dt2

Régóta foglalkoztat a gondolat, vajon milyen képet őrzünk Németh Sándor
meg magunkban valakiről, aki már nincs közöttünk, pon-
tosabban, miért éppen azt. Természetesen, ha konkrét,
múltbeli eseményre gondolunk, akkor nyilván az akko-
ri helyzetnek megfelelő arc és cselekedet ugrik be, de ha
valahol emlegetik, vagy olvasom a nevét, miért pont arra a
vissza-visszatérő képre gondolok mindig, vele kapcsolat-
ban. Márpedig az esetek döntő többségében ez így van, még
akkor is, ha tudatosan szeretnék eltérni ettől. Vajon miért az
az arc és a hozzá tartozó helyzet lett a legmeghatározóbb
képem azokról az emberekről, akik mellett akár huzamosabb
időt is eltöltöttem és bőven lenne mód arra, hogy mindig
más emlék toluljon fel bennem? Ha én Dizseri Tamás nevét
hallom vagy olvasom, kizárólag mindig ugyanaz a fénykép jut
az eszembe. Emlékszem, épp kijött az irodájából, megállt a
titkárság közepén és rám nézett. Volt épp nálam véletlenül
(?) egy fényképezőgép és annyira kedvesnek találtam őt is,
valamint a környezetet is a maga színei által komponált bé-
kés hangulattal , hogy lefotóztam. Igen, ez az a kép. Nekem.
Valami végtelen természetesség, tisztaság, komolyság (némi
derűvel) és hihetetlen szelídség. Egy képet nézegetve persze
sosem szabad elfelejtkezni arról, hogy mit és miért indított
el bennem, hol is vagyok én, ebben a már közös történetben.
Valószínű, hogy számomra ezek a tulajdonságai voltak és
lettek a legmeghatározóbbak. Az eredeti képet felhasználva,
később, Gyula készített egy változatot róla, amelyen az arcot
felnagyítva, fekete-fehéren, háttérként alkalmazta a színes,
félalakos portré mögött. Fantasztikus a hatása, annyira, hogy
óhatatlanul is felmerült a gyanú: maga a kép a képem, az ös�-
szes jelrendszerével és múltjával együtt.
Amikor elhatároztuk, hogy kiadunk egy Dizseri Tamásra em-
lékező könyvet, gondolataival, fellelhető előadásaival, illetve
a róla szóló írásokkal, azt hittük, gyorsan és könnyen fogjuk
tudni begyűjteni az emlékeket. Nem egészen így történt. A
határidő tartásának nehézsége valószínűleg ebből is fakadt
– miért épp ez az emlékem róla és kire, kikre is tartozik ez
tulajdonképpen rajtam kívül? A könyv elkészült – vajon mi-
lyen módon árnyalhatjuk eddigi képünket ezek után Dizseri
Tamásról?

,,Kincseink gyakran csak a
cserépedényünk összetörése
által válnak láthatóvá...”

Jézus Krisztus 2000 évvel

ezelőtti felszólítása, missziós pa-

rancsa határozott aktualitással

szólítja meg ma is az Öt követőket.

Felületes szemlélettel ezt a feladatot Új Ember (2003.január 9.)

könnyen a papság, a lelkipásztorok,

diakónusok, egyházi szolgálatban

állók dolgának gondoljuk, hiszen ők

a tanult emberek, ők rendelkeznek

hitbeli, teológiai, egyházszervezeti

szakismeretekkel, ők a „bennfente-

sek”. Természetesen Krisztus missziói

parancsa minden felekezet minden

tagja számára érvényes üzenet. Ta-

lán csak arról érdemes vitatkozni,

hogy egyes korszakokban ez

miként lehetséges, melyek a legcél-

ravezetőbb módszerek, utak. Az el-

múlt évszázadok mély tapasztalata,

hogy csak a hitelesen meg-

élt evangéliumon keresztül ve-

zet az út. Különösen igaz ez a korai

keresztyénség, a pogánymissziók és

napjaink rohamosan elvilágiasodó

kultúrájában. Az új világrendben, az

információs özönvízben, a szavak

elértéktelenedésének idején döntő

jelentőségű, hogy magatartásunk-

kal, érdeknélküli cselekvő szerete-

tünkkel, más szóval irgalmas

cselekedeteinkkel, dolgaink, szemé-

lyiségünk igei kisugárzásával má-

sok számára vonzóvá tesszük-e

keresztyén alapértékeinket, az evan-

géliumot.

A megélt evangélium, a diakónia, a karitász
az egyik legjelentősebb pecsét hitvallásunkon, és
az egyik legfontosabb összekötő kapocs felekezete-
ink között.

Ebben a szellemben született meg a gondo-

lat a 90-es évek elején: újjá kell szervezni a nagy

hagyományú, az igei alapokat mindig komolyan

vevő Bethesda kórházat, hogy az egyház külde-

tése az egészségügy területén is megjelenhes-

sen, példát mutatva arra, nemcsak lehetséges, de

szükséges is a keresztyén szemléletű gyógyítás és

ápolás, a már-már követhetetlen ütemű tudomá-

nyos technikai fejlődés és a gazdasági kényszerek

idején is. Számos tisztázó testvéri beszélgetés nyo-

mán fogalmazódtak meg az indulás és a későbbi

működtetés alapelvei, alapértékei. Ezek között az

egyik legfontosabb, hogy a Krisztusra tekintő gyógyí-

tó, ápolói életforma nem lehet más csak test-

véri ökumenikus közösség. Hittünk abban, hogy ez a

szemlélet többleterőt ad, mai szóval, erőforrásainkat

gyarapítja. Azt is tudtuk, hogy feladataink hasonlít-

hatatlanok, mert a világban a szükség, a rászorult-

ság, az elesettség egyre növekszik, a segítségnyújtás

kultúrája - a szép és igaz példák mellett általánosan

hanyatlik. Miközben a világ segítséget vár, nem fe-

ledkezhetünk meg arról sem, hogy egyházainknak is

számos ponton a Gyógyítóra van szükségük. Több

fontos színtere lehet a gyógyításnak, de nem vitatha-

tó: mindenütt ott kell lennünk, ahol szükség van az

irgalmasság cselekedeteire. Az elmúlt évek gazdag

tapasztalatai megerősítették azt, hogy a kórházban

végzett szolgálat csak ökumenikus testvéri közös-

ségben végezhető hatékonyan. Az egészségügy
szolgáltatóipari mentalitásával szemben kísérletet
tehettünk arra, hogy felekezeti határoktól függetle-
nül olyan atmoszférát teremtsünk, melyben gyógyító,
ápolói munkánkkal közvetve vagy közvetlenül rámu-
tathatunk az igazi Gyógyítóra, a gondviselő Istenre.
Még ha töredékes is ez a fáradozásunk, hisszük, nem
hiábavaló az irgalmasság cselekedeteinek felmutatá-
sa. Ökumenikus testvéri közösségünk gyakran önma-
gát is gyógyítja, miközben egymás tiszteletére nevel, s
példamutatásával talán sokaknak erőt ad. Tudjuk azt,
ha munkatársként tisztán, szeretettel tekintünk egy-
másra, akkor betegeink és családjaik is könnyebben
gyógyulhatnak, vigasztalódhatnak.

A bizonytalanság, az aggodalom, a kétségbeesés
korában, sokak céltalan életének, a személytelenség-
nek aggasztó egészségügyi következményeit is látva
talán minden korábbinál sürgetőbb, hogy közösen
mutassunk rá az egyetlen biztos fundamentumra. Az
eddigieknél határozottabban és hitelesebben, alkal-
mas és alkalmatlan időben kell hitet tennünk Krisztus
mellett. Ennek megélése gyakran nem könnyű, hiszen
életünk törékeny cserépedényben van, s testi-lel ki
szenvedéseink, nyomorúságaink és vétkeink súlyos te-
herként nehezedhetnek ránk. Mégis határozott vigasz-
talást kapunk Krisztustól, aki azt mondta „elég néked
az én kegyelmem”. Tudjuk kincseink gyakran csak a
cserépedényünk összetörése által válnak láthatóvá
és nyilvánvalóvá. Ha egyházi kórházainkban erre is
figyelünk, akkor az összetörtség mellett felfedezzük
betegeinkben is a mindannyiunkat gazdagító lelki ér-
tékeiket, kincseiket.

Vezetői esettanulmányTényszerűen

Előzmények
Dizseri Tamás 1974-ban Pécsett szerzett orvosi diplo-
mát. 1980-ban Érden vállal gyermekorvosi állást. Ezek-
ben az években főként a szorosan vett szakmára, magá-
ra a gyógyításra koncentrált.
Dizseri Tamás elkötelezett református értelmiségi
családból származott, négyen voltak testvérek. Ez ha-
tározhatta meg szociálpediátriai affinitását. A szociális
gondokat észlelve fordult a családok és a környezet felé.
Családpedagógiai műhelyt, családóvó nyári egyetemet
szervezett. Kezdeményezésére Érden alakul meg az
első Pest megyei családsegítő központ. Csoportvezető
főorvosként kialakul körülötte egy stáb, amelyet - el-
mondása szerint - kreativitás, szakmai igényesség és
elkötelezettség jellemzett. Teljesen újszerű szemlélettel
szociális módszertani központot alakít ki szociológusok,
jogászok, egészségügyi szakemberek részvételével.
1991-ben kapott püspöki felkérést a közreműködésre a
Bethesda Kórház egyházi tulajdonba való visszavételé-
ben. 1992 júniusában pályázat útján lett a kórház főigaz-
gatója.
Gyakorló egyházi emberként soha nem volt párttag,
mindig is nyíltan elkötelezett volt az egyház felé.
Az intézmény
A Bethesda Gyermekkórház a magyar Református Egy-
ház első és egyetlen kórháza. 370 dolgozója van, 10.000
fekvő és 100.000 járóbeteget látnak el évente (1999-es
adatok). Tulajdonosa és működtetője a Református Zsi-

A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserkép- Réthelyi Miklós
ző Központ (EMK) vezetői továbbképzés negyedik fél-
évének egyik tantárgya az intézmények irányítása. A
tantárgy keretei között a hallgatók – a kurzus vezetője
által felkért – egészségügyi intézmények igazgatóinak
a munkáját tanulmányozták. Előre megbeszélt időben
a hallgatók 2-3 fős csoportja felkereste az igazgatót,
aki bemutatta az intézményt és beszélt vezetői el-
méletéről és gyakorlatáról. A látogatás során szerzett
tapasztalatok alapján esettanulmány készült, amelyet
kurzus hallgatói először egymás között, majd a veze-
tő jelenlétében vitattak meg. Dizseri Tamás 1998-ban
és 1999-ben is készségesen vállalta a közös munkát, a
diákok által történő megméretést.
A jelen írás az 1999-ben készített hallgatói esettanul-
mány bemutatása.1

1

Köszönöm Dr. Pásztélyi Zsoltnak, az EMK korábbi hallgatójának, hogy az
általuk készített esettanulmányt rendelkezésemre bocsátotta.

nat, benne a lelkészi és világi elnökkel. Felügyelő tanács
és szakmai tanácsadó testület segíti munkáját.
1992-ben részletes stratégiai terv készült a kórház
vezetésére. Az igazgató terveinek megfelelően világos
és biztató üzenetek megfogalmazásával, a munkakö-
rülmények javításával, képzéssel, a közösség összetartó
erejének erősítésével, a szervezeti kultúrának a megvál-
toztatásával újította meg a kórház munkastruktúráját.
Kifejezetten ügyelnek arra is, hogy a kórház életében a
szakmai kiválóság és a lelkiség egyensúlyban maradjon.
Rendszeresen tartanak istentiszteleteket a közösség
részvételével.
Mint újonnan szerveződő kórháznak, stratégiailag
fontos cél az egészségügyi ellátás terén a fehér foltok
felderítése. Már a kezdet kezdetén feltűnt a pszichoszo-
matikus betegségek egyre fokozódó előfordulása az
ellátandók között.
Az intézetet vezető testületében helyet kap még a kór-
házi lelkész, az oktatási-szociális felelős, az ápolási-,
gazdasági- és műszaki igazgatók. A kórházon belüli in-
formációáramlást a napi főorvosi és főnővéri értekezlet
segíti elő.
Vezetői munka
A 80-as években, Dizseri Tamás kétéves vezetőképzé-
sen vett részt, ahol vezetéselméletet tanult, de modern
menedzsmentet nem. A közlönyökben és egyéb kiad-
ványokban olvasottaknak inkább a filozófiáját, üzenetét
igyekszik megismerni.
Hitvallása szerint a vezető – bibliai kifejezéssel élve
- „gazdafunkcióját” többre tartja, mint a menedzser
„béres” helyzetét. A vezetőnek küldetése van, nagyobb
az elkötelezettsége, felelőssége, egyéni önállósága.
Bármikor legyen képes felállni posztjáról, azt ne célként
kezelje.
Dizseri Tamás önmagát autoriter vezetőnek tartja, mert
az egyszemélyi felelősségéhez jogosítványok is járnak.

Felelőssége kétirányú: elszámolással tartozik mind a
fenntartó, mind a munkatársak felé is.
Mivel látható, hogy az életben maradáshoz nem ele-
gendő az általános gyermekgyógyászat fenntartása,
a szakmát szélesíteni kellett. A piaci igények szerint a
neurológia, pszichológia, pszichoszomatikus betegsé-
gek, intenzív ellátás, a Down-kórosok ellátása, hospice,
fájdalom-ambulancia, immunológia, allergológia terén
erősítették meg pozícióikat.
Dizseri Tamás felismerte, hogy a jövőben egyre nyílni
fog az olló a gazdaságilag megengedhető és a szakmai-
lag lehetséges között. A forrásallokációs kérdéseknél így
a szakmai problémák helyett egyre inkább etikai kérdé-
sek kerülnek előtérbe, ezért az egyházi kórházak lépé-
selőnybe kerülhetnek ezek megoldásában. A dolgozók
felé az elvárásokat etikai kódexben rögzítették.
A kórház új fekvőbeteg-ellátó szárny megépítését ter-
vezi.
A kontrollingot és a minőségbiztosítást a ma embere
csapásként értékeli, a mi munkatársainknak belső indít-
tatás alapján kellene működniük – tartja az igazgató.
A dologi kiadások legnagyobb részét adó gyógyszer-
rendelést, főképpen a nagyobb tételeket az igazgató
személyesen ellenőrzi. A gyógyszerkeretet nem hatá-
rozták meg a kórházban. Ritka, új gyógyszerek adásakor
a szakmai indokok kerülnek az első helyre.
Sikerek és kudarcok
Dizseri Tamás igazgató legfontosabb sikerként könyveli
el, hogy egyházi kórházként sikerült beilleszkedniük a
magyar egészségügyi ellátórendszerbe. Fontosnak tart-
ja, hogy sikerült leküzdeni a munkatársak egy részének
idegenkedését az egyházi szervezettel szemben. Rövid
idő alatt a kórház vonzóvá vált, középgenerációs szak-
emberek, klinikusok sora került a kórházhoz. A kórház
társadalmi elfogadottsága folyamatosan javult, a fekvő-
betegek száma az évi 6 ezerről 9 ezerre emelkedett. A

kórház kezd igazi gyógyító közösséggé formálódni, ahol
lehetőség van az alapértékek felmutatására és áthagyo-
mányozására.
Az igazgató elmondása szerint kudarcként élte meg,
hogy a politikai környezettel nem sikerült egyértelműen
elfogadtatni, hogy a kórház a gyermekekért van, és így
az önkormányzattal sem felhőtlen a kapcsolatuk.
Kudarcként élte meg azt is, hogy egy fontos szerződést
a tények, újabb információk birtokában, az utolsó pil-
lanatban kellett visszavonnia. E vezetői kudarca érté-
kelésekor azonban sikerként tudja elkönyvelni, hogy
saját hiúságán erőt tudott venni, és döntését képes volt
megváltoztatni, felvállalva a presztízsveszteség lehető-
ségét is.
Magánéleti háttér
Diszeri Tamás igazgató úr nyíltan beszélt erről is. A napi
elfoglaltságok közepette is a család marad az első. Nem
lehet olyan ügy, amiért a családi életet felborítaná. A
kettős felelősség elviselésében nagyon fontos a belső
békesség. Gyermekei felé a külvilághoz képest más ér-
tékrendet közvetít: otthon nincsen Tv, este és reggel is
mesélni szokott nekik.
Külső feladatokat is felvállal, éppen a kórház egyedi
értékrendjéből, a diakónia, a szeretetszolgálat alapelvé-
ből kiindulóan. Közvetítőként lép fel a világ és a kórház
között, közelebb hozza azokat egymáshoz.
A jövedelem kérdését fontos etikai szempontnak tartja,
és ameddig a kórház veszteséges, sem az igazgató, sem
a vezetés más tagja nem vehetnek fel prémiumot vagy
más juttatást.
A munkahelyi feszültségeket nem viszi haza és fordítva
sem, ezeket megpróbálja a helyükön kezelni.
Összegezve
Dizseri Tamás önmagát atípusos vezetőnek tartja,

akinek nem voltak és nincsenek - a mai értelemben
vett - karriertervei, lépéseit mindig a helyzet indukálta.
Vezetői pozícióját szolgálati helynek, nem pedig cél-
nak tekinti, de emellett lépéseit mindig tudatosan teszi
meg. Nem tud menedzserkönyvek szerint gondolkodni
és cselekedni. Motivációja mindig a nagy ügyek felvál-
lalása. Feladatának a reális szükségletek felmérését,
a beosztottak helyzetbe hozását, a forrásteremtést, a
feltételek biztosítását tartja még lehetetlennek látszó
helyzetekben is. Ez is munkájának szolgálat jellegét
támasztja alá.
„Sok szempontból kuriózum a Bethesda Gyermekkór-
ház, így nagy öröm volt belelátnunk működésének belső
folyamataiba. Egy igen autonóm, sugárzó személyiségű,
elkötelezett, de mindemellett a környezettel élénk
kölcsönhatásban lévő igazgatót ismertünk meg, aki-
nek elévülhetetlen szerepe volt az egyházi intézmény
újraélesztésében. Köszönjük teljesen nyílt és minden-
re kiterjedő válaszait.” – idézet a jelen írás alapját adó
tanulmányból.
Utóirat
Dizseri Tamás nemcsak nyíltszívű, segítőkész házigaz-
da volt, amikor a hallgatók meglátogatták a Bethesda
Kórházat, hanem kiváló tanárként részt vállat az EMK-
ban az esettanulmányok megbeszélésében. Mind a
hallgatókra, mind az oktatók közösségére mély benyo-
mást gyakorolt az, hogy 1998-1999-ben Dizseri Tamás
a hit bátorságával tudott szembe nézni az egyházi
intézményekkel kapcsolatban még és már ismét meg-
lévő kritikus, gyanakvó, sokszor ellenséges hangulattal.
Evangéliumi indíttatása alapján küzdött a keresztény
értékeken alapuló gyógyítás és ápolás újraindításáért
az egészségügyben eluralkodott személytelen, technika
által vezérelt, szolgáltatói szemléletű közegben. Az első
hallgatói kérdésre válaszolva elmondta a Bethesda-tavi



idézet

Kürti György Nekem a legjobb barátom. Szándékosan jelen időben
írom, mert barátságunk Tamás halálával nem szakadt
meg. Részben a családjával való kapcsolat miatt, rész-
ben azért, mert ma is úgy érzem, hogy van kapcsolat
közöttünk. Sokszor eszembe jut okos tekintete, bölcs
gondolkodása. Sokszor felteszem magamban a kér-
dés, vajon ő most mit mondana?
Kapcsolatunk hat éves korunkban kezdődött, és
egész életen át végigkísér. Testvérein kívül gyer-
mekkoráról talán én tudok a legtöbbet, ezért a visz-
szaemlékezésem elsősorban a pályára lépéséig követi
életét, hiszen orvosi munkájáról, felnőtt életéről
biztosan többen, többet tudnak.
Tamást 1956. szeptember 1-je óta ismerem. Ez halála
napjáig több mint 47 év volt. Ebben a 47 évben ba-
rátságunk kialakult és élt, bár találkozásaink időben
nagyon változóak voltak.

Volt időszak, hogy a napok, hetek, évek majd min-
den óráját együtt töltöttük, - ez a 47 év első fele,
és voltak természetesen olyan időszakok, évtize-
dek, amikor a földrajzi távolság és a napi munka a
személyes találkozást ritkábbá tette, de a kapcso-
lat mindig tartósan megvolt.
Egykorúak voltunk, mindössze háromnegyed évvel
volt idősebb nálam. A családi hátterünk, nevelteté-
sünk, szüleink értékrendje, nevelési felfogása na-
gyon hasonlított, s mindkettőnknek biztos hátteret
adott. A hasonló családi háttér segítette a barátság
kialakulását és fennmaradását.
Együtt jártunk általános iskolába, egy padban ül-
tünk nyolc éven át.
A negyedik osztályt Tamás Abonyban végezte és
anyai nagymamájánál lakott. Ekkor leveleztünk
először, sajnos a leveleket nem tartottam meg.

1957-ben mindkét család beszállt egy családi ház-
építési akcióba, és a felépülő kertes házban 1959-től
1965-ig egymás mellett élt a két család úgy, hogy
nem épült fel a két porta közötti kerítés. Mindig
együtt voltunk, négyen fiúk, mi ketten és Tamás öcs-
cse és az én bátyám.

1965-ben a család követte Sanyi bácsit, aki akkor már
Érden lakott, mint az ottani gimnázium alapítóigazgató-
ja.
Gimnáziumi éveinkben sem szakadtunk el egymástól.
Érdekes, pedig 15-18 éves korban nagyon fogékony a fi-
atal az új kapcsolatok, barátságok kialakítására. Mi meg-
maradtunk egymás mellett, sőt ez időszakra esik sokat
emlegetett élményünk is, nevezetesen minden nyáron
egy-egy hegységet kiszemelve hátizsákkal, sátorral,
bográccsal felszerelkezve bejártuk a vidéket. Ezeket az
utakat felnőttként is gyakran emlegettük.
A gimnázium után mindketten Szegedre kerültünk és
ugyan azon a napon felvételiztünk. Tamás az orvosi
egyetemre, én a tanárképző főiskolára. Ez a négy év
volt a barátság talán legszebb, legtartalmasabb idősza-
ka. Ekkor váltunk felnőtté. Sokat, rengeteget beszélget-
tünk, tervezgettük a jövőt.

A vizsgaidőszakokban majdnem mindig együtt
tanultunk az egyetemi könyvtárban. Volt „om-
nia” kávébérletünk és sokat olvastunk újságot.
Kampányszerűen lejártunk úszni a tiszai szabad
strandra. Ezt abba kellett hagyni, mert úgy elfá-
radtunk, hogy alig tudtunk tanulni. Vizsga előtt
általában együtt sétáltunk. Volt idő, hogy a kis

albérletemben együtt laktunk, mert a kollégiumot el
kellett hagynia. Sok közös emlék köt oda is minket. 1969
szilveszterét hármasban az orvosi egyetem kollégiumi
szobájában töltöttük. Én voltam magányos, ő akkor egy
gyógyszerész kislánynak udvarolt. 1973 nyarán közel há-
rom héten át autóval Erdélyben voltunk. Ez Tamásnak
és nekem is életre szóló meghatározó élményt adott.
Utolsó éves főiskolás voltam, már kollégiumban laktam.
Beteg lettem, talán influenzás. Tamás jött „gyógyítani”.
Hozta magával a vastag, piros színű élettan könyvét.
Megvizsgált, majd hosszan lapozott a könyvben és kö-
zölte, a tünetek alapján én már halott vagyok. Mondtam
neki, hogy próbáljon tovább lapozni, másik megoldást
találni. Talált. Azt javasolta, hogy a legjobb a kamillateás
öblögetés. Kérdeztem, hogy ettől meggyógyulok? Erre
a válasza azt volt, hogy nem, de legalább nem árt. Volt
humora.
Szerintem Tamás nálam és a korosztályánál is érettebb,
komolyabb, mélyebb gondolkodású volt. Nekem akkor is
és felnőttként is sokszor adott jó tanácsot, és azok min-
dig követhetők voltak. Egyetemista korára már teljesen
kialakult értékrendje volt minden téren. Nem volt szinte
semmiben sem szélsőséges. Én az évtizedek alatt egyszer
sem láttam italosan. Nem járt rendszeresen bulizni, bár
olykor-olykor természetesen elmentünk szórakozni. A
dohányzást is elkerülte, bár tudom, kb. két héten át kipró-
bálta, és utána nagyon rosszul lett. Kerestük a párunkat is.
Az egyik beszélgetéskor azt mondta, hogy milyen érdekes,
tudom, hogy van egy lány, aki már él, és a feleségem lesz,
és még nem ismerjük egymást. Vajon mikor fogok vele ta-
lálkozni? Hamar megtalálták egymást. Én később, de mint
utólag feleségeink elmondták, izgulva várták mindketten a
barátnak való bemutatást, mert tudták, hogy mit jelentünk
egymásnak. Mindketten megtaláltuk jó társunkat, és nagy
öröm volt mindkettőnknek, hogy feleségeink s gyermeke-
ink is nagyon közel kerültek egymáshoz.

Amikor feleségét, Enikőt megismertem, még talán 16
éves volt, gimnazista. Tamás lehozta Szegedre, ott talál-
koztunk. Feleségemet ő Cegléden ismerte meg, akkor,
amikor már mindketten a ceglédi gimnáziumban taní-
tottunk. A találkozás után csak annyit mondott: „Gyur-
kám, Nóri nagyon kedves, értékes, érzékeny lélek, jó
feleséged lesz.” Így is lett. Oda vissza szerették, tisztel-
ték egymást. Felnőtt korunkban Tamás többször későn
este hívott telefonon. Én korán fekvő ember vagyok, így
gyakran Nóra vette fel a telefont, és másnap mondta el,
hogy miről beszéltek.
A főiskola elvégzése után Cegléd mellé, egy tanyasi
iskolába kerültem, ahol többször meglátogatott. Ebben
az időben intenzíven leveleztünk. Sajnos csak öt levél
maradt meg. Döbbenetesen mély gondolatokat fejteget
egy 1973-ban írt verse. (Írt verseket.) Ekkor még csak 24
éves volt!
1973-ban születésnapomra kaptam tőle egy Bibliát. Ben-
ne egy levél, melyet őrzök. Magát azt a tényt, hogy egy
24 éves fiatalember Bibliát ajándékoz barátjának, nem
lehet szokványosnak nevezni. Tudta, hogy milyen érté-
ket ad. Fiatalon kialakult tiszta, keresztényi értékrendje,
és e rend szerint élt. Sajátja volt ez, sohasem éreztem,
hogy ez neki bármiben korlátot jelentett volna. Sokat
beszéltünk a hitről is, de erről még többet a rendszer-
váltás után. A Bibliában lévő levelében tanácsot ad, ho-
gyan olvassam, s megemlíti, hogy legkedvesebb zsoltára
a 23. 2003. január 20. óta nagyon sokszor elolvasom ezt
a zsoltárt. Vajon miért pont ez volt a 24 tette meg eb-
ből őt ennyire? Csak egyet jelent számomra, azt, hogy
abszolút biztos volt hitében, tudta, hogy mindig vele
van a mindenható, és ő vezeti cselekedeteit. Pár évvel
ezelőtt, amikor egy nyugodt napon, Cegléd melletti kis
kertünkben beszélgettünk, elmondtuk egymásnak, most
mit csinálunk, mi izgatja lelkünket, gondolatainkat mi
foglalja le.

Én megrettenve hallgattam azt a töméntelen felada-
tot, ami a vállán volt. Sok volt rajta, és tudtam, hogy
minden feladatot a maximális tudásával és energiá-
jával fog megoldani. Soknak tartottam ezt és óvtam,
ne tedd! A válasza a következő volt: Gyurkám, ezeket
a feladatokat rám bízták, mert megbíznak bennem.
Nincs jogom visszautasítani, nincs jogom nem elvé-
gezni, mert a közösségnek így a jó. Türelmetlen em-
ber volt. Mindig sietett, egyszerre sok, egyenrangú,
nehéz feladatot próbált megoldani. Türelmetlensége
abból fakadt, hogy látta a rengeteg feladatot és azt is,
hogy megoldásuk milyen lassan megy. Nem az em-
berekkel volt türelmetlen, hanem önmagával. Sokat
beszélgettünk főleg a rendszerváltás után, hogy mi a
kettőnk feladata ebben az átalakulásban. Azt vallotta,



hogy ahová a sors állít, ott kell helytállni, annak a kö-
zösségnek a dolgait kell rendbe tenni. És mindketten
azt hittük, hogy ez a folyamat a kis és a nagy közössé-
gen belül is gyorsabb lesz. De sajnos, mint bebizonyo-
sodott, ez nagyon lassú folyamat. Talán ezért volt legin-
kább türelmetlen.
Türelmetlen volta ellenére nyugalmat, biztonságot tu-
dott nyújtani. Mindkét lányom születése után pár héttel
eljött hozzánk. Megölelt, majd kézmosás után megnézte
a gyereket. Érdekes, egyik gyerekem sem sírt, amikor
megsimogatta fejüket, megvizsgálta őket. Nem szólt
közben hozzánk semmit. Csak a vizsgálat végén, kezé-
ben a kicsivel, rám nézett nagy, barna, szelíd szemével
és azt mondta: Gyurkám, minden rendben van!
Mindenki másképpen éli meg elvesztését. Nem is lehet
a vesztesek között sorrendet állítni, nincs is értelme.
A feleség elvesztette párját, támaszát, tanácsadóját,
azt az embert, akire mindig, mindenben számíthatott.
Elvesztette gyermekeinek apját, aki mindenben tudott
dönteni. A gyermekek édesapjukat vesztették el, bár a
veszteséget még gyermeki fejjel és lélekkel fogták fel és
próbálták elfogadni, beletörődni.
A szülők gyermeküket vesztették el, aki öreg napjaikban
mindenben segítőjük volt. A kollegák a jó vezetőt, a be-
tegek a jó orvost, az ismerősök az azonos gondolkodá-
sú, biztos hitű, cselekvőképes embert vesztették el. Én
mit vesztettem? A legjobb barátomat. Legjobb csak egy
van. Nagyon jól esett, amikor Enikővel erről beszéltünk,
azt mondta, amikor a barátokról volt szó, mindig téged
említett először.



öt év

Vesd le a drágán himzett polgárköntösöd, s
dobd el a borban uszó örömöt.
Önlevébe fulladt életed!
Hát nem látod?
Mocsárbüzbe fojtod az eszméket!
Eszméket,melyek tegnap még robbantották,
s szupernovaként világították a csillagos eget.
Teenanger voltál; meghalni készen,
s hogy téged soha át nem nevelnek.
Hát nem érted?
Egyed lettél,átlag,szürke ember,
a tömegizlés atomizált egyséége.
Hát nem érted?
Érzelem, lélek nélküli érzékeid
az anyagi semmiben vergődnek.
A bünnel kötött kompromisszumok
benned, veled, s körötted élnek.
Hát nem érted? Feladtál mindent,
s eladtad a leggértékesebbet:
az öntépő lelkiismeretet.
És magad se hitted volna,
csak öt év kell a puha karosszékhez.
D.T. 1973.IV.19.

Dizseri Tamás: A szabadság vagy a korlátok színtere a család?
2000. április 25.

„Miért terjed rohamo-
san a félelem a családi
kötöttségtől, s talán nem
túlzás azt állítani, hogy
mindenfajta kötöttség-
től?”
„Miért vannak hamis hi-
teink arról, hogy a csa-
lád, a társadalomfenn-
tartó mikroközösség le
vagy felváltható más, az
élet által még soha nem
igazolt szociális struk-
túrára? Miért gondoljuk
azt, hogy a család, mint
elsődleges élettér büntet-
lenül és következmények
nélkül felszámolható?”

„ A család alapkapcsolata a házasság, amitől nem vá-
laszthatjuk el a párválasztás időszakát, amely tudjuk,
hogy egyre szélesebb körben problémákkal terhes,
hiszen ritkán fogalmazzuk meg kit vagy mit keresünk
egymásban, s tudunk-e a bennünk, a másikban lévő
animusról, animáról, s emberi kapcsolatunk találko-
zássá nemesedik-e?
Kivetítéseink elsorvadásával az Évákból Évikék, az
Ádámokból Ádámkák lesznek, s a családtörténetekben
ez az első próbatétel.
De mit ad a család, ami miatt érdemes ezen próbatétel
után újabb nehézségeknek kitenni magunkat?
Mindenekelőtt a szeretetteljes fészekmeleget, amely ha
őszinte és valódi, tartós és igaz védelmet nyújt, s meg-
nyugvást jelent a külső-belső viharok, terhek, nehézsé-
gek között.
A társra irányuló felelős szeretet segít abban, hogy a
személyi érettség felé vezető úton mindketten előreha-
ladjanak. A felelős párkapcsolatban adhatunk bizton-
ságot egymásnak, szabadságot a kiteljesedésre.
Pál apostol a Galatákhoz írt levélben fogalmazza meg:
"egymás terhét hordozzátok, mert így töltitek be Krisz-
tus törvényét", és Pál apostol fogalmazza meg azt is,
hogy "viseljétek el egymást szeretetben".
A modem lélektan számos nagy alakja Jung, Rogers,
Victor Franki "félelmetes" pontossággal támasztja alá
a házaspári kapcsolatra is vonatkoztatható apostoli
intelmeket.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a lelkileg (pszi-
chésen és pneumatikusan) valamint erkölcsileg meg-
alapozott házasság döntő előfeltétele a jól működő
családnak. A házasságra való felkészítésnek, a családi
szocializációnak, valamint a megkötött házasságok tu-
datos ápolásának ezért is kiemelkedő jelentősége van.

Évezredek óta a házasság kiteljesedésének, áldásának
tekinti az ember a gyermek jövetelét s megszületését.
A mai világban azonban itt is széles körben elterjedt
zavarodottsággal találkozhatunk. Egyfelől már a ter-
vezett fogamzás előtt mindent elkövetünk, hogy a fo-
gamzás pillanatától kezdve megfelelő körülményeket
biztosítsunk a magzatnak, másrészt arról vitatkozunk,
hogy hány hetes koráig szakítható meg a magzati élet.
Ez a kérdés paradoxonok és gyötrő kérdések egész sorát
hordozza.
Nem tekinthetünk el attól az alapkérdéstől, hogy mit je-
lent számunkra a megszületett gyermek, és miért vállal-
juk, ha vállaljuk az életrevaló, életre szóló felelősséget.
Sajnos nem vitatható, hogy napjaink ego kultúrája még
a gyermekvállalásban is elsősorban önérdekei, nárcisz-
tikus érdekei szerint cselekszik, megalapozva ezzel a
gyermeknevelés későbbi kudarcait.

Mindannyian tudjuk azonban,
hogy van más út: a felelős, a
teherhordó és teherbíró szeretet
útja. Ismerünk olyan családokat,
melyek légköre üdítő, erőt adó,
melyekben nem hiányzik a játék,
a humor és a nevetés. Ezek a
családok nem egy szentimentá-
lis családeszményt tárnak elénk,
hanem az élet, a megalapozott
reménység és a lélek erejének
üzenetét hordozzák. A bennük
megfogalmazott szavak szelídek
és egyértelműek, s megtanítanak
a másik javát szolgáló őszinte-
ségre, tisztaságra, szépségre. De
ezekben a családokban megta-
nulhatjuk, hogyan lehet különb-
séget tenni jó és rossz között.
Ezek a családok nem önmaguk-
ba fordulók és nem sajátos erő-
dítmények, hanem nyitottak a
világra, együtt sírnak a sírókkal,
együtt nevetnek a nevetőkkel.
Nagyszülők, rokonok és barátok
veszik körül őket, s ezen kapcso-
latokat még a lehetetlen külső
körülmények sem rombolhatják
szét.

Mindannyian tud-
juk azonban, hogy
van más út: a felelős,
a teherhordó és te-
herbíró szeretet útja.

Bonhoeffer a mártírhalált halt teológus írja az egyik
börtönlevelében:
" Micsoda áldás az ilyen nehéz időkben egy nagy
család, amely szorosan összetart, amelynek tagjai
kölcsönösen bíznak egymásban és kölcsönösen gyá-
molítják egymást! Korábban ha alkalomadtán egy-
egy lelkész letartóztatásáról hallottam, azt hittem,
az egyedülállók helyzete a legkönnyebb. Akkor még
nem tudtam, hogy a börtön hidegében mit jelenthet
az a melegség, ami egy asszony meg egy család sze-
retetéből sugárzik, mint ahogy azt sem tudtam, hogy
éppen az egymástól való elszakítottság idején men�-
nyire megerősödik a feltétlen összetartozás érzete."
És ezekben a családokban megtapasztalhatjuk Jean
Paul igazságát, hogy "csak a családi tűzhely örömei
állják ki az élet viharait."

Ha figyelmesen szemléljük ezekben a családokban
a hátteret, elénk csillan az, hogy fontos számukra a
szabadság, az igazság, a szeretet keskeny ösvénye,
melyen nem a szűk-séget élik meg, hanem jól látják
az útvégi célt, létük értelmét, földi küldetésüket. Az
úton nem akarnak megállni, hogy fiatalok maradja-
nak, számukra az élet minden szakasza örömhordo-
zó lehet, s még a szenvedéseket, veszteségeket is be
tudják építeni életükbe. Számukra a vetés és aratás,
a közös munka, a közös erőfeszítés maradandóan
közös élményt jelent. Szórakozásuk, kikapcsolódásuk
nem öncél, hanem egymás társaságának, a találko-
zásnak, a jókedvű közös élménynek az élvezete.
Ezekben a családokban jól ismerik a lélek belső
ösvényeit, bár ennek nincsenek mindig tudatában.
A szülők fontosnak érzik, hogy megtanítsák gyerme-
keiket a munkára, a szolgálatra, az önállóságra, s az
élet, az életük kuszaságát segítenek kibogozni. Nem
egy kényeztető, sima életút víziója lebeg előttük,
hanem egy helytálló, a hűséget és a küldetést komo-
lyanvevő példa.
Tisztában vagyok azzal, hogy a csak néhány szem-
ponton tájékozódó családkép ritka és idealisztikus.
A mércét azonban nem tehetjük alacsonyra, ha az
életről és a jövőnkről beszélünk.
Szembesülnünk kell azzal, hogy a család sok szem-
pontból korlátokat állít elénk. Ezek a korlátok azon-
ban nem a rabság, a megkötözöttség, a fogolylét
attribútumai, hanem sokkal inkább a gondviselés
eszközei. Elsősorban a családon belül tanultuk meg,
hogy szempontjaimon és érdekeimen kívül más
szempontok és más érdekek is vannak. Figyelembe
kell vennem a család többi tagját is. Ez a korláto-
zottság helyes irányba szocializál, hiszen az egy-
oldalú énközpontúság helyett felvillantja az én-te
relációban rejlő értékeket és örömöket. Elsősorban
a családon belül szerezhetek kellő önismeretet, belső
lelki korlátaim és adottságaim felismerésével.

Kristófok

Tamás egész délelőtt aggódva nézte az eget. Mintha ez Dizseri András
már örökké így lenne, úgy esett. Pedig pár napja még
azt beszélték meg, hogy ma megint találkoznak Jutka
édesapja barackosában, összejön a IV. osztály színe-ja-
va, vidámabbja, és újbóli konzultáció keretében átbe-
szélik az eddig tanult érettségi tételeket. Az esti szalon-
nasütés, pohár borral méltó befejezése lenne a napnak,
ha pedig Ábel Bandi megint elhozná a családi örökségét,
a gramofont, újra jót röhögnének a háború előtti szívfa-
csaró dalokon.
Simon bácsi, a gazda sem bánná, ha a lánya a barátaival
ott töltené a délutánt, estét, mert végülis rendes gye-
rekek ezek. Furcsa szerzet volt az öreg. Kint élt mesz-
sze a lakott területtől a gyümölcsösben szinte az egész
évben. Ez volt a tulajdona, a munkahelye, megélhetése,
hajléka, talán menedéke is. Telente csak a nagy hidegek
űzték haza a faluba, a családi házba, de mihelyt lehetett,
visszatért újra. Kint egy lapos tetejű kőépületben lakott,
a nagyobb helyiség volt a raktár, a lomtár, a szerszámos,
a minden, a kisebben aludt. Tamással nyaranta mi is
több osztálytársával, ismerősével együtt kint dolgoz-
tunk nála, kapáltunk, szedtük az őszibarackot és hord-
tuk a válogatóba. (Emlékszem, amikor először a budit
kerestük, természetes mozdulattal egy ásót nyomott
a kezünkbe.) A munkáért jól fizetett, ráadásul a puha
gyümölcsből annyit vihettünk haza, amennyit csak
akartunk. Otthon lekvárt is főztünk belőle, ez sokáig
megszokhatatlan luxusnak számított, nekünk ez a hazai
gyümölcsök közt a kaviár volt, hallani ugyan hallottunk
róla, de enni alig ettünk, drága volt.
„Májusi eső aranyat ér-ha eláll” - gondolhatta Tamás,
mert úgy két óra tájban egyszerre megritkultak a fel-
hők, már éppen hogy csak szemetelt egy kicsit. Elindult.
Gyalog persze, a család egyetlen biciklijével édesanyánk
járt tanítani. Útközben ezúttal gramofon nélkül csatla-
kozott hozzá Ábel Bandi, (helyesebben Ábelbandi; miért,

hogy némelyek nevét mindig egyben mondjuk, Arany-
jános, Füstmilán, Tenessziviliemsz, másokét meg csak
félig, Petőfi, Karinthy-pedig ez utóbbiból több is van -,
Michelangelo, ez meg ráadásul csupán a keresztneve!?)
A rövidebb út felé mentek: Ercsi út- új temető- régi
temető-majd fel a Kálváriára- aztán a római út- vé-
gül Simon bácsi. Ez úgy öt kilométer, az emelkedővel
együtt egy órai járás. A távolság második fele fákkal,
bokrokkal szegett agyagos földút, tavasztól őszig száraz
időben járható lovas kocsival, gyalog még eső után is,
csak ilyenkor a dombon-lejtőn érdemes vigyázni, mert
csúszik, ragad. Haladnak jól, sietni kell, a többiek már
alighanem kint vannak. Még egy kaptató és a Kálváriá-
hoz jutnak. Kívülről a nevére nem sok minden emlékez-
tet, egyszerű kőépület, a stációk eltűntek rég, a háború
vége felé, mikor a front ideért, telitalálatot kapott, mert
a szovjetek német figyelőállást sejtettek benne, -az is
volt. Ha akkor előző nap nem mentik ki belőle Jézus
szobrát, másnap elpusztul. Pár év múlva kerül vissza,
amikor az épületet egyszerű formában újjáépítik, értéke
az ősi templomból való kő ajtókeret, és bent a szobor-
fülkében a visszatért faragott, festett, töviskoszorúzott,
megkorbácsolt ülő, szenvedő Krisztus.
Végre fölérnek a dombtetőre, a fák közül előtűnik a Kál-
vária-, és az ablakából mint kéményből, szürke füst száll
az égre. A nehéz faajtó fölfeszítve, a kőoltár darabok-
ban, a szobor arccal előrebukva a földön, de szinte még
épen, csak a töviskoszorúból hiányzik egy darab, azt
már kitörték. Valaki bent tüzet rakott, talán melegedni
akart, messzire nem mehetett, a vastagabb ágak még
nem égtek át, inkább csak füstölnek. A két fiú összenéz,
mentsük Jézust, ugye? Mentsük, mert innen vagy el-
viszik, vagy elégetik. A plébániára? Csakis. A plébános,
Füstös Antal fiatal, mélyen hívő katolikus, okos, lelkes,
a fennálló kurzussal szemben valamiért kevéssé lojá-
lis ember, ez így együtt a hatalom akkori gyakorlóinak
sok, 57 tavaszán szervezkedésért be is zárják, a 63-as

(viszonylag)általános amneszti-
ával szabadul a börtönből. Két év
múlva plébánosnak Ófaluba ke-
rül, a plébánián túl csak a Duna
van, talán nem csinál itt bajt, ha
igen, könnyen van út visszafelé
is. Hamar fiatal közösség szerve-
ződik köré, de a művészvilágból
is sokan járnak hozzá. (A fiúk
Antalnak hívják, az atyát eltá-
volítónak tartja, a plébános urat
meg túl hivatalosnak). Tamás
jónéhány gimnazista társával,
köztük Bandival, rendszeresen
jár ide, fociznak, pingpongoznak,
de többnyire arról beszélgetnek,
ami az élethez igazán fontos.
(Vajon gimnáziumigazgató édes-
apánkat nem figyelmeztették
a rend elkötelezett hívei, hogy
szedje ráncba a tanítványait, de
főként a fiát, hogy keressenek
jobb helyet maguknak, ha kö-
zösségre vágynak? Szinte biztos,
hogy –de. Mégsem szólt érte,
többnyire úgy tudott derűsen az
ilyen kéréseknek nemet monda-
ni, vagy nemet hallgatni, hogy a
reklamáló is elégedetten távo-
zott.)
A beszélgetések alkalmával itt
hall először Teilhard de Chardin-
ről –én meg ezután tőle. Char-
din sokáig kísérője, tanítója, az
„Emberi jelenség” nagyon fontos
könyve.

Akkor hát
megérkeztél,
Urunk.

Túllépnek a tűzön, füstön, odahajolnak a szoborhoz,
jobbról-balról belekarolnak, óvatosan, kissé félve fele-
melik, de a mester századokkal ezelőtt jó munkát vég-
zett, a keményfából faragott súlyos Krisztus test biz-
tosan függ közöttük. Elindul a különös menet. Jézus az
egyszerre lépéseknél megerősítésül bólint egyet-egyet.
A templomhoz vezető lejtős erdei ösvényre térnek,
innen már az nincs nagyon messze. A feltámadt szélben
a fákról a délelőtti eső cseppjei bőven hullnak arcuk-
ra, kezükre. Kiérnek az útra, végre megállnak pihenni.
Tamás előveszi zsebkendőjét, még tisztán, szépen össze
van hajtogatva, sarkában az édesanyánk gondosan hí-
mezte D.T. monogram. Ránéz a szoborra, a Krisztus-fő
mintha verejtékben, könnyben fürödne. Először a szo-
bor arcát, majd a sajátját törli meg. (Az anyai intelem
nem hallik idáig, kisfiam, ne gyűrd gombóccá a zseb-
kendőt, amikor elteszed!)
A lefelé úton most szólal meg először Bandi, te Tamás,
hogy van a Christophorus többes száma, merthogy
mindketten azok lennénk; hordozzuk Krisztust. Tamás
sem tudja, de majd Antal megmondja, mert ő mindent
tud.
Antal a plébánia kapujában beszélget egy vendégével,
mikor odaérnek. A látványtól elakad a szavuk, két sá-
ros cipőjű, sáros ruhájú, izzadt, csapzott hajú fiú tart
a karjánál egy Krisztus szobrot, és bíztatóan néz a
plébánosra. A vendég sürgősen elköszön, de még vis�-
sza-visszanéz, semmit sem értve. Először Antal sem ért
semmit, pár perc múlva már mindent. Előttük megy a
sekrestyébe, ide tegyétek fiúk, itt jó helye lesz, mondja,
és egy festmény alá mutat. A képről a feltámadt, dia-
dalmas Isten fia néz le rájuk. Akkor hát megérkeztél,
Urunk.
Kikíséri őket, és hosszan, hosszan nézi, amint a két fiú
beszélgetve, hátra sem tekintve ballag a lassan lemenő
nap fényében a majd’ kétezer éves, esőtől csillogó kövű
római úton.

Bibó István

A Dizseri családdal való ismeretségem fiatalhá-
zas-koromból, a 60-as évek végéről datálódik.
Feleségem – akit frissen végzett magyar-német
szakos tanárként és márkázott ellenforradalmár
menyeként 1967-ben egyetlen budapesti gimná-
zium sem mert elvenni – 68 késő-tavaszán a To-
rockó téri gyülekezetben kapott hírt és biztatást
arról, hogy a szakjainak megfelelő állásra lehet
pályázni a pár éve indult új érdi gimnáziumban,
melynek – szinte érthetetlen módon – hitét gya-
korló református igazgatója van. Pályázata beadá-
sa előtt feleségem bejelentkezett az igazgatónál
egy helyszíni tájékozódásra és beszélgetésre, és
megnézte az iskolát. Mint utóbb kiderült, a hét
vagy nyolc jelentkező közül egyedül ő vetemedett
ilyesmire, aminek kölcsönös bizalom kialakulása
lett az eredménye, s ez a bizalom a közös munka
évei során folyamatosan mélyült. Dizseri Sándor
ugyanis – így hívták az igazgatót, Dizseri Tamás
édesapját – fel merte venni Bibó Istvánnét, és úgy
látszik, volt annyi hitele az iskolát felügyelő Pest
Megyei Tanácsnál, hogy döntését meg is tudta vé-
deni. (Hamarosan persze kiderült számunkra, hogy
a hívő keresztény igazgató helyzete csak annyiban
volt kivételes, hogy Érden a Kádár-rendszerben
szokásos szereposztás fordított változata állt fenn:
nem az igazgató volt a megbízható káder, és he-
lyettese az igavonó szakember, hanem az igazgató
volt a kiváló pedagógus, aki hátán vitte az iskolát,
és megfigyelőként odarakott helyettese volt az,
aki rendszeresen – tanévenként egy-két alkalom-
mal – megbízhatóan feljelentette őt az oktatási
hatóságoknál a szokásos vádakkal: klerikális beál-
lítottságú, nem forszírozza eléggé a KISZ-életet az
iskolában, csak lagymatagon igenli a szocializmust,
stb.) Az ott eltöltött néhány év alatt feleségem
azt is közelről látta, hogy Dizseri Sándor milyen
stílusban viselte el és kezelte – az iskola tanárai

és diákjai érdekében – ezt a helyzetet, így aztán
bizalmunk – szinte a kezdettől – a tiszteletünkkel
együtt növekedett. Amikor pedig a 80-as évek vé-
gén iskolaindításra adtuk a fejünket, az ügy egyik
legfőbb segítőjét az akkor már nyugdíjas Dizseri
Sándorban találtuk meg.
Az elmondottak érthetővé teszik, hogy amikor
a 70-es években a fiatal gyermekorvos Dizseri
Tamással is megismerkedtünk, sem hosszú idő-
re, sem gyakori találkozásokra nem volt szükség
ahhoz, hogy bizalom és barátság alakuljon ki kö-
zöttünk; tudtuk, hogy milyen „fészekaljból” jön.
Számomra ez a barátság akkor vált igazán jelen-
tőssé, amikor a 90-es évek első felében – jóval
kisebb léptékű intézményben – Tamáshoz hasonló
helyzetbe kerültem: mindketten rendszerváltási
feladatvállalásként léptünk egyházi szolgálatba.
Ennek szépségeit és árnyoldalait – megérzésem
szerint – sokban hasonló élmények kíséretében
éltük át, de részletesen megbeszélni sosem tud-
tuk, mert amikor a leginkább kellett volna, akkor
volt a legtöbb dolgunk és a legkevesebb időnk; azt
a kort pedig, amikor a leginkább lehetett volna (a
nyugdíjasat), Tamás nem érte meg. De amíg élt,
folyamatosan erkölcsi és szakmai támogatást nyúj-
tott a tanártársaimmal alapított – és nem könnyű
helyzetben működő – Sylvester János Protestáns
Gimnáziumnak.
Nekem úgy alakult az életem, hogy egyetlen fel-
adat szolgálatában két iskolaindítás jutott osz-
tályrészemül. Az elsőben Dizseri Sándor, a máso-
dikban Dizseri Tamás volt nagy segítségemre; és
emléküket – feleségem emlékével együtt – közös-
nek érzett feladatvállalásaink fénytörésében ma is
működő erőforrásként gyászolom.



Vassné Baky Ilona Mindenre
érzékenyen

Fiatal lelkészként azt a megbízást kaptam az elöl-
járóimtól, hogy az Érd-parkvárosi prédikáló állo-
másból – ha lehet szervezzek gyülekezetet.
Nem sok információm volt Érdről. Azt tudtam,
hogy itt él az édesanyám barátnője, itt igazgató a
gimnáziumban a férje: Dizseri Sándor. Sándor Bá-
csi és Rozika néni szeretettel fogadtak, sokat be-
szélgettünk, bölcsességük és kedvességük nagyon
fontos támasz volt a munkámban. Így kerültem
a Dizseri családba és lassan minden családtagot
megismertem, ők pedig bekapcsolódtak a születő
gyülekezet életébe.
A család látogatásaim gyakran hallottam egy le-
gendásan jó orvosról. Megtudtam, hogy van Érden
egy kiváló, áldozatkész, meleg szívű gyermekor-
vos, aki akármikor hívható és amint teheti, indul
a beteg gyermekekhez. Dizseri Tamásnak volt a
köztiszteletben álló gyermekorvos.
A családlátogatások során eljutottam a Béke tér-
re is, Tamásékhoz. Beszélgetés és teázás közben
sokat beszélgettünk a város, Érd állapotáról is.
Gyógyítás közben – Enikő a rendelőben, Tamás a
várost járva – sok olyan problémával találkozott,
ami az orvosi ellátás kereteit meghaladta. Hasonló
társadalmi problémákkal találkoztunk mi is: a fér-
jem szociologus szemmel figyelte, én lelkészként

láttam, amit Tamás és Enikő
a saját munkája közben ta-
pasztalt. Így formálódott egy
családokat segítő központ
gondolata, egy olyan intéz-
mény létrehozásának terve,
ahol egyszerre foglalkoznak
a család tagjainak szociális
körülményeivel, jogi tanácsot
és kiutat mutatnak a családo-
kat terhelő, nyomorító élet-
körülmények közül. A férjem
a munkaügyi központok egyik
megálmodója és létrehozó-
ja volt, hasonló gondokkal
szembesült ország szerte.
Ez a társadalmi problémákra
való érzékenység és nyitott-
ság, a közös felismerések
alapozták meg barátságunkat
és kapcsolatunkat.
A közös érdeklődésen, külön.
külön, más más területeken
szerzett azonos tapasztala-
taink, megfigyeléseink, él-
ményeink mellett bennünket
összekötött az azonos hit
is: mindannyian elkötele-
zett Krisztus követők vol-
tunk, vagyunk. A bennünk
megszületett segítőkészség
bibliai alapja a Róma 15/ 1-3:
„Mi erősek tartozunk azzal,
hogy az erőtlenek gyen-
geségeit hordozzuk és ne
a magunk kedvére éljünk.
Mindegyikünk felebarátjá-
nak kedvezzen, mégpedig

annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem
magának kedvezett.” Tamás számára ez az Ige -
közösségi és egyéni életére nézve – Krisztus
egyértelmű kijelentése és vezetése volt, nekünk
házasságkötési Igénk, közös életünk Krisztustól
kapott fundamentuma. Mindannyiunk számára
élet meghatározó vezetést jelentett ez az Ige.
Tamás lelki motivációja is ugyanaz volt: hitelesen
képviselni Jézus szeretetét: irgalmassága tükrévé
és eszközévé lenni, gyógyítani, élet-gyógyulásokat
segíteni minél teljesebb, minél hatékonyabb mó-
don.
Tamás szívében, fejében formálódott egy álom:
kellene egy gyermek kórház, legalább 1 az ország-
ban,ahol az irgalmasság krisztusi gondolata megél-
hető és ezt tükrözi a kórház légköre. A diakonissza
rendeket már 1952-ben feloszlatták, de Tamás is
tudta,,hogy volt egy jó hírű református kórház: a
Bethesda – ahol diakonisszák ápolták a betegeket.
Így született a Bethesda újra szervezésének álma
és vágya. A rengeteg szervezés,tárgyalás, óriá-
si türelem, kitartó, folyamatos célra tartás végül
meghozta a gyümölcsét: újra van Bethesda. Tamás
küzdelme megkoronáztatott: lett krisztusi lelkü-
letű, Jézus irgalmas szeretetét hordozó és tükröző
gyermek kórház.
Emlékszem Michael Jackson Bethesda kórházban
tett látogatására. Tamás elmondása szerint az
énekes sok jó minőségű játékot hozott és egy nagy
összegű pénz adományt is. Kérdése volt, hogy kire,
mire fordítsa ezt a pénzt, melyik beteg gyermek-
re. Akkoriban várt máj átültetésre a kórházban
egy nehéz élethelyzetből érkezett beteg kisfiú.
Úgy döntött, őt kell segíteni ezzel az adománnyal.
„Most így – meg tudjuk menteni a gyermek életét,
a szülők nem tudnának ennyi pénzt összeszedni,
most ő a leg rászorultabb.” Tamás nagy örömmel
újságolta a történetet. A Bethesda kórház: valóban

az irgalmasság háza lett.
Ugyanez a cél vezette a Szent Ferenc és az Irgal-
mas rendi kórházak egyházi kézbe adásáért való
harcát is.
Az országos, nagy ügyekben való kiállása, áldo-
zatos: szó szerint: önfeláldozó! munkája mellett
az Érd-parkvárosban születő, szerveződő gyüle-
kezet életében is jelentős szerepe volt a Dizseri
családnak. Miután az egész család bekapcsolódott
a gyülekezetbe, Tamással is sokat beszélgettünk.
Ennek a közös gondolkodásnak, beszélgetéseink-
nek gyümölcseként megszületett a KÉK. (Keresz-
tyén Értelmiségi Kör). Ez az ökumenikus szerve-
ződésű kör havonta egyszer találkozott. Előadások
hangzottak el különböző témákról: hol közülünk
tartott valaki előadást a saját szak területéről, hol
meghívott előadóink voltak. (Én 2 előadóra emlék-
szem ma is: többször járt köztünk: Jelenits István
és Vályi Nagy Ervin.)
1986-ban elérkezett a templom építés lehetősége,
a gyülekezet önállósodásának ideje. Természete-
sen együtt gondolkoztunk a gyülekezet szervezési
kérdéseiről,céljairól is. Együtt is azt szerettük
volna, ez volt az egyik célunk, hogy a gyülekezet
is legyen gyógyító közösséggé. Így fogadott be a
pici, „újszülött” gyülekezet szenvedély betegeket:
a magunk eszközeivel és módján segítve a sza-
badulásukat. Sokáig mi voltunk a Kallódó Misszió
ráckeresztúri otthonában élők lelki otthona, lelki
háttere.
1986.évvégi bibliaórája után arról beszélgettünk,
hogyan tudjuk folytatni az építést. Akkor éppen
elfogyott minden pénzünk és én elkeseredtem.
Nem láttam, hogyan tovább. Tamás emlékeztetett
Jézus szavaira:” keressétek először az Isten orszá-
gát és az ő igazságát és ezek ráadásul mind meg-
adatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért,
mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden

napnak a maga baja.” (Máté 6/
33-34.) Akkor Tamás volt az
erős hitben és reménységben.
1987. január 1.-i istentiszte-
leten átélhettünk egy újabb
csodát. Az újévi, a gyüleke-
zet életéről szóló beszámoló
végén – megjelent valaki, aki
Svájcból hozott segítséget a
templom építés folytatásához.
Tamás megélte, amit vallott és
mondott.
Dizseri Tamás érdi gyermek
orvosként és országos ügyek
intézésében, presbiterként,
magán emberként és közem-
berként is: ugyanazzal a lelkü-
lettel élt. Szeme előtt tartotta
az Úr szavát és átsugárzott az
életén: „Mi erősek pedig tar-
tozunk azzal, hogy az erőtle-
nek gyengeségeit hordozzuk
és ne a magunk kedvére él-
jünk. Mindegyikünk a feleba-
rátjának kedvezzen, mégpedig
annak javára és épülésére.
Hiszen Krisztus sem magának
kedvezett.”
Áldott legyen az Úr érte és
általa, benne kapott minden
ajándékért.