dt2

Járatlan
utakon

Hétvégi délután volt, még 1989 táján. Egy közös Dr. Fazekas László
lelkészbarátunk jelezte, hogy nyugatról nagyobb
mennyiségű, Erdélybe szánt gyógyszeradomány
érkezett hozzá, a parókiára, segítsünk csoporto-
sítani, elosztani. Magam amolyan túlzott preci-
zitással, gyógyszerkönyvekkel felfegyverkezve
érkeztem a helyszínre. Tamás az utolsó utáni pilla-
natban robbant be, és rögtön elnézést kérve jelez-
te, hogy kb. másfél óra múlva sietnie is kell tovább.
A segélyszállítmányt gyógyszerhatástani csoportok
szerint felosztottuk, megcímkéztük. Csodáltam,
ahogy „puskák” nélkül, igen lényegre törően, nagy-
vonalúan és igen hatékonyan vette át az irányítást,
és így gyorsan végeztünk is a feladattal. Így ismer-
tem meg Tamást, akiről máris kitűnt, hogy kiváló
szervező, s – a maga visszafogott, csendes, sze-
rény módján – vezéregyéniség.
Hamarosan együtt dolgoztunk a Bethesda
Előkészítő Bizottságban. Ez a csapat gondolta át,
hogy milyen legyen majd az egyházi tulajdonba
visszakerülő Bethesda Kórház munkája, szelle-
misége, gyógyító közössége. Tamás ezt is profi
módon szervezte: egy hétvégi Bethesda Konferen-
cia elég volt hozzá, hogy e kis csapatból – újabb
csapattagok bevonásával – tíz munkabizottságot
hozzon létre, s e munkabizottságok hatékony elő-
készítő munkát végezzenek, írott anyagokat ké-
szítsenek néhány hónap leforgása alatt. Egy újabb
hétvégi Bethesda Konferencián alaposan meg is
vitattuk a kritikus kérdéseket. Csodáltuk, hogy
Tamás a felmerülő sok kérdést, problémát milyen
gyorsan és hatékonyan tudja fontosakra és kevés-
sé hangsúlyosokra csoportosítani, a lényegeseket
alaposan átgondolni, s velünk is végiggondoltatni.
Gyorsan kiderült, hogy igazán csak neki van rész-

letes és jól átrágott, mindenre kiterjedő terve, for-
gatókönyve, mi többiek csak a kisebb részfelada-
tokat csiszolgattuk. Addig is meglehetősen széles
klinikai-, kórházi körökben mozogtam, s mégsem
láttam közelről igazán jó, hatékony egészségügyi
szervezőt. Így nagy élmény és öröm volt többünk-
nek, hogy a Bethesda előkészítői munkáit igen jó
szervezői vénával megáldott vezető egyéniségű
gyermekgyógyász irányíthatja.
Már a Bethesdában dolgoztunk együtt, amikor
kiderült, hogy egy szakmai hétvégére együtt va-
gyunk hivatalosak Németországba, s felajánlotta,
hogy kocsival visz, hoz. Örültem, hogy végre nem-
csak szorosan vett közös munkánkról beszélget-
hetünk. Miközben – a megengedett sebességha-
tárokat alig respektálva – szinte megállás nélkül,
egyhuzamban száguldottunk az autópályán, érde-
kes teológiai, diakóniai, szépirodalmi, orvosi, gyer-
mekgyógyászati, egészségügyi szervezési, politikai
diskurzust folytattunk. Hamar elrepült az idő. A
barátoknál lévő szálláson aztán azonnal elaludt a
hosszú út után. A szakmai program végén együtt
döbbentünk meg, hogy az úrvacsoránál bor he-
lyett almalevet osztottak a német istentiszteleten,
hogy a hívek nehogy emiatt váljanak alkoholistává.
Hazafelé tovább folytattuk izgalmas baráti párbe-
szédünket a világ dolgairól.
Amikor egyszer rosszul volt, fatalista módon kije-
lentette, valamiben meg kell halni, s nemigen ment
el vizsgálatokra. Többen barátilag, észérvekkel, ér-
zelmi ráhatással kérleltük, hogy vigyázzon egész-
ségére, csak mosolygott, s alig-alig volt hajlandó
legalább néhány alapvizsgálatra. Továbbra is két

végén égette a gyertyát,
legfeljebb a kávék men�-
nyiségét, töménységét
igyekezett csökkenteni,
s csak „laza” kávét kért
Gizikétől.
Végül néhány apró külső
jellegzetesség. Nem sze-
retett nagykabátot visel-
ni. Nemhogy kalapot, de
még sapkát sem hordott
télvíz idején. Farmerben
érezte magát legjobban.
Táskát soha nem láttam
nála, a rengeteg ira-
tot, könyvet a hóna alá
csapva vitte haza, hogy
otthon is dolgozhasson.
Másnap aztán még na-
gyobb iratkupaccal tért
vissza, hozva új leskiccelt
ötleteit.
Az a kép maradt meg
Róla legmélyebben ben-
nem, ahogy kedves grafi-
káját, Simon András Jé-
zus meggyógyítja a bénát
című művét magyarázza,
s a bibliai történetből
(Luk 5, 17-26) vezeti le,
hogy milyen is kell, hogy
legyen a Bethesda Kór-
ház gyógyító közössége.





A vezető

Belső békesség és rátermettség: ritka kettősség Bod Péter Ákos
ez, nagy adomány. Adomány az egyes embernek,
és áldás az ilyen ember a kisebb és nagyobb kö-
zössége számára. Egyenként is hasznos emberi
tulajdonságok, de ezek szimbiózisával lehet igazán
nagyot alkotni.
Dizseri Tamásból első találkozásunktól fogva ki-
sugározni éreztem ezt a kettősséget, munkában
és baráti keretekben egyaránt. Diósdi házukban
néhány házaspárral együtt töltöttünk békés, re-
ményteli hangulatú, de mindezekkel együtt vidám
szilvesztert még az 1990-es évek végén. Jártam ez
idő tájt a formálódó, de máris a béke szigetének jól
felismerhető vonásait viselő Bethesdában – nem
kórházi ügyben, hanem saját hivatásom okán: a
kórház étkezdéjében tartotta rendezvényeit a
Keresztény Vezetők és Üzletemberek Társasága.
Az európai és a magyar gazdaság ügyeiről szóltam
előadóként a szakmabelieknek, de Tamás is beült,
amíg teendői engedték; érdeklődésétől nem áll-
tak távol az élet anyagi, gazdasági vonatkozásai.
Mint az intézmény vezetője, talán feladatának is
érezte, hogy részese legyen az olyannyira fontos
intézmény kapuin belül zajló társadalmi tevékeny-
ségeknek. Ám érdeklődése cseppet sem volt pro-
tokolláris; a társaság munkájában rendszeresen
részt vett, hiszen figyelme, aktivitása az orvosi és
intézményvezetői hivatásán túli világra is kiterjedt.
Szilárd értékelvű személyiség, aki ugyanakkor a
világ gyakorlati dolgaiban is fáradhatatlanul te-
vékenykedik: alakját bizonyára mások is így őrzik
meg emlékezetükben. Akik mélyen ismerték, szo-
ros munkabeli kapcsolatban álltak vele, minderről
alaposabban szólhatnak. Magam az ő szervezői
munkáját, annak gyümölcseit csak távolabbról
láthattam. Élete kapcsán azonban azóta is gyakran
felötlik bennem egy általános kérdés. Vajon miért
voltak olyan kevesen a nagy történelmi forduló-

ponton, akik szilárd értékeiket, hitüket, elkötele-
zettségüket, nemzeti érzéseiket ilyen természe-
tesen tudták párosítani alkotó, organizáló, vezetői
készségekkel? Mert persze az 1990-es nagy újra-
kezdés idején sok lelkes, derék, jó szándékú ember
állt a szabadság, európaiság, demokrácia zászlói
alá. De már hivatalt és az azzal járó felelősséget
jóval kevesebben akartak vállalni. Bizonyára benne
élt a megelőző korok történelmi tapasztalataiban
gyökerező óvatosság is az emberekben: „várjuk ki
a végét, nem kell elkapkodni, fordulhatnak másfe-
lé is a dolgok”. Ám még ha volt is kurázsi és belső
késztetés, akkor sem minden jóakaratú ember
bizonyult alkalmasnak a feltornyosuló feladatok
elvégzésére. Másfelől pedig jelentkeztek számosan
olyanok, akik ajánlgatták magukat, ismerőseiket
és üzlettársaikat az irányító posztokra, csak ép-
pen saját anyagi hasznukat és egyéni érdekeiket
nézték, s az első nehézségek idején nem haboztak
odébb állni, követni a változó szélirányt.
Szerencsére voltak, akik vállalkoztak, és készségük,
képességük, kitartásuk is megvolt a vállalt feladat-
hoz. Még ha a kolosszális feladat viseléséért néme-
lyeknek azután súlyos árat kellett adniuk. Tamás
vállalkozott a feladatra, és határozott vezetője lett
a reá bízottaknak. Belső békéje, hite és elkötele-
zettsége révén a közös feladatvégzést (márpedig a
vezetői munka mindig közös erőfeszítés) úgy vitte
sikerre, hogy időközben a társadalom átalakulása
a vártnál és reméltnél sokkalta nehezebbnek bi-
zonyult minden szinten – kórházvezetői feladata
miért lett volna kivétel.
Mennyivel előbb lennénk ma, ha még többen
akadtak volna, akikben egyesül a jó szándék és a jó
szervezőképesség! Ha az ilyen adománnyal meg-
áldottak tovább közöttünk lennének, családjuk és
nemzetük javára!





Kinek a   Molnár Gabriella
története?

Az én Dizseri történetem Érden kezdődött. Az érdi
szakrendelőben nem volt gyakori, hogy gyereket
röntgenezzünk, kivéve, ha sebész küldte. A kilenc-
venes évek elején a gyerekgyógyászok nem küldték
mellkasfelvételre a gyerekeket, csak ritkán, ezért -
mivel én Érden akkor még új voltam – nem ismertem
Dr. Dizseri Tamást aki Diósdon volt gyerekgyógyász.
Ritkán utalt be gyerekeket a röntgenbe, ám ha igen,
minden alkalommal, - általában a délutáni órákban
- bejött megnézni a felvételeket. A felvétel megtekin-
tése biztosan csak egy piciny szelete lehetett annak
a gondosságnak, amivel a gyerekeket ellátta Diósdon,
de azt is megmagyarázhatja, miért szerették őt a
betegei. Mert szerették, ezt az elbeszélésekből tud-
tam, mert a vidéki emberek akkor még, a kilencvenes
évek elején a felvételek közben szívesen beszélgettek.
Nem tudom, mostanában változott-e ez a szokásuk.
Egy ilyen képvizit alkalmával találkoztam vele elő-
ször, és később - nem sokszor – néhány más hasonló
alkalommal. Amikor megérkezett, mindig megnézte
a felvételt, elmondta a gyerek panaszait, tüneteit,
megosztotta velem, hogy mit várt a felvételtől, az
igazolódott-e, és milyen terápiát alkalmaz. Tanított,
egyszerűen gyerekgyógyászatot tanított, ott és akkor
egy délutáni pár percben. Mi másra szolgáltak volna
ezek a beszélgetések?
Kisnővér koromban annak az intézetnek a főigazga-
tója, ahol dolgoztam, kézsebész volt, katona-ember.

Ő is minden alkalommal, amikor késő délután
lejött az osztályra megnézni a műtétes betegét,
elmondta, elmagyarázta, lerajzolta mit miért ope-
rált úgy, ahogy tette, és hogy fog majd gyógyulni a
gyerek. Ő is folyamatosan tanított.
Számtalan orvossal dolgoztam együtt azóta, az
évek során gyakran felmerült bennem a kérdés:
vajon miért ennek a két, számomra hasonlóan erős
akaratúnak tűnő, karizmatikus embernek volt még
ilyen triviálisnak tűnő szituációban is fontos taní-
tani?
Egy-egy képvizit alkalmával még pár szót beszél-
gettünk hétköznapi dolgokról, talán csak azért,
mert az érdi röntgen átvilágítójában lévő leletező
mindig félhomályos és csendes volt, ahol – külö-
nösen délután - jó volt kicsit elidőzni, megpihenni
két feladat között. Nem ült le, állt az ajtónál, a jel-
legzetesen félrecsúszott zakójában, fogta a kilin-
cset, és beszélgetett. Még itt volt, de már félig ott,
helyesebben útközben, a feladatok között.
Ekkor még semmit sem tudtam a Bethesdáról.
Aztán egyszer kaptam egy meghívást hozzájuk,
Diósdra. El nem tudtam képzelni a meghívás okát.
Később derült ki számomra, hogy akkor ő már a
Bethesda Gyermekkórház igazgatója volt.
Nyár vége felé jártunk, a fogadtatás kedves volt,
házigazdaként leültetett, megkínált kávéval és
üdítővel. Azután elmondta a Bethesda akkori, je-
lenkori történetét és hívott, legyek a kórház mun-
katársa. Gondolkodjam, két lehetőséget is felajánl
számomra, lehetek főnővér egy osztályon, vagy
röntgenasszisztens, amelyiket én szeretném. Ezen
nem kellett tépelődnöm, én a röntgent választot-
tam.
Pár nappal későbbre beszéltünk meg egy időpon-
tot, hogy bemegyek a kórházba, megismerkedem
az ápolási igazgatóval, megnézem a röntgen, meg-
nézem a kórházat. A szokásos protokoll leírása

ebben a történetben talán nem annyira fontos, az
azon kívül történtek jobban jellemzik őt.
Ő, mint a kórház igazgatója szakított időt arra,
hogy személyes végig vigyen az - akkor még - na-
gyon romos, lepusztult kórház épületén. Nem
végeztünk hamar, mert mindenhol megálltunk, és
nem a jelent kellett látnom, néznem, hanem a jö-
vőt, ahogy ő látja. Minden helyszínen elmondta, mi
a terve az épülettel, milyen ütemben halad a felújí-
tás, miért az a sorrend, milyen lesz, majd ha kész
lesz. Tanított? Amennyiben a kórház építészeti
megújulása engem nem nagyon villanyozott vol-
na föl, akkor is látnom kellett, hogy mit jelent egy
ember elköteleződése egy nemes feladat mellett.
És ha még kétségeim lettek volna az elköteleződés
és a hozzá tartozó erő, odaadás tekintetében, az
mind eloszlott az akkor már kész kazánház láttán.
Nem a kazánház volt számomra a lényeges, ha-
nem fantasztikus volt látni a sikeres büszkeséget,
ahogy nekem a frissen felújított, átadott alagsori
kazánházat bemutatta. Lényéből sugárzott a lelkes
öröm, a szinte gyermeki izgalom, hogy igaz, ezt
már megcsináltuk, kész, ez volt az első lépés és
sikerült, és akkor sikerülni fog a többi is. Hatalmas
erő volt ebben a lelkesedésben. (Most, ennyi év
múltával azon gondolkodom, hány olyan dolgozója
van a kórháznak, aki ismeri a kazánházat, felújítá-
sának idejét, vagy egyszerűen csak tudja-e, hogy
hol van? És ezt mind az igazgató tárlatvezetésé-
vel?)
Hát így lettem elkötelezett híve a Bethesdának, de
lehet, hogy elsőként inkább Dr. Dizseri Tamásnak.
Felemelő volt látni, érezni az ő kisugárzását, el-
köteleződését, erejét és elgondolni azt, hogy egy
ilyen karizmatikus ember hiszi rólam, hogy ott a
helyem, és azt tanítja nekem, hogyan kell ezt átél-
ni.
A következő találkozás, ami legalább ilyen mélyen

ül az emlékezetemben, pár évvel később történt.
Azokban az időkben talán kicsit lassabban teltek
az évek, mint manapság, de teltek. És a kórház
építkezése, felújítása is a maga lendületével ha-
ladt előre. Ebben az időben (1997 körül) az igaz-
gatás épülete volt soron. A valamikori szocreál
(Dr. Dizseri Tamás egyik kedvenc szava) épület-
ből Pethes Endre tervei alapján próbálták ki-
hozni a legjobbat, amit lehetett. Az épület körül
árkok, pallók, az épületen belül kibírhatatlan zaj,
por és, nyár lévén, ezek fullasztó elegye. Szóltak,
hogy vár az igazgató úr. A szobájába. De hol volt
akkor a szobája? Az átépítés ideje alatt az igaz-
gatói szoba az volt, amit a későbbi „történelemi”
időszakban Hajdu Ági szobájaként ismerhet-
tünk. Igazgató úr itt ült ebben a kicsi szobában,
az íróasztal mögött, két könyöke az asztalon,
mint általában, ahogy az én emlékezetemben él.
Az asztalon papírok, feladatok, munka, munka,
munka. Ő az asztalhoz mindig közel ült, ő volt
az asztal része, vagy az asztal az ő kiterjesztése,
már nem tudom. A zajról, porról, melegről és a
felújításról beszéltünk. Meg arról, hogy az ápo-
lási igazgató (akinek három éve már a helyettese
voltam), Szegedi Éva nyugdíjba megy. Elmondta,
nyílt pályázat lesz, és szeretné, ha én is beadnám
a pályázatomat. Gondolkodási időt kértem.
Napokkal később valaki megkérdezte, mi lesz
a válaszom? Azt mondtam, ha egy olyan nagy
ember, mint Dr. Dizseri Tamás felkér engem egy
feladatra, akkor az a legkevesebb, hogy bebi-
zonyítsam, nem hozott rossz döntést. Ha úgy
érzem, ezt sikerülhet, akkor adom be a pályáza-
tomat.
De ez már egy másik történet.

Molnár Gabriella
ny. (1997-2015 között) ápolási igazgató



Dizseri Tamás:
Keresztyén kórház, mint misszió és szakmai kihívás, 2000. február 11.

Máté evangéliumából mindannyian
jól ismerjük a jézusi gondolatot „Beteg
voltam, és meglátogattatok”, illetve a
későbbi szakaszokból ‚Amennyiben
megcselekedtétek eggyel az én legki-
sebb atyámfiai közül, énvelem csele-
kedtétek.”
A Betegek Világnapján kitüntető lehe-
tőség arról beszélni, hogy szükséges-e,
lehetséges-e keresztyén kórház.
Mindenekelőtt azzal a pontosítással
kell kezdenünk, hogy okkal megkér-
dőjelezhető a kórház előtti keresztyén
jelző használata. A kórház, amely
egyházi tulajdonú, semmiképpen nem
jelenti automatikusan azt, hogy az
intézmény teljeskörűen keresztyén
értékek hordozója.
Sokkal helyesebb arról beszélni, hogy
mind az egyházi, mind a világi in-
tézmények számos területen lehetnek
a keresztyén értékek hordozói. Az
egyházi kórházat az különböztetheti
meg a többi kórháztól, hogy komolyan
és felelősséggel vállalja fel a gyógyí-
tó Krisztus üzenetét, s tevékenységét
igyekszik az élő Krisztus pneumatikus
erőterében, közösségében végezni.
Napjainkban minden valamirevaló
intézmény rendelkezik missziós nyi-
latkozattal. Az egyházi intézmények,
kórházak, keresztyén orvosok és ápo-
lók missziója természetesen nem erről
szól. A mi missziónk az, hogy orvosz-
szakmai, ápolói tevékenységünkkel

„ Miben különbözik a keresztyén orvos, ápoló a
többiektől? Úgy hiszem, csak abban, hogy ők a
Krisztusban való meghatározottságban élnek
és törekednek arra, hogy hűségesek legyenek a
Krisztus-hitben.

olyan atmoszférát próbálunk teremteni betegeink
körül, mely kimondatlanul is hitvallás a gyógyító
Krisztusról.
Egy egyházi kórház felmérhetetlenül nagy lehetőség
a világ megszólítására, a világban végzett szolgá-
latra. Csak jelzésszerűen utalnék arra, hogy a Bet-
hesda kórházban évente 80-100 ezer járóbeteg, és
8-9 ezer fekvőbeteg fordul meg. Évente több tízezer
olyan családdal kerülünk kapcsolatba, melyeknek
nem, vagy alig volt egyházi találkozása, s nincs
vagy esetleg torz a keresztyénségről, a keresztyé-
nekről, s ezen közösségek szolgálatáról alkotott képe.
Miben különbözik a keresztyén orvos, ápoló a többi-
ektől?
Úgy hiszem, csak abban, hogy ők a Krisztusban való
meghatározottságban élnek és törekednek arra,
hogy hűségesek legyenek a Krisztus-hitben. A ke-
resztyén orvoslás nem a hagyományos évszázados,
mágikus orvosi, gyógyítói viselkedés egyik sajátos
modernizált formája, hanem az orvoslást elisme-
ri önálló entitásnak (szakmának, tudománynak),
miközben túlmutat rajta, miközben elrejtetten vagy
hitvallóan, közvetlenül vagy közvetve Krisztusra
mutat.
A keresztyén orvoslásnak nem könnyű a
helyzete, egy fogyasztói társadalomban, ahol a
beteg is mint fogyasztó jelenik meg, aki még a be-
tegség, a szenvedés, a lét határhelyzeteiben is ma-
teriazálható megoldást keres. Buda Béla 1977-ben
fogalmazta meg „Korunk orvosa nagy és növekvő
pszichológiai terheket hordoz, mind több személyes
feszültséggel és érzelmi áldozattal végzi munkáját,
és mind bonyolultabb, feszültebb a viszonya a társa-
dalommal”.

Ha szeretnénk választ kapni arra, hogy mi a teen-
dőnk ebben a helyzetben, betegeink félelmeinek,
szorongásainak, bizonytalanságainak megoldá-
sában, akkor újra és újra tanulmányoznunk kell
a gyógyító Krisztus gyakorlatát. Ez közelebb vi-
het bennünket ahhoz, hogy a krisztusi gyógyítás
történetei gyakorlatunkban általunk is reflektált
történetek legyenek.
Krisztus, aki nem iszonyodott a betegségtől, a rút-
ságtól, aki a kitaszítottak közösségét vállalta, is-
mételten utal arra, miközben megszabadítja a testi
szenvedéstől a betegeket, hogy "Megbocsáttattak a te
bűneid".
S itt a bűn, mint belső hiba áll, mint a lélek egyen-
súlyvesztése, kisiklása, mint az Istennel való kap-
csolat zavara. Így érthetjük, hogy a krisztusi gyógyí-
tás a teljes emberi egzisztenciát érinti, és hozza
rendbe.
Még a modern, holisztikusnak nevezett medicinális
gyakorlat is partikuláris ezzel a gyakorlattal szem-
ben. Ha az embert, a beteget, a szenvedőt, a szük-
séget szenvedőt, pszichés és pneumatikus (spiri-
tuális), biológiai és szociális gondjaiban próbáljuk
megsegíteni, akkor számos területen máshová ke-
rülnek a súlypontok, mint az egyre inkább iparszerű
szolgáltatóvá vált egészségügyi rendszerekben.
Egy keresztyén kórházban kiemelt szerepet kap
az orvos, az ápoló, a kisegítő munkatársak szemé-
lyisége. Sokunk előtt ismert a magyar származású
Bálint doktor felismerése arról, hogy a gyógyítás
hatékonyságát mélyen meghatározza a gyógyító
személyisége, ami gyógyszerként hat. Sokan talál-
koztak azzal a gondolattal is, hogy jó orvos csak jó
ember lehet.
A modern társadalmakban, amikor a pszichoszo-
ciális feszültségek drámai módon fokozódnak, és
a személyi éretlenség tömeges jelenségével állunk

szemben, felismerjük-e a psziché-, a
pneuma zavarait, melyek egyre ri-
asztóbb mértékben állnak a biológiai
tünetképzés hátterében.
Egy keresztyén orvosnak is, mintegy
fel kell építenie saját magát arra az
orvosszerepre, amelynek túl kell mu-
tatni önmagán, hogy hiteles és haté-
kony orvosgyógyszer legyen. A keresz-
tyén orvos vigasztaló, reményt adó és
az életen túlmutató, megbízható és jól
felkészült "társa" a betegnek.
A továbbiakban arra szeretnék röviden
választ keresni, néhány kérdést felten-
ni, hogy a keresztyén kórház milyen
értelemben és mértékben szakmai
kihívás.
Mindenekelőtt a keresztyén kórházak
szervezéséhez, működtetéséhez bá-
torság, józanság, szorgalom, áldozat-
vállalás és hűség kell, de ezen emberi
előfeltételeken túl a döntő kérdés, hogy
Krisztusi küldetés-e?
A keresztyén kórház nem egy világi
kórház klerikalizált változata, hanem
jézusi műhely is, melynek csendjében
fontos, talán imádságos válaszok szü-
lethetnek feszítő egzisztenciális, etikai,
bioetikai, biomedicinális kérdésekre.
Rossz úton járunk, ha egy keresztyén
kórházat kosztümös romantika, ködös
nosztalgia hozza létre, s nem a szolgáló
szeretet krisztusi parancsa.

Korzenszky Richárd

Tetőtéri
igazságok

Öt évvel azután, hogy elkezdtünk előadásokat szer-
vezni Tihanyban (a „Tetőtéri esték” nevet kapták
ezek az alkalmak), meghívtam Dizseri Tamást is. Arra
kértem, beszéljen hitről, egészségről, egyházról. Így
kezdte:
„Hála Istennek, egyre gyakrabban fordulnak elő olyan
alkalmak, amikor a felekezeti határokat túllépve kö-
zösen gondolkozhatunk nagyon fontos egzisztenci-
ális, lelki, morális, szakmai kérdésekről. Korzenszky
Richárd atya felkérése olyan tág ölelésű témát fogal-
mazott meg, hogy az előadás csak eklektikus lehet, és
valószínű hasonló lesz egy összerakós puzzle-játékhoz,
amelynek igen sok eleme van, de a játék végére töb-
bé-kevésbé kirajzolódik egy felismerhető kép, s remél-
hetőleg az est végére nálunk is így lesz.”
Igen, így lett. Kirajzolódott egy színes, beszédes kép,
amit egy hitből élő ember rajzolt meg számunkra.
Az előadást rögzítettük, szerkesztett változatát év-
könyvünkben, a Tihanyi Kalendárium 2002-es köte-
tében közre is adtuk.
Többek között ez hangzott el az előadásban: „egy
fővárosi önkormányzati képviselő a Bethesda Kórház
reprivatizációja kapcsán azért aggódott: ha az egy-
ház átveszi a szakmai irányítást, akkor műtétek he-
lyett a papok imádsággal fognak majd gyógyítani?

(...) Világosan és határozottan kellett megfogalmaz-
nunk és az elmúlt években bemutatnunk, hogy a gyó-
gyítás, az egészségügy területén a gyógyító Krisztus
példája ma is vonzó lehet, de még szenvedése és
halála is tanít bennünket. Feltámadásáról pedig mi
magunk is reménységet tudunk sugározni az élettől
búcsúzó embertársainknak, barátainknak, testvére-
inknek. Ha jól végezzük tevékenységünket a Szent
Ferenc Kórházban, az Irgalmas rendieknél, a Bet-
hesdában, akkor az irgalmasság, az áldozatvállalás, a
másikért végzett szolgálat nem csupán a vasárnapi
prédikációk témája lesz, hanem intézményes életgya-
korlattá is válhat. Keresztyénségünk pedig nem egy
a sokféle vallás és valláspótlék között, hanem szá-
munkra maga az élet.”
Előadásának záró gondolata ez volt: „véleményem
szerint a világban eltűnőben vannak a felekezeti ha-
tárok, s a határok inkább ott jelentkeznek: komolyan
vesszük-e a Krisztus-arcúságot, a Krisztus-követést,
vagy pedig a krisztusi élet számunkra szenvtelenül
távoli, üres vallási kategória. Hitüket hitelesen megé-
lő katolikus testvéreimmel közelebbi és mélyebb a
kapcsolatom, mint azokkal a református testvérekkel,
akik számára a felekezetiség csak kultúrprotestáns
hagyomány. Ebben a hitelességben küldetésünk ér-
telemszerűen közössé válik, és ebben a közösségben
egymást erősítve, nyílt szívvel kutathatjuk, hogyan
lehet a világ számára értéket adni, értéket teremte-
ni, a világ feladataiban cselekvő felelősséggel részt
venni.”
Ma, több mint tizenöt évvel az előadás után is hálás
vagyok Dizseri Tamásnak ezért a vallomásért. Most,
amikor a keresztény világ a reformáció 500 éves
évfordulójára emlékezik, különösen is időszerű ez:
mindannyiunk törekvése az legyen, hogy minden nap
igyekszünk közelebb kerülni ahhoz a Krisztushoz, aki
mindannyiunk számára az Út, az Igazság, az Élet.

Az előadás után az előadók – ez már hagyomány

Kérdezz-feleleknálunk – meglepetésszerűen kérdéseket kapnak
tőlem. alighanem tanulságosak Dizseri Tamás vá-

- Mliatszjeali.ent számodra a Balaton?
- A Balatonnak a túlsó partja jelent számomra valamit,
mert ott van édesapáméknak egy kis nyaralója, és mindig
Tihanyt látjuk onnan, mert Szántódon van ez a nyaraló.

- Mit jelent számodra Sárospatak?

- Sárospatak édesapámnak egy nagyon fontos tevé-
kenységét jelenti elsősorban, mert ott indíthatott intéz-
ményt, ami jól csinált, és abból én sokat tanultam, hogy
a Bethesdát hogy kell csinálni.

- Mondjál nekem három olyan könyvet, amit el
kellene olvasni minden fiatalnak, véleményed
szerint!

- A legkedvesebb könyvemet hadd mondjam, de ezt
nem fogják a fiatalok elolvasni, mert ehhez idő kell. Vá-
lyi Nagy Ervinnek Minden idők peremén. A másik, ami
most került újra a kezembe és már többször elolvas-
tam Jürgen Moltmann Keresztény életstílusa. Sajnos ez
mindkettő teológia, de valószínű azért mert hobbimmá
vált egy picit a teológia. A harmadik és negyedik Pas-
calnak a Gondolatai és Szent Ágostonnak a Vallomásai.
Ez utóbbi kettőt én fiatalkoromban olvastam el, tehát
onnan merem állítani, hogy ez fiatalkorban is olvasható.

- Hova utaznál el, ha kapnál egy hetet, és telje-
sen szabadon azt csinálhatsz, amit akarsz?

- Nagyon érdekes, nemrégen voltunk Mariazzellbe, a lá-
nyom katolikus iskolába jár, és oda elmentek, és nagyon
nagy élményt jelentett, amit ott az Alpok kellős közepén
láttam, és rájöttem, hogy messzebbre nem is vágyom
nagyon, úgyhogy nekem elégséges, hogy ide a szom-
széd országokba, a hegyek közé, legfontosabb, hogy a
hegyek közé megyek.

- Mondjál nekem három olyan magyar személyi-
séget, akik a háború után még éltek, akár még
most is élnek, akikre mindenképpen érdemes föl-
tekinteni!

- Akik az én számomra jelentettek valamit, és szívesen
ajánlanám másoknak is, mindenképpen Gyökössy Bandi
bácsi. Én nagyon szeretem, nagyon sokat tanultam tőle
életstílusban, életlátásban. A másik ember, aki szá-
momra és mások számára is nagyon sokat jelentett, a

már említett teológus Vályi Nagy Ervin, akinek az
életútja egy fantasztikusan nehéz, embert próbá-
ló életút volt, és egy modern gondolkodású valaki
volt, akiben együtt volt az, amit gondolt Istenről,
és ahogy megpróbálta élni mindezt. A harmadik
pedig, akit csak néhány évig volt alkalmunk ismer-
ni, az Antall József miniszterelnök úr.

- Jártál a világ néhány országában. Számod-
ra melyik a legkedvesebb hídja a világnak?

- Jó pár nagy hidat láttam, de ezek nem kedvesek
számomra. Van egy nagyon kedves kis híd Észak-
Hollandiában Frieslandban, Dokkumban, amelyik a
holland admiralitás központja volt évszázadokkal
ezelőtt, és az ottani kis híd, amely mellett szélma-
lom is van, valóban nagyon romantikus, de na-
gyon kedves, és az egész környék nagyon kedves.
Egyébként nagyon sokat tanultam holland testvé-
reinktől, barátainktól, talán ez is szerepet játszik,
hogy ez a híd hozzám közel áll.

- Számodra melyik a legkedvesebb harang
Magyarországon?

- Zavarban vagyok, mert ezt a kérdést soha nem
tették föl, de azért mondhatom, hogy a ceglédi
nagytemplom harangja.



Németh Éva

Kész az ebéd!

Néha együtt ebédeltünk itthon. Főztem neki valami
finomat, bekészítettem a kávét, és megterítettem.
Aztán felhívtam a kórházban, hogy kész az ebéd. Volt,
hogy a folyosón ott ült egy-két újságíró, vagy "fontos
ember", aki várt rá.
Erre Ő kilépett az irodájából, odaszólt nekik, hogy
fontos ügyben el kell most mennie, nemsokára vis�-
szajön. És elvágtatott Újpestre, megebédelt, kávézott,
pihent egy kicsit, majd gyorsan visszament az ügyeit
intézni.
Az egyik ilyen alkalommal pár forintért szemüveget
vett a benzinkútnál (mert az övét bent felejtette az
irodájában), és le sem véve az árcédulát róla, úgy ol-
vasta az újságot, míg az ebéd készült.
A Trabant utáni első "céges " autója egy Opel Astra
volt. Nagyon örült neki, de amikor elhozta a telep-
helyről újonnan, szinte azonnal, a következő kanyar-
ban beleszaladt valaki. Rögtön telefonált, hogy a
Rákospalotai Polgármesteri hivatalhoz kéne érte men-
nie a férjemnek, hogy onnan húzza be a Bethesdáig. El
lehet képzelni az ottani fogadtatást…

Amikor egyszer együtt főztük az ebédet, kikapta a
kezemből a lábost, fakanalat, mondván, hogy én nem
tudom, hogyan kell főzni a rizst, csakis ő.
Mondtam, de hát Tamás, már 20 éve háziasszony va-
gyok... Erre Ő:- Akkor sem tudod!

Az egyik nyár elején Fóton voltunk édesapám tel-
kén, valamit szereltünk a ház előtt. Épp egy nagy
szeget igyekeztünk beverni valamibe, amikor meg-
érkezett a fekete autójával, öltönyben, nyakkendő-
ben, holt fáradtan.
Azonnal nekiállt, hogy ő majd beveri azt a szöget,
mert mi ahhoz nem értünk.

Amikor ideges volt, állandóan
dobálgatta felfelé a kulcscsomóját, jó
magasra... Olyan ideges lettem miat-
ta, folyton veszekedtem szegénnyel
ezért.