eVásárhelyi Látóhatár Antológia 2023

51 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. tanyából kérünk pár bála szalmát, az kerül a földre, azon fognak aludni az ásatási munkásfiúk. Nagyon jó egyébként szalmán aludni, mert felveszi szépen az ember alakját. Egy párszor én is aludtam így a hétvégi táborügyeletben. Én külön sátorban aludtam a bátyámmal. Szóval jön a következő feladat, a tavaly elásott üveg bor megtalálása. Ez azért fontos, mert az alapján lehet meghatározni geodéta módszerekkel, hogy hol fejeződött be a múlt nyári ásatás, hol kell folytatni az avar temető feltárását. És a szervezés csodája (és az Új Élet Tsz nagyvonalú segítése): felhangzik a dűlőút felől a lánctalp csikorgása, nyikorgása, megjött Szepesi úr a T 100-as, tolólapos bulldózerrel! Évekkel előtte, amikor még vízhordó minőségben dolgoztam, még nem volt ilyen luxus! Ugyanis a bulldózerrel Szepesi úr szépen, akkurátusan legyalulta a föld felső rétegét, és alatta már csak a homok maradt, amit kimondottan könnyű volt kiásni, lapátolni, és persze az ásatás is gyorsabban haladhatott. Szóval ettől a nyártól kezdve mindig megjelent Szepesi úr, és áldásos munkája nyomán feltűntek és szépen kirajzolódtak a sárga homokban, a feketefölddel kevert téglalap alakú sírfoltok. Minden ásatás kezdetén precízen felhangzott a lánctalp nyikorgása, csörömpölése, és Szepesi úr elkezdte a földet tolni… Később hallottam, hogy Szepesi úr gondolt egy nagyot és merészet, hogy ő bizony megöngyilkolja magát. De nem ám csak úgy, mint az átlagos bugris népek, hanem úgy, hogy azt emlegessék sokáig. Hogy miért tette azt én nem tudom. Talán magányos volt, beteg, nyugdíjba küldték, vagy mindez együtt, de a lényeg, hogy megtette. Szépen kicsörömpölt valahova a határba, és elindította a masináját. Hát az meg szép lassan, komótosan haladt. Szepesi úr leszállt a vezetőfülkéből, elébe ment a T 100-asnak és szépen elébe feküdt… Hát ezt eszelte ki Szepesi úr az ő nagy eszével. Leletmentés Kishomokon 1980 júniusában történt, tehát még a székkutasi nyári ásatási szezon kezdete előtt, hogy Kishomokon egy homokbányában a földmunkák közben sírokat találtak az ott dolgozók. Bokorné Nagy Katalin értesített valahogy, hogy kellene a segítségem az ottani ásatáson, ami tulajdonképpen leletmentés volt. Nekem már vége volt a tanításnak, úgyhogy ráértem. Három napig tartott a munka, minden nap ki kellett bicikliznem, az ásóval, lapáttal, a napi munka végeztével meg vissza Vásárhelyre. Itt is szelvényeket jelöltek ki, és abban kellett dolgozni. Ugyanúgy, mint Kutason, egy ásónyomnyi földet kiásni, kilapátolni, és megnyesni a kutatóárok alját, hogy látszódjon, hogy van-e ott valami. Na, itt képet kaptam arról, hogy milyen az, ha nem dózerolják el a föld felszínét, és a kemény, gyökeres földben nekem kellett lehatolnom a mélybe. A gyökerekről még csak annyit, hogy a kutasi ásatás vége fele (1986-87 körül) a székkutasi Éj Élet Mgtsz kitalálta, hogy arra a területre nem kukoricát vetnek, hanem lucernát. Hát az elég érdekes volt, a mi szempontunkból, mivel a lucerna gyökere nagyon mélyre lehatol, és azt állandóan vágnunk kellett, na meg a csontvázakat is teljesen benőtte, szegények úgy néztek ki, mintha kiszőrösödtek volna… Mindenesetre pár gepida sírt találtunk Kishomokon, és én is találtam egy sírt, amelyben egy ezüst övcsat is volt. Arra emlékszem még, hogy az egyik nap nagyon rám jött a szapora, és persze itt még budi sem volt. Úgyhogy elbandukoltam egy kis susnyásba, és ott adtam vissza az anyaföldnek, amit tőle kaptam…

52 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. A Röp Zoli Kutason mindig történt valami. Úgy 1980 vagy 81 nyarán a kocsmában két új, érdekes „arc” tűnt fel, a Röp Zoli, és a társa, a pilóta, a Szimbi. Valószínűleg Vaszilij nevezte el így őt, mert aki repülős, és Zoli is mi más lehetne, mint Röp Zoli? Mint kiderült, ők az ország más vidékről szerződtek ide, a mezőgazdasági idényre, és a feladatuk pedig a légi permetezés volt. A műszak után meg ugye hova mehettek volna máshova, mint a kutasi kocsmába. Ott persze egyből összehaverkodott velük Vaszilij, és ugye a barátunk barátja, az a mi barátunk is, így hamarosan egy asztalnál ültünk velük, és hallgattuk a repülős, és egyéb sztorijaikat. Szóval ők egy szovjet gyártmányú AN 2R (Ancsa becenevű) kétfedelű repülőgéppel dolgoztak, az egyikük volt a pilóta (Szimbi), a másikuk pedig a technikus, szerelő (Röp Zoli). Alap feladatuk a légi permetezés volt, és ők, mivel szovjet gépet vezettek, buzgón ápolták az orosz pilóták szokásait, csak nem vodkával, hanem pálinkával. Bár azt a kommersz tömény italt, amit akkoriban a kocsmákban mértek, hát csak nagyon nagy jóindulattal lehetett pálinkának nevezni. Ritka borzalmas volt a cseresznye, a barack, a körte, a törkölyről, no meg a vegyesről nem is szólva. Állítólag annyi köze volt a cseresznyepálinkának a cseresznyéhez, hogy a magjából készült, ami a konzervgyárakban szemétként maradt. A törkölynek meg a szőlőhöz annyi, hogy amikor szállították, és egy szőlő tábla mellett haladt el a szállítmány, hát pont annyi szőlőt látott. Szóval, visszatérve az ivási kultúrájukra, minden áldott nap záróráig piáltak a kocsmában, és már hajnalban, még fél részegen, már repültek a földek felett, és permeteztek. Nos, ez a Szimbi valamiért nagyon kedvelte a cseresznyepálinkát, ő viccesen Csereskovának hívta, az első szovjet űrhajósnő nevét (Tyereskova) házasítva a kedvenc italmárkájával. Viszont a barackpálinkát pedig roppantul utálta, szinte antagonisztikus gyűlölet élt benne, meglehet, hogy régi iszonyatos berúgásának az emléke, mert ahogy írtam, mindkét szeszesital egyformán borzalmas volt. Na, szóval, hogy szavamat ne felejtsem, akkoriban szokás volt, hogy a töményeknél „kísérőt” is adtak mellé. Ez ugyanúgy fél decis pohárba volt töltve, és egyszerű szódavíz volt. Nos, a Szimbi megrendelte a szokáskos Csereskováját, kísérővel. A pincér térült-fordult és lám csak már ott is volt a kockás abroszon az áhított nedű. Szimbi nyúlt, lehúzta az egyik poharat, amiben a cseresznyepálinka rejtőzött, és utána egyből leküldte a másik pohár tartalmát is (persze ez nem az első pohár volt már az aznapi társas összejövetelen), abban a hiszemben, hogy jön a gyomrot hűsítő szódavíz. Hát nem jött, hiába várta, mert a sors és a pincér szeszélye közbeszólt. Utólag, Sherlock Holmes-i logikával kibogozva a fondorlatos történetet, összeállt az események sorozata. Valaki, ugyanakkor, mint a Szimbi, a kocsmában kért egy fél barackot, szintén kísérővel. Nos, ő valószínűleg kapott az asztalára két szép, vastag falú féldecis üvegpohárban két kísérőt (a pincér érdekében szólva, már ő sem volt teljesen józan). Aminek a behörpintése ugye nem jár borzalmas hatással, hacsak nem szenved víziszonyban az illető. De a fordítottja már súlyosabb eset, különösen, hogy kis elbeszélésemből már ismerjük, hogy az illető, a Szimbi, milyen viszonyban állt a barackpálinkával… Elképesztő volt a hatás, vörösödött a feje, elakadt a szava, hörgött, majd üvöltött, szóval többen a kocsmában azt hitték, hogy most itt emberhalál lesz. Vagy a Szimbi fordul le a székről, vagy a pincér fog meglakolni a galád tettéért. De végül is az ügy elsimult, mindenki életben maradt… Szóval elég vagányok voltak mindketten, és hogy milyen alacsonyan repültek virtusból, vagy szimplán hülyeségből, ügyetlenségből, arra bizonyíték, hogy elmesélték, hogy találtak a repülőgép kerekeinél be-

53 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. szorult búzaszálat. Amikor pedig néha az ásatás környékén volt munkájuk, akkor ránk repültek, integettek a pilótafülkéből, mink vissza a lapátnyéllel, és megbillentették a szárnyat, köszönésként… Sírt bontok 80 éve még biztos, hogy szokásban volt Kiszomboron a padmalyos temetkezés, amikor is kiástak egy rendes sírt, majd annak az oldalába készítettek egy másik üreget, amelyet deszkával béleltek, hogy be ne szakadjon, és oda rejtették el a halottat. (Dr. Hideg Éva közlése, aki látott ilyen sírt egy későbbi mellé temetés alkalmával.) A székkutasi késő-avar kori temetőben többféle temetkezési módot alkalmaztak. Egyben viszont egyformák voltak, a tájolásuk kelet-nyugati irányú volt, (előtte éltek ott szarmaták is, akik szintén ide temetkeztek, de ők észak-déli tájolású sírokat ástak, és az avarok nemes egyszerűséggel keresztbe vágták azokat és kihányták az ott talált csontokat) arcukkal a felkelő nap irányába néztek a holtak. Volt a szokásos mód, hogy ástak ugye egy téglalap alakú sírt és abba temették el a halottat, ahogy manapság is. Aztán volt olyan, hogy egy ágyszerűségen temették el az elhunytat. Ez úgy derült ki, hogy amikor a sírtbontó leért a sír aljára, ahol már minden homokos volt (sárga színű), és nem kevert (feketés színű), akkor azt látta, hogy a téglalap alakú sírgödör végében, a sarkainál négy, nagyjából négyszögletes folt maradt. Azt kiásva nem volt benne semmi, csak némi famaradvány esetleg. Utána itt is találtak a fentebb leírt padmalyos sírokat. A legfurfangosabb viszont a fülkesír volt. Ez is úgy indult, mint egy normál sír, de ahogy haladt lefele az ember a sötét, téglalap alakú sírfoltban, az egyszer csak elkezdett fogyni és csak a végében maradt egy kis kb. négyzetalakú folt. A cseles avarok ugyanis a normál sírgödör végében egy ferde aknát ástak, és oda csúsztatták be a halottat. Hát ezt kibontani elég körülményes volt, ugyanis hozzá kellett férni a csontvázhoz, az meg csak úgy ment, hogy oldalról végeztük el a sírfeltárást. Ehhez egy jó nagy gödröt kellett ásni, a kis folt mellett, és folyamatosan nyesve a falát, szépen kirajzolódott a sírfolt, de oldalról. Amikor meglett a folt vége, akkor óvatosan el kellett távolítani az akna felett lévő bolygatlan földet, és akkor el lehetett kezdeni oldalról a bontást. Nekem is lett egy ilyen sírom, amikor már megbíztak sírbontással, feltárással is. Szép kis munka volt, arra is figyelni kellett, hogy lépcsőfokokat is hagyjak, mert a gödör alja kb. 2,5-3 méter mélyen volt, ahol dolgoztam. Érdekesség, hogy néha temettek cserép korsót is a halott mellé, de azt egy kicsit mindig megcsorbították, még a kis darabjai is megvoltak, szinte látni lehetett a pillanatot, amikor az avar sírásó odaüt egyet az ásójával a korsó peremére, hogy az ne legyen ép. Mert ami itt, a mi világunkban csorba, az a túlvilágon egész lesz, ami jobb felől van, az baloldalra kerül, minden pont fordítva lesz. Még a temetőben a temetkezési helyek is mutatják ezt a fordított világképet. Ez az ősi, fordított világkép maradt fent (állítólag) ebben a kis gyerekmondókában: szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda. A sírbontást pedig úgy kellett megkezdeni, hogy először megkerestük a kemény lábszárcsontot (a sír tájolása alapján tudtuk, hogy hol kell lennie, kivéve a fülke sírnál, mert ott bizony nem volt semmi, ahol a lábnak kellett volna lenni. Ehhez spaklival egy kb. 10 cm szélességű, vájatot készítettünk a sírfolton belül. Ha meglett a két csont, akkor kezdődhetett a bontás. Ha nem, akkor még egy ásónyomnyi földet el kellett távolítani. Ez addig ment míg meg nem lett a lábszárcsont. A sírbontáshoz voltak különböző eszközeink, szeneslapáttól kezdve, a különfé-

54 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. le spaklikon keresztül a durvább és finomabb ecsetekig. Valamint voltak külön erre a célra kovácsnál vagy más iparosnál gyártatott „szurka-piszkák”. Ezek vasból készült hosszúkás kb. egy arasznyi eszközök voltak, melyeknek a két végét különféleképpen képezték ki: hegyesre, kanál alakúra stb., hogy a finomabb bontási feladatokat is el lehessen végezni. Érdekesség, hogy az ezeket is tartalmazó múzeumi faládákon még rajta volt a festés, miszerint azok Banner János világhírű leleteket adó, kökény-dombi ásatásán is már ott voltak, a második világháború előtt. Szóval utána a bontó szép lassan, óvatosan eltávolította a csontvázról, és az esetleges sírmellékletekről a kevert földet, és addig haladt, míg mindenhol sárga, bolygatlan föld került elő. Megjegyzem, hogy ez akár több napig is eltarthatott, és mivel sokszor nagy meleg volt, a csontvázat borító föld is keményre szikkadt. Ezért látható az egyik képen, hogy a csíkos pólómat ráterítettem a csontvázra, hogy ne érje annyira a napfény és nem hülyéskedésből tettem rá. Szóval a bontás befejeződött, utána jött a rajzolás, a fotózás. A legvégén pedig felszedték a csontokat, a koponyából a földet kiöntötték, és papírba csomagolták a csontvázat. Azok bekerültek a Móra Ferenc Múzeum raktárába, és estleg később embertani vizsgálatokat végeztek rajtuk. Hát énnekem ez már akkor se nagyon tetszett, és azóta sem. Én visszatemettem volna őket a dokumentáció után, hadd nyugodjanak békében… Millió, millió rózsaszál A faluban, a központban, az ABC épületében, a sarkon volt egy presszó. Ide ritkán jártunk, mert munka után mindig a kocsmába mentünk, mert oda jöttek az ásatási lányok is. Néha, ha esett az eső, és nem lehetett dolgozni, akkor értékelődött föl a hely, mert jóval közelebb volt a táborhoz, és ez elég fontos szempont. Ebbe a becsületsüllyesztőbe is hasonló figurák jártak, mint a kocsmába, a falu dolgos, vagy kevésbé dolgos parasztjai, melósai, akik napközben is beöntöttek valami lélekerősítőt. Szóval ebben a csodálatos, tipikus szocialista (Csongrád Megyei Vendéglátó Vállalt) presszóban a kor csúcs technikája is megtalálható volt, a csillogó-villogó zenegép. Ma már nehéz elképzelni, hogy ez hogyan működött, de a lényeg az volt, hogy volt benne egy csomó kislemez, amiknek volt ugye A és B oldala, egy-egy számmal. Nos, akik nemcsak alkoholra szomjaztak, hanem zenei kultúrára is, azok beletúrtak a pénztárcájukba, és előkerestek egy Bélást (a réz kétforintost hívtuk így), amit a zenegép megfelelő résébe dugtak, kikeresték a kedvenc számukat, ami billentyűkre rá voltak írva, megnyomták azt, és láss csodát, a gép kikereste az adott kislemezt, rárakta egy lemezjátszóra és felcsendült a kívánt zenei csemege. Persze ezek a kor, enyhén szólva is elég vegyes slágerei voltak. Azért voltak jobb zenék is, de általában csupa nyálas, hülye szövegű zenék voltak olyan előadóktól mint: Záray Márta, Vámosi János, Máté Péter, Korda György, Soltész Rezső, Apostol, Color, Expressz együttes és hasonló f...ságok. Hát ebből a borzalmas giccs mezőből is kiemelkedett egy bizonyos Csongrádi Kata művésznő dala, a „Millió, millió rózsaszál”. A zene nyálas, a szöveg infantilizmusára álljon itt bizonyságul a szám eleje:

55 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. „A festő megkívánt egy nőt, egy ünnepelt énekesnőt, Ki mindig a szívről dalolt, a rózsa a kedvence volt. A festő mindent eladott, a házat hol eddig lakott, Rózsákat vett vagyonán, s megkapta mindet a lány. Millió, millió, millió rózsaszál, vérvörös takaró tavaszi út porán. Millió, millió, millió rózsaszál, gyönyörűbb üzenet senkitől nincs talán...” És ez ilyen emelkedett stílusban folytatódik még hosszasan tovább. Na, de ezzel önmagában nem is lenne olyan nagy baj, mert hát az ember azért ember, hogy választhasson. Persze, ha lehet! Mert mi is történt egy szép esős, borult, nyugalmas délelőtt a presszóban, amikor az ember legszívesebben csak álmodozna csendesen valami semmiségről, szürcsölgetve a sörét? Beállított egy atyafi, előre kitervelt céllal (ezt a büntető törvénykönyv súlyosbító körülménynek veszi), elővette a buksztárcáját (pénztárca), és kivett belőle legalább tíz darab Bélást (ebből is látszik, hogy készült a gaztettre az elvetemült bugris) és egyesével elkezdte behajigálni a gépbe. A pénzek csörögtek, mink felfigyeltünk, hogy ugyan vajon milyen zenei csemegében fognak minket részesíteni, ráadásul ingyen? Nos, a kezdeti lelkesedésünk, kíváncsiságunk hamarosan csökkeni kezdett, mint a Velencei-tó szintje nyáron. Az első felcsendülő szerzemény ugyanis a „Millió, millió rózsaszál” volt. Igen ám, de a második is, a harmadik is, a negyedik is és így tovább. Ez az elvetemült fül-gyilkos tízszer egymás után akarta élvezni ezt a szörnyűséget, és persze üvöltött a zenegép. Nem tudtál elbújni előle, betöltötte, uralta az egész presszó légterét. Amikor nagy keservesen véget ért a spanyol inkvizíciót megszégyenítő kínzás, újra a bukszájába nyúlt ez a gyilkos, és mi szégyen, nem szégyen, elmenekültünk a helyszínről. Ahogy a szólás-mondásunk tartja: szégyen a futás, de hasznos! Egészen elfutottunk a közeli kultúrház pincéjéig, ahol egy másik italmérés működött, amiről a következőkben írok egy kedves kis történetet, amely a népi nyelvemlékeknek állít maradandó emléket… Kű van? Székkutasra is betört a fejlődés, a kultúrház vezetője és gondolom a falu okos emberei (tsz-elnök, tanácselnök) úgy gondolták, hogy létrehoznak egy méltó ivóhelyet, hogy ne csak a régi kopott kocsma legyen a vasútállomás mellett, meg a presszó. Az elgondolást tett követte, és a kultúrház alagsorában létrejött egy kultúrivó, amelynek a pultja egy nagy teremben volt, ahol hétvégenként diszkót lehetett rendezni a

56 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. helyi és a környező települések (Nagymágocs, Orosháza) fiatalságának nagy örömére, akik jól össze is verekedhettek a kultúrház kertjében… De, tényleg! A kor modernebb színvonalát abszolút hozta a helyiség. Bárpult, bárszékek, a tükröspolcokon csillogó, villogó „nyugati” italok, cigik, kellemes, diszkrét megvilágításban. Hát egyszer úgy adódott, hogy az ég csatornái megnyíltak és elkezdett esni az eső. A kibontott, félig kibontott sírokat fóliával letakartuk, és befejeztük a munkát. Esőnapra is járt fizetés, igaz csak a normál bér fele. Kint nem akartunk unatkozni, hát besétáltunk a faluba, és a kultúrház presszója közelebb is volt a táborunkhoz, úgyhogy oda tértünk be egy szép, esős délelőtt. Szépen, illedelmesen iszogattunk, amikor is megjelent egy helyi atyafi az előbb leírt, csillogó-villogó presszóban. Nem lehet mondani, hogy túlzottan kiöltözött volna, inkább csak úgy munka után, közben, helyett ugrott be egy kis iszogatásra. Egy gyönyörű sáros gumicsizma volt a lábán, némi beleragadt szalmaszállal, mondom: esős, sáros idő volt. A lábbelijét kiegészítette egy koszos, kopott, kék munkásnadrág és kabát, és tisztességben megőszült fejét egy gyönyörű svájci sapka fedte be. De! Akkoriban is voltak hülye emberek, nemcsak ma, mert szinte divat lett, hogy a svájcisapka tetején lévő kiemelkedő kis dísz fityegőre egy lyukas kétfillérest ráhúzzanak. Ez fáradságos és nagyon innovatív munka volt, hiszen a kétfilléres lyuka sokkal kisebb volt, mint a sapka fityegője! No, de a divatért mindent! Emberünk is így gondolhatta, mert büszkén viselte a különleges sapkáját, és a következő mélyértelmű párbeszédet rögtönözte a pultossal, miután megjelent a teremben: - Kű van? - Van kű. Hány kű? - Kettő kű. Na, itt most meg kell állnunk egy pillanatra. Először is mi nagyon élveztük az egész jelenetet, abszurd és komikus volt az ellentét a hely csillogása és a vendég megjelenése között. Másodszor, a pultos egy pillanatra sem lepődött meg, a világ legtermészetesebb módján kommunikált a kedves betérő vendéggel, valószínűleg jól ismerte már. És most lefordítom egyszerű, primitív hétköznapi nyelvre az elhangzott fennkölt párbeszédet: - Kőbányai világos sör van? - Van Kőbányai világos sör. Hány kell belőle? - Kettő kell. Szóval ilyen roppant eredeti emberek laktak annak idején Székkutason, és még azt mondják, hogy falun nem történik semmi, azaz sömmi… Az első Speedo fürdőnadrágom rövid és szomorú története Hát, akkoriban egy jó fürdőnadrágot sem lehetett csak úgy kapni, mint manapság. Ezért is volt, hogy az első, ásatási fürdőnadrágom, az bizony házilag készült. Természetesen volt a gyerekkoromban is „rendes”

57 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. fürdőnadrágom, de azt kinőttem. Emlékszem, hogy gyerekkoromban a strandon a szegény gyerekek bizony a fekete színű tornanadrágjukban fürödtek, amit akkoriban „dinamó gatyának” hívtak. Szóval, a bátyám szerzett rugalmas, fürdőruhának való anyagot, aminek kék színe volt, hozzá műszálas zsinórt, lehet, hogy szabásmintát is, és nagymamám megvarrta. Tulajdonképpen egész jó volt, a korabeli divat szerint „fecske” formájúra készült. Hát ebben kezdtem az ásatási pályafutásomat, és a vásárhelyi strandra is ebben jártam. No, de egyszer csak eljött a nagy pillanat, pénzem is volt a fizetésemből, és megláttam, hogy a sport- és játékboltban lehet igazi, Speedo márkájú fürdőnadrágot kapni, még ha kicsit drágán is. Nagyon menő, nyugati gyártmány volt. Alapvetően fekete volt a színe, sárga, piros csíkokkal és persze a márkanév és a logó is jól láthatóan virított az elején. Hát onnantól kezdve ebben virítottam az ásatáson. Na, de mi történt egyszer? Akkor már bent fürödtünk a faluban, az Új Élet Tsz központjában, már viszonylag rendes, cementaljú, több fülkés tusolóban, az előtérben pedig padok voltak, ahol rendesen fel-le lehetett venni a ruháinkat. No, én szépen beálltam az egyik fülkébe, és a Speedo márkájú fürdőnadrágomat szépen ledobtam magam elé, hogy azt is érje közben a kellemes vizecske. Amikor végeztem, hát fel akartam venni a becses ruhadarabomat, de csak venném, mert nem látom. Hűha, nézek jobbra, nézek balra, de akkor sincs sehol. Hát, nagysokára fény gyúlt az elmémben és rájöttem, hogy nem mágikus varázslat történt, hanem egyszerűen a kis négyszögletes lefolyón lecsúszott, leúszott és elhagyott a csodás fürdőgatya. Szinte vadanatúj volt a hűtlen! Szóval a kalandvágyó Speedo márkájú fürdőnadrágom elindult a maga kalandos útján a KútvölgyKakasszéki-csatornán. Ezzel a tragikus eseménnyel véget ért a szép, de sajnos rövid együttélésünk… Az egy kanta sör 1983 nyarán történt ez a meghökkentő, kellően titokzatos eset. Akkor történt, hogy Őze Sanyi (aki Székkutason lakott) a nyári szünetben hazalátogatott Budapestről, ahol az ELTE-re járt és pár hétre beállt dolgozni az ásatásra, mint régi kipróbált munkás. És mit tesz isten, épp húsz esztendős lett. Hát elkezdtünk tanakodni, hogy mégis milyen ajándékot vigyünk neki, mert meghívott minket egy kis születésnapi iszomra a szülői házba. Szóval hamarosan konszenzusra jutottunk, hogy az akkoriban szokásos selyempapírba csomagolt üveg bor az elég hervadt dolog, nincs benne semmi eredeti. Jöttek a probléma megoldására rávezető kérdések, ilyesmik: Te az Őze Sanyi szereti a sört? Hát igen, Őze Sanyi a sört is szerette. No, de egy üveg sörrel mégsem mehetünk oda. Akkoriban dobozos sört még nem lehetett kapni, az üveges meg nehéz és macerás lett volna. Hát akkor jött ám a nagy ötlet. Az ásatáson voltak vizeskanták, szép ronda alumíniumból készültek, de ami a lényeg, hogy nyolc liter víz fért beléjük, vagy nyolc liternyi más folyadék, például akár csapoltsör is… A gondolatot tett követte, mert akkor még fiatalok, tettre készek és kellően bohémok voltunk. A munka végeztével bementünk a faluba az Új Élet Tsz központjában lévő tusolóba, ahol lefürödtünk, majd irány a közeli kocsma. No, ebbe az archaikus kocsma kerthelyiségébe, amely a vasútállomáshoz feküdt közel, kétféleképpen is be lehetett térni így nyáron. Az üzlet felől az utca irányából, ami inkább egy szép, poros kihalt térszerűség volt, illetve oldalról, közvetlenül a kerthelyiségbe. Mink négyen voltunk, no meg a kanta, és az utóbbi módot választottuk. A kerthelyiségben páran lebzseltek, hiába a kutasiak ilyenkor nyáron, dologidőben, a földeken szorgoskodtak. Mink is ott szorgoskodtunk egyébként, csak mink szép

58 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. gödröket ástunk, amiknek, valljuk be, mezőgazdasági haszna elég csekély volt. Na, szóval bemasíroztunk így szépen, és helyet foglaltunk az egyen zöldre festett, falécekkel borított fémvázas székekre. A bádog asztal négyszögletes alakú volt és az is szép zöld színű volt, amit a kockás terítő diszkréten eltakart. A pincér éppen nem tartózkodott kint, mink helyet foglaltunk, és az asztal alá raktuk a kantát. A kerthelyiségben volt egy nagy fa, annak az árnyékában ültünk, nyugalom, szeretet és béke honolt köröttünk. Nemsokára jött a pincér felvenni a rendelést. Én rendeltem, és nem apróztam el, egyből kértem húsz korsó sört. Igen, mert egyet-egyet csak megtudtunk inni (naná!), tizenhatot pedig a kantába szándékoztunk önteni. A pincér azért nagyot nézett, de én megjegyeztem, hogy nagy meleg van, és bizony megszomjaztunk munka közben. Hát, biztos gondolt valamit a régészekről, illetve a régészet és az alkoholos italok kapcsolatáról, de sokat látott pincér volt, megvonta a vállát és bement a pulthoz, hogy teljesítse a rendelést. Nemsokára térült-fordult és a húsz korsó sört szépen az asztalra pakolta. Ezek után újra eltávozott. Na, nekünk se kellett több, a tizenhat korsó sört szépen beleöntöttük a kantába, ami elég gyorsan sikerült, mert az akkori csapolt kőbányai nem nagyon habzott, mondhatni alig-alig. A fejenkénti egy-egy sört pedig gyorsan betermeltük, mert hát tényleg szomjasok voltunk. Hát kis idő múlva újra kijön a pincér, és a következőt látja (bár nem hisz szerintem a szemének): az asztalon húsz üres korsó, és én vidáman integetek, hogy hozzon már még négy korsó sört… Hát itt tényleg látszódott rajta, hogy komolyan megdöbbent. Mi történhetett? Időhurokba került? Elrabolták közben az Ufók? Ilyen rövid idő alatt nem szokás ennyi sört meginni, vagy ha mégis, akkor sokkal részegebbnek kellene lennünk, ráadásul egy hölgy is volt a társaságunkban (a későbbi első feleségem, Erika). Szóval a pincérünk erősen megrendült. Én már élveztem a szitut, tudtam, hogy ez sztorivá kezd alakulni, úgyhogy mikor hozta a következő kört, a négy korsó sört, én egyből megfogtam az elsőt, és amíg pakolászott, egy hajtásra megittam (akkor még tudtam ilyen kunsztokat csinálni), és azzal a mozdulattal visszaraktam a kerek, alumínium tálcájára, és még hozzá fűztem, hogy ugye mondtam, hogy szomjasok vagyunk… Aztán távoztunk, ahogy bejöttünk, csak persze fordítva, és egy sörrel teli kantával. Hogy aztán az ablakból látta-e vagy sem a kantánkat, és ezáltal fény gyúlt-e a kobakjában, azt már én nem tudhatom. Annyit viszont igen, hogy Őze Sanyi nagyon meglepődött és megörült az eredeti születésnapi ajándéknak, és stílusosan a kantafödőből ittuk meg utána a sört… A Túra Csepel útra kel Hát az az igazság, hogy nagyon meguntam a napi hosszú sétákat be a faluba, és addig-addig törtem a fejem, míg rájöttem, hogy a legjobb az lenne, ha nekem is lenne kint biciklim, mint az ásatás női tagjainak, akik egyébként bent, a régi iskola épületében aludtak az ásatás ideje alatt. Valahogy az nem jutott eszembe, hogy feladjam vasúton csomagként, amire egyébként volt lehetőség akkoriban is. Szóval addig agyaltam míg rájöttem, hogy a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha kikerekeznék Székkutasra az ásatásra. Az elképzelést tett követte, a vázra felkötöttem az ásót, a lapátot. A csomagtartóra felkerült a sátram, a hálózsákom, a felfújható Pálma márkájú matracom, a kormányra két szatyor megpakolva ezzel-azzal és még egy hátizsák a vállamra. Felszállni nem volt egyszerű, mert nem tudtam a jobb lábamat átvetni a cso-

59 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. magtartó felett, de ezt is megoldottam úgy, hogy valami magasabb helyre (pl. egy pad) felállva indultam el, a megálláskor vagy szintén egy ilyen mellé érkeztem, vagy szépen eldöntöttem a felszerszámozott biciklit és úgy kászálódtam le róla. A biciklim fekete színű Túra Csepel márkájú 28-as méretű férfi bicikli volt, és sok-sok éven keresztül szolgált hűen. Annyi újításom volt, hogy a bátyám által nem használt szovjet Fecske márkájú biciklijéről a kiváló, jól rugózó bőrülést átszereltem a hitvány műanyag ülés helyére. A biciklivel egyébként meg tudtam állni, mert a lábam leért, pl. egy útkereszteződésben, csak a fel-leszállás volt macerás. (Sok-sok évvel később ugyanezt a megoldást alkalmaztam, amikor felszereltem a Túra Csepelre egy gyermekülést a csomagtartóra Anna lányomnak, és egy kisebbet a vázra Andris fiamnak.) Szóval, fejembe csaptam a kalapomat és neki indultam a nagy útnak reggel 9 fele a Damjanich utcáról. Először a Jókai utcán kerekeztem végig, aztán egy éles kanyar balra, és már előttem is volt az út, a 47-es út, amely elvitt Székkutasra. Először az 56 mártír emlékművénél álltam meg (a román megszállás alatt ölték meg szegényeket 1919-ben), ahol lépcsők vezetnek fel a talapzatra, ahol az emlékfal áll, így kiválóan fel- és leszállhattam. Egy kis pihenés, „szerelvény igazítás”, ivás, és neki újra az útnak. A következő pihenőm az akkori Rákóczi Tsz (most Vásárhelyi Róna Kft) sóshalmi borozójában volt. A borozóhoz jobbra le kellett térni a 47-es útról, és egy aszfaltút vezetett odáig. Itt kellemes hűvös volt, lecsúszott pár kis fröccs. (Ja! A kisfröccs az az ital, amelyből nem létezik egy. Mindig legalább kettőt kell kérni!) Utána már nem sokkal megláttam a székkutasi templom tornyát, és kisvártatva begurultam a faluba, illetve a kocsmába. Itt is elköltöttem pár kisfröccsöt, aztán nyeregbe pattantam, és a déli pihenőre már ott is voltam az ásatás árnyékos diófái alatt. A többiek csak nagyot néztek, hogy milyen menő, és eredeti figura vagyok. Hát az voltam, mert utána fittyet hányva a több gyalogosan poroszkáló társamra, én szabadon és gyorsan betekerhettem a faluba, illetve vissza a táborba, amikor csak akartam. Utána minden nyáron, amíg tartott az ásatás, ezt a nagy mutatványomat megismételtem… Aracsi Jóska nagy napja Hát épp megint egy szép lottyadt júliusi délután volt, amikor is, mily nagy csoda, a kocsmában (a vasútállomás mellett) üldögéltem gyanútlanul. Ekkor már főiskolás voltam, tehát 1984-1986 táján történt az eset. Mivel akkor már kivittem az ásatásra a biciklimet, mert meguntam a sok kutyagolást, hamarabb értem a kocsmába is a fürdésből, mint a többiek. Rászoktam arra, hogy azért valami főtt ételt is egyek (egy héten egyszer volt bográcsos főzés az ásatáson, roppant fantáziadúsan váltakozott a paprikáskrumpli a lecsóval), így a kisadag sertéspacal (16.50 Ft-ba került!) volt a kedvencem, sok kenyérrel, némi sörrel leöblítve. A kocsmában nyugalom, csönd, unalom. Néhányan lézengtek csak, Székkutas szorgos népe épp a földeken görnyedt és izzadt. Munka után még a hivatali dolgozók is kivonultak a kis háztáji földjükre, ahol például paprikát, vagy kukoricát termesztettek, és ugye azokat néha kapálni is kellett… Abban az évben nagy változások történtek a kocsmában. Valóságos világszám! Újra lett élőzene! Orosházáról szerződtettek egy szimpatikus zenész házaspárt, a lányukkal együtt, aki meg pincérkedett, és szemrevaló szőke hölgyike volt, „mellesleg” kellően ellátva. A zenekarban az apuka orgonált, igaz az egyik lába műláb volt, de az egy billentyűsnél nem hátrány. Az anyuka, kicsit kövérkés volt (nagyon) és a dobverőket kezelte ördögi ügyes-

60 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. séggel, vagyis az ördög se volt rá kíváncsi. A nagy melegben egy vékony otthonkában ült a dobok mögött és kacéran kivillant a rózsaszín nem kisméretű alsóneműje. Hál’ Istennek, nem törték nagyon magukat, hogy ricsajt keltsenek, úgyhogy csönd honolt a kocsmában, ahogy mondani szokás, „a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani”. De a legyeknek is volt annyi sütnivalójuk, hogy nem zümmögtek, ők is csak pihegve pihentek. Szóval ilyen szép életkép tárult volna az elé, aki betoppan hirtelen a kocsmába. De tényleg, mint egy jó-rossz western filmben, mielőtt a magányos hős belép az ivóba. És mit tesz Isten? Belépett, mit belépett?, beperdült széles jó kedvvel egy igazi kutasi kovboj, az Aracsi Jóska! Az ajtót azért nem kellett berúgnia, mert az nyitva volt a melegre való tekintettel, a legyek és egyéb apró hártyásszárnyú társaik nagy örömére. Itt meg kell állnom egy pillanatra, mielőtt folytatom e hősi éneket, és bemutatom a főszereplőt pár szóban. Aracsi Jóskát én már régebbről ismertem, párszor kijött az ásatásra nézelődni, érdeklődni. Hogy aztán a csontvázzá vált ősei érdekelték-e, vagy a bikiniben sírokat feltáró régészlányok bájai jobban, az már más kérdés. Az egyik érdekes tulajdonsága az volt Jóskánknak, hogy nem tudott sem írni, sem olvasni. Analfabéta volt, pedig viszonylag fiatalember volt akkoriban. Hogyan kerülhette el sikeresen az iskolapadot, az rejtélyes eset. Korábban a régészlányok társadalmi munkában megpróbálták megtanítani a betűvetés rejtelmeire, de nem jártak sikerrel. De azért Jóska is tudta, hogy mi az a virtus, három X-el írta alá a hivatalos papírokat, ha nem kerülhette el ezt a procedúrát. Azért hárommal, mert az első X, az azt jelentette, hogy doktor, a másik kettő pedig a becses nevét rejtette, mint egy igazi titkosírás. De, térjünk csak vissza a történtek hű elmeséléséhez! Aracsi Jóskára senki sem foghatta volna rá, hogy nincs eredetien felöltözve. A lábán egy már akkoriban sem divatos műanyag „vietnámi szandál” volt látható. Aztán semmi, majd egy kis idő múlva alsógatya következett, de nem csak úgy egyszerűen, mint bárki másnál, aki csak egy alsógatyában akar emberek között időt tölteni. Nem! Jóska vidámságra hajlamos ember volt, és a kocsma felé menet valami búzaföldnél letépett egy szép sárga érett kalászt, és azt roppant leleménnyel beillesztette elől a gatyakorcába, úgyhogy az szépen bólogatott, ahogy lépett. Utána megint csak a semmi következett jó darabig, egészen a kobakjáig, melyen egy szebb időket látott vadászkalapot hordott nagy büszkén. Amint belépett, és megpillantott engem, szélesen elmosolyodott, üdvözölt, és leült mellém. Onnantól kezdve nem volt gondom a söreim kifizetésével, mert Aracsi Jóska megmutatta, hogy hogyan mulat egy magyar úr. Mint kiderült, valami vásárban volt, vagy egy másik gazdánál, ahol megvásárolt egy bikaborjút, amit éppen készült hazaszállítani a tanyájára. A borjú a lovaskocsin volt, a bak mögé kikötve, a lovacska a kocsi előtt, és az egészet pedig egy árnyékosabb részen hagyta a mi Jóskánk, mielőtt a fentebb leírt öltözékben, ha szabad így mondani, belépett az ivóba. Szóval iszogattunk, beszélgettünk, és hamarosan Jóskának még jobb kedve kerekedett, és rájött, hogy ő zenét akar hallgatni, miközben eljárja a legényes táncot. Az elhatározást tett követve, a zenekar feléledt, pénzt szimatolva, Jóska pedig a következő velős kérdéssel fordult hozzám: „Zolikám, mi a kedvenc nótád?” Hát nekem véletlenül nem volt kedvenc nótám, és elmésen azt válaszoltam, hogy a szünet következzen. Jóska nevetett a jól sikerült tréfán, de nem tágított! Erre a második biztatásra pedig azt válaszoltam, hogy a csend legyen akkor. Jóskánknak ez sem szegte a kedvét, kitartó barát volt, nevetett és harmadszor is kérdezett. Én kifogytam már az ilyenféle elmésségeimből, és a közben már rám figyelő zenészektől a Krasznahorka büszke várát kértem. Azt tudtam, hogy valószínűleg nem ismerik ezt a háború előtti irredenta dalt, ha meg ismerik, úgyse merik eljátszani a szocializmus kellős közepén (az, hogy ez már nem a kellős közepe, akkor az még nem látszódott kristálytisztán). És valóban a

61 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. zenész apuka azt válaszolta, hogy sajnos nem ismeri ezt a számot. Így Aracsi Jóska is megnyugodott, én is kértem végül is egy nótát, csak nem tudják eljátszani. Úgyhogy most már Jóskánk választott számot, és hamarosan megegyeztek az „Erdő szélén sátoroznak az oláh cigányok” kezdetű kocsmai örökzöldben, amely fel is csendült. Igaz, nem pont úgy mintha ifjabb Sánta Ferenc cigányzenekara adta volna elő, de ilyen apróságokkal ki foglalkozott volna ezekben az eseménydús percekben? A zene szólt, Jóska pedig elkezdte a legényes táncát egymaga járni, a pár kocsmai bámészkodó nagy örömére. A kalapját fogta, néha csapkodta vele a térdét, a búzaszál ringott, Jóska is, szóval csodálatos látvány volt. Pár hasonló színvonalú műsorszám következett még, majd Jóskánk elpilledt s visszaült hozzám vedelni. Hát így „múlattuk” az időt, míg Jóskában csak felderengett a józanabb esze, hogy az állatokat csak haza kéne vinni a tanyára, és el kellene őket is látni, miután a gazdájuk már így ellátta magát. Úgyhogy Jóskánk gavallérosan távozott és kitántorgott a kocsmából. De, aki azt gondolja, hogy itt vége van eme hősi eposznak, az bizony nagyon téved. Ugyanis Jóskánk felkerülve a bakra, egy elegáns félkör alakú manővert követően, a kocsma bejárata előtt állította meg a lovaskocsiját a bikaborjúval, meg önmagával egyetemben. Mondhatnám, hogy a kocsin két marha volt, de ez azért háládatlanság lenne tőlem… Szóval, Jóskánk a bakon ülve bekurjantott a kocsmába, hogy ő bizony kér még egy sört. Na, erre már a kocsma kósza népe is kitódult a kocsma elé nézni ezt a remek ingyenes eseményt, én is persze. A pincér a csinos kis fehér kabátkájában, fapofával, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, alumínium tálcán kihozta a sört, és felemelte tálcástól Jóskánknak. Ő a kínálást elfogadta, felénk intett barátságosan a korsóval, és megitta annak tartalmát. Az üres korsót visszahelyezte a tálcára és a bámész nép csodálata és integetése közepett elhajtott a helyszínről… Azt még meg kell jegyeznem ennek a szép hősi eposznak a végén, mintegy erkölcsi tanúságként, hogy Jóska nekem még az iszogatás közben elárulta, hogy neki milyen okos lova van ám! Ugyanis, ha Jóska úgy berúgott, hogy a bakon nem tudott már ülni, akkor leheveredett a kocsiban, jól megérdemelt álomra hajtotta okos fejét, és a ló szépen hazaporoszkált vele a tanyára. A lovának ezt a csodálatos tulajdonságát, igen nagy valószínűséggel, aznap is igénybe vette a kutasi kovboj, az Aracsi Jóska. Fürgeláb az igazi lovag Ez a következő eset, amely nem sokkal Aracsi Jóska nagy mutatványa után történt, igazán szép, kellően drámai és sok erkölcsi mondanivalót hordoz magában… Úgy kezdődött, mint egy rendes nap, semmi sem utalt előre az elkövetkező eseményekre, igazi derült égből a villámcsapás szituáció volt. Rendesen, ahogy szokás volt, a munka után bekarikáztam a faluba, lefürödtem, és betértem (mily véletlen!) a szokott kocsmába. A délután szokásosan eltelt, a 10 órai záróra után visszakerekeztem a táborba, és szépen álomba merültem. Minden nyugodtnak tűnt, semmi sem utalt a gyorsvonat sebességgel közelítő drámai eseményekre. De egyszer csak mire ébredek édesded álmomból? Hát kiabálásra, zűrzavarra, zseblámpák villogására! Ennek már a fele sem tréfa, úgyhogy afféle rangidősként, tapasztalt ásatási munkásként kikászálódok a sátorból, hogy megtudjam, mi a fene van? Hozzá kell tennem, hogy az ásatás vezetője, Bokorné Nagy Katalin nagy szeretettel toborzott munkásokat a gimnazisták közül. Egyfelől nem kellett nekik sokat fizetni (nekem se), másfelől örömmel mentek, mert letudták vele a KISZ-tagnak kötelező nyári munkát.

62 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Most sikerült egy elég idióta csapatot találnia, az élükön egy közimert helyi potentát fiacskájával. No, mint kiderült, ezek kieszelték, hogy kicsalják a kocsma szőke tündérét a tisztességes zenész házaspár szende leánykáját, és annak valami barátnőjét, egy kis romantikus etyepetyére a táborba. És ezt szépen csendben, kussolva meg is valósították! Igen ám, de lett egy kis probléma! Az egyik hülye gyerek micsodája el kezdett vérezni. Talán fitymaszűkületes volt, azt én nem tudom. De a lényeg, hogy nagyon berezelt a kis kakaska, és mindenáron orvost akart meg mentőt, meg ilyesmiket. Na, csak az hiányzott volna, ha híre megy a faluban, hogy a fiatalkorú diákok éjszakai orgiákat tartanak régésztáborban! Hát az nagy botrány lett volna! Ez gyorsan átfutott éles elmémen és a kezembe vettem az események további irányítását. A kis hülyének mondtam, hogy mossa le hideg vízzel (erre is jó a kanta, nemcsak sörszállításra) a vérző nemes testrészét, és nyugodjon le most már, húzzon aludni, majd reggelre kiderül, hogy mekkora a baj (nem volt nagy, mert utána nem rohant orvoshoz). A többieket is elküldtem a jó francba (hiába, csak ragadt rám valami kultúra a katonaságnál), meg hogy kussoljanak és aludjanak. No, de nini, mit látnak szemüveges szemeim az éjszaka zseblámpafényes világában? Ott álldogál a két szende lányka, a szőke orosházi pincérnő és hasonló erkölcsiségű barátnője. Na, azt már tényleg csak úgy odavetettem, hogy a kurvákat pedig tüntessék el minél gyorsabban. Na, így történt, a tábor végre elcsendesedett, és jött a jól megérdemelt alvás. Én azt hittem, hogy ezzel vége van az események bonyolódásának, de hát tudjuk, az élet néha tartogat a számunkra csodákat és meglepetéseket. Hát rám is várt, és már egyből a következő nap, a kocsmában (hol másutt?) Fürgeláb és jóbarátja személyében… Hát a szokásos munkanap, fürdés után én teljes gyermeki nyugalommal ültem a kocsmában pár ásatási munkás körében, és szopogattam a nagy melegben igen jól eső söröcskémet. Hát egyszer csak mit veszek észre, mintha egy B kategóriájú western filmben lennék, két alak laposan méreget. Az egyik, mint utólag kiderült, Fürgeláb volt személyesen, egy nyápic, macskabajúszú, tenyérbemászó képű alak (Tóth János volt a becsületes neve, mint később megtudtam, de hát ezért egy Fürgeláb mégiscsak valami egyéni név). A barátja viszont figyelemre méltóan nagydarab bunkó, buta pofájú alak volt. Tipikus felállás: Fürgeláb provokál, a haverja meg laposra veri az illetőt. A Fürgeláb nevet egyébként egy amerikai filmből kapta hősünk, és majd látni fogjuk, hogy milyen hősi feladatban járt el ez a macska Jancsi. Szóval néznek, nézegetnek, én magam mögé nézek, hogy hátha valaki mást stírölnek, de nem, nincs mögöttem senki, tehát csak engem méregetnek, nem épp barátságosan. No, de hamarosan a lepel lehull, a függönyt elhúzzák, az igazság kiderül, mert meginvitálnak a saját asztalukhoz. Hát ezt a meghívást nem lehetett visszautasítani, azt tudtam a kocsma íratlan szabályai szerint, úgyhogy átültem újdonsült „barátaimhoz”. Egyben azért bízhattam, ugyanis a kocsmában töltötte az idejét Vaszilij is (akivel igen jó viszonyban voltam) pár vidám társával, és láttam, hogy éberen figyeli az eseményeket. Na, szóval alighogy helyet foglaltam, megkérdezték, hogy mit iszom és máris rendeltek is egy korsó sört, hiába, az úriember nem csibész. Aztán csak megviláglott, hogy milyen okból invitáltak nem annyira szívélyesen, de annál határozottabban az asztalukhoz, mert, hogy mit is mondtam én tegnap éjjel? Hát először igen bamba képet vághattam, mert gyorsan segítették kitölteni az űrt az emlékezetemben: én egy tisztességes lányt lekurváztam tegnap éjjel. És most ők a leány becsültén esett csorbát meg fogják torolni, mégpedig arra gondoltak roppant elmésen, és ezt el is mondták, hogy ki fognak hajítani a kocsmából. De nemcsak úgy simán az ajtón, az túl hagyományos lenne, hanem az ablakon fognak kidobni, és előbb elfelejtik majd azt kinyitni. Na, szép kilátások gondoltam magamba,

63 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. és az is eszembe jutott, hogy Vaszilijék ezt azért meg fogják akadályozni, de az első pofont csak én fogom kapni, ami azért valljuk be, nem egy csábító alternatíva, egy akkora baromtól, mint a Fürgeláb barátjától és tettestársától. Hát ezért csak felvetettem, hogy mi lenne, ha visszavonnám ezt az éjszaka hevében tett elhamarkodott kijelentésemet? Erre a két észlény összenézett, és némi hezitálás után úgy döntöttek, hogy ez így jó lesz. Gondolom, hogy imponálni is akartak a bájait mással szívesen megosztó pincérlánynak, talán még Fürgelábnak voltak is némi romantikus elképzelései a kettőjük között szövődő majdani románcról… No, de a szót, a gondolatot tett követte, én odaintettem a bájos pincérlányt és a következő épületes mondat hagyta el ajkaimat: „te nem vagy kurva!” Hát, lehet, hogy Fürgelábék azért kicsit többet gondoltak, de meg kellett állapítaniuk, hogy ezáltal visszavontam a tegnap éjjeli minősítésemet, még ha nem is cifráztam túl a kijelentésemet. Ezek után bús és komor képük felderült, és mosolyogva folytattuk a csevegést egyéb fontos dolgokról, például, hogy milyen rohadt meleg van. No, de azért az első adandó alkalommal elköszöntem szépen és visszaültem az asztalomhoz társaim, és a kocsma jámbor népének őszinte bámulatára. Hát tényleg, mint valami hős egy vadnyugati filmben. No, ezzel a kis történettel azt szerettem volna demonstrálni, hogy akkoriban még nem veszett ki a lovagiasság szelleme és nemes eszménye a nép egyszerű fiaiból… Szabó Zoli és a kutasi Nap Volt nekem egy kedves főiskolai csoporttársam, barátom, a Szabó Zoli, akinek az a ragyogó ideája lett, hogy eltölt pár hetet a székkutasi ásatáson valamikor a nyolcvanas évek közepén. Ugyanis a főiskolán is voltak kötelező nyári gyakorlatok és ennek egy részét le lehetett így tudni. Valamint kaptunk olyan feladatot is, hogy készítsünk interjúkat. Erre kitaláltam, hogy majd kettesben felkeressük Nagy Lajost, a kutasi művelődési ház igazgatóját, és a már említett Gregus bácsit, és ők majd mondanak nekünk mindenfélét, ami jó lesz a főiskolai feladat teljesítéséhez. Én meg, mint régi, jól bevált ásatási munkás, beprotezsáltam őt Bokorné Nagy Katalinnál. Hát ez a Zoli egy nálamnál alacsonyabb, vékony fiú volt Gyomaendrődről, és egy kicsit már kopaszodni kezdett (ez egy fontos momentum lesz majd a későbbiekben). Na most hozzátartozik az akkori technikai fejlettlenséghez, hogy ugye, internet, mobiltelefon nem volt, és bizony a sátrakhoz közel álló diófák egyikén sem volt felszerelve még akkor egy vezetékes telefonkészülék. De! Bármilyen csodálatos ez ma, mégis tudtunk találkozni egy szép vasárnapi délután a kutasi vasútállomásom, ahová megérkezett őkelme. A dolog nyitja egyszerű: előre megbeszéltük a dolgokat, na meg azért leveleket is lehetett küldeni. Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, hát befut (bezötyög) a csabai vonat Szeged felől, és elkezdenek leszállni az emberek. Na azért csak úgy módjával, hatalmas tömeg azért nem volt, lévén Székkutas falu (esetleg község, történetünk idejében). Hát én nézelődök, nézelődök és nem látok ismerős fizimiskát. Egy farmerdzsekis figura azért egy kissé gyanús lett, pakkokkal, ásóval, lapáttal felszerelkezve, de valami nagyon nem stimmelt. De az illető megindul felém, és csak rájövök, hogy ez a Szabó Zoli lesz (esküszöm szín józan voltam), csak éppen teljesen kopasz kiadásban. Hát ez a látvány eléggé sokkoló volt a számomra (lehet, hogy ő már megszokta), ugyanis valami ilyesminek képzeltem el, ha egy auschwitzi fogoly hazaérkezett anno, bár azért az ásó meg a lapát egy kicsit furcsa volt. Szóval egy idő után magam-

64 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. hoz tértem, és kiderült, hogy ő úgy gondolta, hogy ezzel a radikális eljárással megerősíti a hajhagymáit. Ez azért pár évtized múlva csak kiderült, hogy hibás koncepció volt, ugyanis Zoli barátunk azóta is kopasz. De cselekményünk idején még derűs optimizmussal szemlélte álmaiban a jövő dús hajkoronáját. Szóval a sokk után megtörtént minden: kocsma, kiballagás a táborba, elhelyezkedés, és eljött az első munkás nap, a hétfő, szép kutasi nyári idővel. Zolink is munkába állt a kopasz fejével, és a reggeliig nem is volt semmi baj. Itt azért előjött belőlem az igazi, érző szívű jó barát, és tanácsoltam neki, hogy vegyen fel valamit a fejére, mert ez így nem lesz jó. Ez olyasmi jelenet volt, mint amikor a Tüskevár című örök, klas - szikus tévésorozatban, Matula bácsi szelíden szól a Tutajosnak, hogy nem kéne tán felvenni valami ruhát a nagy napsütésben? Tutajos, mint a Szabó Zoli is, elutasította ezt a jószándékú tanácsot, mindketten úgy gondolták, hogy bronzbőrű indiánusok lesznek hipp-hopp. Matula bácsi valami olyat mondott a Tutajosnak, hogy „maga tudja”, én is valami ilyesmit mondtam, vagy legalább is gondoltam. Hát nem lett bronzbőr hipp-hopp az egyik esetben sem, csak hatalmas, fájdalmas leégés, ráadásul ugye a Szabó Zoli fejbőrét csecsemő kora óta nem is láthatta a kíváncsi Napocska. Na, de viszont már az első napon bepótolta a Nap ezt a restanciáját. Sütött az vidáman egész délelőtt, délután az egész kutasi határra, és többek között a Szabó Zoli szép, tejfehér kopasz fejére is. És ugye tudjuk, hogy milyen kis huncut a leégés, nem érzi ám azt emberfia-lánya egyből, csak amikor már késő, és megtörtént a baj. Mert az gyorsvonati sebességgel közeledett, és bizony estére meg is érkezett, nem késett az egy percet sem. Szegény Zoli kopasz feje borzalmasan leégett, hólyagosra, lángvörösre ez tény, és ugye valamit tenni kellett. Hát volt már akkor is egy „Irix” nevezetű spray, amit ilyen estetek kezelésére alkottak meg. A flakon gombját megnyomva, borotvahab-szerű és állagú matéria jött ki belőle, és azt kellett óvatosan felkenegetni a leégett területre. Jelesül a Zoli skalpjára. Na most amúgy sem érezte szegény valami jól magát, ezért az ajkai nem nevetésre álltak, hanem inkább lefele görbültek, aztán ott volt a fején a fehér hab, emiatt úgy nézett ki, mint a cirkuszokban, a reménytelenül szerelmes Pierrot bohóc, aki hirtelen valami nagy lelki csapás hatására egy éjszaka alatt teljesen megőszült. Szóval gyönyörű látvány volt a kutasi határban, az ásatási gödrökben egy ilyen Pierrot-ot látni, és bizony nem lehetett úgy egykönnyen napirendre térni a csuda látványon. Én valahányszor csak ránéztem, és mivel egy párban dolgoztunk ez elég sűrűn megtörtént, röhögésben törtem ki. Aztán a helyzet és a látvány még fokozódott. Zolink ugyanis nem hozott magával semmiféle fejfedőt, de úgy erezte, hogy mégis szüksége lenne egy kis árnyékra az égőn lüktető buksiján. Hát mit is csináljon gyorsan a pusztában? Ő is innovatív lélek volt, mint Mózes, csak Zolink nem vezette ki a népét pusztából, hanem mivel állhatatos lélek is volt, ezért alkotott, mint legutóbb talán ifjú gyermekkorában. Volt a nagy sátorban valami régi újság, hát abból készített roppant leleményesen egy csákót! No, azt meg a fejére illesztette, valami madzaggal az álla alatt megkötötte, így teljes lett a látvány. Egy szomorú, ősz Pierrot bohóc és egy őrült Napóleon egybegyúrva. Szóval, aki csak ránézett Zolinkra, annak egyből jobb kedve lett, viszont ettől Zolinak egyre rosszabb, mert azért tényleg nem jó egy csapat hülyéjének, legszerencsétlenebb tagjának lenni. Hát így indult el Szabó Zoli ásatási karrierje, aki a rossz kezdés ellenére becsülettel ledolgozta a pár hetet, igaz, utána nem rágta a fülemet soha többé, hogy protezsáljam már be egy kis vidám kutasi ásatásra…

65 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. A nagy eltűnés Az ásatás vége felé, úgy 1986 táján megjelent Ceglédi Sanyi az ásatáson. Őt inkább csak látásból ismertem, a gimnáziumban évfolyamtársak voltunk, de legfeljebb köszöntünk egymásnak. Az ELTE-re járt latin-történelem szakra, később a gimnáziumban tanított. Szóval hallgató korában egyszercsak megjelent és elkezdett ásatási munkásként dolgozni. Lehet, hogy az Őze Sanyi ajánlotta be, lehet, hogy máshonnan hallott a lehetőségről, mindenesetre ő is úgy gondolta, hogy a nyári szünetben dolgozik az avar temetőben. Szépen kiköltözött, és miután látta, hogy én milyen vidáman közlekedem a Túra Csepel márkájú kerékpárommal, a következő hétvégén, miután hazament, szépen kikarikázott a saját biciklijével, így már ketten lettünk a táborban, akik a modern technika eme csodája által közlekedtünk, mint a szélvész. De legalább is sokkal gyorsabban, mint a többi földhözragadt, talpas munkatársunk. Elég jól összehaverkodtunk az idő múlásával, ő sem vetette meg a söritalt és egyebeket. Volt akkoriban egy fiatal fiú az ásatáson, bizonyos „kis” Bodó, akit Bokorné, az ásatás vezetője szerzett be. Ha jól emlékszem, akkor a nagyszülei gondnokok voltak a múzeumban, és úgy gondolták, hogy jót tesz a kisunokájuknak, ha nyáron egy kicsit dolgozik, pénzt keres, megemberesedik, no meg addig sem eszi otthon a fene. Mert ennek a kölöknek még a szeme sem állt jól, csak a hülyeségen járt az esze, ezt én az éles szememmel és eszemmel egyből felmértem. Ismertem ezt a típust még régről, amikoris a „tói” gyerekekkel haverkodtam a Bocskai utca környékén, ahol gyerekkoromban laktunk. Na ott többször volt alkalmam látni azt a tenyérbemászó, sunyi, vigyori alázatot a szurtos kis pofákon, meg a csibészes villanásokat a szemecskékben. De valószínűleg a Ceglédi Sanyinak nem volt ilyen szép gyermekkora, nem ismerte közelebbről a Bublát, a Kincsest, a Zelenyákot, a Daru Sanyit hogy csak párat említsek gyermekkorom nagyszerű figurái közül. Szóval Sanyink elhatározta, hogy megelőzvén a diplomája kézhez vételét, máris elkezdi a paidagógoszok nehéz, küzdelmes, de mégis felemelő munkáját. És mivel kéznél és lábnál volt a „kis” Bodó, adta magát a gondolat és a tett, hogy vele kezdi a nevelést. Többször együtt voltak párban, (az egyikük ásott, a másik pedig lapátolt) és akkor Sanyi mesélt, okított, nevelt, legalább is azt hitte. Ugyanis a Bodó gyerek egyik fülén be, a másikon kiillantak az okosító szavak. Mit érdekelte őt az olyan unalmas hülyeségek, mint az irodalom, a történelem, Odüsszeusz és Zrínyi? Kalandos 13 éves lelkét más, fontosabb dolgok foglalkoztatták, olyasmik, mint hogy lehet sunnyogni, hogy lehetne stikában piálnia, egy-két fiatal csajt felhajtania, valami jó izgalmas krimit nézni és egyéb fontos aktuális dolgok. Szóval én láttam a távolból a nagy igyekezetet, de nem szóltam én bele, hagytam, hadd folyjanak a dolgok a maguk rendje szerint, és azok folytak is. Teljes vereséggel végződött a Sanyi próbálkozása, pedig szívós volt és a következő évben is próbálkozott, de a „kis” Bodó bükkfa fején hajótörést szenvedett a nagy akarat, amit aztán végül keserű szájízzel beismert magának Sanyink, és így elvesztette az első tanítványát. Később sem hallottam róla, hogy akadémikussá vált volna a kis Bodó, lehet, hogy a megyei lap rendőrségi híreit kellett volna tüzetesebben olvasnom… Szóval az oktatás teljes sikertelenségén biztos elkeseredett a Sanyi, de a következőkben leírt drámai események nem ezért következtek be, csak szimplán Sanyi és a sör és egyéb alkoholos italok közeli barátságából fakadtak. Történt egy szép nyári, bágyadt délután, hogy szokás szerint a kocsmában evett minket a fene. Sanyi is rákapott a kis pacalra, na meg a csapolt sörökre, szóval szépen telt, múlt az idő, közeledett a záróra. És ekkor Sanyi, szokásától eltérően, korábban hazaindult a drótszamarán. Most nem együtt

66 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. dülöngéltünk hazafelé a Diófás dűlőn, hanem egyedül hajtottam ki az ábrándos nyári éjszakán a táborba és mit látok, illetve nem látok? Hát a Sanyit, aki eltűnt a biciklijével együtt, pedig hamarabb indult, mint én. Én a szokásos útvonalunkon jöttem, és közben sehol sem láttam a Sanyi nyomait például egy árokban heverő, horkoló test, vagy egy eldőlt bicikli formájában az út szélén. Hát ez megfoghatatlan, igazi rejtély. Most mit csináljak? Az biztos, hogy nem ért ki az ásatásra, De a tök sötétben hova induljak? Hol keressem? Hát majd csak hazaér, valahogy így okoskodhattam nem éppen színjózan eszemmel. Aztán eljött szépen az éj sötét szárnyán Morpheusz hozzám, és én a jól elvégzett munkás nap után, ártatlan, tiszta szívvel elalukáltam a sátramban. Reggel azért első dolgom volt, hogy után nézzek a Sanyinak, de sehol semmi, se a Sanyi, se a biciklije. Szépen felültem a Túra Csepel márkájú kerékpáromra és behajtottam a faluba, egészen a kocsmáig. Mint egy vidéki Sherlock Holmes, kutattam a nyomok után, immáron a világosban, végig tekertem minden számításba jöhető útvonalat, de semmi! Őrület, Bermuda-háromszög Kutason? Egy szakállas, nagyobb darab, szemüveges fiatalember szőrén-szálán eltűnt. Pedig Székkutas nemes települése nem Pápua Új-Guinea egyik járhatatlan, világtól elzárt völgyében található, ahol még élnek a régi haladó hagyományok és sülve-főve kedvelik a „hosszú disznókat”. Szóval mit volt mit tenni, a tábor felé vettem az irányt, nem sikerült a Sanyi nyomára bukkannom. Hát aztán elkezdünk szépen dolgozgatni, és egyszer csak, a délelőtt folyamán, feltűnik a tékozló fiú biciklin (modern idők!), megérkezett a Sanyi, úgy 10-12 órával később, hogy elindult a kocsmából. Kissé zilált volt a külseje, de egyébként egyben volt. Mint kiderült az előadásából, a következő történt. Ahogy a tábor felé kerekezett, egyszer csak egy merész húzással bekanyarodott egy udvarba a Béke utcában. Valahogy az az eszméje támadt, hogy neki okvetlenül ott kell aludnia, és nem a táborban, a saját sátrában. (Micsoda egyéni innováció!) Mint már említettem, abban az időben Kutason nem zárták az ajtókat és a kapukat. És ha már behajtott, szépen keresett, és talált egy kellemes melléképületet, ahol kidobott lomokat tároltak, köztük némi keménypapír is akadt, aztán azzal betakaródzott úgy-ahogy és álomra hajtotta buksi fejét. Reggel aztán valahogy felébredt, és a háziak nagy csodálkozására, eltávozott az ásatás irányába. Ebből is látszik, hogy Kutas egyszerű népe milyen toleráns volt annak idején, nem lepődtek meg azok semmin sem. Egyedül csak a karórája tűnt el, gondolom azt szépen, rendszeretően levette a csuklójáról az elalvása előtt, és az ott maradt a gyors távozásakor a lomok között. Ebből is látszik, hogy hova vezet a túlzott rendszeretet, a pedantéria, mert mint tudjuk, a pokolba vivő út is jószándékkal van kikövezve… Amit nem kerestünk, de találtunk Hát ez a cím olyanra sikeredett, mint egy találós kérdés, pedig nem is az. Egész egyszerűen arról van szó, hogy mi nemcsak élő és holt emberekkel találkoztunk, hanem a természet élőlényeivel is, hiszen kint a „pusztában”, a „a természet lágy ölén” aludtunk sátrakban, ott dolgoztunk és esténként oda gyalogoltunk (később én ugye biciklivel száguldottam) vissza a Diófás dűlőn, ahol bizony nem volt világítás. Érdekes, hogy sohasem féltem, pedig olyan is volt, hogy egyedül maradtam kint „sátorügyeletben”, de soha, senki sem közelített rossz szándékkal a tábor felé. Szóval az első találkozásom az éjszaka állataival még vízhordó koromban volt, amikor is hazafele ballagva, a Németh Zoli azzal szórakoztatott a sötétben, hogy húúú,

67 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. húúú, mindjárt jön a rézfaszú bagoly. Hát ez érdekes volt, mert én otthon sohasem hallottam erről az egzotikus és félelmetes madárról, és a Búvár Zsebkönyvek sorozatban (amit igen szerettem forgatni) nem olvastam erről a kutasi határban lakozó rémísztő lényről. Persze nem hittem benne (felvilágosult gyerek voltam én, csak Winnetouban, Hatteras kapitányban, A Sátán kutyájában és egyéb, kedvenc regényeim hőseiben hittem), de azért ki tudja ugye, az ilyen szép sötét éjszakán, amikor néha bizony egy-egy madár elsuhant mellettünk. Na ugye! Ott repül a rézfaszú bagoly! Mondta ilyenkor diadalmasan a Németh Zoli. Hát ennek azért a fele sem tréfa, úgyhogy otthon szépen utána kerestem az említett sorozat „Madarak” című kötetében. Hát bizony a sejtésem nem csalt, ilyen bagolyról nem tudott beszámolni a Móra kiadó csodás sorozatához tartozó könyvecske, viszont találtam egy madarat, ami azért igen komolyan szóba jöhetett, amely egy elég egzotikus és ritkán hallott nevet visel, ami nem más mint az, hogy „lappantyú”. Most persze mondhatnám, hogy felismertem én ám az éjszakai sötétben azt is, hogy egy lappantyúk, vagy egy lappankakas repült el mellettünk, de ennyire azért nem terhelem a nyájas olvasó érzékeny idegrendszerét. De félre a tréfával, a lappantyú egy valós éji madár, nesztelenül repül, és rovarokkal táplálkozik, és főként nem viszi el a gyerekeket éjszaka… Más madarakkal is találkoztunk persze, többször láttunk gólyát körözni, fecskéket suhanni, mert azért csak volt némi természetes víz a környéken. Valószínűleg a csiborok is onnan jöttek, amikről már írtam. Arról már írtam, hogy milyen nagy munkával járt egy-egy „fülkesír” kibontása, feltárása. Utána persze ott maradt egy jókora gödör, viszonylag egyenes falakkal. Hát egyszer csak mit látok, amikor elcsámborogtam a már elhagyatott ásatási rész felé? Hát azt láttam, hogy hatalmas nyüzsgés van az egyik fala mellett, szorgos fecskék üreget véstek, ástak (lehet, hogy ők is picike ásót, picike lapátot használtak, hiszen mégiscsak ásatási területen voltak), és egy szép nagy partifecske kolónia jött létre a néhai avar kiásott sírjánál. Hát így kötődik össze a természetben a múlt a jelen, meg a jövő. Egybemosódik, egymásra épül és egymást rombolja, építi… Erre egy másik szép példa az egerek esete. Méghozzá nem a házi, hanem a mezei egerek kérdése. Ők ugyanis, a kis buták néha elkalandoztak a kiásott sírgödrök vidékére, és sutty! szépen beleestek. És bizony olyan ügyetlen, buta egérke is volt, amelyik nem tudott kimászni a mély gödörből és ott maradt reggelig, amikor is az ásatási dolgozók vették át a terepet. Hát ezeket a kis egérkéket (maximális cukiságok voltak az én szememben) aztán kisegítettük a szorult helyzetükből, a lapátunk segítségével, és szabadon rohanhattak aztán tovább titokzatos célpontjuk irányába. Na most ez ugye rendben van, semmi különös az egérfronton, de mi a helyzet az ős egerekkel és egyéb rágcsálókkal? Hát az már izgalmasabb kérdés. Többször megtörtént, hogy a sírt bontó régész egy két apró kéz-láb csontocskát (lásd körömpörkölt) nem a helyükön talált meg, hanem a csontváztól messzebbre, pl. a sír sarkában. Mi a manó? Hát mi történhetett a múltban, sírrablók jártak itt, de csak a kis csontokat vitték arrább? Erre specializálódott a fosztogató banda? Hát a megoldás is egyszer csak meglett! Az egyik sírban megtalálták egy kis rágcsáló csontvázát is! Szépen beköltözött a sírba anno, ott élte kis életét, közben elsodort néhány csontocskát, majd ott is hunyt el, a kies otthonában. El tudom képzelni, hogy idős korában egy kis hintaszékben üldögélt, egy meleg házikabátkában, és a pici kandalója fényénél, pici cvikkerrel az orrocskáján, olvasgatott a macskák, rókák és héják természetéről…

68 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Itt kívánom megjegyezni, hogy a dél-alföldi nép, a kisemlősökre vonatkozóan, elég hiányos és egyoldalú ismeretekkel bírt. Gyakorlatilag minden apróbb szőrös négy lábon mozgó lényt, nemes egyszerűséggel pocoknak hívott. Pocok volt a patkány, a hörcsög és persze maga a mezei pocok is. Nem kellett veszkelődni a sok állatnévvel. Végtére is az ember feje nem egy tizenkilenc kötetes Brehm: Az állatok világa könyvsorozatból áll… Na most volt egy másik fura szerzet is, amely hát, hogy is mondjam, magát temeti el, még életében. Igazi régész tempó! Szóval párszor előfordult, hogy én szépen ástam és ástam ugye lefelé, és már kellő mélységben voltam a sír szempontjából, amikor is egy eleven békát fordított ki az ásóm a földből! Szerencse, hogy nem aprítottam kettőbe őkelmét. Hát csak néztem, hogy miféle szerzet is lehet ez, én rápislogtam, ő vissza. Addig pislogtunk egymásra (a kölcsönös szimpátia egyből kialakult), míg megszántam, és a lapátom segítségével kisegítettem a gödörből, ő pedig szépen lassan, de biztosan elugrabugrált általam ismeretlen célja felé, talán a szüleihez látogatóba, egy másik kies földalatti odúba. Hát én ilyen békafélét még soha nem láttam addig, nem is hallottam felőle. Ismertem én persze a varangyos békát, a kecskebékát, a levelibékát, sőt még a ritkábbnak számító unkát is láttam egy árokban, amikor épp abban kalandoztam anyám csizmájában, tehát béka ügyben elég tájékozottnak tartottam magamat, de ilyet! A föld mélyén békát találni, nem a pocsolyában, hát ez mégiscsak túlzás! Szóval otthon aztán elővettem a mindentudó „kisokosomat” a Búvár Zsebkönyvek sorozat „Kígyók, békák” című kötetét és világosság gyúlt az elmémben! Ott volt őkelme szépen színesben lerajzolva, vagy ha nem is ő, de valamelyik felmenője. És az volt odaírva, hogy ő az ásóbékák népes családjába tartozik, és egész pontosan a Barna ásóbékák nemes családját gazdagítja. Hát mik vannak! Úgyhogy csak egyet tudok érteni Hamlettel, aki így szól a dráma elején a barátjához: „(…) Több dolgok vannak földön és égen, / Horatio, mintsem bölcselmetek /Álmodni képes. (…)” Igaz, Hamlet az apukája szellemére érti ezt, akivel eldiskurált egy s másról, a vár fokán, én meg csak egy egyszerű, közönséges Barna ásóbékán lepődtem meg. De hát ilyen ez, végül is engem nem úgy hívnak, hogy Shakespeare Zoli. Búcsú az ásatástól Hát ez a pillanat is elérkezett 1986 nyarán. Egyébként sem mentem volna többször, mert 1987-ben diplomáztam, és másokkal voltam elfoglalva a nyáron. Szóval a sírok elfogytak (tudtommal ötszázat meghaladó mennyiségű sír lett feltárva), ezzel a munka is véget ért. A lányok még egy kis terepbejárásra maradtak, a néhai település helyét igyekeztek megtalálni. Pont egy szép, borongós idő volt, amikor is szélnek eresztették az ásatási munkásokat. Én, mert valljuk be egy kicsit hajlamos voltam a teátrális jelenetekre, fogtam a rossz bőrcipőmet, ami azért végig kitartott, és a kalapomat, és elhajítottam a kukoricásba, persze úgy, hogy a többiek azért lássák, hogy mit teszek. Utána felszereltem a biciklimet, és megindultam utoljára hazafelé. Egyszer már évekkel később kivittek autóval az ásatás színhelyére, de persze semmi sem utalt arra, hogy ott valamikor miféle munkák zajlottak. De azért a diófák még megvoltak és kelet fele látszódott a néhai ősfolyó meredek partja, ahol most a kis csatorna folydogál. Lezárult az életem egy szakasza, és elkezdődött egy másik, amikor már „rendes” dolgozó lettem a Petőfi Sándor Művelődési Központban. De az már egy másik történet…

69 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kardos Zoltán "Sírt bontok" p. 54 | Forrás szerzŐi archívum "Szóval utána a bontó szép lassan, óvatosan eltávolította a csontvázról, és az esetleges sírmellékletekről a kevert földet, és addig haladt, míg mindenhol sárga, bolygatlan föld került elő. Megjegyzem, hogy ez akár több napig is eltarthatott, és mivel sokszor nagy meleg volt, a csontvázat borító föld is keményre szikkadt. Ezért látható az egyik képen, hogy a csíkos pólómat ráterítettem a csontvázra, hogy ne érje annyira a napfény és nem hülyéskedésből tettem rá." Sírt bontok. Részlet 54. p.

70 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. János bácsi már maga sem tudta, hányszor tolta végig a talicskát a főutcán. Mögötte két rendőr tartotta rá a puskát. Az öreg nyakában meg egy tábla: Így halmoz a kulák! A talicskában meg a tegnapi maradék, a zsírjába fagyott darabka oldalas, mellette talán fél kilónyi kenyér. Rettegett. No, nem a puskák miatt, mert azt már az orosz fronton, meg a fogságban megtapasztalta. Attól félt, megetetik vele azt a kis húst. Mert péntek volt éppen, és János bácsi hithű katolikus lévén szigorúan betartotta a böjtöt. Meg aztán kulák se volt, mert a földjeit még a két háború közt szétosztotta a négy, családos gyerekének, őt magát a nehezen mozgó feleségével meg már a saját házában is a hátsó részbe kényszerítették, az utcafrontra meg sokgyerekes családot költöztettek erővel. Mert nagyon fontos helyen volt a ház, a templom utcájában. Kintebb feléért is kapott volna, de neki az volt a fontos, hogy a templom közel legyen. A nagy ingaórát is előre tekerte tíz perccel, hogy időbe odaérjen a misére. Mindig, miden misére. Reggel, délben, este. A zsebe meg teli volt húszfilléresekkel, hogy ő mindig tudjon dobni valamit a pörsölybe, amikor hosszú nyélen a cifra pörsölyt az orra alá dugták. Aztán át-átnézett a túlsó padsorba, ahol meg egy fekete ruhás öregasszony üldögélt mindig a szomszéd utcából. Már vagy ötven éve. Valamikor csendes, törékeny fiatalember volt, apró lábain 38-as csizmával. Anyjára ütött külsőre, belsőre. És amikor régi szokás szerint egy fiatal legény temetésén párban mentek a fiatalok a koporsó mögött, egy faros-bögyös lány mellé lépett és megkérdezte, hogy ugye ő az a Csikós János, akinek olyan jó édesanyja van? Mert okos lány volt, jó anyóst akart, ha már menyecskének köllött az anyós keze alá kerülni. Addig-addig, hogy nemsokára azt mondta Jánosnak, hogy eljössz, oszt megkérsz! János meg hiába tekingetett már a templomon kívül is jó ideje arra a túlsó oldalon lévő lányra. Erre engedelmesen elment és megkérte a Julist, ha már annyira mondta. A fényképész meg addig ügyeskedett, a bő szoknya mögé állította a vőlegényt, a szőnyeg alá meg téglát rakott, hogy a magassága nem, csak a szépen kipödrött bajsza látszódjon inkább. Mondogatta is vénségire, hogy „mindig magas asszony után kapaszkodtam, ne hordják el a patkányok a kölkeimet”. Valóban, úgy hozta a sors, három asszonyt vett el tőle a Jóisten. A gyerekeket az első szülte. Meg még hármat, de nem volt értéke akkor a gyereknek, azt se tudta, hová lettek eltemetve. Elég volt kenyérpusztítónak az a négy. A fiatal feleség nagy törvényű asszony lett, csizmaszárba rakott nagy késsel lovagolt, meg az a hír járta, nála tán még a tyúkok is kétszer tojnak naponta! Szóval gyarapított rendesen! Úgy dolgoztak ott a béresek, cselédek, hogy abba hiba nem volt! De alig múlt negyven, elvitte az agyvérzés. Hiába figyelmeztette az Hegyiné Csernus Judit Egy nagyon jó ember

71 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. orvos, hogy ne igya a pálinkát meg a babkávét, magas a vérnyomása, azt válaszolta, hogy köszönje meg a víz, hogy megmosdok benne! Szegény János három felnőtt fiát önállósította, a kicsi lányával meg tengődött, ahogy tudott. Meglepődött aztán, amikor a temetés után fél évvel megállt a cifra lószerszámos fogat, és leszállt róla a felesége özvegy nővére azzal, hogy eljött már letörölni a bánatos sógora könnyeit! Ám hogy törölgette, hogy nem, az már biztos, hogy János a gyászév leteltével oltár elé vitte a sógornőjét. Meg is lettek volna, az asszony a saját gyerekeit fölnevelte már, az ura után meg igen módos asszonynak számított. János sose merte volna megkérni, de ez már megint olyan helyzet volt, amikor neki nem köllött gondolkodni. Hanem három év múlva elvitte a rák a második feleségét, aztán mintha sose lett volna, odatemették az első ura mellé. János meg csak nézett, hogy hátha valamelyik menye segítene neki az immáron másodjára árván maradt kislányát nevelni, de gyorsan rájött, hogy azt a gyerek nem éli túl. Mert a fiai módos lány után kapaszkodtak, aztán olyan pokol volt a házasságuk, ahol a kicsi lányka semmi szeretetet nem kapott. Többet volt becsukva az üres disznóólba, mint ahányszor enni kapott. János ez egyszer gondosan szétnézett. A rokonságban talált egy gyerektelen özvegyasszonyt. Jó, dolgos, rendes fajtát. Hozzá vitte el a kicsi lányát, hogy ugyan segítene-e neki, mert jön az iskola, a gyerek meg sovány, tetves, rendes ruhája sincs, ő meg férfi létére nem tudja, mit is csináljon. Mariska néni csak ránézett a vágyakozó kis gyerekarcra és mindjárt magához ölelte a kis árvát. Még nem telt le a gyászév, hát nála volt addig a kislány. Sűrű fésűvel naponta szedegette a hajából a tetveket, aztán bekente petróleummal, meg jól megmosta háziszappannal. Másnap meg újrakezdte. Meg harmadnap is. Meg hetekig. Addig-addig, hogy mire iskolába került a gyerek, már egészen takaros, nagygazda lányához illő lett a megjelenése. Mariska néni minden addig elfojtott anyai szeretetét ráontotta, mintha maga szülte volna. Igazi úri nagylányt nevelt belőle, néha már az ura rosszallása ellenében is. De minden gyerekkel boldogan elvolt. A fiúk révén családba jött unokákat is nagyon szerette. Háború ide-vagy oda, még stafírungot is első osztályút állított ki a lányának. Amikor kellett, gondolkodás nélkül fölszabta pelenkának a legszebb abroszát, legyen rendes is, ne csak rongyos inghát a gyerek alá. Segített még a szülésnél is, bár szomorúan emlegette, hogy a havi hányingere, ami nála azt jelezte, ami más asszonyoknál a termékenységet, az nála nem alul jön ki, hanem fölül. Azt is csak úgy tudta meg, hogy a mosónő rákérdezett, ugyan mért nem gömbölyödik, amikor nem lát foltot a fehérneműjén? Mariska néni minden rosszat becsülettel végigcsinált, amit a háború, meg a vagyon elvesztése jelentett. Bizony, néha szitkozódott is kegyetlenül. János bácsi meg csak egyre gyakrabban menekült a templomba a nagy bánatában. Ami csak még nagyobb lett, amikor megmondta az orvos, hogy a feleségének már csak napjai vannak hátra. No, nézzék csak a nagy pártemberek, milyen egyházi temetése lesz annak a jó asszonynak!. Meg azt is nézhetik, hogy körmeneten ő viszi a zászlót! Tőle már úgyse tudnak mit elvenni! Aztán a templomban át-át nézegetett a túlsó padsorban ülő fekete ruhás asszonyra. Már évek óta özvegy ő is. Aztán elhessegette magától a gondolatot. 75 évesen nem fog tán világ csúfjára negyedszer is megnősülni. Meg nincs már semmije, mire házasodna?

72 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Hát járt tehát örökösen a templomba. Ha kellett, még beállt ministrálni is. A lánya vitte neki az ebédet, meg a tiszta ruhát. Hogy mégis legyen valami körülötte, tartott egy kecskét, amit naponta megfejt, aztán meg is itta azonnal a tejét. Nem is volt még náthája se. Az orosz hadifogságot is úgy vészelte át, hogy titokban itta a sok tejet, amikor a muzsiknál köllött fejnie. A cigaretta adagját meg elcserélte kenyérre. Sokszor emlegette, hogy álmában megjelent az Úr, aki azt ígérte, 90 évet fog élni. 88 volt, amikor a veséje fölmondta a szolgálatot. A saját ágyában akart meghalni, pedig kórházba is bevitték volna. A lánya ott volt vele, amikor csak a gyerekeitől el tudott szabadulni. Egy nap azt mondta a lányának a nagybeteg János bácsi: szeretnék még halálom előtt együtt imádkozni a szomszéd utcában lakó Majornéval. Hívd ide, kérlek. A lánya meg a megdöbbenéstől csak nézett. Az öreg meg csöndesen csak annyit mondott: mindig őt szerettem volna feleségemnek. Még három napot élt. Utolsó pillanataiban is a kezén mutatta azt a két évet, amivel neki még az Úr tartozik.

73 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Benyhe István Pontos mérés Május elseje volt. A Népligetben a régi vurstli-világ halálos ítéletét ilyenkor minden évben átmenetileg felfüggesztették. Aztán másnap újra érvénybe léptették, és ez így ment már hosszú évek óta. A liget közepén, a Mutatványos téren ilyenkor minden mozgalmas volt. Kinyitott a még éppen működő dodzsem, a dobozdobáló és a céllövölde is. A bódékon már itt-ott meglazultak a deszkák, festék pedig már mutatóban sem volt rajtuk. A Nagyvendéglő kertjének árnyas fái alatt ma friss sört csapoltak. A májusi napfény, a bekapcsolt díszletek, az épülő új világ nagyszerűségét hirdették. Lázár, Peti és Zoli a három tízéves fiú, a körhinta alatt állt. A hintától nem messze, de a látványosságoktól meglepően távol, egy fa mellett, magányos, fehér orvosi mérleg, amilyen az iskolaorvosnál is van. Mögötte egy meghatározhatatlan korú nénike üldögél egy almásládára tett összehajtott kabáton, a fején fekete kendő, a mérlegen felirat: Pontos mérés. 20 fillér. Hadi özvegy. A fa mögül előlép egy barnazakós borostás ember. – Mérjen meg, legyen szíves! A nénike feláll, keze gyakorlottan tologatja a kisebbik súlyt. Nyolcvanegy kiló negyvenhárom deka. – Felírjam egy papírra? – kérdezi. Az ember int, hogy nem szükséges. A kezébe csúsztat egy ötvenfillérest, és nagyon siethetett, mert nem várta meg a visszajárót. A néni nem futhatott utána, mert újabb kuncsaft érkezett. Mogyorószínű, átizzadt hónaljú ingben, zakóját a vállára vetette. Szó nélkül ráállt a mérlegre. – Ez a Szántó apja a Kolóniából - súgta Lázár a többieknek. A Mutatványos téri bábszínház színpadáról lógó vörös papírzászlók előtt már felsorakozott a Ganz gyár munkásénekkara, az Acélhang. Felhangzott a dal: Itt van május elseje, elseje. Énekszó és tánc köszöntse… Még tartott a dal, amikor újabb három férfi érkezett, és mind méretkezni akart. Szépen sorba álltak. Megállt a hinta, a láncon a székek üresen himbálóztak. Megyünk egy kört? – kérdezte Peti. Ugyan, senki se megy rajta, egyedül unalmas – mondta Zoli, de azért vágyakozva nézett a magasba. A hintás, Muki úr, bíztatta őket, jöjjenek fiatalurak, csak egy forint! A gyerekek tanakodtak, a pénzüket számolgatták. A mérleg előtt már tucatnál is többen várakoztak. Néhány ismerős anyuka is közeledett. A gyerekek nem értették. Furcsák ezek a felnőttek, van olyan jó méretkezni, mint hintázni? Azért, amikor Muki úr féláron is hívta őket, Peti nem tudott nemet mondani. Fent hátravetette a fejét, homorított, belehunyorgott a Napba és repült, repült önfeledten, pedig egy kicsit zavarta, hogy a hintára kötött sok piros szalag ott repkedett a szeme előtt, csapkodta az arcát, eltakarta a Napot. Akkor lenézett és látta, hogy az Acélhang tagjai befejezték az előadást, az ünnepi szónok pedig fellép a bábszínpadra. Aztán fordult a hinta, és látta, hogy a poros, makadám úton és a füvön át is, a bábszínházat megkerülve, tízesével jönnek az emberek a körhinta felé. Mire megállt a hinta, legalább százan álltak a mérleg előtt, és a Mutatványos tér felől meg csak jöttek, jöttek, és lassan már csak néhányan hallgatták a szónokot. Muki úr egyre bíztatta a sorban állókat, menjenek egy menetet, de valahogy mindenkinek nagyon fontos volt, hogy megtudja, mennyit is

74 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. nyom valójában. Csak mosolyogtak a kezeit tördelő, egyre aggodalmasabb Muki úron, és széles mosollyal várták, hogy sorra kerüljenek. A három fiú megkerülte a hintát és a céllövöldékhez tartott, amikor a szürke Pobeda a mérleghez kanyarodott. Az emberek szétrebbentek, a szó, amit suttogtak, államvédelem, azóta is ott lüktet Lázár tudatában. Autó a ligetben? Kíváncsian visszafordultak. A liget szélén futó aszfaltkörre, ahol motorversenyeket is szoktak rendezni, most három rendőrautó érkezett. A mérleg körül a sor körré alakult, ahol az emberek keresték a méltóságteljes visszavonulás útját. Hirtelen minden csendes lett. Lázár az emberek közé akart furakodni, hogy megnézze, mi történik, amikor keze egy ismerős vasmarok szorításába került. – Egy szót se, csak gyere! Apja volt, aki anyával és a kishúgával sétálgatott, amíg ő a barátaival hintázni indult. A szorítás nem enyhült, sőt, apja egyre nagyobbakat lépett, és Lázár futva is alig tudott lépést tartani vele. A Pobeda gázt adott és elindult a Nagyvendéglő felé, hogy kikanyarodjon a főútra. Az orvosi mérleg mellett már nem állt senki. Az emberek szétszéledtek. Lázárék is hazaindultak. Szó sem esett többé a hirtelen véget ért ligeti délutánról. Egy év múlva, a délelőtti felvonulás után, apának nem volt kedve újra a ligetbe vinni a családot. Lázárt elengedte, hogy odabiciklizzen és kipróbálja a céllövöldét. Az út a körhinta mellett kanyarodott. Muki úr, az öreg hintás szomorúan támaszkodott a vasoszlophoz. – Már nincs hinta, fiatalúr, kitört két fog a fogaskerékből, így nem lehet repülni és ilyen kereket nálunk már régen nem készítenek. Már csak a ringlispíl működik. Véget ér itt minden hamarosan. Menjen az elvarázsolt kastélyba, minden vurstliban az zár be utoljára. Azzal hátraballagott, a kis faházhoz, ahonnan a villanydrót vezetett a hinta motorjához és a ringlispílhez. Lázár megkerülte a bódét, hogy kijusson a Mutatványos térre a céllövöldékhez. Egy kicsit elcsodálkozott, amikor meglátta a bódé falához lakatolt rozsdásodó orvosi mérleget, de aztán arra gondolt, hogy ha a céllövölde már bezárt is, még biztosan sokáig tévelyeghet az elvarázsolt kastélyban.

75 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Benyhe István Gyógyulásért Fiam szemében bizalom, az enyémben csöppnyi kétség. Tudni akarom, nem hagyott magunkra Ő, akiben a jó hírt megígérték! Hogy a szorongattatásban is halkan súg a lélek. Ha a kibomló süket csend mélyére érek mindent átfogó gúzs a sötét, arcomra lepelként fagy rá a félsz. Itt, a lét felől a lelkek, mint karthauzi halak csöndesek, de bánják fogadalmukat, mert néma sikolyuk kevés, hogy meghallja Isten, a létük feledés és elhagyatottság és elveszettség? Itt sekély, ott mélyebb a nemtudás kutja, szilárd mélyét, ha van, tükre mutatja. Sorvasztó ítélet, a test függönye libben, saját folytatásom határa elomlik, és nem látjuk, hogy mozdul a sírva kérlelt Isten. Mi mozgat sejtésből születő képeket? Honnan a válasz, te néma megkérdezett? Fiam szemében bizalom, bennem csak növekvő szeretet.

76 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Benyhe István A bál A nagy bálba én is elmegyek és Zakeusnak öltözöm. Az extázisban ünneplőkhöz, a sokasághoz, mi közöm? Hónom alatt egy fügefával ellep a konfetti-özön. Lassan a falhoz szorulok, hamis aranyam csordogál... Én eljöttem. Itt fenn kuporgok. Tudom, hogy itt is megtalál.

77 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Benyhe István Esti kérdés Beléptem én is az őszbe, már a senki földjén járok, bár nagy kísértőm még az élet, halottaim élő álmok. Igaz és hamis tetteim árnyéka bennük imbolyog, dermesztő magányról suttognak, amit most még nem láthatok. Ami rám vár, noha lelkem elűzi még fagyos szelét, ha eljön a perc, nem segíthet majd, Uram, csak a te békéd. Az ősz sarába süppedek, számban iszap minden napom… Kürtöt fújó vad angyalokkal fuldokolva viaskodom. Tágul vagy szűkül szívemen a világkötél, s merre von, ha vitorlát bont bennem az éj, s átrepít a csillagokon?

78 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Benyhe István Falak A Falakon innen mi vagyunk. A Falakon túl vannak a Fejek. Falakba zárt fejekből nőtt fülek fülelnek befalazva. Fejek. Falak. Fülek. Összetartoznak és bizony kiterítenek – ha szólok – valami nagy ravatalra, hogy ne kelljen hallgatniuk! És elfújják a gyertyát, hogy rám ne találjon a tértivevényes mártírkoszorú.

79 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Diószegi Szabó Pál Tandaradei Hull az őszbe, lenn, a járdán, lépte, színes, örök álmán… Úrnőm szőke, haja szálán kergetőzik a szivárvány… Micsoda hely! Micsoda? Ejj! Tandaradei, tandaradei! Szeme csábul, finom lépte, kattan fényképező gépe… és feltárul, nemcsak: szép-e? Festményt rajzol fel az égre! Micsoda hely! Micsoda, ejj! Tandaradei, tandaradei! Léptem ott volt, vártam egyre, a könyvtárnál, Vogelweide hívott, titkolt társam: verse, kesztyűt is húztam kezemre! Micsoda hely? Micsoda? Ejj! Tandaradei, tandaradei! Hársak lombja lett szerelmem, levelek közt őt öleltem… Súgta, mondta hangja bennem: „Ősz az én legszebb modellem!” Micsoda hely! Micsoda! Ejj! Tandaradei, tandaradei! „Hársfaágak csendes ágán…” ha sóhajtja, hallom száján… Mint a vágyak engem, szárnyán felröpít a szívem táján… Micsoda hely… Micsoda… ejj… Tandaradei, tandaradei! Éjjel, dala szúr is, fáj is, szúnyoggá lett a hiány is… Ősz éjszaka, mégsem Párizs, itt is ősz járt, nem majális… Micsoda hely! Micsoda! Ejj! Tandaradei, tandaradei…

80 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Diószegi Szabó Pál Harang-erdő – a zürichi harangokhoz Harang-erdő, zúg a felhő, megszólal ma a Teremtő. Szíve dobban, köztünk éled, Fiát adta értem, érted… Harang erdő, szavak tornya, elhallatszik a Pokolba? Ébreszt minket reggel, este; megszületett Jézus Teste! Harang-erdő hangja benne, emlékeztet a Keresztre... Érte szólunk az Atyához, szeretete nem halált hoz. Svájci erdő! – Zwingli nyelve; szótár nélkül, csendül benne annyi fohász, a Szentlélek, anyanyelvén, Istenének. Harang-erdőnk remény-ága; szavunk, szívünk Bibliája. Erdő mögött Isten tornya; zúg harangja, hív a lombja…

81 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Diószegi Szabó Pál Egy kávé vers – Saraswatínak Csészéből tekint rád, melegít, mosolyog; feketén fodrozik tükrén a mosolyod. Benne a napsugár tüze és ereje; testedben felébred, átjár a melege… Közelít szájadhoz, mint csókom, a csésze; illata, zamata, a végtelensége. Kezedben öleled fekete aranyát; jéghideg ujjaid szorítják: parazsát. Bár csészéd lehetnék!– Leülnél elébe; minden nap szeretnél, s csókolnál: cserébe!

82 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kardos Zoltán Álomgyár G. Orwellnek Dübörög az álomgyár álvalóságokat gyárt a duplacsavar újra duplagondol félregombol s lélekgyilkos rémálmokat gondosan tákol Így a párhuzamos valóságok a végtelenben sem találkoznak a Nagy Testvér figyel rá s rád 2022. 04. 04.

83 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kardos Zoltán Idő a hegyek is elmúlnak homok lesz csak meg por de a szél újra hegyeket rak múltból jövőt jövőből múltat az Idő ráérősen körbe jár 2022. 12. 18.

84 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kardos Zoltán Jégkeringő Hallom a világ fulladt köhögését az Álomidő megrepedt s mi jégkeringőt járunk akár a bogarak az idő mint a pókháló éppen összeköt bennünket nyúlik de nem szakad még 2022. 03. 26.

85 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kardos Zoltán Mediterrán éjszaka zsebre dugott kézzel tántorog a Hold – ezüst hidat ver a partok között tátott szájjal álmodik a tenger s a közönyös hullámok mossák el e pillanatot s az embert 2021. 11. 27.

86 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Kardos Zoltán Requiem hogy elmentek hirtelen nincstelen lettem teljesen be nem hegedt sebek lepik lelkemet letérdelt idő dermed akár az egyszer egy s a koporsó fedelét záróakkordként üti le az elmúlás keze 2022. 01. 16.

87 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Sulyok Csaba Szabadságvágy Vastag a lánc, magas a fal, a szellem szabadulni akar, neki fut, kapaszkodik újra, egyszer átjuthat majd rajta. Egy ismeretlen világ vonzza, álmait néhány rés foltozza, vágya a szabadság nyelvén szól, kenyeréből még nem lakott jól. Erőt gyűjt, most sikerül végre, de nem kíséri a sors kegyelme, ahogy átlendül a holtponton, zsarnok végzet ragadja torkon. Durva a bilincs, szorul a hurok, orrából lassan a halál buzog, lábai mereven lógnak a peremen, a nehéz lánc diadalittasan zörren. Nincs egyensúly, a mérleg folyton billeg, hamvába halt remény holnap újraéled, érkezik a szabadságvágy jövendő sarja, a fal árnyékát egyre mélyebbre tapossa.

88 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023.

89 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Sulyok Csaba Levegőt! Földutak gyújtják magukra az éjszakát, tócsáik lángszeme a hold, émelyítő süteményt böfögnek a főutcák, gaz és térkő, önimádatban gyalázott idő. Szemembe csapódik millió jaj-szilánk, reszketnek széthulló rostély deszkái, odavetve a nincs elé a van, mit kezdjünk az élettel Uram? Megülepszik az éhség üres gyomrokban, kisírt tekintetekre hull néhány falat, felhők csipkéjével áztatva arcukat, mint kapált földekre vadléptek omlanak, Távolról nézem a nyájat, a nap felé halad, elporladni és üdvözülni egy és ugyanaz? A kolomp, s a nyáj elnyomja a kérdezőt, széttárom karjaim, de nem kapok LEVEGŐT! A "Jelek" Irodalmi pályázat első helyezett verse. Algyő, 2023.

90 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Sulyok Csaba Tévelygő Feladom a leveleket, mik a szívemet nyomják, magukra hagyott percek a szemrehányás könnyeit isszák, mint, aki idáig futott, de utol nem ért, partról üldözi a hullámokat, a valóságért álmokat kért, száz évig aludni ábrándok alatt, felhőkbe rejti köd-tekintetét, az alkony hangjából semmit nem ért, nap döfi át ráncos szerelmét, de válaszol az életnek nevezett pofozkodó, nagybetűs okos: az álmokat a valósághoz támasztani tilos!

91 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Sulyok Csaba Kézirat „Csabikám, hogy állsz a kéziratoddal, dúdolod-e már új verseidet a hálátlan lapoknak?” Kisfiad öledbe hajtja fejét, elszuszogja milyen szép a remény, ha testet ölt. A kígyó nyelvét ölti a világra, a büszkeség zsenge lombját kaszabolja, dől a zöld vér. Elgémberedett lelkek rohannak időn túl, homokszemek börtönében a jelek már kivehetetlenek. Nem számít honnan jön a dallam, csak legyen tiszta, őszinte? Hogy ki színezi a virágok szirmait pirosra, sárgára, kékre? Taníts, mindenek tudója! Birtokolj, hogy adhass! Építs, hogy lakhass! Hibázz, hogy okulhass! Lendítsd előre a kereket, óvd az értéket! Legyen létezésed a szeretet tudománya!

92 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Vásárhelyi Látóhatár elektronikus Antológia 2. Időszaki kiadvány Szerzői Báhidszki Petra festőművész Benák Katalin újságíró Benyhe István költő, író Diószegi Szabó Pál költő, történész dr. Domokos Tamás muzeológus Dömötör Mihály fotóművész Hanna Mela festőművész Hegyiné Csernus Judit novellista Henn László András festőművész Kardos Zoltán költő, író Dr. Korody-Paku István zongoraművész, zenetörténész N. Égető Szilvia Sulyok Csaba pedagógus, költő Szőcs Géza költő, politikus V. Nagy Nándor képzőművész, restaurátor szerzők

93 Vásárhelyi látóhatár | Antológia | 2. 2023. Vásárhelyi Látóhatár XIV. évf. 36. sz. Szerzői Bajnai Beke István kanonok, művészettörténész Benák Katalin újságíró Benyhe István költő, író Bernátsky Ferenc történész Diószegi Szabó Pál költő (dr. Szabó Pál történész) Dr. Domokos Tamás muzeológus Dömötör Mihály fotóművész Hanna Mela festőművész Kopp Ferenc üveg-iparművész Dr. Korody-Paku István zongoraművész, zenetörténész Kruzslicz István Gábor nyugalmazott levéltárigazgató, festőművész Leszkovszky György iparművész Morton Annamária középiskolai tanár Dr. Nagy Gyöngyi történész Nahimi Péter történész, a Tornyai János Múzeum, Könyvtár és Művelődési Központ főigazgatója D. Szűcs Csaba újságíró, író Takáts Márton grafikus, festőművész Urbancsok Zsolt címzetes levéltáros, a MNL CSCSVL Makói Levéltár vezetője V. Nagy Nándor képzőművész, restaurátor