fogalma sem volt róla, milyen rangos vendéggel van dolga. Ez

szöget ütött a fejembe.

Az ágyra ültettem Betsyt, és csak most vettem észre, mennyire meg

van rémülve. Nagy megrázkódtatást jelenthetett neki, hogy elsütötte azt a
pisztolyt, aztán pedig egy vérző férfit kellett az ölében tartania, miközben

én a lovakat hajtottam.
– Feküdj le szépen!

Megkönnyebbülten láttam, hogy Betsy egyetlen szó nélkül nyúlik el

az ágyon, és a karjával takarja el a szemét. Egy darabig nyugtalanul

méregettem, majd a fogadós felesége (gondolom, az lehetett) rontott be

az ajtón, kezében egy mosdótállal, egy darab szappannal meg egy
törülközővel.

– Ha rendbe szeretné tenni magát – pillantott jelentőségteljesen a

kezemre. Végignéztem magamon. Hát igen, az én kezem is legalább
olyan rémesen festett, mint Betsyé. – Gondolom, jólesne most egy kis
harapnivaló – torpant meg a fogadósné a küszöbön. – Jöjjön le az ivóba,

hamar összeütök valamit! Teli gyomorral könnyebb elviselni a

megrázkódtatást.

Bólintottam, és halkan megköszöntem a kedvességét. Jólesett, hogy

segíteni akar.

Amikor belemártottam a tenyerem a mosdótálba, az összes vörös

karcolás és fájdalmas horzsolás lüktetni kezdett. Sziszegve szappanoztam

be a kezem, és egészen könyékig lecsutakoltam a karomat. A víz
vérvörössé változott, még a gyomrom is felkavarodott tőle. Lehunytam a
szemem, és mélyeket lélegeztem, hogy legyűrjem a hirtelen rám törő

émelygést.

Magára hagytam Betsyt, aki tátott szájjal hortyogott az ágyon, és

átmentem a másik szobába, ahol a fogadós Jamest helyezte el. James

csukott szemmel feküdt az ágyon, miközben a fogadós levágta róla az

inget. Utóbbinak az arcizma sem rándult, ahogy kérges, ám patyolattiszta

kezével ügyesen kitisztította a sebet. Megnyugtatott a tudat, hogy James
egy ilyen erős, rátermett ember kezébe került.

– Mindjárt itt az orvos, kisasszony – mondta. – Láttam már csúnyább

sebet is. Alighanem csak súrolta a lövés. Nincs benne golyó. a
A kedves, dörmögő hang hallatán szinte elaléltam

megkönnyebbüléstől.
– Köszönöm – feleltem elfogódottan.

A fogadós éles pillantást vetett rám.
– Jobban tenné, ha leülne, kisasszony. Ön sincs túl jó bőrben.
– Nem, nem, semmi baj – válaszoltam, pedig forgott körülöttem a

világ, és a térdem is remegett.
– Menjen, melengesse meg a kezét a kandallónál! Egyedül is

elboldogulok.

Bólintottam, és éreztem, hogy furcsán szédül a fejem. Egy szék a

kandalló mellett, micsoda mennyei gondolat! Kimentem a szobából, és
óvatosan elindultam a lépcsőn, de valahol félúton a lábam felmondta a

szolgálatot, és térdem is összecsuklott alattam. Fájdalmas puffanással
huppantam a lépcsőre, és minden erőmet össze kellett szednem, nehogy

lebucskázzak rajta. A falak dülöngélni kezdtek, a padló vadul hullámzott
alattam. Hogy megőrizzem az egyensúlyomat, befogtam a szemem, a

másik kezemmel pedig a falnak támaszkodtam.
Hirtelen arra ocsúdtam, hogy egy erős kéz könyökön ragad.

Meglepetten nyitottam ki a szemem. Megint az az undok, felfuvalkodott
alak állt előttem. Különös arckifejezéssel nézett rám. Mintha… aggódott

volna értem. Hát ez meg mit keres itt? Már azon voltam, hogy

megkérdezem tőle, de a falak újból dülöngélni kezdtek. Rémülten

hunytam le a szemem.
– Mindjárt elájul – mondta egy távoli hang.

Ki lehet ez? Az az ember nem beszélhet ilyen szépen. Megráztam a

fejem.
– Nem ájulok el – feleltem erőtlenül.
Aztán minden elsötétült előttem, és összecsuklottam. Éreztem, ahogy

a sötétség körülölel és teljesen elnyel. Szerencsére nem fájt.

4. fejezet

SZÉP LASSAN MAGAMHOZ TÉRTEM. Először arra lettem figyelmes, hogy

valami puhán fekszem, majd halk moraj ütötte meg a fülem. Nem tudtam,
hol vagyok. Azt rögtön megállapítottam, hogy nem otthon, ismeretlen
szagok vettek körül. Tudtam, hogy ki kellene nyitnom a szemem, de nem
bírtam. Csak feküdtem, és csendben hallgattam a zsibongást. Nagyon
kellemes volt. A gyerekkoromra emlékeztetett, amikor este elaludtam a
kocsiban, de még hallottam, hogy a szüleim suttogva beszélgetnek
mellettem.

A kocsi.
Hirtelen visszatértek az emlékek, de olyan élénken, hogy
felszisszentem. A moraj alábbhagyott, és éreztem, hogy valaki fölém
hajol.
– Na? Magához tért?
A reszelős hang ismerősnek hatott. Nagy nehezen felnyitottam a
szemem, és a fogadósné szenvtelen arca jelent meg előttem. Az asszony
olyan közel hajolt hozzám, hogy tisztán éreztem a fokhagymaszagú
leheletét, sőt, azt is meg tudtam számolni, hogy négy hosszú szőrszál
meredezik a bibircsókján. Ettől rögvest magamhoz tértem.
– Gondoltam, hogy elájul – mondta a másik hang és úgy is lett.
Ahogy felültem, éreztem, hogy kínzó fejfájás készülődik a szemem
mögött. A homlokomhoz kaptam, és lassan, kerülve a felesleges
mozdulatokat, alaposabban is körülnéztem. Láttam, hogy valami
szalonféleségben vagyok. A helyiség közepén terített asztal. Az egyik
sarokban kandalló, a fal mentén befüggönyözött ablakok.
A fogadósné felemelte párnás kezét, karon ragadott és talpra rántott.
Az asztalhoz vezetett.
– Üljön le, és egyen! – parancsolt rám. Engedelmesen követtem az
első utasítást, és jólesően nyújtóztattam ki reszketeg lábaimat. – Óhajt
valamit, uram? – nézett a hátam mögé az asszony.

Riadtan pillantottam hátra a vállam fölött, de rögtön meg is bántam,
mert szédülés fogott el, és a lüktető fájdalom is tovább fokozódott.

Mindkét kezemet a homlokomra szorítottam, miközben az a rémes alak

odaszólt valamit a fogadósnénak (nemigen hallottam, hogy mit), mire az

némán kiment a szobából, és hangosan bevágta az ajtót maga mögött.
Az úriember (nem, egyáltalán nem volt úriember, hírből sem ismerte

az úri modort, csak egy közönséges ember volt) nem ment vele, hanem az

asztalhoz lépett, ügyelve rá, hogy ne kelljen elfordítanom a fejem, amikor

ránézek. Lopva rásandítottam. Engem figyelt. Ezt elég nyugtalanítónak

találtam. Elképzeltem, hogyan festhetek az egész napos utazás végén,
azok után, hogy kiestem a kocsiból, vérző sebesülteket emelgettem, majd

elájultam. Elfintorodtam.

A férfi közelebb lépett.
– Nem esett baja? – kérdezte.
Gyanakvóan néztem rá. Úgy tűnt, komolyan aggódik miattam, ami

eléggé meglepett.
– Nem – feleltem reszelős hangon.
A torkom olyan száraz volt, mint a smirgli. A kezem ügyében lévő

pohár felé nyúltam, és ittam egy kortyot, hátha attól kitisztul a fejem. Úgy
döntöttem, eszem pár falatot, és tudomást sem veszek erről az utálatos

alakról, hátha akkor békén hagy.
A tervem sajnos dugába dőlt, az a faragatlan tuskó ugyanis a másik

székhez lépett, és megkérdezte:
– Megengedi, hogy csatlakozzam?

A fejem csak nem akart kitisztulni. Pont most nem forog a nyelvem,

amikor szükségem lenne rá? Bárdolatlanság lett volna nemet mondani, és
mivel minden erő elszállt belőlem, egyetlen szellemes riposzt sem jutott

az eszembe. Biccentettem, és néztem, amint a férfi az ajtóhoz megy.

Sarkig tárta, majd leült velem szemben. Máris jobban éreztem magam.

Csak most tudatosult bennem, voltaképpen az feszélyezett, hogy egyedül

vagyok egy idegen férfival egy csukott ajtó mögött. Ahogy nekiláttam a

vacsorának, a lüktetés a fejemben finom bizsergéssé, majd tompa fájássá

szelídült.

A férfi egy falatot sem evett. Csak ült, iszogatott, és közben úgy
méregetett, mintha bármelyik pillanatban lefordulhatnék a székről.
Továbbra is kitartottam az elhatározásom mellett, hogy levegőnek

nézem, de kisvártatva azon kaptam magam, hogy újra meg újra rátéved a

tekintetem. Az iménti zűrzavarban nem is tudtam megfigyelni a vonásait.

Most, hogy szabadon szemügyre vehettem, elképedve állapítottam meg,

milyen jóvágású. Gesztenyebarna, hullámos haj, szögletes áll. Vajon
milyen színű a szeme? Ebben a szent pillanatban az idegen engedelmesen

rám emelte a tekintetét.
Ó! Kék. Igen, feltűnően szép arc, gondoltam magamban pont akkor,

amikor a férfi rajtakapott, hogy őt bámulom. Gyorsan lesütöttem a

szemem, és éreztem, hogy elvörösödöm. A férfi jóvágású volt. Ami csak

tovább rontott a helyzetemen. Az étel felélesztette az érzékeimet, és

hamarosan rá kellett döbbennem, hogy alaposan benne vagyok a

csávában.

Amikor eszembe jutott, az idegen hogyan torkolt le, és milyen
megvetően nézett rám, amikor betoppantam a fogadóba, elöntött a méreg.
Nyilván egyszerű parasztlánynak nézett, aki semmilyen tekintetben nem
ér fel hozzá. Azt, hogy úgy festettem, mint egy fésületlen fejőnő, szintén

nem lehetett a javamra írni. A férfi ráadásul nem is szólt hozzám.
Alighanem azt hitte, hogy egy közönséges nőszeméllyel vacsorázik.

Persze hogy nem akart beszélgetni. Öntelt fráter! A düh és a szégyen izzó

haragként fortyogott bennem.

Óvatosan felpillantottam a szempilláim alól. Ha közönséges lánynak

néz, én ugyan nem fogom megingatni a hitében. A legtöbb szép emberhez

hasonlóan bizonyára neki sem vág jól az esze. Könnyen elbánok vele.
– Köszönöm, hogy velem vacsorázik, uram – mondtam illedelmesen,

Betsy akcentusát utánozva.

Láttam, hogy a férfi arcán meglepetés suhan át.
– Szívesen. – Megilletődötten, kissé zavart tekintettel nézett rám. –

Remélem, ízlik az étel.
– Persze hogy ízlik. Szavamra mondom, otthon még ünnepnap sem

jutni ilyen jó falatokhoz.
– Hol lakik? – dőlt hátra az idegen.

Mély, bársonyos hangja volt, igazán kellemes. De én nem hagytam

magam.
– Ó, egy kis észak-wiltshire-i farmon. De most a nénémhez tartok,

hogy kitanuljam a szobalányságot. Az mégiscsak jobb, mint teheneket

fejni.

Ránéztem a poharam fölött, és ittam egy kortyot. Lehet, hogy csak
képzelődtem, de mintha megrándult volna a szája széle.

– Szóval, maga… fejőnő?
– Igen, uram.
– Hány tehenük van? – kérdezte, és ravasz fény villant a tekintetében.

Gyanakvóan mértem végig.
– Négy.

Nem tudtam mire vélni a pillantását.
– Hogy hívják őket?
– Kiket? – zökkentem ki egy pillanatra a szerepemből.
– A teheneket – nézett rám a férfi nyájasan. – Gondolom, csak van

valami nevük.

Vajon az emberek adnak nevet a teheneiknek? Fogalmam sem volt.
– Persze hogy van!
– Éspedig...?

A kék szempárban felizzó félreérthetetlen szikra láttán meglepetten
konstatáltam, hogy az idegen belement a játékba. A következő
pillanatban kisimult az arca, ám a tekintete gyanúsan ártatlannak tűnt.
Semmi kétség, felvette a kesztyűt. Nem baj, még nem tudja, milyen jó

vagyok ebben a játékban.
– Bessie, Daisy, Ginger és Annabelle – válaszoltam hűvösen,

önérzetes pillantással.

A férfi arca felderült.
– És énekelni is szokott fejés közben?
– Természetesen.

Az idegen áthajolt az asztal fölött, egyenesen a szemembe nézett, majd

így szólt:
– Szívesen meghallgatnám, mit szokott énekelni a teheneknek.

Felszisszentem. Micsoda elvetemült alak! Elbizonytalanodtam, nem
tudtam, mitévő legyek. Ám ekkor észrevettem, milyen öntelt kifejezés
terül szét a férfi arcán. Azt hiszi, megfogott! Ezzel el is dőlt a kérdés.

Szinte önkívületben az asztalra csaptam, és halkan rázendítettem:
– Kis tehén – bumm – kérlek én – bumm. – Az idegen szeme
kikerekedett. – Adj tejet – bumm – édeset – bumm.

Amikor ráébredtem, mi hagyta el a számat, azon nyomban

elhallgattam, és rémülten szorítottam össze az ajkam. Úgy elfogott a
nevethetnék, hogy éreztem, most már én sem bírom megőrizni a

komolyságomat. Tanácstalanul meredtünk egymásra. A férfi szeme

könnybe lábadt, az ajka megállás nélkül remegett. Az én állam is

megvonaglott. Akaratom ellenére furcsa hang tört elő belőlem. Úrinőhöz

nem igazán méltó horkantás.

A férfi hátravetette a fejét, és harsány hahotázásban tört ki. Ez volt a

legragályosabb nevetés, amit életemben hallottam. Én is

bekapcsolódtam, és úgy kacagtam, hogy még a torkom is belesajdult,

miközben patakokban folytak a könnyeim. Amikor végre összeszedtem

magam, úgy éreztem, mélységesen megkönnyebbültem. A szalvétámba

töröltem az arcomat.
– Kis tehén? – vihogott a férfi.
– Ez jutott eszembe – feleltem.
A férfi a fejét rázta, és őszinte csodálattal nézett rám.
– Hát ez… fenomenális volt!
– Köszönöm – fogadtam a bókot mosolyogva.

Az idegen viszonozta a mosolyomat, majd hirtelen áthajolt az asztal

fölött.
– Most már barátok vagyunk?

A lélegzetem is elakadt. Elfogadjam ezt az embert barátomnak? A
férfi szeme derűsen csillogott.

– Igen.
– Akkor, mint újdonsült barátja, ünnepélyesen elnézést kérek az

iménti viselkedésemért. Mit szépítsem, módfelett otromba voltam,

borzasztóan restellem magam. Nagyon kérem, bocsásson meg nekem!
Minden vonásából, minden szavából zavarba ejtő őszinteség

sugárzott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így a lelkébe

gázoltam. Rögtön el is szégyelltem magam.
– Természetesen megbocsátok önnek, ha ön is megbocsátja az

otromba kirohanásomat. Hiba volt arra célozgatnom, hogy ön… – Most,

hogy ráébredtem, milyen lehetetlenül viselkedtem, nehezemre esett

elismételnem a mondatot. Megköszörültem a torkom, és lesütöttem a
szemem. – Nem úriember – nyögtem ki elhaló hangon.

– Szóval, csak célzás volt?

Felpillantottam.
A férfi derűsen vonta fel a szemöldökét.
– Képzelem, miket mondhat, ha igazán meg akar sérteni valakit.

Elhúztam a számat, és zavartan fordítottam el a tekintetem. Úgy

éreztem, kezdek olyan lenni, mint a nagyanyám.

– Ennek ellenére megérdemeltem a dorgálást, és jól tette, hogy nem

hagyta magát. Egy úriember rögtön a segítségére sietett volna, bármibe is

keveredett. Mentségemre szóljon azonban, hogy a rossz hangulatomnak
semmi köze önhöz, csupán egy ma esti… kellemetlen incidens

következménye. Sajnálatos módon az ön kérése volt az utolsó csepp a

pohárban. De mindez mellékes, igazán sajnálom, hogy tovább tetéztem a

kínjait.

Ekkorra már végleg leolvadt róla az önelégültség máza. Így csak egy
erős jellem beszél. Megtisztelőnek éreztem, hogy ennyire megalázkodik
előttem, sőt, furamód, szinte meghatódtam tőle.

– Köszönöm! – motyogtam.

Nem tudtam, mit mondjak. Az idegen teljesen lefegyverzett.
– Végül, ha megenged egy személyes megjegyzést – dőlt hátra a
széken –, bármilyen szórakoztató volt is az iménti színjáték, egy gyerek is
rájött volna, hogy ön nem fejőlány.
– Ilyen rossz színésznő lennék? – kérdeztem védekezően.
– Nem a színészi képességeire céloztam.

A férfi ajkán halvány mosoly játszadozott.

Hiába próbáltam megfejteni a rejtélyes mondatot, nem jártam sikerrel.

A kíváncsiságom azonban csak nem hagyott nyugodni, így ahelyett, hogy

elengedtem volna a fülem mellett a megjegyzést, tovább puhatolóztam.
– Akkor mire? – kérdeztem.
– Tudja azt maga.
– Honnan tudnám?

Kifejezetten zavart, hogy nem hajlandó megmagyarázni, mire

gondolt.
– Hát jó – felelte olyan hűvös, távolságtartó hangon, mintha egy

műalkotást elemezne. – Kezdjük legfelül: a homloka fejlett
intelligenciára utal, a tekintete egyenes, a vonásai finomak, a bőre
hófehér, a hangja finom, a beszédéből kihallik a műveltség… – Itt rövid
szünetet tartott. – Még a fejtartása is eleganciát sugároz.

Hirtelen gyötrelmesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Lángoló

arccal sütöttem le a szemem.
– Ó, igen – mondta halkan a férfi. – És akkor a szerénységéről még

nem is beszéltünk. Egyetlen fejőnő sem tudna így elpirulni.

Legnagyobb rémületemre még jobban elvörösödtem, még a fülem is

belebizsergett.

– Folytassam? – kérdezte az idegen némi kajánsággal a hangjában.
– Nem, köszönöm, ennyi éppen elég volt.
A nagyanyám kitérne a hitéből, ha látná, mit művelek, gondoltam

magomban. Úgy ültem ott, mint egy ostoba liba, és akkor még enyhén

fogalmaztam.
– Akkor megengedi, hogy most én kérdezzek? – tudakolta a férfi

olyan udvariasan, hogy rögtön rábólintottam. Felállt, megkerülte az
asztalt, megállt mögöttem, és előzékenyen kihúzta alólam a széket. – A
tűz mellett kényelmesebb lesz – mutatott a kandallónál álló két székre.

Hmm. Milyen figyelmes!
A tűz hívogatóan pattogott, amikor letelepedtünk elé. A szék
meglepően puhának és kényelmesnek bizonyult. Csak amikor jólesően
belesüppedtem, jöttem rá, milyen zsibbadtak a tagjaim. A férfi a tűzbe

bámult, így most, hogy ráadásul közelebb is kerültem hozzá,

kihasználtam az alkalmat, és jó alaposan szemügyre vettem. Profilból
sokkal fiatalabbnak tűnt: a lángok kiemelték finom metszésű vonásait,

egyenes orrát, sima arcát, a homlokába hulló, enyhén göndör tincseket.

De amint a szemébe néztem, minden korábbi benyomásom szertefoszlott.

Szigorú szája, magabiztos tekintete olyan emberre utalt, aki pontosan

tudja, hol a helye a világban, olyan emberre, akinek tekintélye van.

Az úriember (úgy döntöttem, ha továbbra is jól viseli magát,
megelőlegezem neki ezt a titulust) felém fordult.

– Most, hogy levetette a fejőnő szerepét, elárulná, kit tisztelhetek

önben?
Olyan kedvesen, olyan megnyerően mosolygott, hogy habozás nélkül

megbíztam benne.
– Miss Marianne Daventry vagyok.
A férfi megdermedt, és összeszűkült szemmel meredt rám.
Fürkésző tekintete láttán elbizonytalanodtam.
– Mi az? Így megcsúnyultam volna?

Halvány mosoly jelent meg az ajkán.
– Nem, éppen ellenkezőleg. Örvendek a szerencsének, Miss

Daventry!
Azzal a tűz felé fordult, és mély hallgatásba burkolózott. Türelmesen

vártam, hogy ő is bemutatkozzon.
– Lesz szíves elárulni a nevét?

A férfi habozott, majd udvariasan így szólt:

– Inkább nem.

5. fejezet

ELKÉPEDTEM.

– Ó! Nos… – Nem tudtam, hogyan reagáljak.
– Mesélje el, mi szél hozta ide!
Nem hagyott nyugodni az érzés, hogy ez az ember már megint
fölényeskedik velem.
– Nem tudom, miért kellene megbíznom önben.
A férfi nagyot sóhajtott:
– Azt hittem, az előbb megegyeztünk, hogy barátok leszünk.
– Igen, de az még azelőtt volt, hogy közölte velem, nem hajlandó
elárulni a nevét. Hogyan barátkozzak össze valakivel, akinek még a nevét
sem tudom?
Az idegen olyan képet vágott, mintha minden egyes szavamat
rendkívül szórakoztatónak találná.
– Rendben. Tekintve, hogy barátok vagyunk, szólítson egyszerűen
Philipnek.
– Nem szólíthatom a keresztnevén! – kiáltottam fel megdöbbenéstől
fátyolos hangon.
– Könnyebben menne, ha én is Marianne-nek szólítanám?
– Megtiltom!
– Csak szeretné, Marianne – villant pajkos fény a férfi szemében.
Éreztem, hogy elpirulok.
– Modortalan fráter!
– Általában nem vagyok az – kuncogott a férfi. – Csak ma este.
Ekkor ébredtem rá, hogy egyenesen a szemébe nézek (ami jóval
sötétebb volt, mint előszörre hittem), és hogy sokkal jobban áll neki, ha
mosolyog. Ez fölöttébb nyugtalanító felfedezés volt, főleg annak
fényében, hogy az én külsőm viszont milyen tragikusan ziláltnak
tűnhetett. Amikor eszembe jutott, milyen borzalmasan festhetek,
zavartan kaptam félre a tekintetem.

– Ha annyira tudni akarja – feleltem színlelt méltósággal –, édesanyám
barátnőjéhez vagyok hivatalos.

– Mi a látogatás célja?
Philip hangja unottan csengett, de a tekintete heves érdeklődésre utalt.

Nem értettem, miért kíváncsiskodik ennyit. A kérdés ennek ellenére
teljesen ártatlannak tűnt.

– Először csak a nővérem ment volna, de Lady Caroline volt olyan

kedves, hogy rám is kiterjessze a meghívást.

Lady Caroline meghívólevele alig pár nappal Cecilyé után érkezett.

Rövid csönd támadt, majd Philip így szólt:
– És mi történt a kocsisával?
Erről eszembe jutott, hogy James sebesülten fekszik az emeleten, sőt,

talán haldoklik, én meg itt mórikálom magam, ostobaságokon
kacarászom, és a beszélgetőtársam szeméről filozofálgatok. Mi ütött

belém? Elment az eszem?
– Meglőtték, amikor egy útonálló feltartóztatott minket.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne kelljen felidéznem a végzetes

találkozás részleteit.
– Útonálló? – vonta össze a szemöldökét Philip. – Ezen a környéken?

Biztos ön ebben?
– Ha egy ember harisnyával a fején azt kiáltja, hogy „Pénzt vagy

életet!”, aztán erőszakkal leszakítja a nyakamból a láncom, akkor bajosan

lehetne másnak nevezni.

Máris felelevenedtek a vérfagyasztó emlékek. Úgy felizgattam

magam, hogy elakadt a szavam.
– Bántotta magát?

Philip szelíd hangja hallatán a visszafojtott érzelmek, amelyek addig

csendben markolászták a torkomat, hirtelen elszabadultak. Minden

átmenet nélkül egy könnycsepp gördült le az arcomon. Letöröltem.
– Nem. Megpróbált kirángatni a kocsiból, de a komornám rálőtt egy

pisztollyal. Erre elmenekült, de addigra már megsebesítette a kocsist –

szorítottam a homlokomra a kezem. Még most is a bokámon éreztem az

útonálló szorítását meg az éles szúrást, amikor letépte a nyakamról
anyám medálját. – Borzasztóan féltem. Nem is törődtem Jamesszel.

Szegény ember haldoklik, és az egész az én hibám.
A szememből egymás után buggyantak elő a könnycseppek. Sietve

letöröltem őket.

– Maga semmiről sem tehet, és az a seb különben sem halálos. A saját
szememmel láttam. A golyó a kocsis vállát találta el, nem ért belső

szervet, és az orvos amúgy is érti a dolgát.

Megkönnyebbülten bólogattam, és közben próbáltam nyugalomra
inteni magam. Ha nagyanyám látná, mit művelek, biztosan kitagadna. De

ahogy a kacajomat, úgy a könnyeimet sem tudtam megzabolázni. Philip
átnyújtott egy hófehér zsebkendőt, amit lesütött szemmel vettem el tőle.
Nem ismertem magamra. Majd’ elsüllyedem szégyenemben.

– Bocsásson meg! – itattam fel patakokban csörgő könnyeimet. – Nem
vagyok ám ilyen bőgőmasina.

Philip nyilván azt hitte, hogy én is afféle nebáncsvirág vagyok, aki

elájul, ha vért lát, és sírással lágyítja meg az emberek szívét.
– Tudom.

Olyan gálánsán viselkedett, hogy egyre jobban haragudtam magamra,
amiért elsőre félreismertem.

Amikor végre összeszedtem magam, felnéztem.
– Nem boríthatnánk fátylat a történtekre?
– Miért kérdezi ezt? – Halvány mosoly bujkált Philip szája körül.
– Borzasztóan szégyellem magam a ma esti viselkedésem miatt
– vallottam be.
– Pontosabban? – csillant fel Philip szeme.
– Hát igen, hosszú a lista. Sértegettem magát, elájultam, fejőnőnek

adtam ki magam, elénekeltem egy botrányos dalt, sírtam, és a tetejébe
valószínűleg… – Végignéztem magamon, és láttam, hogy alvadt
vércsíkok tarkítják a ruhám ujját és elejét – sőt, biztosan nem vagyok

szalonképes.

Philip felkacagott. Azt hittem, kinevet, de hirtelen felém fordult, és a

szék karfájára támaszkodott, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
– Életemben nem találkoztam kegyedhez fogható hölggyel, Miss

Marianne Daventry, és nem szívesen felejteném el a ma estét.

Elakadt a lélegzetem. Fülig pirultam, de a csontjaimban éreztem, hogy

sem fellépésben, sem magabiztosságban, sem szellemességben nem
vagyok méltó párja ennek az embernek. Hátradőltem, hogy minél
távolabb kerüljek a parázsló szemétől, a mosolygós ajkától.

Legszívesebben kiiszkoltam volna a szobából, remélve, hogy soha többé

nem látjuk viszont egymást.
Mielőtt azonban véghezvihettem volna a tervemet, Philip

megkérdezte:
– Most mihez kezd?

A kínos helyzet hirtelen teljes súlyával nehezedett a vállamra.
– Azt hiszem, találnom kell valakit, aki gondját viseli Jamesnek, és

még egy embert, aki elvisz Edenbrooke-ba. És persze értesítenem kell
Lady Caroline-t, hogy késve érkezem. Holott – sóhajtottam –

legszívesebben ágyba bújnék, és örökre elfelejteném ezt a napot.
– Engedje meg, hogy én intézkedjek maga helyett.
– Ezt igazán nem várhatom el öntől, uram – pillantottam rá élesen.
– Miért nem?
– Túl nagy szívesség lenne. Hiszen alig ismerem. Nem testálhatok

önre egy ilyen bonyolult feladatot.
– Egyáltalán nem bonyolult, és nem okozna gondot. Mire menne

egyedül? Ha jól sejtem, még azt sem tudja, hol van, ugye?

Megráztam a fejem.
– Hadd segítsek! – győzködött Philip.
– Majd csak elboldogulok – kötöttem az ebet a karóhoz.
Nem akartam, hogy Philip azt higgye, gyenge, tehetetlen nőszemély
vagyok. Elvégre én voltam nagyanyám első számú örököse, és jobban

hasonlítottam rá, mint képzeltem.
– Marianne, a ma esti benyomásaim alapján semmi kétségem afelől,

hogy egyedül is megbirkózna a feladattal. De szeretnék a szolgálatára

lenni.
– Miért? – kérdeztem őszinte megrökönyödéssel.
– Hát nem ezt várják el egy igazi úriembertől? Hogy megmentse az

ártatlan virágszálakat? – kérdezte Philip könnyedén, ám a tekintete

ünnepélyesen csillogott.
– Nem vagyok ártatlan virágszál – feleltem nevetve.
– Én akkor is bebizonyítom, hogy igazi úriember vagyok.

Ekkor értettem meg, mire ez a nagy makacsság. Ahhoz a sértéshez
volt köze, amit első dühömben vágtam Philip fejéhez. Kár volt ennyire a

szívére vennie.
– Nekem semmit sem kell bebizonyítania.
– Maga mindig ilyen makacs? – emelte égnek a tekintetét

elcsigázottan Philip.
– Igen, azt hiszem – feleltem rövid habozás után.

Philip lelkiállapota a teljes elkeseredettség és a kirobbanó jókedv

között ingadozott. A kényszeredett nevetéséből ítélve most az utóbbi

kerekedett felül.
– Feladom! Magát egyszerűen nem lehet kiismerni. Ettől eltekintve

egyetértek a tervével. Aludjon egy nagyot, ráérünk reggel aggódni.

Addig úgysem tehetünk semmit.
Ez elég ésszerűen hangzott, és megkönnyebbülten állapítottam meg,

hogy tényleg érdemesebb elhalasztanom a dolgokat, amíg ki nem

pihenem magam.
– Lehet, hogy igaza van – mondtam. – Azt hiszem, megfogadom a

tanácsát.
– Jó – mosolygott Philip. – Egyedül is feltalál az emeletre?
– Hát persze. – Erről eszembe jutott valami. – Ugye, az előbb

elájultam a lépcsőn?

Philip bólintott.
– Mi történt?
– Elkaptam, és lehoztam ide – villogott kajánul Philip szeme.
– Ó! – Nem tudtam, mit gondoljak. Zavarban voltam, ugyanakkor

furcsa elégedettség fogott el. Lopva Philipre sandítottam, és láttam,
hogyan feszül meg a kabátja izmos vállán és karján. Igen, elég erős
ahhoz, hogy elbírjon… nyilván meg sem kottyant neki a dolog, gondoltam
magamban. Egészen kipirultam. – Hát, köszönöm!

– Örömömre szolgált – dünnyögte Philip, és közben újabb mosoly

bujkált a szája sarkában.

Süketnek tettettem magam.
– Azt hiszem, egyedül is megbirkózom a lépcsővel. Ma este már nem

kell igénybe vennem a szolgálatait.

Philip kétkedve nézett rám.
– Akkor álljon fel!
Hiába erőlködtem, mintha a székhez szegeztek volna.
– Jól sejtettem.
Philip felállt, kézen fogott, és felsegített a székből.

Amikor hozzám ért, szúró fájdalom hasított a kezembe. Eltorzult

arccal szisszentem fel. Philip elkomorult, és fürgén felfordította a
tenyeremet. A tűz fényénél a sebek sokkal ijesztőbbnek tűntek, mint

odafent. Vörös horzsolások és hólyagok borították a tenyeremet.
Hevesen lüktettek, és néhány helyen a bőröm is cafatokban lógott.

– Mintha azt mondta volna, hogy nem sérült meg a támadásban –

mondta Philip érdes hangon.
Amikor a szemembe nézett, nagyot dobbant a szívem. Dühösen, sőt,

kissé fenyegetően meredt rám, de ettől csak még vonzóbbnak tűnt.
– Nem is. Ez a gyeplőtől van. Megbokrosodtak a lovak, és még soha

nem hajtottam négyes fogatot. Ráadásul jól hasra estem a nagy
sietségben, és Jamest is nehezen bírtam el… – Philip döbbent

arckifejezését látva ijedten hallgattam el.
– Maga felemelte a kocsist?
– Hát, a komornám is segített.

Philip úgy bámult rám, mintha kísérletet látna.
– Láttam azt az embert. Kétszer akkora, mint maga. És a komornáját is

láttam. Ezt nevezem!
– Valamit muszáj volt kitalálnunk – vontam meg a vállam. – Mégsem

hagyhattuk magára Jamest.
Philip mélyen a szemembe nézett. Hirtelen arra ocsúdtam, hogy a tűz

egyre melegebb, én pedig egy igazán jóvágású úriember előtt állok, aki

gyengéden fogja a kezem. Philip leszegte a fejét.
– Maga nagyon bátor lány – mormolta, és az ujjhegyével könnyedén

végigsimított a tenyeremen.

Szelíd cirógatás volt, egyáltalán nem fájt. Kellemes melegség kúszott

végig a kezemen és a karomon, egyenesen a szívemig. Még soha nem
éreztem ilyet, és ettől zavarba jöttem.

Kirántottam a kezem Philip markából, hogy összeszedjem a
gondolataimat. Ám a kimerültség sűrű ködként telepedett az agyamra,

így hát hiába is próbáltam értelmet keresni a viselkedésemben. Mintha

lázas lettem volna. Vagy kótyagos.
– Gondolom, nagyon kimerült – mondta Philip, mintha olvasna a

gondolataimban. – Jöjjön! – Azzal karon fogott, és a nyitott ajtóhoz

vezetett.

Szólni akartam, hogy egyedül is feltalálok az emeletre, de már nem

voltam biztos benne, hogy ez így is van. Már nem. Philip csak akkor
engedett el, amikor felértünk a lépcső tetejére.

– Jó éjt, Marianne! – hajolt meg előttem.

A megszólítás hallatán elmosolyodtam. Nem is volt olyan illetlen.
– Jó éjt! – feleltem. – És köszönöm! Mindent köszönök.

Úgy éreztem, ez így túl kevés, de nem tudtam, mi mást mondatnék. Az

járt a fejemben, mikor fekhetek le végre. Bementem a szobába, ahol

Betsy továbbra is hangosan húzta a lóbőrt.

Ahogy becsuktam az ajtót, Philip halkan utánam szólt:
– Zárkózzon be, mielőtt ágyba bújik!

Amikor eszembe jutott, hogy alig néhány órája mekkora veszéllyel
kellett szembenéznem, jeges rémület fogott el. Ettől az elmém kitisztult,

és hirtelen eszembe jutott, mit akartam mondani. Megfordultam, hogy
megkérdezzem Philiptől, látom-e meg valaha.

De már elment.

6. fejezet

NEM MONDHATNÁM, HOGY PIHENTEN ÉBREDTEM. Betsy szinte az

egész ágyat elfoglalta, és legalább két-három véraláfutással tett
gazdagabbá. Alighanem korán felkelt, mert nem volt a szobában.

Legszívesebben rögtön visszahanyatlottam volna a párnámra, hogy
aludjak még egy kicsit, de rengeteg elintéznivaló várt rám, amiket nem
halogathattam tovább.

Így hát pislogva kinyújtóztam a reggeli verőfényben. Ahogy felültem
az ágyon, panaszosan feljajdultam. Minden tagom fájt. Halkan kinyílt az
ajtó, és Betsy settenkedett be rajta. Amikor meglátta, hogy ébren vagyok,
becsapta az ajtót, és sietve lehuppant mellém az ágyra.

– Miss Marianne! – kiáltotta, nagyot taszítva fájós vállamon.
Összerezzentem. – Ne haragudjon, hogy tegnap este olyan hamar
elaludtam, de borzasztóan megviselt a lövöldözés. Állítom, hogy
eltaláltam azt az embert, bár nem lehetek teljesen biztos benne, hiszen
koromsötét volt.

Amikor levegőt vett, gyorsan közbeszóltam, nehogy megint rákezdje.
– Ugyan, Betsy, nincs miért elnézést kérned. Most pedig segíts
felöltözni! Meglátogatom Jamest.
– Persze, kisasszony, de sose aggódjon James miatt! Ma reggel
beállított egy asszony, azt mondta, ideküldték, hogy lássa el a beteget, és
már most úgy jár-kel a szobában, mint kiskakas a szemétdombon.
– Egy ápolónő? – ráncigáltam fel magamra a ruhát. – De hát… ki a
csuda lehet? Nekem senki sem szólt róla. Az orvos küldetett el érte?
– Nem. A doktor éppen itt volt, amikor az a nőszemély megérkezett,
és ő is legalább annyira meglepődött, mint mi.
Meggyötört izmaim tiltakozása ellenére gyorsan felöltöztem, és
átmentem a szemközti szobába Jameshez. Az ajtó tárva-nyitva állt, és egy
alacsony, gömbölyded asszony hajolt az ágy fölé. A léptek zajára
hátrafordult, és az ajtóhoz sietett.

– Á, nyilván ön az az ifjú hölgy, akit az úr említett – suttogta. – Túl

fiatal ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg egy ekkora feladattal. Most

már látom, hogy az úrnak igaza volt, de még mennyire. Egy percig se

aggódjon, minden a legnagyobb rendben.
– Köszönöm – pislogtam meglepetten –, igazán hálás vagyok, hogy

idefáradt… – hallgattam el, várva, hogy az asszony végre

bemutatkozzon.
– Jaj, elnézést, milyen modortalan vagyok! Mrs. Nutley – emelte fel a

szoknyája szélét az ápolónő tiszta, kicsi kezével.

Kerek, rózsás arca minden mozdulatra megrebbent. Barna haját csinos
kontyba fésülte. Első látásra megkedveltem.

– Nagyon örvendek – mondtam –, és igazán hálás vagyok, hogy a

segítségemre sietett. De, ha szabad kérdeznem, ki fogadta fel önt?
A nővér elutasítóan csücsörítette össze szív alakú száját.
– Nem, nem, ezt nem árulhatom el, a szavamat adtam – kulcsolta

össze a kezét. – Ne is faggasson, kedves, mert nem akarok udvariatlannak
tűnni, de nem szeghetem meg a szavam.

Döbbenten hőköltem hátra.
– Hát akkor… – Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Az ápolónő

háta mögé pillantottam, és láttam, hogy James sápadtan, lehunyt
szemmel fekszik az ágyban. – Hogy van a beteg?

A nővér átkarolt, és szelíden kitessékelt az ajtón.
– Jól, de most pihennie kell. Menjen csak le, és ne aggódjon! Minden a
legnagyobb rendben van, később majd elbúcsúzhat a fiatalembertől. – Az

orcája úgy piroslott vidáman mosolygó szeme alatt, mint két érett alma.

Lelkifurdalás nélkül a gondjaira bíztam Jamest. De ahogy leballagtam
a lépcsőn, továbbra sem hagyott nyugodni a kérdés, vajon ki fogadhatta

fel ezt az asszonyt. Tegnap este is ugyanezt éreztem, amikor Philip nem

volt hajlandó elárulni a teljes nevét. Még most is bolygatott a dolog.
A söntésben bukkantam rá a fogadósra, és megkérdeztem tőle, nem

okozna-e gondot, ha a szalonban fogyasztanám el a reggelimet.
– Nem tudja, hogy hívják azt az úriembert, akivel tegnap este együtt

vacsoráztam? – tettem hozzá a lehető legártatlanabb hangon.

A fogadós azon nyomban elkomorult.
– Nem tudom, kire gondol, kisasszony.

Majd, mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan eltűnt a konyhában.
Zavartan bámultam utána, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Úgy
tűnt, a rejtély megoldása még várat magára.

Átmentem a szalonba, amely hívogatóan világos és napos volt. Az
asztal közepén váza állt, benne friss vadvirágcsokor, a vázának támasztva
pedig egy levél, amire valaki a „Miss Marianne Daventry” nevet
kanyarította erőteljes, elegáns kézírással. Fogtam, megfordítottam, és
alaposan szemügyre vettem a hátoldalán lévő piros viaszpecsétet.
Számomra ismeretlen címert ábrázolt. Feltörtem a pecsétet, és
kihajtogattam a levelet.

Kedves Marianne!
Felfogadtam egy megbízható ápolónőt, hogy viselje gondját a
kocsisának. Ma délben érkezik a kocsi, ami átszállítja önt és a
komornáját a vendéglátóihoz. Az önök kocsiját visszaviszik
Bathba. Vettem a bátorságot, és üzenetet küldtem
Edenbrooke-ba, hogy tájékoztassam a házigazdákat késése
okairól. Bízom benne, hogy semmit sem felejtettem ki.

Engedelmes szolgája:
Philip

Döbbenten meredtem a levélre. Ez képtelenség! Nem fogadtam el
Philip segítségét, Ő mégis közbeavatkozott. Nem tudtam eldönteni, mit
gondoljak. Meg kell hagyni, kedves gesztus volt tőle, hogy mindenben
igyekezett a segítségemre lenni. De az elköszönés: engedelmes szolgája.
Szinte magam előtt láttam Philip kaján arckifejezését.

Amikor a fogadós felesége behozta a reggelit, még mindig magamon
kívül voltam.

– Nem tudja, hogy hívják azt az úriembert, aki itt szállt meg tegnap
este? – pillantottam fel a levélről.

A fogadósné gyanakvóan nézett rám.
– Itt nem szállt meg semmiféle úriember.
Mi ez az egész! Felemeltem a levelet, az egyetlen bizonyítékot, ami azt
mutatta, hogy nem képzelődöm.
– Együtt vacsoráztam egy úriemberrel. Ő kapott el, amikor elájultam.

– Ő nem maradt itt éjszakára, kisasszony. – Az asszony hangos
csörömpölések közepette csapta le az asztalra a tányérokat. – Éjféltájban

távozott.
Ez furcsa. Miért indult útnak olyan későn? Miért nem aludt a

fogadóban, miért nem várta meg a reggelt?
– Várjon! – kiáltottam a távozó fogadósné után. – Nem tudja a nevét?
– Nem szabad elárulnom, kisasszony, ne is bosszantson vele, pláne a

tegnap este után – nézett rám az asszony ellentmondást nem tűrő

tekintettel, majd gyorsan kivágtatott a szobából.

Tágra nyílt szemmel bámultam utána. Életemben nem jártam ilyen

különös fogadóban.
Reggeli közben újra elolvastam a levelet, és percről percre jobban

haragudtam Philipre. Rábeszéltem Betsyt, hogy járjunk egyet, hátha úgy
gyorsabban telik az idő, aztán James ágya mellett üldögéltem, amíg Mrs.

Nutley ki nem hessegetett a szobából. Valaki kopogott a szalon ajtaján. A
fogadós volt, hogy bejelentse, a kocsi előállt.

A kocsis a söntésben várakozott.
– Örülök, hogy a szolgálatára lehetek, kisasszony – emelte meg a

kalapját, amikor megpillantott.
– Köszönöm! De mielőtt elindulnánk, hadd kérdezzem meg, ki küldte

ide magát?

Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, felfedem Philip kilétét. Ez volt

az utolsó reményem.
– Sajnálom, kisasszony – csóválta meg a fejét a kocsis.
– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy nem árulhatja el a megbízója

nevét? – néztem rá dühösen.
– De igen.
– Hát jó – feleltem bosszús sóhajjal. – Addig nem megyek sehova,

amíg el nem árulja az illető nevét.

Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de fütyültem rá. Ez már nekem

is sok volt: Philip mindenkit ellenem fordított, hogy nyugodtan

folytathassa kisded játékait. Elérte, hogy az emberek összenevessenek a

hátam mögött.

A kocsis sokatmondóan hümmögött.
– Az úr erre az eshetőségre is felkészített, és azt parancsolta, hogy ha
kell, erőszakkal tegyem fel a kisasszonyt a kocsira.
– Na, ne! – hápogtam.

– De bizony – kockáztatott meg a kocsis egy elnéző mosolyt.

Ingerültségem pusztító haraggá duzzadt. Philip egy basáskodó,
pimasz, gyűlöletes fráter! Mi jogon avatkozik bele az ügyeimbe? Sarkon
fordultam, és igyekeztem úrinőhöz méltón felmenni a lépcsőn. Betsy már
összepakolta a holminkat. Elbúcsúztam Jamestől, aki megnyugtatott,

hogy ennél jobb helyen nem is lehetne.

Már csak egy dolog volt hátra: kifizetni a számlát. A fogadóshoz
léptem, és már nyitottam is a retikülömet, ő azonban így szólt:

– Nem, kisasszony, egy fillért sem fogadok el! Az összeg, amit
kaptam, bőven fedezi a szállást és a kocsisuk ellátását.

– Látom, a titokzatos úriember mindenre gondolt – fortyantam fel.
A fogadós felnyalábolta a bőröndömet.
– Így igaz – felelte széles mosollyal.

Ahogy felkapaszkodtam a kocsira, gondolatban válogatott szitkokat

szórtam Philip fejére. Mikor elindultunk, örültem, hogy végre magam
mögött hagyhatom ezt a furcsa fogadót meg az újdonsült ismerőseimet.
Őszintén reméltem, hogy soha többé nem látom viszont őket. Pláne

Philipet. Ha mégis, hát biztosan lekeverek neki egy pofont.
Egy darabig még elzsörtölődtem magamban, de aztán úgy döntöttem,

nem hagyom, hogy ez az alak tönkretegye a vakációmat. Várt az
ikertestvérem meg a csodálatos birtok, hogy elfeledtesse velem az előző
nap történéseit. Mély levegőt vettem, félretettem a sértettségemet, és

csendesen néztem az elsuhanó tájat.

A kocsi sokkal kényelmesebb volt, mint a nagyanyámé, így
feleannyira sem kavarodott fel a gyomrom, mint az előző nap. Betsy

egész úton azt találgatta, vajon milyen lesz Edenbrooke és a Wyndham
család. Elnézően mosolyogtam, és csak fél füllel hallgattam a

csacsogását. Betsy úgysem várt választ a megjegyzéseire.
Néhanapján eltűnődtem, milyen lenne az élet egy halk szavú

komornával, aki tudja, hol a helye, és nem idegesít a parttalan
fecsegésével. De a világért sem váltam volna meg Betsytől. Amikor a

papa Bathba küldött, nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy komornát is
vigyek magammal. Betsyre esett a választásunk, aki egy földműves lánya

volt. A társasága vigaszt jelentett a számomra, még akkor is, ha sokszor

az idegeimre ment.
Ahogy telt-múlt az idő, Betsy lassan kifogyott a témákból, és sajgó

tagjaim is egyre nehezebben bírták a hepehupákat. Mikor végre

bekanyarodtunk egy hosszú útra, ami az erdőn keresztül vezetett,
izgatottan hajoltam előre. Alig vártam, hogy megpillantsam az úti

célunkat, a fák azonban eltakarták a kilátást. Végül kiértünk a
dombtetőre.

– Álljon meg egy pillanatra! – kiáltottam oda a kocsisnak.
Kiszálltam, és lenéztem a birtokra, amiről rögtön tudtam, hogy csakis

Edenbrooke lehet.
A lenyűgözően nagy, impozáns, tökéletesen szimmetrikus, krémszínű

kőből épük házat szépen gondozott park vette körül. A hatalmas

gyepfelületet faóriások tarkították, és a növényzet olyan buján zöldellt a
ragyogó napsütésben, hogy káprázott tőle a szemem. A ház mögött folyó
szelte ketté a birtokot, a víz fölött gyönyörű kőhíd ívelt. A folyón túl,
ameddig csak a szem ellátott, legyezőszerűen terültek el a takaros

kerítésekkel és sövényekkel szabdalt szántóföldek.
– Ó! – sóhajtott fel elégedetten Betsy, de rögtön el is hallgatott, ami

nagy fegyvertény volt, mert neki aztán ritkán állt el a szava.
Egyetértőén mosolyogtam. Pontosan ilyennek képzeltem a tökéletes

birtokot.
– Igazi gyöngyszem, az már biztos – jegyezte meg a kocsis. – Itt

vannak a legjobb termőföldek a megyében.
Eszembe jutott Surrey, az otthonom. A mi házunk – a maga két

szintjével meg a tizennyolc szobájával – elbújhatott volna a kastély
mellett. Apám pár száz hold földet birtokolt, amit bérlők műveltek, de az
ő birtoka kismiska volt a pazar Edenbrooke-hoz képest. Tudtam, hogy

ekkora területet csak nagy hozzáértéssel lehet igazgatni. Ami még tovább

növelte a házigazdáim iránt érzett csodálatomat. Cecily jól választott. Itt

már egyetlen napot eltölteni is óriási kiváltság.

Visszaültem a kocsiba, és alig vártam, hogy megérkezzünk. Ahogy

legurultunk a dombról, és egyre közelebb értünk a házhoz, úgy éreztem,

mintha hosszú bolyongás után végre hazaérnék. Semmi okom nem volt

erre, hiszen az elegáns kastély a legkevésbé sem hasonlított az
otthonomra. Mégis olyan érzésem támadt, mintha minden egyes fűszál,
fa, szépen nyírt sövény és vadrózsabokor régi ismerősöm lenne.

Megráztam a fejem, hogy észre térítsem magam. Biztosra vettem,
hogy még mindig az előző esti megrázkódtatás hatása alatt állok.

Agyamra ment a fáradtság. Csak a képzeletem játszik velem, azért érzem

úgy, hogy hazaértem. Azért nem bírok magammal.