Julianne Donaldson-Edenbrooke

közelről is megfigyelni, és bizony egyetlen fiatal hölgyre sem mosolygott

úgy, ahogyan rám. Amikor másra nézett, nem csillogott kajánul a

tekintete.
Elhűlve ingattam a fejem. Hát mégis lehetséges? Mégis lehetséges,

hogy én tévedtem? És Philip valóban szeret? Szerettem volna azt hinni,

hogy most is tévedek.., és nem csak a saját érdekemben. Ugyanakkor
mindenáron meg akartam győzni magam, hogy jól ismerem Philipet. El

akartam hinni, hogy az a férfi, akibe beleszeretettem, a válóságban is

létezik.

A szívem és az eszem olyan ádáz küzdelmet vívott egymással, hogy a

végén már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Hirtelen megértettem,

mire célzott Philip a szerelmes levélben, amikor azt írta, attól tart,
elveszti az eszét. Én magam is az őrület határára sodródtam, ezért úgy
döntöttem, sürgősen keresnem kell valamit, amivel elterelhetem a

gondolataimat.

Kisurrantam a házból, és elindultam az istálló felé. Beléptem az
ismerős bokszba, fogtam a kefét, és jól lecsutakoltam Meget. Mindig is
élveztem ezt a műveletet. Van valami megnyugtató a kefe surrogásában,

és a lovak meleg lágyékának tapintásában.

A monoton mozdulatok és a simogató csend ábrándos hangulatba

ringattak, így alaposabban is elgondolkozhattam Rachel szavain.
Semmi konkrétumot nem tudtam meg Philipről. De azért

reménykedtem, és elég erősnek éreztem magam, hogy türelmesen
kivárjam, amíg az igazság feltárja magát előttem.

Miközben Meget csutakoltam, újabb gondolat fogalmazódott meg

bennem. Már nem éreztem magam feleslegesnek. Lady Caroline kedvelt
engem, ebben biztos voltam. Rachel is kedvesen bánt velem. Minden tőle
telhetőt elkövetett, hogy a lelkemre beszéljen, és elültesse bennem a
reményt. És Cecily is odaadó testvérnek bizonyult. Ő is azt akarta, hogy

maradjak.

Az elragadtatás, amit ez a felismerés keltett bennem, leírhatatlan volt.

Szipogva szorítottam a homlokomat Meg nyakához, mialatt a

megkönnyebbülés és az öröm könnyei patakokban folytak le az arcomon.

Aztán elnevettem magam, büszkén felszegtem a fejem, és letöröltem a
könnyeimet. Az elmúlt héten annyit sírtam, hogy az egy bőgőmasinának

is becsületére vált volna. Nebáncsvirágként viselkedtem, és ez nem

vallott rám.

– Szóval, versenyló vagy – súgtam Meg fülébe, miközben tovább
csutakoltam. – Miért nem árultad el? Ha ezt tudom, még jobban
megszorongatlak. Úgy lehagytuk volna a fekete csődört, mint a sicc.

Meg egyetértően nyihogott.

23. fejezet

PHILIPÉK MEGESKÜDTEK LADY CAROLINE-NAK, hogy a bálra biztosan

hazaérnek. Már csak egy nap volt hátra a nagy eseményig, ám a fiúkat
mintha a föld nyelte volna el.

Aznap délután a szalonban ültem, és kötelességtudóan hímezgettem,
mialatt Cecily és Louisa duettet játszott a zongorán. Mivel az ablak
mellett ültem, én vettem észre elsőnek a közelgő kocsit. Nem akartam hiú
reményeket táplálni, de hát felismertem: mi is ezen érkeztünk ide
Betsyvel.

Philip kocsiján.
Philip, ígéretéhez híven, időben hazajött, pontosan egy nappal a bál
előtt. Úgy remegett a kezem, hogy elvétettem az öltést. Félretettem a
hímzést, és mély levegőt vettem. Most mit mondjak Philip neki Hogyan
puhatolhatnám ki, mit érez irántam? És vajon szabad-e bátorítanom,
ahogy azt Rachel javasolta?
Férfihangok szűrődtek be a folyosóról, aztán nyílt az ajtó, és William
lépett be rajta. Körülnézett a szobában, és udvariasan köszöntött minket,
de szinte nem is hallottam, mit mond, olyan repesve vártam Philipet.
Lady Caroline felpillantott az íróasztalról, míg Rachel mosolyogva
sietett a férje elébe. Cecily és Louisa abbahagyta a zongorázást.
Izgatottan nyújtogattam a nyakam. Hol marad Philip ilyen sokáig?
– Hol van Philip? – kérdezte végül William.
Megrökönyödve bámultam rá.
– Philip? – ámuldozott Lady Caroline. – Hát nem veled jött? William a
homlokát ráncolta, rám sandított, majd gyorsan félrekapta a tekintetét.
– Nem. Azt mondta, még van egy kis dolga. Azt hittem, már hazaért.
Erre nem tudtunk mit felelni, mivel csak most értesültünk róla, hogy
külön indultak el.
Végül William törte meg a csendet.
– Merem állítani, hogy holnapra itthon lesz. A világért sem maradna le
a bálról.

Módfelett különösnek tartottam, hogy William nem akad fenn Philip
távollétén, és semmiféle magyarázattal nem szolgál a bátyja hollétét
illetően. Arra sem utalt egy szóval sem, az imént miért nézett rám olyan
komoran. Aggódtam, hogy Philip talán azért marad távol, mert látni sem
akar engem. Elviselhetetlen gondolat volt.

Kimentem a szalonból, és megkértem a komornyikot, kerítse elő
Betsyt, és küldje fel a szobámba. Éppen fel-alá járkáltam a kandalló előtt,
amikor Betsy berontott.

– Parancsol, kisasszony? – lihegte.
– Tudd meg, hol van Sir Philip, és miért nem jött haza a testvérével!
Betsynek felcsillant a szeme. Eltökéltséggel vegyes izgalom áradt a
tekintetéből.
– Sose aggódjon, kisasszony, én mindent kiderítek! – Azzal
elviharzott.
Alig fél óra telhetett el, amikor nyílt az ajtó, és Betsy süvített be a
szobába. Mar megszoktam a drámai belépőit, így arcizmom sem rezdült
– Na, mit tudtál meg? – vontam kérdőre.
– Kisasszony, senki sem tudja, hol van Sir Philip. – Betsy kezét a
szívére szorítva kapkodott levegő után. – A kocsis szerint négy nappal
ezelőtt távozott Newmarketből. Sir Philip állítólag nagyon furcsán
viselkedett, a versenyek sem érdekelték. Mr. Wyndham két nap után azt
mondta neki: „Nem nézem tovább a fancsali képedet. Eredj, hódítsd meg
a szívét!” Sir Philip ezután távozott, de senkinek sem árulta el, hová
megy és miért. – Betsy tágra nyílt szemmel bámult rám, – Magának van
valami elképzelése, kisasszony?
Döbbenten ráztam meg a fejem.
– Nincs.
Egyvalamit azonban már most leszögeztem magamban. Ha Philip meg
akar hódítani valakit, akkor az a valaki csak én lehetek.



Hónom alá kaptam a vázlatfüzetem, és kimentem a gyümölcsösbe.
Türelmetlenül vártam, hogy végre viszontláthassam Philipet, és egy
percig sem bírtam megmaradni a szalonban, a többi hölgy között. Cecily
egyfolytában azon zsörtölődött, hogy Philipnek márpedig a bálon kell

megkérnie a kezét, ez a terv azonban könnyen dugába dőlhet, ha a
vőlegényjelölt lekési a nagy eseményt.

Továbbra sem tudtam, mivel állok majd Philip elé, ha végre
megérkezik. Ám egyvalamit megfogadtam: nem hátrálok meg a harc elől,

attól félvén, hogy elveszítem Cecilyt. Ha Philip igazi úriember (márpedig
Rachel megesküdött, hogy az), akkor Cecily nem érdemli meg őt.

Hátamat a fa törzsének vetve, lerajzoltam egy fürt almát, ami az egyik

vastag ágról lógott alá. A feladat úgy lekötötte a figyelmemet, hogy meg
sem hallottam a közeledő lépteket. Ám hirtelen egy sötét kabátot

pillantottam meg a szemem sarkából. Nagyot dobbant a szívem. Philip!

Hát mégis hazajött a bálra, ahogy megígérte. És olyan jól ismer, hogy
első útja a gyümölcsösbe vezet.

Mit mondjak neki? És ő mit fog mondani nekem? Félretettem a rajzot,

felálltam, és gyorsan lesimítottam a szoknyámat meg a hajamat. Az

orcámat nem kellett megcsipkednem, mert amúgy is rákvörös voltam

izgalmamban. Már itt jár a közelben. Suhogást hallottam, és az alak
előlépett a fák közül. Tétova mosollyal fordultam felé.

De rögvest el is komorultam.
– Mr. Beaufort! – mondtam enyhe csalódottsággal a hangomban.
– Daventry kisasszony! – hajolt meg Mr. Beaufort. – Itt, a virágok
közt, még gyönyörűbb, mint egyébként.
– Mit keres itt?

Nem akartam goromba lenni, de nem volt kedvem az udvarias

csevegéshez.

Mr. Beaufort mosolyogva indult el felém.
– Azért jöttem, hogy a lelkére beszéljek. – Azzal derékon ragadott,

magához húzott, és az ajkamra szorította az ajkát.
Hátrahőköltem, és mellbe taszítottam a gazembert.
– Azonnal eresszen el!
Mr. Beaufort persze sokkal erősebb volt nálam. Durván magához

vont.
– Figyeljen rám! – suttogta, miközben a szája vészesen közel került az

arcomhoz. – Őrülten szeretjük egymást, és meg fogunk szökni. Mire
felfedezik az eltűnésünket, az ön nagyanyja, apja, vagy bánom is én, kije,

alig várja majd, hogy feleségül vegyem. És a kegyed hozományának hála,

boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Megdermedtem. Ez meg honnan tud az örökségemről?

– Hozomány? – kacagtam fel. – Nincs semmilyen hozomány.
Beaufort eszelős tekintettel nézett rám.
– Azt hiszi, bolondot csinálhat belőlem? Nagyon is jól tudom, hogy ön

nem kevesebb, mint negyvenezer font várományosa. Drága jó

nagybátyám, Mr. Whittles, kihallgatta önöket, amikor a nagyanyjánál

járt.
Eszembe jutott a nap, amikor a nagyanyám először említette az

örökséget, és Mr. Whittles az ajtó előtt sertepertélt.
– Ez még nem hivatalos – ráztam meg a fejem. – Nagyanyám semmit

sem hagy rám, ha tönkreteszem a család hírnevét.
– Dehogynem – mosolygott Beaufort. – Bár én nem akarom feltétlenül

besározni a becsületét. Csak fogadja el az ajánlatomat! Gondoljon az
előnyökre, kedvesem! Elhalmozom önt ajándékokkal, mindent megkap,

amit csak akar, még a szabadságában sem korlátozom, ha cserébe ön sem

korlátoz az enyémben.
– Mindent megkapok, amit akarok? A saját pénzemből? – nevettem a

szemébe, – Ne bolondozzon!
– Ne merészeljen így beszélni velem! – szorította meg a derekamat

teljes erőből Beaufort.

Hirtelen ráébredtem, hogy ez bizony nem tréfadolog, és szó szerint

egy gátlástalan ember karmai közé kerültem.
– Fölösleges ez a nagy felhajtás – feleltem. A szívem riadtan kalapált.

– Nagyanyám szó nélkül kifizeti a váltságdíjat. Még csak el sem kell
rabolnia – mosolyogtam rá Beaufortra, de annak a szeme sem rebbent.

– Bármekkora összeget ajánl is, az nem lehet több, mint az örökség.

így hát kénytelen vagyok elvetni az ötletet. Nos. Most kéz a kézben

elszaladunk a kocsiig. Ha valaki meglát minket, azt fogja hinni, hogy
egyszerű szerelmespár vagyunk.

– Maga őrült! – ráztam meg a fejem. – Nem megyek sehová!
Beaufort a kabátzsebébe nyúlt, és egy aranyozott tárgyat húzott elő
belőle, ami egy láncon lógott a két ujja között.
– A medálom! – szisszentem fel. A fejemben egymást kergették a

gondolatok, miközben kétségbeesetten próbáltam rájönni, mibe
keveredtem. – Maga volt az útonálló? Aki meglőtte a kocsisomat?

Beaufort mosolya láttán a hideg futkosott a hátamon.
– Mit művelt Jamesszel? Miért tűnt el a fogadóból?

– Miatta ne aggódjon. Miután kiszedtem belőle, hová ment a gazdája,
meggyőztem, hogy tűnjön el a környékről, es keressen magának más

foglalkozást. Szerencsére hagyta magát.
Hirtelen felelevenedtek a szörnyű éjszakáról, a maszkos útonállóról, a

pisztolyról, a vérbe fagyott Jamesről őrzött emlékeim. Rogyadozott a

térdem, remegett a hangom.
– Mit akart tőlem aznap este?
– Ugyanazt, amit mindig: pénzt. Bevallom, az első próbálkozásom

kissé hevenyészettre sikeredett. Egyszerűen el akartam rabolni önt, bármi
áron. De amikor a komornája rám lőtt, felhagytam a tervvel. Inkább

mentettem az irhámat, hiszen tudtam, máshogy is megszerezhetem, amire
vágyom. Reméltem, hogy erőszak nélkül is rá tudom beszélni, jöjjön

hozzám feleségül. Ám kegyed fontolóra sem vette az ajánlatomat. így

jutottam el idáig.

Beaufort zsebre vágta a medált, majd újabb tárgyat lengetett meg az
orrom előtt.

– Erre is emlékszik?

Egy pisztoly volt. Óvatosan biccentettem.
– Akkor jó – mosolygott Beaufort. Azzal a zsebébe csúsztatta a
fegyvert. – Kalandra fel, szerelmem!

Kézen fogott, és átvonszolt a gyümölcsösön. Megpróbáltam

kiszabadítani magam, és sikoltozni kezdtem. Beaufort megtorpant

befogta a számat, és azt suttogta:
– Okosabban teszi, ha engedelmeskedik. Tudja, az útitársunk a

kocsiban vár ránk, és ha jól emlékszem, ő az, aki a múltkor rám lőtt. Ugye

nem akarja, hogy a kocsisuk sorsára jusson?

Betsyt is elkapta. Most már nem csak a saját életem volt a tét. Ijedten

ráztam meg a fejem.

Beaufort elmosolyodott.
– Tudtam, hogy maga okos lány.

Magával vonszolt, és ezúttal nem ellenkeztem. A gyümölcsös mögött
rövidke ösvény húzódott, ami az erdőn keresztül vezetett. Alig néhány

perc elteltével kiértünk az útra, ahol egy zárt kocsi várakozott. A lovakat

egy fához kötötték.

Beaufort udvarias meghajlással tárta ki az ajtót.
– Kellemes utazást kívánok!

Rögtön láttam, hogy a kocsi üres.

– Hazug gazember!
Megpróbáltam elhúzódni tőle, de ő derékon ragadott, és belökött a

kocsiba, majd hozzám hajolt, és így szólt:
– A maga helyében nyugton maradnék. Sokan szegték már nyakukat a

sziklákon.
– Várjon! – kaptam a csukódó ajtó után. – Hová megyünk? –

kiabáltam.

Beaufort mosolyogva nézett be az ablakon. Kezdtem azt hinni, hogy
teljesen megőrült.

– Doverbe, szerelmem!
Nagy lendülettel mászott fel a bakra. Ő hajtotta a lovakat, ami azt

jelentette, hogy még egy kocsis sem volt velünk, aki a segítségemre

siethetett volna. Az ajtóra vetettem magam, és megrángattam a kilincset.

El volt törve. Ezután a másik ajtóval próbálkoztam, de azon meg

egyáltalán nem volt kilincs.

Teli torokból sikoltoztam, és ököllel vertem az ajtót. Beaufort csak a

megtévesztés kedvéért figyelmeztetett: elültette bennem a reményt, hogy

ha elég kurázsi van bennem, akár el is menekülhetek. Nevetés harsam,

aztán elindultunk. A vészesen imbolygó kocsi sebesen gurult az úton, és

senki sem hallotta a sikoltozásomat.

24. fejezet

HAMAR RÁESZMÉLTEM, MILYEN SORS VAR RÁM, ha nem szököm meg.

Jól tudtam, a besározott becsület legalább akkora kárhozatot jelent, mint
a testi megrontás. Ha Beauforttal töltöm az éjszakát, senki sem akar majd
feleségül venni, akármi történjen is kettőnk között. Már a puszta
gondolatra elfogott a rémület. Megpróbáltam kitörni az ablakot, ököllel
vertem az üveget, de az nem engedett. Végül kimerültén rogytam vissza a
padra. Most már nem volt visszaút, innen nem menekülhettem. Minden
remény elhagyott, de azért igyekeztem tartani magam.

Kinéztem az ablakon, hátha rájövök, merre megyünk, de mivel nem
ismertem a környéket, az országút, amin haladtunk, semmiféle fogódzót
nem kínált a számomra. Úgy éreztem, már órák óta zötykölődünk.
Kétszer is rosszul lettem, és a reggelim a kocsi padlóján landolt. Végül
elcsigázottan nyúltam végig a pádon, és igyekeztem szájon át venni a
levegőt.

Az égbolt szürke volt és színtelen, amikor a kocsi végül megállt.
Mintha egész nap úton lettünk volna. Amikor Beaufort kinyitotta a kocsi
ajtaját, egy pillanatra hátratántorodott, és az orra elé kapta a kezét. Ettől
kicsit jobb kedvre derültem.

Felültem, felcsippentettem a szoknyám alját, és átléptem a reggelimet
– Beaufort a könyökömnél fogva rángatott ki a kocsiból. Alig álltam a
lábamon, így hiába is fogtam volna menekülőre, és különben sem tudtam,
merre szaladjak. A friss, tengeri levegő azonban némi gyógyírt jelentett a
panaszaimra.

– Hát itt meg mi történt? – kérdezte Beaufort.
– A kocsiban mindig felkavarodik a gyomrom.
Beaufort undorodva nézett rám.
– Na és a tengeren? – ráncolta a homlokát.
– Még sosem ültem hajón. De, feltételezem, az sem kivétel.
A nevetés kerülgetett Beaufort arckifejezése láttán.

Az elrablóm morgott valamit az orra alatt, aztán egy fogadó

bejáratához ráncigáit.
– Itt megvacsorázunk. Nem akarom, hogy bárki is megneszeljen

valamit, ebben nyilván egyetértünk. Ha szabad emlékeztetnem, aki az

utamba áll, azt lelkiismeret-furdalás nélkül lepuffantom.

Ez világos beszéd volt. Bárki, aki a segítségemre sietne a fogadóban,

az életét kockáztatja. Csakúgy, mint James. Felnéztem a fogadóra meg a
bejárat fölött himbálózó facégérre, amin ez állt: „Rózsa és Korona”.

Különös érzésem támadt, mintha egyszer már átéltem volna ezt a

pillanatot. Azt a fogadót is így hívták, ahol aznap éjjel szálltunk meg,
amikor Jamest meglőtték. Gyakori név volt, de én azért furcsállottam ezt

a véletlen egybeesést.

A fogadóba lépvén Beaufort úgy rendelkezett, hogy külön helyiségben

szolgálják fel a vacsoránkat. Többen is üldögéltek a söntésben, de
Beaufort fenyegetően szorította meg a karom, így hát csomót kötöttem a

nyelvemre. Igaz, a hányinger meg a szédülés miatt úgysem szálltam

volna szembe vele.

A kis szalon, ahova bevezettek minket, éles ellentétben állt a
hangulatommal. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, az asztalon
gyertyák égtek, és a bútorok is tetszetősek voltak.

– Kérem, helyezze magát kényelembe! – mutatott az egyik székre

Beaufort.
Dühített, hogy úriemberként próbál viselkedni. Ettől csak még

megdöbbentőbb volt az egész. Átsuhant az agyamon, hogy

szembeszegülök vele, de gyorsan elvetettem az ötletet. Elhatároztam, a

biztonság kedvéért kiengesztelem Beaufortot, úgyhogy leültem, és az
elrablómra szegeztem a tekintetemet. Ő az ajtóhoz húzta a székét, és
keresztbe tett lábakkal dőlt hátra rajta.

– Ugye nem képzeli, hogy megússza ezt? – szólaltam meg. – Apám

soha nem egyezik bele ebbe a házasságba.

Beaufort felnyitotta a tubákosszelencéjét, és egy csipet dohányt vett ki
belőle. Amikor ezzel is végzett, bágyadtan nézett rám.

– Az édesapja nem sokat törődhet önnel, ha egy törékeny, öreg hölgy
gondjaira bízta, aki még magára sem tud vigyázni – felelte unott hangon.
– Más férfirokona pedig nincs. Senki sem védi meg, senki sem párbajozik
önért. Ön, kedvesem, ideális áldozat – húzódott mosolyra az ajka. – És

mivel történetesen Franciaországba tartunk, hosszú időbe telhet, mire az

édesapja ránk talál.
– Franciaországba? – kiáltottam fel meglepetten.
– Igen. Franciaországba. Amint megfordul a szél – mosolygott

fagyosan Beaufort. – De azért nyilván azzal is tisztában van, hogy senki

sem találhat ránk, amíg végleg meg nem kaparintom magát.

Vajon tudta, hogy apám Franciaországban van? Nem tartottam
valószínűnek, hiszen abban a hitben élt, hogy a papa nem bukkanhat

egyhamar a nyomunkra.
– Soha nem leszek a magáé! – kacagtam fel gúnyosan.
– Dehogyisnem! – mért végig Beaufort. – Hamarabb, mint gondolná.
Noha borsódzott a hátam, és szaporán kapkodtam a levegőt, büszkén

szegtem fel az állam.
– Én úrinő vagyok. Ha szükséges, beleegyezem a házasságba, de nem

engedem, hogy egy ujjal is hozzám érjen.

Nem is remegett a hangom.
– Miért, mihez kezd, ha mégis megpróbálom? – vigyorgott Beaufort. –

Megüt?
– Igen – néztem farkasszemet vele.

Beaufort csúfondáros kacajt hallatott. Kénytelen voltam belátni,
milyen komolytalan a fenyegetőzésem. Feleakkora voltam, mint

Beaufort, és gyenge, mint a harmat. Beaufortnak ráadásul fegyvere volt.
Akkor is, gondoltam magamban, többet ésszel, mint erővel.

A fogadós lépett be, kezében az étellel meg egy üveg borral. Az

asztalra helyezte a tálcát. Beaufort megrakta a tányérját, és egy nagy

pohár bort is töltött magának.
– Egyen, ha éhes!

Úgy éreztem, egy falatot sem bírnék lenyelni. Kavargott a gyomrom.
Már az étel látványától is erős émelygés fogott el. Mégis, szerettem volna
eloszlatni Beaufort gyanúját, és úgy tenni, mint aki beletörődött a

sorsába.
Kiválasztottam a legbizalomgerjesztőbb ételt, és módszeresen

belapátoltam, miközben végig Beaufortot figyeltem a szemem sarkából.
Ő pillantásra sem méltatott, úgy falatozott, mintha egyedül ülne az

asztalnál. Hálát adtam az égnek. így legalább alaposan körülnézhettem a

helyiségben.

Nem sok mindent találtam, amit fegyverként használhattam volna. Az

asztalon, a székeken és a kandallón kívül csak egy alacsony pad meg egy

íróasztal volt a szobában. Egyetlen súlyos tárgy sem volt a közelemben,

amivel leüthettem volna Beaufortot, kivéve a székeket de azok
mozdíthatatlannak tűntek. A helyzet nem sok jóval kecsegtetett. Még a

késnek, amit a vacsorához adtak, sem vehettem hasznát, olyan tompa és

életlen volt.

Éreztem, hogy minden találékonyságomra szükségem lesz. Még

egyszer szemügyre vettem a bútorokat, és a tekintetem megakadt az

íróasztalon. Egy lúdtoll, egy tintatartó meg egy kisebb papírköteg állt

rajta. Reméltem, hogy egy kis papírvágó kés is lapul valahol. Már meg is

született a terv. Felmértem az esélyeimet, és gyorsan ráébredtem,

azonkívül, hogy kiiszkolok az ajtón, vagy hagyom, hogy Beaufort azt

tegyen velem, amit akar, csupán ez az egy választásom maradt.

A gondolat úgy megijesztett, hogy remegni kezdett a kezem. Még a
villát is le kellett tennem. Hirtelen eszembe jutott az első este
Edenbrooke-ban, amikor Philip bevezetett az ebédlőbe. Mit is mondott?
„Lélegezzen mélyeket! Jót tesz az idegeknek.”

Az emlék hatására kissé megkönnyebbültem. Mély levegőt vettem,
nyugalmat parancsoltam magamra, és merőn bámultam Mr. Beaufortot.
Sokat ivott, de az ételből épp csak csipegetett. Már a harmadik pohár bort

töltötte ki magának, és miután ezt is megitta, bizonytalan mozdulattal

csapta le a poharat. Eljött a cselekvés pillanata. Félénken elmosolyodtam:
– Csak most jöttem rá, milyen éhes voltam. Az éhség megzavarja az

elmét, nem igaz?
– Még sosem gondolkoztam ezen – vonta fel a szemöldökét Beaufort.
– Nos, nekem ez a tapasztalatom. Az imént el sem jutott a tudatomig

milyen… nagyszerű lenne egy olyan férj oldalán élni, mint ön – sütöttem
le a szemem szégyenlősen.

Beaufortra sandítottam félig leeresztett szempilláim alól, és láttam,

hogy enyhe elégedettség suhan át az arcán.
– Na végre hogy észhez tért! – nevetett. – Előbb-utóbb mind megtörik.
– Azt meghiszem. Ahogy elnézem önt a gyertyafényben… – mondtam

sejtelmesen.

Beaufortnak felcsillant a szeme.
– Folytassa!
– Csodálatos, ahogy a gyertyafény kiemeli a vonásait, a markáns állát,

a tekintetét...

Lesütöttem a szemem, és kényszerítettem magam, hogy elpiruljak.
Éreztem, ahogy átforrósodik az arcom. Most legalább hasznát vettem
ennek a különleges képességemnek.

– Nehogy abbahagyja!
– Nem merem kimondani – suttogtam.
– Ne féljen tőlem – búgta Beaufort. – Nemsokára úgyis férj és feleség
leszünk. Mindent tudni fogunk egymásról.
Összerezzentem, de mivel végig lehajtottam a fejem, Beaufort nem
láthatta az arcomat.
– Inkább leírnám. Szerelmes levélben.
– Hát, ez még nekem is új – dőlt hátra Beaufort. Hosszasan fürkészte
az arcom. Az idegeim pattanásig feszültek. – Miért is ne? Fiatal még az
éjszaka – intett az íróasztal felé.
Beaufort újabb pohár bort töltött magának. Rogyadozó térdekkel
mentem az íróasztalhoz. Óvatosan leültem, es úgy helyezkedtem, hogy az
elrablóm ne láthassa, mit csinálok. Körülnéztem az íróasztalon, és nem
kellett csalódnom. A papírvágó kés a lúdtoll mellett hevert. Rövid
pengéje volt, nem hosszabb, mint a körmöm, de olyan éles, mint a
borotva. Tökéletesen megfelelt a célnak.
Magam elé vettem egy papírlapot, és belemártottam a tollat a tintába.
Sebesen írni kezdtem.

Kedves Philip!
Nem hiszem, hogy ez a levél valaha is a kezébe kerül. Ha
mégis, akkor valami szörnyűség történt velem. Egy veszélyes
bűnöző akaratom ellenére tart fogva.

Kész vagyok szembeszállni vele, de mielőtt megtenném,
végre engedelmeskedem a szívem parancsának, és közlöm
önnel, hogy szeretem. Ezennel az ön kezébe adom a lelkemet.
Önnél jó helyen lesz, bárhogy végződjön is a mai este.

Nem tudom, mihez kezd majd vele, de én a világért sem
bíznám másra.

Forró szeretettel:
Marianne

Néhány szó elmaszatolódott a papírra hulló könnycseppek miatt.
Beaufort megköszörülte a torkát. Sietve összehajtogattam a papírlapot,

majd ráírtam: Sir Philip Wyndham, Edenbrooke, Kent grófság. Hirtelen
nem is tudtam, hova rejtsem el a levelet. A fűzőmbe? Nem, akkor
Beaufort rögtön megtalálja.

Felkavarodott a gyomrom; attól féltem, megint rosszul leszek. Mély
lélegzetet vettem. Közben lázasan törtem a fejem. Lehajoltam, és a
csizmámba gyömöszöltem a papírt. Sovány vigasz volt (szinte semmi
ahhoz képest, ami akkor várt volna rám, ha kudarcot vallók), de meg
kellett tennem.

Újabb papírlapot húztam magam elé, és gyorsan felidéztem
magamban a Philiptől tanultakat. Beaufort nem foghatott gyanút.

Forrófejű Szerelmemnek!
Ragyogó tekinteted csábító titkokat rejt. A hatalom és az erő,
ami szemedből sugárzik, mindenki másnál különbbé tesz téged.
Mikor rám nézel, repes a szívem, mert jól tudom, hamarosan a
tiéd leszek. A lelkem is túlcsordul, ha arra gondolok, mily nemes
férfiú szegődött páromul.

– Készen van már? – kérdezte Beaufort.
– Mindjárt. Tudja, ez az első alkalom.
Remegett a hangom, de azért befejeztem a levelet.

Mindent megteszek, hogy jó asszonyod legyek.
Szerető mátkád:
Marianne

Ez jó lesz. Ha másra nem is, arra mindenképp, hogy Beaufortnak
fejébe szálljon a dicsőség. Felálltam, és félénken Beaufortra
mosolyogtam.

– Nos? – pillantott fel.
A szoknyám redőibe rejtettem a papírvágó kést, és Beaufort felé
nyújtottam a levelet. Felállt, és kikapta a kezemből a papírlapot.
– Jaj, én ezt nézni sem bírom! Olyan kínos! – mondtam. – Inkább
elfordulok.
– Ó, a kis liliomszál! – felelte Beaufort buja mosollyal.

Mialatt Beaufort a levélbe temetkezett, én a szoba túlsó végébe

húzódtam. Megálltam az ajtó mellett, épp csak annyira, hogy ne keltsek

gyanút, de azért közel legyek a kijárathoz, ha beválik a tervem.

Beaufort felem fordult. Mohón csillogott a szeme.
– Ön csupa meglepetés – lépett hozzám.
Derékon ragadott. Nem húzódtam el. Bűzlött a lehelete. Ekkor
ébredtem rá, hogy nem bort ivott, hanem konyakot. Erősen imbolygott.

Nem tudtam megítélni, az állapota hogyan befolyásolja majd a tervemet.
Reméltem, hogy kedvezően.

Megsimogattam az arcát, a másik kezemmel pedig megmarkoltam a

kést.
– Hunyja le a szemét! – suttogtam.

Beaufort mosolyogva engedelmeskedett.
– Újabb játék. Nem is gondoltam volna magáról.

Megacéloztam magam, és Beaufort torkához szegeztem a kést, de

hirtelen inamba szállt a bátorságom. Nem tudtam megtenni. Nem tudtam

leszúrni Beaufortot.

Ijedten rezzentem össze, amikor Beaufort tenyere a derekamról a
csípőmre vándorolt.

– Egy rossz mozdulat, és elnyisszantom a torkát! – sziszegtem.
Beaufort rémülten nyitotta tágra a szemét. Ádáz gyűlölettel meredtem
rá. Felemelte a kezét. A bőréhez nyomtam a kést, de olyan erővel, hogy

kiserkent a vére.
– Bizisten, megteszem! – mondtam fogcsikorgatva.
Beaufort visszahúzta a kezét. Az arca elsötétült a dühtől.

Benyúltam a kabátjába, és addig tapogatóztam, amíg rá nem
bukkantam a pisztolyra. Előhúztam, és rászegeztem. Hátrálni kezdtem.

Remegett a kezem.
– Állapodjunk meg – mondtam. – Én most elmegyek, maga pedig

fogja magát, és eltűnik innen. Ha van egy kis esze, elhagyja az országot,

ahogy eredetileg is tervezte, és soha nem jön vissza. Világosan

beszéltem?
– Ó, hogyne! – felelte Beaufort gúnyos mosollyal
Egyetlen jólirányzott mozdulattak kiütötte a pisztolyt a kezemből. A

fegyver az asztal alá csúszott. Mire felocsúdtam, Beaufort már vállon is

ragadott és magához rántott.

– Azt mondja, erős vagyok? – suttogta. – Azt mondja, hatalmas
vagyok? Most majd megtudja, mekkora erő lakozik bennem! Most majd
tőlem megtudja, mi a sorsa annak, aki bolondot akar csinálni belőlem

Pánikba estem. Az összes gondolat és terv elillant a fejemből.

Kétségbeesetten vonaglottam, de Beaufort egyre szorosabban ölelt

magához, és az ajkamhoz préselte förtelmes ajkát. Prüszkölve

fordítottam el a fejem, hogy minél hamarabb elfelejtsem a csókja ízét. De
ő csak nevetett, és újból rám vetette magát.

Ördögi kacaja kijózanított; hirtelen eszembe jutott a papírvágó kés,

amit még most is ott szorongattam a kezemben. Vaktában lesújtottam

Beaufort kezére. Beaufort elkáromkodta magát, es a szorítása meglazult.

Térdre rogytam, és váratlan lendülettel kiszabadítottam magam. Ahogy a

földre zuhantam, páros lábbal térdkalácson rúgtam a gazembert, mire

elvesztette az egyensúlyát, és háttal az ajtónak tántorodott. Hasra

fordultam, és gyorsan bemásztam az asztal alá.

Kemény tárgy ütközött a kezemnek. A pisztoly. Kimásztam az asztal

alól, felálltam és Beaufortra szegeztem a fegyvert.
– Most már elég legyen! – kiáltottam.

Beaufort tántorogva megkerülte az asztalt. Hátrálni kezdtem, de
közben egy pillanatra sem engedtem le a fegyvert. Csak a remegő kezem

árulta el, mennyire félek. Marokra fogtam a pisztolyt.
– Állj, vagy lövök!
– Úgysem meri – felelte Beaufort csúfondáros mosollyal.

Egy pillanatra meginogtam. Tényleg nem merem? Beaufortnak vér

csöpögött a kezére, a nyakáról, ahol megszórtam. Sötétvörös volt. Egy
pillanatra összefolyt előttem a világ. Pislogni kezdtem. Aztán láttam,

hogy Beaufort felém kap.
Mintha valaki a nevemet kiáltotta volna. Talán Philip. Ettől úgy

megijedtem, hogy meghúztam a ravaszt. Fülsiketítő dörrenés hallatszott,

még a falak is beleremegtek. Rémülten ugrottam hátra.

Beaufort megrezzent, majd összegörnyedt, és amikor felegyenesedett,

ha lehet, még megátalkodottabban vigyorgott. Nem találtam el.
Kicsavarta a kezemből a pisztolyt. Négykézlábra ereszkedtem, és egy

gyík fürgeségével másztam be az asztal alá, ám Beaufort elkapta a

lábamat. Sikoltozva kalimpáltam, és végül sikerült kiszabadítanom

magam. Az ajtó mellett bukkantam ki az asztal alól. Lenyomtam a
kilincset, de egy ellenállhatatlan erő a földre taszított.

A fejem hangosan koppant a padlón. Felszisszentem, az oldalamra

fordultam, és ösztönösen összegömbölyödtem. A szoba elsötétült.
Kábultan hevertem a földön, és az óriási ricsaj közepette védekezőn

tapasztottam a fülemre a tenyeremet.

Egy kéz ragadta meg a csuklómat. Vaktában hadonászni kezdtem, de

mivel nem mertem kinyitni szemem, nem láttam a támadómat. Éles hang

hatolt keresztül a félelem ködén:
– Marianne! Nyisd ki a szemed!

Azonnal megnyugodtam, hiszen olyan jól ismertem ezt a hangot, mint
a sajátomat. A szemem tágra nyílt a meglepetéstől, és hirtelen feltűnt
előttem a szeretett férfi arca. Olyan mélységes fájdalom, olyan mardosó
kín és bánat sugárzott róla, hogy majd’ megszakadt a szívem. Úgy
zokogtam, mintha soha nem akarnám abbahagyni. ő a karjába kapott,

mint egy gyereket, és széles mellkasára szorított.
– Most már biztonságban vagy, édesem. Nincs semmi baj. Sírva

csimpaszkodtam a papa nyakába.

25. fejezet

HANGOKAT HALLOTTAM, de egy szót sem tudtam kihámozni belőlük. A

keserves zokogás sűrű ködbe borította az agyam. Amikor a papa
leültetett, alig akartam elengedni őt. Letérdelt mellém, es gyengéden
simogatta a hátamat. Nagyon szeretett. Éreztem. Már akkor ereztem,
amikor rám nézett. Nem tudtam, hogyan került a fogadóba, és hogyan
bukkant a nyomomra, de egyelőre nem is érdekelt. Csak az számított,
hogy velem van, hogy rám talált, hogy szeret.

Amikor megkérdezte, nem sérültem-e meg, ne hívjon-e orvost,
megráztam a fejem, és letöröltem a könnyeimet, hogy végre
körülnézhessek. A söntésben voltunk, de engem nem érdekelt a külvilág.
Mohón fürkésztem apám arcát. Kissé megőszült, és a szeme körül is több
lett a szarkaláb, de amúgy egészségesnek tűnt.

Annyi kérdés kavargóit a fejemben, hogy azt sem tudtam, hol
kezdjem. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, kivágódott az ajtó, és
William lépett be rajta. Amikor meglátott, odajött hozzánk.

– Hat megtalálta! – fordult apámhoz őszinte megkönnyebbüléssel –
Hol van az a gazember?

– Odabent – intett a papa a szalon felé. – Sir Philip már kezelésbe
vette.

Sir Philip? Az én Sir Philipem?
– Egyedül?
Apám bólintott.
– Ragaszkodott hozzá.
Elhűlve néztem a két férfira. Jól tudtam, miről beszélnek. Beaufort,
azzal, hogy elrabolt, foltot ejtett a becsületemen és a jó hírnevemen.
Apámnak minden oka meglett volna, hogy párbajra hívja Beaufortot. De
azt mégsem hagyhattam, hogy Philip az életét kockáztassa miattam.
Nem tudtam ölbe tett kézzel üldögélni, miközben ki tudja, mi történik
a szomszéd szobában. Nők nem lehettek jelen a párbajon, én ennek
ellenére a szalonhoz siettem, és azzal a szándékkal rontottam be az ajtón,

hogy tüstént véget vetek a csatározásnak. De már a küszöbön

megtorpantam.

Egy hang sem jött ki a torkomon. Beaufort mozdulatlanul állt a
kandalló előtt. Philip egyenesen a torkának szegezte a kardját. A másik

kard a földön hevert. Egyik fél sem fordult felém. Philip tökéletes

magabiztossággal uralta a helyzetet, kardja Beaufort nyakába fúródott, de
nem hatolt át a bőrön. Amikor azonban megszólalt, olyan keményen

kopogott a hangja, hogy szinte rá sem ismertem.
– Mondja meg végre, mit tett vele!
– Elintéztem, hogy többé ne kelljen törődnie vele.
– Én mindig törődni fogok vele – felelte Philip fojtott hangon. –

Mindig! És maga semmit sem tehet ellene.
– Akkor minek kíváncsiskodik? – kérdezte Beaufort gúnyos

mosollyal.
– Mert nem akarom, hogy ő mondja ki. És mert nagyon nem mindegy,

mekkora élvezettel hasítom magát ketté.
– Elég! – bukott ki belőlem.

A két férfi egyszerre fordult felém. Kis híján zokogásban törtem ki,

mert Philip arcát mintha a papáéról mintázták volna. Nem bírtam ránézni,

így inkább Beaufortra szegeztem a tekintetemet. Elindultam feléjük, de

úgy remegtem, hogy ökölbe szorult a kezem.
– Hazudik – álltam meg Philip mellett. – Nem engedem, hogy

besározza a becsületem, ha már sikerült megőriznem az
érintetlenségemet. Nem tett mást, csak megcsókolt – szegtem fel az
államat, és igyekeztem olyan megvetően nézni, mint a nagyanyám.
Őszintén reméltem, hogy nem hozok szégyent a fejére. – És még csak

nem is esett jól. Förtelmes volt. Ennyi az egész.

Beaufort rákvörös lett, és olyan dacosan nézett rám, mintha

legszívesebben kitekerné a nyakam. Kisvártatva azonban

megsemmisülten sütötte le a szemét. Kedvem támadt volna diadalmas

kacajjal borzolni tovább az idegeit, de attól féltem, hogy sírás lesz a vége.
– Még ha meg is érdemelné, hogy kettéhasítsák – néztem Philipre nem

vennem a lelkemre, ha miattam halna meg. Egy apró seb is elég lesz,

hogy soha ne felejtse el ezt az estét.

Philip hosszasan fürkészte az arcom. Annyi érzelem kavargóit a

tekintetében, hogy egy évig tartott volna, mire mindet megfejtem.
– Tehát megcsókolta önt? – kérdezte dühtől fátyolos hangon.

Bólintottam. Philip az ajkamra meredt. Lángolt a szeme, mintha alig

bírna uralkodni magán. Akaratlanul is arra gondoltam, milyen jól áll neki

ez az ádáz tekintet. Aztán, pillantásra se méltatva Beaufortot, épp csak
megsuhintotta a kardját. A penge megvillant a levegőben, és máris

sötétvörös vonal jelent meg Beaufort arcán, ami az állától az ajkán át

egészen az orrcimpájáig húzódott.

Beaufort szitkozódva szorította a szájára a mandzsettáját. A fehér

csipke azon nyomban bíborvörösre változott.

Enyhe döbbenettel néztem, micsoda kalamajkát okoztam.
– Megelégszik ennyivel? – kérdezte Philip, és láttam, hogy a csodálat
hogyan követel elsőbbséget magának a tekintetében kavargó érzelmek

között.
– Igen. Most pedig gondoskodjon róla, hogy az úr elhagyja az

országot.
– Úgy lesz. Tehetek még valamit önért?

Philip már mosolygott, de olyan sugárzóan, mintha tálcán kínálnám

neki az egész világot.

Most már nagyon közel jártam a megoldáshoz. Philip tekintete es

mosolya azt sugallta, hogy neki is megvan a maga titka. Egy titok, ami
olyan tündöklőn ragyog, mint a napsugár a víz tükrén. A lélegzetem is

elállt káprázatos fénye láttán.

Mint amikor a papa szemébe néztem, és megéreztem, hogy szeret.

Ebben a pillanatban újabb bizonyosság fogalmazódott meg bennem.

Biztos voltam benne, hogy Philip a szívén viseli a sorsomat. Minden jel

erre utalt: a tekintete, a simogató mosolya, az, ahogyan rám nézett, és

ahogy megküzdött Beauforttal, hogy megvédje a becsületemet.
Philip törődött velem. Abban nem voltam biztos, hogy szerelmes-e

belém, féltve őrzött barátságunk azonban nagyon is valóságosnak hatott.

Széles mosoly terült szét az arcomon. Igen, Philip, még nagyon is sok

mindent tehet értem.

Ám pillanatnyilag csak ennyit mondtam:
– Nem, ennyi bőven elég lesz. Egyelőre.
Philip és William elhagyta a fogadót, hogy a kikötőhöz kísérje

Beaufortot. Ha jól sejtem, a fogadóst is megdolgozták, hogy hunyjon

szemet bizonyos események fölött. Alighanem a golyó okozta kárt is meg

kellett térítenie valakinek. Ráadásul a fejem is fájdalmasan lüktetett ott,

ahol beütöttem. De ez most nem számított. A söntésben ültem a papával,

és kihasználva az átmeneti nyugalmat, szép sorban nekiszegeztem a

kérdéseimet.
– Papa, nagyon örülök, hogy hazatértél Angliába. De mondd csak, mi

szél hozott ide? Történt valami? Csak nem a nagymama...?
– Nem, szó sincs róla – paskolta meg a kezemet. – Már réges-rég haza

kellett volna jönnöm. – Mély levegőt vett, és aggodalmasan vonta össze a
szemöldökét. – Igaz, hogy utáltad Batht?

Könnybe lábadt a szemem, és némán bólogattam, mert nem bírtam

megszólalni.
– Nagyon sajnálom. Csak azért maradtam távol, hogy minél hamarabb

bekerülj az úri társaságba: hogy szabadon ismerkedhess, és jó partit fogj

ki magadnak. Azt hittem, ez minden vágyad.

A vállára hajtottam a fejem.
– Nem érdekel az úri társaság. Nekem csak az a fontos, hogy a

gondodat viselhessem.
Most, hogy a mama elment, az tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak,

hogy eztán én vezessem a háztartást, és gondoskodjam apámról.
– Helyén van a szíved, de hamarosan ráeszmélnél, mennyi lehetőséget

szalasztottál el. Nem szeretném, ha miattam áldoznád fel a jövődet. Amíg

Sir Philip fel nem világosított, azt hittem, boldog vagy.
– Sir Philip? – kaptam fel a fejem. – Neki mi köze ehhez az egészhez?
– Pár nappal ezelőtt toppant be hozzám, teljesen váratlanul. Átadta a

leveledet, és azt mondta, ha kell, erőszakkal cibál haza, hogy végre
visszatérhess az otthonodba. Nagyon meggyőző tud lenni, nem igaz?
Persze nem sokat kellett győzködnie, miután elolvastam azt a levelet.

Philip Franciaországba utazott? Miattam? Nem hittem a fülemnek.
– De honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? Hogy veszélybe kerültem?
– Merő véletlenségből. Miután megérkeztünk, elindultunk, hogy

szállást keressünk magunknak. Útközben összetalálkoztunk Mr.

Wyndhammel meg a lovászával, akik egészen idáig követtek téged,
miután megtudták, hogy elraboltak. Nem volt vesztegetni való időnk.

Szétváltunk, és átfésültük a környékbeli fogadókat. Amikor meghallottuk
a pisztolylövést meg a sikoltozást, a legrosszabbtól tartottam – dörzsölte
meg apám az arcát. – Úgy megkönnyebbültem, amikor rád találtunk –
mondta keserves sóhajjal. – Mihez kezdtem volna, ha téged is
elveszítelek? – Azzal magához vont, és cuppanós csókot nyomott a fejem
búbjára. – Te vagy az életem értelme.

Az élete értelme? A szívem csordultig telt boldogsággal. Attól féltem,

még egy csepp, és szétrobban.
– Biztosíthatlak, hogy az első szavadra hazajöttem volna – folytatta. –

Ha kéred. És, Annie, nem téged hibáztatlak édesanyád haláláért. Ezt verd
ki a fejedből, drágaságom!

A papa vállára hajtottam a fejem, és szabad folyást engedtem a

könnyeimnek. Olyan sokáig tartottam lakat alatt a szívemet, hogy most

megállás nélkül ontotta magából az érzelmeket. De ezek bizony gyógyító
könnyek voltak. A szívem minden egyes dobbanással erősebb lett, mint

az elmúlt év során valaha.

Mire William és Philip visszatért, a papa válla csuromvíz volt, de

végre megkönnyebbültem. Philip megnyugtatott minket, hogy minden a

legnagyobb rendben, és akár indulhatunk is. William meg a lovásza az

együléses hintóval ment, Philip pedig bérelt kocsin utazott vissza velünk

Edenbrooke-ba, Mikor megköszöntem nekik, hogy megmentettek, csak
legyintettek, mintha az ilyen hősies tettek mindennaposak lennének

náluk.

Már sötét volt, amikor elhagytuk a fogadót. Beszálltam a kocsiba a

papa mellé. Philip velünk szemben foglalt helyet. Egy röpke pillanatra

azt kívántam, bárcsak Philip mellett ülhetnék. Aztán jól leteremtettem

magam a csalfaságom miatt, és megállapítottam, örülnöm kellene, hogy

végre az apám mellett lehetek.

Annyi mesélnivalóm volt a számára! Biztosan jókat nevet majd a
beszámolómon, amit Mr. Whittlesről és a költészetéről fogok tartani neki,

gondoltam magamban. Reméltem, hogy sokat megtudok majd
Franciaországról, és arról, mivel töltötte az elmúlt egy évet. Ám egyelőre
nagyon fáradtnak tűnt. Hatalmasakat ásított, miközben Philippel
semmiségekről beszélgettünk. Hamarosan síri csend telepedett ránk, és a

papa feje hátrahanyatlott.
Kinéztem az ablakon, és a holdat bámultam, ami hű kísérőként

követett minket. Megint egy fogadó, megint egy holdfényes este, megint
egy utazás – mégis minden olyan más volt. Én lettem más.
Végérvényesen megváltoztam. Méghozzá előnyömre. Az új erőre kapott

szívem súgta meg nekem.

A papa hamarosan horkolni kezdett. Nem bírtam elaludni, a

gondolataim még most is az elmúlt este tanulságai körül forogtak.

Felidéztem a szavakat, amiket Philip vágott Beaufort fejéhez. Azt

mondta, mindig törődni fog velem. Az emlék balzsamként simogatta

meggyötört szívemet, és új reménnyel töltött el.

Philip a papával szemben ült, ezért nem láthattam az arcát a

koromsötétben, de tudtam, hogy ébren van, mert végig magamon éreztem
a tekintetét. És akkor, éppen akkor, amikor már kezdtem beletörődni,
hogy némán tesszük meg a hátralévő utat, halk suttogással törte meg a

csendet:
– Biztos, hogy nem bántotta az a gazember?
Hangja jólesően bizsergette a bensőmet.
– Biztos.
Hallottam, hogy Philip sóhajtva dől hátra az ülésen. Majd így szólt:
– Elmeséli, mi történt?

Eleget tettem a kívánságának. Beaufort házassági ajánlatától kezdve a
fogadóban írt szerelmes levélen át a lövésig mindenről beszámoltam.

Philip némán hallgatott, de éreztem, hogy egyre feszültebb, és egy ponton

halkan szitkozódni kezdett az orra alatt.

Mikor a történet végére értem, egy szót sem szólt. Kínzó vágy fogott

el, hogy tisztán láthassam az arcát, de nem volt mit tenni. A sötétség

áthatolhatatlan lepelként borult ránk. Ez a beszélgetés, amikor csak a
szavak kötöttek össze minket, legalább olyan furcsa és bensőséges volt,

mint amikor szemtanúja lehettem, hogyan ír Philip szerelmes levelet.
– Miért nem említette az örökségét? – szólalt meg Philip hosszú

hallgatás után.
Meglepett a kérdése. Amikor beszámoltam neki a nap eseményeiről,

meg sem fordult a fejemben, hogy kitérjek az örökségemre. Sokáig

keresgéltem a szavakat.
– Nagyanyám megtiltotta. És még amúgy sem vagyok jogosult az

örökségre. Először be kell bizonyítanom, hogy igazi úrinő vagyok, de
kétlem, hogy ez valaha is sikerülni fog. – Eltűnődtem. – Különben is, min

változtatott volna, ha elmesélem?
– Semmin – vágta rá határozottan Philip. – De én akkor is jobban

örültem volna, ha megosztja velem ezt az információt.
– Miért?
– Hogy megnyugtathassam, én nem a pénzéért szeretem – válaszolta

Philip derűs hangon.

Mintha ezer éve lett volna, hogy fogadalmat tettünk egymásnak a

könyvtárszobában. Mosolyogva idéztem fel az emléket.

– Nos, még most sem késő.

Amikor Philip felnevetett, kéjes borzongás futott végig a gerincemen.

Hogy imádtam a kacaját! Hirtelen ráeszméltem, min nevet. Kacérkodtam

vele. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna.
– Ünnepélyesen fogadom, Marianne Daventry! – szólalt meg Philip

komoly, kissé rekedtes hangon. Egy pillanatra elállt a szívverésem. –

Ünnepélyesen fogadom, hogy nem a pénzéért fogom szeretni!

Rémülten rázkódtam össze. Nem csak Philip szóválasztása volt

szokatlan, hanem a hanghordozása is. Ez azt jelenti, hogy szerelmes

belém? Komolyan szerelmes belém? Amit mondott, azt persze bajosan

lehetett volna szerelmi vallomásnak nevezni, ráadásul Philip mindig is

imádott flörtölni. Már éppen elhessegettem volna a szavait, akárcsak a

többi bolondos megjegyzését, amikor eszembe jutott, mit mondott,
amikor a szerelmes levelekről tartott előadást: „Szívügyekben nem
ismerek tréfát.”

Vajon most is komolyan beszél? A fülemben ott visszhangzott Rachel

tanácsa, hogy bátorítsam Philipet. A szívem idegesen kalimpált.

Sejtelmem sem volt, hogyan kell szerelmi vallomást kicsikarni egy

férfiból. És még azt sem tudhattam biztosan, Philipnek akad-e bármi

megvallanivalója! Mi lesz, ha a bátorító szavaim a valóságban is olyan
sután csengenek majd, mint amilyennek most érzem őket?

A papa mocorogni kezdett, és halkan motyogott álmában, amivel

sikerült halálra rémítenie. Már el is felejtettem, hogy ott ül mellettem. A
váratlan közjáték hasznos figyelmeztetőül szolgált, hogy sem az idő, sem
a hely nem alkalmas egy ilyen fontos, magánjellegű beszélgetésre. Apám

bármelyik pillanatban felébredhetett. Felsóhajtottam, és átmenetileg
letettem arról a törekvésemről, hogy kifürkésszem Philip szándékait.

Arra még várni kellett.

De volt valami, amit nem tarthattam magamban.
– Köszönöm, hogy hazahozta az apámat. Igazán nagylelkű gesztus
volt az ön részéről, hogy egészen Franciaországig utazott a kedvemért.
Most már többszörösen is kiérdemelte azt a festményt – jegyeztem meg

mosolyogva.
– Nem, nekem jobb ötletem van – nevetett Philip.
Kíváncsian vártam a folytatást, de ő rejtélyes hallgatásba burkolózott.

Mindig is imádott titkolózni.
– Voltaképpen miért hozta haza? – kérdeztem.

– Mert önnek szüksége volt rá.
A válasz pofonegyszerű volt, mégis tökéletesen példázta Philip

szándékait. Mosolyogva hunytam le a szemem, es éreztem, ahogy a

remény átjárja a lelkemet.
– Most pihenjen! – mondta Philip. – Mozgalmas napja volt. Nem

zaklatom tovább.

Fáradt voltam, és a szívem is gyengélkedett. Jólesett a hallgatás. Az

ablaknak támasztottam a fejem, és rózsaszín ábrándokba ringattam

magam, miközben a lovak fáradhatatlanul vágtattak keresztül a
holdsütötte tájon.

26. fejezet

AMIKOR VÉGRE MEGÉRKEZTÜNK EDENBROOKE-BA, teljes révületben

botorkáltam fel az emeletre. Az éjszakai égbolt épp akkor kezdett
kivilágosodni, amikor bedőltem az ágyba. Arra sem maradt erőm, hogy
levetkőzzek, vagy lehúzzam a csizmám.

Órákkal később arra ébredtem, hogy Betsy finoman kelteget. Fel-alá
járkált a szobában, a kakaós csészémmel csörgött, nekiment a
bútoroknak, és hangosan fütyörészett. Még mindig holtfáradt voltam, de
tudtam, hogy Betsyt úgysem lehet eltántorítani a szándékától. Az ablak
felé fordultam, amelyen széles sugarakban ömlött be a délutáni napsütés.

Amikor Besty észrevette, hogy megmozdultam, kis híján rám borította
a kakaót a nagy sietségben.

– Jaj, úgy örülök, hogy a kisasszony végre felébredt! – huppant le az
ágyra. – Már alig várom, hogy elmesélje, mi történt tegnap! Képzelheti,
mekkora ribillió támadt, amikor Mr. Clumpett lélekszakadva hozta a hírt,
hogy elrabolták a kisasszonyt.

Felültem, és a csésze után nyúltam.
– Mr. Clumpett? Ő mennyiben érintett az ügyben?
– Azt mondja, éppen rovarokat gyűjtött az erdőben, amikor
meghallotta a kiabálást, és látta, hogy az az ember kocsiba tuszkolja a
kisasszonyt. Nyomban a kisasszonyék után eredt, de megbotlott egy
gyökérben, és kificamította a bokáját. Azt azonban még hallotta, hogy
Mr. Beaufort Dovert emlegeti. Fél órájába telt, mire visszasántikált a
házba a rossz bokájával, hogy értesítse Mr. Wyndhamet a történtekről.
Jaj, micsoda muri lett itt! Esküszöm, majdnem elájultam, amikor Lady
Caroline odaadta Mr. Wyndhamnek a kardokat. Mondja el tüstént, mi
történt, különben meghalok a kíváncsiságtól!
Töviről hegyire elmeséltem neki mindent, Mr. Beaufort hirtelen
felbukkanásától kezdve egészen a párbajig.
– Sir Philip párbajozott a kisasszonyért? – csapta össze a kezét Betsy.
– Szörnyen romantikus lehetett!

Már azon voltam, hogy letöröm a regényes ábrándjait, de rövid

gondolkodás után eltekintettem a dologtól, és elmosolyodtam.
– Igen – vallottam be. – Az volt.
– Tudtam! – sikoltott fel Betsy. – Tudtam, hogy ő az igazi! Nem

érdekel, mit mond a kisasszony Miss Cecilyről. Sir Philip Miss
Marianne-t szereti, és hamarosan egy férjes asszony komornája leszek. –

Azzal tovább lelkendezett.

Kénytelen voltam leinteni.
– Betsy, semmi sem történt közöttünk, úgyhogy ne ringasd magad hiú

ábrándokba!
– Egyelőre nem történt semmi – legyintett Betsy. – De majd fog. A

nyakamat rá. Jaj, úgy kicsinosítom a kisasszonyt a ma esti bálra, hogy Sir

Philip tüstént megkéri a kezét!
Az érzéseim az idegesség és a bizsergető izgalom, a remény és a

kétség között ingadoztak. Kénytelen voltam igazat adni Betsynek.

valaminek történnie kell ma este. Éreztem. Megkértem Betsyt, hogy
készítsen fürdőt, majd felálltam és kinyújtózkodtam. Észrevettem, hogy a

csizmám az ágy mellett hever. Nem emlékeztem, mikor vettem le.
– Betsy, te húztad le a csizmám? – kérdeztem, amikor visszajött, hogy

bejelentse, már készül a fürdővíz.
– Igen, ma reggel, amikor benéztem a kisasszonyhoz. Gondoltam csak

kényelmesebb csizma nélkül.
A csizmákra meredtem, és baljós előérzetem támadt. Valami ott

motoszkált a fejemben. A lélegzetem is elállt, amikor eszembe jutott: este

a csizmámba dugtam a levelet, amit még a fogadóban írtam Philipnek.
Fogtam a csizmákat, és egyenként felfordítottam őket. De hiába.

– Nem találtál egy papírcetlit, amikor lehúztad a csizmámat? –
kérdeztem Betsytől.

– Arra a levélre gondol, amit Sir Philipnek címeztek? De igen,

megtaláltam.

Jeges rémület fogott el.
– És mit csináltál vele?
– Hát letettem az asztalra.

Betsy felemelte a tálcát, amin a kakaót hozta, de a levél nem volt

alatta. Mindent felforgattam, megnéztem a tálca alját, a padlót, a dunyhát,

meg az ágy alá is bekukkantottam. Ám a levél nem volt sehol.
– Azonnal meg kell találnunk, Betsy! – ordítottam pánikba esetten.

Ha a szerelmi vallomásom Philip kezébe kerül, mindennek vége. Nő
nem kezdeményezhet. Soha! És ha Philip meg akarja kérni a kezem, de
miután elolvassa a levelemet, eláll a szándékától? És ha csak tréfából
tette azt a fogadalmat a kocsiban? Arcomat a kezembe temetve, panaszos
nyögések közepette rogytam le a padlóra. Ha Philip elolvassa azt a
levelet, én nem élem túl! Nem bizony!

Ekkor kopogtak. Cecily rontott be a szobába, és a nyakamba vetette
magát.

– Ó, hát nem történt bajod! Annyira aggódtam érced! – Szorosan
magához ölelt, majd a vállamnál fogva eltolt magától. – Bántott?

Megráztam a fejem, és mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nem, minden rendben.
Cecily nem szerezhet tudomást a levélről. Egy percig sem szabad azt
hinnie, hogy rútul becsaptam, és szemet vetettem a szíve választottjára.
– Hihetetlen! – kiáltotta a nővérem. – Még belegondolni is rossz,
mekkora veszedelembe kerültél! Én meg egyedül hagytalak. Ugye,
nagyon féltél? Mesélj el mindent!
Kézen fogott, és talpra segített. Olyan görcsösen kapaszkodott belém,
mintha soha nem akarna elengedni. Leültünk az agyra, es Cecily tágra
nyílt szemmel hallgatta az élménybeszámolómat. Néhány fontos részletet
persze kihagytam, például azt, amikor Philip közölte Beauforttal, hogy
mindig törődni fog velem. Ezt a pillanatot kincsként őriztem az
emlékezetemben.
Cecily, aki továbbra is felelősnek érezte magát az elrablásomért,
megfogadta, hogy ezentúl odaadóbb nővérem lesz, és többe nem hagy
egyedül.
Öröm és bűntudat viaskodott a lelkemben. Cecily nem tudhatja meg,
hogy szerelmes vagyok a jövendőbelijébe.



Mire Betsy elkészült a frizurámmal, és szalonképesnek nyilvánított,
remegtem az idegességtől. A cetli azóta sem került elő, annak ellenére,
hogy Betsy az összes szolgálót kikérdezte. Valahányszor eszembe jutott,
hogy a levelem akár illetéktelen kezekbe is kerülhet (a címzett kezéről
már nem is beszélve), szégyenpír öntötte el az arcomat.

Felálltam, és megnéztem magam a tükörben. Zaklatott

idegállapotomnak hála az arcom most is rózsás volt. Idegesen simítottam
végig fehér muszlinruhámon. Betsy miniatűr fehér rózsákat hozott a
kertből, azokat tűzte a hajamba. Mély levegőt vettem, és az ajtó felé

indultam, hogy nekivágjak a végzetes estének.
A lépcsőhöz érve megtorpantam, és felmértem a helyzetet. Papa az

előcsarnokban állt, és Lady Caroline-nal beszélgetett. Louisa és Cecily a

fejüket összedugva pusmogtak. Mr. és Mrs. Clumpett Williamet fogta
közre, úgy tűnt, élénken tárgyalnak valamiről. Mr. Clumpett

mozdulataiból ítélve madarakról lehetett szó. Észrevettem, hogy Mr.
Clumpett botra támaszkodik, de ettől eltekintve jó hangulatban volt.
Végül, távol a többiektől, Rachel és Philip várakozott a szalon ajtaja

mellett.

Rachel nyilván suttogott, mert Philip feszült arccal hajolt közelebb

hozzá. Rachel hirtelen felpillantott, és ahogy meglátott, odasúgott

valamit Philipnek. Philip hátrafordult, és mélyen a szemembe nézett.
Botrányosan fess volt. A lépcső tövéhez lépett, és rám mosolygott. Az
este elkezdődött.

Philip delejes tekintete láttán úgy elfogott az idegesség, hogy rémülten
kapaszkodtam a korlátba, nehogy leguruljak a lépcsőn. Philip egy

pillanatra sem vette le rólam a szemét.
Amikor elértem az utolsó lépcsőfokot, Philip a karját nyújtotta.

Megfogtam a kezét.
– Nem hittem volna, hogy ez lehetséges – szólalt meg Philip halkan, –

de ön szebb, mint valaha.

A szívem egyre szaporábban dobogott.
– Köszönöm! – pihegtem.

Philip meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Köszönöm? Látom, már nem ijed meg a bókoktól, Marianne.

Sikertelenül próbáltam elnyomni egy mosolyt.
– Már nem – válaszoltam enyhe büszkeséggel.

Philip a kezemre nézett, ami még mindig ott pihent a kezében, és

rejtélyesen mosolygott. Aztán lehajolt, és futó csókot lehelt a tenyeremre.
Ideges borzongás futott végig a karomon, őrült kalapálásra késztetve a

szívemet.
– Ennek örülök – mormolta Philip, és sokatmondóan pillantott rám

félig leeresztett szemhéja alól.

Ajaj! Ezt a pillantást már ismertem, Philip az előző balon is ezzel

próbálkozott. Tánc közben is ugyanilyen parázsló, rezzenéstelen

tekintettel nézett. Ezzel a pillantással sikerült lefegyvereznie. Gyorsan a

korlátba kapaszkodtam, mert éreztem, hogy rogyadozik a lábam.

Végül a papa mentett meg attól, hogy a térdem végleg felmondja a

szolgálatot, és szégyenszemre Philip lába elé boruljak.
– Gyönyörű vagy, kedvesem! – sietett elém.

Philip elengedte a kezem, és hátralépett.

Hálás voltam a papának, mert a közjáték hatására visszatért a józan

eszem, és rádöbbentem, hogy még mindig nem sikerült megtalálnom azt
az ominózus levelet. Betsy megígérte, hogy a föld alól is előkeríti, és
kedvező fejlemény esetén haladéktalanul értesít. Őszintén reméltem, még
azelőtt megtalálja, hogy valaki elolvasna, vagy (urambocsá’) kézbesítené

a címzettnek.
Amikor szállingózni kezdtek a vendégek, Cecilyvel az előcsarnokban

köszöntöttük az érkezőket, hiszen Philip és Lady Caroline a mi

tiszteletünkre rendezte a bált. Cecily olyan volt, mint egy angyal;
aranyhaja gyönyörűen tündökölt a gyertyafényben. Mosolyogva

szorította meg a kezem, kék szeme izgatottan csillogott.
Még a hosszú sorokban özönlő vendégek sem tudták lekötni a

figyelmemet, másra sem tudtam gondolni, csak a levélre. Mr. Kellet
persze kitűnt a tömegből, mert ő volt az egyetlen, akinek pimasz vigyor

ült az arcán. Kezet csókolt Cecilynek, majd a fülébe súgott valamit,
amitől a nővérem elpirult, és kuncogni kezdett. Rosszalló pillantást
vetettem rá, de ő úgy tett, mintha nem venné észre.

– Mit mondott neked Mr. Kellet? – kérdeztem.
– Jobb, ha nem ismétlem el – mosolygott titokzatosan Cecily. Hirtelen
eszembe jutott, mit mondott a nővérem a szélhámosok csókjáról, és

rögvest egyetértettem vele.
– Sir Philip igazán fess ma este – sandított rám Cecily.
– Az bizony – feleltem hetykén, de éreztem, hogy fülig pirulok. Ha

Cecily kicsit szemfülesebb, biztosan rájött volna, miért. – Gondolom,
neki adod az első táncot.

– Nem, te táncolsz vele.
– Azt hittem, már mindent elterveztél – néztem meglepetten a
nővéremre.

Már megint ez a titokzatos mosoly!

– El bizony.

Mire felocsúdhattam volna, a zenészek máris hangolni kezdtek, és

Lady Caroline mindenkit beterelt a bálterembe.

A zsúfolásig telt teremben hatalmas volt a ricsaj. A nyitótánc alatt csak

pár szót váltottunk Philippel, de nem bánkódtam miatta. Még mindig a

levél miatt aggódtam, és úgysem tudtam volna gondtalanul cseverészni.

Mikor végigtekintettem a felsorakozott párokon, láttam, hogy Cecily

Mr. Kellettel táncol, és szemmel láthatóan remekül érzi magát. A tánc
végeztével vonakodva nyújtottam a kezem a következő úriembernek.
Philip meghajolt, és távozott. Időről időre felbukkant a táncolok között,

mindig más-más hölggyel az oldalán. Miss Grace-szel, miközben Mrs.
Fairhurst árgus szemekkel figyelte őket a sarokból, akár egy jól

megtermett héja. Majd az édesanyjával, aki mellett a kötelességtudó ifjú
szerepét öltötte magára. És hamarosan Cecily is feltűnt mellette.

Amikor a zenészek pihenőt tartottak, a vendégek kiözönlöttek a forró
bálteremből, hogy a hűvös teraszon keressenek felfrissülést. A terem
túlsó végéből figyeltem Cecilyt és Philipet. Egymás mellett álltak, és
Philip lehajtotta a fejét, hogy a nővérem a fülébe súghasson valamit. Még
ilyen messziről is jól láttam a Philip arcára kiülő döbbenetét. Kíváncsi

voltam, mit mondhatott neki Cecily. Aztán hosszas sutyorgás után Philip
a karját nyújtotta a nővéremnek. Együtt hagyták el a báltermet, de a többi
pártól eltérően nem a terasz felé vették az útjukat.

Féltékenység mardosta a szívemet, és azon tűnődtem, vajon hová
vihette Cecily Philipet, és mi a szándéka vele. Az elnéző jóindulat, ami

délután támadt bennem Cecily iránt, egyszeriben porrá hamvadt.

Legszívesebben kikapartam volna a szemét.

Valaki megkopogtatta a vállamat. Megfordultam, és döbbenten
láttam, hogy Louisa áll előttem.

– Beszélnem kell veled – mondta.
Ez merőben szokatlan fordulat volt.
– Miről?
– Gyere velem!
Kiléptünk a bálteremből, és keresztülfurakodtunk a vendégek
tömegén. Louisa karon fogott, és a könyvtárszobához vezető benyílóba
vonszolt. Síri csend volt. Louisa megállt a könyvtár előtt, és

szembefordult velem.

– Tudok a levélről – mondta. – Amit Philipnek írtál Elszorult a

szívem. Nem! Nem, nem és nem!
– Sejtelmem sincs, miről beszélsz – hazudtam.
– Dehogynem – forgatta a szemét Louisa.
Mi ketten soha nem voltunk jóban. Ő Cecily barátnője volt, és már a

kezdet kezdetén világossá tette, hogy Cecilyt akarja sógornőjének, nem

engem.
– Tudni akarom, hogy komolyan gondoltad-e – folytatta Louisa.

– Valóban így érzel Philip iránt? Vagy csak a kétségbeesés szólt belőled?

Lángolt az arcom. Úgy éreztem, mintha fojtogatnának.
– Miért érdekel, hogy komolyan gondoltam-e?

Louisa közelebb lépett hozzám.
– Mert szeretem a bátyámat. Itt van a könyvtárban, és a te leveledet
olvassa. Vagyis ha nem gondoltad komolyan, most mondd meg, mielőtt

összetörnéd a szívét.
Döbbenten bámultam rá; attól tartottam, menten szívszélhűdést kapok.
– Philip a levelemet olvassa? Most?

Elfogott a pánik. Legszívesebben hanyatt-homlok elrohantam volna.

Én szerelmet vallottam abban a levélben, de semmi sem garantálta, hogy

Philip is ugyanígy érez irántam. Felháborítóan (hallatlanul)
elővigyázatlan voltam, és most úgy éreztem, belepusztulok a szégyenbe.

– Komolyan gondoltad – húzódott mosolyra Louisa ajka.

Megkocogtatta az ajtót. Cecily jelent meg a küszöbön, és rám

mosolygott:
– Hát itt vagy! – Azzal a karomnál fogva berántott a szobába, majd

kiugrott a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.
A szobában koromsötét volt, a tűz gyengén pislákolt a kandallóban, és

csak a távoli nagy ablakon sütött be a hold. Philip a kandallónál állt, és
vállát a kőpárkánynak vetve hajolt egy papírlap fölé. Az ajtócsukódásra

felneszelt, de a sötétben nem láthattam az arcát.

A szívemre szorítottam a kezem, mert olyan hangosan kalapált, hogy

attól tartottam, menten szétrobban.

Philip, kezében az ominózus levéllel, mozdulatlanul, némán nézett

rám a félhomályban. A szakadék szélén álltunk, nem tudtam, ha
előrelépek, a pokolba zuhanok-e, vagy egyenesen a mennybe repülök.

– Ez igaz? – szólalt meg végül Philip.

A szívem a torkomban dobogott. A semmi és a valami között
lebegtem. Mindkét helyzetre megvolt a válaszom. De a szívem erősebb

volt, mint valaha, és hosszasan kérlelt, hogy higgyek, hogy bízzak, hogy
ragadjam meg az esélyt. így hát előreléptem (a valami felé), és azt

suttogtam:
– Igen.
Philip megmozdult, a tűz fénye egy pillanatra megvilágította a

vonásait, és hirtelen mindent megértettem. Aznap, amikor Philip

Williammel vívott, meglepetten láttam, milyen szenvedélyesen néz,
szinte lángolt a tekintete. Ez a tűz lobbant most fel a szemében a kandalló

fényénél. Átvágott a szobán, és megragadta a vállam. Három lépéssel a
könyvespolchoz szegezett. Kábultan kapkodtam levegő után, de ő a két

tenyere közé fogta az arcomat, és megcsókolt.

Még soha nem csókolóztam férfival. De tapasztalat híján is éreztem,
hogy Philip csókja egyszerűen észbontó. Az ajka kemény volt es kitartó,

szelíd es simogató. Ujjaival a hajamba túrt, és kénye-kedve szerint

forgatta a fejem, miközben megállás nélkül csókolt. Egész testemben

remegtem.

Egyszer csak eszembe jutott, hogy Philippel csókolózom (Philippel

csókolózom!), mégis úgy állok ott, mint egy faszent. Hogy orvosoljam a
helyzetet, felcsúsztattam a tenyeremet Philip mellkasán, és jó erősen

megragadtam az üstökét. Philip körém fonta a karját, magához vont, és

olyan vigyázva ölelt, mint egy porcelánbabát. Lángoló testtel simultam

hozzá.

Aztán, amikor már biztos voltam benne, hogy nincs ennél édesebb

dolog a világon, Philip lelassított, és finom, fájdalmasan gyengéd

mozdulatokkal kezdte becézni az ajkamat. A csók szelídsége egyenesen a

lelkemig hatolt. A szívem darabokra hullott, és néma könnyek csorogtak

végig az arcomon, Philip ajkáról sós íz áradt.
Philip épp csak annyira húzódott el tőlem, hogy összeérjen a

homlokunk. Ő is szaporán vette a levegőt, és még az ingen keresztül is

éreztem, milyen hangosan dobog a szíve. Félénk mosoly terült szét az

arcomon.
– Hogyhogy nem vette észre? – szólalt meg Philip érdes, enyhén

remegő hangon. – Hogyhogy nem vette észre, hogy senki sincs a világon,

akit jobban szeretnék, mint önt?
Elhűlve ingattam a fejem. Ez túl szép, hogy igaz legyen.

– Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ön engem szeret, nem pedig
Cecilyt. És… hallottam, amikor a vívóteremben azt mondta Williamnek,
hogy bármit megadna, ha végre megszabadulhatna tőlem...

Philip felnyögött, és mélyen a szemembe nézett.
– Ezért volt olyan dühös rám a bálon?

Bólintottam.
– Azt akartam, hogy távol legyen az otthonomtól, a testvérétől, a
társadalmi kötelezettségek kényszerétől… de egy pillanatig sem akartam
megszabadulni öntől – magyarázta Philip. – A világ végére is követtem

volna, mert itt nem udvarolhattam önnek. Aztán amikor a komornája

odaadta azt a levelet, arra gondoltam, az lenne a legszerencsésebb
megoldás, ha a saját otthonában kereshetnem fel. Sejtelmem sem volt… –
csókolt szájon, mint aki nem tudja türtőztetni magát –, sejtelmem sem

volt, drágaságom, hogy már réges-rég elnyertem a szívét.
– Hogyan is kételkedhetett benne?

Ha akarok, sem tudtam volna közömbös maradni Philip iránt.
– Nagyon könnyen! Valahányszor megpróbáltam udvarolni önnek,
maga vagy megharagudott rám, vagy kinevetett, vagy elfutott előlem.

Végül közölte velem, hogy csak barátként szeret.

Elfogódottan mosolyogtam. Philipnek igaza volt. Annyi

megbeszélnivalónk volt még. Mindent el akartam mesélni neki a
szívemről, a félelmeimről és a Cecily iránti lojalitásomról. De ez még

várhatott.
– Vak voltam, és nem tudtam, mit gondoljak – nyögtem ki végül.

Philip a két tenyere közé fogta az arcomat.
– Akkor figyeljen rám, drága, vak, önfejű barátnőm! Már az első este

elrabolta a szívemet, amikor elénekelte azt a nevetséges dalt, és
megesketett, hogy nem nevetem ki. És minél több időt töltöttünk együtt,
annál inkább magába bolondított, most pedig, ha nincs a közelemben… –
sóhajtott fel. – Ha nincs a közelemben, elepedek magáért.

A szívem az ezerszeresére dagadt. A mennyországban éreztem

magam. Mert ez maga volt a mennyország.
– Én megpróbáltam felnyitni a szemét – folytatta Philip. – És kis híján

sikerült is. Azt a szerelmes levelet is azért írtam, hátha rájön, hogy önnek

szól.
A gyönyörű bókokra gondoltam, amiket végül összetéptem.
– Írja meg még egyszer!

Philip magához vont.
– Megírom. Száz szerelmes levelet írok magának. Ezret, ha úgy

kívánja.
– Igen! Tegye meg!

Mindent ki akartam élvezni, amit Philip nyújthat nekem. De mindez

túl szép volt, hogy igaz legyen. Még most, hogy a leghalványabb
kétségem sem maradt Philip őszinteségéről, még most sem értetettem

igazán, az összes hölgy közül miért pont rám esett a választása.
– De biztos, hogy én kellek magának? – kérdeztem. – Nem vagyok

elegáns, a modorom is csiszolatlan, még a végén szégyent hozok a

fejére...
– Ön nincs tisztában az erényeivel, de én igen, úgyhogy rögtön el is

mondom, milyennek ismertem meg kegyedet, Miss Marianne Daventry.
– Philip olyan átható tekintettel nézett a szemembe, mintha örökre a
szívembe akarná vésni a szavait. – Ön okos, szórakoztató és elragadóan

szeszélyes. Bátor, lelkiismeretes és önzetlen. Azonkívül elragadóan

bájos. Minden porcikáját imádni fogom, úgy, ahogy van. Ha elfogad
engem férjéül – tette hozzá sóhajtva.

Hirtelen elöntött a nyugalom. Minden kétségem elpárolgott, és a
remény bizonyossággá vált. Az érzelmek zűrzavarában egyszer csak

azon kaptam magam, hogy felváltva sírok és nevetek.

Elment a józan eszem, de Philip egyáltalán nem haragudott rám.
Letörölte a könnyeimet, és megcsókolt – újra meg újra meg újra és csupa

fennkölt dolgot suttogott a fülembe (amit most nem tudnék elismételni),
hogy végérvényesen meggyőződhessek róla, őrülten szerelmes belém,

Miss Marianne Daventrybe, a lányba, aki kissé csenevész, ráadásul
szeplős, és úgy táncol, mint a kerge birka. Tudtam, hogy ő az igazi.

27. fejezet

JÓVAL KÉSŐBB, MIUTÁN KIBONTAKOZTAM PHILIP ÖLELÉSÉBŐL, és

Betsy rendbe hozta a frizurámat, kimentem a teraszra Cecilyhez. A
nővérem mosolyogva fogadott.

– Remélem, nem haragszol, hogy elolvastam azt a levelet – mondta. –
Ma reggel bekukkantottam a szobádba, miközben aludtál, és láttam, hogy
egy papírdarab hever az asztalon. Bevallom, furdalt a kíváncsiság.

– Nem haragszom, hiszen végül is jól sült el a dolog.
– Remélem, örülsz – fogta meg a kezem Cecily.
– Nagyon! – sóhajtottam, és akaratlanul is elmosolyodtam. Kíváncsi
voltam, vajon a nővérem észrevette-e rajtam, hogy egész eddig Philippel
csókolóztam. – Cecily, sajnálom, ha tönkretettem a boldogságodat.
– Á, meg rengeteg vagyonos úriember közül válogathatok! –
legyintett Cecily. – És, hogy őszinte legyek, a megérkezésem óta
sejtettem, hogy Philip nem érdeklődik irántam. Láttam az arcán. Ahol a
kiszemelt férfi szíve más hölgyért dobog, ott nincs az a női praktika,
amivel célt érhetnék. A te érzéseid azonban előttem is rejtve maradtak –
nézett rám elkomorodva. – Miért nem szóltál semmit?
– Azt mondtad, szerelmes vagy Philipbe – vontam meg a vállam.
– Igen, azt mondtam. De felháborítóan önző lehettem, ha egy percig
sem gyanakodtam. Sajnálom, hogy nem figyeltem oda rád – szorította
meg a kezem.
Csendben hallgattuk a bálterem ablakain kiszűrődő
muzsikafoszlányokat. A mesebeli gyerekkorunkra gondoltam. Egyszer
volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár, akinek hosszú várakozás
után ikerlányai születtek. A férfi meg az asszony úgy tekintett rájuk, mint
a Napra meg a Holdra. Sokáig én voltam a Hold: Cecily fényét tükröztem
vissza, hogy ő szabadon tündökölhessen. Philip számára azonban én
voltam a Nap. Ennél jobb mesekezdetet kívánni sem lehetett volna.
– Remélem, sosem szakadunk el egymástól – jegyeztem meg, mert
hirtelen eszembe jutott a mama és Lady Caroline.

– De nem ám! – vont magához Cecily.
Összeölelkeztünk. Végül a nővérem eltolt magától.
– Sürgős beszédem van valakivel – pillantott a hátam mögé.
Megfordultam, és láttam, hogy Mr. Kellet ácsorog a terasz szélén.
– Mit mondasz neki?
Cecily az ajkába harapott.
– Még nem tudom. De eltarthat egy ideig – nézett rám ravasz
mosollyal.
Mr. Kellet eltűnt a ház mögött, és Cecily követte.



Másnap reggel én léptem be utolsóként az ebédlőbe. Philip, William és a
papa egyszerre állt fel az asztaltól. Philip tekintetéből olyan forró szeretet
sugárzott, hogy kissé feszélyezve éreztem magam.

Miután leültem, minden szempár rám szegeződött, majd Rachel így
szólt:

– Á, ezek szerint minden tisztázódott. Hála az égnek! Mostantól
legalább nyíltan beszélhetünk.

Philip elnevette magát, én pedig fülig pirultam. Minden jelenlévő,
Lady Caroline-tól kezdve a Philip háta mögött álló inasig, elmosolyodott.
Louisa mosolya haloványabb volt, mint a többieké, de én mar annak is
örültem, hogy Philip húga egyáltalán emberszámba vesz. Annak is
örültem, hogy Cecily a házban van, nem Mr. Kellet karjaiban. Nagyon is
elképzelhetőnek tartottam, hogy az a semmirekellő megszökteti Cecilyt,
de szerencsére a nővéremet sem ejtették a feje lágyára.

Mindenki gratulált, majd Rachel és Lady Caroline vidám társalgásba
kezdett az esküvői előkészületekről. Philip, mint megtudtam, már beszelt
a papával, aki boldogan mosolygott rám az asztal túloldaláról. Az
otthonom mindössze egymegyényire volt Edenbrooke-tól, ami azt
jelentette, hogy annyiszor látogathatjuk meg egymást, ahányszor csak
akarjuk. Cecily azt tervezte, hogy visszatér Londonba Edith
unokanővérünkhöz, és tovább élvezi a főváros nyújtotta lehetőségeket.

Egy inas termett mellettem, és ezüsttálcán egy levelet nyújtott
át nekem. Nagyanyám küldte. Felbontottam, és reggeli közben
elolvastam.

Kedves Marianne!
Te kis tökfej! Hát persze hogy én küldtelek Edenbrooke-ba,
amiért hálával tartozol nekem, ahelyett, hogy pellengérre
állítasz. Egy gazdag örökösnőnek megbízható pártfogóra van
szüksége, és ki másra bízhattalak volna apád távollétében?

Csupán azért tartottam titokban a dolgot, mert tudtam, ha
bármit is megneszelsz, a végén még megmakacsolod magad.
Butuskám! Örülnöd kellene, hogy Sir Philip elvállalta a
felügyeletedet a vendégség idejére.

Apropó, Lady Caroline-tól hallom, hogy Sir Philip
halálosan szerelmes beléd. Nyilván nem zavarja, hogy olyan
nyughatatlan vagy, mint egy parasztlány. Amennyiben sikerül
előnyös házasságot kötnöd, mindenképpen rád hagyom a
vagyonomat, akár kikupálódsz, akár nem. Már alig várom,
hogy megismerhessem a jövendőbelidet. Talán még az
esküvőtökre is elmegyek.

Üdvözlettel:
Nagyanyád

U. i. Mr. Whittles megkérte Amelia kezét, aki igent mondott.
Jól sejtem, hogy ez a te műved?

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hát mégsem volt hiábavaló az a
sok mesterkedés! Mikor eszembe jutott, mit írt nagyanyám Philip
megbízatásáról, hirtelen megvilágosodtam. Philip nagynénjére és
nagybátyjára sandítottam. Mr. Clumpett terítéke mellett nyitott könyv
hevert, Mrs. Clumpett pedig mosolyogva hallgatta Lady Caroline-t, aki
lelkendezve mesélte, mekkora sikert aratott az esti bál.

– Ugye, a távollétében Mr. Clumpett gondjaira bízott engem? –
fordultam Philiphez.

– Igen. Miért?
Elmosolyodtam.
– Mr. Clumpett boldogtalanul teng-leng a rendezetlen könyvtárban.
Mrs. Clumpettnek pedig már nagyon hiányoznak az otthoni madarak.
– Nos, akkor végre hazamehetnek a precízen katalogizált könyveikhez
meg a madaraikhoz – nevetett Philip. – Keresek is valami érdekes
könyvet Indiáról, hogy megköszönjem Mr. Clumpett szolgálatait.

Belegondolni is szörnyű, mi történt volna, ha aznap nem csatangol az
erdőben.

Lopva Clumpettékre sandítottam, és elhatároztam, alkalomadtán én is

köszönetét mondok mindazért, amit értem tettek. Mindkettejüknek.

Másodszor is elolvastam nagyanyám levelét, és mélységes

elégedettséggel állapítottam meg, hogy ha egy fikarcnyit sem változtatok

a viselkedésemen, akkor is minden esélyem megvan a boldogságra. Nem
kell közönség előtt énekelnem, nem kell úgy mórikálnom magam, mint

Cecily, és a pörgés-forgásról sem kell lemondanom. Mert itt önmagamért

szeretnek. Kicsit olyan voltam, mint Meg, aki világéletében versenyló

volt. Csak én nem tudtam róla.

Reggeli után kiszöktem a gyümölcsösbe. Visszatért az életkedvem;
megint ugyanaz a hangulat lett úrrá rajtam, mint amikor először láttam

meg Edenbrooke-ot: maga a földi paradicsom. Úgy ereztem, végre
hazaérkeztem, amit csak tovább tetézett a fényes jövő m miatti

ujjongásom.

Lehunytam a szemem, hátravetettem a fejem, és kitárt karral adtam át
magam a nap melengető sugarainak. És végre megtettem. Forogni

kezdtem. Csukott szemmel, hátrabicsaklott fejjel, karomat szelesre tárva

pörögtem-forogtam a tengelyem körül.

Hirtelen megreccsent egy ág, és valami végigkaristolta az arcomat.

Megtorpantam, és láttam, hogy egy közeli faág kis híján kiszúrta a

szemem. Megpróbáltam hátralépni, de a hajam belegabalyodott

valamibe.

Ó, hát mikor tanulom már meg, hogy a forgás veszélyes mutatvány?

Megrángattam a faágat, de hiába. Aztán a hajamat próbáltam
kibogozni, bár előre tudtam, hogy csak még inkább összegubancolom.

A karom is egyre jobban sajgott.
– Ó, a csudába! – kiáltottam fel végső kétségbeesésemben.

Levélsusogást hallottam, és a hang irányába fordultam. Philip lehajtott

fejjel bújt át egy faág alatt, és elindult felém. Rákvörös lettem, és azt

kívántam, bárcsak ne akadtam volna fenn a fán. De türelmesen ki kellett
várnom, amíg Philip odaér hozzám. Ő persze úgy festett, mint akit

skatulyából húztak ki, nyilván soha életében nem került még ilyen kínos

helyzetbe. Miért nem tanulok a saját káromon!
– Nevetni tilos! – förmedtem rá, amikor észrevettem, milyen kaján

derű sugárzik a tekintetéből.

Philip pillantása először az ágra, majd az összekuszálódott hajamra

vetült.
– Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte somolyogva.
– Táncoltam.
Láttam, hogy Philip pukkadozik a nevetéstől.
– Még sosem fordult meg a fejében, hogy nyitott szemmel táncoljon?
– Ezt nem lehet előre megtervezni – próbáltam meglazítani a hajamat,

ám az arcom eltorzult a fájdalomtól.

Philip elém lépett, és a mellére vonta a kezemet.
– Majd én – mondta.
Azzal átkarolt, és szép lassan kibogozta a hajam. Ha valaki messziről

lát minket, könnyen azt hihette volna, hogy ölelkezünk. Philip lehelete

lágyan cirógatta az arcomat, mellkasa egyenletes ritmusban emelkedett
és süllyedt a tenyerem alatt. Az illata – a tiszta ágynemű, a szappan és a
napsütötte erdő szaga – felkúszott az orromba. Határtalan nyugalom lett

úrrá rajtam.
Philip finoman rángatta a hajam, miközben ujjai jólesően birizgálták a

fülemet meg a nyakamat. Melegem lett, és erősen lihegtem. Hogy

eltereljem a gondolataimat, feltettem egy kérdést, ami már régóta ott

motoszkált a fejemben:
– Philip, miért hallgatta el a nevét a fogadóban?

Philip mélyen a szemembe nézett.
– A sors abban a ritka kegyben részesített, hogy olyan hölgyet sodort

az utamba, aki mit sem tudott a vagyonomról meg a rangomról És nem is
akármilyen hölgy volt. – Hamiskás mosolya láttán felgyorsult a
szívverésem. – Nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Az ön
őszintesége mindent megért, még azt is, hogy magamra haragítom.

Hirtelen világosság gyűlt az agyamban. Most értettem meg igazán

Philip szándékait. Eszembe jutott, mennyire ódzkodott attól, hogy
„uram”-nak nevezzem, holott az illem ezt kívánta volna. És aznap,

amikor a könyvtárban beszélgettünk, nem csengetett a szolgának, hanem

maga ment ki a konyhába egy kis harapnivalóért. Eszembe jutottak a
fogadalmaink. Eszembe jutott, Philip mennyire idegenkedett Cecilytől,

aki valóban csak a rangját és a vagyonát tisztelte benne. Philip azt akarta,

hogy önmagáért szeressék, tekintet nélkül az örökségére.

Philip nagyot rántott a hajamon, mire az kibomlott, és zuhatagként
omlott le a vállamra. Az összes csat eltűnt belőle, én pedig szabadon

lélegeztem fel. Philip megsimogatta a hajam, a fejem búbjától egészen a

hátam közepéig, majd a derekamnál fogva magához húzott.
– Tudja, van még egy elrendezetlen ügyünk – mondta. – Továbbra is

igényt tartok a festményre, most viszont egy valódi gyöngyszemet

kínálok érte.
– Mi lenne az?

Nehezen tudtam a hallottakra összpontosítani, annyira lebilincselt

Philip ajka, kiugró állkapcsa meg a szája csücskében bujkáló csibészes

mosoly. Legszívesebben összevissza csókoltam volna.

Philip az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzék.
– A rangomat adom cserébe.

Aggodalmasan rágcsáltam az ajkamat. Ez így nem lesz jó. Az iménti

kijelentés fényében nem fogadhattam el Philip ajánlatát.
– Sosem érdekeltek a rangok meg a címek – csóváltam meg a fejem.
Philip a homlokát ráncolta, és kérdőn nézett rám.
– Hát a birtok? Edenbrooke megfelelne?

Sóhajtva simítottam ki egy kósza tincset a homlokából.
– Nem, bármennyire szeretek is itt, a birtok nem megfelelő ár.

Philip most már teljes komolysággal nézett rám. Kezdett pánikba esni.
– Ön nem tart igényt a pénzemre.
– Így van.

Philip leszegte a fejét. Bántott, hogy ekkora megrázkódtatást okozok

neki, de tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás.
– Mást nem tudok felajánlani – suttogta Philip.

Megragadtam a gallérját, és lábujjhegyre álltam, hogy egyenesen a

szemébe nézhessek. Nem akartam, hogy félreértse, amit mondok.
– Nekem nem is kell semmi. Emlékszik a fogadalmunkra?

Philip bólintott. A derekamra csúsztatta a kezét, és magához vont.
– Én önt akarom, Philip. Egyedül önt. A szívét kérem cserébe a

festményért.

Philip félrekapta a tekintetét, éreztem, hogy komoly lelki tusa zajlik

benne. Amikor végül rám nézett, mélységes csodálat sugárzott a
tekintetéből, és az a nagy titok, ami még a fogadóban sejlett fel előttem,

miután megvívott Beauforttal. Éppen olyan fényesen tündökölt, mint

aznap este, de már nem volt titok többé. Philip szerelmes volt belém.
– Marianne! – szólalt meg rekedtes hangon, amitől a szívem vad

kalapálásba kezdett. Elengedte a derekamat, és finoman, mint a szellő,

megcirógatta piruló orcámat. Bőre hűvösen simult lángoló arcomra. –
Drága kislány! – mormolta, azzal az állam alá nyúlt, és az ajkamra

tapasztotta a száját.

Ezúttal volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy viszonozzam a csókot.

Philipnek elakadt a lélegzete, aztán éreztem, hogy az ajka kaján mosolyra

húzódik. Finoman megborzongtam.

Philip ajka végül továbbvándorolt, és lágy csókokkal hintette tele a

szám szögletét meg a fülem tövét.
– Van egy javaslatom – suttogta Philip.
A lehelete jólesően csiklandozta a bőröm.
– Már megint? – simultam hozzá mosolyogva. A szívem olyan

hangosan lüktetett, hogy talán még a szomszédban is hallották.
– Az esküvő utánra. Mit szólna hozzá, ha elutaznánk a kontinensre?

Keresztül-kasul bejárnánk Európát.

Szóhoz sem jutottam.
– Nyugodtan táncra perdülhet, ha úgy tartja kedve – nevetett Philip.
– Megengedi?

Philip bólintott.
– Még úgysem láttam ilyet.
Vidáman pörögtem-forogtam Philip előtt; a hajam szabadon repkedett
körülöttem, és úgy éreztem, én is menten elemelkedek a földtől. Philip
végül a derekamnál fogva rántott el egy fa elől.
– Gyönyörű volt – ölelt magához. – De a jövőben inkább ne hunyja be

a szemét!
– Jó ötlet – motyogtam, és mosolyogva néztem fel a legjobb

barátomra, akit cseppet sem zavart, hogy magamban táncolok.
– Jut eszembe – nyúlt be a kabátzsebébe Philip. – Ez az öné.

A medál volt, amit Philip kobzott el Beauforttól. A nagy kavarodásban

meg is feledkeztem róla. Mikor Philip a nyakamba akasztotta, úgy

éreztem, visszakaptam a talizmánomat. Megtapogattam a medált, a

mama pótolhatatlan örökségét, és a szívemre szorítottam. A szívem

magabiztosan dobogott alatta, es hirtelen úgy éreztem, végre elégtételt

nyertem, és helyreállt a világ rendje.
Philippel kéz a kézben ballagtunk vissza a házba, és első utunk a

könyvtárba vezetett, ahol végre lejátszottuk azt a régóta esedékes

sakkpartit.

Köszönetnyilvánítás

Az Edenbrooke ötlete öt évvel ezelőtt fogant meg bennem, amikor meg
azt sem tudtam, hogyan kell regényt írni. Legmerészebb álmaimban sem
gondoltam volna, hogy Marianne története ekkora sikert arat. Örök
hálával tartozom mindazoknak, akik nagyban hozzájárultak ehhez a
sikerhez.

Először is, szeretném megköszönni a Shadow Mountain csapatának,
hogy beleszerettek a történetembe, és ilyen ügyesen egyengették az útját.
Külön köszönet illeti Heidi Taylort és Chris Schoebingert, akik kezdettől
fogva támogattak és bíztak bennem. Lisa Mangum csodálatos szerkesztő
és nagyszerű ember. A gyönyörű borító Heather Ward munkáját dicséri.

Laune McLeannél jobb ügynököt keresve sem találhattam volna.
Naponta elkápráztat a hozzáértésével, a ragályos optimizmusával és az
eltökéltségével.

Köszönet Frednek, aki a férjem és a legjobb barátom is egyben. Tőle
és vele együtt tanultam meg, milyen az igaz szerelem. Mindenben
támogat, és még a legnehezebb, súlyos önváddal és csalódásokkal
tarkított időszakokban is kitartott mellettem. Nagyon boldog vagyok,
hogy a felesége lehetek, és együtt örülhetünk a sikereinknek.

A gyerekeim – Ada, David, Sarah és Jacob – igazi mókamesterek.
Rengeteg örömöt szereznek nekem, és mindig emlékeztetnek rá, hogy a
család fontosabb, mint a könyvek.

Köszönet a szüleimnek, Frank és Ruth Clawsonnak, hogy igazi
könyvmolyt neveltek belőlem, és megtanították, hogy csak kemény
munkával lehet érvényesülni. Hálás köszönet a testvéreimnek, Kristinek,
Jennynek és Audrey-nak, akikkel rengeteget nevettünk, történeteket
találtunk ki, sokáig fennmaradtunk, és csajos filmeket néztünk. Nagyon
örülök, hogy Nick is a családunk részé, és megmutatta a gyerekeimnek,
milyen egy igazán menő deszkás és bicajos csávó.

Külön köszönet illeti a rokonságom Donaldson-ágát: Christine-t,
Jinjert, Jennie-t, Sarah-t, Emmát, Heathert, Louise-t, Johannát, Joant és

Lavinát. Imádlak titeket! (A srácokat is imádom, de ez egy csajos könyv.)

Köszönet a Clawson klánnak, a Hinmon klánnak, a Donaldson klánnak és

a Hofheins klánnak, amiért arra biztatnak, hogy kövessem az álmaimat,

és büszkék a sikereimre. Egy mai lány nem is kívánhatna magának jobb

rokonokat.
Külön köszönettel tartozom a barátnőmnek, Jaime Mormann-nak. Ő

kísért el Angliába, hogy együtt álmodozzunk, együtt beszéljük át a

koncepciót, együtt szerkesszük meg a regényt, és együtt olvadozzunk a
gyönyörű akcentusok hallatán. Az éjszaka középén is felhívhattam, és ő
az alkalomnak megfelelően együtt nevetett, kesergett vagy örvendezett

velem. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen

odaadó, tehetséges ember barátja lehetek.
Hálásan köszönöm írótársaimnak – Julié Dixonnak, Pam

Andertonnak, Ally Condie-nak, Erin Summerillnek és Jessie
Humphriesnak – a sok segítséget és visszajelzést. Köszönet minden

barátnak, szomszédnak és rokonnak, aki vigyázott a gyerekeimre, hogy

en zavartalanul írhassak. Terjedelmi okokból nem tudom felsorolni a

neveteket, de egy életre a lekötelezettetek lettem! Külön köszönet Tracy

McCormick Jacksonnak, aki megismertette és megszerettette velem a 19.
század elejének kultúráját. Ez sorsdöntő fordulatnak bizonyult.

Végül, de nem utolsósorban, kötelességemnek tartom megjegyezni,

hogy ez a könyv nem jöhetett volna létre Isten segedelme nélkül.

Remélem, elégedett az eredménnyel.