eLatohatar_2019_9

Vásárhelyi Látóhatár

Olasz Attila

A lét tornászai | 2019 | akril, lemez | 60 x 40 cm

51

Vásárhelyi Látóhatár
Nagy Sándor
Tűz

Valami ekkor mindig szisszen Valami halk és mély
a tóparton. Azt mondják, sokan vertek
ott tábort, és tűzgyújtáskor olyan arccal Vadászpuska dörgése egy távoli vidéken:
bámulnak egymásra, ami órával már arrafelé a szőlőlugasok mindig elfonnyadnak
nem mérhető. A partra kisodort ladikot is nem merik a rágcsálók ellopni a szemeket
már csak vadasnak használják. de már az emberek sem
A nyúzott húst tárolják benne, meg
belőlünk a vége-nincs észlelést, valami halk és mély zörgés emlékezteti őket
hogy mikor elköltöztek, csak a háborúra. A borsószemek töltények az asztalon
kormot hagytak maguk után. a fegyverropogást lecserélik vajazókésre

Sokszor sátrazunk mi is, de ha fáj a fejed, minden éjjel darazsakkal álmodnak
érkezik a vihar. Így inkább otthonról néztük már nem bírnak aludni a TV hangyázása nélkül
végig, hogy mikor egy villám belecsapott mintha csak lőnének rájuk a szétszéledt rovarok.
egy fába, abból a szárnyas mókusok égve
szaladtak ki, mint világító Ez a mesék vidéke: a bombák robbanásai
lampionok az erdő felett. sosem lesznek halkabbak
csak a táj hangosodik fel hozzájuk
Mars kertje ez, a felperzselt földeken újra nőtt a termés
de senki sem meri leszedni a szemeket
mi is csak egy mély dörgést hallunk
minden állat gyomrát túlságosan
megfeküdte a borsó

52

Vásárhelyi Látóhatár

Ványai Fehér József

Köntösbe kötött vizekkel

A hóban messzire láthatsz,
Végtelenbe ér a lábnyom,
A köd előtt aranysakál
Bundája villan, bú a vad.

Köntösbe kötött vizekkel
Van itt, ki felettünk való,
Önmagáért való látvány
A táj istentisztelete.

Aszfalton fagyott állatvér,
Földön keresgél a sólyom,
Pislákoló emlék a lét,
És él a Holdba költözött.

Ördögfiak lopták el

Kacag halott holdanyácskám,
Hogy én meg ne bolonduljak,
Rám hagyott semmit és mindent,
Szemét mindig rajtam tartja.

Esthajnalcsillaga vagyok,
Bűntől, vértől megtisztultan,
Irigy, sárga kezek lopták
El az álmom, ördögfiak.

Fekete tüzek az égen,
Fehér halál jár a földön,
Parány ember kapaszkodik
Belém, mintha magam magamba.

53

Vásárhelyi Látóhatár
Sulyok Csaba

Tőrök ölelése Rekeszmosó Tükör

A vitabefőtteket Három óra, áthúzza Ti dadogó szavak,
természetesen álmaimat az – béna tolmácsolói
ébresztőóra, gondolataimnak –
felböfögöm
lefekvés után, még éjjel van mikor mondjátok!
az agyam még elindulunk újra, Mi tart ébren
mókuskerékben körös-körül őzek súlytalan éjszakákon?
pulzál, dialógusok Elmém lelkemmel
keresztezik utunkat,
haragjában áldozatként nézünk viaskodik,
némán hallgatok, egymás szemébe, marcangolt
harc, csend, rémálom, vonszoljuk egymást vágyakon,
megnyugodni késő. élet és halál között, míg reggelig
végzetes találkozás a hajnal ismét
egy végzetes sorsban, hideget lehel
rekeszmosó vagyok szívemre!
Önmagam tükre
a gyárban, golyó ez a vacogás,
a szivattyú miből nem nyújt
gyomrában. feloldozást

se jövő,
se múlt!

54

Sulyok Csaba Lány Vásárhelyi Látóhatár

utál. Lépcsőkön ül,
Szürkére festik az utcát mellette imádkozik
füstölgő kémények, a félelem és hajába
valakinek testére harap, talán olyanra
hamu hullik, azzá vágyik mi nem is
legyen? létezik? Ha elmondaná
mit érez, gyűlölnék,
Körülnéz, mielőtt
levenné koszos árnyékuknál az
pórázát, egy lány egész Földet korom
csak álmokat rajzol
lepi már, a lány
a falnál, csak áll a falnál,
miért mozdulna?
megrepedve, arcán Valakire vár…
fájdalom, leperegve,
időt vésve álmokon, 2019

amíg titkai őrzik, 55
elhaladnak mellette.

Szerelemre magány,
ahogy egymásba
fonódik haszon-ár,
a lány csak áll
a falnál,

korom égben, fényben
áll. Sok szóba fojtva

csendjeit, körben fakó
illatok követik,

utcája éjt, nappalt

Vásárhelyi Látóhatár

Fecske András

Régi kép

A fiú rápillantott az asztalon gömbölyödő aludttejes köcsögre. Nemrégen hozták a pincemélyből, s most
a melegedő reggel homályt vont mázas felületére, amitől apró verejtékcsöppek indultak el az oldalán. Az
összegyűlt tócsa vékony érként kanyargott a viaszkos vászon redői között, amíg a terítő széléig nem ért, és
onnan halk sóhajtással lecsurrant a földre. Az asztal a nyári konyha előtti öreg eperfa árnyékában szolgált,
egyik oldalon a gémeskút felé nyitva utat a szomjazónak, másik oldalon pedig hosszú lócával csalogatva a
bukszusok közt hozzá siető gazdaállományt. Éppen vége volt a reggelinek, a fiú letette a kanalat, kászálód-
ni kezdett.
– Kivinném Zsandárt sétálni!
– Menjél, kisfiam, csak a szomszéd tanyát kerüld el, mert új lovakat kaptak, nem találják még a he-
lyüket, és nem kell, hogy a kutya ott acsarkodjon a lábuk alatt.
Zsandár az öreg, gubacsos szőrű puli távolról figyelte az eseményeket. Fiatal korában a galambot is
elkapta, de mára már csak a csaholása meg a harapós kedve maradt a régi. Mégis, amikor a füttyöt meg-
hallotta, úgy rohant előre, hogy félő volt, ha nem lassít, a kobakja koppan a kapu deszkáján.
– Ne te, ne! – szólt a fiú az izgalmában körbe karimázó fekete gomolyagnak, leemelte a vaspántot,
ami a kaput tartotta a félfához, és Zsandár máris rohant a gyepre. Június közepe volt. Ebben az évben a
meleget korábban szállította az évszakok vonata, délre már izzadt ember, állat. Kora délelőtt azért még el-
viselhető volt a hőség, így a fiú határnézőbe indult.
A szomszéd tanyában két nagyobbfajta siheder vezette kötőféken az új lovakat, akik szinte minden
tárgynál megálltak – komótosan odakocogtak a vályúhoz, megízlelték a kút vizét, benyerítettek az oszlopos
tornác mellvédjén, szóval valóban ismerkedtek leendő otthonukkal. Zsandár halk morgással jelezte, hogy
ha szükséges, rendet tesz a pákosztos népség között, de csak úgy, megszokásból jött ki hang a torkán, lás-
sa a gazda, hogy odafigyel az eseményekre.
A keresztútnál balra lehetett letérni a falu felé, jobbra pedig a vasút irányába, már annak, aki utaz-
ni akart. Ez volt az egyetlen köves út a környéken. A fiú mégsem a betont választotta, hanem a poros utat,
amely azon a tanyán keresztül vágott csapást a sorompó felé, amelyikben Rozika lakott. Tetszett neki a
lány, iskolába jövet-menet mindig rajta felejtette a szemét. Zsandár néma farokcsóválással nyugtázta a
döntést.
Menet közben szemlézte a határt. Az úttal kezdte, már csak azért is, mert a múlt heti esőzés utáni
sárban a gumirádlis kocsik kerekei széles árkot martak a poros út sima testébe, amely mostanra megszik-
kadt, s a vájatok mentén kialakult éles peremeivel viselte sebeinek hegedt nyomát. Pedig az út, igencsak
keskeny lévén, számíthatott volna a kétoldalt bóklászó gabonatábla jótékony takarására. De a búza egye-
nesen állt, és az út nyomvonala jól láthatóan kanyargott a vasúti töltés felé.

56

Vásárhelyi Látóhatár

– Hol van már, amikor föl kellett ugranom a levegőbe, hogy kilássak a búzából! – mosolyodott el
a fiú, de aztán elkomorult az arca: Rozika nem volt otthon, a tanyát csak Burkus védte. A vasútig azonban
még hátra volt egy kilométeres szakasz, továbbindult. Felnézett az égre, szerette volna felülről látni magát,
ahogy araszol a búzatáblák között, bár úgy gondolta, hogy a magasból amúgy is állóképpé áll össze a táj, s
benne ő is. Egyetlen egésszé, ami számára a világot jelenti.
Ennek a világnak a vasúti töltés volt a határa. A sínek vonalát léniával húzta meg a valamikori mér-
nök, amivel, akárcsak az Öregisten, szétválasztotta az eget és a földet, meg az itteni tanyavilág végét is ki-
jelölte – a vasúton túl már más tanyák alkottak elszórt településeket, amiket a fiú nem ismert.
Kiért a búzatáblából. Előtte az út betonkorlátok között emelkedett a töltés szintjéig, ahol sorompó
szabályozta az átjárást: piros-fehérre festett lőcse rendesen az eget kémlelte, s ebben az állapotában hall-
gatott a mozgását jelző kolomp is. Két sínszál kötötte össze a baloldali messzeséget a jobboldalival, rajtuk
egy-egy személyvonat járt reggel és délután – a tilalmat jelző rudaknak így nem esett nehezére a forgalom
irányítása.
A sorompót Józsi bakter dirigálta kurblijával. A fiú jól ismerte: amíg nem költözött az állomás épü-
letébe, tanyaszomszédjuk volt a laposon. A parasztból bakterré avanzsált szíjas férfi már jó ideje egyedül
lakott az állomáshoz tartozó házban – felesége pár éve felszállt egy Budapest felé közlekedő személyre, s
most is ott él a bilétalukasztóval. Józsi példás rendet tartott a háztájiban, mindig patyolat egyenruhában
szalutált a szerelvényeknek, csak épp asszonyt nem akart már látni maga körül. Amikor a fiú meg-meglá-
togatta csavargásai közepette, bevezette a forgalmi irodába, – a „szentélybe”, ahol villódzó fények, és egy
sor váltótárcsa mellett sosem felejtette el megjegyezni: „Nos, öcskös, ez ám a technika, igaz-e? A haladás!
Vasút nélkül még mindig szekérrel hordanátok a búzát a malomba! Meglásd, nemsokára ez visz előre min-
dent!“ Majd a gyerekhez fordult: „Aztán akarsz-e te is masiniszta lenni?“
A fiúnak most nem volt kedve diskurálni, de azért megkérdezte a kutyát:
– Elmegyünk szomszédolni, vagy pedig levágunk jobbra a vasút mellett?
Mivel Zsandárnak nem volt határozott válasza a kérdésre, jobbra indultak.
A töltés mellett keskeny gyalogút vezetett, amellett meg nádassal szegett széles vizes árok húzó-
dott végig, ameddig csak a szem ellátott. A környék tele volt ilyen árkokkal, amelyek tavasszal megteltek
az ég áldásával. Csiborok és csíkbogarak harcoltak a tökleveleken, este meg zengett az egész határ a békák
énekétől. Most azonban csend volt, aki élt, az árnyékba húzódott, csak az apró murvával felszórt gyalog-
utat szegélyező pipacsok kókadoztak a melegben.
Az árok hosszának felénél járhattak, amikor megszólalt a kolomp, s a sorompórúd komótosan le-
ereszkedett.
– Ilyenkor? – hüledezett a fiú, s a távolba kémlelt, ahol apró fekete pont mozgott irányukba, füstje
széjjelterült a vidéken.
– Vonat jön, hallod, Zsandár!
A kutya feszülten figyelt a messzeségbe, ahol már kezdett körvonalazódni a gőzös fekete teste. A
melegben megindult a levegő is: furcsa vibrálások mozgatták meg a töltést, mígnem a sínek muzsikája is
jelezte a közelgő járművet. Gyorsan jött, már szabad szemmel is látni lehetett, ahogy füstterelői kétoldalt
hasítják a levegőt, kéménye szikrát hány.

57

Vásárhelyi Látóhatár

– Csak nehogy tüzet fogjon a gabona! – a fiút hirtelen rossz érzés fogta el. A sínekre nézett, azok jó
három méterre magasodtak felette, majd a vizesárok felé pillantott, amely hosszan húzódott az útja mel-
lett, futással sem ért volna a végére. Nem lehetett hová menekülni, beszorultak a töltés és az árok közé. A
veszély pedig a nyakukon volt – a vonat már az állomásnál robogott. A sínek eszeveszett mozgásba kezdtek,
csattogtak, zúgtak, morogtak, a szemaformozgató dróthuzalok minduntalan összeütődtek. Hol volt már az
a barátságos technika, amiről a bakter beszélt! Pedig Józsi most is ugyanúgy szalutált a járatnak, mint más-
kor, sityakját meglebbentette a menetszél, és tekintetéből szilárd meggyőződés sugárzott: a tárcsák rend-
ben vannak, a gépezetnek olajozottan kell működni! De mi van, ha a kitérőnél lévő utolsó váltó mégis meg-
adja magát? Az utóbbi időben amúgy is többször kellett kézzel állítani! Akkor a vonat önálló életre kel, és
egyik percről a másikra nyomasztó szörnyeteggé változik, aki föl akarja öklelni a talpfákat, a bakterházat,
az egész világot?
A fiú hirtelen mozdulattal átkarolta a kutyát, és leguggolt vele a gyalogúton. Még látta az ütköző-
ket, ahogy eltolták feje fölül az eget, a vörösre festett kerekeket, ahogy a hajtókarok előrelódították őket
a pályán, aztán a kazántűztől füstös masiniszta arcát, aki pokoli vigyorral nézett a félelemtől remegő em-
ber-állat kupacra, és meghúzta a vonat sípjának kötelét, hogy még elviselhetetlenebbé tegye a helyzetü-
ket, végül a kerékfelfüggesztés rugóinak táncát, amit minden egyes zökkenésnél ellejtettek, ha a sínek ös�-
szeeresztéséhez értek. Aztán becsukta a szemét, és artikulálatlan sikoltás szakadt ki belőle.
A szerelvény, ahogy jött, dohogva el is tűnt, halotti csendet hagyván maga mögött. Csak a szerkocsi
hátán virított a végállás jelzőlámpa – egyetlen mozdony volt. A fiú hosszan nézett utána, amíg a határban
el nem tűnt. Leporolta ruháját, és füttyentett a még mindig remegő ebnek:
– A világvége elmaradt, megyünk haza!
Ahol a vizesárok véget ért, elhagyták a töltést. Megint nyájas búzatáblákon keresztül vitt az útjuk.
Úgy nézett ki, hogy a kutya hamar elfelejtette a vonatos közjátékot, s újult erővel rohamozta a mezei pa-
csirtákat, akik szokásukhoz híven épp a porban pipiskedtek. Néha azonban megállt, és a vasút felé fülelt,
majd a gazdájára nézett. A fiú lehajolt a kutyához, két kezébe fogta buksi fejét, úgy nyugtatta:
– Ne félj Zsandár, belőlem sosem lesz masiniszta!
Egyszerre végtelen nyugalom fogta el. Szemével körbeölelte a tájat, látóterének szélén a felmele-
gedett levegő megrezegtette a kiserdőt, a távoli itatók gémjét, a faluba vezető nyárfasor vonalát. És ahogy
a nap sárga és kék ragyogásba vont körülötte mindent, a vasúti sínektől távol, hívogató fehérségben meg-
látta a tanyát – az otthonát.

58

Vásárhelyi Látóhatár

Domokos Tamás

Robbanás a gimi kályhájában

(Szereplők: Mester és S. János)


1958 és 1962 között járunk a Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium folyosóján, ahol a his-
torikus neogót boltívek alatt, a falakon függő öreg tablókról régi divatú ruhákba öltözött, különös nevű ta-
nárok (Csépke, Falábú, Futó, Tölcséri stb.) tiszteletet parancsolóan tekintenek le ránk, a későbbi évek diák-
jaira.
Ezekben az években tantermünk fűtése Salgótarjánban készült széntüzelésű kályhával történt. A
kályhát Károly bácsi, a pedellus kezelte. Gyakran előfordult, hogy a kellően nem osztályozott szén égése so-
rán nehezen kapott levegőt, és ilyenkor a rosszul szellőző szénréteget Károly bácsinak ̶ hatalmas lendület
vétele után ̶ át kellett szúrni egy ~ 1,5 m hosszú, egyik végén hegyezett, a másikon karikába görbített ujj-
nyi vastagságú vasrúd segítségével. A szénrétegen ütött lyukon keresztül a huzat hatására füst és láng csa-
pott fel, és az égés erőre kapott. Ez igen látványos művelet volt, és egy pár percre mindig elvonta figyel-
münket az óráról. A szén égése során keletkező gázok és gőzök expanziója időnként a szén durrogását, pu-
fogását okozta. A fűtési szezon beindulása után néhány nappal, az ilyen kisebb pufogásokat már figyelem-
re sem méltattuk. A szenet a gimnázium pincéjéből hordta fel a harcsabajuszú Károly bácsi, aki magas, vál-
las, napbarnította ember volt, akit ez irányú munkája is alaposan megedzett. Talán a diákoktól kapott frics-
káknak volt köszönhető, hogy mogorva ember hírében állt. Néha szívesen vette, ha valaki a pincében se-
gít neki a szenes kupa megtöltésében. A gimnázium pincéjét egy külön lépcsőház kötötte össze a roman-
tikus stílusú épület árkádos folyosóival. Mivel ez a kiszolgáló lépcsőház akkor még de iure zárva volt a diá-
kok elől, néhány füstölni vágyó diák ide járt cigizni, ha Károly bácsi véletlenül vagy szántszándékkal nyitva
felejtette azt a bizonyos ajtót. Abban az esetben, ha nemkívánatos személy tűnt fel a látóhatáron, akkor az
„őr” időben riasztotta a tilosban tévelygőket, a korábban felnőtté váltakat.
Egyik alkalommal orosz óránk volt a Mesterrel. A tőle megszokott lendülettel, riposztszerűen zápo-
roztak a kérdések és a válaszok. A Mester kezében lévő nyitott noteszbe ● vagy ○ rajzolásával értékelte az
adott választ. Szó sem lehetett pontatlanságról, feledékenységről. Egy pillanatig sem érezhette az ember
magát biztonságban, egy pillanatra sem lehetett kiengedni. Amikor a köztereken megjelentek a „non stop”
feliratok, akkor ez semmi újat nem mondott számunkra, hiszen a hét betű együttes jelentését/tartalmát
már réges-régen ismertük.
Egyszer az óra lendületét a kályhából távozó, a megszokottól eltérő pukkanás törte meg. Néhány
szekundum múlva napirendre tértünk volna a hang felett, ha hirtelen nem rázta volna meg egy detonáció
az ajtót és az ablakokat.

59

Vásárhelyi Látóhatár

A kályha tetejét lezáró öntöttvas köralakú vaslap, amelyet normál esetben megfelelő fogóval lehe-
tett csak levenni, mint egy repülő csészealj parázszuhatag kíséretében a mennyezet felé vette az irányt. A
detonáció és visszhangja után mély csönd ülte volna meg a termet, ha nem zúgott volna a fülünk. De zú-
gott.
A várakozásnak megfelelően a Mester tért leghamarabb magához. Próbált nyugodt és megfontolt
lenni. ─ Ki volt az? ─ tette fel a fojtott hangon a plauzibilisnek mondható kérdést; miután a hangtünemény
analízisét elvégezte, és kikövetkeztette, hogy a robbanás nem természetes eredetű, hanem ember által
keltett volt. A Mester kérdése pusztába kiáltónak bizonyult, ezért megismételte és megtoldotta a követ-
kező, talán „csalétek” mondattal: ─ Nem lesz bántódása! Ez utóbbi igen nagy engedménynek látszott. Mi-
vel ez a második mondat elhangzása a Mester hatalmas belső feszültségéről árulkodott, várható volt, hogy
a diplomáciai engedmények ellenére sem lesz jelentkező. Különben is! Miért gondolja a Mester, hogy ne-
künk valami közünk is van a patáliához? Egész addig ─ talán néhány másodpercig ─ nyugodtan ültünk, amíg
nagy meglepetésünkre S. János nem állt fel. ─ Én voltam! ─ mondta halkan és szerényen. Vajon ő volt, vagy
csak hőssé akart válni? Ki tudja ezt? A filozofálásra nem volt időnk, mert Jánost láthatatlan, ezoterikus erő
a földre sújtotta. Mozdulatlanul ott feküdt az első pad alatt, orrából pedig csendesen szivárgott a véredé-
nyeket kitöltő folyékony halmazállapotú nedv. ─ Vigyétek ki! ─ szólalt meg a Mester lakonikusan. Ketten
gyorsan felemelték, és kicipelték a folyosóra, aztán kinyitották a díszkutas udvarra nyíló folyosó ablakát,
hogy Jancsi a friss levegőtől erőre kapjon. Persze felesleges volt az aggódás, mert Jancsi az eszméleténél
volt, mihelyt az ajtón kívülre vonszolták. Elmondása szerint, csupán a második érintkezést akarta a rova-
roktól ellesett védekező módszerrel elkerülni. A további részletek elhalványultak az emlékezetemben, an-
nál is inkább, hogy a Mester és János kvittek voltak.
Summa summarum Jancsi volt az, aki a lőtérről elcsent kispuska lövedéket csempészett a pincében
előkészített szénnel telt kupába. Csupán az volt a pech, hogy véletlenül Károly bácsi a mi osztályunkba hoz-
ta be a preparált szenes kupát. Mi lett volna, ha a történetből az iskola ügyet csinál? Erre még gondolni is
hátborzongató, ha figyelembe vesszük, hogy csupán néhány évvel vagyunk túl az 1956-os eseményeken.
Persze, ha diákcsínyként fogjuk fel a történteket, akkor akár ártatlan, meggondolatlan cselekedet kategóri-
ájába is sorolható Jancsi tette, tettecskéje. Morale: Nem szabad semmit felfújni, különösen akkor nem, ha
az elkövető az egyik legjobb, vagy talán a legjobb az adott tantárgyból. Kár lett volna a karrierjének fonalát
elvágni. Szerencsére ez nem történt meg, így aztán napjait János kettős állampolgársággal rendelkezőként
Kalaheo szigeten (Hawaii) tengeti, ahol fordítóirodát működtet.
János igazi homo ludens, aki mindenben meglátja, megláttatja a humort, aki mindenbe humort
tud varázsolni. Másnak a boríték felbélyegzése minden fantáziát nélkülöző időtöltés, időfecsérlés. János-
nak nem! A mellékelt boríték (2013) címoldalának közel felét sok-sok, pedagógia szempontból fontos ta-
nulságot hordozó bélyeg borítja be. A 20 egységnyi bélyeg tematikáját tekintve igen változatos: 1. organi-
kus témák (lunda, kaktusz, Tiffany lámpa). 2. Szt. Ferenc a galambokkal (Születésének 800 éves évforduló-
jára jelent meg a bélyeg. Ő a ferences rend megalapítója; Itália, az állatok, a kereskedők és a természet vé-
dőszentje). 3. Juan Ponce de León (*1460, †1521 ̶ spanyol konkvisztádor, Florida keresztapja, akit egy flo-
ridai indián mérges nyila Cubában segít át oda, ahonnan még senki sem tért vissza). 4. The Yellow Kid/A
Sárga kölyök (A XIX. század végi New York World színes képregény figurája). 5. Krazy Kat (A XX. század eleji
rajzfilm szürrealista figurája). 6. Természetjárás.

60

Vásárhelyi Látóhatár

A bélyegek analízise után ̶ ismerve Jánost ̶ felmerült bennem a következő gyanú: A bélyegek
közt biztos van magyar vonatkozású is. Hát volt! A jobb felső sarokban található The Yellow Kid/Sárga Kö-
lyök figura storyja a világhírű Pulitzer József (*1847, Makó, †1911, Charleston, Dél-Karolina) érdekeltségű
New York World példányszámát gyarapította 1895 és 1898 között. Joseph Pulitzer emlékére 1917-ben az
USA-ban, 1989-ben szülőhazájában Magyarországon hozták létre a Joseph Pulitzer-díjat, illetve a Pulitzer-
emlékdíjat kiemelkedő munkásságú újságírók, rádiósok, tévések, fotósok, sajtó illusztrátorok jutalmazásá-
ra.
Az elektrotechnika fejlesztésén munkálkodó embertársainknak köszönhetően szilveszterkor a
skypon vásárhelyi barátaimmal elbeszélgetünk Jánossal, felidézzük a régi emlékeket, és végül vice versa
Happy New Year-t kívánunk egymásnak a Föld ellentétes oldaláról. A barátság nem ismer távolságot, ké-
pes összekötni a havas telet az esős trópussal.

61

Vásárhelyi Látóhatár

Dobos Irma

Gondolatok Aldobolyi Nagy György
„Súgó nélkül” című
verseskötetéről

Aldobolyi Nagy György A verseskötet a szokásos klasszikus, de írhatnánk úgyis, hogy
Súgó nélkül. Versek. akármelyik mai élvonalbeli költő kötetének tartalmát tekintjük, an-
Kairosz K., 2003. nak címe, tartalma mindezektől lényegesen eltér. Ilyen színházi té-
mát talán csak egy írónál lehetett találni, Heltai Jenőnél a 19. század
62 utolsó éveiben. Ez a kötet azért is különleges, mert a szerző zeneszer-
ző és verseit is megzenésítette. Kár, hogy ezt nem mutatja be a kötet
egyik-másik kottából néhány részt ezzel is alátámasztva, hogy nem
csak olyan nagyszerű, vidám, derűs és szórakoztató színházban ját-
szották darabjait, hanem ő az ottani életet is megörökítette zenei alá-
festéssel. Ilyenek voltak: a Kairosz Kiadó 2003-ban kiadott kötetében,
amelyet Szabados Árpád illusztrálta és a borítékot is ő tervezte.
A versgyűjteményt Jordán Tamás színész, a Magyar Nemzeti
Színház igazgatója ajánlja. Tíz tételben foglalja össze a szerző munká-
jából egy-egy mondatot kivéve, amely jól kifejezi ajánlásának indoka-
it.
A kötet hátsó borító lapján kézzel írott Színházbüfé vers olvas-
ható, amelynek befejezése: Maga a színház. De még mindig volt mit
írnia. A kötet borítólapjának behajtott szélét Útközben című versével
díszítette. Ez az ő elért 60. év utáni időszakát néhány valóban jelleg-
zetes jelenséggel mutatja be, ahogyan a már nem aktívákat is jellem-
zi.
Aki színházlátogató, de mások is különös érdeklődéssel és lel-
kesedéssel olvashatják végig – abba nem hagyva – a színházi élet
olyan eseményeit, az ott tevékenykedők munkáját, amely igazi újdon-
ság. Mindezek nemcsak egyszerű leírások, hanem valóságos megjele-
nítések ezekben a versekben. A szerző törekvése nem felszínes, leíró
jellegű, hanem a belülről fakadó érzések, gondolatok gazdag tárháza.
Hasonlatai valóban kitűnően megjelenítik a személyeket és a színház
tartozékait.

Vásárhelyi Látóhatár

A bevezető vers a Színházat számos hasonlattal mutatja be, Aldobolyi Nagy György
azután a Színész, akit csak a szerep hajt, este meghal, reggel fel-
kel, a Szinésznő olyan mint egy kismadár, mert úgy játszik, hogy Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, dal-
hol röppen, hol dalol. A Direktornak nehéz az élete, harccal teli a szövegíró
mindennapja, a Primadonna a szinészek között a legnagyobb, ezt ki
is hangsúlyozza. Nagyszerűen ír a Nagy öregről, aki elmondja korai
életét, akit úgy mutat be, mint aki szeretett volna Művész úr lenni,
de tulajdonképpen ma is csak a pincérek hívják Művész úrnak. A
színházi zenész aki az élményekben tobzódik, s bár poros az árok,
és néha unja is szerepét, mégis szereti (ez mindenképpen saját ma-
gára, a kötet szerzőjére vonatkozhat).
A kellékes munkáját talán senki nem ismeri, aki úgy állít-
ja össze a szükséges kellékeket, hogy azok előadás közben problé-
mát ne okozzanak, úgy alakítja ki, amit meg kell eleveníteni. Jó né-
hány megoldást mutat be a vers, amely csodálatba ejtheti az olva-
sót, hogy milyen ötleteinek kell lenni egy kellékesnek. Fúrni-farag-
ni, festékeket keverni, és még sok mindent kitalálni. A Rendező
saját elképzelései szerint módosítja, új formába önti az író munká-
ját és ezzel a legnagyobbnak tekinti magát, amit azután környeze-
te is átvesz. Azért is igaz a vers, mert még a kitüntetéseket is leg-
inkább a rendezők kapják, nem pedig az írók. A vers üzenete az,
hogyha a rendező is a többiekhez igazodna, az jót tenne neki. A Kri-
tikus nehéz feladatának megoldása eltér a tömeg véleményétől,
ezért kevesen támogatják.
A próba, a színház a nézőkért van, még ha nem is töltik
meg a nézőteret. Előadás után újra jön a holnap és elindul ismét
a színész onnan, ahol tegnap este volt. A színészház az, ahol a szí-
nész hazát talál. A színházi zenész, aki élményekben tobzódik, lelke
messze jár, miközben teste az árokban muzsikál.
A modern idők között a mozit, a mozi-zongoristát, a te-
levíziónézőt, hangsúlyozva a kalandfilmeket említi, majd a Levél
odaátra Bilicsi Tivadarnak, a barátnak küldi. Ő az, aki elment, de
mégis itt van közöttünk, mert nem feledjük.
A sokszor és sokak által felvetett kérdésre: a szinházi siker
elérésére olvashatjuk a választ az utolsó versében. A sokirányú
próbálkozás soha nem vezetett eredményre, és úgy tűnik, hogy ki-
zárólag a tiszta szándék hozza meg és adja meg az igazi sikert. (Ez
így igaz, mert ez nemcsak a színházi, de minden emberi tevékeny-
ségre is vonatkozik).

63

Vásárhelyi Látóhatár

A nyomtatott lapszám megvásárolható:
Vásárhelyi Látóhatár Szerkesztősége
6800 Hódmezővásárhely, Rudnay Gyula u. 49.
Tel.: 06 20 280 2529 E-mail: [email protected]

64

Vásárhelyi Látóhatár

Tartalom

Vásárhelyi Látóhatár
X. évf. 30. szám 2019/1. nyomtatott lapszám

Benák Katalin Ecseki András
Hajnal a Palatinuson 3 Megidézve 19

Memorial – Gaál Györgyi 4 sulyok Csaba
Tükör 19

Nagy Imre 5 Nagy Sándor
– Tornyai János születésének Vizit 19
150. évfordulójára

Nagy Imre Benák Katalin
A szavak erejével – Fehér József író – 20
– Munkácsy-díjasok kiállítása

Hódmezővásárhelyen 7 Fehér József
Titkok ládikája 22
Benák Katalin
A művészetről Kotormán Norbert 8 Szenti Tibor
Munkácsy-díjas képzőművésszel Az öregasszony 23

Kis Krisztina Gál Petra
A befogadó katalizátor gondolatművészet Kereszt parafrázisok: XII. stáció
– Komlovszky-Szvet Tamás – 11 – Dömötör Mihály fotóművész – 26

Makó Imre Kis Krisztina
Hódmezővásárhely története III. 13 Frida Kahlo rám mosolygott 27

borus Gábor Bereczné Lázár Nóra
Felszabadulás a Kállay u. 65. sz. ablakából 14 Egy hódmezővásárhelyi tojásfestő
Sanghajban 28
Fecske András
Arccal a vasút felé (tanmese) 17 Kis Krisztina

Képíró Ágnes GYES-ikonok és útkeresés
Kapuk – Máté Hunor kiállítása elé – 18
– Kalmár Dorka festőművész – 30

65

Vásárhelyi Látóhatár

Impresszum

eVásárhelyi LÁTÓHATÁR

Lapozó VI. évf. 9. szám  2019/1.

www.vasarhelyilatohatar.hu

Kiadja: HDK Hód-Biotech Kft.
Felelős kiadó: dr. Fuchsz Máté

Főszerkesztő: Benák Katalin. Szerkesztők: Kis Krisztina, Soós Csilla.
Nyelvi lektor: Takátsyné Farkas Irén.
Szerkesztőség:
Vásárhelyi Látóhatár Szerkesztősége

6800 Hódmezővásárhely, Rudnay Gyula u. 49. fsz. 2.
E-mail: [email protected]
Telefon: + 36 20 280 2529

Ny.t. 163/0239/2/2010.
Első közlésű, elektronikus formátumú,
nyelvileg ellenőrzött kéziratot fogadunk,
mely tartalmáért a szerző vállal felelősséget.
Információink és az Adatvédelmi nyilatkozatunk megtekinthető a
www.vasarhelyilatohatar.hu honlapunkon.

Forrás megjelölése:
www.vasarhelyilatohatar.hu eVásárhelyi Látóhatár 2019/1. Letöltés ideje: aktuális időpont

66