eLatohatar11_12

LátóhatárVásárhelyi

Kultúra — Társadalom  https://vasarhelyilatohatar.hu  VII. évf. 11-12. sz. 2020/1-2.
etap
.hu

11-12. Eifert János | Tánc jelképekkel

2020. December



Vásárhelyi látóhatár XI.

Impresszum eVásárhelyi LÁTÓHATÁR

Lapozó VII. évf. 11-12. szám  2020/1-2.

https://vasarhelyilatohatar.hu

Kiadja: HDK Hód-Biotech Kft. Szeged
Felelős kiadó: dr. Fuchsz Máté

Főszerkesztő: Benák Katalin

Szerkesztőség:
Vásárhelyi Látóhatár Szerkesztősége
6800 Hódmezővásárhely, Andrássy út 28A II/5
E-mail: [email protected]
Telefon: + 36 20 280 2529

Első közlésű, elektronikus formátumú,
nyelvileg ellenőrzött kéziratot fogadunk,
mely tartalmáért a szerző vállal felelősséget.
Információink és az Adatvédelmi nyilatkozatunk megtekinthető a
https://vasarhelyilatohatar.hu honlapunkon.

Forrás megjelölése:
Idézett mű adatai
https://vasarhelyilatohatar.hu eVásárhelyi Látóhatár 2020/1-2.
Letöltés ideje: aktuális időpont

3

Vásárhelyi látóhatár XI.

Tartalom

Czirákyné Kiss Edit 7
Trianon 100 – "Iskolapélda" 12
14
Márki-Zay jános 18
Erdély zászlói 21

Dobos Irma 26
A Dél–Tisza-völgy vízgazdálkodása
(A szegedi kiállítás 75 év után) 27
30
Bán Csaba 36
Dr. Pákozdy László Márton professzor emlékezete (Vásárhelyi évei) 49
51
Kőszegfalvi Ferenc
Színes Pákozdy-kép

Benák Katalin
 Műfordítói tevékenység elismerése

Interjú Neducza Szvetiszláv műfordítóval

Danijela Repman
Ez az ajtó

(Fordította: Neducza Szvetiszláv)

Benák Katalin
 A Sárhajó evezőse
Interjú Ványai Fehér József író és lapszerkesztővel

Szenti Tibor
A kocsi (novella)

Kis Krisztina
Emlék (karcolat)

Feledy Balázs
Eifert János fotóművész Visszapillantás című életmű kiállításának megnyitása

4

Vásárhelyi látóhatár XI.

Bernád István 56
A festő, aki rózsaszínnel alapozott
Boldizsár István Derekegyházán töltött napjairól

Domokos Tamás — Fekete Emil 60
Mindszent festője Bozó Kálmán,
akinek mecénása Boldizsár István volt

Márki-Zay János 68
Dalos utazás Erdélyben

benák Katalin 78
In memoriam Fecske András

Emléktábla-avatás 80
 Benyhe János 84
benyhe István: Benyhe János emléktáblája előtt
 dr. Krékits József
Domokos Tamás: Hommage Á maitre

Versek 6
Papp-Váry Elemérné: Hitvallás 8
Bán Aladár: Trianon után 9
Illyés Gyula: A lélek épületei 17
Haranghy Géza: Az én Tiszám 25
Pákozdy Ferenc: Kenéz Pálnak 35
Ványai Fehér József: Köntösbe kötött vizekkel 35
Ványai Fehér József: Ördögfiak lopták el 47
Muhel Gábor: A senki földjén

Ajánló 90
Vásárhelyi falatok, morzsák, kortyok 94
— a vásárhelyi művészek asztalán (Benkő László szerzői ajánlása) 95
 Ízös szavak — őzős történetök (Hegyiné Csernus Judit ajánlója)
 Vásárhelyi Látóhatár. XI. évf. 32. szám (nyomtatott lapszám) 2020/2.

Galéria 96
Pokomándy Zsuzsa alkotásai — Patchwork Galéria

Illusztrációk
Bozó Kálmán 60, 63, 65, 66, 67
Boldizsár István 56, 57
Eifert János 1, 29, 48, 50, 55
Haranghy Anka 16, 77
Máté Hunor 84

5

Vásárhelyi látóhatár XI.

Papp-Váry Elemérné
Hitvallás

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,
Hiszek egy isteni örök igazságban, Annak vas a szíve minden vésszel szemben,
Hiszek Magyarország föltámadásában. Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Ez az én vallásom, ez az én életem, Annak lába nyomán zöldül a temető,
Ezért a keresztet vállaimra veszem, Virágdíszbe borul asz eltiport mező,
Ezért magamat is reá feszíttetem. Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

Szeretném harsogni kétkedő fülébe, Napsugártól fényes lesz a háza tája,
Szeretném égetni reszketők lelkébe, Mézes a kenyere, boldogság tanyája,
Lángbetűkkel írni véres magyar égre: Minden nemzetségén az Isten áldása.

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet, Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged, Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed. Magyar, legyen hited s tied a jövendő.

E jelszót ha írod lobogód selymére, Magyar, legyen hited, és lészen országod,
Ezt ha belevésed kardod pengéjébe, Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Halottak országát feltámasztod véle. Isten amit néked címeredbe vágott.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted, Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Munkás, ki ezt vallod, boldog jövőd veted, Ajkad azt rebegje reggel, délben, estve,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved. Véreddé, hogy váljon az ige, az eszme:

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél, Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél, Hiszek egy isteni örök igazságban,
Magyar - e szent hittel mindent visszanyertél! Hiszek Magyarország föltámadásában!

Mert ez a hit Erő! Mert aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.

Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna (1881-1923)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Papp-V%C3%A1ry_Elem%C3%A9rn%C3%A9_Sziklay_Szer%C3%A9na

6

Vásárhelyi látóhatár XI.

Czyrákyné Kiss Edit

Trianon 100 – "iskolapélda"

Cseppben a tenger. Egyetlen ember életének egy részletét kiragadva tennénk hozzá a nagy Tri-
anon képhez egy parányi mozaikdarabot. Iskolánk[1] névadója, Bán Aladár[2], élete delén
kortársként élte meg mindezt. Az első világháború kezdetén egy budapesti főgimnázi-
um[3] tanáraként hadbavonult egykori diákjaiért és tanár társaiért aggódhatott. Az első háborús év kará-
csonyi vacsorájához tíz sebesült katonát hívott meg[4] tanítónő feleségével, aki önkéntes vöröskeresztes-
ként – a szigorú szakmai vizsga letétele után[5.] - a hadi kórházakban segédkezett, az esti virrasztást
arra is felhasználva, hogy némely analfabéta sebesültet írni, olvasni tanítson[6.]. Önzetlen munkáját
kitüntetéssel ismerték el.[7.] Bán Aladárt 1914 szeptemberétől a VIII. kerületben közgyámmá nevez-
ték ki, a közjótékonysági és gyermekvédelmi bizottság tagjává[8.]. Az elkövetkező nehéz időkben rá várt
a feladat, hogy az árvákról gondoskodjék, a felelősöket, a gyámokat felügyelje.
A főgimnázium épületét mindjárt 1914 nyarán a mozgósítások során lefoglalta a hadsereg. Előbb kato-
nákat szállásoltak el benne, majd 500 fős hadikórházzá, később rokkant-kórházzá, azt követően pedig rok-
kantak utókezelő intézetévé vált a világháború évei alatt. A tanítás egy távolabbi, másik kerület gimnázi-
umában folyhatott a délutáni, kora esti órákban a korábbi szertári, szemléltető anyagok, a könyvtár
támogatása nélkül, egy másik intézménybe befogadva, annak működéséhez alkalmazkodva. A had-
ba vonult tanárokat helyettesíteni kellett a maradóknak, a többlet terheket csak az osztályok összevoná-
sával tudták megoldani, hogy az óraszám ne növekedjék. A tantestület úgy döntött, hogy fizetésük 1 %-át
ajánlják fel a hadbavonult tisztviselők családjának támogatására. Mindenki jegyzett hadikötvényt is.
A betegségek is nehezítették a tanítást. Bán Aladár április elsejétől a tanév végéig kényszerült szabadság-
ra a betegsége miatt[9.].
Az 1917-1918-as tanévben Bán Aladár a VIII. kerület főgimnáziumából az I. kerület főgimnáziumá-
ba került át.[10.] Ez költözéssel is járt, az addigi VIII. kerületi Koszorú utcai lakás után immár az I. kerületi
Bercsényi utca 5. szám alatt találtak új otthonra. Új iskola, de a problémák ismerősek. Az utolsó háborús
tanév újabb megpróbáltatásokat hozott. A tanárok közül hatan a fronton szolgáltak, a 7. és 8. osztályos di-
ákok közül többen a besorozásra vártak. Alig indult el szeptemberben a tanítás, amikor október ele-
jén a spanyolnátha járvány miatt fel kellett függeszteni a tanítást. November közepén hiába próbál-
ták újraindítani, 10 nap múltán a járvány felerősödése miatt ismét be kellett zárni a kapukat. Feb-
ruárra már nem a járvány, hanem a fűtőanyag hiánya akadályozta az újbóli nyitást, hogy aztán már-
ciustól júniusig valahogy elevickéljenek csökkentett óraszámokkal, naponta 2-4 tanórát megtartva.[11.]
S míg a járvány dúlt, addig az élet is felbolydult az országban és Budapesten. Az utcákat elárasztották
a frontról visszatérő katonák. Jött az őszirózsás forradalom, kormányt alakított Károlyi, majd mire meglett
az iskolában szűkösen a fűtőanyag, már a tanácsköztársaság vette át a hatalmat. Nem csak az igazgató sze-
mélye, nem csak a homlokzaton a nemzetiszín zászló lett vörös lobogóra cserélve, a változás mélyrehatóbb
volt. Bán Aladár még örülhetett, hogy fedél maradt a feje fölött, az I. kerület Munkás és Katonatanács la-
kásbizottsága csak új lakót költöztetett be hozzájuk a Bercsényi utcai lakásukba[12.].

7

Vásárhelyi látóhatár XI. Bán Aladár
Trianon után*
Fedél a fej fölött… Nem csak a katonák, de a meg-
szállt országrészekből a menekülők tömege is megje- Amíg lehet, tartsd fönn a régi fényt
lent. Ki rokonnál, ki menekülttáborba, ki pedig a va- És élj apáid szent szokásaként.
gonlakások egyikébe húzta meg magát, többnyire csa- Ne aljasítsd le magyar voltodat,
ládostul. A menekültek között ott voltak az iskolásko-
rú gyermekek, ifjak is, akiknek oktatását az ország iskolái Ki koldus módra él, koldus marad.
felvállalták. S ott a menekült tanárok, közöttük egy, az Mit tisztes ősök éltének sora
erdélyi Sepsiszentgyörgyből érkező rajztanárnő is, aki
az ottani tanítónőképzőben dolgozott. 1916-ban együtt Reád hagyott, ne vesd el azt soha;
menekült a tanítóképzővel Debrecenbe, majd 1918- Bár asztalod nincs rakva gazdagon,
ban épp csak visszatelepült, de a románok újabb be- Ne tudja más, hogy gondok súlya nyom.
törése után már nem akart tovább maradni, inkább Hitvány, ki nem tud némán tűrni bajt,
Budapestre jött, hogy egy év múlva szülőhelyére, Győrbe S kaján szomszéd előtt nyög és sóhajt.
térjen haza. Ő volt Révész Györgyi [13], Bán Aladár má- Kebled takard, ne lássék rajt' a seb,
sodik felesége élete alkonyán. A gúnymosolynál nincs kegyetlenebb!

Az 1919/1920-as tanév sem indult kedvezően. Már *Forrás: Bán Aladár Általános Iskola
az augusztus komoly problémákat hozott. Meg kellett
semmisíteni a tanácsköztársaság idején kiadott bizonyít-
ványokat, érettségi vizsgákat kellett helyettük megtarta-
ni, az új elsősök beíratásához pedig a felvételi vizsgákat.
A tanulói túljelentkezés miatt zsúfolt épületből a „c”
osztályok számára új helyen bérelni tantermeket. Az
épületbe beköltözött tanév elején a tankerületi főigazga-
tóság, majd a tanév során a megszállt területről a ko-
lozsvári egyetem jogi kara is. A tüzelő hiánya ebben
a tanévben is gondot jelentett november és március kö-
zött. Csak a szülők támogatásából tudtak tűzifát besze-
rezni, hogy néhány órát megtarthassanak.[14.]

A tanév még tartott, amikor a trianoni békeszerződés
aláírásra került. Az iskola hivatalos értesítője egyetlen
sorral sem reagált rá, mint ahogy korábban a megszálló
románokra sem tért ki egy szó erejéig sem.

De vajon a tanárok az osztályteremben is némák
maradtak tanítványaik előtt? A diákjaival mindig ked-
vesen, szelíden bánó Bán Aladár vajon csak a kötele-
ző tananyagot vette át a 3. a osztállyal, melynek osztály-
főnöke is volt? Vagy a latin órán a gall betörés is szó-
ba került az elhíresült mondással: „Vae victis” – Jaj
a legyőzötteknek, hogy aztán a római erények példáza-
tával folytatva a történetet új hitet és reményt adjon?
Nem tudjuk, mi hangozhatott el a tanári katedrán, de
egykori tanítványai szilárd erkölcsi alapzatot kaptak tőle,
hogy nagyszerű felnőttekké váljanak. Közöttük volt
Ferencsik János[15.], a világhírű karmester is. Ha Bán
Aladárt, a tanárt már nem is hallhattuk, de Bán Ala-
dárt, a költőt igen, szól hozzánk Trianonról írt versében
csendes méltósággal, öntudattal:

8

Vásárhelyi látóhatár XI.

100 év múltán iskolánk névadójához hasonlóan csendes méltósággal szeretnénk megemlékezni.
Törekedni arra, hogy az Illyés Gyula által említett lélek épületeinek tartóoszlopait együtt munkálkod-
va erősítsük, elférjen alatta mindenki, határtalanul.

Illyés Gyula

A lélek épületei*

Kormos képek a magyar múltból 4.

Időbe gyökeresedett
tornyok

szögezik helyükre a boldog
nemzeteket.

De hol Petőfik egetverő
szive lehullt, betúródott a földbe,

ott is egy építő erő.

Ahol a kisded
Arany lépdelni kezdett.

S hol földbe marva
Rákóczi marka.

Szél vág s homok.
Országok széle ponyvamód lebeg.

Ti, láthatatlan, szent alapzatok
sorsunkon ti könnyítsetek:

nyomódjatok!

*Forrás: Illyés Mária 9

Vásárhelyi látóhatár XI.

BÁN ALADÁRNÉ – WEINmaNN luJZa
1873-1943

Weinmann Lujza családjáról csak a keresztelési k Bán Aladár – Dorpát, 1922.12.11.
anyakönyvek szolgálnak némi adattal. Szülei Angliában Krúdy Gyula Városi Könyvtár
Weinmann Lujza igazolványképe Bán Aladár-hagyaték
Krúdy Gyula Városi Könyvtár 1találkoztak, Londonban kötöttek házasságot, ott született
Bán Aladár-hagyaték
meg Katalin lányuk. Majd Manchesterbe költözött a család,

1872ahol további két gyermekük lett: Lujza és Rudolf. Néhány

évvel később Magyarországra települtek át.
Lujza Kőbányán kezdett el tanítani, ahol akkoriban épültek
a gyárak. Az itt dolgozó munkások gyermekeinek létesült
Gyömrői úti elemi iskola lett első munkahelye. A nehéz
körülmények ellenére is kitartott.

Weinmann Lujza 1900/ 1901-es tanévet a VIII. kerületi Erdélyi utcai elemi
iskolában kezdte. Bán Aladár is ekkor került fel Temesvárról Budapestre, épp a
kerület Tavaszmező utcai főgimnáziumába. 1902 karácsonyán eljegyezték
egymást. 1903. április 23-án pedig egybekeltek.

Bán Aladár kézírásos dedikációja feleségének Lujza házasságkötésük után is elemi iskolai tanítónőként dolgozott, egészen
a Kalevipoeg 1928-as első kiadású kötetében nyugdíjazásáig. 40 éven át volt Aladár szeretett hitvese, támogató társa. „Édes
Lujzikámnak” – szól a neki címzett dedikáció, összekapcsolva Bán Aladár
Bán Aladár Általános Iskola számára a két legkedvesebbet, a feleségét és élete fő művét, az észt nemzeti
Bán Aladár-hagyaték eposz, a Kalevipoeg fordítását.

BÁN ALADÁRNÉ – RÉVÉSZ GYÖRGYI

1877 - 1968

1877. április 26-án született Győrben. 1899-1905 között Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára járt.
Székely Bertalan volt a mestere. 1905-ben végzett, mint okleveles rajztanítónő.

Révész Györgyi fotója Az 1905/1906-os tanévben indult tanári pályája az erdélyi Sepsiszentgyörgyön, az ottani tanítóképző
rajztanáraként. A rajz mellett tanított szépírást és kézimunkát is. Felügyelt az internátusban, kisegített az
dr. Gönczöl Lászlóné tulajdona irodán. A szűkös viszonyok után az iskola 1910 szeptemberében új épületbe költözött, amiről az iskola
értesítője fotóval is illusztrálva beszámolt. A nyugodt, békés munkát az I. világháború dúlta fel. 1916-ban a
betörő román csapatok elől Debrecenbe helyezik át a tanítóképzőt, a Dóczy-intézet tantermeit délután 14-
19 óra között vehették igénybe. Szemléltetőeszközeik Sepsiszentgyörgyön maradtak. A tanári kar is
megfogyatko-zott, egyik kollégája a fronton, a másik orosz fogságban volt.
Két tanévig működött az iskola Debrecenben. Majd visszatelepült, de Révész Györgyi az újabb román
támadás után végleg távozni kényszerült Sepsiről, mert nem akarta letenni a hűségesküt a románok előtt.

A tanítóképző épülete – Sepsiszentgyörgyöt elhagyva Budapestre, a VIII. kerületi állami
tanítóintézetbe került. De már 1920-ban saját kérésére Győrbe
Sepsiszentgyörgy, 1906 helyezték át az ottani tanítóképzőbe. Itt a rajz mellett szépirást is
tanított, hospitált, az Ifjúsági Vöröskeresztet vezette. 1936-ban
Domokos Tamás: Az Értől a Tiszáig. In eVásárhelyi ment nyugdíjba. Búcsúztatójában „jóságos, mindig nyugodt
Látóhatár III. évf. 6. sz. kedélyű tanárként” jellemezték.

2016/3. www.vasarhelyilatohatar.hu Nyugdíjazása után költözött a nagyapja építette házba, amit
[letöltés:2018.02.15.] felújíttatott (Győr-Révfalu, Darányi – a II. világháború után Dózsa –
rakpart 15.). Ide fogadta be a kitelepített Bán Aladárt 1951-ben.

1955. január 6-án kötött házasságot Bán Aladárral, akinek 1960-
ban bekövetkezett haláláig gyengéden gondoskodó társa volt. Hat
év múlva már ő is a révfalui temetőben nyugodott férje mellett.

Bán Aladárral a győri ház kertjében

Bán Aladár Általános Iskola
Bán Aladár-hagyaték

10

Vásárhelyi látóhatár XI.

Hivatkozások:

1. Bán Aladár Általános Iskola, Várpalota – Iskolánk 1988-ban vette fel városunk jeles szülöttének a nevét.
2. Bán Aladár (Várpalota, 1871. nov. 3. – Győr, 1960. szept. 24.), tanár, nyelvész, néprajzkutató, műfordító, költő.
Eredeti nevét (Bánvárth Károly Mór) 1890-ben Bán Károly Aladárra változtatja miniszteri engedéllyel, amiből lassan a
Károly is kikopik.
3. Budapesti VIII. Kerületi Magyar Királyi Főgimnázium, Budapest, VIII. kerület, Tavaszmező utca 17. Bán Aladár a
főgimnázium tanára volt 1900/1901-es tanévtől az 1916/1917-es tanévig
4. A sebesült katonák megvendégelése egy mozgalom volt akkoriban, amihez Bán Aladárék is csatlakoztak. Se-
besültek karácsonya címmel jelent meg róluk az írás In: Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)
1914-12-06 / 308. szám 7. p.
5. Ápolónők vizsgálata címmel a vizsgáról és résztvevőkről In: Budapesti Hírlap, 1914. november (34. évfolyam,
273-302. szám) 1914-11-03 / 275. szám 11. p. – Az önkéntes betegápolói bizonyítványt 1914. október 29-én állították
ki, az eredeti irat a várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár Bán Aladár hagyatékában.
6. Bán Aladárné először a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület 1914. szeptember 5-én a Család utca 8-10 szám alatt 40
ággyal megnyílt hadikórházában dolgozott önkéntes ápolónőként In: Budapesti Hírlap, 1915-04-04. / 94.szám 37-38.p.
majd a Magyar Építész és Mérnöki Egylet hadikórházában dolgozott In: 698. MMÉE Közl. 50 (1916)
4. Bálint Zoltán: Az MMÉE hadikórházának története. 19-24. old. - Vegyesek. 24-25. old. - Egyleti közlemények. 25-
26. old. Bán Aladárné analfabéta sebesülteket tanított 22.p.
7. Kitüntetése: „hadiékítményes ezüst díszérme” 1916. március 29. In: Budapesti Közlöny, 1916-05-16. 5-6.p.
8. Városi közgyámmá kinevező eredeti okirat (kelte: 1914. szeptember 18.) a várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyv-
tár Bán Aladár hagyatékában.
9. Budapesti VIII. Kerületi Magyar Királyi Főgimnázium huszonegyedik évi értesítője az 1915-1916. iskolai évről /
írta dr. Létmányi Nándor, Budapest: Fritz Ármin Könyvnyomdája, 1916. – 29.p., 31. p., 34.p.
10. Budapesti I. Kerületi Magyar Királyi Főgimnázium (I., Attila u. 1-3.) huszonhatodik évi értesítője az 1917-1918-
iki iskolai évről / közzéteszi Himpfner Béla kir. igazgató, Budapest: Bethlen Nyomda, 1918. – 16. p. A főgimnázium az
1920-1921-es tanévtől vette fel a Verbőczy István nevet, az 1924-1925-ös tanévtől lett reálgimnázium, 1946-tól Pető-
fi Sándor Gimnázium.
11. Budapesti I. Kerületi Magyar Királyi Főgimnázium értesítője. 1918-1919 és 1919-1920./ közétette Oberle Károly
főgimnáziumi igazgató. – Budapest, 1920. – 3. p.
12. „Összeköltöztetési igazolás” – kiállította a I. kerület Munkás és Katonatanács lakásbizottsága, 1919. június 14.
Maletta Gyula - a ceruzával írt másolat a várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár Bán Aladár hagyatékában
13. Révész Györgyi (1877-1966) rajztanár. 1951-ben az akkor 79 évesen egy szabolcsi tanyára kitelepített Bán Ala-
dárt győri házába befogadja, ezzel gyakorlatilag megmenti. 1955-ben kötnek házasságot .A sepsiszentgyörgyi tanítónő-
képző viszontagságai 1917-1918 a Sepsiszentgyörgyi Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolai Tanítónőképző Intézet XVIII.
ismertetője az 1917-1918. iskolai évről / szerkesztette Borszéky Ákosné megbízott igazgató. – Debrecen, 1918. – 3-6.p.
14. Budapesti I. Kerületi Magyar Királyi Főgimnázium értesítője. 1918-1919 és 1919-1920./ közétette Oberle Károly
főgimnáziumi igazgató. – Budapest, 1920. – 3-4. p.
15. Budapesti I. Kerületi Magyar Királyi Főgimnázium értesítője. 1918-1919 és 1919-1920./ közétette Oberle Károly
főgimnáziumi igazgató. – Budapest, 1920. – Bán Aladár a III. A osztályfőnöke 5.p.; a III.A osztály névsora 10.p.

11

Vásárhelyi látóhatár XI.
Márki-Zay János

Erdély zászlói

Az erdélyi (kápolnai „testvéri”) unió 1437. szeptember 16-án az erdélyi magyar, székely és
szász nemzetek vezetői között jött létre és azt szolgálta, hogy egyesíthessék erőiket a Bu-
dai Nagy Antal vezette felkelőkkel szemben. Ez az unió egészen 1848-ig fennmaradt.
Erdély címere az uniót létrehozó három kiváltságos erdélyi nemzet: a magyar (vörös), a székely (kék) és
a szász (sárga) jelképeit és színeit egyesíti. Valószínűleg Báthory Zsigmond uralkodása alatt, 1590-ben ala-
kult ki. A magyar nemzetet a fekete turulmadár, a székelyeket a nap és a hold, míg a szász székeket (Kőha-
lom, Medgyes, Nagysink, Sebes, Szeben, Szászváros, Szerdahely) a hét vörös bástya jelzi.
1570 végén a speyeri szerződésben János Zsigmond lemondott a királyi címről. Ezt követően a fejede-
lem címet használta. Ettől kezdve az Erdélyi fejedelemség a királyság részeként viszonylagos önállóságot él-
vezett. A címerelemeket Erdély önállósága idején fejedelmek saját családi címereikkel ötvözve használták.
Hivatalosan az Erdélyi Fejedelemség 1765-ben Mária Teréziától kapott címert. Itt a címermezőt vörös
pólya osztja két részre. A címer felső részében kék alapon arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, vágott fekete
sólyom (turul) található, jobbról arany naparctól, balról fogyó ezüst holdtól kísérve. Alul arany alapon két
sorban hét vörös bástya (4+3) fekete kapukkal és 2-2 ablakkal ellátva található.

12

Vásárhelyi látóhatár XI.

1848-ban a kolozsvári országgyűlésen Magyarország és Erdély Uniójáról döntöttek. Az akkor már Erdély-
ben többségbe került románok az első balázsfalvi gyűlésen (május 15. és 17. között) követelték a magyar-
erdélyi unió újratárgyalását a román képviselők részvételével, majd a második nemzeti gyűlésen (1848.
szeptember 25.) már nyíltan elvetették. Tiltakozásként nem is vették át az uniót jelképező piros-fehér-zöld
lobogót, hanem ragaszkodtak a török szultán által 1834-ben elismert kék-sárga-piros vízszintes sávokkal
megalkotott lobogóhoz, de már függőleges sávozással. Nem nehéz felismerni ebben a három uniót alkotó
magyar, szász és székely nemzet történelmi színeit. Vajon ennek ismeretében is megtörtént volna az, hogy
a túlzott nacionalizmus jegyében Kolozsvár egykori polgármester, George Funar nemcsak a város padjait,
közlekedési tábláit és a díszkivilágosításhoz használt lámpáinál ragaszkodott a kék-sárga-piros színekhez,
hanem még a szemétgyűjtőket is ezekre a színekre festette.

Sajnos az unió körüli ellentétek azzal jártak, hogy a románokat a szabadságharc ügyével szembefordítot-
ta, s ezzel jelentős erőket vont el a szabadságharc sikeréért harcoló magyar erőktől.

1848 óta az erdélyi magyarok a piros-fehér-zöld nemzeti lobogó fogadják el, amit a következő népdal is
kifejez:

Háromszínű a nemzeti lobogó.
Mind a három tiszta fénnyel ragyogó.

Az első az tiszta piros, mint a vér.
Azt jelenti, hogy sok vér folyt el a hazáért.

A második tiszta fehér, mint a hó,
Azt jelenti, hogy él a magyar lobogó.
A harmadik tiszta zöld és az marad,
Azt jelenti, hogy a magyar hű marad.

13

Vásárhelyi látóhatár XI.
Dobos Irma

A Dél–Tisza-Völgy vízgazdálkodása

A szegedi kiállítás 75 év után

AMagyar Hidrológiai Társaság elnöksége úgy dön- Vízügyi Történeti Emlékhely Szegeden
tött, hogy „A Dél-Tisza Völgy vízgazdálkodása” c.
X. vándorgyűlést 1992. szeptember 6-8. között Oklevelet, kitüntetést kértem még többek között
Szegeden rendezi meg, ugyanakkor a Társaság 75 évét Csanády Mihálytól, Cziráky Józseftől, Pataki Nándortól
történeti kiállításon mutatja be. Ez azért is volt jó gondo- Az esztergomi Duna Múzeumban Szőkéné segítségét is
lat, mert már 1979-ben az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igaz- igénybe kellett vennem nagy folyóink mappációjával és
gatóság Vízügyi Történeti Emlékhelyet létesített a koráb- szabályozásával kapcsolatos egykori rajzok, térképek
ban működő Maros-toroki gátőrházban. Itt az emeleti összegyűjtéséért, másolatok készítéséért. A nagy elő-
részen a vízellátást bemutató állandó kiállítást alakítot- dök nagy terveinek megvalósításához többek között
ták ki, de sokszor időszakos kiállításra is igénybe vették, Beszédes József, Vásárhelyi Pál, Lányi Sámuel, Kvassay
így ez alkalmasnak látszott a tervezett kiállítás bemuta- Jenő egy-egy munkájának néhány részletét választot-
tására. Nem véletlen, hogy Szegedre esett a választás a tam ki. Természetesen a Földtani Intézet gyűjteménye,
jubileum megünneplésének helyszínéül, hiszen innen in- különösen a felszín alatti víz kutatásának bemutatásá-
dult ki az a sok kezdeményezés és megvalósítás, ami a hoz segített, így Szabó Józseftől kezdve Lóczy Lajos
Társaság életének azután fő alkotója lett. geológuson keresztül egészen a Hidrológiai Szakosztály
Amikor felkértek 1992-ben a kiállítás rendezésére, akkor életre hívásáig, majd egy újabb tabló az ezt követő idő-
már nem csak a visegrádi Zsigmondy Emlékszoba két- szak eredményeiről tájékoztatott. A portrékat a nyom-
szeri rendezésén voltam túl, és részvételem a sárvári Ás- tatott közlemények, sok esetben a térképek egészítet-
vány- és Gyógyvíz történeti kiállítási munkában ugyan- ték ki. Nagy segítség volt még az akkor a Guszev (ma
csak befejeződött. Januárban elnökségi döntés alapján Sas ) utcai minden vízügyi anyagot őrző Vízügyi Könyv-
Fejér László, a Történeti Bizottság elnöke közölte, hogy tár is, ahol az ismeretség és a barátság segített a szük-
felkérnek a 75 éves Hidrológiai Társaság tiszteletére ren- séges anyagok beszerzésében.
dezett kiállítás rendezésére, amikor a vándorgyűlés be- Úgy ítéltem meg, hogy a titkárság egykori munkahelye-
fejezésekor a résztvevők a kiállításon végig tudják kö- it, az épületeket mindenképpen meg kell jeleníteni.
vetni a 75 év leglényegesebb eseményeit, ahol „ talál-
kozhatnak” a vízügy kiváló művelőivel és munkáival. Erre
már utalást találtunk a kiadott meghívóban is, éspedig
az „Egyéb programok között: „IX. 6-án 18,20. 75 éves az
MHT kiállítás megnyitása a marostoroki gátőrházban (au-
tóbuszt biztosítunk, mert személygépkocsival a forgal-
mat a gáton nem lehet megoldani).”
Bár sok történeti anyaggal rendelkezett a társaság tit-
kársága, azért emellett még számos olyan személyre szó-
ló anyagot kellett összegyűjteni, ami szükséges is volt a
bemutatáshoz. A kitüntetések összeállításából nem ma-
radhatott ki a Vásárhelyi Pál emlékérem, amit csak úgy
tudtam hozzá jutni, hogy személyesen kerestem fel az
egyik kitüntetettet, és nagyon hiányoztak Kessler Hu-
bert munkái is, amit ugyancsak személyes látogatásom-
kor kaptam meg.

14

Vásárhelyi látóhatár XI.

Miután ilyen képek nem voltak, ezért felvételeket ké- Kiállítási részlet (1992)
szítettem az egykori épületekről, így a Szalay u.-i, a
Podmaniczky utcai, a Kossuth téri, a Szabadság téri és a Fő Az MHT elnökei 1992-ig és
utcai helyekről. A jelenlegi Üllői út 25. sz. házról már az
internetről is kapatunk képet. Természetesen nem ma- Papp Ferenc mellszobra
radhattak el az elnökök és a titkárok bemutatása sem, de
az itt tapasztalt néhány hiány pótlása már egyszerűbb fel- A vízügyi kiadványok szerkesztő bizottságainak műkö-
adat volt. Bekerült a kiállításba még a gátőrházi állandó dése, az időközben elindított vándorgyűlések rende-
anyagból Papp Ferenc professzor, egykori elnök mellszob- zése, a területi szervezetek megalakulása ugyancsak
ra és a vízügyi oktatással kapcsolatos feldolgozás is. nagy és felelősségteljes munkát igényelt. Nagy elis-
A kiállítás a korábbi, más nevű és jellegű tudományos merésben részesült a tagság részéről az 1961-ben el-
egyesületek megidézésével kezdődött és erre épült fel a indított Hidrológiai Tájékoztató Papp Ferenc profes�-
Magyar Hidrológiai Társaság. Jelentős lépés volt 1917-ben szor kezdeményezésére és Vitális György kiváló szak-
a kezdeményezők első munkájának eredménye, a Hidro- mai és szerkesztői munkája nyomán. Mind a két világ-
lógiai Szakosztály létesítése a Magyarhoni Földtani Társu- háború megzavarta ugyan az aktuális számok kiadá-
laton belül. Ebben Bogdánfy Ödön elévülhetetlen érde- sát, de a két erős kezű elnök (Mauritz Béla és Vitális
meit emeltem ki. Az 1949-ben már egyesületi formában Sándor) ezek pótlásáról gondoskodott. A helyi jellegű
megalakult Hidrológiai Társaság tablója az első tisztikart, vándorgyűlés már 1949-ben Szegeden elindult, majd
az alapszabály egy részletét és egy legkorábbi jelenléti Hévízen folytatódott, végül 1979-ben országos jelle-
ívet mutatott be. Itt kapott helyet Berczik Árpád akadé- gűvé alakult. Nem lehetett elfelejtkezni Horusitzky Fe-
mikus 1949-ből származó tagdíjbefizetési csekkje és iga- renc geológus professzor javaslatáról sem, aki a helyi
zolások másolata, Vitális György tagsági könyve és ide ke- szervezet megalakulását terjesztette elő az első ván-
rültek az épületek fotói is. Kiemelve jelent meg a má- dorgyűlésen.
sodik szakosztály, az 1949-ben megalakult Limnológiai. Itt Amikor a kiállítás elkészült az 50 oldal terjedelmű
Maucha Rezső szakosztály elnök kiemelkedő tevékenysé- forgatókönyv alapján, akkor Török Imre György, az
gét T. Dvíhally Zsuzsa történeti anyagának segítségével Alsó-tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság főmérnöke, a Hid-
tudtam bemutatni. A Barlang- és a karsztvízkutatásnál rológiai Társaság Területi Szervezetének elnöke kér-
Kessler Hubert, Papp Ferenc professzor jelentős munká- te, hogy rövid megbeszélésre jöjjünk össze. Ezen részt
ját hangsúlyoztam ki. Az 1950-es évektől azután már egy- vett még rajtam kívül Geszler Ödönné, a Hidrológiai
más után kezdték meg működésüket minden szakterüle- Társaság titkárságának vezetője és Vágás István pro-
ten a szakosztályok, majd a vidéki területi szervezetek is. fesszor is.
További nagy eredmény volt a Vízügyi Történeti Bizott-
ság megalakulása 1973-ban Lászlóffy Woldemár kezde-
ményezésére. Előzetesen már az 1971. évi Zsigmondy Vil-
mos születésének 150. évfordulójára megjelent emlék-
kötetemet is bemutattam azért is, mert egy példánnyal
az elkészülés évében a Hidrológiai Társaságot megtisztel-
tem, amiről az akkori elnök, Vitális Sándor szívélyes köszö-
nő levele tanúskodik. A Vízügyi Történeti Napokról szá-
mos kép, meghívó, kiadvány mutatta be az új bizottság
élénk, sokirányú munkáját. A közelmúlt nagyjai közül ter-
mészetesen nem maradt ki Dégen Imre és Vitális Sándor
sokoldalú bemutatása sem, de még lehetne tovább sorol-
ni a neveket, akik az ország vízgazdálkodásában jelentős
szerepükkel beírták nevüket. A felszín alatti vízkutatásban
és –feltárásban Szontagh Tamás, Sümeghy József, Schmidt
Eligius Róbert, Papp Ferenc nevét említettem. Szeged víz-
és építésföldtani kutatásában Miháltz István egyetemi ta-
nár jelentős alkotása sem maradhatott ki.

15

Vásárhelyi látóhatár XI.

Török Imre György rövid bevezetője után közölte, hogy a kiállítási
munka befejeződött és az „elvégzett munkáért majd valamit adni fo-
gunk.” Azt válaszoltam, hogy „azt bizony nagyon nehéz lesz így meg-
állapítani”. Mindenesetre a Duna Múzeum könyvtárosának legalább
4000.-Ft jutalmat kérek kiutalni, amit a címzett meg is kapott.
Ezután a vándorgyűlés is befejeződött, a kiállítás megnyitója és be-
mutatója lezajlott és nem sokkal ezután értesített a Titkárság, hogy
egy megadott időpontban Juhász József elnök úr vár az előadóterem-
ben. A meghívásra a tagság legalább 15-20 tagja megjelent és vá-
logatás nélkül – bekapcsolódott vagy nem a jubileum ünnepi szer-
vezésébe -, az évfordulóra elkészített kis bronz emlékérmet kapta
mindenki, tehát én azt a „valamit”, amire ígéretet kaptam, ugyan-
csak megkaptam ajándékként kiállítási munkám elismeréséért. Er-
ről egyébként már tudtunk, hiszen a vándorgyűlési meghívó utolsó
oldalán, a lap alján a következő szöveget lehetett olvasni: „A Társaság
75 éves évfordulója alkalmából kibocsátott emlékérmek árusítása a
helyszínen, a regisztrációban.”

A bronz jubileumi emlékérem
(1992)

fotók: szerzői archívum

Haranghy Anka | Hajnali horgászok

16

Vásárhelyi látóhatár XI.

Haranghy Géza
Az én Tiszám

Nézem, és érzem a Tiszát
mint fonja szelíd keringésem
zöldbe zárt, regényes medrébe;
hullámtól hullámig ölelve, mint élő az élőt,
súg titkokat, mit csak a szív mondhatna el
ha tudna szólni oly lágyan, csendesen
miként a szőke fürtök kacér csillanása susog
ezüstös füzeken.

Ősi füzek, ősi történelem…
Török, tatár, besenyő s hány nép
kardja szisszent még e tükrös, csalós vizeken?
S Te bizton őrizted hű fiaid a mának.

Nézem, és érzem a Tiszát –.
Ezer évek, ezer vágyak, bús sorsok
és múló árnyak hullámkerted örök virágjai.

Kanyargó folyamod hány ajkat dalra ihletett!
Költőket vallhatsz magadénak!
Kiknek szíve, mint hullámod,
veled futott, dalolt, dobogott,
s te magadba fontad e tájat,
a hazát, mely bennük lobogott.

Ne szóljunk most kínt, keservet,
melyet égiek sötét csapásként zúdítottak ránk.
A sors, lám, megbocsát!
Szőke fürtjeid ragyogjanak
szépséges valóságot,
óvd kincseink, szívünk, a hazánk!

17

Vásárhelyi látóhatár XI.
Bán Csaba

Dr. Pákozdy László Márton professzor
emlékezete
(Vásárhelyi évei)

"Pákozdy László Márton munkássága megke-
rülhetetlen örökségünkké lett mint a XX. szá-
zadi magyar teológiatörténet, mint a nemzet-
közi ószövetség-kutatás területén. Ezért emlé-
kezett meg a nagy vásárhelyiről családja, szü-
lővárosa, az Ótemplomi Egyházközség, és alma
mátere századik születésnapján, 2010. novem-
ber 12-én a Városháza dísztermében rendezett
emlékkonferenciával."
(Kádár Péter: In memoriam Pákozdy Lász-
ló Márton. Vásárhelyi Látóhatár, 2010. 4. sz.
p.18.)
E konferencián hangzott el Bán Csaba lelki-
pásztor előadása dr. Pákozdy László Márton
professzor vásárhelyi éveiről, melyet most is-
mét fölidézünk.

Forrás: Pákozdy Katalin Megemlékezésemet egy személyes él-

Dr. Pákozdy László Márton (1910-1993) ménnyel kezdem: az 1984/85-ös tanévben a Bu-
dapesti Református Teológiai Akadémián a II. éves
református lelkipásztor, teológus, vallástörténész, nyelvész, teológusoknak homiletikából (igehirdetéstanból)
a Debreceni Református Teológiai Akadémia, majd a Tíz Parancsolat egy-egy parancsolatából kellett
a Budapesti Református Teológiai Akadémia professzora. igehirdetést írni. Nekem, névsorban évfolyam-el-
sőként az első parancsolat jutott. Hosszas fejtörés
A portré Bíró Lajos (1927-2010) festőművész alkotása, után becsöngettem dr. Pákozdy László Márton pro-
mely jelenleg a Debreceni Hittudományi Egyetem tanács- fesszor úrhoz, aki már ekkor súlyos betegségeken
termében látható. esett keresztül, visszahúzódó életet élt, feleségével
Bine nénivel együtt a teológia talán földszinti laká-
sában. Miután felesége nyitott ajtót, beinvitált.
Professzor úrnak elmondtam gondomat, aki ko-
molyan, de némi humorral, ennyit kérdezett: van-e
Bibliám? Ez nyilván Neki a héber eredeti Ószövet-
séget jelentette. Mondta, hogy hozzam le, és a bel-
ső szobájában végigolvastuk az első parancsolatot.

18

A legnagyobb lelkiismeretességgel elmagyaráz- Vásárhelyi látóhatár XI.
ta nekem az egyes jeleket, és ez alapján a parancso-
lat lényegét. Így lehettem én egyórás tanítványa, és ez ta életre az Állatforgalmi és Húsipari Részvénytársasá-
az egy óra 25/6 év után engem arra emlékeztet, hogy got, melynek mindaddig lelkes vezére volt, míg annak
Neki katedra volt a lakása is – a családi otthon –, il- majorítása magán kézbe nem került. Mert amily nyájas,
letve a páratlan tehetségéhez hihetetlen lelkiismere- megértő, hűséges bajtárs az előretörésben, épp oly kér-
tesség és pontosság járult, amikor az Írás, a Kijelentés lelhetetlen ott, hol elveivel valami nem összeférő. Egyik
értelmét kereste. Ezek a jellemvonások bizonyára éle- leglelkesebb alapítója volt a Kisbirtokosok Szövetkezeté-
tének első szakaszában kialakulhattak, ami Hódmező- nek. Mikor azután kezei alatt az intézmény felvirágzott,
vásárhelyhez fűződik. Ennek a három jellemvonásnak: megtette szent kötelességét és ment tovább. Dolgozik ma
család, tehetség, lelkiismeretesség járok utána az elő- is észrevétl­enül, a régi hűséggel, s végzi hivatali teendő-
adásomban. it olyan ügy­buzgalommal, mely az egész vonalon őszinte
becsülést biztos­ ít számára. Kiváló jó barát, s az Iparegylet-
Édesapja: Pákozdy László törvényhatósági m. kir. ben, szűkebb kö­rében egyik legkedvesebb és legtöbb sze-
állatorvos. retettel körülvett asztaltársasági jó barát.

Pákozdy László törvényhatósági m. kir. állatorvost Neje, Dobson Eleonóra (Laura) 1925-ben elhunyt;
külön fejezet illetné meg e városnak gazdasági fejlődé- 1925. augusztus 20-án volt esküvője Chappon Lujza
sében, mert az ő élete, tiszti állásának hűséges és ritka bárónő­vel. — A Chappon bárói család, mely francia ere-
becsületességű betöltése mellett mindenkor a közé, a detű, a múlt század elején, mint menekült telepedett le
haladásé és az előretörésé volt. Ráckevén született Magyarországon. Az első ős, Pákozdynénak a nagyapja,
1866-ban, győri eredetű ősnemes magyar családból, mint 48-as fő­hadnagy Vasváry Pálnak, Petőfinek és Jóka-
melynek nemes származását 1690-ben ismerte el Ko- inak volt a vívó-mestere. — Báró Chappon Lujza, az el-
márom, majd Pest vármegye. – Édesapja Pákozdy Já- halt Chappon Samu bárónak leánya, Nagyvárad­ on volt ak-
nos ráckevei birtokos 1886-ban halt meg. Édesanyja tív tanítónő. Pákozdy Sá­ra pedig Szegeden a leánygimná-
Erdőss Lídia volt. – ziumba járt. — Legkisebb gyermekük Lujza (Zsuzsanna),
az a kisleányka, kivel Chappon Lujza bárónő 1929 január-
A budapesti állatorvosi főiskolát végezte el, s je- jában ajándékozta meg férjét. (Fehérváry József: Vásár-
les oklevéllel előbb a 13-as jászkun huszárezred, majd hely története a családok tükrében 1929. Hmvhely) 1929
a 9-es Nádasdy ezred orvosa volt. Később a dorozs- augusztusában ment nyugdíjba.
mai méntelepre helyezték, azután pedig a Sepsiszent-
györgy Homoródi méneskarhoz. Mikor Vásárhely vá- A Hódmezővásárhely – Ótemplomi Református Egy-
rosa az első hatósági állatorvosi állást megszervezte, házközség halotti anyakönyvében a XV. 123. lapján 427.
a városi élet kedvéért beadta pályázatát Pákozdy Lász- sorszámmal van bejegyezve. 1941. november 20-án halt
ló is, és dr. Lukács György szerencsés választása őreá meg, és 22-én lett eltemetve a római katolikus temető-
esett. ben felesége mellé. Agyvérzésben, a kórházban halt meg.

Előbb a Petőfi utcán volt a rendelője, a Tejszövetke­ Testvérbátyja, Pákozdy Ferenc a Hódmezővásárhelyi
zet házában. 1908 óta Bercsényi utcai saját szép házá­ Református Egyházközség keresztelési anyakönyvében
ban lakik. — Pákozdy László új utakat tört a közgaz- a XIX. kötet 327. lapján 994 sorszám alatt található, aki
dasági élet terén. Soós István polgármestersége ide- 1904. október 7-én született, és október 19-én lett meg-
jén a város egyik legmeghatározóbb alakja. Termé- keresztelve. Születés idején a Petőfi u. 12 szám alatt lak-
keny munkálkodása ve­zette be a nemesített barom- hattak a 4. kerületben. Itt az derül ki, hogy édesapja hely-
fitenyésztést, mely téren százon felül nyerte el az or- hatósági állatorvos. Keresztszülei, apai részről helyben
szág minden részében az első kitünteté­seket és díja- gyógyszerész, anyai részről pedig Jánosházáról valók. Lak-
kat; ő terelte rá a figyelmet a méhészet nagy kincse- cím szerint és a keresztelő lelkipásztor neve alapján egy-
ire; ő szorgalmazta az egyesületi életet s annak egyik értelműen az Újtemplomhoz tartoztak.
lelke és vezetője volt, maga is gazdag eredmé­nyeket
produkált mint kiváló méhész. Ó alakította meg az ál- Költő, műfordító, újságíró. Gimnáziumi tanulmánya-
latvédő egyesületet, s a humanitásnak ezt a nemes it Vásárhelyen (1914-1919 között) és Szegeden végezte,
előret­örését ő vitte át a köztudatba. Nagy ellenzéke majd 1922-ben a budapesti református gimnáziumban ki-
volt ez esz­mének eleinte, de Pákozdy László harcolt tüntetéssel érettségizett. 1917-ben jelent meg nyomta-
bátran, s mikor egy alkalommal az ellenzék vezérének tásban első költeménye. Először az orvosi fakultásra irat-
lovát csonkította meg a bosszúállás, egy hűtlen vidéki kozott be, majd a fővárosban 1922-1925 között joghallga-
béres, akkor a vezér lett Pákozdy Lászlónak egyik leg- tó lett, de a doktorátust summa cum laude minősítéssel
igazibb tisztelője és barátja. Az ő szervező ereje hív- csak 1948-ban szerezte meg. Volt katona, újságíró, mun-
kanélküli, ínségmunkás, főjegyző, levéltáros. 1928-tól
1944-ig megszakításokkal újságírásból élt, előbb a Vásár-
helyi Újságnak, majd a Friss Újságnak, 1932-től pedig a

19

Vásárhelyi látóhatár XI.

Hetivásár-Hétfői Újságnak lett a főmunkatársa. Utóbbi- A Szentháromság Plébánia keresztelési anyakönyvében
ban jelent meg folytatásokban Eördögh Tamás halála a XXIII. kötet 176. lapján 72. sorszám alatt: 1913. janu-
című regénye (1932). József Attila értő kritikusai és bará- ár 19-én született és március 5-én megkereszteltetett
tai közé tartozott. Pákozdy Sára Lydia. A keresztelési szolgálat Bernátsky
Ferenc plébános.
A Külvárosi éj című kötetéről elsőként írt elismerő kri- A Szentháromság Plébánia temetési anyakönyvében a
tikát. A két világháború között megjelent verseskötetei: A XXIII. kötetben az 55. lapszámon 30-as sorszám alatt
Tisza sirálya (1927), Förgetegben (1943). 1941-ben meg- Dobson Laura hunyt el 1925. február 7-én, eltemetve
tagadta a behívóparancsot. Két ízben is sújtotta a mun- pedig 1925. február 9-én. Az elhunyt be van jegyezve.
kanélküliség, 1933-34-ben és 1951-52-ben. 1944. októ- Vas megyei Jánosházán született. A halál oka szívszél-
ber 7-től 1950-ig közalkalmazott, erre az időszakra esik ütés, betegek szentségében nem részesült és 54 éves
főlevéltárossága (1945-1948). A Tornyai Társaság 1946- volt. A temető plébános Walter Lajos káplán.
ban társelnökévé választotta. A húszas évektől kezdve is- A Szentháromság Plébánia esketési anyakönyvében
mert sakkversenyző, mestererejű tornajátékos. Sakkcik- a XIII. kötetben, a 20. lapszámon 1925. július 2-án
kei, játszmaelemzései jelentek meg a helyi lapokban és Pákozdy László (apja néhai Pákozdy János, anyja Erdős
a Magyar Sakkvilágban. 1952 novemberétől állt a Deb- Lídia özvegy, aki 1866. május 13-án született) házassá-
receni Egyetem könyvtárának szolgálatában. A Dara- got kötött Br. Chappon Lujza (apja: Br. Chappon Samu
bos utcán emléktábla van róla elnevezve. A világiroda- Pál, anyja: Reiszer Lujza szegedi lakossal, aki 1888. au-
lom remekeit eredetiben olvasta. Lefordította Shakes- gusztus 17-én született. Az esketést Cseh András plé-
peare szonettjeit, A vihar című tragédiáját; John Boynton bános végezte.
Priestley-fordítása a Nagyvilágban jelent meg. Németh
László róla mintázta az Égető Eszter c. regényben Hallga- László valószínűleg, – mivel református, és a Bercsé-
tó Sanyi alakját, aki kapásból teszi át magyarra Vergiliust, nyi utcában laktak, így – elemi iskoláit a mai Szőnyi Ben-
a Faust négyezer sorát mondja fel németül. Debrecen- jámin Református Általános Iskola épületében műkö-
ben írta utolsó könyvének, az Esthajnalnak verseit. dött református iskolában kezdhette. Erre nézve konk-
rét bizonyíték nem áll rendelkezésre.
A szülőváros közönsége legutoljára irodalmi esten
1968. augusztus 9-én találkozhatott vele. A vásárhelyi Az oláh hadsereg pusztítása után az 1920/21-es tan-
sakkcsapat róla nevezte el magát. A vásárhelyi Bethlen évben iratkozik be hatvanötöd magával a Református
gimnázium panteonjában 1979. október 6-án leplezték Gimnáziumba. Az iskolai értesítő minden évben tájé-
le a költőt ábrázoló domborművet. Mivel a városban élt, koztat eredményeiről, ami mai szemünkkel nézve nem
utcát is elneveztek róla. A köztudatban jobban benne él, a legfényesebbnek tűnik. Tulajdonképpen a gimná-
mint öccse László Márton. ziumi évei alatt az első felében elégséges, a második fe-
lében közepes eredménnyel zár. 1928-ban az érettségi-
Főbb művei: je azonban jó. Ehhez a bizonyítványhoz tudni kell, hogy
A Tisza sirálya, H., 1927. az osztályból már csak 25-en érettségiznek, és ezek kö-
Förgetegben, H., 1943. zött is vannak olyanok, többen is, akik három hónappal
Shakespeare szonettjei, H., 1943. vagy egy évvel később pótérettségire kötelezettek. Az
Alföld (Antológia) Bp.,1967. ő bizonyítványát és érettségijét mindenféleképpen úgy
Esthajnal, Bp. 1968. kell értelmezni, hogy az inkább egy mai főiskolai diplo-
Tiszamenti ének. Vásárhelyi versek a XX. század mával egyenértékű 18 évesen, semmint egy nem kü-
ból, (Antológia). H., 2000. lönösebb érettségi. 1927. október 31-én ő tarja a re-
A Hódmezővásárhelyi Református Egyházközség ke- formációi ünnepen az Ótemplomban a diákság részéről
resztelési anyakönyvében a XX. kötet 223. lapján 893. az ünnepi beszédet. A vasárnapi bibliaiskola aktív tagja.
sorszám alatt van László Márton bejegyezve, aki 1910. Ebben a számára, neki utolsó tanévben alakul a Refor-
november 12-én született és ugyanennek az évnek de- mátus Ifjúsági Egyesület, amelynek első főtitkára lesz.
cember 21-én lett megkeresztelve. Édesapja Pákozdy Ez az egyesület már az első évben részt vesz az SDG
László állatorvos, református, édesanyja Dobson Eleonó- konferencián Balatonszárszón.
ra római katolikus. Születése idején a Bercsényi utcában,
a IV. kerület 2. sz. alatt laktak. Losonczi Endre volt a ke- Valószínűleg ezt követően került el Hódmezővásár-
resztelő lelkipásztor. A bába Benyhéné Szűcs Sára. A ke- helyről, és egy hatalmas ívű tudományos pályát fut be.
resztszülők egyrészről Hódmezővásárhelyről, másrészről
pedig Ráckevéről származtak.

20

Vásárhelyi látóhatár XI.

Kőszegfalvi Ferenc

színes Pákozdy-kép

E „ nnyivel ilyen kevésre ki vitte még”?! — tette vásárhelyi Pákozdy Ferenc
Fekete könyv.
föl a rá jellemző önértékelően gunyoros kérdést Pákozdy
Ferenc Debrecenben utolsó kötete, az Esthajnal bemuta- Déri Múzeum. Debrecen, 2017.
tója alkalmával.

Vásárhelyi Pákozdy Ferenc (1904-1970) költő,
újságíró, műfordító, könyvtáros Vásárhely és Debrecen
fia rendkívüli, de egyenetlen tehetség volt. Szép talentu-
mát túl sokfelé osztotta. Bejegyzett foglalkozásai mellett
jogász (jogi végzettségét summa cum laude eredmén�-
nyel szerezte meg 1948-ban), ezenkívül versenysakkozó.
Saját méretéhez méltó szerepre vágyott, s hogy elismerje
a világ, de ezt elegendő kitartás, fegyelem, belső bizton-
ság hiánya miatt nem kapta meg az élettől. Önemésztő
moralistaként rossz adminisztrátora volt tehetségének.
Ritka, szerencsés periódusaiban azonban rendkívül ter-
mékeny.

Az itt következő, olykor groteszk, humoros élet-
képekkel véleményünk szerint nem csorbítjuk Ferkó Bá-
csi emlékét, az embert, a teljes embert akarjuk közelebb
hozni az olvasóhoz.



Levél Péczely Attilának!

Kedves Attila!

Alig egy hete, hogy Budapesten Dallos Sándor és - Te, mi van ott nálatok Vásárhelyen? Ott halla-
Muhoray Elemér kedves barátaim beszámoltak hódme- ni sem akarnak Bartókról és Kodályról?
zővásárhelyi kirándulásukról, illetve arról az irodalmi est-
ről, amelyet a Tornyai Társaság és a Kelet Népe rendezett. - Honnan veszed ezt, kérdezem megütközve.
Elmondották, hogy az erkölcsi siker nagyon szép volt, az - Kérlek – felelt Muhoray, - van ott egy derék
anyagi azonban kevésbé. Bizony eléggé néptelenek vol- orvos, Péczely Attila, aki egész életét
tak a közgyűlési terem padsorai, ám ennek – ő maguk odaszentelte a népdalgyűjtésnek, teljes lelkesedés-
hangsúlyozták – nem a hódmezővásárhelyi közönség ér- sel folytatja a maga működési területén Bartók és Ko-
zéketlenségében kell keresni az okát, hanem inkább ab- dály szellemében a gyűjtési munkát, az panaszkodott
ban, hogy ugyanakkor nem is egy olyan előadást tartot- szegény, hogy tudni sem akarnak róla, sőt lépten nyo-
tak a városban, ahova az értelmiség nagy részének hiva- mon akadályokat gördítenek munkája elé, s ahol tud-
talból el kellett mennie. Nem tudom, hogy véletlenül es- nak, ütnek rajta egyet.
tek-e össze ezek az előadások a Tornyai-Kelet Népe est- - Kicsoda – kicsoda?
tel, nem is akarom firtatni, mert fölteszem, hogy csak- - Én nem tudom, hogy a Tornyai Társaság-e,
ugyan véletlenségből… Különben sem ez ragadta meg vagy csak egyes tagjai. Már nem emlékszem pontosan,
legjobban a figyelmemet mindabból, amit barátaim el- hogy mit is mondott tulajdonképpen Péczely. Annyi
mondottak, hanem Muhoray Elemér következő kijelen- azonban bizonyos, hogy a Tornyai Társaság és Péczely
tése: között igen nagyok az ellentétek.

21

Vásárhelyi látóhatár XI.

Megdöbbenve hallottam a történetet. Nehezemre esett csupán elképzelni is, hogy Tornyai Társaság értet-
lenül, vagy éppen ellenségesen állhasson szemben azzal a kivételes jelentőségű kezdeményezéssel és tevékenység-
gel, amit Bartók és Kodály előbb egyedül, majd pedig egy lassan-lassan sokasodó, ma már számban és minőségben
egyaránt tekintélyes tanítványgárda segítségével népzenénk, illetve népdalkincsünk veszendő értékeinek megmen-
tése révén végeztek a nemzeti művelődésért. Nagyon- nagyon bántott ez a hír, és azzal jöttem haza, hogy végére já-
rok, mi igaz belőle. Elvégre a Tornyai Társasághoz nekem is van közöm, a közösséget mindmostanáig tartottam a tár-
sasággal, mert világosan láttam, hogy Hódmezővásárhelyt művelődési tespedésből kiemelni, lappangó erőforrása-
it a nemzeti művelődés nagy folyamában hajtóérként bevezetni csak akkor lehet, ha a Tornyai Társaság eléri azokat
a célokat, amelyeket alapszabályában maga elé tűzött. Hogy mik voltak ezek a célok? Egyebek között „a népköltés,
a népművészet és a legtágabb érte4lembe vett néprajz értékeinek megmentése” A azt az egy célt ilyen eszközökkel
vélte elérhetőnek a társaság: „előadások, szerzői estek, kiállítások rendezése mind a városban, mind pedig a tanya-
központokon, a zenei élet elmélyítése, a néprajzkutatás előmozdítása, a társaság fönnhatósága alatt történt népköl-
tési gyűjtések kiadása.”

Felelősnek éreztem magamat, hogy a társaság hű maradjon ehhez a céljához is. Nem akartam, nem tudtam
hinni tehát, hogy pont ezt a célját tagadta volna meg, amióta nincs módom közvetlenül dolgozni a társaságban.

Bocsáss meg a kifejezésért kedves Attila, de igazán „lövésre jöttél” szerdán, amikor idehaza véletlenül talál-
koztam veled, igazán örültem, hogy veled beszélhettem elsőnek erről a nehéz ügyről.

Mielőtt kérdezhettelek volna, kicsapott belőled a panasz minden keserűsége. Elmondtad magadtól, amit
éppen kérdezni akartam. Amit mondtál, lényegében megegyezett azokkal a vádakkal és sérelmekkel, melyeket
Muhoraytól hallottam.

Ma délután találkozom a Tornyai vezérkarával – váltam el tőled – meghallgatom őket is, véglegesen majd csak
azután foglalok állást a kérdésben.

Nos a következőket hallottam: sohasem voltunk ellenségei Bartók és Kodály úttörőként és támadhatatlan
tudományos készültséggel végzett folklor munkáságának. Még kevésbé azoknak a távolabbi céloknak, amelyek ezt
a munkásságot létrehívták, hiszen ez a cél a népzene megmentése és a népnek való visszaadása mellett a tiszta ma-
gyar műzene, a sajátos magyar zenei forma megalapozása… Ellenkezőleg! Hangsúlyozzuk, hogy nemcsak alapszabá-
lyunk szelleméhez maradtunk hívek a zenefolklór terén, hanem igyekeztünk a betűket is betartani. Amennyire csak
képesek voltunk hallatlanul szerény anyagi erők mellett. Nem hivatkozunk másra, mint hogy alig másfél éves műkö-
désünk alatt négy ízben rendeztünk tisztán a népdal illetve a népzene népszerűsítésére szánt előadást. S az egyiket
künn a tanyák világában, tehát nyilvánvalóan nem azért, hogy ne adjuk vissza a népnek saját, elveszett zenei kincse-
it!

Hogy Péczely Attila gyűjtői munkálkodását nem becsültük meg, hát ez a vád még kevésbé tartható, mint az
első. Péczely Attilát mi már első, alapító értekezletünkre meghívtuk, ő mint alapító foglalt helyet rendes tagjaink
sorában, székfoglalóját pedig úgy tarthatta meg a népzenéről, hogy kíséretül saját maga állította össze és rendezte
meg az előadást, melynek minden száma Bartók, Kodály, Péczely-gyűjtés egy-egy darabja volt. De nemcsak a népze-
ne, hanem a magasabb műzene terén is tekintélynek tartottuk Péczelyt, hiszen Bach – Handel emlékestünket szin-
tén ő rendezte. Még tovább megyünk. Az Alföldi Hét keretében mi is tartottunk az övét követően egy népdal-estet,
amelyen a vásárhelyi népdalkincs néhány ismeretlen értékét mutattuk be az itt forgó idegeneknek. Péczely később
ellene irányuló előadásnak bélyegezte ezt az estét, de nyilván csak azért, mert úgy látszik elfelejtette, hogy mi az
egész est műsorát választmányi ülés elé vittük, ott az egyes darabokra vonatkozóan, különösen az ő bírálatától tet-
tük függővé a műsort, és végül csak olyan dalokat adtunk elő, amelyeket ő jóváhagyott.

Hogy ez így történt, mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy Péczely Attila az est anyagából két dalt azon-
nal megküldött Kodálynak, s a nagy gyűjtő eredetiként sorozta be gyűjteményébe mind a kettőt.

Kétségtelen, hogy ezen az estén szót emeltünk az ellen a fölfogás ellen, amely a szöveggyűjtést elhanyagol-
hatónak tartja a zenei mellett, egyben rámutattunk arra, hogy a magyar népdal faji jellemét nem csupán és föltétle-
nül az öthangú lépcsőre való építettség, hanem egyszersmind a dallam és a dallam vezetése juttatja kifejezésre, szó-
val egy olyan elem, amely korok és területek szerint változik, változásaiban korok és területek szűkebb zenei egyé-
niségét örökítve meg a közös zenei törzs általános jegyeivel szemben. Következésképpen sürgettük, hogy a gyűjtő-
munka haladéktalanul induljon meg azokon a területeken is, amelyekre eddig nem jutott folklorista, noha minden
jel szerint tiszta, az eddig feldolgozott területek népességénél mindenesetre tisztább, zárt, belső tenyészetben őrzik
a magyar fajt. Kétségtelen az is, hogy Péczely Attila, mihelyt elhangzottak ezek a kívánságaink, tüntetően elhagyta a
termet. A későbbi fejlemények után föl kell tennünk, hogy azért, mert mindenben támadást látott maga és munkás-
sága ellen.

22

Vásárhelyi látóhatár XI.

Aki szempontjait és munkásságát annyira csalhatatlannak tartja, hogy minden más szempontot és munkás-
ságot már óhaj formájában is támadó bírálatnak érez; minden egyéb rátermettsége mellett sem született közössé-
gi munkára, akinek egyetlen ilyen „támadás” elég, hogy minden eszközt igénybe vegyen vezető tagtársainak palota-
forradalom szerű megbuktatására, sőt magának a társaságnak a szétrobbantására – attól közös munka helyett iga-
zán nem várhattunk mást, mint a kilépést, mihelyt a palotaforradalom megbukott.

Baráti beszélgetések során sokszor kértük Péczely Attilát, hallgassa meg érveinket, győzzön meg szempont-
jairól, hallgassa meg érveinket, ő azonban csak arra volt hajlandó, hogy válaszút elé állítson bennünket: vagy fönn-
tartás nélkül elfogadjuk minden kijelentését, vagy pedig…ezt nem mondotta ki, de bízvást gondolhattuk…mindnyá-
jan tudatlanok vagyunk. Kérdezzük: cél iránya-e misszionáriusnak kardinális bíborában menni pápuák közé?

Csoda-e, ha Isten hübele szolgáját véletlenül megeszik azok a csúnya félvadak? Kiért nagyobb kár, az ilyen hitté-
rítőért, vagy azért a sok veszendő lélekért, akikből különben jámbor és derék hívő lehetne?

Se hozzá nem tettem, se el nem vettem belőle, amit a Tornyai vezetősége mondott. Fáj nekem ez a harc,
mert tudom, hogy Péczely Attila jó szándékkal és az egyelőre még ismeretlen igazságot keresve végzi vagy két évti-
zed óta gyűjtői munkáját, s ugyanakkor tudom azt is, hogy a Tornyai Társaság, illetve azok a tagjai, akiket „ellensége-
inek” tart Péczely Attila, jó szándék és az igazság becsületes keresésével egy gondolattal sem állanak hátrább. Tör-
tem a fejemet, miféle ördög hozhatta ezt a csúf ellenségeskedést, és hovatovább erre a véleményre jutottam:

Te, kedves Attila, nem szeretted meg értéke szerint ennek a földnek a lelkét, amely egész sor vidéken és időn
túl szárnyaló művészt, meg tudóst adott a magyarságnak, megbizonyítva kiváltságos művelődésteremtő erejét. Te
nem vetted szíved szerint észre, hogy a földi lét mennyi nyomorúságával bajlódik az elhagyott hódmezővásárhelyi
paraszt, és igazán Isten csodája, ha itt-ott még napfényre kerül szénnél feketébb életéből a művelődésnek egy-egy
eltemetett gyémántja, te talán már el sem tudtad hinni, hogy csakugyan itt terem a gyémánt, ami néhanapján itt ke-
rül felszínre.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy nem érezted milyen keserű, milyen fáradságos, milyen csüggesztő mű-
velődési munkát végezni Hódmezővásárhelyen bennszülötteknek, sokszor éppen a bennszülött közöny miatt. Ha
érezted volna mindet, több türelemmel, több megértéssel, több alázattal dolgoztál volna együtt bennszülött mun-
katársaiddal.

Minél nagyobb az ügy, annál alázatosabb, annál magamegáldozóbb, annál szigorúbb bíró saját magával
szemben az igazi szolga.

Hallgatólag ugyan, de különbséget tettem közötted és művelődés bennszülött munkásai között. Nem sze-
retném, ha ebből akár te, akár pedig bárki más azt olvasná ki, hogy holmi kicsinyes „mikutyánkfia” elvek vezetnek.
Miattam pusztulhat minden bennszülött, aki tudva hivatását, nem harcol egész erejével szülőföldjének pusztulása
ellen, s nekem földim minden jött-ment, aki úgy szereti szülőföldemet, ahogy én szeretem. De! azért, mert benn-
szülött valaki, nem feltétlenül hitványabb, mint aki Magyarország boldogabb vidékeinek jó levegőjét, az egyetemes
nemzeti művelődés kész javainak teltebb tarisznyáját hozza magával! És! Aki csak föltételek mellett hajlandó meg-
nyitni a tarisznyáját, sohasem szerezhet testvéri értelmű polgárjogot „idegen” földön, akármilyen nyílt és meleg szí-
ve legyen is új „hazájának”.

Lehet, kedves Attila, hogy jóhiszeműen vettél zokon egyet vagy mást a Tornyai Társaság egyik vagy másik
tagjától, de maga a Tornyai Társaság, amelyet Te odahagytál, sem ellened, sem vallott céljaiddal cselekvőleg azonos
céljai ellen nem vétett soha semmit. Igaza tehát ebben az ügyben a Tornyai Társaságnak van. Ha lehet itt egyes em-
berek igazáról beszélni, hát csak azokéról lehet, akik állandó gáncsoskodások közepette is életben tartották, és igye-
keznek továbbra is életben tartani a Tornyai Társaságot. Szóló tények bizonyítják igazukat.

Szeretném, ha elhinnéd, hogy semmiféle ellenséges érzület irányodban, sem pedig baráti pártoskodás
azok mellett, akiket ellenségeidnek tartasz, nem vezetett, amikor ezt az őszinte levelet megírtam. Hidd el, hogy az
egyetlen igaz érték a munka, a TE
életedből is az marad meg, amit akár mint gyűjtő, akár mint zeneszerző az idővel versenyezve végeztél, nem pedig
a szabadságra engedett egyéniség szélmalomharca.

(Pákozdy Ferenc: Vásárhelyi Újság 1936. május 17. 3. p.)



NYILATKOZAT

A Vásárhelyi Újság 1936. évi 17-i számának 3. oldalán egy cikk jelent meg „Levél Péczely Attilának” címmel,
melyet Pákozdy Ferenc úr írt. Dr. Péczely Attila úr a cikk általános hangjáért és egyes kitételekért, melyeket magá-

23

Vásárhelyi látóhatár XI.

ra nézve sértőnek talált, Pákozdy Ferenc úrtól lovagias elégtételt kért. Pákozdy Ferenc úr egy a dr. Péczely Attila úr
megbízottaihoz juttatott nyilatkozatában a lovagias elégtételadást megtagadta és megbízottait sem nevezte meg. Dr.
Péczely Attila úr megbízottai ezt egyoldalú jegyzőkönyvbe lefektetve tudomásul vették és ezzel a lovagias ügy a lova-
giasság szabályai szerint befejezést nyert.

Hódmezővásárhely, 1936. évi június hó 24-én.
Vitéz Farkas István főhadnagy. Erényi Lajos százados.
(VU. 1936. jún. 26. 3. p.)

Úgy gondoljuk, mindez semmiféle kommentárt nem igényel.


Levél egy ismeretlen barátomhoz

Kedves Barátom!
Úrnapjára virradó éjjel, éjféltájban, ördög bújt belém és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne
fürödjem a strandon. Tavasz utolja volt, meleg, gyönyörű, holdas este és én az idén még csak egyetlen egyszer élvez-
tem a strandot, mert ráérő idővel is, rávaló pénzzel is elég csehül állok… beismerem, bevallom, s bizony nem minden
bűnbánat és szégyenkezés nélkül, hogy olyasmit cselekedtem, amiért egy pelyhes állú sihedernek is pirulnia kellene,
nemhogy egy ötven felé ballagó, őszülő-kopaszodó, embernyi embernek…Megfizettem azért a gazságért, hogy éj-
nek idején, mikor minden jótét léleknek az ágyban a helye, kivéve a rend éber őreit és a szerelmes állatokat, átmász-
tam egy idegen ingatlan zárt ajtaján, méghozzá a városén és orvul, potyára pajzánkodtam abban a paradicsomban,
ahol fényes nappal is csak élőpénzért szabad pajzánkodni…Lelkem jobbik felére vallom és fogadom, hogy nem tet-
tem panaszt és nem fogok panaszt tenni, amiért a ruhámat, ami ott volt az ajtó mellett a padon – a rácson át ki- és
elemelted… Tartsd meg a ruhát és használd egészséggel!... a vadonatúj öngyújtómat is megtarthatod, megdolgoztál
érte. Ha jól meggondolom, még nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért megtévesztettelek. Hiszen csak a kabát
volt valami csodás, a nadrág, az mind a két térdén lyukas volt, az ing meg tizenkét esztendős. A gatya ugyan új volt
és méregdrága, de egyébként rongynál alábbvaló. A bugyelláris viszont ócska volt és üres… Ha hiszed, ha nem, alig
merek előhozakodni a kérésemmel, olyan szemérmetlennek, olyan követelődzőnek tartom. De mégis csak elibéd
szemtelenkedem. A jegyzettömbömet, meg a töltőtollat, ha megvan még, s ha nem esik nagyon nehezedre, kér-
lek, add vissza. Ha lehet, nagyon kérlek, összetett kézzel könyörgök, add vissza! Egy tucat olyan versem van ben-
ne, amelyről nincs másolatom… Ha aztán még két pápaszememet is visszaadnád, te volnál a legderekabb, legfenn-
költebb ember, akit valaha is megkárosítottam. Abban a reménységben, hogy megértesz és megbocsátasz, köszön-
telek szeretettel igaz barátod:

Pákozdy Ferenc
(Vásárhely Népe, 1946. június 23. 2. p.)



Pál- napi köszöntő
Sakk-barátaival 1947 január 26-án, Pál napján névnapi összejövetelen vettek részt Kenéz Pál vásárhelyi mes-
ternél. A baráti esten vetette föl valaki évődve, miszerint a harmadik pohár után Pákozdy már talán nem is tudna ver-
set írni. (De bizony tudott.) A házigazda nejének emlékkönyve megőrizte ezt a kedves dokumentumot:

24

Vásárhelyi látóhatár XI.

Köddel fordult Pál az idén, Köddel fordult Pál az idén,
esik a hó, fúj a szél. esik a hó, fúj a szél.
Hajh, nő a nincs, fogy a remény,
kicsi a tűr, nagy a tél. 
Keserves a mi telünk, Futala Tibor: Őszinte nagyrabecsüléssel
barátaim, már-már Pákozdy Ferenc, aki névrokonától való megkü-
se pénzünk, se hitelünk, lönböztetésül olykor a vásárhelyi jelzőt használta (ad
csupán a Halálnál. vocem: „csak kor- és kórtársa vagyok neki”), a Debrece-
Annak vagyunk szomszédai, ni Egyetemi Könyvtár referensz szolgálatának és a ma-
az a gazdánk, az öreg, gyar költészetnek egyaránt jeles és jellegzetes képvise-
a hajdani, a majdani, lője volt. Németh László (meglehetősen torzított optiká-
az uzsorás, a rideg. val) regényalakká formálta és (tehetségének-emberségé-
Kerül, hogyha keresed, nek elismerésével) visszaemlékezéseiben is szólt róla.
megvesz, mikor megfutsz, - Az én emlékezetemben részint példázataival és
rá se sütsz, ha van eszed, történeteivel mindmáig élő és ható tanítómester, részint
amíg egyebet tudsz. melegszívű jó barát férfi és a gyermek megismételhetet-
Pál, Pali s mind ti többiek, len szimbiózisa.
férfiak és asszonyok, Valamikor 1957-ben Ferkó bácsi ki szeretett vol-
akár ballag, akár siet, na jutni Csehszlovákiába, ami akkortájt korántsem volt
egyikünk se hagy nyomot. egyszerű dolog. Tulajdonképpen betegeskedő húgát, akit
Míg nem késő, nosza hát féltő rebbenésekkel szeretett (ezt halálára írt verse is ta-
ide a pohárral, núsítja), akarta meglátogatni.
Vívjunk egy vidám csatát Azonban: hogyan kijutni? Ez volt a kérdések kérdése.
Pállal és halállal. Egyszer aztán Ferkó bácsi a csínytevők ragyogó
Kenéz Paliéknak arcával fordult hozzám:
Hmvhely, ’47. I. 26. Tibcsikém, mondj nekem egy nagy szlovák költőt.
Pavol Országh-Hviezdoslav. Csak nem akarsz tőle for-
Szeretettel Pákozdy Ferenc dítani?
 De, de, de, és e címen elmegyek Csehszlovákiába.
Hogyhogy?
Írok Péter Jánosnak, aki nemrég lett a Kulturális Kap-
csolatok Intézetének vezetője, s meglásd: lesz kiutazási
engedély. Lennél kedves, Tibcsikém…
Nem vártam meg a mondat végét, máris fűztem be
írógépembe a papírt, mert Ferkó bácsi legalább olyan
hozzá nem értő borzalommal nézett az írógépekre, mint
én mostanában a terminálokra, s ezért, ha valami hivata-
los írnivaló akadt, legtöbbször engem tisztelt meg a gép-
írónői szereppel.
És jött a szöveg, benne az ok, a nagy szlovák köl-
tő fordításának hő vágya és a szlovák nyelv sajátos zen-
jéhez a helyszínen való hozzászokás szükségessége, vé-
gül az, hogy közös ismerőseik vannak. (Ezek az ismerő-
sök főként református teológiai professzoros voltak, köz-
tük Ferkó bácsi öccse, aki mindmáig ezt a hivatást gyako-
rolja.)
Vagy két hétre rá jött a válasz, no nem Pé-
ter Jánostól, hanem az illetékes főelőadótól, miszerint
„Pákozdy elvtárs megkapja az engedélyt, amennyiben
Hviezdoslav fordítására kiadói szerződése van, elvtár-
si üdvözlettel…”.Ferkó bácsinak nemhogy Hviezdoslavra

25

Vásárhelyi látóhatár XI.

Benák Katalin

Műfordítói tevékenység elismerése

fotó: http://network.hu/neduczaszvetiszlav Đurđev Újvidékről; „Paradigmanoja” mást elérni, csak azt, hogy a szerb iro-
(Štruccparadigma) – regény, Pavel dalomnak egy kis szegletét bemutas-
Svetislav Nedučić Teofilović Belgrádból; „Šinjeli” (Katona- sam a magyar olvasóknak. Szeretném
műfordító köpenyek) – novellák, Vojislav M. Minić bemutatni a sokoldalú aforizmákat,
Pirotból és „Istine” (Igazságok) – novel- amit a szomszédunkban igen magas fo-
A Vásárhelyi Látóhatárban már lák, Mila G. Lazarević Ćuprijából. kon és igen nagy intenzitással végez-
nek, de pillantást adok az olvasóknak a
olvashattuk a Makón élő Neducza „Ekselencija satire” (A szatíra kivá- szerb szatíra bugyraiba, hogy a régeb-
Szvetiszláv (Svetislav Nedučić) műfordí- lóságai) elismerés, amelyet az idegen- bi időkben mi elé tartottak görbe tük-
tásait orosz és szerb nyelvről, illetve be- ben és diaszpórában élő szatirikusok röt és a mai időkben mi az, ami foglal-
tekintést nyerhettünk életútjába, mely- kapják, ezek: Valentin Dimitrov (Vár- koztatja őket és mik a társadalom tor-
ből kiderült, miként vált pedagógusból na, Bulgária), Jovo Nikolić (Ugljenik, zulásai.
műfordítóvá. Szerb Köztársaság, Bosznia és Hercego-
vina), Fabricio Karamanja (Torino, Itá-
2020. február 18-án a Szerb Írószö- lia) és Hasijer Agire (Amorebieta-Ečano, Mire inspirálja egy ilyen komoly el-
vetség a „RADOJE DOMANOVIĆ” díjjal Baszkföld, Spanyolország). ismerés?
tüntette ki Neducza Szvetiszlávot mű- Eddigi munkámat lehet, hogy felér-
fordítói tevékenységének elismerése- A „Radoje Domanović” elismerés tékelték, de ez arra inspirál, hogy a for-
ként. külön díjazottja és a szatirikus irodalom dítói munkámat komolyabban és alapo-
jutalmazottja prof. dr. Mališa Stanišević sabban végezzem. Szeretném az olva-
Részlet az Írószövetség határozatá- Belgrádból; a szerb szatirikusok magyar sókkal megszerettetni az aforizmákat,
ból: "A Szerb Írók Szövetsége a „Radoje nyelvű fordításáért Svetislav Nedučić mert azok egyre szebbek és egyre ha-
Domanović” díjat adományozza az iro- a magyarországi Makóról, a humor és tásosabbak. Vigyáznom kell majd a vá-
dalmi szatírában elért eddigi munkájá- szatíra sikeréért és népszerűsítéséért logatásra is, hogy a magyar olvasói kö-
ért a Belgrádban élő Radivoj Bojičićnak prof. dr. Dimitrije Panfilov a Szerémségi zönséget mi érdekli a legjobban. Ezt na-
(1949), a Jež (Sün) szatirikus havi fo- Karlócáról. gyon nehéz lesz megcélozni.
lyóirat főszerkesztőjének és Nenad Most mit fordít?
Necićnek több szatirikus regény szerző- A jutalmazottak a szerb irodal- Az új esztendő hozta, hogy véletle-
jének Svilajnacból. mi szatíra legjelentősebb elismeré- nül két olyan mű fordításába fogtam,
sét az alábbi összetételű zsűri adomá- amely a jugoszláv irodalom ötvenes
A 2019-ben szerb nyelven írt leg- nyozta: Radomir Andrić (elnök), Duško éveiben születtek. Az egyik, amelynek
jobb szatirikus könyvek és szerzőik a kö- M. Petrović, Petar Žebeljan, Vidak a fordítása már elkészült, Branko Ćopić:
vetkezők: „Krstareće misli” (Kergető- Maslovarić, Slađana Mitrović, Radoslav Eretnek történet. Ez egy novella, amely
ző gondolatok) – aforizmák, Miroslav Tilger és Aleksandar Čotrić. egy üdülőhely történéseit írja le, hogy
Sredanović Belgrádból; „Berači polena” az új uralkodó osztálynak milyenek az
(Pollenszedők) – versek, Nebojša Az elismerés Radoje Domanović üdülési szokásai. A másik egy kisregény,
Lapčević Kruševácból; „Etičko ćišćenje” képzőművészi portréjából áll, melyet a Dragoslav Mihajlović: Amikor a tök vi-
(Etikai tisztogatás) – versek, Pop D. jutalmazottak a Szerb Írók Szövetségé- rágzott. Ez is arról a korról szól, amikor
ben vehettek át. nem lehetett szabadon megfogalmazni
a gondolatokat. A könyv főhőse kritiká-
Milyen érzés, milyen tervek szövöge- val illeti a rendszert és az addig felfelé
tése indult el a díj átvételét követően? ívelő bokszsportolói pályáját kettétörik
azzal, hogy behívják katonának, apját
Először volt a meglepetés. Az ember és a bátyját letartóztatják, mint a haza
mindig örül a kellemes meglepetések- ellenségeit. A húgát megerőszakolják,
nek. Én is nagyon megörültem ennek, öngyilkos lesz, anyját a bánat sírba viszi.
hogy valakinek eszébe jutottam és fel- Most a Vásárhelyi Látóhatár olva-
terjesztett egy ilyen, szerintem magas sói körében is ismert szerb író, Danijela
kitüntetésre. Nem számítottam rá, vá- Repman Ez az ajtó című novelláját aján-
ratlanul ért. lom.

Ezután jött a józan ész. Felmértem,
hogy valójában nagyon sokat fordítot-
tam, amit eddig figyelembe se vettem,
mert a fordításokat nem anyagiak meg-
szerzésére fordítom, hanem csak pusz-
ta szórakozásnak. Nem akarok vele

26

Vásárhelyi látóhatár XI.

danijela Repman

Ez az ajtó — Ова врата

Novella – Fordította: Neducza Szvetiszláv

Ez az ajtó nagy. Ez az ajtó nagyon nagy.

Minden éle a végtelenbe vezet. Ha nem is a végtelenbe, akkor csak olyan messzire, hogy Vida világosan
érezze, hogy ez olcsó, rétegelt furnérlemezből készült, szintetikus festékréteggel átkenve, összehasonlít-
hatatlanul nagyobb az ő testénél. Úgy tűnik neki, hogy már órák óta áll előtte. Lehet, hogy már napok óta.
Biztosan nem tudja. Számára úgy tűnik, hogy egyik éjszaka, amikor tök sötét volt, itt találta magát. Valószí-
nű néhány órával éjfél után. Először nem emlékezett rá. De, most már tudja. Elég ideje volt, hogy átgondol-
ja. Bizonyosan késő éjszaka volt, mert csak akkor lehet tisztán hallani a WC-tartály hangját, és a régi ágyak
tompa nyikorgását, mert az épület folyosóján senki sem mozgott.

Az ajtó normális szociális bérlakás bejárati ajtaja. Amikor néha elfelejtette becsukni a konyhaablakot,
ha csak egy pillanatra nyitva hagyta, a huzat hatalmas erővel becsapta. Az ajtón, szemmagasságban ki tud-
ja mióta, egy kanyargós vastag hajszál van odaragasztva halvány színnel impregnálva. Könnyen felismer-
hetőek a kémlelőlyuk körüli hanyagul letörölt foltok, a leragadt fém fedéllel. Az ajtó külső felületén egyál-
talán nincs névtábla feltéve. Valószínű soha nem is volt kitéve. Lehet, hogy valakinek ez az ajtó lényegte-
lennek tűnik, de Vida tudja, hogy nem ok nélkül van itt. Hosszú ellenállás után, magának mégis elismerte:
ha valami benne mély és fájdalmas rémületet keltene, megaláztatás és tehetetlenség érzését keltené, ak-
kor az ez az ajtó.

Mint bármelyik másik ajtó, kettéosztja az épület sötét folyosójának területét a feltűnően szűk lakások-
tól. Kettéválasztják a hűvös szürke csírázott krumpli és savanyú káposzta szagát, amely a pincéből jön, a
régi, bűzlő, odaégett rongyoktól, és az olcsó dohány szagától, amelyek betöltötték Vida lakását. Itt lebeg
a korhadódó, féreggel teli bútorok kihagyhatatlan szaga, és a megöregedett alkoholista vizelet és izzadság
szaga, az öreg férje után. Ez a szag betölti a többi keveredő szag repedéseit, tompán és észrevétlenül, és
egy pillanat alatt a hozzá nem szokott embert feltölti érzelmekkel a teljes kétségbeesés és a tehetetlenség
leplezetlen célzatával.

Az ajtó nagy. Vida mindig nekitámaszkodik a vállával, amíg felveszi a cipőt, amikor dohányt megy a fér-
jének vásárolni vagy még egy üveg ürmöspálinkát. Máskor tiszta alkoholt, vattát, ragtapaszt a megrepedt
alsó ajkára és egy vágásra, a combjára.

Az ajtó egy szentély is. Minden év decemberének a végén, Vida ráakasztja az új naptárát, amit ajándék-
ba szokott kapni a szomszéd vegyesboltban, és ezen nézi a napok könyörtelen múlását, és hogyan váltják
egymást a hónapok tarka képei. Számára a naptár fényképei nagy fontosságúak, mert minden reggel, ritu-
álisan, vágyakozással nézegeti a gyönyörű földi tájakat, amelyek hasonlítanak a virtuális szobrokra, melye-
ket a napsugár fényéből és színéből faragtak. Az ajtó olyan, mint egy tisztás. Olyan, mint egy szikla.

27

Vásárhelyi látóhatár XI.

Esés közben a homlokát is beleütheti. Néha csak melléesik. Mint az előbb. Ekkor lassan és nehezen fel-
áll és rátámaszkodik a hideg és síkos lapocskára, amely borogatásként megnyugtatja a test fájdalmas ré-
szét.

Számára néha úgy tűnik, hogy nem ő áll az ajtó előtt – az ajtó áll előtte. A tenyerét az ajtó felületére
tapasztja, lassan és koncentráltan érintgeti. Aszketikusan felszentelten. Mintha a világon semmi más nem
létezne. De ha volna annyi ereje, hogy kinyissa a szemét, és a háta mögé nézne, látná a lakás keskeny elő-
szobáját, és hogyan lóg ki a férje egyre kisebb lábának egy része, aki napok óta mozdulatlanul fekszik a
padlón – látszik a nadrág szakadt szára és a duzzadt lábfeje, hosszú megvastagodott körmökkel és a nagy-
lábujj ízületének a formája. Ha csak két lépést lépne, láthatná, hogy a férje mozdulatlanul nézi kék szemé-
vel a mennyezetet és látná az öreg testet, ahogy megy össze a néma térben. Már semmiből sem lehet arra
következtetni, hogy valamikor erő duzzadt a nehéz kezeiben.

Az ajtó soha sincs bezárva. Igaz, van az ajtónak zárja, de a kulcslyuka tele van tömve újságpapírral. És
nincs kilincse. Vida számtalanszor kereste, de sosem találta. Sokszor figyelmesen átnézett minden négy-
zetcentimétert. Annyira közelről, annyira részletesen, hogy érezte a saját orrából a csiklandozó leheletet.
Az ujjai begyével áttapogatta a zár egyenetlenségeit. Idővel minden mélyedés szerves részét képezte a zár-
nak. Nem sikerült megtalálni. Kilincs soha sem volt a záron, amikor el akart menni. Vida továbbra is ott áll,
a homlokát az ajtóhoz támasztja. Rátámaszkodott aszalódott melleivel. A csípőjével. Teljesen odatapadva.
Ha a talpát látná, felfogta volna, hogy a hidegtől megkékült. Láthatná, azt is hogy teljesen meztelen. Kó-
cos. Hogy sokat fogyott. Hogy a teste kiszáradt és összezsugorodott. Hogy a teste tele van lila és zöld fol-
tokkal, a bőre sárga, öregesen elvékonyodva.

Ez az ajtó nagy. Ez az ajtó nagyon nagy.
Azt hitte, hogy órákig áll előtte. Lehet, hogy napokig, hónapokig. Lassan felfogja, hogy évtizedekig. Ha
volna ereje, először elkezdene hangosan zokogni, ez segítene. De csak halkan szuszog és hallgatja a belég-
zést és a kilégzést. Belégzés és kilégzés. A légzés, simogató dallamosságba ment át. És akkor hirtelen, a má-
sik oldalról, valaki mérhetetlenül nagy erővel kezdi ököllel verni az ajtót:
Nyisd ki! Nyisd ki!
Vida lassú mozdulatokkal gyűjti össze a ritka és ősz hajának tincseit és igyekszik kontyba gyűjte-
ni. Megpróbál megfelelni. Lassan kinyitja a szemét, maga elé néz és hitetlenkedve ingatja a fejét.
Az ujjaival újra átsimítja a haját. Még egyszer – minden esetre. Majd váratlanul és könnyen megtalálja a ki-
lincset, egy nagyot sóhajtva megtett egy bizonytalan lépést visszafelé, és kinyitja. Nem ismeri fel az arcot,
amelyik barátságosan mosolyog a félhomályban. A fénysugár, amely megvilágítja, nem fedi fel eléggé a ki-
létét. Lehet, hogy a fia, lehet, hogy az alsó emeletről szomszédja, a rendőr, a szociális munkás… A férfi va-
lamit mond. Izgalomban van. Valamit magyaráz. Majd a vállára teszi a kezét. Vida az egészből semmit sem
ért. Bólogat a fejével és gyengéd mosollyal válaszol. Tudja, hogy nincs mit mondjon.
Teljesen világos, hogy nincs kiút.
kód: Vida

28

Vásárhelyi látóhatár XI.

Eifert János | Öreg halász kis hallal

29

Vásárhelyi látóhatár XI.

benák Katalin

A sárhajó evezőse

Interjú Ványai Fehér József költővel

Ványai Fehér József Kötetei:
költő, újságíró
● Sárhajók. (versek) 2009.
30 ● A feloldott bűbáj. (versek)
2007.
● A szépség huligánja – Vázlat
Ladányi Mihály költészetéről.
2002.
● Kutyahús (kisprózák).1999.
Falukönyv (Köröstarcsai tanyák-
tól Csárdaszállásig), szociográ-
fia.1997.
● Madártávlatból, emberközel-
ből a város – gyomaendrődi ol-
vasókönyv (irodalmi szociográ-
fia). 1996.
● Sorsátültetés (versek). 1991.
● A kaporszakállú udvara (ver-
sek). 1990.

Vásárhelyi látóhatár XI.

Közel három évtizeden át foglalkozott újságírással, szerkesztéssel, sajtókommunikációval. Az országos la-

pok közül a Szabad Föld és a Magyar Nemzet tudósítója volt.
Az újságírás mellett rendszeresen publikálja verseit és prózáit irodalmi folyóiratokban. 1959. október 13-
án, Dévaványán született. Családjával Gyomaendőrdön él. 2009-től a Magyar Írószövetség tagja.

Újságírói pályáján mi volt a legnagyobb kihívás az Ön számára?

Mivel a független, objektív, pártatlan tájékoztatás híveként igyekeztem művelni a szakmát, ezért pályafutá-
som olykor rögösnek bizonyult. De próbálok csak a szépre emlékezni, mert azért akadtak felemelő pillana-
tok is. Sajtó és hatalom viszonya, hát igen, írott történelmünk ismerete óta ez kényes téma, pedig az alap-
vetés Deák Ferenc óta rendkívül egyszerű: „hazudni pedig nem szabad”… Ideje volna megtalálni az egyen-
súlyt ezen a téren, én örök optimistaként bízom abban, hogy egyszer hosszabb távra sikerül…
Legnagyobb kíhívás? 2007 és 2011 között szerkesztettem a 28 ezres példányszámú Csabai Mérleget, ezzel
párhuzamosan tudósítottam a Magyar Nemzetet, annak idején nem sokat aludtam. A Heti Kelet saját lap
kiadása idején (2002-2006) anyagi problémáim felerősödtek, előfordult, hogy egy huncut fillér sem cinco-
gott a zsebemben. Az újság megjelentetése nem sikerülhetett volna elközelezett kollégáim: Gubucz Kata-
lin, Gubucz Zsuzsa, Tömösközi István, s a többiek nélkül. Utólag is köszönet nekik!

Többek között a Magyar Napló szociográfiai pályázatának díjazottja. Mi az, ami inspirál-
ja e műfajban?

A Magyar Napló szociográfiai pályázata (Önképünk az ezredfordulón) nem most volt már, 1999-ben hir-
dették meg. Oláh Jánosra, az azóta sajnálatosan elhunyt főszerkesztőre szívesen emlékszem, az utóbbi év-
tizedek egyik legnagyobb irodalomszervezőjének tartom, és lassan írói, költői életműve is az őt megillető,
előkelő helyre kerül. Munkássága elismerésre méltó, ő kereste a közös pontokat a szekértáborok, a művé-
szeti elit tagjai között. Hiánya érezhető, ma nincsenek olyan szereplők a kulturális közéletben, akik őt pó-
tolhatnák. Egyébként Oláh Jánoson kívül a közülünk szintén túlságosan korán, fiatalon eltávozott Turcsány
Péter, a Polísz folyóirat és a Kráter kiadó vezetője is nagyon nyitott volt a műfaj, a szociográfia felé. Aki hisz
a szocográfiában, szereti az igazságot, márpedig az igazra minden egészségesen működő társadalomnak
égető szüksége van, lenne.

Sárhajó címmel 2001 és 2004 között irodalmi periodikát adott ki. Kérem, mutassa be!

A Körösi Műhely kiadásában megjelenő Sárhajó folyóirat a népi kultúra szellemi fuvarosa akart lenni – hát,
ennyire tellett, legalábbis részünkről, részemről. Különben attól, hogy a Sárhajó „csak” ennyi ideig léte-
zett, a népiség változatlanul megkerülhetetlen érték az egyetemes magyar kultúrában. A lap történetében
szeretném kiemelni Hajdú József műszaki szerkesztő szerepét, aki minőségi munkájával, professzionális ti-
pográfiai tudásával nagyban hozzájárult a Sárhajó létéhez. Ő továbbra is szépen ápolja a periodika emlé-
két. Például az interneten az általa szerkesztett Sárréti Elektronikus Könyvtár felületén ma is elérhetők a
lap példányai. A Vásárhelyi Látóhatár olvasóit arra biztatom, hogy keressék fel az oldalt!
A Sárhajó első mutatványszámának beköszöntője gondolatait aktuálisnak és vállalhatónak érzem ma is.

31

Vásárhelyi látóhatár XI.

(Sár)hajózni kell

Útjára indul a Sárhajó, a magyar népi kultúra, a népi irodalom lapja. A Sárhajó egyszerű, de biz-
tos közlekedési eszköz akar lenni a zavaros vizeken, értékeket cipelni egyik partról a másikra, a XX.
századból a XXI-be. Van-e egyáltalán népi kultúra ma? Sokan magát már a kérdésfeltevés jogossá-
gát is vitatják, mondván, hogy népi kultúra/irodalom nincs, megszűnt, folytathatatlan. Ez az egész
vállal(koz)ás azt akarja bizonyítani, hogy a népi szellem(iség) változatlanul létezik, benne van a min-
dennapokban, a tárgyi, környezeti kultúrában, a lelkűnkben. S akkor lehet (újra) művészete is...

Mert azt azért talán senki sem vitatja, hogy népi kultúra - volt. S a Sárhajó araszolásának az adhat
leginkább hitelt, hogy e tájon a népiség gondolatának legkiválóbb hirdetői születtek: Sinka István,
Szabó Pál, Péter András, Hegyesi János, Nagy Imre, s a sor még folytatható lenne. A Sárhajó képze-
letbeli evezőit ők húzzák, pontosabban talán dorongjait ők nyomják az iszapos meder aljára. Ezzel
együtt sem hirdethetjük/gondolhatjuk magunkról, hogy a nagy népi írók (méltó) örökösei vagyunk,
mert ez egyfelől szerénytelenség volna; másfelől nem lenne igaz. A Sárhajó minden küldetéstudat
nélkül, ám a gyakorlati hasznosság vágyával balanszíroz korunk mocsarában a tisztább nádas felé, az
olykor szimbolikus, máskor nagyon is valóságos (ár)vizeken.

A Sárhajó különben nem kíván leragadni az egyébként mérhetetlenül gazdag kultúrájú Körös-
Sárréten, hanem régi és új vizek felé veszi az irányt. A Sárhajóra felfér Tessedik Sámuel és Arany Já-
nos, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Áchim L. András öröksége, szellemi poggyásza is, s bár nem feltétle-
nül akar az Értől az Óceánig jutni, az egyetemes magyar kultúra kikötőjéig igen.

A Sárhajó nem szeretne a jórészt mesterségesen felmelegített népi-urbánus vitában részt venni, ha-
nem a maga módján, vélhetően hosszabb távon is szerény eszközeivel meghaladni azt. Ez azonban
nem jelenti azt, hogy feloldódunk a nagy semmiben, mert ideológiánk azért van: keresztény-nem-
zetiség, konzervativizmus, magyarság, népiség. Egy szándékosan rossz példával: a Sárhajó a magyar
sors egyik leghitelesebb ábrázolójának tartja Szabó Pált, viszont mégis közelebb áll az általunk vallott
eszményhez Sinka emberi vállalása, tartása. Másképpen: a Sárhajó utasokként befogadja a népi bal
dereglyéseit, viszont a jó irányt nem szabad szem elől téveszteni.

A Sárhajó első mutatványszáma "főhajtás" akar lenni az elődök emléke előtt, ám a következőkben
már napjaink égető kérdéseire keresünk választ.

32

Vásárhelyi látóhatár XI.

A Vásárhelyi Látóhatár olvasói versein keresztül találkozhattak Önnel. Mi határozza meg,
hogy versben vagy prózában írja le a gondolatait?

Úgy gondolom, hogy a mű már születése pillanatában (vagy előtte?) „eldönti”, mi akar lenni, milyen for-
mában óhajt megszületni. Én úgy jártam, hogy fiatalabb koromban irodalmárként indultam, a nyolcva-
nas évek végén, kilencvenes évek elején, huszonévesen szerepelhettem az Új Aurorában, a Napjainkban,
a Napórában, aztán újságírói szerződést kaptam a Délkelettől, ahol tíz-egynéhány évet töltöttem. Munka-
társaimmal sokat dolgoztunk, a havi norma hetven-nyolcvan flekknyi tudósítás, interjú, riport volt, ame-
lyek anyagát kint, az életben rögzítettük. Érthető okokból, ezekben az években, évtizedekben kevés irodal-
mat publikáltam… A hatvanadik évemhez közeledve, lassacskán eltávolodva a média szerkesztőségeinek
világától, újra feldeztem magamnak az irodalmat, s hála Istennek, az irodalom is visszafogadott. Viszony-
lag rendszeresen közlöm írásaimat szakmainak tartott folyóiratokban, egyebek mellett a Vásárhelyi Látó-
határban, amiért hála jár. Ne tűnjék dicsekvésnek, de az utóbbi pár évben közel kétszáz művemet publi-
káltam, a neten fellelhető mind. Kérem, kattintsanak Ványai Fehér József szerzői nevemre, s olvassák, mi-
ket követtem el…

Milyen vásárhelyi kötődése van a publikáláson kívül?

Azért az nem a véletlen műve, hogy a Vásárhelyi Látóhatárnak küldök írásokat, ez a város kedves számom-
ra, s ez nem valamiféle udvariassági közhely részemről. Fiatalként sokszor jártam itt barátaimmal, Kutas
Árpád (Árpi) körünkhöz tartozott. Sajnos, ő évtizede elhunyt, de addig szép karriert futott be a Balatonnál,
egy időben Balatonfüred alpolgármestereként, Bóka László polgármester helyetteseként ténykedett. Árpi
vállalkozóként is megállta a helyét, rengeteget dolgozott, talán éppen ez ment egészsége rovására. Ő gyak-
ran emlegette Hódmezővásárhelyt, annak ellenére, hogy ifjan elköltözött a Balatonhoz, sohasem feledte el
a múltját. És a „vásárhelyi szellemiséget” sem, mondhatni, ennek jegyében élt. De mi is ez a szellemiség?
(Bár ezt a helyiek nyilván sokkal jobban tudják nálam). Hát éppen az előbb emlegetett népiség, a magyar
kultúra és hagyomány mérhetetlen tisztelete, a munka becsülete. Árpi közel két méter magas, közel száz-
húsz kilós fiatalember volt, gondolom, még ma is sokan emlékeznek rá itt. Mint ahogy szüleire, akik elis-
mert polgárai voltak Vásárhelynek. Anyukája a helyi egészségügyben dolgozott, apja a szegedi Pick szalámi-
gyár anyagbeszerzőjeként járta az országot, jó szívvel emlékszem rájuk is. Imre munka mellett amatőr fes-
tőként próbálgatta művészi tehetségét, pár képének világa azóta szemem előtt lebeg.
És tudok arról is, hogy itt él névrokonom, a vásárhelyi Fehér József író és költő. Engem nem zavar a név-
azonosság, sőt olvasom publikációit, drukkolok a sikeréért. Semmi bajom a nevemmel, elégedett vagyok a
„Fehér József”-fel, szakmai okokból használok szerzői nevet. Annak idején, amikor a Magyar Nemzetet tu-
dósítottam, D. Horváth Gábor főszerkesztő kifejezetten kérte, hogy különböztessem meg magam más Fe-
hér Józsefektől, mert legalább tucatnyi ilyen nevű ipse működik a magyar kulturális közéletben: szakszer-
vezeti vezető, múzeumigazgató, színész, képzőművész, szinkronrendező, és így tovább. Hát, így lettem „Vá-
nyai”, amelyet szülőfalumtól (-városomtól) kölcsönöztem…

33

Vásárhelyi látóhatár XI.

Jelenleg milyen műve, kötete van készülőben?

A bevezetőben említett nyolc könyvön kívül még négy megírásában, szerkesztésében, kiadásában vettem
részt. Elég régen jelent meg önálló könyvem, pedig készen állnak novelláim, verskötetem, regényem. A
megjelenés eddigi elmaradásának legfőbb oka a szükséges anyagiak hiánya. Elismert folyóiratok közölnek,
három éve a KMTG novellapályázatán második helyezést értem el, de nem vagyok az úgynevezett nagy ala-
pok kedvence – a felsorolástól ezúttal eltekintek. De nincs üldözési mániám és összesküvés-elméleteket
sem szoktam gyártani, bízom benne, hogy egyszer (minél hamarabb) napvilágot láthatnak új kiadványaim.

Van-e ún. kiválasztott „nagy téma”, amit szeretne megírni? Mi az? Miért?

Irodalmárként a kádárizmus kora, a hetvenes, nyolcvanas évek ideje foglakoztat leginkább, de a ma kihí-
vásaira is igyekszem válaszokat keresni. A szocializmus évtizedeiben zajlott gyermekkorom, fiatalságom,
ezért talán érthető a feltárás vágya. A rendszerváltás előtti idők megírását nem úgy képzelem el, hogy majd
egy nagyot kommunistázom, hanem igyekszem elfogultság és harag nélkül visszatekinteni, de nem elhall-
gatva az igazságot sem. Hogy eddig mire jutottam, azt az olvasók láthatják az interneten és a folyóiratok-
ban, de elképzelésem, hogy a teljes anyaggal, novelláimmal és regényemmel könyvekben ismertetem meg
azokat, akik erre kíváncsiak. Úgy érzem, e tárgykörben van mit megírni, mert szerintem (valami rejtélyes
okból) Dragomán György (A fehér király), Zalán Tibor (Papírváros), Garaczi László (Arc és hátraarc) c. műve-
in kívül nem sok kiemelkedő alkotás született magyar nyelven. Talán most, a rendszerváltás után harminc
évvel mozdulni látszik valami, pályázatokat írnak ki és egyebek, de ez még mindig nem elég. A magyar a
szókimondás népe, képes a megújulásra, ezért bizakodó vagyok.

34

Vásárhelyi látóhatár XI.

Ványai Fehér József
Köntösbe kötött vizekkel

A hóban messzire láthatsz, Ványai Fehér József
Végtelenbe ér a lábnyom,
A köd előtt aranysakál Ördögfiak lopták el
Bundája villan, bú a vad.
Kacag halott holdanyácskám,
Köntösbe kötött vizekkel Hogy én meg ne bolonduljak,
Van itt, ki felettünk való, Rám hagyott semmit és mindent,
Önmagáért való látvány Szemét mindig rajtam tartja.
A táj istentisztelete.
Esthajnalcsillaga vagyok,
Aszfalton fagyott állatvér, Bűntől, vértől megtisztultan,
Földön keresgél a sólyom, Irigy, sárga kezek lopták
Pislákoló emlék a lét, El az álmom, ördögfiak.
És él a Holdba költözött.
Fekete tüzek az égen,
Fehér halál jár a földön,
Parány ember kapaszkodik
Belém, mintha magam magamba.

35

Vásárhelyi látóhatár XI.
Szenti Tibor
A kocsi

Hosszúra nyúlt a munkanap. Amikor kilépett a zajcsatakos utcára, és a buszmegálló felé rohant, a fájdalomtól

lüktetni kezdett a halántéka. A forgalmi lámpa pirosra vál­tott, és egy jókora embercsoport élén, a járdaszélén tolong­
va látta, amint a busz elrohan előtte.

‒ Gyalog kell mennem ‒ gondolta bosszankodva ‒, hiszen a buszok negyedóránként közlekednek és a vonatot is
lekésem.

Végigloholt a fő utcán és rátért az állomáshoz vezető hosszú útra. Két oldalt hajdan épült villasor húzódott. Most
nem szitkozódott a téglák közé merevített kispolgári ízlés­telenségen, csupán az út végét figyelte. Idegesen az órájá-
ra pillantott és végigfutott rajta a rémület, hogy a vonat el­megy előtte. Kocogásra ösztönözte magát, de az erőlte-
tett mozgástól szúrni kezdett az oldala és görcsöt kapott a lába. Lelassult a haladása, és minél jobban igyekezett, an-
nál ne­hezebben vonszolódott előre.

Már a villanytelep előtt botladozott, amikor leeresztet­ték a sorompót. Hajszolt testét ez a látvány szinte meg-
bénította. A dereka még előre hajolt, akár egy kidűlő félben lév­ ő fa, de a lába földbe gyökeredzett. Körmével a fal-
ba ka­paszkodott, hogy magát előre húzza, de a vonat csattogva, könnyedén beszaladt az állomásra. Egy percet várt,
fölvette az utasokat és hirtelen fölgyorsulva, elegánsan elszaladt. A sorompó fölnyílt és a megállított országúti for-
galom is­mét tovább hömpölygött.

A görcs gyorsan oldódott benne, mint amikor rossz álom után ébred az ember és a valóság elűzi a látomást. Tes-
te könnyűvé vált, mintha ragadós iszapból lépett volna egy lég­üres búra alá, és csüggedten áthaladt a vágányokon.

‒ Ez volt az utolsó vonat. ‒ nyöszörögte. ‒ A következő csak holnap reggel megy. Nekem pedig még ma el kell ér-
nem a tanyát.

Szomorúság fogta el, ha arra gondolt, hogy valahol táv­ ol, bent a puszta mélyén, egy fehér falú tanyában, az édes­
anyja most teszi föl a csikótűzhelyre a tyúkot főzni, és meleg vacsorával várja haza ritkán érkező, messzire szakadt
fiát.

Nem volt más választása, gyalog indult el a forgalmas országúton, azzal a reménnyel, hogy valaki majdcsak
megszán­ja és fölveszi. Fényes, luxusautók zúgtak el mellette, be­lülről kihallatszott a vidám zene, majd súlyos terhet

36

Vásárhelyi látóhatár XI.

cipelő tankk­ ocsik és kamionok következtek. Eleinte integetett és ugrált közöttük, de hamarosan beesteledett és fin-
torait még a sötétség is közöm­bösen fogadta.

Letért a földútra. Az országút zaja elmaradt mögötte. Egyszerre csak kocsizörgést hallott. Az enyhe esti szél vihar­
lámpát himbált a szekér alatt. A bakon nyúlánk paraszt ült, a kocsijában pedig hangos társaság zötykölődött. Ami-
kor utol­érték, odaszóltak neki:

‒ Üljön föl. Egy utassal több már úgy sem számít.
‒ Merre mennek?
‒ Arra! ‒ mutattak valamerre. ‒ A kocsis tudja a dolgát.
Nem volt más választása. Fölkapaszkodott a szorongó uta­sok közé, és a zörgés, meg a zagyva csevegés hamaro-
san álomba ringatta.
Hajnalodni kezdett, amikor egy döccenőnél fölébredt. Az alföldi határ tejfölszerű párában úszott és elveszett a
látó­határ. A fűszálak a végükön összegyűlő jókora har­matcseppektől lehajoltak.
‒ Hol vagyunk? ‒ kérdezte az elkésett utas.
Az órájára pillantott és ijedten mondta:
‒ Régen haza kellett volna érnem a tanyánkra.
‒ Ne nyugtalankodjék. ‒ bíztatta a kocsis. ‒ Arra tartunk.
‒ Mindenki odajön?
‒ Arrafelé. Itt mindenki el akarja érni a célját.
Az elkésett utas most körülnézett. Szemre vette a társak­ at. A kocsis mögött, középen terebélyes, középkorú as�-
szony ült. Mellette jobbról és balról egy-egy eladósorba került l­ány. Annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy az elké-
sett utas ikreknek nézte őket. Egyik oldalt szemüveges, vékonydongájú, ötvenes férfi zötykölődött egykedvűen. Ka-
lapja az arcába csú­szott és valószínűleg elaludt. A másik oldalt fiatalember kapaszkodott. Hosszú lábát maga alá húz-
ta, hogy a szétterülő asszony és ikrei elférjenek. Az elkésett utasnak már csak a saroglyában, egy jókora batyu tete-
jén jutott hely, ezért olyan magasan ült, akár a bakon a kocsis. Alatta minden gödörnél akkorát ugrottak a kerekek.
Kapaszkodó körmét a korhadt saroglyába véste, hogy ki ne essen.

37

Vásárhelyi látóhatár XI.

Miután kivilágosodott, fészkelődni kezdtek. Az asszony valamit súgott a parasztnak és egy bokros helyen megáll-
tak. Előbb az ikrek szálltak le és futva tűntek el, majd az any­juk, akinek folyton úgy járt a szája, akár egy kotlósnak,
midőn a lányait terelgette. A férfiak nem távoztak messze. A kocsis le se szállt a szekérről, csak kiállt a szélére és gan-
gosan ívelte kisdolgát.

Amikor mindannyian ismét a kocsin ültek, táskát bontot­tak és reggelizés közben beszélgetni kezdtek. Az asszony
megk­ érdezte az elkésett utast:

‒ Maga miért nem eszik?
‒ Nem hoztam magammal.
‒ Hát mire számított?
‒ A vonatra. Még az este megérkeztem volna.
‒ Ugyan melyik este? ‒ kapcsolódott a beszélgetésbe az ötvenes úr és elmosolyodott.
Az egész társaság harsányan nevetett, csak a kocsis tartotta komoran a gyeplőt és nem fordult hátra.
‒ Ha gyalog vágok az útnak, akkor is régen otthon vag­ yok. Nem tévedtünk el?
‒ Győződjön meg róla maga! ‒ csattant szigorúan a pa­raszt. ‒ Mit gondol, kifizetődő lenne a lovakat kerülővel
hajtani?
‒ Ha ön csakugyan hazafelé tart, akkor bizonyára ismeri a járást, hiszen nem először teszi meg ezt az utat. ‒
mondta az asszony.
‒ Nézzen szét. ‒ javasolta az ötvenes férfi. ‒ Ismerős a táj?
Az elkésett utas félig fölállt és szemét erőltetve kö­vette a kocsi járását. Figyelte a kitaposott, hepehupás föld­utat
és a kiégett tájat.
‒ A puszta ismerős ‒ szólalt meg végre ‒, ugyanazokat a tanyákat látom, mint a hazavivő út mentén, de azokkal
valahogy mégsem azonosak.
‒ Nem? Ugyan miért? ‒ hunyorított az ötvenes férfi és szemére húzta a kalapot.
‒ Annak fehér volt a fala, most meg sárga. Nézzék csak azt, amott! A kéménye mindig a tetőgerincen volt, most
meg az eresz fölött meredezik. ‒ nyelt egy nagyot ‒ ...vagy ez itt, a két nyárfával. Sövény vette körül, de most szaba-
don áll.
‒ Tehát olyan, mintha ismerős lenne ‒ kapcsolódott a beszélgetésbe a fiatalember, de mégsem azonosak azok-
kal, amelyeket keres.
‒ Pontosan.
‒ Talán keveset aludt és még mindig álmodozik. ‒ mondta az asszony. ‒ Pihenjen csak nyugodtan tovább, lesz
még ideje a töprengésre.
‒ De ez lehetetlen, asszonyom. Lassan ebédidő közeleg és engem vacsorára várt az anyám.
‒ Vacsorára? ‒ kacagtak az ikrek. ‒ Milyen kedves bu­taságokat mesél itt nekünk. Hiszen ez itt a tajga, nem veszi
észre? Hamarosan Irkutszk közelébe érünk és meglátja a Bajkál-tavat. Kezet foghat majd a burját mongolokkal. Van
meleg bundája?
Erre még a kocsis is nagyot köpött kifelé, mielőtt, a lovak hátára csördített volna az ostorral, és úgy röhögött, mint
aki bolondgombát evett. A kifigurázott, elkésett utas elcsüggedve süppedt a batyura és szomorúan gondolt vissza.
„Az a vacsora régen kihűlt. Az anyja lámpát gyújtott, hogy el ne aludjon, ha jön a fia, és az asztalra borulva bó­
biskolta át az éjszakát. Az ottfelejtett paprikásba legyek estek vagy a macska belényalt.”
‒ Igen, paprikást főzött az anyám! ‒ csattant hirtelen a hangja és maga is megijedt tőle. ‒ Tudja, hogy ez a legked­
vesebb ételem. Olyan jót, ahogy ő készíti, hónapszám nem eszem. De nem baj. Az éjszakák már hűvösek. A főtt étel
eláll, és ha ebédre hazaérek, nem kell vele újra vergődnie, csupán fölme­legíti.

38

Vásárhelyi látóhatár XI.

Már senki sem figyelt rá. A kocsiderékban körbe adták egymásnak a szót.
‒ Egy hete megkaptam a behívót. ‒ szólt az ifjú. ‒ Ma reggel kellett volna bevonulnom.
‒ Képzelem, hogy keresik azóta! ‒ mondta az asszony.
‒ Őt ugyan kereshetik. ‒ szólt az ötvenes férfi. ‒ Ez a jó kis szél összefújja a keréknyomát a porban. Pár nap, né-
hány hónap vagy év, és emlékünk se marad.
‒ Mit beszél itt évekről? ‒ hökkent meg az elkésett utas. ‒ Talán csak nem akar addig ezen az ócska szekéren rá-
zódni?
‒ Nem akarok. ‒ válaszolta. ‒ Visz ez „akarás” nélkül is.
‒ Talán ismét a „békére” készülünk. ‒ folytatta az asszony. ‒ Az árak napról-napra följebb rúgnak. Hol a határ? Ta-
lán a csillagos ég?
‒ A világon mindenütt forrong a nép. Ahol nem a szomszéd­jára lő, ott a saját testvéreit robbantja.
‒ A fiatalok ismét bevonulnak. A férfinép eltűnik. Minde­nütt a nők kerülnek a vezető helyekre, ‒ bátorodtak neki
az ikrek fölváltva. ‒ Nem tudunk férjhez menni, gyereket nevelni. Boldog­talanok vagyunk.
‒ Ráértek még a fejeteket beköttetni. ‒ nyugtatta őket az anyjuk. ‒ A férfi olyan, mint a kakukkmadár. Fészek-
ről-fészekre száll, és mindenütt szeretne hagyni egy eleven fiókát, de maga nem neveli, beéri azzal, hogy reggelen-
ként kiabál és tovaszáll.
‒ Nem jövök erre többet. ‒ mondta a fiatalember. ‒ Vi­gyen csak, kocsis uram, minél messzebb, hogy senki se
talál­jon rám, és magam az úton ne térhessek vissza.
‒ Ugyan mit akar itt az ismeretlenben? ‒ kérdezte cini­kusan az ötvenes ember.
‒ Tanyát építek! ‒ válaszolta határozottan.
‒ Tapasztalatlanul? Csak a fiatalos lendületét látom, de, ahogy elnézem a tyúkmellét, a túlnőtt, vékony tagjait,
magát nem sorozhatták be katonának. Ilyen alkattal alkalmatlan lehet minden megpróbáltatásra.
‒ Önök neveltek. Nézzék bennem a tükörképüket és ne a külsőséget figyeljék. Én valami nagyszerűt akarok, ami-
hez az elődök már öregek és beszűkültek.
Kissé előrehajolt, nagyot nyelt, arca kipirult, és a szél belemarkolt a hajába. Amikor ismét megszólalt, olyan volt,
mint egy vékony üvegpalack, amelyet vörös lázzal töltöttek meg.
‒ Fölszántom a pusztát! Termelni akarok. A barázda egészen a város határáig visz, hogy közelebb kerüljünk egy-
máshoz. Amerre a szem ellát, kalászt ringat a föltört ugar és embereket hívok. Sereget, akik ma is éheznek és az ígé-
ret földje előtt néhány lépésnyire éhen vesznek. Azt mondom majd: itt a termés! Vágjátok, őröljétek és süssétek,
mert ez az emb­ eriség kenyere!
‒ De hová utazik tulajdonképpen, fiatalember? Az ígéret földjére? ‒ kérdezte az anya.
‒ Kánaán nem erre van. Ezt én, aki negyven éve tanyáról-tanyára szállítom az utasokat, biztosan állíthatom. ‒
szólt vissza a bakról a kocsis.
‒ Akkor? ‒ kérdezték az ikrek huncutkodva.
‒ Oda megyek, ahol még van feltöretlen, termő ugar.
A gyér, őszi nap hirtelen eltűnt a terhesen gomolygó, és egyre alacsonyabban szálló felhők között. Az emberek
fá­zósan húzták össze a kabátjukat. Hamarosan megeredt az eső.
‒ No, tessék! Még ez az időjárás is ellenem van. ‒ bosszankodott az elkésett utas. ‒ Ha sárossá válik az út, ennyi­
ember alatt beragad a kerék és se tanya, se szűz ugar, se semmi!
‒ Meglehet. ‒ mondta egykedvűen a kocsis, és megállította a lovakat.
Kiemelte a saroglyából a batyut, szétnyitotta a sátrat, majd a kocsi fölé terítette, és a félhomályba rekedt utasok
fejénél meggyújtotta a pislákoló viharlámpát.

39

Vásárhelyi látóhatár XI.

‒ Most már azt se tudjuk, hogy nappal van-e, vagy éj­szaka? ‒ nyavalygott az elkésett utas. ‒ Ki mondja meg, hogy
mikor érünk végre haza?

‒ Nem mindegy? ‒ vont egyet a vállán az ötvenes úr. ‒ Valószí­nű, elkésett. Örüljön, hogy födél van a feje fölött.
Odakint kopog az eső. Tél lesz. Fagyba merevednek a tanyák. Tavaszig úgy sem mozdul senki. Ha van még kunyhó
ezen a világon, amelyb­ en ősz hajú anya él, várni fogja magát, mert az anyák mindig várnak, amíg élnek, azután meg
úgy is hiába érkezik, hiszen az üres falak között ki főz majd magának illatos paprikást?

‒ Megőrült? Minek festi itt ilyen feketére az eget?
‒ Nem festek semmit. Emlékeztettem. Számoljon, barátom a tényekkel.
‒ Amit összehord, mind hazugság. Én időben indultam el.
‒ De jött a sorompó!
‒ Igen, az átkozott sorompó… csakhogy egy percig sem késle­kedtem. Amint a vonat elment, kocsira ültem. Az-
óta szüntelen utazom hazafelé. Már régen otthon kellene lennem. Úgy hiszem, elmúlt dél és ebédre se érek ki, de ez
nem az én hibám! Merre visznek, hogy a rendes utat nem találják?
‒ Itt minden út valódi, kedves barátom! Elődeink több évszázados tapasztalat alapján alakították ki és milliók jár­
trák. Csak nem akarja azt állítani, hogy senki sem ért rajtuk célba?
‒ Cél és cél között különbség feszül. ‒ példálódzott az asszony. ‒ Akinek eladó lányai vannak, nem nézi, hogy
menyn­ yire rázós a kocsi, amin viszik, vagy milyen sáros az út, amelyen halad, fontos, hogy menjen.
‒ Értsék meg, én semmi mást nem akarok, csupán betop­panni a szobába, ahol a kemence meleget áraszt. Leülni
a pad­kára, ahol az apám és a dédapám is melengette a hátát. Megö­lelni azt a törékeny teremtést, aki a világ kezde-
te óta vár, mert a várakozástól öregebb már, mint Éva ősanyánk, hiszen az anyának ez a rámért sorsa, hogy egy bol-
dog pillanat miatt éve­ zredekig nyűje a szemét a szövőszék előtt, szüljön, temessen, megöregedjen és elmúlásában
is várja a forró kézcsókot hozó fiát. Föltámadást ajánló, hazug fiát, aki a megváltás ígéretével a meleg fészekig sem
képes eljutni.
A sötét és hideg sátor alatt az emberek összébb húzódtak. Már senki sem figyelt az elszálló szavakra. A csönd
megtelt forró lihegéssel, áporodott szagokkal, amint az elhidegült testek szorosan összesimultak. De nem a paraszt-
szobák fehér melege szállt, csupán egy echós szekér döcögött magányosan a fagyott úton, néhány öngerjesztett, lá-
zas utassal a derékban.
Az órák régen lejártak, a fogaskerekek összerozsdásodtak, de az utasok nem is mérték az időt. Csupán a pillanat-
ba fo­gódzkodtak, amely nem akart véget érni, kitágult körülöttük, és úgy lebegtek benne, akár egy tollpihe a súlyta-
lanná vált, légüres palackban.
Az asszony és az ikrek egyszerre kiáltották:
‒ Segítsetek!
Az ötvenes férfi levetette a kabátját és könyékig föl­tűrte az inge ujját. Vizet kért a kezére és a fájdalmak pil­
lanatában vezényelni kezdte a tolást.
‒ Már csak egy ollót adjon valaki, hogy elvágjam a köl­dökzsinórt.
Sorra világra segítette a csecsemőket. Előbb az ikrek, azután az asszony szült.
‒ Ki tette ezt velünk? ‒ sápítozott az asszony szégyen­kezve. ‒ Ha az ember szánakozó és másoknak segít, ez a
jutal­ma. Mi lesz veletek, aranyoskáim? Kinek kelletek így? Az urak majd vállalják tettük következményét!
‒ Maradjon nyugton. ‒ mordult az ötvenes férfi. ‒ Elég sok vért veszített, fogy az élet. Vétkest pedig itt hiába ke-
res. Aki a ponyva alá ül, az vállalja az utazást és annak minden gyötrelmét.
‒ Ki lesz a gyerekek apja?
‒ Nem mindegy az? ‒ mondta az ifjú. ‒ Szépek, egészséges­ ek mindahányan, el lesznek itt, a kocsis kenyerén.

40

Vásárhelyi látóhatár XI.

‒ De hová viszik őket? ‒ kérdezte most az elkésett utas. ‒ És egyáltalán, mikor érkezünk meg? Milyen sors vár rá-
juk, amik­ or mi sem vagyunk bizonyosak a miénk felől?

‒ Ez az elkeseredett, szűklátó ember siráma. ‒ gúnyoló­dott az ötvenes férfi. ‒ Ha döcögve is, a szekér csak halad!
A sátor résein keresztül odakintről fény szivárgott az utasokra.
‒ Úgy tűnik, megvirradt. ‒ mondták az ikrek, és újabb versekre tanították a két gyereket.
‒ Az ám! ‒ kiáltott vissza a paraszt a bakról, a szót elkapva. ‒ Kitavaszodott.
A férfiak lebontották a sátrat. A friss napfényben el­gyöngült szemüket dörzsölték, majd amikor ismét látni kezd-
tek, csodálkozva nézték egymást.
‒ Tavaszelő lehet, hiszen az utolsó hófoltok még ott csillognak a hajunk, szakállunk között. ‒ így a hajdani ifjú.
‒ Nem hó az, hanem dér. ‒ mondta az elkésett utas.
‒ Bizony dér. ‒ hagyta jóvá a kocsis. ‒ Amit a természet elolvaszthatatlanul a fejünkre szitált.
‒ És hol a nagymama? ‒ kérdezték az ikrek egymást.
‒ Csakugyan. ‒ álmélkodott az egykori fiatalember. ‒ Nem régen végrendelkezett.
‒ Úgy csodálkoznak, uraim, mintha nem tudnák, hogy amott, az elhagyott fordulóban, egy kunhalom aljában el-
temettük. Így múlik el az élet. Most én következem. Meguntam már ezt a zötyögést. Jó utat, barátaim! ‒ mondta a
hajdan ötvenes férfi furcsán mosolyogva, és lelépett a kocsiról.
A gyerekek egy darabig még integettek utána. Az öreg ott állt az út szélén mereven, akár a kilométerkő. Talán
nem is volt más, csak egy jelzőkaró.
Az elkésett utas most szemügyre vette a tájat. A kiégett mezőn elszórva egy-egy kútágas árválkodott. Néha még
fölrémlett néhány fehér faldarab, hajdani tanya romja.
‒ Milyen vidék ez? Nem ismerek a határunkra. Állj meg, ko­csis, rossz úton jársz! Mi felénk füstölnek a kémények
és teh­ enek ropogtatnak friss szénát a jászlak előtt. Az anyám már kint áll a bejáró úton. Kezét a szeme elé emeli,
hogy ne bántsa a fény és elnéz a távolba. Figyel a város irányába, hogy jön-e már a hűtlen fia?
‒ A maga anyja már nem várja ebéddel, világos? ‒ szólt vissza a kocsis. ‒ Az a paprikás régen elfogyott. A vára-
kozás óráiban a csontokról falatonként rágták le a húst. Az illat elszállt, a maradékot pedig megzabálták a kutyák.
‒ Nem baj. ‒ válaszolta az elkésett utas. ‒ A tanyaudvaron kapirgál még elég szárnyas. Az anyám majd másikat
vág, ha meg­érkezem, és újra megtölti a lábast.
A kocsi döccent egyet, kereke nagyot nyögött és szétesett.
‒ Ha megérkezik... ‒ motyogta a paraszt, és kiterelte a meg­maradt utasait a kocsiderékból. ‒ Egyelőre nem me-
hetünk tovább. Meg kell javítani a kereket.
Az emberek, akár a megbolygatott méhek, percek alatt szét­rebbentek. Elindultak a pusztában virágot szedni,
nyulat kerget­ni. Az elkésett utas hátra sem nézett.
‒ Nem ülök föl többet erre a szekérre. ‒ motyogta. ‒ Olyan régóta utazunk, hogy már nem lehet messze a ta-
nyánk. A hátralé­vő utat gyalog is megteszem.
A hirtelen zuhanás végén hatalmas ütést kapott, és néhány percig eszméletlenül terült el a nyirkos köveken.
Amint magához tért, nem tudta, hogy hol van és mi történt vele. A feje és a dereka sajgott, a karja vérzett. Fölült,
majd körülnézett. A szűk kürtő alján málló kövek és földcsomók mellett ólomszürkén a víz tükröződött. Fölnézett.
Valahol a magasban, az ég egy ker­ ek darabját látta valószínűtlenül messze remegni. Az üreg fölé ágak és száraz kó-
rók hajoltak, mintha temetnének.
‒ Kútba estem ‒ világosodott meg előtte ‒ egy mély és beomló, ásott kút gödrébe. De, hogyan kerültem ide?
Az elkésett utas próbált visszaemlékezni.

41

Vásárhelyi látóhatár XI.

„Elindultam, hogy meglátogassam az anyámat és a tanyánkat. Vágott-halmon túl a táj egyre sivárabbá vált. A dű-
lőutak elfogytak a kerék alól, a csatorna partját már nem szegélyezték fák, és a szántók közepén nem álltak tanyák.
Az út mind bizonytalanabbá vált, amikor egy gazzal benőtt kútba estem.”

‒ Van itt valaki?
A kiáltásra senki sem felelt.
‒ Segítség! ‒ kiabálta újra és százszor. ‒ Húzzatok ki, emberek!
De segítséget hiába várt. Ahogy az idő múlt, mind világosab­bá vált előtte, hogy a határ elhagyott. Ez a kút sokkal
mélyebb volt, semhogy fölhallatsszon belőle a kiáltás. Nemzedékek használták, merték és mélyítették. Valaha a bar-
na ugar hullámként futott az alján. A rögök között, akár a csatamezőn, emberi csontok feh­ érlettek, mint amikor elvo-
nul az éhes varjúsereg. Az elődök egész nagy közössége itt pihent a lába alatt, de a történelem már minden gondot
és szenvedést, húst és csontokat iszappá vál­toztatott. Ez a sűrű, puha televény fekete sárrá dagadt, magához húzta
és eltemette, aki beléragadt.
Az elkésett utas elhelyezkedett. Hátát az üreg falának tám­ asztotta, és az ütéstől földagadt lábát a pocsaras, hi-
deg vízbe nyomta.
Félálomba szenderült. Az idő megállt, vagy lassan csörgedez­ ett körülötte, csak a dobhártyáján hallotta dobolá-
sát. Képek merültek föl előtte a múltból, így ösztönösen megsejtette, hogy az idő nem előre, hanem visszafelé viszi.
A kút mocskos vize parttalan, áttűnő tóvá szélesült és lesietett a tükréhez.
Lábát a puha fövenyen hullámok mosták, és amott az öbölben roncsokra figyelt föl.
‒ A bárka! ‒ kiáltotta. ‒ Minden tanya egy bárka volt az Alföld tengerén, amelyen szüntelenül munkálkodni kel-
lett. A mi életünk egy évezrede olyan, akár a nyílt óceánon sodródó hajó­törötté, akinek pillanatnyi megállás nélkül
kapálódznia, úsznia kellett, hogy el ne merüljön. Idegen seregek hányszor pusztítot­tak, és hányszor lettünk önma-
gunk hóhérai! Kimenekültünk tehát a pusztába, de tajtékos tengerről viharos óceánba jutottunk. Mi­lyen kevés volt
azoknak a száma, akikért eljött Ursanábi, a vízözön hajósa, a megváltást jelentő bárkával, hogy Umnapistivé vált bol-
dog őseihez átvigye őket a túlpartra.
Az elkésett utas most az öböl felé tartott.
‒ Boldog ősöm, milyen bárkát hagytál reám? Téged hűségesen kiszolgált, de elnyűtt a hosszú utazásban, amíg át-
ért veled a túl­só partra. Visszakormányoztad ugyan, hogy mi is beleülhessünk. Nézd, meg is érkezett e fjordokhoz,
ahol állok, de kikötni már nem tudott. Ott fekszik oldalára borulva, szétkorhadt bordákkal.
Az elkésett utas leült a fövenyen és magába mélyedt. Azután félhangosan tovább folytatta a megkezdett gondo-
latot:
‒ Hány embert nem várt bárka. Hányán nem kaptak semmit, csu­pán az életüket, az is vérben, szennyben szüle-
tett a rongyok közé, és mielőtt járni tudott volna, már úsznia kellett. Batyukkal in­dultak a föltöretlen, ősi legelőkre,
és a tíz körmükkel hasították föl a talpalatnyi földet, hogy teremjen. Földből és az akaratukból vertek tanyát, hogy a
folyton növekvő hullámok hátán megkapaszkod­janak.
Az elkésett utas most belegázolt a vízbe és elnézett a messzeségbe.
‒ A bárkán boldoggá vált őseim is eveztek, és bár sodródva a tajték hátán, de fönntartották az életüket, és át-
eveztek a túl­só partra, amely a tekintetem elől a ködös távolba vész. Azután, mint minden nagy vihar előtt, hirtelen
elsimult a tenger. A szélc­ söndben, az egyre sekélyebb vízben már tornyosult alattuk a zátony és nyögve hajladoztak
a korhadt bordák.
Ekkor az elkésett utas térdig a vízben járva, elindult a roncsok felé.
‒ Boldog őseim kiszálltak és a bárka nekünk jutott. Nem ismertem a vihar előtti csöndet, nem láttam az árt.

42

Vásárhelyi látóhatár XI.

Hallomás­ból átéltem a végső megfeneklés előtti perceket, amikor a lélekvesztő még határozottan lebegett és kö-
zöttünk volt a bátor hajós. Láttam, amint léket kapunk és éreztem, hogy szétesünk. Én már a megfeneklett, iszap-
ban korhadó őshajón eszméltem.

Az elkésett utas leült a tengermezőn, a tanyabárka omló faldarabjára.
‒ Az ember sohasem törődik bele a kudarcba. A megfeneklett bárka lakói, az utódok szétrajzottak. Az ügyes ha-
jós elment, hogy fát vágjon a barátságtalan erdőben, egy új jármű készítésé­hez. Nehéz évek következtek. Az építke-
zés és az újra elfáradás korszaka következett. Ki se győztük várni, hogy eredményhez jussunk. Magam is ladikba száll-
tam, mintha csodára várnék, és kieveztem az öreg roncsokhoz, hátha magától fölépült és ismét útrakész!
Az elkésett utas fölidézte magában a beszélgetést:
‒ Ügyes hajós! ‒ kiáltottam boldogan, amint eldobtam az utolsó evezőlapátot is, amely idáig segített. ‒ Nézd, ott
a régi lélekmentő, célba értem!
‒ Csak roncsokat találtál. ‒ válaszolta a bátor hajós. ‒ Hollóként a „tizedik napon” elébed nem akadt kikötésre
al­kalmas föld, ahonnan zöldellő olajágat szakaszthattál volna, és áldoz­ atot sem kell bemutatnod, hogy ide ismét el-
jutottál, mert megh­ altak már mind a régi istenek!
‒ De odaát, a túlparton, ahol boldoggá váltak őseim, és családostól a léttelen fövenyen pihennek, ott csak rájuk
akadok? Bátor hajós! Építs új, nagy bárkát, amelyben parancsnokságod alatt még egyszer vízre szállhatok, ha fölpir-
kad a remény, hogy enyéimmel újra találkozhatok.
‒ Olyan tákolmány, félek, aligha készül számodra, amelybe maj­d biztonsággal beülhetsz, mert ezen a háborgó
tengeren, a fele úton mind elsüllyed. Mire elérnéd boldog őseidet, test és tudat egyaránt elenyészik.
Az elkésett utas most kigázolt a partra és körülnézett.
‒ Új hajóra van szükségem, hogy eljussak a túlpartra! Meg kell mondani az anyámnak, hogy nem rajtam múlt a
hosszú késedelem. Le kell ülnöm az asztalához, hogy megnyugodjon, mert bárhová sodor is az ár, van valahol egy
végtelen hajú asszony, aki hosszú copfját mentőkötéllé fonja; aki felém dobja, időn túl is vár egy mosolyra, és addig
nem nyugszik, amíg sok ezer éves ráncait féltő kézzel el nem simítom.
Álmában megidézte, eljött hát az ügyes hajós, és bosszan­kodva így szólt az elkésett utashoz:
‒ A biztos célba érő út jelzőtábláit vigyázatlan lépted összetörte. Magadnak kell az utat megtalálnod a visszave-
zető, benőtt, mohos ösvényen, a soha többé nem hullámzó tengeren át­kelve. Könnyű lélekvesztőt építek. Addig vágj
hosszú, egyenes evezőlapátokat.
Az elkésett utas riadtan nézett szét.
‒ Itt már nincsenek fák!
‒ Az emlékeidből, az emlékeidből formálj! Amint e lapátok sorra gyűrűket vetnek a múlt fölszínén, dobd el vala-
mennyit, hogy mindig kutató tekinteted újabbak segítségével közelebb kerüljön a túlsó parthoz, ahol boldoggá vált
őseid pihennek.
Az elkésett utas feszülten erőlködött, hogy emlékevezőit a vízbe merítse, de tagjait ólomsúly bénította. E fárasz-
tó gyötrelemben szétoszlott az álom és kábult, még mindig sajgó fejjel ébredt. Lassan föltápászkodott. Gyökerekbe
és az omladozó kúttéglákba kapaszkodva, megpróbált fölmászni, de a nyálkás, csúszós kövek­ről mindig visszahup-
pant. Kifáradva elnyúlt az iszapos törmelék alján és egyre bágyadó szemét a kútüreg szája felé fordította. Korszerű
emberként filozofálni kezdett, egykor tanult fizikai órák emlékébe kapaszkodva:
‒ Talán ütött az utolsó órám. ‒ motyogta. ‒ E kútból alig­ha lesz szabadulás, mert ennek az elmúlt életnek el kel-
lett süllyednie. A végnek van kezdete, mert valamikor elkezdődik, csak vége nincs sehol. Az élet vége a halál, amely
a pusztulás pil­lanatában kezdődik, de ennek az elmúlásnak már sehol sincs határa, mert maga az örökkévalóság,
amely az élettől egyre táv­ olodik, álommá szenderül, majd végleg megsemmisül. Már senki sem emlékszik rá.

43

Vásárhelyi látóhatár XI.

Eltűnik az élők látóteréből. Valahol mégis láthatatlanul jelen van, és érzékelhetetlenül, mert az idő egyik alak-
ja, hiszen azért örökkévalóság. Jó lenne segítségül hívni a tu­dományt, amely méltán hirdeti, hogy az anyag örök és
soha el nem vész, csupán átalakul. Az energia, a tér és az idő mind velejárója. Ha igaz, hogy az idő sem vész el, ha
a perc távo­lodik tőlünk, valahol megállhat, hogy utolérjük, vagy vissza­fordulhat az örök körforgás rendje szerint, és
elébe siethetünk; avagy ismét átalakul anyaggá, talán hús-vér emberi anyaggá. Ha ez a folyamat egyszer egybeesik
a mi életünkkel, múlt és jelen egyetlen világba, egymás mellé kerül, és kudarcos út nélkül toppanhatunk be a fehér
falú tanyába, hogy egy órára leüljünk az anyánkkal a gőzölgő tálat tartó asztal mellé. Idő, idő, hol késel, miért nem
jössz vissza!

Hívására körben fejek jelentek meg a kútüreg fölött. Sö­tét és torz arcok meredtek rá, akár egy domború üveglen-
cséből. Kezek is nyúltak felé, de ezek minél alább értek, vele együtt a mélység is egyre inkább nőtt, egymástól mind
jobban eltávo­lodtak és az elvékonyodott ujjak szétporladtak.

‒ Ezek nem segítő kezek, bár gazdáik magasan a kút fölött állnak, az ő karjuk e mélységbe már le nem érhet.
Mintha alulról reflektor sugara világította volna meg őket, a fejük néhány pillanatra fölfénylett. Megismerte a
naplopó agitátort, aki kiadta magát élmunkásnak, és most is lekiáltott a mélybe:
‒ Népnyúzó!
Ott röhögött a pap, aki az utolsó hittan órán pornográf fényképet kobozott el tőle és a csuha alá dugta. Kárörven-
dően kiáltott le:
‒ Kár, hogy nem hoztál többet! Azért nem te üdvözülsz.
A részeges elnök szájából nyúlós nyál böfögött és galuskásán így röhögött:
‒ Nekem köszönheted, hogy öt holddal kulák lett az apád!
Legmélyebbre az óriássá nőtt hivatalvezető hajolt. Szürke, beesett képe fakó volt az irigységtől, hogy aki ott lent,
az iszapban dagaszt, tehetségesebb, mint ő.
‒ Minden jutalomlistáról kihúztalak! ‒ kiáltotta.
E torzonborz fejek között megbújva egy arc sejlett elő. Az elkésett utas mohón erre sóvárgott, bár tisztán nem lát-
hatta. Köd ereszkedett közéjük, de ezen is átsütött az a meleg tekin­tet, amely csak egy szerető női szempárból sugá-
rozhat. Hívni akarta, de a név a torkán akadt. Kezét fölfelé nyújtotta és, amikor szájából a szó kipattant, az üres kút-
száj fölött már csak egyetlen arc bámulta.
‒ Hogyan kerülsz ide? ‒ kérdezte az elkésett utas.
‒ Ezt én is kérdezhetném tőled. ‒ mondta a kocsis, és kö­telet dobott a mélybe. ‒ Már kerestelek. A kereket
kijavítot­tam, a lovak pihentek, indulnunk kell.
Az elkésett utas kimászott a mélyből és fölült a kocsira.
‒ Nem sírom lesz e kút, hanem föltámadásom helye. ‒ mor­mogta. ‒ Az eljövendő nemzedékek meghajtják a fe-
jüket min­den kút fölött, amelynek üregéből a szenvedés kiált. Értékelik majd az apáik évezredes küzdelmét, amely
az ő életük számára új ösvényt nyitott e rónán.
Az elkésett utas elhallgatott, körülnézett és előre hajol­va megkérdezte a parasztot:
‒ Hol a többi utas?
‒ Régen leszálltak.
‒ Csapj a lovak közé, hogy végre célba jussak! Egyre job­ban aggódom, hogy elkések.
A paraszt megnógatta a lovakat és a kocsi tovább döcögött. A természet alighanem nyarat formált, de az elké-
sett utas az évszakot nem tudta pontosan meghatározni. A nap épp a fejük fö­lött sütött. Tányérja úgy borult rájuk,
mint egy óriási napraf­orgófej. Ugyanakkor a mélyedésekben pára ült, akár az október végi, még langyos reggele-
ken. A szél sem volt kellemetlen, de érdes nyelvével végig nyaldosta az arcukat.

44

Vásárhelyi látóhatár XI.

A kocsis egyre mogorvábban ült a bakon, és a ritkán elhangzó, pár szavas kérdésekre sem felelt. A szekér egy-
kedvűen döcögött a göröngyös úton, és az elkésett utas gyakran nem tudta, hogy ébren van-e, vagy ismét álmodik?

Hirtelen egy fehér tanyát pillantott meg a pusztában, távol remegni. A sövénykerítés ágaira foszló ruhákat terí-
tettek szár­ adni. A szél alájuk bújt, lebegtette és az épületekkel együtt fölemelte. Az ég jegén csúsztatta, akár egy el-
sikamló vitorlást és egyre távolabb sodorta.

‒ Ott van, ott a tanyánk! ‒ kiáltotta az elkésett utas. ‒ Gyerünk, kocsis, hajtsd gyorsabban a lovakat.
Az állatok valóban kocogni kezdtek, de a látomás mind kisebbre zsugorodott, és akár a kövér esőcseppet, fölszív-
ta a mohó puszta.
‒ Miért nem nógattad gyorsabban az állatokat? ‒ korholta az elkésett utas a parasztot. ‒ Most ismét célt tévesz-
tettünk.
A kocsis nem fordult hátra, inkább magának mondta:
‒ Délibábot látott, amit a saját vágya keltett.
Kissé később hozzátette:
‒ Hamarosan ismét fölhúzhatom a sátrat. Borul és esni kezd.
Az elkésett utas visszasüppedt a kocsiderékba. Félig ülve, félig hanyatt fekve ballagott vele a szekér. Néha még
távoli kolompszót hallott, fölrémlett egy-egy omladék, de már nem volt benne biz­tos, hogy a pusztát látja-e, vagy
mindez valóban csak eltűnő emlék?
Hirtelen hátrakapta a fejét. Mögötte dőltek a falak. Néhány pillanatra úgy tetszett, mintha hatalmas földgyaluk,
akár egy győztes hadsereg páncélosai vonulnának mögötte. A motorok felbőgtek, a falak megemelkedtek. Ég és föld
között lebegtek, mintha újra visszatért volna a délibáb, azután a földön dörrenve elterültek. Vastag por szállt a pusz-
tára. A málló földfalak már ott dübörögtek mögöttük és a kocsit elborította a törmelék. Az elkésett utas ijedve bíz-
tatta ismét a parasztot:
‒ Nógasd a lovakat, kocsis, különben eltemetődünk!
A hajtó az állatok közé csapott és a kocsi nyikorogva előrelendült. Fal, por elmaradt mögöttük, és a pusztában is-
mét arcok jelentek meg. Sorra jöttek a fakó és napégette asszonyok, az első, akinek az asztag tövében szőke búza-
haj-fürtjeiből aratókoszorút font egykor, amikor letépte. Ott volt a moziból a mosdót őrző néni, akit a vetítés szüne-
tében egy beugróért boldoggá tett; gumimatracon ringatódzó, vörös nőfejek, az érett férfikorból, akikkel fél éjszakán
keresztül, lázas vágyban, olyan forrón szeretkezett, hogy a fehér kenyértészta feketére égett a tüzes kemencében.
Fölsorakoztak egy temető-fogadó ravatalozójában. A pult mögül kocsmáros lépett elő és a sírok virágtartójából
szétmérte italát. Az asszonyok nem kértek. Fölfeküdtek a fal mellett sorban álló ravatalokra és gyorskezű szolgák fe-
hér gyolcsba pólyázták őket, akár a fáraók múmiáját.
‒ Ne hagyjátok magatokat élve eltemetni! ‒ kiáltotta fel­éjük az elkésett utas.
Az asszonyok néma megadással, vezekelve feküdtek, és e halotti szeráj kripta-odvaiban sorra elmerültek. Az el-
késett utas egyetlen, fakó arcot keresett közöttük, egyetlen, fáradt öregasszony képét, hogy magához ölelje és kira-
gadja a fehér gyolcsok éjszakájából, de az az arc nem volt közöttük.
‒ Ne törődj a kísértetekkel, kocsis! ‒ kiáltott előre a parasztnak. ‒ Akiért én utazom, nem burkolta magát halotti
öl­tözetbe. Most eteti a tyúkokat a zörgő bögréből. Gallyat aprít a tanya mögött, hogy elkésett fiának fölmelegítse a
vacsorát. Gyerünk, kocsis, megfizetem a szolgálatodat!
A rozoga szekér megállt. A paraszt leszállt a bakról, kifogta a lovakat és hagyta őket legelni. Maga is tarisznyát
bontott és falatozott.
‒ Szálljon ki! ‒ mordult az elkésett utasra.

45

Vásárhelyi látóhatár XI.

‒ Minek? ‒ kérdezte meglepődve. ‒ Látja, hogy a tanyánk nem itt áll.
A kocsis rándított egyet a vállán.
‒ Eddig van járásom. Innen vissza kell fordulnom. Ha akar, gyalog menjen tovább.
‒ Messzire van még a tanyánk?
‒ Ki tudja? Az bizonyos, hogy mindenki régen elhagyott már, csupán maga vár.
Az elkésett utas elindult. A kocsiút gyalogösvénnyé kes­kenyült, és az is elveszett a kaszálatlan bozótban. Valahon-
nan egy mállott kemencéből családi tűzhely pernyéjét fújta feléje a szél. Ez volt az utolsó emlék, amely a tanyavilág-
ra emlékeztetett. Nem késlekedett tovább. Sietve folytatta az útját az elhagyott pusztán és megfogalmazódott ben-
ne az elszánás:
‒ Amott már a tél felhői gyülekeznek. Tovább kell sietnem, mielőtt a hó befödi a pusztát. Addig kell mennem,
amíg megtalál­om a tanyát. Akárhová is tűnt, benne ott vár az anyám. Kabátom­ról leveri majd az út porát. A kemen-
ce melegénél az asztalhoz ültet és kiszedi a gőzölgő paprikást.
Bármennyire is fáradt anyám, talán már az ágyban fekve, nyitott szemmel fekszik, de akármennyire el is késett
a fia, nem pihenhet. Hiszem, hogy az álom nem zárja le a szemét. Addig nincs megnyugvása, míg egymásra lelve el
nem költjük az utolsó vacsorát.
Hódmezővásárhely, 1980. július 1.

Fotók: Szenti Tibor fölvételei

46

Vásárhelyi látóhatár XI.

Muhel Gábor
A senki földjén

A senki földjén senki vagyok,
Mihaszna, balga, kopott rongy.
Mindenki álma, senki szolgája,
A szerelemben egy szégyenfolt.

Vagyok senkinek és vagyok másnak
Magamba zárva élő holt.
Így vagyok én közvagyon tárgya,
Pedig a cél nem ez volt.

Ennyire jutottam. Ki vagyok osztva.
Hálni jár hozzám az iszonyat.
Megment-e valaha valaki álma,
Hogy ne kelljen megölnöm magamat?

Vagy hagyjam el büszkén e tágas otthont,
S keressek magamban új hazát?
A harcot így vállalni csak az méltó,
Ki le tudja győzni önmagát.

A magány ütemén kopog át a lét:
A Mindenség hitvese én vagyok.
Szabadítsd fel e zord világ keresztjét,
Vagy szavamra mondom: meghalok!

2013. 05. 20.

47

Vásárhelyi látóhatár XI.

Eifert János | A fény elűzi az árnyat

48

Vásárhelyi látóhatár XI.

Kis Krisztina

Emlék

Karcolat

Egy hirtelen előtűnő homályos emlékkép vitorlavászonként feszül elmém tengerén. Opálos, színes,

ízes és szagos. Azt gondolná az ember, hogy életünk fontos eseményei kerülnek így elő agyunk mentett
anyagából. De olyan hangok, képek és ízek ezek, amik látszólag semmilyen fontosnak hitt eseményhez
nem köthetők. Például, akárhogy koncentrálok, nem érzem az esküvői tortám ízét a számban, pedig fon-
tos volt. Ugyanakkor nyolc éve egy kis sarki cukrászdában kóstolt fagyi jéghideg cseppjei mintha még most
is egyenként bontanának szirmokat a számban.

Kellemesen langyos az idő és én nem sietek. Egy busz, ami kicsi és a megszokottól eltérően tiszta, az áll-
dogálók elé gurul. Az utolsó sorban ülök és az ablakra tapadva figyelem a kint maradt várost. Ezzel egyér-
telműen figyelmeztetem utastársaimat, hogy semmilyen barátságos csacsogásra nem vagyok kapha-
tó. Tehát nem tudom, hogy hol a végállomás, nem tudom mire lehet átszállni erről a buszról, és nem érde-
kel, hogy „Szép az időnk, nemde?”.

Egyedül vagyok és ez jó. Szeretem a busz nyugtató zötyögését. Eddig minden olyan, mint szokott. De ek-
kor egy hirtelen ötlettől vezérelve felállok és megnyomom a leszállásjelzőt. Mintha nem is én tettem vol-
na. Vajon, ezt az önkénytelen mozdulatsort más is észrevette? Nem tudom, de jobbnak látom, ha gyorsan
tényleg leszállok.

Ismeretlen a városrész, megnyugtató, hogy nappal van, jó az idő, minden nagyon fényes. Aprólékosan
megfigyelem a házak oldalát, a koszos termésköveket, a kopott vakolatot. Késztetést érzek, hogy végig
húzzam az ujjam a falon, pont, mint gyermekkoromban. Egy kis, igazából semmitmondó sarki fagyizó mel-
let elhaladva megállok. Miért ne? - kérdezem magamtól és belépek az ajtaján.

Mivel nem tudom miért pont ide, és miért pont most jöttem, hosszasan álldogálok a pult előtt, mint-
ha a fagyi ízének kiválasztása mindenre választ adhatna. Végül egy krémesen olvadó gombóccal a kezem-
ben távozom.

Úgy érzem a fagyival a kezemben bárhová leülhetnék; a padra, a kőfalra, a ház tetejére, sőt a világ te-
tejére is. A szabadság magányos vállalkozás. Teljesen elbizonytalanít ez a mértékű különválásunk nekem
és a világnak. Ezért inkább sehova sem ülök. Az utca megszokott módon zajos, minden olyan mint általá-
ban, csak én és a fagyim lógunk ki popup figuraként a város, a világ síkjából. A tölcsér minden roppanása
egy újabb kiszakadás a mindennapi rutinból, onnan, ahonnan általában egy pillanatra sem tekintünk fel...

Akkor és ott a rég elveszett magamra találva úsztam tudatlanul a világ hirtelen számomra újjászülető
mindenségében.

Még nem tudtam, hogy ez a pillanat megmarad. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen látszólag sem-
mitmondó emlékek türelmesen várakoznak, csiszolódnak odabent egészen addig, míg végül a mélyből, a
múltból előbukkanva tökéletes prizmaként törik meg jelen életünk hétköznapi kacskaringóit.

49

Vásárhelyi látóhatár XI.

Eifert János | A tánc misztériuma

50