eVásárhelyi Látóhatár Antológia 2023

.hu Báhidszki PetraFöldöntúl "Beyondearth" Vásárhelyi Látóhatár 2.

Vásárhelyi Látóhatár elektronikus antológia 2. Hód-Biotech Szeged 2023

4 A Vásárhelyi Látóhatár irodalmi, művészeti és helyismereti folyóirat antológiája 2. Szerkesztette: Benák Katalin Címoldal: báhidszki PetraFöldöntúl "Beyondearth" című alkotása Kiadja: Hód-Biotech Kiadó Felelős kiadó és digitális platform: dr. Fuchsz Máté https://vasarhelyilatohatar.hu Szeged, 2023.

5 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. "A japánakác idegen, de nézd, méze is súgja: otthon." Benyhe István

6 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. vásárhelyi Látóhatár Elektronikus Antológia 2. Tartalom Vásárhelyi Látóhatár XIV. évf. 36. szám – ajánlás 8 SZÉPIRODALOM Epika Kardos Zoltán Levél egy alkimistához (levél) 24 Ásatási emlékeim (emlékirat) 41 Hegyiné Csernus Judit Egy nagyon jó ember (novella) 70 benyhe István Pontos mérés (novella) 73 Vers Benyhe István A japánakác 5 Gyógyulásért 75 A bál 76 Esti kérdés 77 Falak 78 Diószegi Szabó Pál Tandaradei 79 Harang-erdő 80 Egy kávé vers 81 Kardos Zoltán Álomgyár 82 Idő 83 Jégkeringő 84 Mediterrán éjszaka 85 Requiem 86

7 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Sulyok Csaba Szabadságvágy 87 Levegőt! 89 Tévelygő 90 Kézirat 91 Esszé – könyvbemutató, Kiállításmegnyitó, jegyzet Hanna Mela vernisszázsa elé (Benák Katalin) 9 Domokos Tamás Hanna Mela halálának 50. évfordulója alkalmából a csongrádi Városi Galériában rendezett kiállítás megnyitójára 11 Korody-Paku István Szőcs Géza Vásárhelyen, könyvem – Zenéről és emigráns muzsikussorsról – bemutatóján 18 Szőcs Géza (1953-2020) beszéde – Közreadja: Korody-Paku István 19 Interjú Benák Katalin Földöntúl – Beszélgetés Báhidszki Petra festőművésszel 26 Álomfogó – Vendégünk V. Nagy Nándor képzőművész 30 Szubjektív parafrázis – Interjú Kardos Zoltán költő, íróval 35 Szerzők 92 Galéria Báhidszki Petra: Földöntúl címoldal, 27 Kardos Zoltán: Ezüst híd 37 Hanna Mela: Búcsú jelenet (Úrnapi körmenet) 10 Hanna Mela: Budai vár 17 Henn László András: Az Alkimista városa 22-23 V. Nagy Nándor: Álomfogó I-II. 28, 29

8 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Vásárhelyi Látóhatár XIV. évf. 36. szám ajánlás Benyhe István A bicska – elbeszélés 4 Szabadság, szerelem – vers 15 Esti kérdés – vers 27 Diószegi Szabó Pál – versek Hegymagasság, tengermély 5 Holnap, holnap – Demain, demain… 5 Harang-erdő 5 Nahimi Péter A 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat elé 6 Nagy Gyöngyi Új Napkeletre van szükség! 12 Korody-Paku István Cziffra György, a legendás hírű zongorista városunkban 14 D. Szűcs Csaba A Titanic és a vásárhelyi bádogos 18 215 éve pusztított Vásárhely legnagyobb tűzvésze 19 Bernátsky Ferenc Üdvözlet Vásárhelyről 20 MOrton Anna Nyomozás egy harmincéves szöveg után Darvasi László: Kalaf áriája 22 Urbancsok Zsolt „Minden dolognak megvan a maga ideje” Gondolatok Dömötör Mihály fotóművész kiállításai kapcsán 26 Domokos Tamás A vásárhelyi Kruzslicz István Gábor kiállítása Balatonföldváron 28 Bajnai Beke István A hódmezővásárhelyi Szent István-király templom ólomüveg stációi 30 Interjú – Benák Katalin □ Tűnő időm nyomában— Takáts Márton festőművésszel 8 □ Álomfogó — V. Nagy Nándor képzőművésszel 10 □ Zenével a világ körül — Korody-Paku István zongoraművésszel 16 Címoldalon: Hanna MelaBúcsú jelenet (Úrnapi körmenet) 1920-as évek vége, 30-as évek eleje, tempera, falemez, 46 × 56 cm Tornyai János Múzeum Képzőművészeti Gyűjtemény ltsz.: 57.63 Fotó: Dömötör Mihály / Forrás: Tornyai János Múzeum

9 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. A németh László Városi Könyvtár és a Vásárhelyi LÁtóHAtÁr Szerkesztősége ti sztelett el meghívja Önt és Barátait 2023. december 8-án — pénteken — 17 órai kezdett el a Látóhatár estJÉre. a 36. sZámot BemutatJa: KoVáCs eriKa, a DÉLmagyarorsZág úJságíróJa. VenDÉgÜnK: Benyhe istVán író, KöLtő * hanna meLa FestőműVÉsZ KiáLLítása megnyitJa: BaJnai BeKe istVán KanonoK, műVÉsZettörtÉnÉsZ Kurátori KösZönet: Dr. DomoKos tamás muZeoLógus Közrem�ködik: Benk� Brigitta drámapedagógus Diószegi sza�ó Pál költ� és énekmondó Kósa re�eka zongoram�vész Helyszín: németh László Városi Könyvtár – Hódmezővásárhely, Andrássy út 44. Meghívó Művészet Művészet – Irodalom – Helytörténet XIV. évf. 36. sz. 2023. 700,-Ft www.vasarhelyilatohatar.hu GALÉRIA HANNA MELABúcsú jelenet (Úrnapi körmenet) DÖMÖTÖR MIHÁLY – HANNA MELA – KOPP FERENC – KRUZSLICZ ISTVÁN GÁBOR LESZKOVSZKY GYÖRGY – TAKÁTS MÁRTON – V. NAGY NÁNDOR h� ps://vasarhelyilatohatar.hu A németh László Városi Könyvtár és a Vásárhelyi LÁtóHAtÁr Szerkesztősége ti sztelett el meghívja Önt és Barátait 2023. december 8-án — pénteken — 17 órai kezdett el a Művészet Hanna Mela (1892-1973) neve a Vásárhelyi Látóhatár olvasóinak ismerősen cseng, hiszen rendszeresen olvashatnak dr. Domokos Tamás muzeológus, Hanna Mela-kutató tollából róla. Hanna Mela emlékkövét 2022-ben Mártélyon, a Festők dombján helyeztük el. A vásárhelyi művészvilág jeles festőművészének képi és színvilágát, témáit a változatosság, a sokszínűség jellemzi. Dolgozik grafittal, szénnel, tussal, akvarellel, temperával, olajjal és rézkarccal. A divat története vagy a Búcsú jelenet (Úrnapi körmenet) című művei festészetének egyedi stílusvilágát prezentálják. Kiemelkedő a grafikai tevékenysége, de a freskó területén is letette kézjegyét, együtt alkotva Rudnay Gyula és Endre Béla festőművészekkel. Jelentős az óvodapedagógiában használatos bábjainak, szemléltető eszközeinek művészi kivitelezése, melyeket ma már a múzeumokban őriznek. Műveivel részt vett Olaszországban, a Velencei Biennálén is. Sokoldalú kifejezőkészsége, gazdag stílusvilága génjeiből ered. Unokaöccsének fia a világhírű filmkészítő, William Hanna, aki Joseph Barberával hét Oscar-díjat kapott. Testvére, Hanna Tibor ruhatervező. Hanna Mela halálának ötvenedik évfordulója alkalmából a csongrádi Városi Galéria után a Németh László Városi Könyvtárban is láthatjuk azt a kiállítást, melyet dr. Domokos Tamás muzeológus, a tárlat kurátora szerkesztett gyűjtők, és a Tornyai János Múzeum anyagából. A kiállítást Bajnai Beke István kanonok, művészettörténész nyitja meg 2023. december 8-án, mely 2024. január közepéig lesz látható. Benák Katalin "A művészet a mindennapi életünkből táplálkozik, és ha befogadjuk, lehetővé teszi számunkra, hogy más nézőpontból lássuk a világot." Claes Oldenburg Hanna Mela – vásárhelyi vernisszázsa elé

10 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Hanna MelaBúcsú jelenet (Úrnapi körmenet) 1920-as évek vége, 30-as évek eleje, tempera, falemez, 46 × 56 cm Tornyai János Múzeum Képzőművészeti Gyűjtemény ltsz.: 57.63 Fotó: Dömötör Mihály / Forrás: Tornyai János Múzeum

11 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Domokos Tamás HANNA MELA HALÁLÁNAK 50. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL A CSONGRÁDI VÁROSI GALÉRIÁBAN RENDEZETT KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓJÁRA (1) Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Vendégek, Barátaim! Bevallom, hogy kissé szorongva veszem át a szót, hiszen olyan városban kerül sor Hanna Mela bemutatására, oeuvrenek vázlatos felvillantására, ahol a művésznő nevét csak néhányan, és feltehetően csak azok ismerik, akik a „felhőben” szokták követni a fővárosi galériák és aukciós házak árveréseit. Hanna Mela 1973. április 10-én bekövetkezett elhunyta után csupán Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen (2005) és Szegeden (2006) volt emlékkiállítása (2). A budapesti aukciós házakban pedig ritkán bukkan fel egy-egy Hanna Mela kép. Jelen kiállításnak kettős a célja: bemutatni, megemlékezni az ötven évvel ezelőtt eltávozott művésznőről, valamint megpróbálni művészetét a csongrádi művészetbarátok elé tárni. Hanna Melánia Franciska, művésznevén Hanna Mela, Aradon, 1892. szeptember 3-án jött a világra Hanna Gusztáv és ruhaszalon-tulajdonos Heppner Mária gyermekeként (3). Itt szeretném megjegyezni, hogy Hanna Mela unokaöccsének fia a világhírű animátor és rendező William Hanna, aki Joseph Barberával hét Oscar-díjat nyert el. Ki ne ismerné a Tom és Jerryt, Foxi Maxit, Laci Macit, valamint a Frédi és Bénit. (4) . Az aradi Hanna család a 20. század elején települ át a fővárosba, ahol Melánia/Mela az 1910-es évek elején Kürthy Sándor zeneiskoláját látogatta, majd 1918 és 1921 között az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Főiskolát, 1923 és 1929 között az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát Rudnay Gyula tanítványaként abszolválta (5). Hanna Mela két évvel később kerül Rudnay Gyula mester tanítványai közé, mint a Tiszatáj akvarell festőjeként számontartott csongrádi Piroska János (6). Elhagyva a rövid curriculum vitae-t, vessük tekintetünket a falakon függő 59 alkotásra! Az 1910-es évek terméke a garçonne frizurás Önarckép, a dús szakállú Öregapám szénrajza, és testvérének katonaruhás ceruzarajza, a Tibor mint katona. Testvérére, Hanna Tiborra, aki a családi tradíciót folytató ruhatervező és francia-német szalontulajdonos volt, mindig számíthatott. Testvére volt az, aki a Farkasréti temetőben megadta neki a végtisztességet 1973-ban (7). (Különböző forrásokban tévesen 1972 szerepel!)

12 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Tematikai okokból az emlékkiállításon látható még Medgyessy Ferenc Hanna Melát zongorázás közben ábrázoló, Zongorázó hölgy grafikája is, amely feltehetően a budapesti Százados úti művésztelepen készült az 1930-as évek elején. A művésznő élete itt-ott a misztikum homályába vész, hiszen a nárcisztikus viselkedés, az önmutogatás távol állt tőle. Igazi introspektív személyiség. Tisztességes, problémás önbizalmú, őszinte és jóindulatú volt, aki igazán a képein keresztül tárult fel azok előtt, akik személyesen nem ismerhették meg. No, de térjünk vissza a kiállításon látható további képekre! Az 1921-es dátummal ellátott, feltehetően a tabáni Ambrus utcában készült akvarelljének, a Tabán, Zöldkapus ház kerékvetővel színkavalkádja egyetlen jelzővel illetve: zseniális. Az 1922-es esztendő ‒ ismereteim szerint ‒ interstudium, amely időszakot a művésznő a Budai vár historikus, romantikus udvarainak a megörökítésével tölti ki. A kiállításon látható öt ceruzarajza a vár középkori házainak udvarait a 2. világháború előtti állapotában mutatja be. Évszázadok levegőjét árasztó csendes udvarok sötét kapualjai, gázlámpái, lépcsőfeljárói, falikútjai, szemes tetőablakai jelennek meg stúdiumain. Az 1927/28-as tanévben Baranski E. László évfolyama (25 tanítványa) Óbudán, és a lebontásra ítélt Tabánban folytat gyakorlatot (8). Hanna Mela közel 15 tabáni szénrajzáról, és egy rézkarcáról van tudomásom. Ezek közül a kiállításon öt szénrajz, és egy rézkarc látható. Képei álomszerűek, vizionáltak, szürrealisztikusak; néha opakok, és azokat puha clair-obscur, redukált árnyék és felfokozott levegőperspektíva jellemzi. A tabáni szénrajzok mellett egy bordás papírra nyomott, korábban már említett 12,5x10 cm-es rézkarca is szerepel a kiállításon. Ennek, az általam ismert egyetlen rékarcának címe: Kőműves utca. 1929 novemberében nyílik meg első önálló kiállítása Vásárhelyen. A Vásárhelyi Reggeli Újság (1929. nov. 14. 3.o.) beharangozó cikkének írója a karikatúrák, csendéletek, helyzetképek mellett kiemeli, legklasszikusabbnak titulálja Hanna Mela portréit. Jelen kiállításon mintegy 10 portré látható. Köztük megtaláljuk Barcsay Jenő rajztanár portréját is, aki továbbképzős hallgatóként ismerkedik meg a festészeti szakágas Hanna Melával (1925/26 tanév?). Hanna Mela népélethez kapcsolódó 14 fekete-fehér és színes alkotása is főleg mártélyi ihletettségű. Mártéllyal való kapcsolata 1926-os keletű. Ebben az évben főiskolai hallgatóként vesz részt a Rudnay Gyula és Endre Béla vezette Vásárhelyi és Mártélyi művésztelepen. Itt ismerkedik meg Vekerdy Ilona óvónővel, és itt köt vele életre szóló barátságot. Az 1930-as és 1940-es években a mártélyi óvoda és a település amatőr színházi előadásaihoz plakátokat, díszleteket és jelmezeket készít. Sőt, ha kellett, akkor harmóniumon és nagybőgőn is közreműködött (9). Változatos technikájú grafikáin, festményein egykori mártélyi utcák és régi tanyái elevenednek meg.

13 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. A mártélyi blokk legfeltűnőbb képe: Aratás után/Mulatság az olvasókörben címet viseli. A kép nézője madártávlatból láthatja a csendőrök által moderált mulatozók csoportjainak kavalkádját. A képen megfestett épületen nagybetűvel olvasható OLVAƧÓKÖR s betűje tükörkép. Erről Móra Ferenc Kincskereső kis ködmön 1918-ban megjelent írásának sorai, a jégvirágba rajzolt KINCƧ szó jut az eszünkbe. A művésznő több képén is megjelennek mártélyi modelljei: Örzse és Kati néni. A kiállítás keretein belül olajképen és grafikán is találkozhatunk Kati nénivel. Egy keretbe foglalt Kati néni és „Kati bácsi” portréja kapcsán felmerül a családi hierarchia, dominancia, manipuláció problematikája, és egy kérdés is: Vajon mért nem sikerült „Kati bácsi”-nak férfivá válnia? A Csírkekofák szénrajzán csirkét mustráló, értékelő kereskedő nők láthatók. A Táncoló pár (1935) a vonalak, a szürke tónusok és a tánc apoteózisa. A népviseletbe öltözött, és térben lebegő leány és legény alakját viszonylag vastag kontúr emeli ki. A tánc intenzitását az örvénylő szalagok és a repülő copf, szoknya, tölcsér-ujj érzékelteti. A ruhák díszítésének motívumain a szem hosszasan tud legelészni. A földműves munka által megfáradt emberek világából Hanna Mela igazi fregoli művészként ‒ Rokokó pár leskelődővel, Gigerli, Esernyős barokk hölgy, Primadonna, Tükör előtt képeivel közel negyed évezredre egy másik, szebbnek látszó világba repít vissza bennünket. A Primadonna színes ceruzarajzán Vekerdy Ilona barátnőjének karikatúrája látható. Ezen kívül Ila nénit egy szép akvarellen is megörökíti. Az 1927-es évszám elrejtve fedezhető fel a 41,5x30 cm-es „Rokokó pár leskelődővel” temperáján. A festményt festett arany rokokó keret szegélyezi, a keret koronás csúcsa alatt pedig a művésznő HM monogramja látható (A kép nem szignózott!). Az alakok feletti kék mezőben aranyozott stilizált korona, alatta 1927-es évszám, felette ábécé betűk sorakoznak A→U! Az enyelgő rokokó pár ruházatát arabeszk motívumok mintázzák. A kép egyensúlyát a fiatallal tükörképszerű pozícióban látható gavallérbotos leskelődő idős úr biztosítja. A Sólyomvadászat/Vadászat és a Keresztút/ Golgotára vezető út a quattrocentoba varázsol bennünket, és többek között a Pádua Scrovegni-kápolnában található Giotto di Bondone reneszánsz freskóját juttatja az eszünkbe (1305). A Csodakerék és a Kincskeresők (1921) infernálisnak titulálható tollrajzai pedig H. Bosch (1450? ‒1516), J. Wellens de Cock (1480‒1527), J. Mandijn (c.1500‒c. 1560) és G.-A. Rochegrosse (1859‒1938) tentaciont, apokalipszist ábrázoló műveit idézik fel bennünk. E két iparművészeti főiskolás korában készült tusrajz ‒ eddigi ismereteim alapján ‒ a grafikai ábrázolás Csomolungmája. A Csodakerék a sors, a fátum szerepét, a predesztinációt szimbolizálja. A Kincskeresők nemcsak a természettel, hanem egymással is harcban állnak ‒ Homo homini lupu est.

14 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Párizsi tartózkodására – eddigi ismereteim szerint ‒ két alkotása utal. Az egyik a Tere-fere (10) címet viselő tollrajz, a másik a kiállításon látható Szajna felől a Pantheon irányába futó Rue du Haut-Pavè utcáról készült ceruzarajza (11). Az Antik színpad/Antico paleoscenico (12) temperájával Hanna Mela, a Nemzeti Szalonban történő bemutatását követően, 1932-ben részt vett a Velencei Biennálén. A kép középpontjában, a reneszánsz theátrum színpadán éppen egy izgalmas vérre menő csörte folyik. A jelenetet a földszinten és a páholyokban spanyolgalléros urak és mellbimbóig dekoltált ruhakölteményű hölgyek követik. A kép egyértelműen historikus paródia. A Vásárhelyi Népújság (1942. május 2. 2. o.) írja: „A MÁRTÉLYI Tiszapart évről évre visszatérő rajongójának: Hanna Melának képkiállítása pünkösdkor nyílik meg a fővárosban. A falakat díszítő alkotásokról egy-egy darab Vásárhely beszél a gyönyörködőkhöz." Eddigi ismereteim szerint ez az utolsó fővárosi kiállítása. A következőre, élete utolsó vernisszázsára 1965-ben, 23 év múlva Hódmezővásárhelyen kerül sor a művésznő jelenlétében. A háborút megelőző években Múzsát vált. Írogat is. Úgy vélem, hogy az 1943-es datálású „Téli vásár” az utolsó jelentős alkotása. Tél ‒ elmúlás ‒ búcsú. Kinek nem jut eszébe Ady néhány sora: "Most tél van s szegény mag-magam Megnémítva és behavazva Rendeltetés hitével Őrzöm meg tavaszra, Igazimnak sarjadásáig." vagy Gauguinnek 1903-ban, Hiva-Oà-n emlékezetből festett „Bretagnei falu télen” című képe. 1945 januárjában bombatámadás éri műtermét. A kataklizma derékba töri karrierjét, vegetálásra kényszerül (13). Csodakerék, Kincskeresők, Antik színpad képeit mindvégig megőrizte, nem adott rajtuk túl. Ezek a szimbolikus képek megkérdezik tőlünk: Ismeritek, magatokévá tettétek Pál apostol korintusiakhoz írt levelének 13. fejezetét? Az 1950-es évek végétől Vásárhelyen él, és a Vekerdy-család szeretetét élvezi. Ebből az időszakból 15 darab pirosnapos (új év, húsvét, karácsony, valamint névnap) és kártyacsatákra emlékeztető, kartonra temperával és tussal készült képeslapjai ismertek, amelyeket a baráti Domokos Lajos családjának készített (14). Arany János „Őszikék”-je analógiájára beszélhetünk Hanna Mela „Pirosnapok”-járól. Jelen kiállításon 8 állatszereplős kép látható (BUÉK kígyóval 1969; Táncoló nyúlpár; Táncoló, zongorázó, pikulázó mala-

15 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. cok; Malaclakodalom; Vadászó nyúl; Disznóosztály; Nyúlportré készül piros tojással 1958; Isten éltessen Piroska/Piroska és a farkas) Ezek a karikatúrák zömében önálló tematikájúak, nem pedig a nagy mesélők (Aiszóposz, Phaedrus, La Fontaine, Krilov, Grimm, Andersen, Benedek stb.) mesealakjai ihlették. Képei egy kivétellel nem horrorisztikusak, hanem furfangosak és vidámak. Például a Grimm fivérek Piroskája és farkasa nem a megszokott világításban jelenik meg. A meglepődő Piroskát névnapján virágcsokorral, levett virágdíszes kalappal köszönti az „ünneplőbe” öltözött farkas. A farkas elnyeri sajnálatunkat, hiszen szegény, mert kinőtt zakójának az ujja a könyökén szakadt. Biztos vagyok benne, hogy ha Hanna Mela kapott volna illusztrátori munkát, akkor a könyvet bújó gyerekek úgy emlékeznének képeire, mint én Vida Mária: Paszuly Pista (L. Fittler Vilma), Róna Emmy: János Vitéz (Petőfi Sándor) és Szecskó Tamás: A Domokosok (Jókai Mór) illusztrációira. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Vendégek, Barátaim! Hiszem, hogy a kiállítás megtekintése után úgy döntenek, hogy nem hiába mutattak érdeklődést a művésznő ‒ történelmi események miatt ‒ csupán negyed évszáznyira ívelő pályája iránt. Remélem, hogy felhívják barátaiknak, ismerőseiknek figyelmét Hanna Mela kései, évfordulós bemutatkozására. Végül, de nem utolsósorban hálás szívvel szeretnék köszönetet mondani dr. Vekerdy Márta doktornőnek. Ő az, aki kiállított képek közel 1/3-át kölcsönözte, és a kiállítás ügyében sikeresen interveniált a Városi Galériánál. Nélküle nem valósult volna meg a legnagyobb képanyagot felsorakoztató Hanna Mela emlékkiállítás (15). Köszönöm Csongrád! Ezennel Hanna Mela 5. egyéni kiállítását megnyitom. Jegyzetek 1. Dr. Domokos Tamás vernisszázsa 2023. június 9-én, a Csongrádi Művelődési Központ és Városi Galériában hangzott el. Jelen írás a megnyitó rövidített jegyzetelt változata. A megnyitó teljes, jegyzetekkel, reprodukciókkal, mellékletekkel, kiállítási képjegyzékkel ellátott változata a … 2.HANNA MELA tiszteletbeli családtag. in: Vekerdy Zsuzsanna: A Vekerdy Család. Szegedi Grafika Bt., 173‒174. o. (2009) 205/1973 szentesi halotti anyakönyvi kivonat (Ex litteris Nagy Veronika) Vekerdi László: Töredék Hanna Meláról és művészetéről 2005 júliusi kiállítása alkalmából a Tornyai János Múzeumban Hódmezővásárhelyen ‒ Tiszatáj, 2006. évi máj. 39. o. Hanna Mela képei a Somogyiban. ‒ Délmagyarország, 2006. márc. 3. 7. o. https://library.hungaricana. hu/hu/view/Delmagyarorszag_2006_03/?pg=42 Mártélyi Kaláris 3. évf. 20.sz. (2006.márc.) https://epa.oszk.hu/02500/02558/00019/pdf/

16 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. 3. Bp. VIII. ker. Házasságkötési akv. 185. o. 553 folyószám. 4. https:///www.szenti:com>hanna 5. „Növendékhangverseny. Kürthy Sándor zeneiskolájának a növendékei sikerült hangversenyen számoltak be tudásukról. Különösen Brenndörfer Jánosné, Grünwald István, Csillag Rózsi, Löwy Ilonka, Petrik Etel és Vinczi Károlyné tűntek ki közülök, de a többiek is rászolgáltak a közönség tapsaira.” ‒ Az Újság, 1916. jún. 28. 11.o. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 57. évf. 1914.04.26./17.sz. 269. o. Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola Évkönyve 1880‒1930. Az Intézet ötvenéves fennállása alkalmából. (Szerk. Helbing Ferenc E. I. Igazgató) Vinczi Károlyné grafikus 1918‒21., 90. oldal. Vinczi Károlyné, majd dr. Vinczi Károlyné és Mattióni Eszter osztálytársak (Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola Évkönyve 1923‒1924, 1924-1925, 1925‒1926, 1926‒1927, 1927‒1928,1928‒1929 tanévről). 6. https://hu.wikipedia.org/wiki/Piroska_J%C3%A1nos 7. Ex verbis Szabóné Németh Zsuzsa 8. Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola Évkönyve az 1927‒1928 tanévről. II. Tanulmányi ügyek, 10. o. 9. Domokos Tamás: Mártélyi emlékek a martonvásári Óvodamúzeumban. A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 22: 291‒302. o. (2019) Nagysikerű műsoros est Mártélyon. ‒ Vásárhelyi Független Újság, 1946. febr.14. 3.o. Őszi este a faluban… ‒ székelyek Mártélyon ‒ Vásárhelyi Reggeli Újság, 1946. okt. 30. 2. o. 10. Az 1965-ös Tornyai János múzeumban rendezett retrospektív kiállításán szereplő Tere-fere (tollrajz, 20x25) eddigi ismereteim szerint a másik Párizsban készült alkotása. 11. A grafika beállítása Charles Maville 1860-as években készített fotójával mutat hasonlóságot. 12. Ez a sokalakos alkotás az 1965-ös Tornyai János múzeumban rendezett retrospektiv kiállításán Shakespeare-színpad címen szerepelt. A kép hátulján golyóstollas írással 43-as számot követően olvasható: Shakespeare-színpad. 13. Dömötör János: Hanna Mela kiállítása. ‒ CsmH,1965. szept. 5. 4.o. 14. Domokos Tamás: Vásárhelyi emlékképeim Hanna Meláról. ─ Vásárhelyi Látóhatár, 9: 24─25. (2012) 15. Hanna Mela gyűjteményes kiállításai: 1929. Hódmezővásárhely ‒ ?, 1965. Hódmezővásárhely ‒ 49 kép, 2005. Hódmezővásárhely ‒ 54 kép, 2006. Szeged ‒ 9?, 2023. Csongrád ‒ 59 kép [Domokos Tamás: Adatok Hanna Mela (1892‒1973) életrajzának és utóéletének kronológiájához. ‒ Kézirat,1‒40. o. (2013)]

17 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Hanna MelaBudai vár 1922 grafika

18 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Korody-Paku István SZŐCS GÉZA VÁSÁRHELYEN, KÖNYVEM – ZENÉRŐL ÉS EMIGRÁNS MUZSIKUSSORSRÓL – BEMUTATÓJÁN Szőcs Géza Kossuth-díjas és József Attila-díjas erdélyi magyar költő két jelentős kulturális eseményen is részt vett Hódmezővásárhelyen: Vásárhelyi Őszi Tárlatok és a Zene Világnapja alkalmából rendezett ünnepi megemlékezésen. Mindkét alkalommal meghatározó közszereplést vállalt. Ebben az évben lett volna 70 éves a 2020-ban elhunyt költő. Ebből az alkalomból emlékezésül idézünk ünnepi beszédéből, megnyitó gondolataiból. 2010. október 10-én az 57. Vásárhelyi Őszi Tárlatot, mint a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára nyitotta meg. "Szőcs Géza kulturális államtitkár szerint a hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat egy rendkívül erőteljes válasz azokra a vitákra, melyek azzal kapcsolatosak, hogy "fejnehéz-e" a magyar kultúra és "Budapest"- központú-e. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára kiemelte, hogy ennyi láthatóan érdeklődő arcot szinte semmilyen kiállításmegnyitón nem látott. "Ilyen távolságban Budapesttől egy megapolisznak nem nevezhető város a lehető legjobb úton halad ahhoz, hogy közép- vagy nagyhatalom legyen a kultúra területén" – méltatta a kiállítás színvonalát, és a nagy érdeklődést Szőcs, aki mint elmondta, pont egyidős a tárlattal. Az államtitkár szerint az Őszi Tárlat egy kísérlet a kor igazságának kimondásához és megértéséhez, egy lenyomat a mai világról." "Szőcs Géza kulturális államtitkár a kiállítás vasárnapi megnyitóján azt kérte a magyar képzőművészektől, hogy egy-egy alkotásukat ajánlják föl a vörösiszap sújtotta térségben élők megsegítésére." Forrás: https://promenad24.hu/2019/10/01/walterne-bongyik-terezia-a-zene-hidat-teremt-osszekapcsol-bennunket/ 2019. október 1-jén, a Zene Világnapján osztotta meg a kultúrával kapcsolatos gondolatait a zenére fókuszálva, miközben bemutatta Korody-Paku István: Zenéről és emigráns muzsikussorsról című kötetét. Az esten Korody-Paku István és Gyimesi László zongoraművészek hangversenyét hallgathatták meg az érdeklődők. Az ünnepi alkalomnak a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ szolgált helyszínül, ahol telt ház fogadta a művészeket és Szőcs Géza költőt. Az ünnepi estet a Szeretem Vásárhelyt Egyesület szervezte.

19 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. „Jó estét kívánok Gyönyörű Hölgyek és Nemes Urak, akik itt olyan nagy számban töltik meg a termet, hogy ez bennem ámulatot ébreszt, de egyben választ is ad arra nézve, hogy Korody-Paku István barátunk nem a semmiből jelent meg váratlanul, hanem egy olyan városban született, ahol az érdeklődés ilyen imponáló, ahol ennyi ember kíváncsi messze földre származott fiára. Én ezt az estét olyan emlékként viszem magammal, amely mindig fontos lesz, ha olyan vitákra kerül sor, hogy mi szükség van a klasszikus zenére, azokra az előadóművészekre, akik egyesek szerint fölös számban vannak. Minek egy ilyen kicsi országnak olyan sok zenekar és olyan sok zenész? Ebbe a vitába most ne bocsátkozzunk! Beszéljünk arról, hogy milyen sok magyar zenész volt a 20. században! Emlékszünk arra a nevezetes mondatra, amely kb. húsz évvel ezelőtt jelent meg a „Négy sor” című, a világ egyik legismertebb folyóiratában, és ami úgy hangzik, hogy „a huszadik század Budapesten kezdődött.” Ez nagyon sokféle szegmentben, dimenzióban igaz, de hogy a zenében mennyire igaz, azzal általában nem foglalkoznak, ezzel nem is nagyon szembesültünk. Tudtuk mindig, hogy kiváló zenészeink vannak, de hogy ilyen fényes csillagrajt alkotnak ezek a zenészek, arra nézve ez a könyv remek dokumentum, amely mintegy, vagy egész pontosan másfél tucatnyi világnagyságot hoz látóközelbe. Ezek között zenei géniuszok ugyanúgy vannak, a huszadik század egyetemes zenetörténetét meghatározó figurák, mint ahogy vannak remek nagymesterek is, meg mesterek is, akiket így együtt, egy ilyen könyvben összefoglalva megismerni rendkívüli élmény. Az a közös ebben a huszonhat muzsikusban, hogy mindannyiójukat a sors hosszabb-rövidebb időre, volt akit végleg, volt akit sokáig, külföldre vetett. Noha a könyv elsősorban zenészekhez szól, olyanokhoz, akik tudják, hogy mi a különbség ugyanazon mű kétféle, vagy nagyon sokféle lejátszási lehetősége között, azért arra a kérdésre is figyelemreméltó válaszokat sugall, hogy mi a magyar és ki a magyar? Elejtett félmondatokból, félbekezdésekből derül ki, hogy ezek a magyar világnagyságok hogyan viszonyultak a magyar emberekhez, a magyar kultúrához, a magyar zenéhez. Ezeket a pontokat nem fogom most „lelőni”. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el ezt a könyvet. Annak is, aki zenész, annak is, akit érdekel a magyarok sorsa a nagyvilágban. Nagyon sok mindent lehet ebből a könyvből megtudni, a gazdagságunkat is, meg a mérhetetlen – hogyan is mondjam – alkalmatlanságunkat arra, hogy éljünk a gazdagságunkkal. Ezeket a művészeket mind-mind haza lehetett volna szólítani. Történtek is erre próbálkozások, és elég sokan kezdtek el végül hazajárni, itthon koncertezni, de életvitelszerűen nem hiszem, hogy bárki elmondhatná a felsoroltak közül, hogy visszatért a szülőhazájába. Fantasztikusan sok érdekes dolog van a könyvben, de ami az embert mellbe vágja, az az, hogy a huszonhat zenészen kívül, akik egyenként önálló fejezetet képeznek, még rengeteg olyan zenész van, aki nem kapott önálló fejezetet, csak említést, Dick Marcelltől kezdve Juhos Józsefig. Az ember elámul azon, hogy itt végül is nemhogy több tucat művész szerepel, hanem számuk százas nagyságrendben mérhető.

20 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. □ Ajánló: Zenével a világ körül. Interjú Korody-Paku István zongoraművésszel. In: Vásárhelyi Látóhatár. XIV. évf. 36. sz. p. 16 Korody-Paku István: Cziffra György, a legendás hírű zongorista városunkban. In: Vásárhelyi Látóhatár. XIV. évf. 36. sz. p. 14 Olyan dolgok derülnek ki ebből a könyvből, amelyek évtizedes vitákra és rejtélyekre vetnek fényt. Ma van a Zene Világnapja, elhangzott itt egy Menuhin-idézet az 1975-ös Zenei Világnapon elhangzott szavaiból. A könyvben van egy másik epizód, amely az 1991-es Zenei Világnaphoz, tehát október elsejéhez kötődik, és dr. Nagy István szavaiban fogalmazódik meg, miszerint Dohnányi nem azért lett háborús bűnös, mert a németeket dicsőítette, hanem azért, mert szidta a szovjeteket. Előre látta, hogy hová fog vezetni a szovjetek uralma. Végül eljutunk a könyv történetének az elejéhez. Szilasi Alex barátunknak köszönhetően, aki itt ül a teremben, és talán méltóbb lett volna, ha ő beszél arról, hogy hogyan keletkezett ez a könyv. Régi ismeretség köti a szerzőhöz, Korody-Paku Istvánhoz. Azt is megtudta, hogy létezik ez a kézirat Korody fiókjában. Elmondta, hogy mit tartalmaz. Én erre megkérdeztem, hogy ezt miért nem adta ki eddig senki? „Ó, pályázott erre egy kiadó, azt is tudom, hogy melyik, de végül nem kapott rá támogatást. Akkor a szerző megunta azt, hogy miután ő évtizedeken át vesződött azzal, hogy lejegyezze, összegyűjtse, feljegyezze mindazt, ami a kéziratban szerepel, és ez nem érdekel senkit, akkor maradjon a fiókban.” Mindez a 90-es években volt. Azóta eltelt majd három évtized, és én véletlen megtudtam Szilasi Alextől a kézirat történetét, kezdtem érdeklődni, hogy vajon Hódmezővásárhelyt érdekli-e ez a nemzetközi hírnevet szerzett fia, s nemcsak az, hogy zenészként milyen teljesítményre képes, hanem főleg azt, hogy a magyar zenetörténet, tehát a kutúrhistória egyik alapművét őrzi a fiókja. A vásárhelyi érdeklődés fölkapta a gondolatot, hogy ebből könyvet lehetne csinálni, könyvbemutatót, sőt koncertet is. Ez a három dolog a vásárhelyi zenebarátoknak köszönhetően most összejött."* *Szőcs Géza (1953-2020) költő, politikus beszéde Korody-Paku István Zenéről és emigráns muzsikussorsról. Bp.: Háttér Kiadó, 2019.

21 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023.

22 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023.

23 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Henn László András | Az Alkimista városa Vegyes technika, vászon A 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat Galyasi Miklós Nívódíjas alkotása 2023

24 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kedves alkimista barátom! Aki olyan szerencsés, hogy élőben láthatja az alkotásodat, lehetőleg jó fényviszonyok között, az csodát fog látni. Egyfelől a színeid gyönyörű összhangja miatt, másfelől pedig, ha belemélyed a mondanivalódba, és megérti azt, akkor azért. Mert bizony rájöhet, még úgy is, hogy nem ismer személyesen téged, hogy az alkimista az bizony te vagy Laci (meg a hozzád hasonló, egyre nagyobb raritású emberek), így is, úgy is, képletesen is, de a valóságban is, a nem csak festői eszközökkel kutató, kereső, alkotó ember. Mert ki is az alkimista? Mit keres egyáltalán? Hát ugye a választ tudjuk, hogy a „lapis philosophorumot”, a Bölcsek Kövét keresi, amely, mint egy az egész világ szubsztanciája, az „első anyag”, amely visszaadja az ifjúságot, örök életet nyújt, és általa bármilyen anyagból aranyat lehet készíteni. Tágabb értelemben a világ megismerését, jobbá tételét, az elveszett aranykort, az összhangot keresi az alkimista. Hol keresi, hol kutatja ezt a bölcsességet az alkimista? Hát mindig is elrejtőzve a világ elől, mert fél a külvilág meg nem értésétől, kapzsiságától, gonoszságától, meg attól, hogy ha megtalálják őt, és birodalmát, városát (Prága Arany utcácska), akkor rosszra fogják felhasználni a tudását, a tudást, ami ezeken a titkos helyeken felhalmozódott. Ahogy a képen látszik, már el is költöztek az alkimisták (mert valószínűleg a városban azért többen élnek, bár nem az a kép címe, hogy az Alkimisták városa) a saját zárt, láthatatlan világukba, a föld alá. De! Már elkezdődött, ha lassan is, ennek a belső, rejtett világnak a „feltárása”. Hogy nem jóindulatú régészkedésről van szó, az látszik abból, hogy amit kiástak, az átváltozott egy matt, sáros, egyhangú színné, míg az ég aranyban ragyog, és a rejtett város is ezer színben pompázik. És sajnos haladnak, mert már tárnák, aknák vezetnek lefelé. Mindenfajta vonóhorgok, fekete színű ipari eszközök hatolnak a mélybe. Hát sietni kell az alkimistának, az biztos, mert ha nem, elpusztul ez az utolsó mentsvár is (lásd Mátrix film Zion városa). KARDOS zOLTÁN Levél egy Alkimistához

25 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Szóval a kép lenyűgöző, még így a fotón is (hát még a valóságban a két méter feletti szélességével), pedig kevés rajta a felismerhető és azonosítható alak, tárgy. De annál több az érzelem, a hangulat, a színek összhangja. Nagy kedvenced, „távoli mestered” Kondor Béla hatása felismerhető ezen a képeden is, de te jobban absztrahálsz, máshova jutottál el. Valamennyire az ő alapjain, de egy saját képi világot építettél fel, amit úgy hívnak, hogy Henn László András festőművész saját stílusa. Pár motívum, alak azért mégis! Hát cseles a kép, nem mondom, sokat kell nézegetni, de megéri! Először is élőlény nem nagyon látható, található rajta. Talán maga a kalapos alkimista megjelenik a kép közepe táján a madár alatt, de már az ő fülénél is valami „kinti világi” kampó lóg. Szóval nem tudjuk, hogy élő, vagy szoborrá vált, vagy mi is van vele. A már említett madár nagyon érdekes gondolattársításokra ösztönöz. Az biztos, hogy főhelyre került, a fenti és a lenti világ találkozásánál, középen és nyilván nem véletlenül. Mert mit is szimbolizál a madár? Hát ugye ő az, aki két közegben is tud mozogni, a földön is és a levegőben is (némelyik még a vízben is!). Meg ugye egy másik madár pedig az éjszakát választja el a nappaltól, hirdetve a hajnal közeledtét. Szóval lehetne az a madár egy ilyen várakozó, szemlélődő is, aki még nem tudja, hogy maradjon, vagy elszálljon innét, a pusztuló tájról az arany égbe. Mert a madár elröpülhet, de a város nem. De van egy kis baj vele! Sajnos ez a madár már átváltozott, fekete lett a színe, mint az áskálódó gépeknek, és három lába lett. Úgyhogy így már a szabadság torzójává, groteszk karikatúrává vált. A kép külön érdekessége még az a csavar, hogy az égbolt és az alkimista háza (kép jobb szélén a szörny-gépezet alatt) arany színű. Akkor ez mit is jelent? Meglett a Bölcsek Köve, és a világra újabb aranykor köszöntött? Vagy már az arany égbolt is hamis, hogy alatta ilyen dolgok történhetnek, vagy az égbolt minden földi gyarlóság felett áll? Nem tudni, ezt csak a kép alkotója tudja. Az alkimista, akinek köszönöm, hogy elvitt erre a képi és szellemi kalandra, utazásra. Baráti üdvözlettel: egy másik alkimista, aki szintén szeret gondolkodni és kutakodni.

26 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Báhidszki Petra: Földöntúl Mi motiválta a Földöntúl című művének létrehozására? Mit üzen ezzel az alkotásával? 2021-ben meghívtak egy horvátországi művésztelepre, ott kezdtem el festeni a képet. Az ottani táj inspirált. A természet tud igazán feltölteni, megihletni. Úgy gondolom, ha van valami, amit nézni érdemes, akkor az a természet. Olyan szépséget és tisztaságot látok benne, amit máshol nem. A művészet számomra elsősorban önkifejezés. Azt mondom el képben, amit máshogy talán nem tudnék. A képeimhez a formát a tájból merítem, a tartalmat pedig a belső világom adja – az érzelmeim, álmaim, gondolataim, személyes élményeim stb. Épp ezért szeretek több értelmezési lehetőséget hagyni, hogy ne tárjak magamból mindent egyértelműen a néző elé, és hogy elgondolkoztassak. Egyik vonatkozásában a kép a meghaladásról szól. Hogy minek a meghaladásáról, azt a nézőre bízom. Technikailag milyen megoldások állnak közel Önhöz? Középiskolában grafikát tanultam, így jött, hogy az egyetemen is erre a szakra jelentkezzek. Az előtt, gyerekként pedig nem tudtam, mire vállalkozom, nem volt művész a családban. Valamilyen szinten csak sodródtam. A klasszikus grafikai technikákkal az volt a bajom, hogy időigényesek, eszközigényesek, a nyomóformát, a nyomatot könnyen el lehet rontani. Ezért aztán könnyebb megoldásokat kerestem. Így jutottam el az egyetem vége felé a számítógépes grafikához. A diplomamunkám – amire máig büszke vagyok – meg tulajdonképpen fotókból áll. Nem mondanám, hogy végleg szakítottam a klasszikus grafikai technikákkal, ha a jövőben lesz lehetőségem, valószínűleg folytatnám. Az utóbbi időben az akril és a pasztell került közelebb hozzám. Színekkel több mindent ki lehet fejezni, egy színes festmény mindenképpen közelebb áll ahhoz a képhez, ami a fejemben van, mielőtt alkotni kezdenék. Művészetével milyen személyes és globális kérdésekre próbál választ találni? Legmélyebben talán azt keresem, hogy mi az, amit életnek nevezünk, mi az, ami élettel tölti meg az anyagi világot. Az is érdekel, hogy hogyan ábrázoljam a szépséget úgy, hogy az ne legyen se giccses, se túl intellektuális. Úgy látom, hogy túl rideg és cinikus lett a világ, ezért szeretnék olyan szépséget mutatni, ami reményt adhat a nézőnek. Természetesen a saját életemmel kapcsolatos kérdések is ott vannak az alkotásaimban. Benák Katalin A 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat Fiatal Festők Nívódíját Báhidszki Petra képzőművész kapta. A Budapesten élő és alkotó művész 2015-ben végzett a MKE Képgrafika szakán. Mestere Szurcsik József volt. A tárlaton díjazott műve a Földöntúl "Beyondearth", melyet 2021-2022-ben festett.

27 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Báhidszki Petra | Földöntúl "Beyondearth" A 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat Fiatal FestŐk Nívódíjas alkotása 2023

28 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. V. Nagy NándorÁlomfogó I. 2023 | Fa, vas, toll46 x 38 x 8 cm 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat, 2023. Fotó: N. Égető Szilvia

29 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. V. Nagy NándorÁlomfogó II. 2023 | Fa, vas, toll46 x 38 x 8 cm 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat, 2023. Fotó: N. Égető Szilvia

30 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. ÁLOMFOGÓ „…ha nem tudsz repülni, akkor a földön kell maradnod…” V. Nagy Nándor restaurátor képzőművésszel az Alföldi Galériában, a 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat kiállításán beszélgettünk, melynek témája az Álomfogó című művének keletkezési körülményei, szimbólumrendszere, az alkotói folyamat során átélt művészi élménye, kitekintve a „vásárhelyi művészet” kérdéskörére. A makói levéltárban rendezett Human című kiállítás üzeneteként, jelmondataként jelent meg: Unless you can fly you have to stay down. Azaz "Ha nem tudsz repülni, akkor a földön kell maradnod" felirat. Beszélgessünk erről. □ Mi inspirálta az Álomfogók létrehozásában? Fölkértek, hogy a makói levéltárban csináljak egy kamarakiállítást. Nagyon örültem ennek, mert épp egy új anyagon dolgoztam, ami az Emberrel, Humanummal foglalkozott. Azért kapta a kiállítás a Human és nem Ember címet, mert kifejezőbbV. Nagy Nándor képzŐművész a 69. Vásárhelyi Őszi Tárlaton | fotó: N. ÉgetŐ Szilvia

31 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. nek, bővebben értelmezhetőbbnek éreztem azt. Az anyagomban emberközpontú témákat dolgoztam fel, hasonlóan a korábbi kerámia idoljaimhoz. Azonban most nem a női termékenység volt a fő témám, hanem az emberi lélek, a tudat és annak kivetülése. Jövőre leszek ötvenéves, ez alkalomból jubileumi kiállítást tervezek, ahol ezt a megkezdett munkát kibővített formában szeretném bemutatni. Az Álomfogó ennek csak egy picike kis részlete. Megpróbáltam megragadni az Ember spirituális énjének kifejezésmódját. Természetesen korábbi kultúrák előképeinek feldolgozásával. Az emberi tudat különböző szintjei közül az álom az egyik. Tartalmilag az Álomfogó szobraim erről az álomvilágról szólnak, annak szabad szárnyalásáról, míg megjelenésében inkább egy sámán rituális ruhájára emlékeztet, ami például a magyar őstörténetben is megtalálható. De jól tudjuk, hogy a tollak művészi használata megtalálható a DélAmerikaitól az Óceániai kultúráig mindenhol. □ Hogyan határozná meg a stílusát? A lírai archaizmus leginkább az a stílusirányzat, ami legközelebb áll hozzám. Archaistának vallom magam, mert sokat foglalkozom korábbi kultúrákkal és ebből kifolyólag az Idővel. Ez eredeti szakmámból adódott, mert mint restaurátor egy múzeumi közegben a mindennapokban előttem hevert ez a téma. Csak korábban nem ismertem fel, hogy képzőművészként is ennek a témának kell a legmeghatározóbbnak lenni számomra, hiszen ebben mozgok otthonosan és ez adja azt a fajta önazonosságomat is, amit a képzőművészetben elengedhetetlen dolognak tartok, de legalábbis hitelesnek. Tulajdonképpen a téma talált rám, ami által megtaláltam az irányt, amivel foglalkoznom kell. És ez nem más, mint az archaikus világképek tanulmányozásán keresztül olyan üzenetek létrehozása a mai ember számára, ami segítségül szolgálhat számunkra elhelyezni magunk ebben a korban. Azt is mondhatnám értéket mentek. Konzerválok. Érdekes, hogy a nyugati világ inkább így nevezi a restaurátort. És lírai módon teszem mindezt, mert egy saját érzékeny szűrön, kortárs gondolatokkal és kifejezésmóddal igyekszem mindezt megjeleníteni... □ Az őstörténet milyen szerepet kap a munkájában? Az Őskori kultúrákkal, a benne élő ember spirituális életével sokat foglalkozom, ami attól válik képzőművészetté, hogy megpróbáljuk aktualizálni. Ha csak az archaikus világ megjelenítésével foglalkoznék, az olyan lenne, mintha csak másolatokat, reprodukciókat készítenék. Ahhoz, hogy egy képzőművészeti közegbe ezek a témák be tudjanak illeszkedni, át kell írni mai ember nyelvezetére. Ez lenne a feladat. Üzeneteket próbálok közvetíteni a mai ember számára a múltból. Ez nem azt jelenti, hogy csak a múltban élő ultra konzervatív ember lennék, nagyon is nem, csak azt, hogy a jelen kérdéseire sok esetben találom meg a választ az elmúlt civilizációk művészi munkáiban, gondolkodók soraiban, vagy akár hétköznapi emberek tárgyaiban is. Az ősi jelképrendszer az emberben kódolt üzenet, ami a mai ember számára lehet, hogy már kihalóban van. De amikor a jelképek elkezdenek dolgozni bennünk, s amikor a kiállításon úgy érzi valaki, hogy oda kell

32 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. lépnie egy szoborhoz, vagy képhez, akkor van valami hívó szó, s ha nem tudjuk mi az, akkor hiszem, hogy a mű ezen jelképi rendszeren keresztül üzen. □ Visszatérve a Tárlaton látható Álomfogó szobraira, milyen üzenetek tartalmaznak ezek a munkái? Az Álomfogó maga is egy jelkép. Az ember több tudatállapotára, jelen esetben az alvó tudatállapotára hívja fel a figyelmet. A szobron megjelenő formák egyszerű szimbolikák: kör, négyzet, kereszt, olyan tipikus jelképek, amik a kortárs művészetben is gyakran felhasznált absztrakt jelek. De ha az ősi világot tekintjük, a négyzet az ember, a kör teljesség, az Isten, a kereszt, a fönti és a lenti erők, a vertikális és horizontális találkozása, amely a keresztény világképben a legerősebb jelként is megjelent. Ezekkel a jelképekkel dolgoztam jelen esetben, ezekkel próbáltam üzenni. Az Álomfogó igazából nem, mint téma volt, mely megindított, hanem inkább a formája volt, ami megfogott. Az idol megformálása közben kelt életre a téma. Miközben a kitárt kezű idol szárnyakat kapott és vele együtt a fantázia is szárnyra kelt. Egy kissé álomszerűen, ahogy az az alkotás közben jobb esetben szokott. Közben a szárny tollakat kapott és elindult az asszociáció az Álomfogóra, ami nem azonos az álomcsapdára, mert az én idolom nem a rosszat hivatott kiszűrni, hanem minden mást ami intuitív megfogni és áthozni az éber állapotba. □ Az Álomfogó anyagát tekintve fa, fém, toll, gyöngy… Mit kell, mit lehet tudnunk róluk? Van jelentősége az anyagválasztásnak. De elsősorban el kell mondanom, annak okát, hogy el kellett térnem a kerámiától, amit korábban használtam. Rá kellett jönnöm, hogy a kerámia lassú és költséges anyag. Mindennél jobban szeretem, de észrevettem, hogy egyre több rajzom, és egyre kevesebb szobrom született. Emiatt lemaradást kezdtem érezni a szobrászati munkáim terén. Ez sokáig gátolt. Találnom kellett egy megfelelő szobrászati kifejezési módot és a hozzá való anyagot. Ez esetben is segítségemre volt a restaurálási munkám, hiszen rengeteg anyag megy át a kezemen a tevékenységem során. Ez indított el bennem egy olyan megközelítést, hogy ezeket a régi töredékes tárgyakat, alkatrészeket felhasználom a szobraimhoz, ami segíti és kiemeli archaikus jellegüket. Így már nem kellett megküzdeni az újszerű steril anyagok idegenszerűségével, vagy patinázásával, a szobraim máris korhű ruhát öltöttek. A régi használati tárgyak újrahasznosítása nem újkeletű ötlet, már megtörtént a művészettörténetben. Én csak ismét rátaláltam, újrahasznosítottam, újraértelmeztem. De nemcsak felhasználom ezeket a tárgyakat, hanem alakítom, formálom, kiegészítem és új kontexusba helyezve készítek belőlük új gondolatokat. Addig formálva, míg az anyag és téma találkozik. Az Álomfogó esetében is ez történt. A lábakhoz, fejhez karokhoz XIX. századi néprajzi tárgyak, elsősorban szerszámok, használati tárgyak alkatrészeit használtam fel. A testhez és a fejhez használt faanyag szintén 150-200 éves erodált faeszközök alkatrészei voltak. Az anyagokból forma lett a formákból formarend.

33 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Amikor lábra állt az idol hiányérzet volt bennem. Úgy éreztem folytatni kell a szobrot, mert a kinyíló forma tömegében hiányzik valami. Semmiféle tudatos dolog nem volt bennem, csak hiányérzet. Rájöttem, hogy oda tenni kell valamit, ami nem tölti be teljesen a teret. Ott van, de mégsem, amitől transzparens marad a szobor és könnyed. Ekkor jött az ötlet, hogy a szárnyról lelógatott tollakat fogok alkalmazni. Ami légies, könnyed anyag. A szobor megőrzi a kereszt alapformáját azáltal, hogy ezek a tollak nem töltik ki a teret, de mégis ott vannak. Ahogy elkészült a kompozíció, megszületett az Álomfogó. □ Érdekes. Nem is gondolná az ember, hogy így alakult alkotói folyamat. Nem baj. Éppen ez a jó. Ha a mű az alkotás közben is formálódik. Ha ezt meggátolnánk, leállítanánk vagy az eredeti elképzeléseinkkel korlátoznánk nem születhetne meg valami Új. Mert bár sokat beszéltünk arról, hogy milyen fontosnak számomra a meglévő értékek, azért a művészt igazán az hajtja, hogy valami Újat alkosson. Természetesen engem is leginkább ez motivál. A legutóbbi beszélgetésünk egyik témája az volt „Van-e utóélete a szobornak?” És akkor azt mondtam, hogy ha van az jó, mert akkor működik a szobor. De az már az alkotótól független. Amikor a 69. Őszi Tárlat megnyitóján a szobraim közelében voltam, a szobor mögött lévő ablakon át szellőztetek. A szél hatására a tollak finom táncba kezdtek és szobrok mintegy megelevenedtek. Ha nagyon modern akarnék lenni azt mondhatnám „interaktívvá” váltak. Ez számomra újszerű élmény volt. Igen. Ez is utóélet. □ Az alkotói folyamatban minek van jelentősége? Mindennek van jelentősége, csak nem mindig tudatosan történik, amikor az ember az alkotómunkában van. Vannak az előre megtervezett lépések, van, amit az anyag határoz meg és van a csoda, amire minden művész vár. □ Beszélne még a szobrok készítéséről, motívumairól és színvilágáról? Az újrahasznált anyagok felhasználásánál arra kell törekedni, mintha az elkészült mű mindig is itt lett volna, mintha Isten így teremtette volna. Pl. egy régi fát így mosott volna partra a víz. Ezeket bele kell látni azokba a régi dolgokba, amik a kezünk ügyébe kerülnek, de a megmunkálásnál folyamatosan úgy kell kezelni ezeket az alkotóelemeket, hogy meg kell tudni őrizni, mintha nem nyúltunk volna hozzá. A színezéseknek is van jelentőségük. Szívesen használom a kékeket, zöldeket, türkizeket, narancs, vörös, ez mind a vas és réz a korrózióinak a színei. A természetben megtalálhatóak, természetes fém oxidok, ionok. A motívumaimat szintén régi kultúrák előképeiből származtatom. Az új-kőkort már sokszor földolgoztam a munkáimban, idolok formáiban és motívumaiban is. Átírom az alföldi vonaldíszes kultúra mintáit, de szeretem a bronzkort és az elmúlt időben a későbbi korok, a szuszékok, karcolt ládák, vésett pásztorfa-

34 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. ragások előképeit is tanulmányoztam, ami már a népművészet, a naiv népművészet szimbólumvilága. Ez hihetetlenül gazdag eszköztárunk, melyben megint csak a hódmezővásárhelyi múzeum gazdag tára áll rendelkezésünkre. □ Mit gondol a „vásárhelyi művészetről”? Sokszor beszélgettünk a kollégákkal, vásárhelyi művészekkel, hogy lehet-e itt Vásárhelyen a képzőművészetet folytatni úgy, mint vásárhelyi művészet? Régóta megy a dilemma, mi az irány. Úgy gondolom hiányzik a meghatározás. Megfelelő önkritikával meg kell határozni magunkat, mert az önazonosság, az önmeghatározás nélkül nem lehet. Persze könnyű ezt mondani, de nem olyan könnyű feladat ez. Válaszolni arra, hogy „Ki is vagy?” „És mi célból vagy itt?” Elöntött bennünket, nemcsak a nyugat-európai irányzatok sokasága, hanem az interneten keresztül minden, ami most van a globális világban és félő, hogy mi nem fogjuk többet megtalálni, hogy miért helyi egy helyi érték, mi nem találunk egy olyan mondanivalót, amely aktualizálható, és versenyre tud lépni a nagy irányzatokkal. Félnünk kellene azért, mert a hagyomány, amit mi Vásárhelyiek tisztelünk most megkérdőjeleződött? Ezek az előképek nekünk erős identitást kell, hogy adjanak és ha átéltek évezredeket, valószínű ezt a nehéz, a művészetnek nem igazán kedvező időszakot is át fogják élni. A mi dolgunk, hogy hozzátegyük, ami ránk lett osztva. Talán nem is versenyre kell kelnünk, hanem örülni a kis dolgainknak. Egy nap arra ébredni, hogy ma megszületett egy álmom. Nem több és nem kevesebb, mint egy vásárhelyi alkotás: Álomfogó. Benák Katalin

35 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Szubjektív parafrázis Beszélgetés Kardos Zoltán költő, íróval Kardos Zoltán költő, író életútjába nyerhetünk betekintést versei, visszaemlékezése által. A Vásárhelyi Látóhatár folyóiratban már olvashattuk a verseit. Most életútjának fontosabb állomásait idézzük föl, mely szerepet játszott íróvá, költővé érésében. Emlékiratának egyik része a most közölt Az Ásatási emlékeim című visszaemlékezése míg a másik ciklusa a Katonásdi, melyet tavasszal olvashatunk. Mindkét emlékirat segít fölidézni a már-már feledésbe merülő egykori ifjúság életét, mely sokak számára – köztük Kardos Zoltánnak is – összeforrott a kötelező sorkatonai szolgálattal. Ugyanakkor kivételezett volt a helyi közép- és főiskolások között, mivel a Tornyai János Múzeum régészeti feltárásaiban éveken át közreműködhetett. □ Bemutatkozásként mit mondana el magáról? Közel negyven évig éltem Vásárhelyen. Itt születtem, itt jártam általános iskolába, gimnáziumba, és itt is dolgoztam, miután Szegeden megszereztem a magyar tanár − művelődésszervező diplomát. Először a Petőfi Művelődési Központban a II. emeleti programok szervezése volt a fő tevékenységem, majd a Cseresnyés Kollégiumban lettem nevelőtanár és igazgatóhelyettes. Kardos Zoltán költŐ, író | Forrás SzerzŐi archívum

36 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Tősgyökeres református családból származom, ahol a tolerancia, a másság elfogadása alapvető, természetes volt. Ez került a szellemi tarisznyámba, ezzel az attitűddel felvértezve indultam neki ez életemnek, és ez határoz meg alapvetően ma is. Közel húsz éve, családi okokból (elváltam), kezdtem új életet Budaörsön. Az új környezet új lehetőségeket és szellemi inspirációkat nyújtott nekem. Itt kerültem közel a látássérültekhez, és újabb pályamódosítással − látássérültek mentora tanfolyam, majd a Kodolányi Egyetemen a szociális munka szak elvégzése − az ő munkájukat, életüket, szabadidős tevékenységüket kezdtem el segíteni. A „verselésem” a gimnáziumban kezdődött, és gyakorlatilag szünet nélkül tart a mai napig, váltakozó intenzitással. A 2021-ben kiadott kötetem − amit a COVID miatt csak tavaly tudtam bemutatni − óta eltelt időben is születtek új verseim, melyeket fogadjanak jó szívvel az olvasók. □ Beszélne arról, hogy a szülőföld, a család mennyiben meghatározó az Ön életében, költészetében? A gyermekkorom, a mai szemmel nézve, felfoghatatlanul gazdag és szegény is volt. Gazdag volt, mert a szüleim és a nagymamám költözései miatt három helyszínen is gyerekeskedhettem, háromféle baráti társaságba kerülhettem. Így az első a Bocskai utca környéke volt, a híres szánkózó hellyel, a „Bocskai havasokkal”, na és az akkor még létező tói világ nádasaival, titkaival. A második helyszín a Damjanich utca vége lett, ahol a szüleim családi házat építettek. Itt is kiváló helyek voltak a barátaimmal a csatangolásra: a „Pepere”, a körtöltés, és biciklivel, az akkor még nem eliszaposodott, körtvélyesi-holtág, ahol varázslatos nagy pecázásokon vehettem részt. A harmadik helyszín pedig a belváros lett, az Árpád utca, ahol nagymamám lakáshoz jutott. Itt is meglettek a barátok, a játszótársak, és irány a régi, még be nem épített Népkert. A mindig új kalandot, játékot nyújtó játszótér, ahol a kalandos olvasmányaink nyomán indiánok, cowboyok, hajóskapitányok lehettünk a gyermeki fantáziánk által. Viszont szegény is volt ez a kor (hatvanas, hetvenes évek), sokkal kevesebb volt a tárgyi világban a választék. Kevesebb volt a ruhaféle, az élelmiszer, és persze a játék választék is. Néhány gyerekkori fotómon olyan ruhában vagyok, amit most egy kényesebb ízlésű hajléktalan fel se venne. No, de ez akkoriban fel se tűnt nekünk, mert minden gyerek szó szerint hasonló cipőben járt… Más idők jártak, közelebb volt a paraszti kultúra, a paraszti világ. Nagymamám, amikor foltozta a ruháimat, mindig mondta, hogy a foltos ruhát soha ne szégyelljem, ha tiszta. Aztán jött a gimnázium, a nyári székkutasi ásatások, megint új barátok, új élmények, új szellemi inspirációk. Úgyhogy a szülőföld nekem elsősorban e két részből tevődik össze: a konkrét helyszínek, kalandok, és a barátok, ismerősök, tanárok személyisége, a velük való interaktív beszélgetések, történések szövete. Ezért is érintett olyan fájdalmasan, ha ebből a szövetből valaki kihullott, eltávozott. Ezeknek a fájdalmaknak állítottam versemlékeket, sajnos már elég sok alkalommal: „Úgy kell kidőlni, akár a fák, állva, s nem földig hajolva…” (Akár a fák) „Hiányod léptei / koppannak a köveken / Nincs már más / mint csönd és alázat” (Üveg percek) „összetört ladikkal jöttél / örök törzsasztalhoz ültél / a zenekar egyre tust játszott” (Október hatodika, reggel). A szülőföldemről és volt természeti környezetemről még annyit szeretnék elmondani, hogy itt Budaörsön, hát nem épp alföldi tájat lát az ember, ha kinéz az ablakon, vagy kimegy az erkélyre. Balra a Tétényifennsíkot látom, előttem a Törökugrató nevű sasbércet (ez a hivatalos geológiai meghatározása), jobbra

37 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. pedig a Csíki-hegyeket, az épp aktuális erdőszínekkel. Viszont, ha bent vagyok a lakásban, a falakról vásárhelyi, vajdasági festőknek a Dél-Alföld hangulatát idéző műveit nézegetjük a feleségemmel együtt, aki Kiszomboron született, és bizony ő is ízes, „őző” nyelvjárásban beszél. Vásárhelyi hímzéses párnák, terítők vesznek körül bennünket, úgyhogy a szülőföld egy szelete így folyamatosan velünk és bennünk van. A család is természetesen nagy szerepet játszott a fejlődésemben, mikor nem a körtöltésen rosszalkodtam a tói gyerekekkel, akkor a városi könyvtárban ültem, és olvastam, mert édesanyám könyvtáros volt. Édesapám is olvasott tanárember volt, számomra a könyvek közelsége, szeretete a gyerekkoromban már belém ivódott, evődött. Ők sincsenek már mellettem, nem fogják már a kezemet, nem kérdezik, hogy vagyok, mi újság van velem… „Tebenned bíztunk / Te bennünk / S most itt fekszel, kéz a kézben / A szem lehunyva, a száj bezárva” (Mint a szarvas - Apámnak) „Ráncos markodból / az idő kifolyt, / mint a tej, mindenedet / a föld itta fel” (Megkésett levél anyának). De szerencsére én is megélhettem, hogy az addigi emberből felnőtt lehettem, a gyermekeim világra jövetele által. Megtaníthattam őket biciklizni, szánkózni (akkor még volt hó télen), megmutathattam nekik az én gyermekkorom helyszíneit, világát, mesélhettem nekik, ha nem is annyit, mint szerettem volna, de az élet még nem zárult le, a jövő nyitott. Sok szép, és kedves emléket őrzök a gyerekkorukból is, apróságokat, szikrákat, hangulatokat: „Kóc egérkének / újra feje lett / s örültek, örültek / a kedves gyerekek” (Egér baleset) □ Mi az, amit a mindennapi kommunikáció során nem lehet úgy kifejezni, mint a költészet által? Önben mikor jelenik meg a költői énje? Kardos Zoltán | Ezüst híd Ebből lesz a vers A Mediterrán éjszaka című új versemben található ez a négy sor: „zsebre dugott kézzel / tántorog a Hold – / ezüst hidat ver / a partok között”. Az egyik éjszaka a teli Hold visszatükröződött a tengerben, és egy ezüstszínű hullámzó sávot hozott létre. Ezt le is fotóztam. El is tudom így mesélni, mint ahogy most. De szerintem ennek a képnek, az én saját belső világom, költészetem által lesz hangulata, érzékletessége. Kedvelem az impresszionizmust is, a pillanatokban meglátni a szépséget, érdekességet. Bár teljesen nem értek vele egyet, de ide illik Reviczky Gyula híres sora: „A világ csak – hangulat” A köte-

38 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. temben viszonylag sok ilyen versem van, amelyek vagy reflektálnak, vagy visszatükröznek valamit, vagy csak egy pillanatot, pillanatnyi érzést próbálnak megfogni. Ezeket nehéz a hétköznapi beszélgetésben visszaadni. Vagy túl hosszasan kéne magyarázni, vagy túl röviden, és persze prózában. A verseim, az újabb verseimre különösen igaz ez, szikáran, tömören, sallangoktól mentesen, de mégis költőien szeretnének megszólalni. Ezt az írásmódot a néhai Gömöri Pityutól tanultam, fogadtam el, hogy nem kell fecsegni a verseinkben. Persze a kezdet kezdetén (gimnáziumi, katonai, főiskolás évek) én is több oldalas verseket írtam, valahogy úgy éreztem, hogy minél hosszabb, annál komolyabb, jobb. (A régebbi „zsenge” verseimet, és a kötetben megjelenteket a http://kardoszoltan.webnode.hu oldalamon lehet megtalálni.) Mintha csak súlyra mérnék. Aztán azért maguktól, magamtól is el kezdtek rövidülni, esszenciává válni, míg elérték a mai formájukat. Persze ez mindig tárgyfüggő is. De a kérdésre visszatérve, a verseléssel való „kapcsolatom” a gimnáziumban kezdődött, a kezdeti szárnypróbálgatásokat Fenyvesi Félix Lajos, és kiváló tanáraim, barátaim segítették. A Bethlen újságban rendszeresen jelentek meg verseim, és egyre jobbak lettek. Ezt így ennyi év elteltével ki merem mondani, mert több versemet is be tudtam illeszteni a válogatott verseimet tartalmazó kötetembe. Igaz, néhányat kicsit átírtam, rövidítettem, de az ember a sajátjából plagizálhat, újra hasznosíthat. Hogy a költői énem más-e, mint a „normális”, erre csak azt tudom felelni, hogy ez nem válik kétfelé bennem. Ha írok, akkor is én vagyok, csak egy kicsit más állapotban, valamiféle alkotói hangulatba kerülök, és akkor elindul a toll a papíron, na persze, ha éppen olyan helyen jönnek a sorok, hogy le tudom jegyezni. Tulajdonképpen könnyű ez, egyszer csak elkezdenek csilingelni, dalolni a verssorok, és csak le kell őket jegyezni, persze, ha jön az ihlet, és homlokon puszikál. Ja, és persze az alkotáshoz magány is kell ahhoz, hogy utána, jó estben, közösségi, befogadói élmény lehessen. Én soha nem ülök le úgy, hogy na, most verset fogok írni. Az vagy jön magától, vagy nem. Akkor is én maradok, akkor is én vagyok. □ Melyek azok a témák, amelyek legjobban foglalkoztatják, és a költészetében is fontos helyen állnak? Én úgy gondolom, hogy a világot egészében nem lehet megérteni. De, ha egy jó művet (festmény, zene stb.) megfigyelünk, belemélyedünk, mintegy eggyé válunk vele, akkor közelebb kerülhetünk az egész megértéséhez. Ha például elmégy egy képtárba, és csak egy, a számodra fontos alkotás befogadásába, megértésébe mélyedsz el, akkor lehetőséged nyílik arra, hogy elkapd az egész egy pillanatát. Ezáltal megérthetsz valamit arról, hogy miért vagy a Földön, mit jelent az ember, az emberi értelem. Én ezzel a látásmóddal elég gyakran élek: nem szeretek túl sok információt befogadni egyszerre, mert akkor csak felületes impresszióim lesznek. Ajánlom jó szívvel másnak is, hogy menjen el a Magyar Nemzeti Galériába, a várba, és csak egy Csontváry képet nézzen meg, a Taorminai görög színház romjait, igaz azt azért jó sokáig, vagy egy óráig és belefeledkezve nézze. Hát abból igazi élmény lehet, sokáig tartó megismerés, felismerés, megértés, katarzis… De, hogy a kérdésre is válaszoljak, amikor a kötetemet elkezdtem szerkeszteni, szembe kerültem egyből egy problémával. Milyen sorrendben szerepeljenek benne a verseim? Azt nagyon didaktikusnak tartottam, hogy szimplán időrendi sorrendben legyenek benne, mintegy ömlesztve. Én sem szeretek, szeretnék ilyet olvasni. És akkor jött az ötlet, hogy valamilyen szempont szerint jó lenne csoportosítani őket. És akkor már adódott, hogy témakörök köré rakosgassam őket, ott viszont már lehet időrendiség. Így lettek a következő

39 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. tartalmi egységek: tisztelet, szerelmek, család, barátok (-nak, -ról), reflexiók, színek, hangulatok, ciklusok, próza. A legtöbbet nem kell magyaráznom, úgy gondolom, de néhányhoz fűznék pár szót. A „Tisztelet” részben az általam kedvelt művészekhez írt, műveik által inspirált versek kerültek. A „Reflexiók”-ban inkább egy-egy pillanatnyi helyzetre reagáló verseim találhatók, míg a „Színek, hangulatok”-ba azok kerültek be, melyek máshová nem fértek be, és különféle lelkiállapotomban születtek. Szóval így a kedvelt témáimat maga a kötet felosztása is mutatja. □ 2021-ben jelent meg a Negyven év című verseskötete. Igen jó visszhangra, érdeklődésre talált. Az azóta írt versei mennyiben másak? Másak-e? Vannak bizonyos témák, melyeket mélyebben fejteget? Mi az, amire koncentrálódik a figyelme? Miért? Ahogy már írtam, én sohasem tudok úgy alkotni, hogy azt előre elhatározom. Nekem úgy nem megy, nekem hangulat és egy-egy jó sor kell, ami valahogy egyszer csak beugrik. Tehát ezért nem tudok „témafüggő” lenni, mert én sem tudom, hogy a következő versem miről fog szólni. De például a kötet óta írtam két dalmáciai emlékekből táplálkozó verset, a Mediterrán éjszakát és a Mediterrán anzixot. Ez a két új a kötetben megjelent Naptánccal együtt már egy kis ciklust is alkothatna. De ez nem tudatos volt, ahogy említettem, hanem véletlen. Tehát az új verseim, szerintem, nem mások, hanem folytatásai az eddigieknek, a már fentebb említett szikárabb stílusban. Természetesen a napi hírek engem is megérintenek (járvány, háború, környezetünk felélése, tönkretétele, infláció, szociális problémák stb.), de arra mindig igyekszem figyelni, hogy konkrét politikai utalás ne legyen a verseimben. Az nem oda tartozik, az inkább a napi kommunikáció része. □ A mostani versek között több jeles, világviszonylatban ismert személyiség – J. Conrad, G. Orwell, Bosch, Hrabal, Vivaldi – inspirálta versírásra, Miben hatottak Önre? Igen, ahogy a kötetemben is külön részt kaptak a nekem kedves, rám hatással bíró művészek, alkotók, úgy azóta is születtek ilyen jellegű verseim. Hogy a felsoroltaknál maradjak, a következő velük a helyzet. Joseph Conradnak megvettem potom pénzért az összes művét, és elkezdtem olvasni őket. Rájöttem, hogy mennyire igaza van Márai Sándornak, aki a naplóiban elismerően ír a lengyel származású íróról. Két kisregénye is − A haladás előőrse és A sötétség mélyén − a korábbi Belga Kongóban játszódik, és az egyik jobb, mint a másik. A sötétség mélyén című inspirálta Francis Coppolát az Apokalipszis most című filmjének elkészítésére. Hát ezeknek a hatása alá kerültem és egyszer csak jött az a pár sor: „sötét idők vize / kígyózva fut a folyó / fedélzetén az életünk / iszapos, fülledt, fakó” (A sötétség felé). Orwellt nem olvastam mostanában, de a jelen korunkban egyre jobban elhatalmasodó tudatos félretájékoztatás ténye roppantul elborzaszt, és számomra az orwelli disztópiát vetíti előre. A Bosch vers konkrét élményből született: megnéztük a feleségemmel a tavalyi szenzációs kiállítását a Szépművészeti Múzeumban. Rádöbbentem, hogy a boschi világ és világégés, mennyire időszerű a járványok, háborúk, erdőirtások és túlnépesedés sújtotta világunkban. Hrabal szintén nagy kedvencem. Újra olvasom a könyveit és rájöttem, hogy miért is tetszik annyira nekem. Hát azért, mert egyszerűen csak emberi. Az emberi tragikummal és komikummal együtt

40 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. „elröhögted és elsírtad /magad oda, a múltba” (Harlekinek ásza). Nekem volt szerencsém, a nyolcvanas években, személyesen találkozni Hraballal Szegeden, egy író-olvasó találkozón. Hallottam pár anekdotáját, melyek kötetbe, tudtommal, nem kerültek be. Az egyiket ide idézem: Egy kissé provokatív kérdésre − szocializmus van éppen hazánkban −, miszerint miért van az, hogy írásaiban pozitív, nosztalgikus színben ábrázolja a letűnt Osztrák-Magyar Monarchiát? Hrabal a következőket válaszolta: Pepin bácsi élt, valós személy volt. Az író úgy képzelte el a monarchiás időket, hogy miközben Ferenc József császár a schönbrunni kastély parkjában sétál, akkor az egyik kezével Lehár Ferencbe karol, a másikkal pedig Pepin bácsiba… Vivaldi meg tulajdonképpen véletlenül „keveredett bele” a versembe. Az erkélyen álltam éppen, és kellemetlen, nyúlós, hideg őszi idő volt. Tulajdonképpen ez az ősz hangulat fogalmazódott meg bennem: „Ősz levelek halkan szállnak” (Négy évszak), aztán jött még egy sor: „ez is része az egésznek”. Itt jutott eszembe, hogy akkor a többi évszakot is írhatnám, és ez tulajdonképpen a négy évszak, az pedig Vivaldi ismert darabja. Fogtam magam, meghallgattam a művet, aztán színeket kerestem, amelyek legjobban kifejezik az évszakokat: a tavasz zöld, a nyár piros, az ősz sárga (borostyán), a tél fehér. Innen már csak meg kellett írnom ezt a verset, amiben a zene, a színek és a hangulatok együtt rezdülnek, muzsikálnak. Szóval ez valahogy így működik bennem, ez számomra egy bizonyos szubjektív parafrázis. Átértékelve, saját személyiségemen átszűrve, nem ismételve, hanem újrateremtve egy-egy számomra fontos alkotót, alkotást, annak az adott állapotomhoz, hangulatomhoz kapcsolódó leglényegesebb mondanivalójával. □ Mikor és hol találkozhatunk Önnel, ahol személyesen is beszélne alkotói útjáról? Hát ez nehezebb kérdés. Ahogy mondtam, én Budaörsön élek, itt leltem új otthonra. A lányom elköltözött Vásárhelyről, a fiam pedig szívesen utazik fel hozzánk, mert hát itt olyan múzeumokat, helyszíneket, programokat, látnivalókat tudok mutatni neki, amelyek újak a számára. Vásárhelyhez sajnos egyre kevesebb barát köt, sokan közülük külföldre, más városba költöztek, illetve egy olyan távoli világba, ahonnan nem szokás visszatérni egy baráti poharazásra, beszélgetésre, legfeljebb csak az emlékezetemben, emlékeimben. Ahogy jártam a várost tavaly, hát bizony sokat változott Vásárhely arculata is. Ezt nem panaszként mondom, ez természetes jelenség, végül is az emberek nem skanzenben élnek. Nekem mindenesetre rossz, ha már nem találok meg bizonyos épületeket, boltokat, vagy éppen kiskocsmát, amelyekhez az emlékeim kötődnek. A gyerekkor eltűnik, a grundot beépítik. Talán jobb is, ha az ember emlékeiben élő helyszínekre gondol, és nem látja, hogy a régi iskoláját bezárták, a régi törzshelyéből kínai bolt lett… De természetesen örömmel utazom Vásárhelyre, ha hívnak. Benák Katalin

41 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. KARDOS zOLTÁN ásatási emlékeim A székkutasi késő avar kori temető feltárásán, az ásatáson 1976-től 1986-ig vettem részt, összesen nyolc alkalommal. 1979 nyarán a gimnázium második osztálya után már „rendes” ásatási munkás voltam, és 1982 nyara kivételével, amikor is sorkatonai szolgálatomat töltöttem, végig részt vettem a feltárásban. Fiatalkori életem szép, fontos és meghatározó élményei fűződnek Székkutashoz. Itt ismertem meg a magyar falu népének, életének jó és rossz oldalát is. A következőkben erről az időszakról írok, sztorizgatok. Látogatás anyuval Székkutason 1974-ben történt, hogy édesanyámmal kilátogattunk a székkutasi ásatásra, ahol a bátyám dolgozott. Vonattal mentünk, majd megálltunk a falu központjában, az ABC-nél, ahol vásároltunk némi ennivalót. Nagyon emlékezetes lett nekem, hogy milyen finom töpörtyűt vettünk, amiből finom puha kenyérrel eszegettünk is egy padon ülve. Utána kigyalogoltunk az ásatásra, végig a Diófás dűlőn, ahogy a helyiek hívták azt a földes utat. Amikor kiértünk, kiderült, hogy a bátyám a barátjával, Németh Zolival épp, a mai nevén, a Kútvölgy-Kakasszéki-csatornában kutakodtak. Ez valamikor egy elég jelentős folyó lehetett, mert ahogy haladtunk arrafele, szépen látszódott a túloldalon a meredek partvonala. Ők ebbe a kis csatornába gázoltak bele, amely nem volt enyhén szólva sem egy áttetsző hegyi patak, és a talpukkal tapogatták a medrét. Kardos Zoltán az ásatáson | Forrás SzerzŐi archívum

42 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Több cserépmaradványt találtak, amelyet szakszóval „szórványleletnek” neveznek. Utána megtekintettük az ásatást, pár feltárt sírt, a sátraikat, majd leültünk a 3-4 diófából álló facsoport árnyékába hűsölni. Utána elbúcsúztunk és hazaindultunk. Hát az első találkozásom az ásatással nagyjából így történt, ennyire emlékszem belőle. Mártély – Szegfű-telepi előjáték 1975-ben történt, hogy csatornaépítés közben Mártély határában, a Mindszentre vivő út és vasút mellett, emberi csontokat és egyéb bronzkori leleteket fordítottak ki a földből. A munkát felfüggesztették, és elkezdődött, az úgynevezett „leletmentés”. Bokorné Nagy Katalin vezette az ásatást, és a megszokott székkutasi társaságából verbuválta a munkásokat. A bátyám is ott volt, és Németh Zoli is. Nekem nagyon megmozgatta a fantáziámat ez, mert a fiúk egy része kint aludt sátorban, és volt, hogy a közeli mártélyi Tisza holtágban fogtak halat, és azt agyagba burkoltan kisütötték egy tábortűz parazsában. Na, szóval én valahogy az egyik nap kiutaztam, valószínűleg busszal, mert akkor még nem volt meg a Túra Csepel márkájú biciklim. Szétnéztem az ásatáson, láttam ahogy a „nagy” fiúk ásnak, lapátolnak, kutató árkokat, szelvényeket készítenek. Bokorné és a többiek is biztattak, hogy kószáljak a környéken, nézzem a föld felszínét, és gyűjtsek szórvány leleteket. Hát én megfogadtam a tanácsukat, és az épülő csatorna partján elkószáltam Mindszent irányába. Nézelődök, nézelődök és egyszer csak egy cserépből készült, fekete színű, korsó nyakát láttam meg a földön. Kicsit megpiszkáltam, és kiderült, hogy van folytatása az agyagos föld alatt. Hát hívtam valakit, aki szépen, óvatosan spaklival kibontotta a korsót, és kiderült, hogy az majdnem teljesen ép. Bokorné nagyon megörült, kaptam egy tábla csokoládét, és azt mondta, ami azért lehet, hogy túlzás volt, hogy az ásatás legértékesebb leletét találtam meg. Persze én nagyon büszke voltam, különösen, amikor azt mondta, hogy amikor kiállítják a korsót, oda fogják írni, hogy találta: Kardos Zoltán úttörő. Tudtommal soha nem állították ki, hanem bekerült a múzeum raktárába a többi lelettel együtt. Viszont behívott utána a múzeumba, és a páncélszekrényből elővett pár arany solidust, ami Vásárhelyen maradt, miután 1963-ban Szikáncson kb. hat kilónyi római arany pénzt találtak. Ezeket én megnézhettem. Nagyon büszke voltam, hogy olyat láthatok, amit más nem. A leletet egyébként a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították, és reméljük, hogy még nem lopták el… Az első alkalom Valószínűleg ez a mártélyi kilátogatásom, na és persze a bátyám protezsálása játszott közben abban, hogy 1976 nyarán én is kimehettem a székkutasi ásatásra, hivatalosan, mint vízhordó, gyakorlatilag mindenesként. Ekkor tizenhárom éves voltam. Én is kint aludtam az ásatáson, egy külön sátorban, a bátyámmal. Ezt a sátrat ő vette, nagyon jó lengyel sátor volt, „szilon” anyagból. Könnyű volt, teljesen vízhatlan, és volt alja is. Volt nekem is felfújható gumimatracom, és takarókat vittem magammal, illetve vitte ki a teherautó a cuccainkat. Hát ez első éjszakám elég emlékezetesre sikerült, mert amikor lefeküdtünk, akkor minden rendben volt, de bizony, ki gondolta volna, hogy a nyári rekkenő napok hajnala azért nagyon kellemetlenül

43 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. hideg volt. Fáztam is becsülettel, és ez így ment az egész héten. No, de eljött a pénteki nap, amikor mindenki megkapta a heti fizetését, és én a bátyámmal átutaztam Orosházára, ahol az Univer áruházban megvettük az életem első hálózsákját. Hát ez is nagyon menő volt, hogy én hálózsákban aludtam, de ami a legfontosabb volt, egyből véget ért a hajnali didergésem. Hogy honnan tudta a bátyám, hogy épp Orosházán lehet hálózsákot kapni (hiánygazdaságban éltünk, hálózsákot pl. Vásárhelyen nem lehetett kapni), az most már örök rejtély marad. Nehéz elképzelni manapság, hogy mennyi mindent el lehetett intézni telefon, internet nélkül is. Máshogy terjedtek a hírek, az adott szónak nagyobb becsülete volt. Én pl. később tudtam úgy randizni is, hogy csak egyszerűen megbeszéltük, hogy itt és itt, ekkor és ekkor találkozni fogunk… Szóval a fő munkám abból állt, hogy a falu legközelebbi vezetékes kútjáról, naponta többször vizet vigyek ki az ásatásra. Ehhez volt egy „szolgálati” biciklim, és a két nyolcliteres alumínium kantát a kormányra akasztva szállítottam a földes úton, illetve a falu aszfaltos utcáján. Reggelente összeírtam, hogy ki, mit kér a boltból reggelire, ebédre, összeszedtem érte a pénzt és lebonyolítottam a vásárlást. Aztán az „üres” időmben mindenfajta lóti-futi munkát végeztem, segítettem a szelvények kijelölésénél, fogtam a mérőlécet a helymeghatározásnál, a sír fotózásánál, nyargaltam a „parancsnoki sátorba”, ha valami eszközt kértek. A sírokat fotózták, de milliméterpapírra is elkészült a „sírrajz”, miután teljesen kibontották a csontvázat és az estleges sírmellékleteket. Egyébként elég szegény, letelepedett földműves emberek éltek ott, a régi folyó partján, mert pár (persze rozsdás) sarló, kés, cserépedény, orsógomb (női sírokban) volt a halottak mellé temetve. Na, szóval én álmélkodva néztem, hogy milyen ügyesen készülnek ezek a sírrajzok, tőlem is megkérdezték, hogy nem akarok-e ilyet készíteni. Én persze szabadkoztam, hogy nem tudok én ilyet rajzolni, ami igaz is volt. Ekkor a Németh Zoli, egy jó magas, fekete hosszúhajú, sasorrú fiú a következő elmés kérdést tette fel nekem: huszárt tudok-e rajzolni? Azt tudok, mondtam. Hát bele tudnám-e rajzolni a csontvázukat? Hát bele, válaszoltam. No, hát akkor csak ki kell radírozni a huszárt, meg a lovat, és máris megvan a sírrajz… A napi munka után a fiúkkal együtt én is elindultam fürödni a sertéstelepre. Egy szép nagy búzaföldön vezetett át egy ösvény, és már jó messziről lehetett érezni a förtelmes bűzt, meg találkozni az apró, de nagyot csípő vérszívó legyekkel. Hát nem nagyon volt ez fürdés, inkább csak mosakodás, mert az egész tisztálkodási felszerelés állt egy slagból, amelyből hideg víz folyt. Egy igazán rossz emlékem maradt, amely a körömvágáshoz, illetve a köröm nem vágásához kötődik. Nagyra nőttek ugyanis a körmeim, és nem volt senkinél sem körömvágó olló, így nem tudtam levágni. Nagyon zavart, hogy hosszú, és kínomban már az ásatás nagy ollójával próbáltam levágni, persze sikertelenül. Talán ezután kaptam apámtól egy kis körömvágó csipeszt, amelynek a nyomó végét szépen kihegyezte, hogy lehessen vele a koszt kipiszkálni a köröm alól. Na, a „fürdés” után szépen visszavonultunk a táborba, felöltöztünk és bebandukoltunk a falu kocsmájába, amely jó messzire volt, a vasútállomáshoz közel. Ez volt a napi szórakozás, a kulturálódás. Oda jöttek a lányok is, elkezdődött a csevej, a poharazgatás. Én persze csak valami üdítőt ittam akkoriban. A kerthelyiségben telepedtünk le, amely szépen meg is telt esténként. Itt történt, hogy sakkoztam a helyi rendőrrel, a körzeti megbízottal, és bizony jól megvertem. Az estéket egy kis cigánybanda tette meghittebbé, akik különféle nótákat adtak elő a Tóncsi cigány vezetésével. A mai napig megmaradt bennem az egyik épületes szövege:

44 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. „Ajtó, fakeret csókolom a szívedet, nem adom a szemedet egy libáért! Jött egy üzenet csókolom a szívedet, nem adom a szemedet egy libáért!” Hát ezt a cigánynótát mindennap elhúzták. A zárórakor pedig (este 10) a Rákóczi indulót nyekeregték el. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy elég hitványul húzták a vonókat, de lehet, hogy csak maga a műfaj zavarta a fülemet. Mindenesetre a zárórára már a zenészek is megittasodtak és ez bizony kihatott a játékukra is. Hát így teltek a napjaim az első ásatáson, amelyen már pénzkeresőként (a felét kaptam a rendes bérnek) vettem részt. Közjáték a címerezőtáborban A szocializmus éveiben, a felsős általános iskolai diákokat kötelezően vitték mezőgazdasági munkára ősszel egy, vagy esetleg két hétre. Így voltam diót szedni, szőlőt szüretelni, sőt egyszer a Damjanich utca és a Hideg utca sarkán lévő „Lippai” malomban is, ahol paradicsompaprikát kellett szeletelni a konzervgyár részére. Bármilyen hihetetlen, de hajdanán Vásárhelyen is volt konzervgyár. Mindenesetre nagyon kellemes volt a félig rohadt paprikába belenyúlni… A nyolcadik általános iskola befejezése után nem voltam nyári munkán. 1978 nyarán, az első gimnáziumi osztály befejezése után el kellett mennem dolgozni, mivel KISZ-tag voltam. Jobb híján a címerezőtábort választottam, mint a többség is. Csak a nagyon kiváló KISZ-tagok (a legnagyobb párt s..nyalók) mehettek olyan egzotikus helyekre, mint Jugoszláviába, és egyéb helyekre, ahol építhettek utat, meg csapolhattak mocsarat. Biztos jól érezték magukat a kis(z) lelkesek… Szóval, a címerezőtábor volt a kézenfekvő lehetőség, ahol a roppant sok észmunkát igénylő feladat abból állt, hogy mindenki kapott egy sor hím virágzatú kukoricát (jó hosszúak voltak azok a sorok), és minden egyes kukoricából ki kellett húzni a „címerét”, ami nem más, mint a hím növény virágzata, amiben a pollent tartalmazza. Nos, a cél az volt, hogy a beporzás ne következzen be, és így vetőmag kukorica teremjen, amit állítólag Amerikába exportáltak, ahol fél karnyi csöveket termő növények lettek belőlük. Maga a tábor a 47-es „kutasi” út mellett volt, kifele menet bal oldalt, nem messzire a várostól. Takaros, katonás épületekben szállásoltak el bennünket, körletekben, ahol jópáran aludtunk. Szóval olyan kis katonaság volt ez, a kor szokásának megfelelően. Reggelente a reggeli után kivittek minket busszal a kukoricatáblák szélére, és indulhatott a munka. Vizet „lajtos” kocsiból kaptunk, ami gyakorlatilag egy kerekekre szerelt fémhordó volt, persze elegánsabb kivitelben, az alján csappal. Ebéd a szabadban volt, arra már nem emlékszem, hogy meleget, vagy hideget kaptunk, és munka után visszavittek minket a táborba. A tábor bejáratánál egy kis őrbódé is volt, sorompóval. Fürdés után „szabadprogram”, majd vacsora, takarodó. Hétvégén hazavittek bennünket busszal, ami több helyen is megállt. Szóval meg volt ez szervezve, és évtizedeken keresztül működött. Arra emlékszem, hogy ott ittunk sört is (15 éves voltam), és valamelyik okos kitalálta, hogy kupakból kell inni, mert akkor jól be lehet tőle rúgni.

45 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Hát énnekem nem sikerült. Délután kártyáztunk, akkor tanultam meg pár új kártyajátékot. Egyszer volt egy koncert is, valami Propeller nevű banda játszott mindenfélét. Hát olyan nagy élmény nem volt ez számomra, megcsináltam, amit mondtak a legjobb tudásom szerint, de azért nem is vittem túlzásba a munkát. Hát hiába, nem voltam egy Sztahanov alkat (ő élmunkás volt a sztálini Szovjetunióban) se testileg, se lelkileg… „Rendes” ásatási munkásként 1979 nyarán, 16 évesen, a második gimnáziumi osztály elvégzése után újra kikerültem Székkutasra, de mostmár, mint „rendes” ásatási munkás. Az biztos, hogy ezen részt vett a bátyám is, aki már egyetemista volt. Hogy ő protezsált-e be, azt már nem tudom, de lehetséges. Ugyanis bizonyos fajta kiváltság volt, ha valaki ásatáson dolgozhatott a nyáron, és nem pl. a címerező táborban tudta le a kötelező nyári munkát. Na, meg persze sátrazás a pusztában, sírok, kincsek ábrándja lengte körbe az ásatást, meg persze a bátyám sztorijai. A társaság nem lehetett volna jobb nekem: válogatott gimnazista társaság, többségében nálam egy évvel idősebbek, akik a harmadik után jöttek ide. Ott volt akkor Palóc Jani (Pöle), Lázár Pista (Lazi), Farkas Feri (Fari), és Őze Sanyi (Őzike), aki velem egyidős volt. A bátyám már előtte pár nappal itthon volt és elmentem vele, hogy megfelelő szerszámaim legyenek. Ugyanis ásót, lapátot nekünk kellett vinni, és a bátyám tudta, hogy csak jó szerszámmal lehet normálisan és könnyebben dolgozni. Úgyhogy elmentünk a Négyesi-féle vasboltba, vettünk egy lapát fejet, és egy bodnárnál (akkor még volt Vásárhelyen!) nyelet rakattunk bele. Utána otthon megreszeltük, hogy jó éle legyen, mert csak azzal lehet majd jól megnyesni a szelvény alját, hogy szép egyenletes legyen, és kirajzolódjanak a sírfoltok. A szerszámokat és a személyes cuccainkat aztán elvittük a múzeum udvarára a megadott napon, és azt kiszállították egy teherautóval, az ásatás többi eszközeivel együtt. Sokéves gyakorlat alapján történtek az előkészületek. Hogy mi hogyan utaztunk ki, már nem tudom. Vonattal? Busszal? A teherautóval? De mindegy is. A lényeg, hogy egy június végi napon ott álltam újra a diófák mellett a székkutasi pusztában. Berendeztük a tábort, és elkezdődött a munka. A ledózerolt területen (lásd majd: A T-100-as) Bokorné vezetésével madzaggal, amit kisebb fapöckökhöz erősítettünk, kijelöltük a téglalap alakú kutatóárkokat, szelvényeket, amelyek hossza változó volt, de a szélességük egyforma (kb. 2 méter), így, ha ritkán szükséges volt, mert pont két kutatóárok közötti választófal alá esett egy sír, vagy annak egy része, akkor azt a falat el kellett bontani, és akkor a két szelvény egyesült. Na, szóval elkezdődött a munka, párba álltunk, az egyikünk ásott, a másikunk lapátolt. De nem kertész ásás volt ám az! Az ásót a rugójáig be kellett nyomni a földbe, és a rajta lévő földet a kutató árok mellé kellett dobni, lehetőleg minél messzebbre. Azért kellett jó messzire hányni, mert ha mélyíteni kellett az árkot, akkor esetleg visszahullott a föld, és akkor a nagy kupacot arrébb kellett terelni, hányni. Amikor kb. egy métert kiásott az egyik munkás, a másik kilapátolta a maradék földet. Ha a szelvény végére értek, akkor meg kellett nyesni a szelvény alját, hogy látszódjon, hogy van-e ott valami. Aztán a páros cserélt, hogy a hátuk, oldalunk egyenletesen legyen leterhelve. Hát kb. ez volt a munka lényege. Kb. reggel 7-kor kezdtünk, és délután négyig dolgoztunk. Volt benne egy rövid reggeli szünet és egy órás déli szünet, amit viszont nem fizettek. Nyilván közben egyre melegebb lett (néha azért volt felhős idő is), a Nap akadálytalanul sütött ránk. Persze lekerültek a pólók, és mink egy szál fürdőgatyában dolgoztunk tovább.

46 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Az elején én is ilyen zöldfülű voltam, és persze egyből leégtem, mint a többiek is. Utána kenegethettem magam, fájt is, kellemetlen volt, meg persze inget kellett felvennem. Később már kalapban voltam (elkunyeráltam Faritól, mert ő csak egyszer volt ásatáson), ingben, rövidnadrágban, és volt egy rossz bőr cipőm is, amit mezítlábasan viseltem. Az akkor kellett, ha járkált az ember, például ebédelni mentünk, illetve az ásáskor vettem fel, úgy nyomtam be az ásót a rugójára lépve. Előírás volt, hogy kötelező a zárt bőrcipő viselete, de ezt senki sem vette komolyan. A kis Hervai gyerek sem, aki Pestről érkezett hozzánk, a szülei gondolom Bokorné ismerősei voltak. Történt egyszer, hogy a két kutatóárok közötti falat el kellett bontani, mert valami sírfolt az alá esett. Hát az egyszeri okos fogta magát és elkezdte a falat ásóval lebontani, de úgy, hogy maga felé döfködött az ásóval, nem elfele. Na, sikerült is szépen, szakosan beleállítani az ásóját a saját, mezítlábas lábába. Spriccelt is vér rendesen, szerencsére ott volt az ásatáson a bátyám barátnője, a Tücsi is, aki értett valamelyest az elsősegélyhez, és tudott valami nyomókötést rögtönözni. Na, felraktuk az egyik szolgálati bicikli csomagtartójára az okost, és betekertünk vele a faluba. Nem emlékszem már, hogy ki volt velem, de ketten mentünk, meg a sérült. A kutasi orvos ellátta, ahogy tudta, de mondta, hogy be kell vinni Vásárhelyre, ahol összevarrják a sebet. Na, bekísértük, és a kórházban ellátták a fiút, és vis - szajöttünk vele együtt. Másnap, amikor sétáltunk befele a faluba a munka végén (a kocsmába) elképedve vettem észre, hogy végig a földúton, és az aszfalton is ott voltak a fiú vércseppjei, szépen sorban, olyan arasznyi távolságban. Hát jó, hogy olyan gyorsan beértünk vele az orvoshoz, mert még ott vérzett volna el, a nyomókötés ellenére is… A társaság először nem teljesen fogadott be. Mint később kiderült, afféle elkényeztetett, kiváltságos valakinek tartottak, aki nem illik közéjük, hiszen nem velük aludtam a nagy sátorban, hanem külön a bátyámmal, a kocsmában sem az ő asztaluknál ültem. A kocsmában egyébként az italok rendelésénél nem volt gondjuk, hiszen Farinak is, Pölének is nagy szakálla volt, így simán elmentek tizennyolc év felettinek. Fokozatosan kedveltek meg, mert voltak napok, amikor esett az eső, és akkor kint maradtunk a táborban, ahol zenéltek (Fari dobolt, volt vele egy kisebb méretű, három részből álló dob, Lazi furulyált, ő a városi fúvós együttesben is benne volt), verseket olvastak, beszélgettek. Én is be tudtam kapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe, mert volt olyan költő (G. Corso), akit ők nem ismertek annyira, én viszont igen, mert a bátyám miatt otthon megvolt a kötet. Nagy kedvencük volt az Üvöltés című antológia, amelyben beatköltők válogatott versei voltak, valamint Farinak megvolt A. Ginsberg Nagyáruház Kaliforniában című kötete. Farinak a barátnője volt Balog Erika, aki viszont a legendás „hippi” Balog Enci húga volt, így könnyen hozzájuthatott ilyen könyvekhez, zenékhez. Szóval én is tudtam bővíteni a közös kultúrkört, ráadásul akkor már a Beatles együttes zenéit, történetét is eléggé ismertem. Akkoriban, ma már szinte hihetetlen, voltak irigyelt, „menő” könyvek, amelyek azért megjelentek, de nagyon kevés példányszámban. Ezek az akkori kultúrpolitika által (támogatott, tűrt, tiltott) tűrt művek voltak, mert nem a szocialista értékeket hordozták. Megjegyzem, hogy így utólag belegondolva, nem is volt olyan sok alkotó és mű a tiltólistán: a legkiválóbb modern műveket el lehetett olvasni, meg lehetett nézni a mozikban. Szóval nekem megvolt az Ungvári Tamás féle Beatles biblia (menő könyv!), G. Corsotól az Utolsó gengszter (nagyon menő!), úgyhogy egy idő után befogadtak a „klikkbe”, ahogy magukat nevezték. Ráadásul az ásatás előtt frissen olvastam, teljesen véletlenül, egy pesti antikváriumban kezembe került, számomra abszolút ismeretlen szerző. P. Marshall Nincs helyed a temetőben c. könyvét (menő könyv!), amely nagyon hatott rám. Persze volt még több tagja

47 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. is ennek a társaságnak, de ők nem voltak kint az ásatáson. Szóval nekem egyre jobban tetszettek a gondolataik, lázadó nézeteik, polgárpukkasztó viselkedésük. Persze dohányoztak, hosszabb hajúak voltak. Ebben az időben lett mozgalomszerű a „csövesség” Magyarországon, lettek zenekarok, akik az új eszmét közvetítették (Piramis, Edda, Beatrice, P. Mobil, Hobó stb.) és ezek azért a régebbi, „hippi kultúrából” is táplálkoztak, szóval ez egy szép találkozás volt. Akik a hetvenes években nyomuló, semmi komolyabb dolgokról nem szóló, tinglitangli, dallamos pop zenét (pl.: Abba, Smokie), diszkózenét (pl.: Boney M) nem szerették (sokan voltunk ám ilyenek), azoknak itt volt a zenei alternatíva. Ezt a „két tábort” egyszerűen úgy hívták, hogy „csövesek” és „digók”. (A hivatalos kultúrpolitikának is tetszett egyébként a diszkózene, mert semmiről sem szóltak, csak felelőtlen jókedvről, táncikálásról.) A „csöves” zene, rock zenei alapon, társadalmi problémákról szóló szövegeket jelentett. Becsületről, szabadságról, aluljárókról, társadalom perifériáján élőkről stb. szóltak ezek a zenék. Szóval a társaim azért nem voltak „csövesek”, de mindenképpen egy lázadóbb attitűdöt képviseltek. Úgyhogy eljött a pillanat, amikor már az ő asztalukhoz ültem a kocsmában, elindultam a magam útján… 1976 óta nagy változás történt, már nem a sertéstelepre jártunk fürdeni, hanem a marhatelepre. Nekem ez minőségi ugrás volt, a hidegvizes slag után, meleg vízben lehetett, rendes tusolórózsa alatt tisztálkodni. Igaz, hogy tehenek között kellett eljutni a tusolóig, de azért a tehénsz..nak jobb szaga van, mint a disznó sz..nak. Aki nem hiszi, szaglásszon egyszer körbe ilyen helyeken! Fecskék cikáztak a fejünk fölött, szóval nekem ez érdekes volt, elfogadható, a többiek azért fintorogtak… Őze Sanyiról, ebből az időből két emlékem maradt. Ő, mint kutasi, nem aludt kint, hanem naponta kimotorozott az ásatásra. Egyszer az eső miatt kint ragadtunk, és jött a nagy ötlet, hogy rakjunk tábortüzet. Neki is estünk egy távolabbi fának baltával, és hoztunk is egy vastagabb ágat. Igen ám, de a fa nedves volt (naná!), nem akart semmiképpen sem lángra kapni, hiába raktunk alá csomó papírt. Na, szóval ekkor jött az Őze Sanyi az ő nagy eszével. Merthogy éles elméjében felderengett a megoldás, hogy a motorja tankjában ott kotyog a benzin! Valahogy ki is nyert egy bögrényit, és zutty rá a pislákoló tűzre. Hát lett meglepetés! A tűz ugyanis abban a pillanatban, ahogy találkozott a naftával, egyből a löttyintés ívében visszaégett a bögréig! Repült is a bögre gyorsan, Sanyink villámgyorsan felmérte a helyzet komolyságát… Egy másik alkalommal a társaság kitalálta, hogy utazzunk be Vásárhelyre, és nézzük meg a Fehér telefonok című olasz vígjátékot. Akkoriban a mozielőadások fél négykor, háromnegyed hatkor és nyolckor kezdődtek. Ahhoz, hogy időben visszaérkezzünk, legyen még buszunk, csak a háromnegyed hatos előadás jöhetett számításba. Igen ám, de ahhoz egy órával korábban be kellett volna fejezni a munkát, hogy elérjük a Vásárhelyre menő buszt (Őze Sanyi, mint bejárós, a menetrendet fejből tudta). Kérésünket tolmácsoltuk Bokornénak, aki ennek nem nagyon örült (nem mintha ez előfordult volna máskor is), és két alternatívát ajánlott fel. Az egyik az volt, hogy akkor aznap egy órával kevesebb bért kapunk. (A többiek ezzel a lehetőséggel éltek.) Vagy, a kieső földmennyisséget, még a rövidebb munkaidőben termeljük ki. Magyarán húzzunk bele, mint az állat, mivel az ő számítása szerint 1 óra = 1 köbméter. Szépen ki is mérte a 2 köbméternyi plusz földet, mi meg, csak azért is neki veselkedtünk. Őze Sanyi csákánnyal esett a földnek (nagy ötlet volt) utána csak lapátolnunk kellett a beomlott rengeteg földet. Hát igaz, hogy egy kissé megizzadtunk, de sikerült a nagy tett! Ezt Bokorné is elismerte, úgyhogy beutazhattunk Vásárhelyre mozizni…

48 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Érdekes, hogy a sátorban, a szabadban, a csontvázak közelében való alvástól egyáltalán nem féltem. Sem az esti kiballagástól, később kibiciklizéstől. Pedig sötét volt ugye, néha egy-egy éjszakai madár is elsuhant (még 1976-ban szórakoztatott engem a Németh Zoli a rézfaszú bagollyal, de erről majd később), és kutyák is ugattak a távolabbi tanyákon. De az út néptelen volt, soha nem találkoztam este senkivel a dűlőn. Egyszer volt csak, amikor a bátyám sátrában aludtam, hogy olyan furcsa surlódó hangokat hallok. Hát nem tudtam mire vélni, míg aztán rá nem jöttem, hogy azokat a fura hangokat a kukoricalevelek adják, ahogy a sátorhoz értek, amikor a szél mozgatta őket… Na, történt egyszer, még az ásatás elején, hogy a hétvégén kint maradtam a Pölével táborügyeletben. Az lett, hogy én szépen fogtam a hálózsákom, és átvittem a nagy kék, szép új NDK-s sátorba, ahol szalmával volt behintve a föld (a mezei egerek nagy örömére). Az alvással nem is lett volna probléma, csak hát éppen a Medárd-napi esőzések egyike éppen megjelent a kutasi égen egy csinos kis nyári zivatar képében. Jött is a nagy szél, csattantak a villámok, ömlött az eső, ahogy a nagy könyvben meg van írva. A sátor nem ázott be, becsületére legyen mondva, csak éppen mindenestül összedőlt. Mi meg benne, alatta! Szerencse, hogy a nagy fém merevítő rudak nem ránk estek, hanem valahogy úgy, hogy maradt egy kis alacsony rész, ahol éppen elfértünk. Gyorsan rájöttünk, hogy ezzel mink ketten nem tudunk mit kezdeni, pláne viharban, ez jó időben is több emberes feladat. De hát, hogy történhetett mindez meg? Hát úgy, hogy a sátormerevítő rudak több részből álltak, amelyeket egymásba kellett dugni, és a nagy szél a csodás, kék NDK-s sátrat addig cibálta, míg ezek szétváltak, és az egész, mint egy kártyavár összeomlott. Na, hát, ha ez már így történt, akkor mi mást tehettünk, mint a kis kuckónkban alukáltunk reggelig. Hétfőn aztán volt nagy meglepetés, mikor kiérkezett a vezetés, és kereste a sátrat, de nem látta, csak már egész közel. Végül is az lett a megoldás, hogy egy kutasi ember a rudakat átfúrta, és egy csavarral egymásba lehetett őket stabilan rögzíteni. Később is volt vihar, de a magyar-keletnémet kooprodukció terméke már kibírta azokat… Hogy milyen emberek éltek akkoriban kutason, erről eszembe jutott egy történet. Valamelyik nap este, a kocsma után, bandukoltunk hazafelé, és az egyik ház előtt várt ránk egy idős helyi férfi, aki megszólított bennünket, és beinvitált a házába minket. Ott elbeszélgetett velünk, és megkínált bennünket étellel, itallal. Nagyon finom szalámit, ami valójában vastag kolbász volt, készítettek akkoriban Kutason, egész apróra, szinte foszlósra darálták a töltelékét, úgy mondták, tótkomlósi módra készítik. Szóval az atyafi megvendégelt bennünket, megmutatta, hogy milyen a kutasi vendégszeretet, érdekes jóízű történeteket mesélt nekünk. Mint később kiderült, ő Gregus Imre bácsi volt, a híres Gregus Máté rokonoka, akiről iskola van Vásárhelyen elnevezve… Egyszer meg mi történt a kutasi kocsmában? Hát összeismerkedtünk a helyi sírásóval. Nagyon tartalmas szakmai megbeszélést folytattunk, némi szeszesitalok társaságában. Álmélkodva hallgatta a fülkesírokat, mi meg őt, ahogy előadta a szakmája csínja-bínját. Mennyi gond van, ha nagy a szárazság, vagy éppen, ha nagy a belvíz. A kis értekezésünk végén én nagy bölcsen megállapítottam, hogy tulajdonképpen nagyon hasonló munkát végzünk, csak annyi a különbség, hogy ő eltemeti, mi meg kiássuk a halottakat…

49 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kapcsolat a szülőkkel Érdekes időszak volt ez, ebből a szempontból is. Merthogy a szüleimmel nemhogy naponta, de néha még hetente sem volt kapcsolatom. Nem is találták még fel a mobiltelefont, a diófa törzsére ugyebár pedig nem szereltek fel telefonkészüléket. Arról nem is szólva, hogy a szüleimnek nem is volt telefonja. Először nagymamám járta ki magának, a Damjanich utcába pedig csak a rendszerváltás után valamikor, lett bevezetve a telefonvonal. Nem is volt az állandó beszélgetésre, „ellenőrzésre” igény, megbíztunk egymásban. Egyébként meg ott volt a levélírás lehetősége, ha pedig valami nagyon sürgős dolog adódott, akkor lehetett táviratot küldeni a postahivatalokból. A Béla-telepről Volt egy érdekes része Kutasnak, ahol érdekes, értelmes és barátságos emberek éltek, ez volt a Bélatelep. Pár helyi fiatal egymás mellett építkezett, és valamiért elnevezték ezt a néhány házat Béla-telepnek. Többször voltam, voltunk páran náluk, és ők is kijártak az ásatásra kíváncsiskodni, és persze a kocsmában is összefutottunk jó párszor. Itt élt Vaszilij (becsületes neve Blaskó János volt), a mindig mosolygós, nagy dumás, szőke szakállas építészmérnök a könyvtáros feleségével, a Magdival. Volt egy kis Polskija, amelyet csak „fingrostának” nevezett. A szomszédjukban Matyi (Kocsis Mátyás) élt feleségével és a kis fiúkkal, aki szintén csupa szív ember volt. Valamint még a „telepen” élt a „báró” is. Később is kijártam a Pölével hozzájuk, az ásatás után is. Sajnos mindketten (Vaszilij, Matyi) rákban fiatalon elhunytak, én még el tudtam tőlük búcsúzni. Lehet, hogy Csernobil áldozatai lettek ők is. Jó zenéket szerettek, szóval egy kicsit ők is hippi félék voltak, persze kutasi kiadásban, mert hogy a Béla-telep is egy kicsit kommuna szerű volt, átjártak egymáshoz, az ajtókat nem zárták. Persze a barátjuk volt a szintén kutasi Németh Zoli is, és a vásárhelyi „jófejeket” is ismerték, Balog Encit biztosan. Németh Zoli nevezett el engem meg a Palóc Janit (Pöle) jampecnek, amikor is a kocsmában ezzel a mondattal ült le hozzánk: Na mi van jampecek? Ez akkor volt, amikor az egyetemi szünetében ő is kijött egy-két hétre kicsit dolgozni. Emlékszem, hogy egy kemping biciklivel tekert ki az ásatásra, hozta az ásóját, lapátját is, és a diófának támasztott biciklijét azért lezárta. Elég sajátságos módon, kihúzta a bicikli nyerget a csövével együtt, és egyszerűen a hóna alá csapta. Hát ő az ELTE-n végzett, és utána a feleségével Csongrádra költözött, ahol a helyi gimnáziumban tanítottak. Aztán egy szomorú nap Szentesről autózott a Trabantjával Csongrádra, és a Tisza-híd előtt letért az útról az ártérbe, és ott halt meg infarktusban. A temetésén mi is ott voltunk (Oláh Peti, Jankó, Pöle és én, ha jól emlékszem), a vásárhelyi haverok képviseletében… Magdi, Vaszilij felesége így emlékezik vissza a Béla-telep történetére 2023-ban: „A Béla-telep onnan kapta a nevét, hogy 4-5 fiatal házaspár (egyébként barátok) a falu azon részén tudott olcsón telket venni. Mindenki először a „kis házat” húzta föl, amiben egy szoba, konyha, előszoba volt. Ebben laktunk és közben két-három év alatt építettük föl a főépületeket, kinek, hogy volt pénze. Egy módosabb asszony a barátnőjével arra sétált és hangosan azt mondta: – nézd már ezeket a putrikat. Mi-

50 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. kor Janinak ezt elmeséltem azt mondta, akkor ez Béla (cigány) telep lesz. Tibi (testvére) házikója volt az 1-es putri, a miénk a 2-es putri, Matyiéké a 3-as, (Matyi, Böbe és Krisztián) Báróéké a 4-es putri. Görögországból is így címeztük a levelet: Béla-telep 1-es putri. Közben lassan, szép emeletes és padlásteres házak nőttek ki a portákon.” A csiborok és a delirium tremens Hát szokás szerint ballagtunk vissza, a kocsma zárása után a táborba, hogy jól megérdemelt pihenésünket megkezdhessük. Van, aki kicsit tántorog, mert azért mindenki fogyasztott némi alkoholos italféleséget. Szépen beszélgetve (harsányan röhögve, ordítozva azért jó párszor, amiről a derék kutasiak egyből tudhatták, hogy a régész banda hazafelé tart) rójuk a flasztert, és elérünk a falu szélére, ahol az utolsó lámpa világított. Hát, uram teremtő! Mit látunk, elképesztő mennyiségben nagy bogarak nyüzsögnek ameddig a fény az aszfaltra vetül! Mi több, közöttük sündisznók járkáltak kedélyesen, és hangos roppanásokkal falták őket. Hú, mi van itt? Az italozástól (akkor még csak fröccsöt ittam) már ilyen ifjan látomásom támadt, és a súlyos alkoholistákat érintő érzékcsalódás, a delirium tremens kopogtat nálam? Mivel mindig is érdekelt a természet világa, jobban szemügyre vettem a termetes bogarakat, és felismertem, hogy ezek bizony óriás csiborok egytől egyig, amelyek hazánk második (a szarvasbogár után) legnagyobb testű bogarai. A neonlámpa fénye olyan csalogatóak voltak a számukra, hogy nem bírtak ellenállni a csáberejüknek. Lehet, hogy párzási idejük is volt épp. A lényeg, hogy elég szürreális látvány volt, és hozzá még hallani, ahogy a sünök ropogtatják őket, hát! És én is megnyugodhattam, hogy a delirium tremens még várat magára… A T 100-as 1979 júniusa Székkutas határában talált, egy hatalmas kukoricaföld szélén, a Diófás-dűlő mellett, ahogy a helyiek nevezik (hivatalosan Kápolna-dűlő), és éppen egy fekete kátránypapír falú budit állítunk fel. A teherautóról lepakoljuk a különböző eszközöket, ládákat, szerszámokat, sátrakat, mérőműszereket, egyebeket. A legfontosabb helyiséggel kezdjük a tábor építését, a budival. Először kiássuk a gödröt, rákerül az ülőke, és beássuk a fakeretű, fekete kátránypapírból álló oldalfalakat. Hát elég kókány munka, de a célnak megfelel. Elég röhejes látvány, a térdig érő kukoricák között álló „tábori budi”. Utána megnőtt a kukorica, és abban már eltűnt a jeles építmény. Ösvény vezetett hozzá, mint egy erdőben, csak itt fák helyett zöld kukoricák sorakoztak. Azt, hogy éppen foglalt-e, és ez messzebbről látszódjon, úgy oldottuk meg, hogy egy kukoricát felszögeltünk a budi falára, és ha az felfele állt, akkor foglalt volt éppen. Utána jön a „a legénységi sátor” vadonatúj, szép kékszínű, NDK-s gyártmány, látszik, hogy van haladás. A sátrat körbeárkoljuk a viharokra való tekintettel, és behordjuk a különböző személyes eszközöket. Jön a „parancsnoki sátor”, egy régi katonai sátor, amelybe az ásatáshoz szükséges tárgyi felszerelések kerülnek. Nemsokára megérkezik az ásatást vezető Bokorné Nagy Katalin, és az ő irányításával folyik tovább a tábor kialakítása. Egy szomszédos