Julianne Donaldson-Edenbrooke

barátok vagyunk, ez minden. De, Cecily – fogtam meg a nővérem kezét
–, még ha be is dőltem volna neki, tudnod kell, hogy soha nem hagynálak

cserben.
– Persze, ezzel tisztában vagyok – szorította meg a kezem Cecily

mosolyogva. – De nem szeretném, ha összeomlanál, amikor Sir Philip

megkéri a kezem.

A takaróra szegeztem a tekintetem.
– Nagyon… optimista vagy – rángattam meg egy kiálló cérnaszálat. –
Mondott már… valamit?
– Még nem, de ami késik, nem múlik. Tudom, hogyan viselkedik egy

szerelmes férfi, és semmi kétség, Sir Philip jó úton halad afelé, hogy
belém szeressen, sőt, lehet, hogy már belém is szeretett.

Az ajkamba haraptam, hogy megálljt parancsoljak az indulataimnak.
– Hát akkor – pillantottam fel reszketeg mosollyal –, biztosra veheted,

hogy hamarosan elnyered a szívét, a kezét, és mindent, amire csak

vágysz.
– Tényleg így gondolod?
– Igen.

Ez volt az igazság. Cecily mindig megszerezte, amit akart.
– Lady Caroline olyan elegáns asszony! – nézett körül a nővérem
ábrándos sóhajjal. – Nagyon jól választottam, nem igaz? Kétlem, hogy

létezik még egy úriember a környéken, akinél a mesés vagyon ilyen
megnyerő külsővel párosul. Nem is beszélve a birtokról. Persze az év
nagy részét Londonban töltöm majd. Azok után, amit a fővárosban

tapasztaltam, egy perc maradásom sem lenne vidéken. Ráadásul fülig
szerelmes vagyok – sandított rám.

Mit is felelhettem volna? Bólintottam, és elfordultam, hogy ne is

lássam Cecily sugárzó arcát. A szívem hideg lett és nehéz,

legszívesebben elnyúltam volna az ágyon, hogy egy hétig fel se keljek

onnan.
– Kezdesz besavanyodni – ült fel Cecily hirtelen. – Jót tenne egy kis

friss levegő. Sir Philip azt mondta, egész délelőtt az intézőjével tárgyal,

úgyhogy Louisával bemegyünk Lamdonba. Te is eljöhetnél. Louisának
nem lesz kifogása ellened. Jó barátnők lesztek, majd meglátod.

Sokáig tétováztam, vajon biztosan Louisával akarom-e tölteni a
délelőttöt, aki este nem volt túl barátságos hozzám.

– Ha nem zavarok...

– Dehogy zavarsz! – állt fel Cecily. – Azért megfésülködsz, ugye? –
mért végig.

– Nem, hálóingben fogok bevonulni a városba – emeltem égnek a
tekintetemet.

A nővérem nevetve borzolta össze a hajam, mintha még mindig
gyerekek lennénk.

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Amikor Cecily távozott, visszaültem
az asztalhoz, kerestem egy új tollat, és megírtam a levelet. Igyekeztem a
lényegre szorítkozni.

Kedves Nagymama!
Eddig a következőket tanultam Cecilytől: egy igazi úrinő
sokat fogdossa a férfiak karját, és minden mondatukon
hangosan kacag. Gondolom, ezt nevezik flörtnek. Szerintem
meglehetősen lármás és idegesítő foglalatosság.

Üdvözlettel:
Marianne



– Jaj, de bájos kalap! – lelkendezett Cecily, amikor reggeli után
csatlakoztam hozzájuk. Odafenn a retikülömbe csúsztattam a
nagyanyámnak szóló levelet, és hagytam, hogy Betsy kedvére
elbíbelődjön a frizurámmal. Szívből reméltem, hogy jó benyomást teszek
Louisára, vagy legalábbis nem hozok szégyent Cecily fejére. – Hát nem
édes, Louisa?

Louisa mélyen hallgatott, de az arckifejezéséből ítélve amúgy sem
zengett volna ódákat a kalapomról. Cecily belénk karolt, és elindultunk
Lamdonba, az alig pár mérföldnyire lévő városkába.

– Neked is ez volt az első báli szezonod? – néztem Louisára Cecily
feje fölött.

Louisa bólintott.
– És hogy tetszett?
– Roppant mulatságos volt – felelte Louisa. Majd Cecilyre nézett.
– Emlékszel az Almack báljára, amikor Mr. Dákon...
Hangos nevetésben törtek ki.

– És akkor Hyde kisasszony azt mondta neki, hogy...
Jókedvűen hahotáztak. Döbbenten néztem őket, és azt kívántam,

bárcsak tudnám, mi olyan vicces.
– Mi történt?
– Ó, nem hiszem, hogy humorosnak találnád – legyintett Cecily.
– Nem ismered az érintetteket.

Bólintottam.
Pár lépés múlva Cecilyből ismét kirobbant a nevetés, – Mit is mondott
Lady Claremont aznap este? A szeplőkről… – Jobban romba dönti egy
hölgy esélyeit, mint a besározott hírnév – kuncogott Louisa. –
Tökéletesen egyetértek vele. Nincs visszataszítóbb, mint egy szeplős arc.
Az ajkamba haraptam, és a saját szeplőimre gondoltam, amelyek
egyre nagyobb számban tűntek fel rajtam, hiszen jóformán egész nap a
szabad ég alatt lófráltam. Reméltem, hogy Louisa nem veszi észre őket.
– Nem is tudom – mondta Cecily. – Azért vannak förtelmesebb dolgok

is a világon. Emlékszel Mr. Baynesre?
– Míg élek, nem felejtem el – borzongott meg Louisa.
Egész úton a londoni ismerőseikről fecsegtek. Úgy tűnt, a tervem,

hogy összebarátkozzak Louisával, csúfos kudarcot vallott. Amikor
Lamdonba értünk, első utunk a postára vezetett, ahol feladtam a

nagyanyám levelét.
– Ha megkéred Philipet, bármit kifizet helyetted – mondta Louisa.

Ezt én is tudtam. De szívesebben gazdálkodtam a saját pénzemmel,

hogy arra költhessem, amire csak akarom. Örültem, hogy nem függök
senkitől. Jót tett az önbecsülésemnek.

Cecily bejelentette, hogy új szalagot akar venni a kalapjához, így hát

kerestünk egy szalagboltot, és szemügyre vettük a választékot. A
nővérem kiválasztott három, a kék különböző árnyalataiban virító

szalagot, és felém fordult.
– Szerinted melyik legyen? – tartotta az arca elé a szalagokat,

miközben vadul meregette a szemét. – Melyik illik legjobban a

szememhez?

Megvizsgáltam a három színt, és titokban arra gondoltam: Hát nem

édes mindegy, melyik árnyalatot választja Cecily? De mivel tudtam, hogy
a nővéremet nem elégítené ki a válasz, azt feleltem:

– Az ott. A legsötétebb.

Cecily a homlokát ráncolta.

– Tényleg? Szerintem az én szemem nem ennyire kék. De ebben itt

van egy kicsi zöld is, ami egyáltalán nem illik hozzám. Louisa, te mit

gondolsz?
– Azt semmiképp se válaszd! – mutatott Louisa az általam ajánlott

szalagra.

Cecily azonnal le is tette. Fütyültem rá. Ez csak egy szalag, az ég
szerelmére! Volt idő, amikor Cecily mindenkinél jobban adott a

véleményemre. Hátat fordítottam nekik, megálltam az ajtóban, és

kibámultam az utcára.
Javában unatkoztam, amikor ismerős alak tűnt fel a túloldalon.

Vidáman emelte meg a kalapját, én pedig riadtan hőköltem hátra. Még
ebből a távolságból is tisztán láttam az Utálatos Unokaöcs arcára kiülő
gúnyos vigyort. Először arra gondoltam, elbújok és magamra zárom az

ajtót, de sajnos elkéstem. Mr. Kellet már meglátott, és, bágyadtan lóbálva

a sétabotját, átvágott az úton.
– Jó reggelt, húgocskám! – hajolt meg előttem.

Szemmel láthatóan roppant elégedett volt magával.

Rosszallóan néztem rá.
– Maga mit keres itt?
– Csak ellátogattam ebbe a bájos városkába – mutatott körbe Mr.
Kellet. – Hát ön?
– Vásárolgatok – böktem hanyagul a szalagokra.
– Egyedül?

Mr. Kellet tekintetében nyugtalanító fény villant. Már az is

nyugtalanító volt, hogy egyáltalán a környéken van. Elég hihetetlennek
tűnt, hogy merő véletlenségből éppen Lamdonba vezetett az útja. Vajon

puszta bizalmatlanságból merült fel bennem a gyanú, hogy esetleg

miattam van a városban? Hogy esetleg idáig követett?
– Nem, nem vagyok egyedül – intettem a fejemmel az üzlet belseje

felé.

Mr. Kellet elém lépett, így két választásom maradt: vagy

visszavonulok, vagy a kívánatosnál közelebbi kontaktusba kerülök az

úriemberrel.

Visszaléptem a boltba, de Mr. Kellet utánam jött, és fürgén

körbenézett. Cecilyn akadt meg a tekintete, aki a pultnál állt a

szalagjaival, és hátat fordított nekünk. Ám egyszer csak megfordult, és

Louisával a nyomában egyenesen felénk indult. Amikor megpillantotta

Mr. Kelletet, elkerekedett a szeme, és önelégült mosolyra húzódott az

ajka.
– Miss Daventry! Miss Wyndham! – hajolt meg Mr. Kellet.

Engem miért nem szólított Miss Deventrynek? Cecily is csak az

unokatestvére, mint én.
– Mr. Kellet! – lehelte Cecily. – Milyen örvendetes meglepetés! –

rebegtette a szempilláját. – Mi szél hozta erre?
Mr. Kellet elkapta a nővérem kezét, és a szájához emelte.
– A szívemet követtem, és az egyenesen önhöz vezetett.
Rosszallóan méregettem őket. A kézcsók közben Cecily tekintete egy

pillanatra megpihent Mr. Kellet arcán. Jól ismertem ezt az arckifejezést:

izgatottság és csodálat, épp csak annyi kacérsággal vegyítve, hogy a férfi
térdre kényszerüljön. A nővérem tegnap este is ezt a trükköt vetette be, és
egészen a vacsora végéig sikerült fenntartania Philip érdeklődését.

Nem hittem a szememnek. Cecily mindig is ott legyeskedett Mr.
Kellet körül, de ez már túlment minden határon. A nővéremnek több esze
is lehetne, mint hogy egy ilyen rossz hírű emberrel kezdjen. Engem még

nem vezettek be a londoni társaságba, de Mr, Kellet szedett-vedett

ruházata és a sóvár pillantás, amivel végigmérte Cecilyt, semmi kétséget
nem hagyott afelől, hogy nem igazi úriemberrel van dolgunk. Ráadásul
évek óta az ő botrányaitól zengett a főváros. Ugyan miért kacérkodik

Cecily egy ilyen alakkal?
– Elnézést, Mr. Kellet, épp indulni készültünk – léptem közelebb

Cecily-hez.
– Igazán? – emelte rám bágyadt tekintetét Mr. Kellet vigyorogva. –

Nos, húgocskám, remélem, hamarosan tiszteletemet tehetem önöknél.
– Szó sem lehet róla! És nem vagyok a húgocskája.

Tudtam, hogy helyesen cselekszem, még ha gorombasággal vádolnak

is. De Mr. Kellet csak nevetett.

Cecily megrovóan nézett rám.
– Mr. Kellet, bocsássa meg a húgom viselkedését – jelentette ki
sugárzó mosollyal. – Őszintén remélem, hogy mihamarabb ellátogat

hozzánk.

Lángolt az arcom szégyenemben, ahogy kiléptünk az utcára.
– Marianne, hogy merészelsz gorombáskodni Mr. Kellettel? – förmedt

rám Cecily, amint hallótávolságon kívül kerültünk.
A szám is tátva maradt a döbbenettől. Még neki áll feljebb?

– És te hogy merészelsz kacérkodni vele? – Mély levegőt vettem,
hátha attól megnyugszom. – Tudhatnád, kivel állsz szemben. Ez az ember

megrögzött szélhámos, egy megátalkodott gazember.

Cecily Louisára nézett, és mindketten nevetésben törtek ki. Egyáltalán

nem vettek komolyan.
– Te nagyon naiv vagy – mosolygott Louisa leereszkedően.

Mintha fejbe kólintották volna.
– Hallgass, Louisa! – szólt közbe Cecily. – Ne légy kegyetlen!
Marianne burokban nőtt fel. Nekünk kell bevezetnünk az élet rejtelmeibe.
Figyelj, drágám – fordult felém –, természetesen tisztában vagyunk Mr.

Kellet viselt dolgaival. De jó okunk van rá, hogy kedvesek legyünk
hozzá. – Majd egészen közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – A

megrögzött szélhámosok istenien csókolnak.
– Honnan tudod? – meredtem rá.

Cecily kuncogva nézett össze Louisával. Sosem hittem volna, hogy a
nővérem ilyesmire ragadtatja magát! De amikor megláttam, milyen

cinkos mosolyt vet Louisára, kénytelen voltam megbarátkozni a

gondolattal, hogy talán (esetleg) Cecily mégiscsak tudhat valamit a

szélhámosok csókjáról. A ma reggeli beszélgetésünk után azonban teljes
képtelenségnek tűnt, hogy így viselkedik.

– Cecily, te tényleg Mr. Kellettel akarsz flörtölni, amikor sokkal
komolyabb kötelezettségeid vannak? – kérdeztem. – Egy másik

úriemberrel szemben?
A nővérem szemmel láthatóan meglepődött. Louisa köhécselni

kezdett, de szerintem csak a kuncogását próbálta elnyomni.
– Semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy hölgy más férfiakkal is

flörtöl – magyarázta Cecily –, amíg diszkréten teszi. És a férjének is jár
ez a szabadság. – Azzal közelebb hajolt hozzám, átkarolta a vállam, és
halkan így szólt: – Kérlek, hogy Londonban ne ragadtasd magad ilyen
kijelentésekre! Én megértelek, mert a nővéred vagyok, de mások nem

lesznek ilyen kegyesek hozzád, és attól tartok, csak bolondot csinálsz

magadból.
Elhúzódott tőlem, és szenvedő pillantást vetett Louisára. Lángolt az

arcom szégyenemben. Hazafelé egy szót sem szóltam, de a gondolatok

megállás nélkül kergették egymást a fejemben. Hogy csókolózhat Cecily

mindenféle szélhámosokkal, amikor állítólag fülig szerelmes Philipbe?
És mit szólna Philip, ha megtudná, mit művel a háta mögött a nővérem?

Lehet, hogy mások vétetlek az erkölcs ellen, de Philip nem. Ismertem őt,

és tudtam, hogy olyan akar lenni, mint az édesapja: igazi úriember,
minden értelemben. Kit érdekel, mi a „módi” Londonban? Philip nem

olyan, mint a többiek. Ebben biztos voltam.

18. fejezet

UZSONNÁNÁL LADY CAROLINE EMLÍTÉST TETT A BÁLRÓL, amire aznap

este került sor a Nagyteremben.
– Ha már itt tartunk – jegyezte meg a saját bálunkkal kapcsolatban is

rengeteg a tennivaló. Már csak egy hét van hátra.
– Hála az égnek, én nem veszek részt a szervezésben – mondta

William. – Színek meg virágok, a hideg is kiráz tőlük. Ugye, nem
gondoltad meg magad? – nézett Philipre.

Philipre sandítottam. Vagy egy napja nem beszéltem vele, és azon
kaptam magam, hogy jobban hiányzik, mint gondoltam. Már az is
hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el, hogy a tekintetem megpihenhet
az arcán.

– Persze hogy nem – válaszolta Philip.
– Jó. Már fél éve várok erre az utazásra.
Utazásra? Milyen utazásra? Zavartan pillantottam körbe, de még
mielőtt megszólalhattam volna, Lady Caroline közbevágott:
– Az előkészületeknél nem lesz rátok szükség, de elvárom, hogy a
bálra mindketten hazaérjetek.
William könyörgő tekintettel nézett Rachelre, de az csak mosolygott.
– Ne nézz így rám! Tudod, hogy el akarok menni a bálra.
William felnyögött. Gyötrődő arckifejezése láttán akaratlanul is
mosolyra húzódott az ajkam.
– Mi sem tudunk segíteni az előkészületekben – mondta Louisa. _
Bemutatom Cecilyt Fairhurstéknek. Ugye, elvihetjük a bricskát? – nézett
az anyjára, aki aggodalmas tekintettel sandított rám.
A bricskában csak három utas fért el, ami azt jelentette, hogy én nem
mehetek a többiekkel.
– Vidd inkább a kocsit, hogy mind a két vendégünk csatlakozhasson
hozzád!
A „vendégünk” szót külön kihangsúlyozta. Bizonyára minden
jelenlévő sejtette, mire céloz ezzel: rá akarja beszélni Louisát, hogy

engem is vigyen magával. Én azonban nem kértem a sajnálatából, és úgy

döntöttem, nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel.
– Köszönöm, hogy rám is gondol – mondtam –, de én inkább itthon

maradok, és segítek az előkészületekben. Már úgyis találkoztam

Fairhurstékkel.

Éreztem, hogy Philip tekintete rám tapad, és elvörösödtem

szégyenemben, de nem mertem felnézni. Beburkolóztam a

büszkeségembe, mint egy jó meleg télikabátba, és igyekeztem fenntartani
a látszatot. Lehet, hogy Louisa nem kér belőlem, de ettől még nem dől

össze a világ. Kifelé menet Cecily mellém lépett.
– Nagyon sajnálom – mondta.

Megálltam, és ránéztem. Még én magam is kényszeredettnek éreztem

a mosolyomat.
– Nem akarom folyton azzal nyaggatni Louisát, hogy téged is vigyünk

magunkkal. Ha rajtam múlna, én meghívnálak. Remélem, megérted.

Újabb kényszeredett mosoly.
– Hát persze.
– Tudtam, hogy így lesz – ölelt meg Cecily, fullasztó orgonaillatba

burkolva.

Aztán hátralépett, rám mosolygott, és felszaladt az emeletre a

kalapjáért. Én meg tovább ácsorogtam a hallban, elveszetten és
magányosan. Lady Caroline-nak a házvezetőnővel volt valami
elintéznivalója, így nem tudott beavatni az előkészületekbe. Azelőtt

egyenesen a könyvtárba vezetett volna az utam, hogy számon kérjem

Philipen a beígért sakkjátszmát. Most azonban, hogy Cecily is a házban
vendégeskedett, erről szó sem lehetett többé.

Jobb ötlet híján mégis a könyvtárszoba felé indultam. Biztos voltam
benne, hogy Philip Williammel múlatja az időt. Ahogy vártam, a

könyvtárszoba üres volt. Letelepedtem az ablak elé, és a gyümölcsöst

bámultam. Aznap is itt ültem, amikor Philip az európai utazásáról mesélt.
Végigsimítottam a bőr karfán, és próbáltam elterelni a gondolataimat a
régi szép időkről, amelyek már soha többé nem térnek vissza. De hiába.

Hiányzott Philip társasága. Hiányoztak az együtt töltött délutánok.

Hiányzott az a meghitt nyugalom, amit végül Cecily érkezése dúlt fel. És
Cecily is hiányzott – a régi Cecily, akit ismertem, akit szerettem, akinek

mindig volt rám ideje.

Hátradőltem a fotelban, lehunytam a szemem, és próbáltam

elhessegetni magamtól a szomorúságot. Már vészjóslóan mocorgott, és
azzal fenyegetett, hogy gejzírként tör elő a szívemből. Hiába szedtem
össze minden erőmet, képtelen voltam biztonságos mederbe terelni az
érzelmeimet. Közvetlenül a felszín alatt bugyogtak, és félő volt, hogy

bármelyik pillanatban elsírom magam.

Ekkor halk suhogást hallottam. Kinyitottam a szemem, és Philipet

pillantottam meg: karba tett kézzel ült az ablakpárkányon, közvetlenül
előttem, olyan arccal, mint aki eltökélte, bármi történjen is, ő egy tapodtat

sem mozdul. Ki tudja, miért, nem lepett meg, hogy ott van. Némán
farkasszemet néztünk egymással, de Philip égő tekintete egyre

elviselhetetlenebbé vált. Szomorúság, gyengédség és a kelleténél jóval
több szánalom sugárzott belőle.

– Óhajt valamit? – kérdeztem.
– Igen.
Philip előrehajolt, és megfogta a kezem. A szívem vad kalapálásba

kezdett az érintése nyomán. Az eszem azt súgta, hogy húzzam el a kezem,

de sehogy sem tudtam rávenni magam.
– És mi lenne az? – cincogtam suttogásnak is beillő hangon.
– Egy mosoly. Egész nap nélkülöznöm kellett.
A Philip tenyerén pihenő kezemet bámultam, és azon tépelődtem, mit

válaszoljak. Úgy éreztem, ha megölnek, sem tudok még egy hamis
mosolyt elővarázsolni, így hát felsóhajtottam, és némán ültem tovább.

– Nem tart velünk? Megmutatom Williamnek, mi történt a birtokon a

legutóbbi látogatása óta.
– Maga csak ne jótékonykodjon velem! – néztem mélyen a szemébe.
Philip fájdalmasan szorította meg a kezem, a hangja elkeseredettségről

árulkodott.
– Nem szánalomból hívom, Marianne. Örülnék, ha velünk jönne.
Úgy tűnt, őszintén beszél, és valóban élvezi a táraságomat. De nem

akartam a saját szememmel meggyőződni róla, komolyan gondolja-e,

amit mond, vagy csak udvariasságból hívott meg, mert éreztem, hogy

még egy csalódást nem viselnék el. Ráadásul Cecily mellett köteleztem el
magam. Hűséget fogadtam neki. Tudtam, hogy helyesen döntöttem, még

akkor is, ha a saját boldogtalanságom a tét.
– Köszönöm a meghívást – szabadítottam ki a kezem Philip

szorításából. – De sajnos nem fogadhatom el.

– Nem tudja, vagy nem akarja? – vonta fel Philip a szemöldökét.
Eszembe jutott, hogy én is ugyanezt a kérdést tettem fel neki a
megérkezésem estéjén.

– Mindkettő – feleltem halvány mosollyal.
Philip elfordította a fejét.
Felálltam, és az ajtó felé indultam, de hirtelen eszembe jutott valami.
– Köszönöm a verseskötetet – fordultam hátra.
Philip rám nézett, de egy szót sem szólt.



Mire visszamentem a szalonba, Lady Caroline már teljes harci lázban
égett. Mrs. Clumpett és Rachel úrinőkhöz méltó tevékenységekkel
múlatták az időt: varrogattak, zongoráztak és olvastak. Rezignáltan
alakították a finom úriasszony szerepét; gondoltam, legjobb lesz, ha én is
beletörődöm a sorsomba. Ám miután Lady Caroline már másfél órája
ecsetelte a bállal kapcsolatos elképzeléseit, egyre idegesebben
fészkelődtem.

Lady Caroline felpillantott a listából.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz – mondta, látván, hogy sehogy sem
bírok megülni egyhelyben. – Köszönöm a segítséged!
Felálltam, és körülnéztem a szobában. Most mihez kezdjek? Mrs.
Clumpett javában zongorázott, amiről eszembe jutott, hogy ideje egy kis
illemet tanulnom. Leültem Rachel mellé a pamlagra, és az ölembe vettem
az első hímzést, ami a kezembe akadt. De folyton elkalandoztak a
gondolataim. Valami nem hagyott nyugodni, de hiába, törtem a fejem, mi
lehet az, egyszerűen nem tudtam szavakba önteni. Aztán kisvártatva
beugrott. Az utazás, amit William és Philip említett, és amiről ma reggel
hallottam először. Csak képzelődöm, vagy a háziak szándékosan titkolták
el előlem?
– Te jó ég! – sandított rám Rachel. – Mit műveltél a hímzésemmel?
Lenéztem, és ekkor jöttem rá, hogy nem is a saját rámámat
szorongatom, ráadásul az egész vászon keszekusza öltésekkel van tele.
– Bocsánatot kérek! – ejtettem el riadtan a hímzést.
Rachel felvette a vásznat, és szép sorban felfejtette a szálakat. A
lármás zongoraszó szerencsére elnyomta a hangunkat.

– William már nagyon várja azt a bizonyos utazást – jegyeztem meg

közömbösen.
Rachel komoran meredt az összegubancolódott szálakra, és egy tűvel

próbálta szétbontani a csomót.
– Igen – sóhajtotta. – Én már beletörődtem. Hadd legyen meg az

örömük. Persze apám nem nézné jó szemmel. Pap volt – nézett rám
elkínzott tekintettel. – Hála az égnek, már a föld alatt fekszik.

Tágra nyílt szemmel figyeltem, amint Rachel felfejti a csálé öltéseket.

Mire készülhet Philip és William, amit egy pap nem nézne jó szemmel?
– De a férfiak már csak ilyenek – folytatta Rachel. – Tudom, hogy hat

lóval sem tudnám visszatartani Williamet. Úgyhogy inkább meg sem
próbálom. Minél kevesebbet tudok a sötét üzelmeiről, annál jobb. Néha

okosabb homokba dugnunk a fejünket.

Leesett az állam. Sajnos, nincs más magyarázat, gondoltam

magamban, egy asszony nyilván akkor nem szeretné tudni, mivel mulatja
az időt a férje, ha valamilyen erkölcstelen dologról van szó.

Bár még soha nem jártam a fővárosban, annyira azért nem voltam

naiv, hogy ne tudjam összerakni a mozaikdarabkákat. Elvégre épp eleget

hallottam már Mr. Kellet botrányairól, hogy legyen némi fogalmam az
életviteléről. Betsy is sokat pletykált a londoniak viselt dolgairól.

Mégsem fért a fejembe, miért kell ilyen nyíltan kiteregetni ezeket az

ügyeket! William és Philip például Lady Caroline füle hallatára beszélt

az utazásról!
Most egészen más színben láttam a „Wyndham családot, és bizony

óriásit csalódtam bennük. Mégsem mondhattam semmit, a végsőkig

tartanom kellett magam. Különben újabb megaláztatásokban lett volna

részem, csakúgy, mint Cecily és Louisa esetében.
Williamet persze nem ismertem közelről. De ami Philipet illette! Azt

hittem, ő igazi úriember. Olyan tiszteletreméltónak tűnt. Azt hittem, ő

fölötte áll ezeknek a dolgoknak. így félreismertem volna?
Felkavarodott a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj menekülőre

fognom. Azzal az ürüggyel, hogy fent felejtettem valamit a szobámban,

villámgyorsan kiiszkoltam a szalonból. Persze nem mentem fel a

szobámba, mert tudtam, hogy ott úgysem lenne nyugodásom. Zaklatott

lelkiállapotban bolyongtam a házban, és igyekeztem elhessegetni

magamtól a gondolatot, vajon mi az a titokzatos dolog, amit egy pap nem

nézne jó szemmel. Lángolt az arcom és sajgott a szívem.

Céltalan kóborlásom végén a második emeleten kötöttem ki, és
megálltam a festmények előtt. Talán ha valami élvezetes dologgal
terelném el a figyelmemet, a gyötrő rosszullétem is csillapodna. A

harmadik tájképet szemlélhettem, amikor furcsa nesz hallatszott a
közelből. Fémcsörgésnek hangzott, és szép lassan kibillentett elmélyült
állapotomból. Végül győzött a kíváncsiság, és elindultam, hogy

megkeressem a zaj forrását. Követtem a hangot, és végül annál a

helyiségnél lyukadtam ki, amit egyszer már volt szerencsém látni.
A vívóterem előtt álltam. Az ajtó résnyire nyitva volt, így

észrevétlenül bekukucskálhattam rajta. Az elém táruló kép láttán gombóc
nőtt a torkomba. Philip térdnadrágban és egy szál ingben vívott

Williammel. Hajlékony, izmos, kecses, kisportolt teste volt. Kiszáradt a

szám, és gyorsan megmerevedtem, nehogy zajt csapjak, de közben egy
pillanatra sem tudtam levenni a szemem Philipről. Keményen sarokba

szorította Williamet, de William ügyesen kivédte a csapást.
– Hátrább az agarakkal, Philip! A végén még megsebesítesz.

Philip hátralépett.
– Sajnálom – motyogta.

Végre megfordult, és ahogy megpillantottam az arcát, elakadt a

lélegzetem. Soha nem hittem volna, hogy Philip ilyen szenvedélyesen tud
nézni. Lángolt a tekintete, és úgy éreztem, ha ez a tűz egyszer elszabadul,

mindenkit felemészt maga körül.
– Gondolom a kis… megbízatásod miatt vagy ilyen rosszkedvű –

mondta William jelentőségteljesen. Csúfondárosan nézett Philipre.
– Ha tudod, miért kérdezed? – felelte Philip kurtán.
– Tényleg olyan szörnyű? – William szemmel láthatóan jól mulatott.
– Az nem kifejezés – túrt bele Philip a hajába. – Nem tudom, meddig

bírom még. – William kuncogni kezdett. – Látom, remekül szórakozol –

nézett rá Philip mogorván.
– Tekintve, hogy folyton csak menekülsz a nők elől, nos, igen,

határozottan jól szórakozom.

Ám Philip nem viszonozta a mosolyt. Hirtelen belém villant, vajon
illendő-e kihallgatnom a beszélgetésüket. Milyen kínos lenne, ha

rajtakapnának! Már éppen azon voltam, hogy visszavonulót fújok, és

szép csöndben elosonok, amikor William így szólt:
– A nagyanyja küldte ide, ugye? Miért nem küldöd haza Bathba?

Sóbálvánnyá dermedtem. Ezek ketten rólam beszélgetnek!

– Bárcsak megtehetném! – válaszolta Philip. – Legalább nem

téblábolna körülöttem. De ez szóba sem jöhet. A nagyanyja nagyon
egyértelműen fogalmazott: nem akarja Bathban látni. Minden vágyam,
hogy megszabaduljak tőle, de nincs hová mennie – sóhajtott fel.

A szívem olyan hangosan kalapált, hogy még a mellkasom is

belesajdult.
– Holnap utazunk – mondta William. – Talán az apja eljön érte, amíg

mi távol leszünk. És ezzel minden megoldódik.
– Bárcsak igazad lenne, de én erősen kétlem, hogy így lesz – dobolt

Philip a csizmáján a kardjával. – Az az alak már több mint egy éve távol
van, nem valószínű, hogy egyhamar hazajön.

– Akkor bírd ki még egy kicsit! – vigyorgott William, azzal felemelte
a kardját. – És ne rajtam vezesd le a mérgedet!

Philip még dünnyögött valamit, amit nem hallottam, és lesújtó

pillantást vetett Williamre. De William csak nevetett.

Megint vívni kezdtek. Elléptem az ajtótól, és leforrázottan fordultam

hátra. Csigalassúsággal vánszorogtam végig a folyosón, aztán lementem
a lépcsőn, és besurrantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót,
átvágtam a szobán, és kinéztem az ablakon. Minden erőmmel azon
voltam, hogy eltitkoljam a szívem elől az igazságot, ami mázsás súllyal

nehezedett a vállamra. Mintha a napot próbáltam volna kioltani. Nincs

menekvés, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy nemkívánatos

személy vagyok. Ez volt az, ami a leginkább szíven ütött. Senki sem akart

engem: sem az apám, sem a nagyanyám, sem Wyndhamék. Louisa sem.
Talán még Cecily sem. Hogy Philipről már ne is beszéljünk.

Azt már elfogadtam, hogy az apám cserbenhagyott. Azt is régóta

gyanítottam, hogy a nagyanyám nem szívesen vette a nyakába a velem
járó felelősséget. Philip barátságában viszont egy percig sem

kételkedtem: legalábbis azóta, hogy olyan szép napot töltöttünk együtt a

könyvtárban. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy szentül hittem,
még az illetlen flörtölése sem lazíthatja meg a köztünk lévő köteléket.

Ám a felismerés, hogy tévedtem (nemcsak Philip jellemét, hanem a
kapcsolatunk természetét illetően is), akkora csapás volt, hogy nem

tértem magamhoz a megrázkódtatásból. Philip nem volt úriember, és nem

volt a barátom. Végig színészkedett. Most már végképp nem maradt

semmi, amibe kapaszkodhattam volna.

Úgy éreztem magam, mint amikor először estem le a lóról. A gyeplő
kicsúszott a kezemből, és zuhanni kezdtem. És most sem tehettem

semmit, hogy elkerüljem a fájdalmat.

19. fejezet

ÜVEGES TEKINTETTEL FEKÜDTEM AZ ÁGYAMON. Minden gondolatot

kiürítettem az elmémből, és azt kívántam, bárcsak itt hagyhatnám ezt az
árnyékvilágot. A teljes megsemmisülésre (vagyis az eltávozásra)
irányuló törekvéseimet Betsy szakította félbe. Csípőre tett kézzel állt meg
az ágyam mellett.

– Nem megy el a bálba?
– Nem.
Behunytam a szemem, hogy azonmód visszasüppedjek a semmibe. De
még csukott szemmel is éreztem, hogy a komornám mereven néz. Végül
megszólalt:
– Most éppen olyan, mint az édesapja, amikor kimúlt a kedvenc
kutyája.
– Tessék? – pattant fel a szemem, – Igaz lelkemre mondom. Ő is
ugyanilyen képet vágott: mintha a világon semmi sem tudná pótolni a
veszteségét. És így is lett – ült le Betsy sóhajtva az ágy szélére.
– Köszönöm, Betsy! – nyögtem fel panaszosan. – Ez igazán
megnyugtató.
Hátat fordítottam neki, remélve, hogy nem nyaggat tovább, de ő
óvatosan megkopogtatta a vállamat.
– Elmondja, mi történt?
Gondoltam, füllentek valamit. Vagy némaságba burkolózom. A
történtek azonban kitörésre készen kavarogtak bennem. Még soha nem
avattam a bizalmamba Betsyt, de úgy véltem, könnyen lehet, hogy
pillanatnyilag ő a legközelebbi barátom. És talán tud valamit, ami
megmagyarázza, miért csaptak be ilyen rútul.
– Megtudtam, hogy a nagyanyám kényszerítette ki ezt a látogatást.
Wyndhamék nem is akartak meghívni.
Megbicsaklott a hangom. A többit nem árulhatom el. Senki sem
tudhatja meg a szégyenletes titkot, hogy itt sem látnak szívesen.
– Jaj, ez minden? – rikkantotta Betsy vidáman. – Ezt már rég tudom.

– Micsoda? – ültem fel. – Mit beszélsz?

Betsy a fogát piszkálta a nyelvével.
– Én végig tudtam, hogy a nagyanyja szervezte így a dolgot, de

megfenyegetett, hogy ha csak egy szót is szólok a kisasszonynak, kivágja

a nyelvem, és megeszi reggelire. Nem tudom, mihez kezdenék nyelv

nélkül.
– Betsy, nyugodt lehetsz, hogy a nagyanyám nem ette volna meg a

nyelvedet reggelire – forgattam a szemem. – Tudod, hogy csak vacsorára
eszik húst – motyogtam.

– Erre nem is gondoltam – komorult el Betsy. – Elég az hozzá, igen, ő

küldte ide a kisasszonyt, de nem akarta, hogy a kisasszony megtudja, így

hát közvetlenül Lady Caroline-hoz fordult. Azt már nem tudom, hogy

Cecily kisasszony is benne volt-e a dologban, de szerintem Lady Caroline
direkt megkérte, hogy ő tolmácsolja a meghívást, nehogy a kisasszony

gyanút fogjon. És az igazat megvallva, azt hiszem, remek kis tervet

eszeltek ki, hiszen ha Londonban találkoznak, Sir Philip magára se nézett

volna, így viszont minden adott volt a sikerhez, ha szabad így

mondanom.
– Miféle sikerhez? Miről beszélsz?
Elképzelni sem tudtam, mi abban a siker, ha az embert erőszakkal

tukmálják rá a vonakodó házigazdára.
– Hát, hogy a kisasszony megfogja magának az urat, természetesen.

Tárva maradt a szám.
– Hogy megfogjam magamnak Sir Philipet?
– Igen – lóbálta a lábát vidáman Betsy. – Mi más miatt kerülhetett

volna sor erre a látogatásra? Micsoda szerencse, hogy pont abban a

fogadóban szálltunk meg, így Sir Philip kénytelen volt visszajönni!
– Hogyhogy kénytelen volt visszajönni? – bukott ki belőlem.
– Amikor összetalálkoztunk vele a fogadóban, éppen menekülőben

volt. A kisasszony elől menekült. Most mondja meg, egy felnőtt férfi
hajlandó lenne hónapokra eltűnni, csak azért, hogy ne kelljen találkoznia
a kisasszonnyal! De a sors szerencsére közbeszólt: Jamest meglőtték, Sir
Philip pedig pont megállt a fogadónál, hogy harapjon valamit, mielőtt
folytatná az útját. – Betsy rám nézett. – A kisasszony nem is tudta? –

nézett rám fancsali képpel.
– Nem – ráztam meg a fejem.
– És a kisasszony szerint mit keresett Sir Philip késő este a fogadóban?

– Nem is gondolkoztam rajta.
– Nos, a pletyka szerint, amint hírül vette, hogy a kisasszony
Edenbrooke-ba érkezik, úgy kilőtte magát, mint a puskagolyó.

Mint a puskagolyó. Eszembe jutott Miss Grace, aki azt hitte, én is csak

egy nagyravágyó fiatal hölgy vagyok, aki kiszemelte magának Philipet.
– Betsy, itt mindenki azt hiszi, azért jöttem ide, hogy… megfogjam

magamnak Sir Philipet?
– Gondolom – vonogatta a vállát Betsy. – A konyhában legalábbis így

beszélik.
– Remélem, helyre tetted őket.

Betsy az ajkába harapott, és kerülte a pillantásomat.
– Betsy!
– Hát, a kisasszony viselkedését elnézve, nehéz lenne mást hinniük. –
A viselkedésemet elnézve? – kapkodtam levegő után. – Miért, hogy

viselkedem?
– Tudja azt jól: folyton Sir Philip körül sündörög. És ahogy ránéz. ..
– Hogy nézek rá? – fogott el a jeges rémület.
– Mint aki… – hadonászott Betsy – menten elolvad.

Panaszos nyögéssel hanyatlottam vissza az ágyra, és a kezembe

temettem az arcomat. Elöntött a szégyen. Az a sok szép nap, amit

Philippel töltöttem az ártatlan barátság nevében, nem kerülte el a szolgák

figyelmét, akik most mindenfélét összehordanak rólunk. Keservesen

megbántam, amit tettem, és úgy éreztem, bemocskolták az emlékeimet.
– Mi lesz a bállal? – tudakolta Betsy.
– Magamra hagynál egy kis időre?
– Persze.

Betsy lábujjhegyen kiosont a szobából.
Fel-alá járkáltam az ablak előtt. Nem volt maradásom

Edenbrooke-ban. Nem akartam, hogy bárkinek is a terhére legyek. De

mégis, hova menjek? A nagyanyám ideküldött, és a jelek szerint nem

akarja, hogy visszatérjek Bathba. A papa nem válaszolt az utolsó három

levelemre. Más hozzátartozóm pedig nincs.
Végső kétségbeesésemben leültem az íróasztalhoz, és elővettem egy

papírlapot. Lehet, hogy a papa már nem kíváncsi rám, de jogom van a

segítségét kérni. Gyorsan megírtam az üzenetet, mert attól tartottam, ha

túlságosan megválogatom a szavaimat, sírva fakadok, és eláztatom a

levelet.

Kedves Papa!
Sajnálom, hogy a lovam visszahőkölt az akadálytól azon a
bizonyos reggelen. Sajnálom, hogy a mama az én lovamra ült
fel, mert az övé lesántult. Folyton az jár a fejemben, mit tehettem
volna, hogy megakadályozzam a balesetet, de semmi sem jut az
eszembe, igaz, most már fölösleges is ezen rágódni. Tudni
akarom, engem hibáztatsz-e, és ha még szeretsz, miért pont
akkor hagytál cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett
volna rád.

Szeretettel:
Marianne

Gyorsan összehajtottam a levelet, és az ajkamba haraptam, nehogy
elsírjam magam. Tudtam, ha egyszer elkezdem, soha nem fogom
abbahagyni.

Kihúztam az asztalfiókot, hogy megkeressem a viaszt meg a pecsétet,
de ijedten húztam vissza az ujjaimat, amikor két papírcetli bukkant elő a
fiók mélyéről: Philip szerelmes levele meg a múltkori üzenete. Óvatosan
kihajtogattam őket, és mindkettőt elolvastam. Keserű düh és harag
lüktetett sajgó szívemben. Hogy merészelt becsapni? Hogy merészelte azt
állítani, hogy a barátom, amikor csak púp voltam a hátán?

Tudtam, mit kell tennem. Akkurátusán összetéptem a szerelmes
levelet. Néhány szót még így is ki tudtam silabizálni: poklok tüze,
imádlak, őrülten. Mindhárom egy-egy késszúrással ért fel. Őrjöngve
téptem szét a szavakat, és azt kívántam, bárcsak a szívemből is ilyen
könnyedén törölhetném ki az érzéseket. Végül nem maradt más a
levélből, csak egy kupac apró, olvashatatlan papírcafat. Philip üzenete is
hasonló sorsra jutott. A markomba söpörtem a megcsonkított szavakat, és
a kandallóba hajítottam őket.

Amikor Betsy visszajött, a kezébe nyomtam az apámnak szóló levelet.
– Gondoskodj róla, hogy a lehető leghamarabb postára adják ezt a
levelet!
A komornám bólintott, és a zsebébe gyömöszölte az irományomat.
– De mi lesz a bállal?
A bál. Philip ott lesz a bálon, de Mr. Beaufort is. Mr. Beaufort pedig
feltűnően érdeklődik irántam. Talán még feleségül is vesz. Már nem fájt a

szívem. Üres volt és közömbös, elszállt belőle az élet. Végre elértem a

célom.
– Elmegyek. De azt akarom, hogy én legyek a legszebb. Elfogadod a

kihívást?
– Bízza csak rám, kisasszony! – csapta össze a kezét Betsy. – Elragadó

lesz ma este, annyit mondhatok.

Fanyar mosollyal néztem rá.
Miután Betsy végzett, megálltam a tükör előtt, és tárgyilagosan

szemügyre vettem a végeredményt. A zöld selyemruhámat vettem fel,

amiben egyáltalán nem úgy festettem, mint egy csitri. Talán a frizura, az

ékszerek meg a ruha tette, de szerintem inkább a csillogó szememhez volt

köze.
Betsy tetőtől talpig végigmért, majd elismerően bólintott.
– Még pirosító sem kell – mondta. – így is rózsás az arca.

Megköszöntem a fáradozását, kiléptem a szobámból, megigazítottam
a kesztyűmet, és elindultam a folyosón. A lépcsőhöz érve megtorpantam.
Megbújtam az árnyékban, mély levegőt vettem, és lelkiekben is
felkészültem az előttem álló estére. A sikerem azon múlt, közömbös

tudok-e maradni Philippel szemben. Megfogadtam, hogy rideg és fagyos
leszek. Nem engedhettem, hogy Philip a bizalmamba férkőzzön, azzal

elveszítettem volna a méltóságomat, amiért olyan keményen

megdolgoztam. És akkor könnyen lehet, hogy valami megbocsáthatatlan

tettre ragadtatnám magam, például sírva fakadnék, vagy Philip képébe

vágnám, hogy mindent tudok.
Repedésről repedésre haladva erősítettem meg a páncélzatomat.

Mindent számba vettem, ami Philip ellen szólt. Hűvös eleganciával

vonultam le a földszintre, és közben egymás után soroltam Philip hibáit.
Először is hazudott. Azt állította, hogy szívesen látott vendég vagyok

Edenbrooke-ban, holott ez nem felelt meg a valóságnak. Hamis

ábrándokba ringatott, és lázasan bizonygatta, hogy barátként tekint rám,

holott csak púp voltam a hátán.

Ráadásul igencsak fenn hordja az orrát, ha azt hiszi, azzal a

szándékkal jöttem ide, hogy magamba bolondítsak egy férfit, akit még

csak nem is ismertem. Micsoda feltételezés! Talán azt képzeli, hogy
minden nő első látásra beleszeret? És a méltóságát is feláldozva egyre

csak azon mesterkedik, hogy feleségül menjen hozzá? Hát, nagyon téved,

mert én ugyan soha nem áldoznék fel semmit a kedvéért!

A komornyik kitárta előttem az ajtót. Beléptem a szalonba. A család
már összegyűlt, de én pillantásra sem méltattam őket. Egyenesen Philipre

néztem, aki hirtelen felém fordult, és mintha csodálat villant volna a

szemében, de lehet, hogy tévedtem, hiszen Philip semmi csodálatra
méltót nem talált bennem. Sőt, meg akart szabadulni tőlem.

Csak a feladatomra összpontosítva, a szalon túlsó végébe húzódtam,

hogy háboríthatatlanul sorolhassam tovább Philip hibáit.
Philip jóképű volt. Túlságosan is. Különösen aznap este. Fekete

frakkot viselt, a mellénye és a nyakkendője hófehér volt, a haja puhán
csillogott a gyertyafényben, és amikor összeakadt a tekintetünk, kérdőn

nézett rám. Hátat fordítottam neki, hogy ne is lássam szépen metszett
vonásait. Ez volt Philip legsúlyosabb bűne: azt hitte, hogy egy kedves

tekintettel meg egy mosollyal bármelyik ifjú hölgy szívét meglágyíthatja.

És makacs is, tettem hozzá gondolatban, amikor elindult felém, holott

világosan a tudtára adtam, hogy nem vagyok kíváncsi rá.
– Mit vétettem, hogy ilyen csúnyán néz rám? – súgta a fülembe, hogy

senki más ne hallhassa.
Rafinált lépés volt, mivel úgy tűnt, mintha a kelletlen házigazda és

nemkívánatos vendége helyett két összeesküvő beszélgetne egymással.
– Semmit, uram.
– Uram?! – Philip úgy hőkölt hátra, mintha arcul csaptam volna. –

Látom, komoly az ügy. Árulja el tüstént, mi a baj, hogy rögvest elnézést

kérhessek!
Halk kacajt hallattam, de a szívem kemény volt, mint a kő.
– Ön képzelődik.

Philip komoran nézte, amint a komornyik kinyitja az ajtót, és

bejelenti, hogy a kocsi készen áll. Amikor az ajtó felé fordultam, láttam,

hogy Cecily gyanakvóan méreget. Persze a szemem sem rebbent. Vidd
csak a Sir Philip Wyndhamedet! Összeillő pár lesztek. Te majd szépen
elszórakozol Mr. Kellettel, amíg Philip úton van, és olyasmit művel, amit

a papok nem néznének jó szemmel, aztán boldogan élitek álszent,

erkölcstelen életeteket, amíg meg nem haltok.

Gondoskodtam róla, hogy ne Philip mellé kerüljek a kocsiban, így

azonban, ha lehet, még rosszabbul jártam, mert Philip velem szemben ült,

és azon túl, hogy minden kanyarban összeért a térdünk, olyan mereven

nézett, hogy egészen belepirultam. Hogy eltereljem a figyelmemet,

tovább folytattam a felsorolást.

Philipnek túlságosan éles volt a szeme. Ezt egyáltalán nem kedveltem
benne. Mindig azt hajtogatta, hogy kifejező arcom van, pedig inkább ő

volt túl tolakodó. Nem akartam, hogy a szívembe lásson, így hát elutasító

arccal bámultam ki az ablakon, és ügyet sem vetettem a kocsiban folyó
beszélgetésre. Mire megálltunk a Nagyterem előtt, a listám és a
páncélzatom is elkészült. Philip szállt ki elsőnek, majd megfordult, és

felém nyújtotta a kezét, amit kénytelen voltam elfogadni, nehogy orra
bukjak. Philip erősen, biztosan, előzékenyen szorította a kezemet. A
páncélzatom megremegett az érintésétől.

Túlságosan jóképű, ismételtem magamban. Túlságosan éles szemű.

Túlságosan vonzó. Ezt az utolsó tételt kocsikázás közben adtam hozzá a
listámhoz. Túlságosan előzékeny, túlságosan felkavaró, túlságosan

makacs. Persze a legfontosabb tulajdonságáról sem feledkeztem meg:

túlságosan álnok.

Amint földet értem, elengedtem a kezét, ám a megkönnyebbülésembe

enyhe csalódottság vegyült. Még keményebben kell fognom a szívemet,

állapítottam meg magamban. Nem hagyhatom, hogy felülírja az eszem

parancsait.
A bálterembe lépve már messziről megláttam Mr. Beaufortot. Gyorsan

átverekedte magát a tömegen, hogy elém siethessen. Philip mellettem

állt, és bár pillantásra sem méltattam, már a puszta jelenléte is idegesített.
Ahogy Mr. Beaufort közelebb ért, higgadt mosolyt erőltettem az
arcomra, de Philip közelében alig kaptam levegőt. Aztán észrevettem,
hogy Mr. Kellet vigyorog rám a terem túlsó végéből, ami csak tovább

rontott a hangulatomon.
– Velem is táncol ma este? – kérdezte Philip halkan.

A szívem nem kevesebb, mint három ütemet hagyott ki. Eltúlzott
gondossággal igazítottam meg a kesztyűmet.

– Köszönöm, nem – feleltem színlelt közömbösséggel.
Mr. Beaufort már csak pár lépésnyire volt tőlem, amikor egy kisebb
hölgycsoport vonult el előttünk, átmenetileg elzárva az udvarlóm útját.
– Köszönöm, nem? – hitetlenkedett Philip.

A szívem hangosan kalapált, az arcom kipirult. Lopva Philipre

sandítottam. Homlokráncolva, szigorúan összepréselt ajkakkal fürkészte

az arcomat, árulkodó nyomok után kutatva.
– Mi a baj?

Vállat vontam.

– Semmi – fordítottam el a fejem.
Philip egyre zaklatottabb lett. Kárörvendőn kuncogtam magamban.
Úgy kell neki! Elvégre ő rontotta el az estémet. Ő csapott be engem, nem

én öt. Egy vékonyka hang arra figyelmeztetett, hogy én sem voltam
egészen őszinte, de nem törődtem vele.

Mr. Beaufort időközben kikerülte a csoportosulást, és már
karnyújtásnyira volt tőlem. Philip olyan közel húzódott hozzám, hogy
tisztán éreztem a testéből áradó meleget, pedig nem ért össze semmink.
Összekulcsoltam a kezem. Túl közel állunk egymáshoz. Philip melengető,
varázslatos közelsége vészesen gyengítette az ellenállásomat. De mielőtt

hátrébb léphettem volna, lehajolt, és egészen halkan a fülembe súgta:
– Gyönyörű ma este!

Megborzongtam, és rákvörös lettem, mert Philip fojtott hangja
meglepő őszinteséget kölcsönzött a szavainak. Aztán, mint aki jól

végezte dolgát, felegyenesedett, és szó nélkül faképnél hagyott.

Utána néztem, és mire a tekintetem elszakadt széles válláról,
meglepetten láttam, hogy Mr. Beaufort áll előttem.

– Miss Daventry! – hajolt meg üdvözlésül. – Ön még szebb lett, mióta

utoljára láttam!

Izgatottan vártam a hatást, de Mr. Beaufort szavai üresen kongtak

bennem. Ennek ellenére elmosolyodtam.
– Köszönöm! – dünnyögtem.
Elkezdődött a tánc. Hagytam, hogy Mr. Beaufort kézen fogjon, és a

tánctérre vezessen, ahol a párok már felsorakoztak egymással szemben.
A partneremre szegeztem a tekintetemet, hogy egy rövid időre
megfeledkezzek a nap megrázó eseményeiről. A szívemet is nyugalomra

intettem, mert amióta megpillantottam Philipet, szédületes gyorsasággal
zakatolt a mellkasomban. Mély levegőt vettem, és a feladatra

összpontosítottam. Most végre megtanulom, hogyan viselkedik egy igazi
úrinő. Ha rajtam múlik, még azt is elfelejtem, hogy Philip a teremben

van. Ami nem lesz nehéz, mert most már úgysem kell táncolnom vele.

Sugárzó mosolyt villantottam Mr. Beaufortra, hogy a tánc kezdetéig
kicsit belekóstoljak a kacérkodás művészetébe. Ekkor vettem észre, hogy

Philip Mr. Beaufort jobbján áll. Meglepetten néztem rá, majd balra
sandítottam, és láttam, hogy a partnere nem más, mint Cecily, A nővérem
mosolyába árnyalatnyi bujaság vegyült, amiről önkéntelenül is az jutott

eszembe, miféle szélhámosokkal csókolózhatott Londonban. A

féltékenység olyan erővel furakodott be a szívembe, hogy egy pillanatra
még a lélegzetem is elállt. Mr. Beaufortra pillantottam, és erőnek erejével
kellett elterelnem a gondolataimat Philipről meg Cecilyről.

Megszólalt a zene. A muzsikusok vidám talpalávalót húztak, aminek
örültem, mert így nem sok lehetőség maradt a társalgásra.

Kényszeredetten mosolyogtam, és rá sem hederítettem Philipre, de
mindez olyan hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a tánc végére

teljesen kimerültem.
Még javában pihegtem, amikor egy másik úriember lépett elő, hogy

táncra kérjen. Cecily ezúttal Mr. Kellettel táncolt. Philip a sor végén ropta
Miss Grace-szel. Persze, csak merő véletlenségből tévedt rájuk a

tekintetem. Gondoltam, egy kis flört majd eltereli a gondolataimat
Philipről, de nem jártam sikerrel. Kényszeredetten mosolyogtam, és a
gondolataim folyton Philip meg a délelőtt kihallgatott beszélgetés körül

forogtak.

Pár forduló után a zenészek szünetet tartottak. A nyitott ablaknál

álltam, tekintetem szórakozottan pásztázta a tömeget. Ám kisvártatva

ismét Philipre tévedt a pillantásom. Nem szándékosan. Csak hát
történetesen az a fajta ember, aki kirí a tömegből. A közelben állt, és Mr.

Beauforttal beszélgetett.
Mindketten mereven álltak, egy mosoly sem látszott az arcukon. Sőt,

mintha vitatkoztak volna, de sejtelmem sem volt, miről, hiszen hiszen

alig ismerték egymást.
Ahogy egymás mellett álltak, akaratlanul is összehasonlítottam őket.

Az aranyszőke, divatosan öltözött Mr. Beaufort kétségtelenül délceg
úriember volt. De Philip mellett még az ő külseje is elhalványult. Ebben

az összevetésben a napnál is világosabban látszott, hogy Mr. Beaufort
olyan, mint az egyszerű strasszkő: csillog-villog, de ez csak a látszat,
mert a felszín mögött nem rejtőzik komolyabb érték.

Philip ezzel szemben úgy ragyogott, mint a gyémánt, és a fénye
belülről fakadt. A ruhája ugyanolyan jól szabott volt, mint Mr. Beauforté,
de ő hanyag, sportos eleganciával viselte az öltözékét, és nem
folyamodott feltűnő kiegészítőkhöz, hogy elérje a kívánt hatást.

Viselkedését a visszafogottság, a természetesség, a keresetlen
egyszerűség jellemezte. Ahogy elnéztem őket, rádöbbentem, hogy én
bizony a gyémántot választanám a strasszkő helyett.

Mélységes csalódottság fogott el, és undorodtam magamtól. Minek ez

az összehasonlítgatás? Philip nem akar engem, Mr. Beaufort viszont

annál inkább. Csak ez számított. És különben is, mihez kezdtem volna
Philippel, ezzel a jóképű, javíthatatlan, elbűvölő sármőrrel, aki csak
játszadozik a női szívekkel?

Észre sem vettem, hogy Mrs. Fairhurst mögém lopózott, így amikor a
fülembe kurjantott, majd’ hanyatt estem ijedtemben.

– Sir Philip igazán jó parti, nem gondolja?
Ő is arrafelé nézett, amerre én. Elpirultam, és borzasztóan szégyelltem

magam, hogy pont Mrs. Fairhurstnek kellett rajtakapnia, amint Philipet

bámulom. Hátat fordítottam a szóban forgó úriembernek, és így feleltem:
– Valóban?
– Ugyan már, Miss Daventry! – göcögött az asszonyság. – Engem

nem tud becsapni. Jól tudom, milyen nagy… csodálója Sir Philipnek.

Alig leplezett undorral néztem rá. A szája mosolygott, de a szeme

nem.
– Még ha így lenne is – mondtam –, önnek mi köze hozzá?
– Ó, természetesen semmi közöm hozzá. Én csak segíteni akarok,

kedvesem, mert nyilvánvaló, hogy nem fogadta meg Grace tanácsát. –
Azzal szétnyitotta a legyezőjét, és élénken meglengette. – A londoni

hölgyek fele fülig szerelmes Sir Philipbe. Csupa elegáns, rangos,

vagyonos hölgy. Ön nyilván nincs tisztában vele, de semmilyen
tekintetben nem érhet fel hozzájuk – mért végig Mrs. Fairhurst felvont

szemöldökkel.

A hirtelen támadt harag nyomban elsöpörte a zavaromat. Tudtam,

hogy a vén szipirtyónak igaza van, de nem akartam megadni neki azt az
örömet, hogy meghunyászkodom előtte.

– Azt mondja, a londoni hölgyek fele szerelmes Sir Philipbe? –

kérdeztem ártatlanul.

Mrs. Fairhurst önelégült mosollyal bólintott.
– Hmm. Sir Philip rémesen csalódott lesz, mivel ő úgy tájékoztatott

engem, hogy inkább a háromnegyede.

Mrs. Fairhurst arcáról lefagyott a mosoly.
– Most már nagyon kíváncsi vagyok, kinek van igaza – mondtam. –

Megkérdezzem Sir Philipet?
Mrs. Fairhurst villámló tekintettel csukta össze a legyezőjét.
– Szükségtelen.

Amikor Philip ott termett előttünk, egyszerre rezzentünk össze. Philip

pillantásra sem méltatta Mrs. Fairhurstöt.
– A következő tánc az enyém – nyújtotta felém a karját.

20. fejezet

A KÖVETKEZŐ TÁNC TERMÉSZETESEN NEM PHILIPE VOLT, de ezt nem

Mrs. Fairhurst füle hallatára kívántam megvitatni. Mit volt mit tennem,
megfogtam Philip kezét, és hagytam, hogy a tánctérre vezessen.

A váratlan fordulat teljesen letaglózott. Miközben Philippel
ellépdeltünk a felsorakozott párok előtt, kétségbeesetten kutattam az
emlékezetemben, hogy felidézzem az oly gondosan összeállított listát
házigazdám hibáiról. De amint ott álltám Philippel szemben, várva, hogy
felcsendüljön a zene, összekuszálódtak a gondolataim. Ideges voltam,
rettentően ideges. Még soha nem táncoltunk együtt, és az ismerős tekintet
láttam a szívem vad kalapálásba kezdett. Mély levegőt vettem, és
elhatároztam, olybá veszem, mintha Philip is egyike lenne azoknak a
hétköznapi férfiaknak, akikkel aznap este táncoltam. Sőt, még a
pillantását is elkerülöm. Mereven nézem a nyakkendőjét, és egy szót sem
szólok.

Felcsendült a zene. Egyszerre léptünk előre Philippel. Partnerem
tökéletesen megkötött nyakkendőjére szegeztem a tekintetem. Sikerülni
fog. Végig úgy teszek, mintha idegenek lennénk, nem nézek Philip
szemébe, és nem gondolkodom.

Egyvalamit azonban kifelejtettem a számításból: Philip nem úgy
táncolt, mint más közönséges halandó. Mikor a derekamhoz nyúlt, nem
lagymatagon, vigyázva érintett meg, hanem magához rántott, és a
keresztcsontomra tapasztotta a kezét, így olyan közel kerültünk
egymáshoz, hogy a bőrömön éreztem a leheletét. Pánikba estem, és
döbbenten néztem fel rá. Egyenesen a szemébe, pedig megesküdtem,
hogy nem teszem.

Ó, jaj! Egy sokat látott londoni hölgy nyilván nem rettent volna vissza
Philip parázsló tekintetétől, én viszont tanácstalan voltam. Ráadásul,
amikor belenéztem Philip szemébe, legnagyobb döbbenetemre az egész
lista kiröppent a fejemből. Szó nélkül forogtunk körbe. Miután Philip

elengedett, kezem-lábam reszketett. Kábultan fordultam meg, hogy
eljárjam a következő lépéseket.

Mire összeszedtem magam, már lejthettem is vissza középre. Csupán
most tudatosult bennem, milyen bensőséges is ez a tánc. Philip erősen

fogta a kezemet, a másik kezét a derekamra csúsztatta, szorosan magához

vont, és közben mélyen a szemembe nézett. Ez már aztán több a soknál!

És még ekkor sem szólt semmit. Arra gondoltam, talán mégiscsak jobb

lenne, ha végre megmukkanna, mert akkor legalább visszavághatnék

neki, és megtörném ezt a furcsa varázst.

Amikor Philip végre elengedett, láttam, hogy Lady Caroline ott áll a

táncolok mögött, és minket néz, csakúgy, mint Rachel, aki, kicsit
távolabb tőlünk, éppen Williammel ropta. Lángolt az arcom, és azon

rágódtam, vajon mit gondolhatnak most rólam. Vajon tényleg azt a

látszatot keltem, mintha meg akarnám fogni magamnak Philipet? És hol
van Cecily? Mi járhat vajon az ő fejében?

Mikor már azt hittem, ennél rosszabbul nem is alakulhatnának a

dolgok, Philip megszólalt. Szorosan magához vont, és halkan a fülembe

súgta:
– A londoni hölgyek fele?

Tehát kihallgatott minket!
– Igen, ez az általános nézet.
Philip összevont szemöldökkel nézte, amint eltávolodom tőle, és

visszaállok a sorba. Amikor megint középre mentem, megkérdezte:
– Ezért haragszik rám?
– Én nem haragszom önre – feleltem színtelen hangon, és sietve

kipréseltem magamból egy mosolyt, hogy hihetőbbé tegyem a

füllentésemet..
– Maga nem tud hazudni – csóválta meg a fejét Philip. – Hiába

próbálkozik.

Gyilkos pillantást vetettem rá, és a tökéletes riposzt után kutattam az

agyamban. De semmi sem jutott eszembe, talán azért, mert Philip

jelenlétében képtelen voltam logikusan gondolkodni.
– Tudja, hogy ezzel a pillantással éppen az ellenkező hatást éri el? –

kérdezte Philip.
A lehelete lágyan cirógatta a nyakam, amitől újra megborzongtam.

Kérdőn vontam fel a szemöldököm.
– Hogyhogy? – Igyekeztem a lehető legfagyosabban beszélni.

A koreográfia szerint ismét szétváltunk, így hát feszülten vártam, hogy

Philip végre megválaszolja a kérdést. Philip egy pillanatra sem vette le

rólam a szemét. Amikor végre Összekapaszkodtunk, így szólt:
– Olyan szép, amikor dühös!

Lesújtó pillantást vetettem rá.
– Ne legyen nevetséges!
– Távol álljon tőlem – felelte Philip. A tekintete még mindig
parázslott, és ugyanaz az elfojtott szenvedély áradt belőle, mint a
vívóteremben. – Látnia kellene, hogy lángol a tekintete. És amikor

összeszorítja az ajkait, egy gödröcske jelenik meg a bal orcáján,
közvetlenül a szája fölött. Egyszerűen… őrjítő!

Olthatatlan szégyen, harag és bűntudat égette a bensőm. Philip flörtölt

velem, és ezzel sikerült feldühítenie. Nem az zavart, hogy csak
játszadozik velem, ezt kezdettől fogva tudtam. Inkább az bosszantott,

hogy az udvarlásával ráébresztett, a többi úriember, akivel aznap este

táncoltam, a nyomába sem érhet ezen a téren. Egyikük sem érte el, hogy
egyszerre lángoljon fel bennem az indulat és a perzselő vágy. Hogyan is

lehetnék boldog mossál, amikor Philip mindenkin túltesz?

Egyúttal az is bebizonyosodott, hogy Sir Philip Wyndham a

legmegátalkodottabb ember a föld kerekén, hiszen a zord pillantásom
sem félemlítette meg, sőt, éppen ellenkezőleg. Minden fegyverem csődöt

mondott.

Lehullott rólam a páncél, és ahogy ott álltam a tánctér közepén,

rettenetes dolog történt. Eszembe jutott, hogy Philip nem szeret engem,

soha nem is szeretett. A feltámadó szomorúság haragom utolsó morzsáit

is porrá hamvasztotta, az összes fegyveremmel együtt. És ekkor végzetes

hibát követtem el. A teljes kiszolgáltatottság állapotában belenéztem
Philip szemébe. Az idő lelassult, a zene elhalkult, a táncosok elsüllyedtek

körülöttem. Senki más nem volt a világon, csak Philip meg én, és végre
elérkezett az idő, hogy felfedjem a Philip tekintetében bujkáló titkot.

Ott volt: olyan egyértelműen, olyan nyilvánvalóan, hogy nem is
értettem, eddig miért nem jöttem rá a megoldásra. Első döbbenetemben
még táncolni is elfelejtettem, bénultan hagytam, hogy a felsejlő igazság
vakító fénnyel szikrázzon fel az elmémben. A legmeglepőbb felfedezést
az jelentette, hogy a titok, amit Philip tekintetéből olvastam ki, nem is az

övé volt, hanem az enyém.

Beleszerettem Philip Wyndhambe.

Az első gondolatból logikusan következett a második: Philip viszont

nem szerelmes belém.

Hirtelen elfogott a rettegés. Jaj, mit tettem,? Hogy lehettem ennyire

ostoba?
– Marianne!

Szaporán pislogtam, és próbáltam Philip arcára összpontosítani. Philip

mélységes aggodalommal nézett rám.
– Ön fehér, mint a fal – mondta. – Jól érzi magát? – ragadta meg a

könyökömet, nehogy összeessek.

Megráztam a fejem. Nem voltam jól.
– Elnézést! – fordultam el tőle.

Meglepett, hogy ilyen könnyen futni hagy. Igaz, ha jobban

belegondolok, lehet, hogy kitéptem magam a szorításából. Nem

emlékszem, hogyan történt, de egyszer csak kiszabadultam, és

villámgyorsan keresztülvágtam a táncolok tömegén. A párok

mosolyogva, csacsogva, nevetgélve pörögtek-forogtak; karok, kezek,
arcok, lábak, lárma, szalagok, ajkak. Többen is meglöktek, de ettől csak
még elszántabban furakodtam előre, és egyre kétségbeesettebben

igyekeztem kijutni a tumultusból, amikor valaki elkapta a kezemet.

Philip volt az. Amikor hátrapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy

mozog az ajka. Hozzám beszélt, de nem hallottam, mit mond. A zsivaj, az
örvénylő tömeg, a forróság minden mást elhalványított körülöttem.

Megbotlottam egy táncos lábában, majd egy kar fonódott a derekam köré.

Philip kirángatott a terem szélére, ahol az anyja aggódó arccal sietett

elibénk.

Az ablakhoz ültem. Philip ijedten hajolt fölém, miközben Lady

Caroline buzgón legyezett, és azt kérdezgette, mi történt.
– Kis híján elájult tánc közben – válaszolta Philip.

Hisz ez nevetséges, gondoltam magamban. Soha életemben nem
ájultam el – jobban mondva, szinte soha. Most mégis mintha furcsán
eltávolodtam volna a testemtől. Nem éreztem sem a lábam, sem a karom.

A föld fölött lebegtem. Amikor végignéztem magamon, meglepetten

láttam, hogy Philip nyugtalanul szorongatja a kezemet. Ezt sem éreztem.
Cecily is mellettem termett. Orgonaillat áradt belőle, és olyan szép volt,

mint egy angyal.
– Szent ég! – kiáltotta. – Holtsápadt vagy! Hol a repülősó? – Gyorsan

elkapta a szabadon maradt kezemet, és dörzsölgetni kezdte. – Most is

szédülsz? Talán okosabb lenne, ha ledőlnél. Vagy innál egy kortyot.
Ahogy belenéztem az ismerős kék szempárba, azonnal kitisztult a

fejem. Ez a mama tekintete. És ez itt Cecily, az ikertestvérem, aki

ugyanabba a férfiba szerelmes, mint én, és aki kétségkívül meghódítja

majd Philip szívét. Miért is ne hódítaná meg? Hiszen Philip nem szeret

engem.
– Jól vagyok – húztam ki a kezem Philip szorításából. Kerültem a

tekintetét. – Biztos a hőség. Ne aggódjanak miattam! Egy kicsit még

elüldögélek itt az ablak mellett, es olyan leszek, mint új koromban.
– Önnel maradok – ajánlkozott Philip, de a gondoskodása csak olaj

volt a tűzre.
Hogy képzeli, hogy bedőlök neki? Hogy képzeli, hogy kénye-kedve

szerint játszadozhat a szívemmel?
– Nem! – vetettem oda nyersen, és a szemem sarkából láttam, hogy
Philip riadtan hőköl hátra. – Menjen vissza táncolni! – folytattam kissé
szelídebb hangon. – Cecilyvel.

Tisztán éreztem, hogy Philip rám mered, de nem viszonoztam a
pillantását. Ez is része volt az elterelő hadműveletnek. Kisvártatva

meghajolt, és a karját nyújtotta Cecilynek. Miután elvonultak, Lady

Caroline-hoz fordultam:
– Most már hazamehetek? Kérem!
Arra sem maradt erőm, hogy megfelelő ürügyet keressek a távozásra.

Lady Caroline elkomorult, de végül csak ennyit mondott:
– Hát persze. Én is elfáradtam a sok táncolásban. Elkísérlek.
Az ajtóban állva vártam, hogy a kocsi előálljon. Hátat fordítottam a

táncolóknak, hogy ne is lássam Philipet és Cecilyt. Lady Caroline nagyon

figyelmes volt, a hazaúton épp csak pár mondatot váltottunk a bálról meg
az időjárásról. Meg sem próbált faggatózni, ami nagyon jólesett. Attól
tartottam, hogy az első adandó alkalommal sírva fakadok. Végül sikerült

uralkodnom magamon, amíg a kastélyba nem értünk.
Betsy meglepődött, hogy ilyen korán hazajöttem, de mivel nem

bonyolódtam hosszas magyarázkodásba, hamarosan abbahagyta a
kérdezősködést. Amint lesegítette rólam a ruhát és rám adta a hálóinget,

elküldtem, és ágyba bújtam. Ébren feküdtem, és gyors önvizsgálatot

tartottam. Fájdalmas, kellemetlen feladat volt, de most a lelki békémnél is

fontosabbnak tartottam, hogy tisztán lássam a helyzetemet.

Rájöttem, hogy kezdettől fogva szeretem Philipet, de még magam elől

is eltitkoltam az érzéseimet, és nem mertem szembenézni a tényekkel.

Ösztönösen megéreztem, hogy amint felfedem e titkot, azt is el kell

ismernem, hogy Philip soha nem fogja viszonozni az érzéseimet, és ez

mindent tönkretett volna. Az ösztönöm nem csalt: Philip nem volt
szerelmes belém. Sőt, bármit megtett volna, hogy megszabaduljon tőlem.
Nos, határoztam el, én majd teszek róla, hogy teljesüljön a vágya. –
Végre megszabadul tőlem, méghozzá a lehető leghamarabb. En már
úgyis kiűzettem a paradicsomból. Lady Caroline balja után elszököm

Edenbrooke-ból, még akkor is, ha vissza kell mennem Bathba.

Ezzel a döntéssel minden korábbi fogadalmamat megszegtem.

Hangos, fájdalmas zokogással adtam meg magam az elkerülhetetlennek.

Anyám halála óta nem sírtam ilyen keservesen.

21. fejezet

MIRE FELÉBREDTEM, PHILIP MAR ELMENT. Betsy lélekszakadva hozta a

hírt, szinte ujjongott, hogy végre friss pletykákat oszthat meg velem. Az
ágyban ültem, és vegyes érzelmekkel kortyolgattam a kakaómat. Az
öntudatos énem hallani sem akart Philipről, Az állhatatlanabb énem
viszont másra sem tudott gondolni, mint őrá. Ráadásul, mivel
végigzokogtam az éjszakát, lüktető fejfájás kínzott. Némán hallgattam
Betsy fecsegését, miközben az eszem meg a szívem ádáz harcot vívott
egymással.

– Láttam őket, mikor elmentek, mármint Sir Philipet és Mr.
Wyndhamet. Épp a konyhából jöttem ki, ők meg a hallban álltak, és Sir
Philip meglátott. Képzelheti a kisasszony, hogy megijedtem, amikor
odajött hozzám, és megszólított!

Kis híján elejtettem a csészét.
– Te beszéltél vele?
– Igen. Azt kérdezte: „Nemde, ön Daventry kisasszony szobalánya?”
Mondtam neki, hogy az volnék. Erre megkérdezte, hogy szolgál a
kisasszony egészsége. Azt feleltem: „Nagyon jól.” Aztán eszembe jutott,
hogy még mindig a zsebemben van a levél, amit a kisasszonytól kaptam,
így hát odaadtam Sir Philipnek, és megkértem, adja postára. Azt mondta,
bízzam csak rá a dolgot, és magával vitte a levelet. Most egy hétig távol
lesznek, de úgy hallottam, a bálra hazaérnek.
– Képes voltál odaadni a levelemet Sir Philipnek? – meredtem rá.
– Igen. Miért, nem kellett volna?
Nem akartam, hogy a levelem Philip kezébe jusson. Ez az én
magánügyem volt. Mi lesz, ha véletlenül felbontja és elolvassa? Tudtam,
hogy ez elég képtelen feltételezés, de attól még nem lehetett kizárni.
Kiszolgáltatottnak éreztem magam, és ez csöppet sem tetszett. De
tehetetlen voltam.
Miután felöltöztem, átmentem Cecilyhez, aki még fel sem kelt,
annyira megviselték az előző este fáradalmai. Kizárólag a jó szándék

vezérelt, amikor megkérdeztem tőle, jól érezte-e magát a bálban.
– Nem annyira, mint reméltem – emelte a szája elé liliomkezét, hogy

elrejtsen egy ásítást. – Sir Philip különös hangulatban volt. Tánc közben
alig szólt hozzám, és amint elhallgatott a zene, faképnél hagyott. Csak a
kocsiban láttam viszont. Mr. Kellet viszont szerencsére nagyon
figyelmes volt – nézett rám huncut mosollyal. – Nagyon figyelmes.

– Ez meg mit jelentsen? – hökkentem meg az arckifejezése láttán.
– Marianne! – forgatta a szemét Cecily. – Azt hittem, mostanra már
megjött az eszed. – Azzal hozzam hajolt, es a fülembe súgta. – Mr. Kellet
kihívott a parkba, és amikor odaértem, szó nélkül a karjába kapott, és
megcsókolt.
– És milyen volt? – fagyott le az arcomról a mosoly.
Cecily vigyorogva hanyatlott vissza a párnára.
– Már mondtam, hogy a szélhámosok csókolnak a legjobban.
– Cecily! – pattantam fel – Mégis… mégis, mi ez a viselkedés, mi ez a
beszéd? Más férfiakon jár az eszed, amikor állítólag fülig szerelmes vagy
Sir Philipbe?
– Nos, ő még nem csókolt meg, vagy tévedek? Szóval, amíg nem
vallja meg az érzelmeit, ott keresem a boldogságot, ahol akarom – túrt
bele a hajába a nővérem. – Márpedig Mr. Kellettel csupa boldogság az
élet.
Riadtan hőköltem hátra. Aztán eszembe jutott, hogy Philip is hasonló
örömöket hajszol. Undorral fordultam el Cecilytől, és az ajtóhoz mentem.
– Hová mész? – kérdezte a nővérem meglepett hangon. – Nem is
érdekel, mi történt még a bálon?
– Nem – téptem fel az ajtót. Minden jó szándék elpárolgott belőlem. –
Nem vagyok kíváncsi a szélhámosaidra meg a… csókokra… ahogy arra
sem, milyen kifinomult módszerekkel hajszoljátok az örömöket. Meséld
el Louisának! – Azzal bevágtam az ajtót magam mögött.



Mr. Beaufort még aznap délelőtt felkeresett. A szalonba menet hosszasan
győzködtem magam: íme, egy jóvágású, tisztességes fiatalember, aki
érdeklődik irántad. Minden lehetséges módon a tudtára kell adnod, hogy
nem terhes a közeledése. Gondoltam, ha sokáig biztatom, akár még

házasság is lehet a dologból. És most, hogy kiderült, a világon senki sem
törődik velem, a házasság ígérete jelentette a fényt az éjszakában.

Lady Caroline a szalonban ült Mr. Beauforttal. Mr. Beaufort továbbra
is délceg, jóképű úriembernek tűnt, ám most, hogy jó alaposan
megnéztem magamnak, szinte megijesztett a mogyoróbarna szeméből

áradó tompaság. De még ez sem tántorított el. Mr. Beaufort engem akart.
Elhatároztam, hogy feltűnően kacér és bájos leszek, de úgy láttam neki a

feladatnak, mintha a fogamat húznák. Fél óra elteltével Mr. Beaufort

elégedetten állt fel.
– Remélem, hamarosan viszontláthatom – mondta búcsúzóul.

Néztem, amint távozik, majd Lady Caroline-ra pillantottam, aki a vizit

alatt végig a szalonban tartózkodott. Félretette a hímzését, és mosolyogva

fordult felém.
– Kimegyek a kertbe rózsát szedni. Velem tartasz?

Szívem szerint nemet mondtam volna (annyira kifárasztott a flörtölés),

Lady Caroline azonban olyan melegen mosolygott rám, hogy nem

akartam kedvét szegni. Felmentem a szobámba a kalapomért, és mire
visszatértem, Lady Caroline két kosárral meg két metszőollóval várt rám.

Kimentünk a rózsakertbe. Igyekeztem elhessegetni magamtól a
gondolatot, milyen volt, amikor még Philippel bóklásztunk ugyanitt. Sőt,

egyáltalán nem is gondoltam Philipre. Sem arra, amit együtt éltünk át,
sem arra, amit ebben a percben művelt. Mert akkor menten szíven szúrom

magam az ollóval.
Levágtam pár szál rózsát, és óvatosan a kosaramba fektettem őket.
– Számomra az a legnagyobb öröm az életben, ha látom, hogy a

gyermekeim boldogok – szolalt meg Lady Caroline rövid hallgatás után.
– Különösen Philip.

Jaj, ne! Csak nem Philipről akar beszélgetni? Ez volt a legutolsó
téma, amiről hallani szerettem volna.

– Óriási megnyugvás, sőt, igazi gyönyörűség, hogy Philip újra boldog,
újra jókedvű – folytatta a ház úrnője.

– Miért, korábban nem volt az? – néztem rá meglepetten.
Kissé furcsálltam a dolgot, egyszerűen képtelenségnek tűnt.
– Jaj, dehogynem! Csak az utóbbi időben lett búskomor – hessegetett
el egy méhet Lady Caroline a kezében lévő rózsaszálról. – Philip derűs,

vidám kisfiú volt. Bárkit jókedvre tudott deríteni, még a vitákat is tréfával

ütötte el. Mikor belépett egy szobába, felpezsdült a hangulat. A napfény

melege sugárzott belőle. De mióta átvette az édesapja örökségét –
sóhajtott fel Lady Caroline –, elillant belőle a jókedv. Úgy vélem, a
felelősség súlya alatt kezdte egyre komolyabban venni magát. És az a sok
nagyravágyó nő, aki körüldongja… attól tartok, a fejébe szállt a dicsőség.
– Lady Caroline ajka megfeszült. – Goromba fráter lett belőle – mondta,

azzal lecsípett egy rózsaszálat.
Nekem is ez volt az első benyomásom, amikor megpillantottam

Philipet a fogadóban.
– Tudom, mire céloz. Nekem is rögtön szemet szúrt ez a gőg, amikor

megismertem őt.
– Egyszerűen elviselhetetlen! – mosolygott Lady Caroline.
– Igen, az – helyeseltem nevetve.
– De most megváltozott, ugye?

Bólintottam. Idáig eszembe sem jutott, de Philip fennhéjázása már a

múlté.
– Erre gondoltam, amikor azt mondtam, örülök, hogy újra boldognak

látom – magyarázta Lady Caroline. – Mintha visszakaptuk volna a régi

Philipet, azt, akit mindnyájan szeretünk, és aki annyira hiányzott nekünk.

Az egész család fellélegzett, drága férjem fénykora óta nem voltunk ilyen
boldogok. – Lady Caroline leengedte az ollót, és felém fordult. Finoman
megérintette a karomat, és teljes őszinteséggel mondta: – Mindnyájan a

lekötelezetteid vagyunk, kedvesem.

Meglepetésemben lefejeztem egy nagy fehér rózsát. Úgy
megrémültem, hogy azonmód a kosaramba hajítottam a metszőollót.

– Gondolja, hogy miattam változott meg? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem gondolom, tudom.

Lady Caroline szótlanul vagdosta tovább a rózsákat, mintha ezzel

lezártnak tekintené a beszélgetést. Én azonban várakozón néztem rá. Azt
akartam, győzzön meg az igazáról, annak ellenére, hogy nem értettem
egyet vele. A szívem még nem hajolt meg az akaratom előtt. Minden

apróságba belekapaszkodott, legyen az bármilyen hiábavaló vagy ostoba.

Próbáltam lakatot tenni a számra, de egy gyenge pillanatomban
mégiscsak kibukott belőlem:

– Honnan tudja?

Lady Caroline szája szögletében mosoly bujkált. Az arckifejezés

Philipre emlékeztetett. Lady Caroline a kosarába tette az ollót, és a közeli

árnyékos pad felé intett. Ahogy leültem mellé, arra gondoltam, ez a

legostobább dolog, amit életemben tettem.
– Tudtad, hogy Philip éppen szökésben volt, amikor

megismerkedtetek?

Bólintottam, mert eszembe jutott, mit mondott Betsy.
– Attól tartok, ez részben az én hibám – sóhajtott fel Lady Caroline. –
Philip alig néhány hete tért haza a fővárosból. Nem bírja Londont, így

nem is tölti ott az egész szezont. Már az is nagy teljesítményvolt, hogy
egyáltalán odament. Nos, nem értesítettem, hogy te meg a nővéred

idelátogattok. A lányokat a fiamék gondjaira bíztam, és személyesen

jöttem ide, hogy figyelmeztessem Philipet, és felkészüljek a vendégségre.

Tudod, régebben elég rossz néven vette, ha fiatal hölgyek jöttek

látogatóba, így azt hittem, okosabb, ha kész helyzet elé állítom.

Tévedtem. Philip biztosra vette, hogy két nagyravágyó lány fog itt

vendégeskedni, akiket csak a vagyona meg a rangja érdekel, és úgy

érezte, nem bírná elviselni a jelenlétüket. Sok ilyennel volt már dolga.

Aznap este szó nélkül itt hagyott.
Lady Caroline olyan jelentőségteljesen nézett rám, mintha a puszta

tekintetével próbálna meggyőzni valamiről.
– De aztán összetalálkozott veled a fogadóban, és hazajött. – A

mosoly ellágyította Lady Caroline vonásait. – Hazajött, kedvesem, még
aznap este, nagyon későn. Na mármost, be kell vallanom, ekkor egy kicsit

beleavatkoztam a dolgok menetébe. Miután Philip hazatért, és elmesélte,

mi történt veled, támadt egy gyanúm. Így hát megírtam Rachelnek, hogy

az álarcosbál ürügyével még egy hétig tartsa Londonban a lányokat. A

megérkezésed estéjén, amikor Philip belépett a szalonba, és meglátott
téged… – sóhajtott fel Lady Caroline, majd hitetlenkedve csóválta meg a
fejét. – Úgy sziporkázott, Marianne, mint régen – szorította meg a kezem.
– Végre visszakaptam az én Philipemet.

Meglepetten néztem, amint Lady Caroline szeme könnybe lábad. De
amikor a ház úrnője elmosolyodott, rájöttem, hogy öröm szülte a

könnyeit.
– Bocsáss meg, ha túl messzire mentem – törölt le kecsesen egy

könnycseppet az arcáról. – De az én drága férjem és a fiam, Charles

halála után úgy éreztem, nem viselném el, ha Philip is odaveszne.

Döbbenet töltött el. Bármilyen változás zajlott is le Philipben, Lady

Caroline kissé túlértékelte az ebben játszott szerepemet. Biztosra vettem,

hogy nem én vagyok a megoldás kulcsa, hiszen ez szöges ellentétben állt

volna azzal, amit a saját fülemmel hallottam.

Philip nem akarta, hogy itt legyek. Valami más vidította fel. Nem én.
Szívesen felvilágosítottam volna Lady Caroline-t a tévedéséről, de

nem vitt rá a lélek.
– Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem – erőltettem mosolyt az

arcomra. – Úgy érzem, most már jobban átlátom a családi viszonyokat.

Lady Caroline biztatóan nézett rám.
– Gondoltam, ez segíthet megérteni Philip viselkedését.
– Igen, persze – feleltem engesztelően, aztán gyorsan kimentettem

magam.

Fájdalmas volt látnom Lady Caroline bizakodását. Tudtam, ha úgy
gondolja, hogy én idéztem elő a változást Philipben, nagyon csalódott

lesz, amikor egy hét múlva elhagyom Edenbrooke-ot.

Félúton lehettem a ház felé, amikor hirtelen lelassítottam, végül
megálltam. Egy úriember vágott át a gyepen, az erdő felől jött, és

egyenesen felém tartott. Mr. Kellet. Már azon voltam, hogy sarkon

fordulok, és hanyatt-homlok elmenekülök, de utánam kiáltott:
– Ugye, nem akar elszaladni előlem, húgocskám?

Miért nevez folyton így? Megacéloztam magam, es vészjóslóan
néztem rá, nehogy azt higgye, félek tőle.

– Szó sincs róla. Éppen sétálni indultam. Ha nincs más dolga, velem

tarthat.

Mr. Kellett úgy somolygott, mintha eredetileg is ez lett volna a terve,
én pedig most beadnám a derekam. Ami alighanem igaz is volt. Úgy tűnt,

különös élvezetét leli a bosszantásomban. Útnak indultunk. Én szaporán
szedtem a lábam, ő viszont le-lemaradozott tőlem. Erős késztetést
éreztem, hogy kikapjam a kezéből a sétapálcáját, és kettétörjem a fején.

Mr. Kellet mindent elkövetett, hogy elnyújtsa a szenvedésemet.
– Hogy van a vén satrafa?

Ezzel nyilván a nagyanyámra utalt.
Gőgös pillantást vetettem rá.
– Továbbra is kitűnő egészségnek örvend.
– Hát már sosem hal meg? – sóhajtott fel Mr. Kellet elcsigázottan.

Dühös pillantást vetettem rá, és nyitottam volna a számat, hogy jól
megmondjam neki a magamét, de ő csak nevetett, majd így szólt:

– Önt olyan könnyű beugratni, húgocskám. Még sokat kell edződnie.

Idegesített, hogy ő van fölényben. Gondoltam, ezennel szakítok az

udvarias hangnemmel.
– Nem vagyok a húgocskája. Mit keres itt?
– A drága jó húgocskámat akartam meglátogatni, természetesen.

Megálltam, és feléje fordultam.
– Nem. Úgy értem, mit keres Kentben? Követ engem?
– Csak szeretné – nevetett Mr. Kellet. Ő is megállt, és a sétapálcájára
támaszkodott. – Érdekes hírek jutottak a tudomásomra. Az ön nagyanyja

állítólag úgy határozott, túl régóta hozok szégyent a fejére a botrányos
viselkedésemmel, ezért kitagad az örökségből.

– Ó!

Mr. Kellet sunyin méregetett.
– Aztán az jutott eszembe, vajon kit tenne meg örökösének helyettem.
Nyilván nem azt a vénlány Ameliat. Hanem magát – szegezte rám a

sétapálcáját.

Úgy döntöttem, elfogadom a kihívást.
– Igaza van. De az örökség feltételekhez kötött. Engem is bármikor

kitagadhat, csakúgy, mint magát.
– És mi lenne az a feltétel?
– Semmi köze hozzá, bátyuskám.

Mr. Kellet felkacagott.
– Ez talált! – vonta fel a szemöldökét.
Hosszasan fürkészte az arcom, mintha nem tudná eldönteni, mitévő

legyen. Enyhe aggodalommal néztem, amint ravasz mosoly terül szét az

arcán.
– Nos, ez igazán tanulságos beszélgetés volt. De most találkám van –

hajolt meg könnyedén, és kényelmes léptekkel indult az út felé.

Avar tapadt a kabátjára, még a csizmájából is falevelek kandikáltak ki.
Szent Szűz Máriám! – gondoltam magamban. De továbbra sem fért a

fejembe, vajon miért tette meg Mr. Kellet ezt a hosszú utat, ha csak ennyit
akart tudni. És mit csinált az erdőben? Mozgást láttam a szemem
sarkából. Cecily bukkant elő a fák közül. Leporolta a szoknyáját, és egy

falevelet húzott ki a hajából.

Mereven bámultam, és hirtelen hányinger fogott el. Hát ezt tanulta
Londonban? Ezt várják el egy igazi úrinőtől? Undorodva fordítottam

hátat neki, látni sem bírtam zilált frizuráját, üdvözült mosolyát.

A szobámba érvén két levelet is írtam. Az első gyors volt és lényegre
törő.

Kedves Nagymama!
Abban a szerencsétlenségben volt részem, hogy összeakadtam
Mr. Kellettel. Jamest, a kocsist is elvesztettem. Azt is tudom,
hogy Nagymama szorgalmazta ezt a látogatást, és mindenkit
hazugságra kényszerített az ittlétem valódi okát illetően.

Ha csak púp vagyok a hátán, miért nem mondja a szemembe,
ahelyett, hogy idegeneket bíz meg a felügyeletemmel? Mellesleg
egyáltalán nem vagyok elragadtatva a finom Londoni
kisasszonyoktól. Szívesebben fejnék tehenet egész hátralévő
életemben.

Üdvözlettel:
Marianne

Semmit sem szépítettem a dolgon. Nem akartam olyan lenni, mint
Cecily. És ha ez az örökség ára, gondoltam magamban, akkor, köszönöm
szépen, nem kérek belőle! Elvégre nem vagyok szegény. Apám jómódú
ember, ő úgyis gondoskodik rólam. Egy percet sem pocsékolok arra,
hogy másnak mutassam magam, mint aki vagyok.

Miután megírtam a levelet, Mr. Whittles verseskötetét pillantottam
meg a fiókban, és ekkor fogant meg bennem a gondolat a másik levéllel
kapcsolatban. Ezt már több időbe telt megírni, de amikor végre
elkészültem vele, elégedett voltam az eredménnyel. Túl sok időt
fecséreltél egy olyan álomra, ami sohasem valósulhat meg, gondoltam
magamban. Holott a boldogság csak karnyújtásnyira van tőled. Mr.
Whittles nevét kanyarítottam a levélre.

22. fejezet

REGGEL MR. BEAUFORT ISMÉT MEGLÁTOGATOTT. Amint belépett a

szalonba, Lady Caroline-hoz fordult.
– Hol beszélhetnék Miss Daventryvel négyszemközt?
Jaj, ne!
Lady Caroline azt motyogta, hogy sürgős beszéde van a

házvezetőnővel, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
A beszélgetés készületlenül ért. Túl gyorsan történt, és nem tudtam

átgondolni, mit feleljek.
– Foglaljon helyet! – mutattam a pamlagra.
– Ha óhajtja – válaszolta Mr. Beaufort mosolyogva.
Leültem a kanapéra, és az ölembe ejtettem a kezem. Nem tudtam, mit

mondjak.
Mr. Beaufortot azonban nem kellett noszogatni. Leült mellém, és így

szólt:
– Daventry kisasszony, amióta csak megláttam önt, nem bírom

feledni. Ön rabul ejtette a szívemet. Ezennel kimondom, hogy szeretem!
– Megragadta a kezem, és letérdelt elém. – Nem ígérhetek mást, csak a
halhatatlan szerelmemet, a becsületemet és a múlhatatlan rajongásomat.
Megtisztel azzal, hogy nőül jön hozzám?

Azon tűnődtem, vajon mi indított arra, hogy vonzónak nevezzem. A
szeme olyan volt, mint két sekély tó, éles ellentétben állt a hívogató
mélységgel, amit Philip tekintetében fedeztem fel. Természetesen nem
Mr. Beaufort és Philip között kellett döntenem, mivel Philip nem kérte
meg a kezemet. Ennek ellenére ragaszkodtam az elveimhez, és úgy
határoztam, akkor sem kérek ebből a tompa, üres szempárból, ha örökre
vénlány maradok.

– Sajnálom – feleltem. – Nem fogadhatom el az ajánlatát.
Mr. Beaufort elkomorult, és mintha harag villant volna a tekintetében.
Hirtelen hangulatváltozását látva riadtan hőköltem hátra. Ám egyszer
csak újból elmosolyodott, és így szólt:

– Talán időre van szüksége, hogy fontolóra vegye az ajánlatomat. –
Megfogta a kezem, és rászorította az ajkát. – Remélem, hamarosan

viszontláthatom.

Azzal sietve távozott, így sajnos nem tudtam közölni vele, hogy ne

fáradjon. Biztos voltam benne, hogy nem fogom meggondolni magam.

Most, hogy végre megtudtam, mi a szerelem, úgy éreztem, inkább legyek

vénkisasszony, mint hogy hozzámenjek valakihez, akit nem szeretek.
Átvágtam a szobán, és megálltam anyám festménye előtt. Vajon Lady

Caroline-nak igaza volt. A mama valóban úgy érezte, hogy Lady

Caroline a sors kegyeltjei Ha igen, nem csoda, hogy megszakadt a
barátságuk. Azt hiszem, én is meggyűlölném Cecilyt, ha minden az ölébe

hullana, ami valaha is fontos volt nekem: Edenbrooke, Meg, Philip.
Mindenekelőtt Philip. Megsimogattam a keretet, és ráhajoltam a

festményre. Borzasztóan hiányzott a mama.
– Kedvesem, talán rosszul érzi magát?
Felemeltem a fejem. A töretlen mosolyú Mrs. Clumpett állt előttem.

Homlokát ráncokba gyűrte az aggodalom, de a szája továbbra is felfelé

kunkorodott.
– Nem, minden rendben – feleltem. – Csak… honvágyam van.
– Ismerem ezt az érzést – bólintott Mrs. Clumpett. – Nekünk is

hiányzik az otthonunk. Itt még a madarak is mások. A könyvtár pedig

felháborítóan szervezetlen.
– Ebben igaza van – jegyeztem meg mosolyogva.
– Most, hogy belegondolok, azt hiszem, lassan ideje hazamennünk.

Jaj, majd’ elfelejtettem! – Mrs. Clumpett lopva rám sandított, aztán
elfordult. – Mégiscsak maradnunk kell egy ideig – sóhajtott fel. –
Hacsak… mondja, ön mikor utazik?

Az apámnak írt levélre gondoltam.
– Remélem, hamarosan – feleltem. – De nehéz megmondani. Mrs.

Clumpett bólintott, és most az egyszer egészen komoly képet vágott.
Tőlem teszi függővé a döntését? De hát miért? Vajon ő sem lát szívesen?

– Feltétlenül tudassa velem, ha elutazik – mondta. – Hiányoznak a

madaraink.
Jelentéktelen megjegyzés volt – „Hiányoznak a madaraink engem

mégis mélyen érintett. Eszembe jutott a saját otthonom, és a felhőtlen

boldogság, amit ott éreztem.



Philip távollétében az idő gálád tettekre vetemedett. Az óramutatók
lassan vánszorogtak, a nap mozdulatlanul állt az égen, még az éjszakák is
hosszabbra nyúltak a megszokottnál. Mintha nem is négy nap, hanem egy
teljes hónap telt volna el a bál óta. Az életem a megszokott medrében
folyt tovább. Ettem, aludtam, és a többi hölgy társaságában töltöttem az
időt. De közben úgy éreztem, mintha csak félig lennék jelen. A szívem
egész máshol járt.

Azóta, hogy olyan dühösen kiviharzottam Cecily szobájából, alig pár
szót váltottam a nővéremmel. Ő meg Louisa sülve-főve együtt voltak.
Hosszú sétákat tettek, és folyton sugdolóztak. Meg sem próbáltam
hozzájuk csapódni. Inkább a legújabb feladatomra összpontosítottam.

Ahelyett, hogy a nagyanyámtól kapott megbízást teljesítettem volna,
minden szabad percemet a festésnek szenteltem. Öt nappal azután, hogy
Philip elutazott, már vagy fél tucat képet festettem a kedvenc helyeimről.
Arra törekedtem, hogy minél részletesebben örökítsem meg
Edenbrooke-ot, ami, legalábbis egy ideig, igazi földi paradicsomként élt
a szívemben. Elszomorított a tudat, hogy hamarosan örökre el kell
hagynom a birtokot. Miután Cecily férjhez megy Phihphez, soha többé
nem térek vissza ide. Éreztem. A mama sem tért vissza, és most már
értettem, hogy miért.

Éppen egy tájképet skicceltem fel a szobám ablakából, amikor Cecily
lépett be az ajtón.

– Már csak három nap maradt a bálig – mondta.
Bólintottam, de közben végig a hídra szegeztem a tekintetemet, hogy a
lehető legpontosabban örökítsem meg a nyílások ívét. Amíg a
hajlásszögekre meg a kövekre összpontosítottam, az agyam leghátsó
zugába száműztem a képet, amint Philip fütyörészve vágtat a híd felé.
Nehezen ment, de napról napra egyre biztosabban uralkodtam a szívem
fölött.
– Nem is tudom, mi lesz velem, ha Sir Philip nem ér haza időben –
huppant le az ágyamra Cecily. Aranyszőke fürtjei lágyan lengedeztek az
arca körül, miközben duzzogva bámulta a mennyezetet. – Részletesen
kiterveltem, mivel fogom rávenni, hogy szerelmet valljon nekem, de ha
nem jön haza, én belepusztulok a fajdalomba. Te nem is tudod, milyen

érzés, amikor egyetlen embertől függ a boldogságod. Beleőrülök a

bizonytalanságba!
– Azért csak nem pusztulsz bele a fájdalomba, Cecily – forgatom a

szemem. – És Sir Philip feltehetően a te cselszövéseid nélkül is

megtalálja a módját, hogy szerelmet valljon.

Azt hittem, sikerült lecsillapítanom a lelkemet, de amikor kimondtam

ezeket a szavakat, éles fájdalom hasított a szívembe. Elviselhetetlen volt

a gondolat, hogy Philip hamarosan szerelmet vall Cecilynek.
– Mr. Kellet majd elszórakoztat, ha Sir Philip nem jönne haza –

jegyeztem meg.
Enyhe rosszindulat érződött a hangomon, de Cecily nem vette észre.
– Remélem is – hemperedett a hasára. – Még jó, hogy felvetettem a

vendéglistára.
– Látod? Rengeteg… mulatságban lesz részed.

Cecily szórakozottan mosolygott, mintha valami kellemes emléken

merengene.
– Kíváncsi vagyok, ki csókol jobban: Sir Philip vagy Mr. Kellet? –

nézett rám. – Te melyiket csókolnád meg?
– Egyiket sem – hazudtam.
– Hmm. Egyelőre én sem tudok dönteni. De majd értesítelek a

végeredményről.

Elkapott a pulykaméreg.
– Nagyon kérlek, ne tedd! Vannak dolgok, amikről nem szeretnék

hallani.
– Jut eszembe, mi a helyzet Mr. Beauforttal?
Meglepődve konstatáltam, hogy nem is avattam be Cecilyt a

történtekbe. Igaz, mióta Philip elutazott, nem sokat beszélgettünk
– Megkérte a kezem, én meg kikosaraztam. Punktum.
– Helyes. Nem akartam mondani, de szerintem valami nem stimmel

azzal az alakkal.

Mr. Beaufort üres tekintetére gondoltam, és kénytelen-kelletlen igazat
adtam a nővéremnek.

Cecily indulni készült, de előtte még átkukucskált a vállam fölött,

hogy megnézze a rajzomat.
– Igazi művész vagy. Sokkal szebben rajzolsz, mint én.
– Köszönöm!

Ez jólesett. Szemügyre vettem a vázlatot, majd a nővéremre
pillantottam. Hagytam, hogy Philip közénk álljon, és most nagyon
szégyelltem magam. Letettem a ceruzát, és szembefordultam Cecilyvel:

– Cecily, kérdezhetek valamit?
– Hát persze.
Összeszedtem a bátorságomat, nagy levegőt vettem, és
megkérdeztem:
– Te akartad, hogy Edenbrooke-ba jöjjek? Vagy Lady Caroline ötlete
volt?
– Miért kérded? – billentette félre a fejét a nővérem.
Mélyen a szemébe néztem.
– Mondd meg az igazat!
– Lehet, hogy Lady Caroline ötlete volt, de én is örültem, hogy jössz –
tuszkolt vissza Cecily a kontyomba egy kilazult hajtincset. – Elvégre
testvérek vagyunk.
Mindezt olyan tárgyilagosan közölte, hogy hittem neki. Hatalmas kő
esett le a szívemről, és hirtelen elmosolyodtam. A furcsa, ugyanakkor
felszabadító érzés hatására önkéntelenül is elgondolkodtam, mikor
nevettem utoljára. Mióta Philip elment, semminek sem tudtam örülni.
– Jó lenne, ha több időt tölthetnénk együtt – mondta Cecily.
– Hiányoztál. – Te is.
Abban a pillanatban mélységes szeretettel gondoltam a nővéremre, és
még akkor is javában mosolyogtam, amikor ő már kiment a szobából.



Másnap délután éppen a könyvtárablakban ülve rajzolgattam, amikor
Rachel rám talált. Már majdnem teljesen megörökítettem a gyümölcsöst.
Úgy döntöttem, mikor megfestem a képet, szürkére színezem az eget,
hogy olyan legyen, mint aznap, amikor Philippel egész délután a
könyvtárszobában ücsörögtünk.

– Ó, hát itt vagy! – mondta Rachel. – Már mindenütt kerestelek.
Meglepetten pillantottam fel. Rachel mosolyogva közeledett felém.

– Levelet kaptam Williamtől.
Elkerekedett a szemem. A férfiak levelet írnak a feleségüknek, mikor
javában… tivornyáznak?

Gondoltam téged is érdekelhet – folytatta Rachel azzal becsukta az
ajtót, és mellém telepedett – mert Philipről is szó van benne.

A szívem rémülten kalapált.
– Nem. – ráztam meg a fejem. – Nem hinném, hogy egy sort is
szívesen hallanék belőle.
– Ugyan, előttem nem kell titkolóznod! Látom, milyen savanyú képpel

mászkálsz, és ha nem Philip miatt bánkódsz, akkor csak William

távozása rázhatott meg ennyire, annak pedig nem örülnék.
– Én ugyan nem bánkódom – meredtem komoran a rajzomra.
– Mesebeszéd! Hisz’ a vak is látja – mosolygott rám vidáman Rachel,

majd a levélre pillantott. – Nézzük csak! Úgy látom, kitűnően érzik
magukat. Á, itt van az a rész, amit fel akarok olvasni neked: „Philip fülig

szerelmes egy egzotikus szépségbe. Kecses a lába és formás az alakja.
Kicsit drágállja, de nem lennék meglepve, ha végül mégis hazahozná.”

A maradék szusz is elszállt belőlem.
– Nem érdekelnek Philip… játékai – böktem ki végül.
– Jaj, drágám, tudod, hogy ebben az évben nem versenyeznek! –

pillantott fel Rachel.

Nem bírtam ránézni. Nem versenyeznek? Hát ez meg mit jelentsen?

Nem igazán voltam járatos ebben a témában.
– Ööö… nem?

Rachel kíváncsian méregetett.
– Nem, mert Philip neked adta a lovat. Azt hittem, tudod.
– A lovat? – Úgy éreztem, nyilván nincs ki a négy kerekem, ha nem fér
a fejembe, mi köze egy lónak ehhez az egészhez. – Mármint Meget?
– Tudom is én, mi a neve! – legyintett Rachel.
Minden erőmet megfeszítve próbáltam összerakni a

mozaikdarabkákat, de nem jártam sikerrel.
– Mi köze Megnek Sir Philip… versenyéhez? – kérdeztem

pironkodva.

Rachel úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem, végül

leengedte a levelet.
– Nos, kedvesem – magyarázta lassan, tagoltan –, a lóversenyen lovak

versenyeznek. És Philip meg William idén nem tudta magával vinni a
lovat, mert Philip neked adta, és nem akarta elvenni tőled.

Csak bámultam.
– A lóversenyen?

– Igen. Phillipék Newmarketben vannak. Azt hittem, tudod.
– De hát… de hát a minap azt mondtad, az édesapád nem nézné jó

szemmel a dolgot.
– Így igaz, soha nem rajongott a lóversenyért – sóhajtott fel Rachel. –

De vannak ennél sokkal elítélendőbb időtöltések is, ezért is engedem el
mindig Williamet. – Szeretetteljes mozdulattal simította ki a levelet. –

Régi álma, hogy versenylovakat tenyészthessen, de természetesen nem

engedhetjük meg magunknak. Gyanítom, hogy Philip is inkább William
kedvéért vesz részt a dologban – jegyezte meg szomorkás mosollyal. –
Sosem bocsátja meg magának, hogy ő örökölte a vagyont.

Megzabolázhatatlan érzelmek vették ostrom alá a lelkem köré vont
védőfalat. A szívem hangosan kalapált. Mintha mély álomból ébredtem

volna. A kezem is remegett.
– Erről nem tudtam – motyogtam.
– Miért, mit hittél? – kacagott fel Rachel.

Zavartan sütöttem le a szemem.
– Ööö… végeredményben… azt hittem, hogy… más célból… utaztak

el.
– Hogy nőkkel cicázzanak? – hűlt el Rachel. – Ezt nem gondolhattad

komolyan! – tört ki belőle a nevetés. – Nem csodálom, hogy napok óta
úgy járkálsz fel-alá, mint aki citromba harapott! Szegénykém! – karolta át

a vállamat vidáman, mialatt én sóbálvánnyá dermedve ültem mellette.
Aztán elhúzódott, és szelíd hangon kérdezte: – De hát hogy a csudába
feltételezhettél ilyet Philipről? Ahhoz képest, milyen jól

összemelegedtetek, alaposan félreismerted. Hát nem tudod, milyen

ember Philip?
– Nem – temettem a kezembe a fejem. – Semmit sem tudok –

motyogtam.
– Nos, én gyerekkora óta ismerem Philipet, és szívesen elmondom

neked, milyen ember valójában. – Felpillantottam. – A legnemesebb fajta
– nézett a szemembe Rachel. – Aki a legjobb feleséget érdemli. Sajnos,

Cecilyre nem illik ez a leírás. Szerinted sem?
Éles pillantást vetettem rá. A bűntudat, hogy titokban egyetértek

Rachellel, bírókra kelt a lojalitásommal. A lojalitás győzött.
– Tévedsz. Cecily csodálatos tulajdonságokkal bír. Tökéletesen

kiismeri magát azokban az úri körökben, amelyekben Sir Philip is

mozog.

– Átlátok rajtad – mosolygott rám kedvesen Rachel. – Igazán nemes
lélekre vall, hogy önként feláldoznád magad a nővéred kedvéért. De
Philipnek nem ő kell.

Némán méregettem, nem tudtam, kinek higgyek. Mi van, ha Rachel is
csak kerítőnőt akar játszani, mint Lady Caroline? Hogy veszem

magamnak a bátorságot, hogy a lehetetlenben reménykedjek? Az
akaratom bátran dacolt a szívemmel, én pedig… kábultan ültem,

miközben a szívem vadul kérlelt, hogy ne hátráljak meg.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezte Rachel.

Megráztam a fejem.

Rachel feltartotta William levelét.
– Azt gondolom, hogy Philip is ugyanúgy szenved, mint te, amiből

logikusan következik, hogy nem vagytok közömbösek egymás iránt.

Az arcomhoz nyúltam, mintha a tenyeremmel próbálnám eltüntetni a

vörös foltokat.
– Ez nem igaz. Mi ketten csak barátok vagyunk. Semmi több. Rachel

csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Philip nem úgy néz rád, mint a barátjára.

Félszegen sütöttem le a szemem.
– Mert megrögzött nőcsábász. Csak játszadozik velem.
– Nőcsábász? Ezt meg kitől hallottad?
– Azt hittem, nyílt titok – pislogtam meglepetten. – Miss Fairhurst azt

a benyomást keltette bennem, hogy mindenki tisztában van Sir Philip

gyengéjével.

Rachel döbbenten nézett rám.
– Te elhitted, amit Miss Fairhurst mondott? Igazán, Marianne, azt

hittem, több eszed van ennél.

Rábámultam.
– Ezek szerint Sir Philip nem nőcsábász?

Rachel hosszasan keresgélte a szavakat.
– Nem tagadom, sok hölgy belebolondult már, de hadd mondjak

valamit: Philip egyikükkel sem viselkedett úgy, mint veled.
A gondolatok szélvészként kavarogtak a fejemben, és a Philipről

alkotott feltételezéseim kártyavárként omlottak össze. A kezem megállás

nélkül remegett az ölemben.

– Rachel, hajlandó vagyok elismerni, hogy bolond voltam,

befolyásolható, és igencsak naiv. De ha Philip valóban érez valamit

irántam, miért hallgat?
Rachel előrehajolt.
– Marianne, meg kell értened, hogy Philip nagyon szigorú elveket vall

arról, mit jelent úriembernek lenni. Az elvei miatt nem tudott udvarolni

neked, figyelembe véve a körülményeket.

Összezavarodtam.
– Mit jelentsen ez? Miféle körülményekről van szó?
– Te most nagyon kiszolgáltatott helyzetben vagy, mivel az édesapád

elutazott, és rajta kívül nincs más férfi, akire támaszkodhatnál, Philip,

azzal, hogy meghívott a birtokára, magára vállalta a gyám szerepét.

ígéretet tett a nagyanyádnak, hogy a teljes ittléted alatt óvni és
védelmezni fog. Hogyan is vallhatna szerelmet, amikor ekkora felelősség

nyomja a vállát? Hát nem érted, hogy az úri becsülete szenvedne csorbát,

hacsak nem lehet teljesen biztos az érzéseidben? Nem akarja kihasználni

a helyzetedet, és amíg a lekötelezettje vagy, nem fog szerelmet vallani

neked.

Idegesen tördeltem a kezemet, miközben a fejemben egymást

kergették a gondolatok.

Hogyhogy ez nem jutott eszembe? Alighanem ugyanazért, amiért még
magam elől is eltitkoltam, mit érzek Philip iránt. Nem akartam

kockáztatni, mert attól féltem, megszakad a szívem. És akkor Cecily
érzéseiről még nem is beszéltünk.

– Persze – folytatta Rachel –, ha Philip biztos lenne az érzelmeidben,
feltehetően színt vallana.

– Még én sem voltam biztos a saját érzéseimben – mosolyogtam
szégyenlősen. – Ráadásul Cecily látta meg először Sir Philipet.

Rachel bólintott.
– Én is így gondoltam. De ha Philip szeretné Cecilyt, vagy egy kicsit is
érdeklődne iránta, már Londonban körülrajongta volna. Egyszóval úgy

vélem, ezt az aggályt nyugodtan félretehetjük. Most az a kérdés, mivel

bírod rá Philipet, hogy szerelmet valljon neked?

Tátva maradt a szám.
– Mivel bírom rá? Ez meg mit jelentsen? Én ugyan nem bírom rá

semmivel! Hiszen még azt sem tudom, hogyan érez irántam.

– A vak is láthatja, kiért dobog Philip szíve – felelte csúfondárosan
Rachel. – Minden jel arra mutat, hogy szerelmes beléd. De mindenkinek

szüksége van némi bátorításra, így hát érdemes lenne megfontolnod,
mivel ugrasztod ki a nyulat a bokorból, amikor Philip hazatér. – Ezzel

magamra hagyott, és úgy mosolygott, mint aki roppant elégedett

magával.
Fel-alá járkáltam a kandalló előtt. A gondolatok vadul kavarogtak a

fejemben, Philip a newmarketi lóversenyre ment Williammel, nem
tivornyázni. Azon tűnődtem, hogyan tudtam ennyire félreértelmezni
Rachel szavait, amikor először említette az utazást. Nem emlékeztem a

teljes beszélgetésre, de ott és akkor úgy éreztem, pontosan tudom, mire

céloz Rachel.

A szavak képlékeny dolgok. Ha megvizsgáltam Rachel szavait, hiába
csűrtem-csavartam őket a magam elképzelése szerint, amint perspektívát
váltottam, homlokegyenest ellenkező értelmet nyertek. Hajszálra

ugyanez történt, amikor Rachel felolvasott egy részletet William
leveléből. Biztos voltam benne, hogy Philip egy nőbe szeretett bele, nem

pedig egy lóba.

Talán hibás volt a szemléletem? Vagy az egyik rosszindulatú

feltételezés hozta magával a másikat? A szavak önmagukban nem
egyértelműek, megbízhatatlanok. De mi másra támaszkodhatnánk, ha

nem a szavakra?
Annyira belebonyolódtam a téves világlátásomat érintő okfejtésbe,

hogy majdnem elsiklottam Rachel fő mondandója fölött. Helyesen
ítéltem meg Philip jellemét. Rachel megerősítette azt, amit eredetileg

gondoltam: hogy Philip úriember, és soha nem keveredne kétes

helyzetbe.
Talán másban is igazam volt. Talán nem képzelődtem, amikor úgy

éreztem, Philip, ha csak barátként is, de törődik velem. Talán (de csak

talán) azt is félreértettem, amit Williamnek mondott a vívóteremben.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy Philip becsületből nem vall szerelmet

nekem, amíg a gyámsága alatt élek, és ezért mondta azt, hogy ha tehetné,
rövid úton megszabadulna tőlem. Megborzongtam a gondolatra. Ez már

túl szép volt, hogy igaz legyen.
Azt is górcső alá vettem, vajon Philip megrögzött szoknyapecér-e.

Eszembe jutott, hogy rajtam kívül senkivel sem flörtölt. Cecilyvel vagy

Miss Grace-szel legalábbis biztosan nem. A bálon volt szerencsém