Bohumil Hrabal, Gyonged barbarok

Bohumil Hrabal

GYÖNGÉD BARBÁROK

Bohumil Hrabal: Něžný barbar
Fordította: Varga György

1.

Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez az én love storym.
Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam Össze
betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc
mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit
megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát
voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így
aztán ez alatt a harmincöt év alatt Összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal,
mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy – egy szép
mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, míg a
gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már
nemcsak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények
gyökeréig. Egyetlen hónap alatt átlagosan húsz mázsa könyvet préselek össze, de hogy erőt
merítsek ehhez az Istennek tetsző munkához, ez alatt a harmincöt év alatt annyi sört ittam meg,
hogy azzal tele lehetne tölteni egy ötvenméteres úszómedencét és egy sor halas tartályt a
karácsonyi pontyoknak.
Akaratom ellenére lettem hát bölcs, és most látom, hogy agyam egyenlő a hidraulikus prés
feldolgozta gondolatokkal, az ötletek báláival, Hamupipőke kemény diója a fejem, amelyről
leégett a haj, és tudom, hogy bizonyára még szebbek voltak azok az idők, amikor az összes
gondolat csak az emberi emlékezetbe íródott, és ha akkoriban valaki könyveket akart zúzni,
emberi fejeket kellett összepréselnie, de az sem ért semmit, mert az igazi gondolatok kívülről
jönnek, az emberen kívül vannak, aztán meg benne is, mint a tészta a laskaleveses kannában,
úgyhogy a világ Kóniásai hiába égetik a könyveket, és ha azok valami örök érvényűt
tartalmaznak, csak az égő könyvek csendes nevetését hallani, mert egy valamirevaló könyv
mindig máshová és kifelé mutat. Megvettem azt a parányi összeadó, szorzó és gyököt vonó
számológépet, azt a levéltárcánál nem nagyobb masinát, és amikor bátorságot gyűjtöttem,
csavarhúzóval lefeszítettem a hátlapját, és gyönyörűségemben megborzongtam, mert nagy
megelégedésemre a számológép belsejében egy kis lapocskát találtam, nem kisebbet egy
bélyegnél, nem vastagabbat tíz könyvlapnál, és ezenkívül semmit, csak levegőt, matematikai
variációkkal feltöltött levegőt. Mikor tekintetem egy jó könyv lapjaira téved, mikor eltüntetem a
nyomott szavakat, a szövegből sem marad más, mint az anyagtalan gondolat, mely a levegőben
lebeg, azon nyugszik, levegővel táplálkozik és abba tér vissza, hiszen végül is minden levegő,
mint ahogy egyidejűleg van is meg nincs is vér a szent ostyában. Harmincöt éve bálázok
hulladékpapírt és könyveket, és egy olyan országban élek, ahol immár tizenötödik nemzedék ír és
olvas, egy volt királyságban lakom, ahol szokás, mánia volt és ma is az, hogy agyunkba kitartóan
gondolatokat és képeket préseljünk, melyek, leírhatatlan örömöt és még nagyobb bánatot
okoznak, olyan emberek között élek, akik egy bála préselt gondolatért az életüket is feláldoznák.
És most mindez megismétlődik bennem, harmincöt éve nyomogatom présem piros és zöld
gombját, de harmincöt éve iszom a tele kancsó söröket is, korántsem az ivászat kedvéért, én
iszonyodom a részegektől, és azért iszom, hogy segítsem a gondolkodást, hogy könnyebben
hatolhassak a szöveg legmélyére, mert én nem azért olvasok, hogy szórakozzam, hogy elüssem
az időt, vagy hogy könynyebben aludjak el, én, aki olyan országban élek, ahol már a tizenötödik
nemzedék ír és olvas, azért iszom, hogy az olvasástól már sohase tudjak aludnia hogy az
olvasástól hideglelést kapjak, mert osztom Hegelnek azt a nézetét, hogy az értékes ember ritkán

nemes, és hogy a bűnöző ritkán gyilkos. Ha tudnék írni, akkor az ember nagyon nagy
boldogtalanságáról és nagyon nagy boldogságáról írnék könyvet.

Könyvekkel és könyvekből tanultam meg, hogy az ég egyáltalán nem emberséges, és az,
akinek van sütnivalója, szintén nem emberséges, nem mintha nem akarna az lenni, hanem mert
így vétene a józan gondolkodás ellen.

Kezem munkája nyomán hidraulikus présemben értékes könyvek semmisülnek meg, és én ezt
az áradatot, ezt a lavinát nem tudom megállítani. Bár csak egy gyöngéd hentes vagyok. A
könyvek megtanítottak a pusztulás élvezetére és szeretetére, én szeretem a felhőszakadásokat és
robbantó brigádokat, képes vagyok órákat ácsorogni, csak hogy láthassam a tűzszerészek
összehangolt mozdulatait, melyekkel, mintha hatalmas gumiabroncsokat pumpálnának, egész
háztömböket, egész utcákat röpítenek a levegőbe, egész idő alatt nem tudok betelni azzal az első
másodperccel, amely megemeli az összes téglát, követ és gerendát, hogy aztán eljöjjön a pillanat,
amikor a házak összecsuklanak, olyan csendesen, mint egy elengedett ruhadarab, oly gyorsan,
mint ahogy egy óceánjáró merül kazánrobbanás után a mélybe. Aztán állok a porfelhőben,
hallgatom a recsegésropogás zenéjét, és a munkámra gondolok abban a mély pincében, ahol a
présem áll, harmincöt éve dolgozom a csupasz villanykörték fényénél, fölülről hallom az udvaron
kopogó lépteket, és a plafonnyíláson át, akárha az égből, bőségszaruk ontják a kincseket, a
zsákok, ládák és dobozok tartalmát, amit a papírgyűjtő udvarának közepén tátongó lyukba
borítanak ki, virágüzletben elhervadt vágott virágot, a nagykereskedelem papírhulladékát,
érvénytelen műsorfüzetet és menetjegyet, Leós és jégkrémes papirost, szobafestőktől
összemaszatolt újságot, nagy halom nedves és véres papírt a HÚSÉRT-ből,
keménypapírhulladékot a fényképészműtermekből, irodai papírkosarak tartalmát a kidobott
írógéporsókkal együtt, elmúlt névnapok és születésnapok csokrait, néha, hogy a papír többet
nyomjon, leesik hozzám egy – egy újságpapírba csomagolt útburkoló kő is, aztán tévedésből
kidobott kartonvágó késekés ollók, szögkihúzó kalapácsok és pajszerek, hentesbárdok, csészék,
melyekbe beleszáradt a kávé, olykor még egy – egy hervadt esküvői csokor és örökké friss
művirágkoszorú is. Én pedig harmincöt éve mindezt betáplálom a hidraulikus présbe, a
teherautók hetente elszállítják a báláimat a pályaudvarra, ahonnan sínen jutnak tovább a
papírgyárba, hogy ott aztán a munkások elvágják a drótokat, és olyan lúgokba és savakba
görgessék munkámat, amikben még azok a zsilettpengék is feloldódnak, amelyekkel állandóan
összevagdosom a kezem. De mint ahogy egy gyár szennyezte piszkos folyóban is meg –
megvillan egy szép hal teste, úgy a hulladékpapír áramában is fel – felcsillan egy értékes könyv
gerince, és én egy pillanatig elvakulva másfelé nézek, majd kihalászom a könyvet, a kötényembe
törlöm, kinyitom, beleszimatolok a szövegbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első
mondatot, melyen a szemem megakad, s csak ezután rakom a könyvet a többi pazar leletem közé,
egy szentképekkel bélelt dobozba, melyeket valaki tévedésből imádságoskönyvekkel együtt
dobott ki. Ekkor következik az én misém, az én szertartásom: minden ilyen könyvet nemcsak
hogy elolvasok, hanem minden bálába teszek is belőlük, mert nekem minden bálát fel kell
cicomáznom, mindegyikre rá kell nyomnom egyéniségem és kezem jegyét. Ez az én
kínszenvedésem, hogy minden bála más legyen, naponta két órával tovább maradok a pincében,
hogy összepréselhessem ezt a végtelen hulladékpapír-hegyet. A múlt hónapban idehoztak és a
pincémbe hánytak hat métermázsareprodukciót híres mesterektől, hat mázsa átnedvesedett
Rembrandtot, Halst, Monet-t, Manet-t, Klimtet, Gézanne-t és az európai festészet más
nagymenőit, így aztán minden bála oldalát reprodukciókkal díszítem, és este, mikor a bálák a
teherlift előtt sorakoznak, nem tudok betelni a bálák oldalát díszítő sok – sok gyönyörűséggel, itt
egy Éjjeli őrjárat, ott egy Saskia, emitt egy Reggeli a szabadban, amott egy Az akasztott ember
házában vagy egy Guernica. És ráadásul az egész világon csak én tudom, hogy minden egyes

bála szívében hol egy nyitott Faust fekszik, hol egy Don Carlos, emitt, az undorító, véres papírok
közé préselve egy Hüperion, amott pedig, a cementeszsákok között egy Imigyen szólt Zarathustra
pihen. Az egész világon csak én tudom, hogy melyik bálában nyugszik, mint valami sírban
Goethe és Schiller, melyikben Hölderlin és melyikben Nietzsche. Bizonyos értelemben egyedül
én vagyok egyidejűleg művész és néző, és ezért vagyok mindennap elgyötört és halálosan fáradt
és zaklatott és sokkolt, és hogy ezt a hatalmas megerőltetést enyhítsem és mérsékeljem, egyik
kancsó sört a másik után iszom, és mikor sörért megyek a Husenskyhez, van időm bőven, hogy
arról meditáljak és álmodozzam, hogyan is fog kinézni a következő bála. Csak azért iszom azt a
temérdek sört, hogy jobban lássak előre, mert én minden bálába egy értékes ereklyét temetek, egy
hervadt virágokkal, csillogó ezüstpapírral és angyalhajjal borított, nyitott gyerekkoporsót, hogy
kényelmes vackuk legyen a könyveknek, melyek ugyanolyan meglepetésszerűen bukkantak föl
ebben a pincében, mint amilyen meglepetésszerűen bukkantam föl itt én magam is. Ezért vagyok
mindig elmaradva a munkámmal ezért magasodik az udvaron a hulladékpapír a mennyezetig,
éppúgy, mint a pincémben a papírhegy, amely a plafonon levő beöntőnyíláson át egészen az
udvar tetejéig tornyosul.

Ezért nyomakodik át néha a főnököm egy kampóval a hulladékpapíron, és üvölt le dühtől
vörösen a nyíláson: Hanta, hol vagy?

Az istenit, ne a könyveket bámuld, hanem melózz! Tele van az udvar, te meg ott lent csak
álmodozol és egyre hülyébb vagy! És én meghúzom magam a papírhegy lábánál, mint Ádám a
kert fái között, kezemben könyv, és rémült tekintettel nézek egy egészen más világba, mint
amiben éppen voltam, mert ha én elmerülök az olvasásban, akkor egészen máshol, a szövegben
vagyok, magam is csodálkozom rajta, és bűntudattal be kell vallanom, hogy valóban egy álomban
voltam, egy szebb világban, magában az igazság szívében. Mindennap tízszer is megdöbbenek,
hogyan tudtam ennyire eltávolodni önmagamtól. Ilyen elidegenedetten és elidegenülten térek
haza a munkából is, és mélyen eltöprengve, halkan lépkedek az utcán, villamosok, autók és
gyalogosok mellett megyek el a könyvek ködében, melyeket ma találtam, és most viszem őket
haza a táskában, ilyen ábrándosan megyek át a zöldön, anélkül, hogy tudnék róla, nem ütközöm
sem lámpavasakba, sem emberekbe, csak megyek, kosztól és sörtől büdösen, de mosolygok, mert
az aktatáskámban olyan könyveket viszek, melyektől azt várom, hogy este megtudok belőlük
magamról valamit, amit eddig nem tudtam. Így lépkedek a zajos utcákon, sohasem a pirosban,
képes vagyok tudat alatti önkívületben, félálomban, tudatküszöbön túli ihletettségben járni, és
minden aznap préselt bála halkan, csendesen visszhangzik bennem, és mintha csak tapintanám,
olyan érzésem támad, hogy én is összepréselt könyvek bálája vagyok, hogy bennem is van egy
kis bojlergyújtóláng, egy amolyan gázhűtőszekrényellenőrző pilács, egy kis örökmécses, amit
naponta feltöltök a gondolatok olajával, melyeket akaratom ellenére olvastam ki munkaközben a
könyvekből, amelyeket most a táskámban viszek haza. Úgy megyek hazafelé, mint egy égő ház,
mint egy égő ól, az élet fénye a tűzből, a tűz pedig a fa halálából születik, az ellenséges fájdalom
a hamu mélyén, maradt, és én harmincöt éve bálázom a hulladékpapírt a hidraulikus présen, öt
évem van még a nyugdíjig, és ez az én hűséges masinám velem együtt megy majd, nem hagyom
el, spórolok rá, van egy külön takarékbetétkönyvem, és mind a ketten nyugdíjba megyünk, mert
én ezt a gépet megveszem a cégtől, hazaviszem és felállítom a bácsikám kertjében, valahová a
fák közé, és ott abban a kertben naponta egyetlen bálát fogok készíteni, de az aztán bála lesz a
köbön, olyan, akár egy szobor, akár egy művészi alkotás, egy ilyen bálába aztán beleadom az
összes fiatalos illúziómat, mindazt, amihez értek és amit ez alatt a harmincöt év alatt a munkában
és a munka által megtanultam, szóval csak nyugdíjban fogok a pillanat és az inspiráció hatása
alatt alkotni, naponta egyetlen bálát azokból a könyvekből, melyekből több mint három tonnám
van otthon, olyan bála lesz az, amelyért nem kell majd szégyenkeznem, amit előre megálmodok

és kigondolok, és mindennek tetejében, miközben a prés teknőjét megtöltöm könyvekkel és
hulladékpapírral, munka közben, mely a szép jegyében fogant alkotás lesz, az utolsó nyomás előtt
még konfettit és flittert szórok a teknőbe, mindennap egy préselt bála, s esztendőre egy
bálakiállítás a kertben, egy kiállítás, ahol minden látogató önállóan, de az én felügyeletem alatt
megalkothatja a maga báláját, és amikor a prés lapja a zöld gomb megnyomására majd maga előtt
tolja és hatalmas erővel roncsolja a könyvekkel, virágokkal és más hasonló limlommal díszített
hulladékpapírt, attól függően, ki mit hozott magával, akkor minden érzékeny néző úgy érezheti,
hogy őt magát préselték össze a hidraulikus gépemben. Már otthon ülök a félhomályban, ülök a
sámlin, a fejem le-lecsuklik, és nedves ajkam végül a térdemet érinti, és csak így tudok
elbóbiskolni. Néha éjfélig is így alszom, görbén, mint egy tonettszék, és amikor felébredek,
felemelem a fejem, és nadrágom térde teljesen nedves a nyáltól, ahogy így befészkelődtem
önmagamba, és összegömbölyödtem, mint a macskakölyök télen, mint a hintaszék fája, mert én
megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy magányos legyek, még ha nem is vagyok soha
magamra hagyva, én csak egyedül vagyok, hogy egy gondolatokkal benépesült magányban
élhessek, mert én egy kicsit a végtelen és az örökkévalóság megszállottja vagyok, és a Végtelen
és az Örökkévalóság, úgy látszik, kedvét leli az olyan emberekben, mint én.

2.

Harmincöt éve préselek hulladékpapírt, és az alatt az idő alatt a guberálók annyi szép könyvet
hajítottak a pincémbe, hogy ha három csűröm lenne, mind a három megtelne velük. Mikor véget
ért az a második világháború, valaki kiszórt a hidraulikus présem mellé egy kosárnyi könyvet, és
amikor megnyugodtam és kinyitottam egyet ezekből a csecsebecsékből, hát látom a Porosz
Királyi Könyvtár pecsétjét, és amikor egy nap múlva a pincébe hullani kezdtek ezek a bőrkötésű
könyvek, és a levegő csak úgy csillogott az arany metszetektől és arany feliratoktól, felrohantam,
és ott állt két fiú, és én kiszedtem belőlük, hogy valahol Nové Strasecí környékén áll egy csűr, és
ott a szalmában annyi a könyv, hogy az embernek eláll a lélegzete. Megkerestem hát a katonai
könyvtárnokot, és kimentünk Strasecíbe, és a mezőn nem egy, hanem három csűrt találtunk, telis
– tele a Porosz Királyi Könyvtárral, és miután kigyönyörködtük magunkat, intézkedtünk, és aztán
egyik katonai teherautó a másik után hordta a könyveket Prágába, a külügyminisztérium egyik
szárnyába, hogy ha majd nyugodtabb idők jönnek, a könyvtár visszakerüljön oda, ahonnan
elhurcolták, de valaki elárulta ezt a biztos rejtekhelyet, és a Porosz Királyi Könyvtárat
hadizsákmánnyá nyilvánították, és így megint csak teherautók vitték a bőrkötésű, arany metszésű
és arany feliratú könyveket a pályaudvarra, és ott nyitott vagonokba rakták őket, és esett az eső,
és egész héten zuhogott, és amikor befutott az utolsó teherautó, a nyitott tehervagonokból
korommal és nyomdafestékkel kevert arany víz csöpögött, és én egy oszlopnak támaszkodva
álltam, és teljesen odavoltam attól, aminek tanúja lettem, és amikor az utolsó vagon is beleveszett
az esős nappalba, arcomon az eső könnyel keveredett, és kimentem a pályaudvarról, és
megláttam egy egyenruhás rendőrt, összetettem a kezem, és teljesen őszintén kértem, hogy
bilincseljen meg, verjen vasra, rakja rám a karperecet, vagy ahogy Libenben mondják, a bizsut, és
állítson elő, mert bűnt követtem el, emberiség elleni bűntettet jelentek. És amikor előállított, az
őrszobán nemcsak hogy kinevettek, de még meg is fenyegettek, hogy lecsukatnak. És néhány év
múlva már kezdtem megszokni, kastélyokból és polgárházakból való egész könyvtárakat
vagoníroztam be, bőrbe és szattyánba kötött gyönyörű könyveket, egész vagonokat raktam velük
tele, és amikor harminc vagon együtt volt, elvitte a vonat ezeket a bedobozolt könyveket Svájcba
és Ausztriába, kilóját egy deviza koronáért, és senki sem akadt fenn ezen, és senki sem sírt, én
sem ontottam könnyeket, csak álltam, mosolyogtam és néztem a vonat utolsó kocsiját, amely
Svájcba és Ausztriába szállította a gyönyörű könyvtárakat, kilóját egy deviza koronáért.
Akkoriban már elég erőm volt ahhoz, hogy higgadtan szemléljem a szerencsétlenséget, hogy le
tudjam küzdeni megindultságomat, akkoriban kezdtem érteni, milyen szép is a pusztulás és a
szerencsétlenség látványa, újabb vagonokat raktam meg, és újabb vonatok gördültek ki a
pályaudvarról nyugat felé, kilója egy deviza koronáért, és én csak néztem és néztem az utolsó
kocsi kampójára akasztott piros lámpást, nekidőlve a póznának, mint Leonardo da Vinci, aki
ugyancsak egy oszlopnak támaszkodva nézte, hogyan csinálnak a francia katonák céltáblát a
szobrából, és hogyan lövik szét darabonként a lovat és a lovast is, és annak idején Leonardo,
éppúgy, mint én, csak állt, és figyelmesen és megnyugvással nézte, milyen szörnyűségnek a
tanúja, mert Leonardo már akkor tudta, hogy az ég nem emberséges, és a gondolkodó ember
bizony szintén nem az. Ez idő tájt kaptam a hírt, hogy anyám haldoklik, biciklin mentem haza, és
mert szomjas voltam, leszaladtam a pincébe, felkaptam a hideg földről egy köcsög aludttejet, két
kézzel fogtam azt az agyagkorsót, és mohón ittam, egyre csak ittam, és egyszer csak látom, hogy
velem szemben, a felszínen két szem úszik, de a szomjam nagyobb volt, így hát tovább ittam, és
az a két szem hirtelen olyan veszélyesen közel került a szememhez, mint az alagútba berobogó











harcoló csapataikkal, hogyan adnak utasításokat drót nélküli adójukon a parancsnokok, hogy
mely fronton kell a harcot fokozni, így lépkedtem hát, és lábam alatt éles patkányfogak
csattogtak, mentem, és a világ örök szerkezetének melankóliájára gondoltam, csatornákban
gázoltam, ugyanakkor könnyes szemmel néztem fölfelé, hogy hirtelen meglássam azt, amit eddig
még sohasem vettem észre:

a bérházak és középületek homlokzatán, oromfalán, amerre csak néztem, egészen az ereszekig,
azt láttam, amibe beleképzelte magát, és ami után vágyott Hegel és Goethe, a bennük rejtőző
Görögországot, a szép hellénséget, mint példát és célt, láttam dór oszlopsort, triglifokat és
görögös ereszléceket, láttam koszorús párkányokat és jón oszlopsorokat oszloptörzsekkel és
volutákkal, korinthoszi oszlopsort levélhullámokkal láttam templomtornácokat, kariatidákat és
görög balusztrádokat a bérházak legtetején is, ezeknek az árnyékában mentem, és közben
megállapítottam, hogy ugyanez a Görögország megvan a prágai külvárosokban is, a közönséges
bérházak homlokzatán, melyeket a kapuhomlokzatokon és az ablakok körül meztelen nőkkel és
férfiakkal: meg egy idegen flóra virágaival és ágaival díszítettek, így lépkedtem, és arra
gondoltam, hogy hogyan is mondta az az egyetemet végzett fűtő, hogy Kelet-Európa nem a
Pofiöi-kapunál kezdődik, hanem Odébb, ahol, a régi, monarchiabeli empire állomásoknak vége
szakad, valahol Galíciában, ahová még eljutott a görög tümpanon, és hogy a görög szellem csakis
azért hatotta át ennyire Prágát, méghozzá nemcsak a prágai bérházak homlokzatát, hanem a
lakosok tudatát is, mert a klasszikus gimnáziumok és a humán egyetemek sok millió cseh fejet
töltöttek meg Görögországgal és Rómával.

És miközben a Prága városa alatti kloákákban és kanálisokban a két patkányklán egy látszólag
értelmetlen háborúban szorongatja egymást, a pincékben bukott angyalok dolgoznak, egyetemi
végzettségű férfiak, akik elvesztették a maguk soha meg nem vívott csatáját, és mégis tovább
dolgoznak a világunkról alkotott hitelesebb képen. Visszatértem hát a pincémbe, és mikor láttam
az egérkéimet, hogyan ugrándoznak, rakoncátlankodnak, szaladnak elém, eszembe jutott a
liftakna alján levő dekli, amely a csatornanyílást zárja el. Lemásztam a létrán az akna fenekére, és
miután összeszedtem a bátorságomat, felrántottam a deklit, letérdeltem és hallgattam, hogyan
csobog és susog a szennyvíz, hallottam az angol vécék zubogását, hallgattam a mosdók dallamos
lefolyását és a szappanos víz leeresztését a kádakból, mintha csak miniatűr tengeri hullámverést
hallgattam volna, de amikor jobban hegyeztem a fülem, a víz fölött jól kivehetően a harcoló
patkányok rivalgását hallottam, húsba mélyedő fogak zaját, jajgatást és ujjongást, harcoló
patkánytestek csobbanását és csapódását, hangokat, melyek bizonytalan messzeségből jöttek, de
én tudtam, hogy ha bármelyik külvárosban félrehúzom a deklit vagy a rácsot, és lemászom, most
mindenütt ezt az utolsó patkánycsatát vívják, ezt a látszólag utolsó patkányháborút, amely majd
nagy ujjongások közepette ér véget, és ez az ujjongás addig tart, amíg okot nem találnak rá, hogy
minden kezdődjék elölről. Visszatoltam a deklit, és mikor aztán a présemnél álltam, egy újabb
felismeréssel voltam gazdagabb, hogy a talpam alatt az összes csatornában kegyetlen harc dúl,
vagyis hát a patkánymennyország sem emberséges, úgy hogy én sem lehetek az, én, aki már
harmincöt éve bálázom a hulladékpapírt, és valahogy hasonlítok a patkányokra, harmincöt éve
élek pincékben, nem szeretek mosakodni, pedig a mosdó itt van a főnök irodája mögött. Ha én
megfürödnék, hát rögtön meg is betegednék, a higiéniával nagyon óvatosan és csínján kell
bánnom, mert puszta kézzel dolgozom, esténként megmosom hát a kezem, tudom én azt jól, ha
egy nap többször mosnék kezet, ki is cserepesedne a tenyerem, de néha, mikor megszáll a görög
szépségideál utáni vágy, megmosom az egyik lábamat, néha a nyakamat is, más héten a másik
lábamat és az egyik karomat, de mikor beköszöntenek a nagy keresztény ünnepek, akkor
megmosom a mellkasomat és mindkét lábamat is, de ilyenkor már előre beveszem a Sandostent,
mert szénanáthát kapok, akkor is, ha kint havazik, ismerem én ezt, Most hát a hidraulikus

présemen zúzom a papírt, minden bála szívében valamelyik klasszikus filozófus nyitott kötetét
helyezem el, valahogy megnyugodtam a délelőtti Prágában tett sétától, megtisztítottam
értelmemet a ténnyel, hogy nemcsak én, de ezernyi hozzám hasonló ember dolgozik a föld alatti
Prágában, a pincékben és odúkban, és fejükben élő, éltető és eleven gondolatok kavarognak,
szóval valahogy megnyugodtam, úgyhogy jobban megy a munka, mint tegnap, sőt gépiesen
dolgozom, és közben vissza tudok térni az idők mélyére, amikor fiatal voltam, amikor minden
szombaton a nadrágomat vasaltam, és a cipőmet bokszoltam, még a talpát is, mert aki fiatal, az
szereti a tisztaságot és a szép külsőt önmagáért, a külsőt, melyet tökéletesíteni lehet, lóbálom a
levegőben a parázsló faszénnel teli vasalót, hogy csak úgy röpködnek a szikrák, azután a
deszkára fektetem a nadrágot, hogy először a kitérdelt éleket vasaljam át, és csak azután
húzogatom ki a szárait, és illesztem össze az éleket, és terítek a nadrágra nedves vásznat, melyet
vízzel teli szájamból spricceltem és fröcsköltem be, azután főleg a jobb nadrágszárat vasalom
gondosan, mert az egy kicsit mindig elnyűttebb attól, hogy tekézés közben, amikor a golyót
elgurítom, térdemmel minduntalan megérintem a döngölt agyag tekepályát, mindig izgatott
voltam, amikor a forró, gőzölgő vásznat óvatosan fölemeltem: vajon pontosak-e a nadrág élei? És
csak ezután húzom föl a nadrágot, és mint minden szombaton, most is kimegyek a piactérre,
mindig, mielőtt elérem az Alvégi kocsma előtt fekvő dorongokat, meg kell hogy forduljak,
megfordulok, és mint mindig, látom, hogy anyu néz utánam, vajon mindenem rendben van-e,
vajon jól fest-e rajtam a ruha. Esteledik, táncmulatságban vagyok, az, akit vártam, éppen most
jön, ő Mancinka, és mögötte a hajába font szalagok és pántlikák lobognak, szól a zene, és én
egyedül csak Mancinkával táncolok, és táncolunk, és a világ úgy forog körülöttem, mint egy
körhinta, és én kimeresztett szemmel keresek helyet a táncosok között, hogy a polka ritmusára
odarepüljek Mancinkával, látom, hogy Mancinka és énköröttem feszülő pántlikák és szalagok
terülnek szét, hogy a tánc szele felemeli és lebegteti őket, hogy már-már vízszintes helyzetben
vannak, amikor a táncot lassítanom kell, a pántlikák lassan lekonyulnak, de én ismét teljes
lendülettel pörgök, és látom, hogy a szalagok és a pántlikák újra felemelkednek, meg –
megérintik a kezemet, az ujjaimat, melyek Mancinka kis kezét fogják, ő pedig egy fehér, hímzett
zsebkendőt szorongat, először mondtam Mancinkának, hogy szeretem, és Mancinka azt súgta
nekem, hogy ő már az iskolában is szeretett, és úgy bújt és úgy simult hozzám, és hirtelen olyan
közel kerültünk egymáshoz, mint azelőtt soha, és azután Mancinka megkért, hogy hölgyválaszkor
én legyek az első táncosa, és én felkiáltottam: Igen!, és alighogy elkezdődött a hölgyválasz,
Mancinka elsápadt, és elnézéstkért, hogy ki kell mennie, csak egy pillanatra. És amikor
visszajött, hideg volt a keze, és táncoltunk tovább, jól megforgattam, hogy mindenki lássa, hogy
tudok táncolni, hogy illik nekünk a tánc Mancinkával, hogy milyen szemrevaló pár vagyunk, és
mikor a polka szédítő tempót ért el, és Mancinka szalagjaiés pántlikái ugyanúgy lobogtak a
levegőben, mint szalmaszínű copfja, egyszer csak látom, , hogy a táncosok abbahagyják a táncot,
hogy undorodva hátrálnak tőlünk, hogy végül már senki más nem táncol, csak én Mancinkával,
és az összes többi táncos egy körtalkot de nem a csodálat körét, hanem olyat; melybe
centrifugális erővel szórta őket szét valami szörnyűség, amit nem vettünk időben észre, sem én,
sem Mancinka, egész addig, míg az anyukája oda nem rohant hozzá, és kézen nem fogta, és ő
iszonyodva és rémülten szaladt ki az Alvégi kocsma táncterméből, hogy azután már soha ne
jöjjön el, hogy azután Mancinkát már soha ne lássam, csak majd évek múlva, mert ettől fogva
Mancinkát Szaros Mancinak csúfolták, mert Mancinka, amilyen izgatott volt a hölgyválasztól,
Mancinka, aki meghatódott tőle, hogy azt mondtam neki, hogy szeretem, kiszaladt az Alvégi
kocsma budijába, ahol a fekália piramisa a deszkát verdeste, megmártotta szalagjait és pántlikáit
ennek a vidéki latrinának a tartalmában, és a sötétből visszaszaladt a kivilágított terembe, hogy

pántlikáinak és szalagjainak centrifugális mozgása lefröcsköljön és bepancsoljon minden táncost,
aki a hatósugarába ért...

Préselem a hulladékpapírt, a zöld gomb a présfal előremenete, a piros gomb a hátramenete, így
végzi gépem a világ alapmozgását, mint a kovácsfújtató tömlője, mint a kör, ami bármely pontból
indul is ki, ugyanoda kell hogy visszatérjen. Mancinkának, ahelyett hogy megőrizte volna
dicsőségét, viselnie kellett a szégyent, amelyről nem tehetett, mert az, ami vele történt, emberi
volt, túlságosan emberi, és ezt bizonyára Goethe is megbocsátotta volna Ulrike von Levetzow-
nak, Schelling is a maga Karolinjának, és talán az érzékeny Hölderlin is Gontard asszonynak.
Egyedül Leibniz bocsátotta volna meg nehezen királyi szeretőjének, Charlotte Zsófiának ezt az
incidenst a szalagokkal és pántlikákkal...

Mikor öt év múlva felkerestem Mancinkát azok miatt a szalagok és pántlikák miatt az egész
család Morvaországba költözött – , kértem, hogy bocsássa meg nekem ezt az egészet, mert én
mindenért bűnösnek éreztem magam, akármi történt, akármiről olvastam az újságban, mindenért
én éreztem magam bűnösnek, és Mancínka megbocsátott, és én kirándulni hívtam, nyertem az
osztálysorsjátékon ötezer koronát, és mert nem szerettem a pénzt, hát gyorsan a nyakára akartam
hágni, hogy ne legyen gondom a takarékkönyvvel, így hát Mancinkával elutaztunk a hegyekbe,
az Aranydombra, a Hotel Rennerbe, ebbe a drága szállodába, hogy mielőbb megszabaduljak a
gondtól és a pénzemtől, a többiek minden este versengtek, hogy lecsapják a kezemről a lányt,
maga Jína úr, agyáros sóvárgott Mancinka után a legjobban, és én boldog voltam, mert szórtam a
pénzt, mindenünk megvolt Mancinkával, amit csak szemünkszánk kívánt, Mancinka mindennap
síelt, és sütött a nap, február vége volt, így hát jól lesült, és akár a többiek, csakúgy, ujjatlan, mély
kivágású blúzban síelt a csillogó lejtőn, és körülötte állandóan, mindenféle urak, én meg csak
üldögéltem, és konyakot iszogattam, de harangszó előtt már mindegyik úr a hotel előtti teraszon
ült, harminc asztalkánál ötven nyugágy és szék egy sorban, karosszékekben és nyugágyakban
napoztak, melyekre le lehetett tenni az erősítő likőröket és aperitifeket, Mancinka meg mindig az
utolsó pillanatig síelt, amíg vissza nem jött a szállodába ebédelni. És az utolsó előtti napon, az
ötödiken, amikor már csak ötszáz koronám maradt, ülök egy sorban a többi szállóvendéggel, és
látom, hogy az Aranydomb lejtői felől csinosan és lesülve közeledik Mancinka, ülök Jína gyáros
úrral, és arra koccintunk, hogy öt nap alatt elvertem négy ezrest, Jína gyáros, azt hitte, hogy én is
gyáros vagyok, és látom, hogy Mancinka eltűnik a bokrok, borókák és törpefenyők mögött, de
azután újra felbukkanás gyorsan a szállóhoz siklik, és mint mindig, elsíel a szállóvendégek előtt,
de mivel ma olyan szép idő volt, úgy tűzött a nap, hát minden karosszék és nyugágy foglalt volt,
és a hotelszolgáknak újabb székeket kellett kihozniuk, és az én Mancinkám, mint mindennap,
ellejtett, elvonult ez előtt a napozó vendégsor előtt, és valóban, Jína gyáros úrnak igaza volt, hogy
Mancinka ma zabálnivaló de ahogy Mancinka elsíelt az első napimádók előtt, látom, hogy a nők
utánafordulnak, és aztán a tenyerükbe nevetnek, és minél jobban közeledett hozzám, annál
világosabban láttam, hogy a nők Mancinka háta mögött fulladoznak a nevetéstől, míg a férfiak
hanyatt dőlnek, és újságot borítanak az arcukra, és inkább ájulást tettetnek, vagy azt, hogy csukott
szemmel napoznak, és így ér el Mancinka egészen hozzám, elsíel előttem, és én látom, hogy az
egyik lécén, a Cipője mögött egy hatalmas lepény terpeszkedik, akkora lepény, mint egy nehezék,
milyen szép verset írt róla Vrchlicky, és én már tudtam, hogy ez a második fejezet Mancinka
életéből, akit a sors arra kárhoztatott, hogy megtartsa szégyenét anélkül, hogy ismerné dicsőségét.
És amikor Jína gyáros úr meglátta azt, amit Mancinka valahol a csenevész borókák mögött, az
Arany domb lábánál szükségből a léce hátulsó részére csinált, akkor Jína gyáros úr elájult,
teljesen bénult volt, még délután is, miközben Mancinka arcát a haja tövéig szégyenpír borította...
Az ég nem emberséges, és akinek van sütnivalója, az szintén nem lehet az, bálát bála után
préselek, mindegyik szívébe a legszebb szövegű nyitott könyvet teszem, préselek a gépen, és

gondolatban Mancinkával vagyok, akivel azon az estén minden pénzünket pezsgőbe öltük, de
még a konyak sem volt elég hozzá, hogy Mancinka elfelejtse a pillanatot, amikor tulajdon
ürülékével parádézott a társaság előtt, hogy Mancinka egy olyan képpé váljon, amely magától
tovaszáll. Bár az éjszaka egész hátralevő részében könyörögtem, hogy bocsássa meg nekem, ami
történt, nem bocsátott meg, és másnap reggel büszkén, emelt fővel távozott a Hotel Rennerből,
hogy ezzel beteljesítse Lao-ce szavait: aki, ismerve szégyenét, megőrzi dicsőségét, az példakép a
mennyek alatt...

Felnyitottam Az erény könyvét, megleltem a keresett oldalt, és mint egy pap, a nyitott könyvet
az áldozati párnára helyeztem, a présteknő legközepébe, a pékségből származó, undorító
hulladékpapír és a cementeszsákok közé.

Megnyomtam a zöld gombot, mire a prés tolni kezdte a papírhulladékkal kevert makulatúrát,
én pedig úgy néztem, mint amikor kétségbeesett imádság közben összepréselődnek és
összekulcsolódnak a két kéz ujjai, hogy hogyan nyomják össze a préspofák Az erény könyvét,
melyből távoli asszociációval bizonyos töredékek bukkantak elő ifjúságom szépének,
Mancinkának az életéből. Az alagutakban mély értelmű kísérő szövegként morajlott a kloákák és
kanálisok alján a szennyvíz, amelyben két patkányklán vívja élethalálharcát.

Ma szép nap volt.

4.

Egyik délelőtt a hentesek egy egész, teherautónyi véres, papírt és összevérzett kartont hoztak
be a HÚSÉRT-ből, egy rakomány papírt, amit utáltam, mert ennek a papírnak édeskés szaga volt,
és én csupa vér lettem, mint egy henteskötény. Védekezésképpen az első bálába egy nyitott
rotterdami Erasmust, A balgaság dícséretét helyeztem el, a másodikba kegyelettel Friedrich
Schiller Don Carlosát tettem, a harmadikba pedig, hogy a szó a véres papír által megtestesüljön,
Friedrich Nietzsche Ecce Homó Jézusát, állandóan a húslegyeknek, ezeknek a förtelmes
rovaroknak a rajzásában és felhőjében dolgoztam, melyeket a hentesek hoztak magukkal a
vágóhídról, és a húslégyfelleg őrjítő dongással örvénylett, és verte az arcomat, mint a jégeső.

És amikor a negyedik kancsó sört ittam, présem mellett megjelent nekem egy bájos ifjú, és én
rögtön rájöttem, hogy nem más, mint maga Jézus. Mellette pedig egy gyűrött arcú öregember állt,
és én rögtön tudtam, hogy ez nem lehet senki más, mint maga Lao-ce. Ott álltak hát mind a
ketten, hogy összehasonlíthassam az öregurat és a fiatalembert, mindketten ott álltak, és ezer meg
ezer hús és kobaltlégy röpdösött őrjöngve ezernyi cikcakkban, és testük és szárnyuk fémes hangja
állandóan mozgó cikcakkokból és foltokból álló hatalmas élőképet hímezett a pince levegőjébe,
éppen úgy, mint ahogy Jackson Pollock a festékek öntésével állította össze a maga gigantikus
képeit.

És én nem csodálkoztam, hogy ez a két alak itt van, mert nagyapáimnak és dédapáimnak a
pálinkaivástól szintén látomásaik voltak, mesealakok jelentek meg nekik, nagyapám a
vándorútjain vízitündérekkel és vízimanókkal találkozott, dédapám pedig azokban a lényekben
hitt, akik a litoveli sörgyár malátaszárítójában jelentek meg neki, a tűzmanókban, koboldokban és
tündérekben, nekem pedig, mivel akaratom ellenére művelt voltam; nekem, amikor
elszunnyadtam húszmázsás ágyam baldachinja alatt, a gerendákon Schelling és Hegeljelent meg,
akik egy és ugyanazon évben születtek, egyszer meg maga Rotterdami Erasmus jött lovon az
ágyamhoz, és megkérdezte, merre visz az út a tengerhez? Így hát nem csodálkoztam, amikor ma
eljött a pincémbe a két férfi, akiket szerettem, és ahogy így egymás mellett álltak, először
döbbentem rá, hogy iszonyú fontos gondolkodásuk megértéséhez az, hogy melyik milyen idős.
És miközben a legyek fokozták őrült táncukat és zümmögésüket, és munkaruhám átázott a
nedves vértől, felváltva nyomkodtam a zöld és a piros gombot, és láttam, hogy Jézus csak
kapaszkodik és kapaszkodik a dombra, miközben Lao-ce már a csúcson áll, és láttam a felhevült
fiatal férfit, aki meg akarta változtatni a világot, míg az öregúr rezignáltan nézelődött és a
kezdethez való visszatéréssel bélelte a maga örökkévalóságát. Láttam, hogy Jézus hogyan igézi
meg imádsággal a csoda felé tartó valóságot, miközben Lao-ce a Nagy Úttal a természeti
törvényeket követi, és csakis így jut el a művelt tudatlanságig. És véres karjaimmal egyre csak
nyaláboltam a piros, nedves papírt, arcom tele volt véres foltokkal, és amikor megnyomtam a
zöld gombot, présem fala az iszonyatos papírral azokat a legyeket is összepréselte, melyek nem
tudtak elszakadni a kis húscafatoktól, a húslegyeket, melyek a húsillattól őrülten üzekedtek és
párzottak, és utána még nagyobb szenvedélyességgel, vonagló piruettekben a háborodottság sűrű
bozótját formálták a papírral teli présteknő köré, úgy, ahogy a neutronok és a protonok
örvénylenek az atomban. Ittam a kancsóból a sört, és le nem vettem tekintetemet a fiatal
Jézuskáról, ahogyan áll telve lelkesedéssel mindig csak ifjú férfiak és szép kisasszonyok
gyűrűjében, miközben Lao-ce egészen magára maradva keresi méltó sírhelyét. És mikor a prés az
utolsó fázisban úgy összenyomta a véres papírt, hogy húslegyekkel összepréselt vércseppek
hullottak és fröcsköltek belőle, még mindig a gyönyörűséges eksztázissal eltelt Jézust láttam, míg













5.

Minden, amit csak megfigyeltem ezen a világon, minden egyidejűleg előremegy és vissza is
tér, miként a kovácsfújtató, mint az én présem a zöld és a piros gomb megnyomására, minden az
ellentétébe csap át, és csak így lehetséges, hogy a világ nem sántít, és én már harmincöt éve
bálázom a hulladékpapírt, és ehhez a munkához nem elég az egyetemi végzettség vagy a
klasszikus gimnázium, ide teológiai szeminárium is kell. Így az én munkámban a spirál megfelel
a körnek, és a progressus ad futurum összemosódik a regressus ad originemantal, és én mindezt
anyagszerűen élem meg, akaratom ellenére művelt lévén, boldogtalanul boldog vagyok, és
kezdek arra gondolni, hogy a progressus ad originem megfelel a regressus ad futurumnak.
Mostanában így szórakozom, mint ahogy a többi polgár a vacsoránál az Esti Prágát olvassa.

Tegnap temettük a bácsikámat, a költőt, aki azzal mutatott nekem utat, hogy chabryi kertjében
fölállította a bakterházát, és a fák közé síneket fektetett, és barátaival rendbe hozta azt az
Ohrenstein és Koppei márkájú mozdonykát, és szombat-vasárnap három kiskocsival közlekedtek,
és gyerekeket utaztattak, este meg ők ültek a vonatra, és közben nagy kancsó söröket ittak.
Tegnap temettük a bácsit, ott ütötte meg a guta a bakterházban, vakáció volt, és a barátai
elutaztak az erdőkbe és a vizekhez, és így senki se nézett be hozzá ebben a júliusi hőségben, és a
bácsi tizenöt napig feküdt holtan a bakterház padlóján, és mikor a mozdonyvezető rátalált, már
legyek és férgek borították, és a bácsi teste szétfolyt a linóleumon, mint a camembert. Mikor
kijöttek a temetkezési vállalat emberei, hát csak azt kapták össze a bácsiból, amit a ruha
összetartott, azután értem szaladtak, és nekem, aki amúgy is ki voltam attól az én pincémtől;
nekem kellett lapáttal, majd kőműveskanállal felvakarni a padlóra sült maradványokat, adtak egy
üveg rumot, és én csendesen és vigyázva kapartam össze mindazt, ami a bácsi testéből maradt, a
legtöbb munkát a vörös haja adta, ami úgy belegyökeredzett a linóleumba, mint amikor az
országúton egy sündisznót gázol el a teherautó, vésőt kellett használnom, és amikor készen
voltam, ezeket a maradványokat a koporsóban fekvő bácsi ruhája alá tömködtem, fejébe
nyomtam a vasutassapkáját, ami ott lógott a bakterházban, és hoztam Immánuel Kantot, és
felnyitva az ujjai közé fektettem azt a szép szöveget, amely engem mindig úgy megragadott... Két
dolog tölti el elmémet mindig új és növekvő csodálattal... a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi
törvény énbennem... De azután meggondoltam magam, és a fiatal Kant egy még szebb mondatát
lapoztam fel... Midőn a nyári éj reszkető fényei telve vannak remegő csillagokkal és fönn a
telihold, lassanként egy nagyfokú érzékenység állapotába kerülök, amely tele van barátsággal és
a világ, valamint az örökkévalóság megvetésével... És mikor kinyitottam az almáriumot, igen, ott
volt a gyűjtemény, melyet a bácsi gyakran mutogatott nekem, de én nem tudtam lelkesedni érte,
egy olyan tarkabarka pléhdarabka gyűjtemény, teli dobozok, a bácsi szolgálatban azzal
szórakozott, hogy réz-, bronz-, cink-, vas- és más színesfémdarabokat fektetett a sínre, és mikor
átment rajtuk a vonat, a bácsi felemelte ezeket a darabkákat, melyek szétlapított, bizarr formákká
változtak, és minden este ciklusokba rendezte őket, és minden pléhdarabkának nevet adott az
asszociációk alapján, melyeket kiváltott, mint egy ázsiai lepkékkel teli skatulya, mint egy üres
bonbonos doboz, amely a csokinugát tarka sztaniol papírkáival van tele, úgy néztek ki ezek a
dobozok és skatulyák. És én egyik doboz tartalmát a másik után szórtam a koporsóba a bácsi
mellé, behintettem ezekkel az értékes pléhdarabkákkal, és csak azután tették fel a hullaszállítók a
koporsófedőt, és a bácsi rendjelekkel és kitüntetésekkel és medáliákkal beszórva feküdt ott, mint
egy magas rangú tisztségviselő, olyan ünnepélyesen nézett ki a bácsi a koporsóban, mert én úgy
kistafíroztam, mintha egy gyönyörű bálát készítettem és préseltem volna. És aztán visszamentem

a pincémbe, a lépcsőn négykézláb kellett lehátrálnom, mintha egy létrán másznék le valami
padlásról, csöndben kiittam a rumot, ami még az üvegben volt, leöblítettem sörrel, és csákánnyal
cibáltam azt az összeragadt és a nedvességtől foszladozó papírt, amely most már az ementáli
sajtra emlékeztetett, melynek lyukaiban egerek laktak, ittam a sört, és szaggattam az
azbesztszerűen összesült papírt, és villával hánytam a teknőbe ezt az ocsmányságot, téptem az
egérjáratokat, és romboltam a városkájukat, egész fészkeket kellett bevilláznom, mert a
begyűjtőnk két napra bezárt, hogy legyen időm a leltár miatt kiüríteni a pincét. Meg se fordult a
fejemben, amikor esténként ezt a rakás hulladékpapírt locsoltam, hogy ott alul minden
összeragad, szinte egymásba sülnek a művirágok és a könyvek és a nyomástól összepréselődött
hulladékpapír, mindez annyira összelapult ott lent a papírhegy nyomásától, hogy a báláim sem
jobban a présemben. Tényleg, ehhez a munkához teológusnak kéne lennem, annak a rakásnak az
alján, az alapjaiban, ahová soha nem jutottam el az utolsó leltárt követő fél évben, ott a
hulladékpapír úgy rohad, mint öreg gyökerek a mocsárban, és a házi sajt édeskés szagát
árasztotta, amit fél évig a lábosban felejtettek, ez az átnedvesedett és a nyomástól szinte
összepréselődött papír a színét is elvesztette, és szürke és enyhén sárgás volt és olyan tömött,
mint a száraz kenyér. Késő estig dolgoztam, és időnként azzal üdítettem fel magam, hogy
kimentem a világítóudvarra, és öt emelet kéményén néztem fel egy darabka csillagos égbe,
akárcsak a fiatal Kant, majd négykézláb, az üres kancsó fülét fogva, kiimbolyogtam a hátsó
kijáraton sörért, hogy azután ismét háromkézláb hátráljak le a lépcsőn; mintha létrán másznék
föntről lefelé a pincébe, és az asztalon a villanykörte fényében ott feküdt kinyitva Az égbolt
elmélete, a bálák vigyázzban álltak a liftnél, és ma kezdtem meg égy százas csomagot Vincent
van Gogh nedves és elázott, nagyméretű reprodukcióiból, a Napraforgók-ból, így hát minden bála
oldala arany és narancssárga napraforgóktól és a kék háttértől ragyogott, és így csökkent az
összepréselt egerek, egérfészkekés a bomló papír bűze, a prés fala ide-oda mozgott, ahogy a zöld
gombot és a piros gombot nyomogattam, a szünetekben sört ittam, és hozzá Az égbolt elméletét
olvastam Immánuel Kanttól, hogy miként beszél a csendben, az éjszaka egyetemes csendjében és
az érzékek nyugalmában a halhatatlan lélek egy nevenincs nyelven a fogalmakról, melyek
felfoghatók ugyan, de leírni nem lehet őket... És ezek a mondatok olyannyira sokkoltak, hogy
kiszaladtam a világítóudvarra, és néztem fönn a csillagos égdarabkát, és azután tovább hánytam
villámmal a teknőbe az undorító papírt a vattás, gyapotszerű fészkekbe bugyolált egércsaládokkal
együtt, de hát aki hulladékpapírt báláz, az nem emberséges, mint ahogy az ég sem az,
tulajdonképpen azt, amit csináltam, azt a munkát valakinek el kellett végeznie, az a munka a
kisdedek legyilkolása volt, úgy, ahogy azt Pieter Bruegel megfestette, a múlt héten ezzel a
reprodukcióval borítottam az összes bálát, de ma arany és sárga színű korongok, tárcsák
ragyogtak itt, Van Gogh napraforgói, melyek csak fokozták a tragikus érzést. Így hát dolgoztam
és díszítettem az egérkék sírjait, és közben el-elugrottam, és Az égbolt elméletét olvastam,
mindig csak egy mondatot vettem a számba, mint egy cukorkát, és így munka közben elteltem a
határtalan nagysággal és a végtelen bőséggel és a szépséggel, amely minden oldalról záporozott
rám, a lyukas világítóudvar csillagos ege fölöttem, a két patkányklán háborúja és csatái Prága
városának összes kanálisában és kloákájában alattam, a lift felé forduló húsz felsorakozott bála,
mint valami húszkocsis vonatszerelvény, és a bálák rám néző oldalait a napraforgók lámpásai
világították be, a prés telerakott teknője a horizontális menet erejétől kényszerítve zúzta a csendes
egérkéket, akik meg se nyikkantak, éppúgy, mint amikor a kegyetlen kandúr egeret fog, és játszik
vele, az irgalmas természet kitalálta a rémületet, amelyben kimennek a biztosítékok, és a
fájdalomnál is erősebb rémület beborítja azt, akit az igazság pillanatában meglátogat. Mindez
ámulatba ejtett, hirtelen felmagasztosultam és megszépültem önmagam szemében, hogy volt
merszem, és nem őrültem meg mindattól, amit ebben az én túlságosan zajos magányomban

láttam, testileg és lelkileg megéltem és átéltem, átjárt a csodálkozó felismerés, amely e munka
által a mindenhatóság végtelen szférájába repített. És a fejem fölött égett a villanykörte, a piros és
a zöld gomb oda-vissza mozgatta a préspofát, végre elértem a pince fenekét, és mint a
kubikosoknak, mikor agyagot hánynak ki az árokból, térdemmel kellett segítenem a lapátot, hogy
acélja megbirkózzon ezzel a márga és tufaszerűséggé változott papírral. És bedobtam az utolsó
lapát nedves és nyúlós anyagot, mintha csak kanálispucer lennék, és a prágai föld alatti
lefolyóban tisztítanám a leeresztett csatorna alját. Az utolsó bálába egy nyitott Az égbolt
elméletét raktam, és mikor átkötöttem a drótokkal, és a piros gomb felszabadította a nyomás alól,
és felgurítottam ezt a bálát a targoncára, és a többi húszhoz vittem, leültem a lépcsőre, és a kezem
a térdem közt a hideg cementpadlóig lógott.

Huszonegy napraforgó világított a sötét pinceboltozat alatt, és néhány egérke reszketett Ott a
hidegtől, mert papír már sehol sem volt, az egyik egész-egész közel jött hozzám, és rám támadt, a
pici kis egérke a hátsó lábán ugrált fel rám, és át akarta harapni a torkomat, vagy tán fel akart
dönteni, lehet, hogy csak megsebezni akart, egértestecskéje teljes erejével ugrált, és bele-belemart
nedves cipőtalpamba, mindig gyöngéden eltoltam, de az egérke újra a cipőtalpamra vetette
magát, hogy végül egészenki fulladva behúzódjon a sarokba, és engem nézzen, a szemembe
nézett, és én remegni kezdtem, láttam, hogy ezekben az egérszemekben most valami több van,
mint a csillagos ég fölöttem, több, mint az erkölcsi törvény énbennem. Mennydörgésként jelent
meg előttem Arthur Schopenhauer, hogy a legfőbb törvény a szeretet, és hogy ez a szeretet
egyszersmind együttérzés, megértettem, miért gyűlölte annyira Arthur a vasgyúró Hegelt, de
azért örültem, hogy sem Hegel, sem Schopenhauer nem voltak ellenséges seregek vezérei, mert
ők ketten ugyanolyan háborút vívtak volna, mint amilyent a két patkányklán a föld alatti Prága
összes kloákájában és kanálisában. Ma éjszaka olyan elgyötört voltam, keresztbe feküdtem az
ágyamon a baldachin alatt, fölöttem a pallók két tonna könyvet tartottak, bámultam a gyéren
megvilágított utcáról beszüremlő félhomályba, és a deszkák közötti réseken a könyvek gerincét
láttam, és mikor csönd volt, egyszerre csak egérfogak rágcsálását hallottam, hallottam hogyan
dolgoznak az ágyam boltozatán, és néhány könyvből felhangzott az a nesz, ami rémületet keltett
bennem, mintha másodpercmutatók ketyegnének ott, és ahol egerek vannak, ott valahol fölöttem
egérfészek is lesz, és ahol fészkek vannak, ott néhány hónap múlva egértelep keletkezik, és egy
fél év múlva egérfalvacskák, melyek egy éven belül mértanian növekedve egérvárossá nőnek, és
az képes lesz olyan ügyesen átrágni a pallókat és a deszkákat, hogy egyszer, nem is olyan sokára,
csak a hangomtól, kezem egy óvatlan mozdulatától rám zuhan ez a húsz mázsa könyv, és az
egérkék megfizetnek minden egyes báláért, amelybe valaha is belepréseltem őket. Így feküdtem
félálomban, teljesen kiütve a valahol fölöttem neszező könyvrágcsálástól, és mint ebben a
ringatódzó álmodozásban mindig, eljött hozzám tejút alakjában a kis cigánylány, fiatalságom
szerelme, a csöndes és ártatlan cigánylány, aki, midőn a kocsma előtt várt rám, az egyik lábát
előrecsúsztatta, és kifordította, ahogy azt a balett-táncosnők csinálják alapállásban, fiatalságom
szépséges szépe, akiről már rég megfeledkeztem. Egész testét pézsma és pomádéillatú olajos
verejték borította, valahányszor megsimogattam, mindig friss vaj érződött az ujjaimon,
szarvasfaggyú szaga volt, mindig ugyanabban a levesekkel és mindenféle mártásokkal összekent
konfekcióruhában járt, és ennek a ruhának a háta tele volt mésztől meg korhadt fától származó
foltokkal, ahogy a korhadt gerendákat és deszkákat hordta nekem a házbontásokból, emlékszem,
hogyan találkoztam először ezzel a cigánylánnyal, a háború vége felé történt, mikor egyszer
hazafelé mentem a kocsmából, hozzám csapódott, és állandóan követett, a vállam felett
beszélgettem vele, mindig a hátam mögött maradt, sohasem hagyta, hogy bevárjam, vagy hogy
elém kerüljön, nesztelen cipőben tipegett mögöttem, igen, kijöttem a Horkytól, és a
kereszteződésnél mondom, Isten veled, nekem már mennem kell, de ő azt mondta, hogy neki is

arra kell mennie, amerre elindultam, befordultam hát a Ludmilla utcába, és a végén mondom,
akkor hát Isten veled, nekem haza kell mennem, de ő azt mondta, hogy ugyanabba az irányba
megy, és így direkt elmentem egészen a Zertváig, és kezet nyújtottam neki, hogy haza kell
mennem, és ő azt mondta, hogy ő is arrafelé tart, amerre én, mentünk hát, és ott lent, az
Örökkévalóság gátján mondom, hogy már az utcánkban járunk, és hogy búcsúzom, ő pedig, hogy
ugyanarra megy, mint én, és így értem a házunk előtt álló gázlámpa alá, hát Isten veled, én már a
házunk előtt állok, és ő azt mondta, hogy ő is itt lakik, így hát kaput nyitottam, és előreengedtem,
de ő nem akart, lépjek csak be én elsőnek a sötét folyosóra, így hát beléptem, még három bérlő
lakott itt, felmentem a lépcsőn az udvarra, és az ajtómhoz léptem, és miután kinyitottam,
megfordultam, és mondom, Isten veled, én már itthon vagyok, ő meg azt mondta, hogy ő is itthon
van, és bejött hozzám, és velem aludt az egyetlen ágyban, és mire felébredtem, már el is tűnt,
csak az ágy széle volt tőle meleg. És így direkt csak éjszaka jártam haza, de alighogy a lépcsőhöz
értem, láttam, hogy ott ül az ajtó előtti lépcsőn, láttam, hogyan fekszenek a bontásból származó
fehér deszkák és felaprított gerendák az ablak alatt, és amikor ajtót nyitottam, mint egy macska,
úgy emelkedett fel és surrant be a szobácskába, és azután egyre csak hallgattunk, én a nagy
kancsóval sörért mentem, öt liter sört hoztam, a cigánylány addig begyújtott a tűzhelybe, egy
öntöttvas sparheltbe, amelyben akkor is lobogott a láng, ha a kis ajtó nyitva volt, mert ennek a
szobácskának nagy kéménye volt, valamikor egy boltíves kovácsműhely volt itt, a cigánylány
főzött, mindig ugyanazt, paprikás krumplit lókolbásszal, azután a sparhelt nyitott ajtajánál ült,
rakta a tüzet, és az öle tele volt sárga fénnyel, és a vállát, nyakát és állandóan változó profilját
arany verejtékcsík ölelte körül, merthogy melege volt, és én ruhástul az ágyra heveredtem, fel-
felkeltem, hogy húzzak egyet a kancsóból, és amikor meghúztam, odanyújtottam a
cigánylánynak, két kézzel fogta azt a gigantikus kancsót, és amikor ivott, hallottam, hogyan
mozog a gégéje, és hogy halkan nyöszörög, mint valami távoli szivattyú, eleinte azt hittem, hogy
csak azért rakja a tüzet, és fűti állandóan a tűzhelyet, hogy engem megnyerjen, de ez benne volt,
benne volt ez a tűz, tűz nélkül tán élni sem tudott volna. Így éltem ezzel a kis cigánylánnyal, és
tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy hívják, ő sem tudta, nem volt rá szüksége, nem akarta
tudni, hogyhogyan hívnak engem, ilyen csöndesen és szótlanul találkoztunk esténként, sohasem
adtam neki kulcsot, mindig várt rám, néha direkt, hogy próbára tegyem, csak éjfél után jöttem
haza, mikor ajtót nyitottam, hirtelen egy árnyék suhant el mellettem, és én tudtam, hogy a
cigánylány már a szobámban van, és mindjárt gyufát gyújt, meggyújtja a papírt, és a kályhában
lobogni, pattogni kezd a tűz, szüntelenül emésztve azokat a fadarabokat, melyekből a cigánylány
egész hónapra valót hordott az ablak alá. És mikor csöndben ettünk a villanykörte fényénél,
láttam, hogy a cigánylány tördeli a kenyeret, valahogy úgy, mintha az oltáriszentséget fogadná
magába, azután összeszedi a morzsákat a szoknyájáról, és szertartásosan a tűzbe dobja. És utána
hanyatt feküdtünk, és néztük a plafont, melyen tompa árnyékok és derengő fények mozogtak, a
villanyt már rég leoltottuk, és mikor az asztalon álló kancsóért mentem, mintha egy algákkal és
moszatokkal teli akváriumban lépkedtem volna, mintha sűrű erdőben jártam volna holdvilágos
éjszakán, úgy cikáztak az árnyékok, és mikor ittam, mindig megfordultam, és néztem a meztelen
cigánylányt, ahogy ott fekszik, és engem néz, a szeme fehérje világított, sokkal jobban láttuk
egymást a sötétben, mint a vakító fényben, én különben is szeretem az alkonyatot, ez volt az
egyetlen olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy valami nagy dolog történhet, naplemente után
az alkonyatban minden szebb, minden utca, minden tér, estefelé az emberek mind szépek, akár az
árvácskák, még olyan érzésem is volt, hogy én is jóképű férfi vagyok, szerettem nézni magam a
tükörben, szerettem látni lépkedő tükörképemet a kirakatok üvegében, sőt amikor alkonyat után
végigsimítottam az arcomat, úgy találtam, hogy bőrömön egyetlen ránc sincs, sem a szám körül,
sem a homlokomon, hogy az alkonyattal az a napszak köszönt be, melynek szépség a neve. A















főnököm, aki az iroda mögötti mosdóban zuhanyzott, azt mondta nekem tusból zubogó víz alól,
hogy nem vesződik velem tovább, hogy már jelentést tett rólam az igazgatóságon, hogy a
rendelkezésükre bocsát, hogy menjek máshová hulladékpapírt bálázni. Ültem egy ideig, és
hallgattam, hogyan törülközik a főnököm a frottírkendővel, hallottam, miként zizegnek szürke
szőrszálai, és egyszerre csak vágy fogott el Mancinka után, aki már többször is megírta, hogy
most Klánovicében lakik, és hogy jöjjek, látogassam meg. Így hát felhúztam koszos lábamra a
zoknit, és kimentem az utcára, siettema buszhoz, és már sötétedett, és én melankolikus
hangulatban leszálltam az erdei városkában, kérdezősködtem Mancinka címe után, és végül ott
álltam a szürkületben az erdei villa előtt, mögötte a lenyugvó nap, kinyitottam a kiskaput, és
senki sem volt a folyosón és az előszobában és a konyhában és a szobákban sem, kimentem a
nyitott ajtón a kertbe és ott még jobban megijedtem, mint délelőtt Bubnyban. A borostyánszínű
égbolttal és a nagy vörösfenyőkkel szemben, melyek mögött lassan hanyatlott a látóhatár alá a
nap, egy hatalmas angyalszobor magasodott, egy akkora szobor, mint a Cech-emlékmű a Cech
parkban Vinohradyban, és ehhez a szoborhoz egy létra volt támasztva, és a létrán egy öregember
állt világoskék köpenyben, fehér nadrágban és fehér cipőben, egy kis kalapáccsal szép, női fejet
formázott a kőbe, szinte már nem is nőt vagy férfit, hanem egy mennybéli androgin angyalt,
akiben már nemiség sincs, tehát házasságra sem alkalmas, láttam, hogy ez az öregúr sűrűn
nézeget lefelé, hát ott ült egy karosszékben az én Mancimkám, kezében egy rózsát tartott, és azt
szagolgatta, az idős férfi elleste a vonásait, és ügyes vésőjével és könnyed kalapácsütésekkel
átvitte őket a kőbe, Mancinka haja már ősz volt, de olyanra vágatta, mint a javítóintézeti lányok,
amolyan fiús frizura volt, mint valami sportolóé, mint egy átszellemült atlétanőé, az egyik szeme
lejjebb volt, és ez fennkölti külsőt kölcsönzött neki, sőt úgy rémlett, mintha kicsit bandzsítana, de
én láttam, hogy ez nem szemhiba, hanem csak egy elmozdított szem, amely valóban
megpillantotta a végtelenség küszöbét, s most rendületlenül átnéz rajta az egyenlő oldalú
háromszög kellős közepébe, magának a létezésnek a szívébe, hogy ez az ő bandzsí szeme az örök
romlás üzenete a gyémántban, ahogy azt egy katolikus egzisztencialista olyan szépen
megfogalmazta. És én villámsújtottan álltam, de a legjobban a szobor két nagy fehér szárnyát
csodáltam, akkorák voltak, mint két fehér almárium, ezek a szárnyak ezek a szárnytollak mintha
mozgásban lettek volna, mintha Mancinka könnyedén mozgatta volna őket, mintha fel akart
volna röppenni, vagy egy másodperccel ezelőtt szállt volna le mennybéli repülése után, most saját
szememmel láttam, hogy Mancinka, aki irtózott az olvasástól, aki nem olvasott el egyetlen
tisztességes könyvet sem, vagy ha mégis, akkor is csak azért, hogy elaludjon, most, életútjának
végén odáig vitte, hogy szent lett...

Leszállt a sötétség, és beköszöntött az éjjel, de az öreg művész még mindig a fehér létrán állt,
melyen fehér cipője úgy világított, mintha a mennyből lógna alá, Mancinka odanyújtotta langyos
kezét, és belém karolt, és azt mondta, hogy az öregúr az utolsó szeretője, az utolsó láncszem a
férfiak sorában, akikhez valaha is köze volt, hogy ez az a szeretője, aki már csakis és kizárólag a
lelkével szereti, így hát kárpótlásként emlékművet farag neki, melynek, amíg él, a kertjében fog
örülni, halála után pedig a sírján áll majd mint nehezék a koporsóján. És miközben az öreg
művész az előbukkanó hold fényében, mely megvilágította vésőjének útját, a létrán állva
küszködött az arckifejezéssel, Mancinka végigkalauzolt a villáján, a pincétől a padlásig, és halk
hangon arról mesélt, hogy hogyan jelent meg neki egy angyal, és ő engedelmeskedett a szónak,
és felszedett egy kubikost, és az utolsó pénzén vett egy telket az erdőben, és ez a kubikos kiásta
az alapokat, és vele hált a sátorban, azután ő szélnek eresztette; és felszedett egy kőművest, és ez
a kőműves is vele hált és szeretkezett a sátorban, és fölhúzta az összes falat, és utána Mancinka
felszedett egy ácsot, és ez az ács elvégezte az építkezésen az összes ácsmunkát, és éjjel; már a
szobában, egy ágyban aludtak, Mancinka őt is szélnek eresztette, és felszedett egy bádogost, aki

ugyanabban az ágyban hált vele, mint az ács, de megcsinálta az összes bádogosmunkát, hogy
aztán dolgavégeztével őt is szélnek eressze, és felszedjen egy tetőfedőt, aki az ágyban
szeretkezett vele, és mellesleg befedte a tetőt palatáblákkal, hogy azután őt is szélnek eressze, és
felszedjen egy vakolót, aki az összes falat és plafont bevakolta, és ezért éjszaka egy ágyban hált
vele, hogy azután őt is szélnek eressze, és felszedjen egy asztalost, aki megcsinálta a bútorait, és
így Mancinka ágybéli szerelemmel és azzal, hogy a cél mindig a szeme előtt lebegett, felépítette
ezt a kis villát, és ráadásul felszedett egy művészt, aki plátói szerelemmel szereti őt, és ezenfelül
Isten képviseletében építi és faragja Mancinka angyalszobrát; így tértünk vissza oda, ahonnan
elindultunk, egy kört írtunk le Mancinka életében, és a fehér cipők és a fehér nadrágszárak
elindultak lefelé a létrán, míg a világoskék köpeny beleolvadt a holdfényes éjszakába, mintha az
égből szállnának alá, úgy értek földet a fehér cipők, és az ősz öreg kezet nyújtott, és azt mondta,
hogy Mancinka mindent elmesélt neki rólam és magáról, hogy Mancinka olyan, mint a Múzsa,
hogy Mancinka olyan termékennyé tette, hogy a magasabb lehetőségek képviseletében képes
kifaragni egy gigantikus, gyöngéd angyalt...

Az utolsó vonattal tértem haza Klánovicéből, és holtrészegen, ruhástul feküdtem az ágyamra a
baldachin alá, amely fölött két tonna könyv magasodott, feküdtem és láttam, hogy Mancinka,
anélkül hogy akarta volna, azzá vált, amiről soha nem is álmodott, hogy azok közül az emberek
közül, akikkel életem során találkoztam, Mancinka vitte a legtöbbre, míg én ellenben, aki
állandóan olvastam, és a könyvekben kerestem az útmutatást, én ellenem a könyvek
összeesküdtek, és egyetlen mennyei üzenetet sem kaptam, miközben Mancinka gyűlölte a
könyveket, és azzá vált, aki volt, azzá vált, akiről írni szoktak, sőt még annál is többé, fölröppent
szárnyain, melyek, amikor elutaztam, úgy világítottak a holdfényben, mint egy empire kastély két
kivilágított ablaka az éjszaka mélyén, és ezeken a szárnyakon Mancinka messzire fújta magától a
mi love storynkat és szalagjaival és pántlikáival együtt az ürülékét is, amit maga mögött szállított
a sílécén az Aranydomb lábánál álló Hotel Renner társasága elé...

7.

Harmincöt évig préseltem hulladékpapírt a hidraulikus présen, harmincöt évig azt hittem, hogy
mindig úgy fogok dolgozni, ahogy dolgozom, hogy ez a prés majd velem együtt megy nyugdíjba,
csakhogy már három nappal azután, hogy megpillantottam a gigantikus prést Bubnyban,
álmaimnak pont az ellenkezője vált valósággá. Beértem a munkahelyemre, és két ifjonc állt ott,
felismertem őket, hogy a szocialista brigád tagjai, úgy voltak öltözve, mintha baseballt
készülnének játszani, narancssárga kesztyű, narancssárga sildes sapka és kék, mellig érő
kezeslábas, pántjai alatt zöld garbó. A diadalmas főnök lehozta őket a pincémbe, a présemre
mutatott, és ezek az ifjoncok rögtön otthon érezték magukat, tiszta papírt tettek az asztalra, rá két
tejesüveget, és én ott álltam lesújtva és megalázottan, stresszhelyzetben voltam, és hirtelen
testben és lélekben rádöbbentem, hogy már sosem leszek képes alkalmazkodni, hogy ugyanabban
a helyzetben vagyok, mint annak a néhány kolostornak a szerzetesei, akik, mikor megtudták,
hogy Kopernikusz más kozmikus törvényeket fedezett fel, mint amik eddig érvényben voltak,
hogy a Föld nem a világmindenség közepe, hanem fordítva, hát ezek a barátok tömegesen
öngyilkosságba menekültek, mert nem tudtak más világot elképzelni, mint amelyben és amely
által addig éltek, A főnök azt mondta, hogy söprögessek az udvaron, vagy segítsek; vagy felőle
ne csináljak semmit, mert a jövő héten már tiszta papírt kell báláznom a Melantrich nyomda alatti
pincében, nem fogok bálázni semmi mást, csak tiszta papírt. Erre már káprázni kezdett a szemem,
hogy én, aki harmincöt évig báláztam a papírzúzalékot és makulatúrát, én, aki nem tudtam
meglepetések nélkül élni, hogy bármely pillanatban; mintegy jutalomként, kihalászhatok az
undorító papírok közül egy szép könyvet, én menjek bálázni a szeplőtelen, embertelenül tiszta
papírt. És ez a hír a pincelépcső aljára lökött, és úgy ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség,
teljesen leforrázva ettől a hírtől, kezem térdem között lógott, megtört mosollyal néztem azt a két
ifjoncot, akik semmiről sem tehettek, mert nekik azt mondták, hogy menjenek a Spálená utcába
papírt préselni, és ők mentek, mert ez volt a kenyerük, a feladatuk, láttam, hogyan hányják
villáikkal a hulladékpapírt a teknőbe, és nyomkodják a zöld és a piros gombot, és én azzal a hiú
reménnyel csitítottam magam, hogy ez az én gépem sztrájkolni fog, hogy beteget jelent, hogy úgy
tesz, mintha berágódtak volna a kerekei és áttételei, de az az én hidraulikám is egészen
másképpen dolgozott, úgy mint ifjúkorában; teljes gőzzel dübörgött, sőt mikor a fordulóponthoz
ért, még csilingelt is egyet; és az első bálától kezdve állandóan csilingelt, mintha engem nevetne
ki, mintha azt jelezné, hogy csak most, a szocialista brigádtagok keze alatt bontakoztatja ki összes
képességét és lehetőségét. És el kellett ismernem, hogy ezek a fiatalok két óra múlva már úgy
mozogtak a pincémben, mintha évek óta itt dolgoznának, felosztották egymás között a munkát, az
egyik ifjonc felmászott a plafonig tornyosuló halomra, a kampóval egyenesen a teknőbe húzgálta
a hulladékpapírt, és egy óra múlva újabb öt bálával készültek el ezek a fiatal melósok, és a főnök
percenként odajött az udvar kövezetén lévő nyíláshoz, lehajolt, és dundi praclijával színpadiasan
tapsolt, és kiabált, és közben engem nézett... Bravó, bravisszimó, legények! Én pedig lehunytam
a szemem, és el akartam menni, de a lábam nem engedelmeskedett, megbénultam ettől a
szégyentől, teljesen leforrázott a gépem ezzel az undok, csilingeléssel, ami arra figyelmeztetett,
hogy a présfal nyomása rögtön eléri a maximumot, és a préspofa leáll. És amikor a villa
megcsillant a levegőben, láttam, hogyan repül a teknőbe egy könyv, és felálltam, és kivettem ezt
a könyvet; letöröltem az ingemmel, egy pillanatra a keblemre vontam, melegített, bár hideg volt,
úgy szorítottam magamhoz ezt a könyvet, mint anya a gyermekét, mint ahogy Husz János mester
szobra szorítja magához a Bibliát Kolín főterén, olyannyira, hogy az a Biblia félig a szent testébe

ékelődik, néztem ezt a két ifjoncot, de ők úgy néztek a könyvre, mintha mi sem történt volna, és
én összeszedtem magam, és a borítóra néztem, és igen, egy gyönyörű könyv volt, Charles
Lindbergh írta arról, hogy hogyan repülte át elsőként a világon az óceánt. És mint mindig, most is
rögtön eszembe jutott Frantík Sturma, a Szentháromság-templom sekrestyése, aki gyűjtött
minden repülésről szóló folyóiratot és könyvet, mert meg volt győződve róla, hogy Ikariosz Jézus
előfutára volt, s csak annyi köztük a különbség, hogy míg Ikariosz a mennyből a tengerbe
taszíttatott, addig Jézust egy száznyolcvan tonna tolóerejű Atlasz rakéta röpítette föld körüli
pályára, ahol a mai napig is uralkodik. Mondom magamban, ma viszek utoljára Frantík
mikrobiotikus dolgozószobájába könyvet arról, hogy hogyan győzte le Lindbergh az óceánt.
Aztán vége az apró örömöknek. Kitámolyogtam az udvarra, a főnök ragyogott, és Hedvickát, a
fiatal elárusítólányt mérte, mint mindig, most is előbb a gyűjtött papírral s utána Hedvickát
magában, a főnök elemében volt, mint én a könyvekért, úgy bomlott a főnök a fiatal lánykákért,
mindegyiket, pont úgy, mint Hedvickát, először csomaggal együtt, majd anélkül mérte meg,
minden lányról feljegyzést készített, felírta a súlyukat, hancúrozott ezekkel a lányokkal, és
közben se látott, se hallott, derékon kapta a lánykákat, és úgy igazgatta őket a mérlegen, mintha
le akarná őket fényképezni, minden alkalommal minden lánynak elmagyarázta a Berkei mérleg
mechanizmusát, és közben a derekukat és a mellüket fogdosta, és mindig, amikor rábökött a
mutatóra, pont úgy állt, mint most Hedvickával, a lány mögött állt, és fogta a csípőjét, és fejét
hátulról a lány hajába fúrta, és kéjesen beleszagolt, álla a lány vállán nyugodott, és így bökött a
mutatóra, hogy aztán félreugorva és a mérleg karját lecsapva örvendezzen és gratuláljon, haazt
látta, hogy Hedvicka semmit sem hízott, és testsúlyát beírta a noteszába, majd két kézzel segített
a lánynak lelépni a mérlegről, és megint a derekát fogta, és így kiáltott: Hoplá, és mint valami
szekérről, úgy emelte le a lányt, és közben a keblét szagolgatta, és mint mindig, ezúttal is
megkérte, hogy most viszont fizetségképpen Hedvicka mérje le őt, és e közben a mérés közben a
főnök az udvar plafonjára üvöltött, és lelkesen bőgött, mint egy öreg szarvas, amely fiatal sutát
lát, és most Hedvickának kellett felírni a főnök súlyát egy sehova se nyíló ajtó félfájára. Az
udvaron és az átjárón át kimentem a napfényre, de számomra ma mindenütt félhomály volt,
amikor beléptem a templomba, Frantík Sturma egy ronggyal úgy fényesítette a mellékoltárt, mint
valami gépet, világosan kimutatta, hogy gondolatban valahol máshol jár, neki is félresikerült az
élete, Frantík Sturma hobbija az újság volt, helyi hírecskéket írt lábtörésekről, és specialitása a
hétfői tudósítás volt mindenféle verekedésről és garázdaságról, amely delíriumban torkollott, és a
garázdák kórházba vagy rabszállítón a rendőrkapitányságra való szállításával végződött, írt a
Cseh Szóba, az esti lapokba, és nem akart semmi mást csinálni, mint ezekről a verekedésekről
írni, de az apja sekrestyés volt, és amikor meghalt, Frantík lépett a helyébe, sekrestyéskedett, de
lélekben tovább írt az Ó és az Újváros összes részeg garázdájáról, és amint volt egy kis ideje,
rögtön félrevonult parókiabéli parányi szobájába, beült a kiselejtezett püspöki karosszékbe,
előhúzott egy repülésről szóló könyvet, és meghatottan olvasott az új repülőkről és
repülőkonstruktőrökről. Biztos, hogy Frantíknak több mint kétszáz ilyen kötete volt, és amikor
átadtam neki a pincémben talált könyvet, Frantík megtörölte a kezét, és ahogy elmosolyodott, hát
rögtön tudtam, hogy ilyen könyv még nincs a kis mikfobiotikus könyvtárában, rám nézett, és én
láttam, hogy tekintete egész lényemet átöleli; még a szeme is könnybe lábadt a meghatottságtól,
és én tudtam, hogy pincém kicsi, apró örömeinek szép korszaka véget ért, és hogy már sohasem
örvendeztetem meg Frantík Sturmát.

Így álltunk a két nyomorék angyal szárnya alatt, melyek egy láncon lógtak a mellékoltár fölött,
de nesztelenül kinyílt az ajtó, és zajtalan léptekkel bejött a pap, és szárazon azt mondta, hogy
Frantík öltözzön ministránsruhába, mert utolsó kenetet kell feladni. Kimentem hát a napfényes
délelőttbe, megálltam a Szent Tádé alatti térdeplőnél, egy ideig álldogáltam, és láttam magamat,

ahogy itt imádkozom, hogy kérem Tádét, hogy intézze el nekem az égben, hogy azok a szörnyű
teherautók, melyek az udvaromra hordták azokat az undorító papírokat a vágóhidakról és a
hentesektől, boruljanak a Moldvába a rakománnyal együtt, eszembe jutott, hogy amikor még
szívesen bolondoztam, a pincében talált csillagokat felragasztottam a kalapomra, és így
térdepeltem, és hallottam, hogy az arra járó volt bérháztulajdonosok hangosan megjegyzik...

Haladunk, a munkások a kereszthez menekülnek. Így álltam hát, szemembe húzott kalappal, és
egyszerre csak az az ötletem támadt, hogy letérdelek, hogy utolsó lehetőségként imádkozom
egyet, és megkérem Szent Tádét, hogy tegyen csodát, mert már csak a csoda segíthet vissza a
présemhez, a pincémbe, a könyveimhez, melyek nélkül nem tudok élni, már-már letérdeltem,
amikor nekem jött az esztétikaprofesszor, szemüvege úgy csillogott a napfényben, mint két üveg
hamutartó, és mint mindig, mélységes zavarban állt előttem, kezében aktatáska, és mint mindig,
amikor kalap volt rajtam, így szólt: Hogy van a fiatalember? És én elgondolkoztam, és azt
mondtam, hogy sehogy. Az istenért, csak nem beteg? Ijedt meg a professzor. Mondom, nem
beteg, de megmondom magának kerek perec, vége a Rutt-cikkeknek, vége az Engelmueller
recenzióknak... mondtam, és levettem a kalapomat, és az esztétikaprofesszor úgy megrémült,
hogy a térde megroggyant, és rám mutatott, és felkiáltott... Maga az a fiatal és maga az öreg is?
Föltettem a kalapomat, a szemembe húztam, és keserűen mondtam... Én, vége a régi Nemzeti
Politikának, vége a Nemzeti Lapnak, kirúgtak a pincéből, érti? És egy házszámmal odébb álltam,
udvarunk bejáratához, ahová harmincöt évig jártam.

A professzor körülugrált, és futkosott körülöttem, karon ragadott, egy tízkoronást csúsztatott a
tenyerembe, azután még egy ötöst, néztem azt a pénzt, és keserűen mondtam... Hogy jobban
menjen a keresés? És a professzor vállon ragadott, szeme a tíz dioptria mögött akkora volt, mint
egy lóé, bólogatott a szemüvegével, és. dadogva mondta... Igen, hogy jobban menjen a keresés.
Mondom, a keresés, de mit keressek? Ő pedig már tökéletesen összezavarodva mondta... Valami
más boldogságot... suttogta, és meghajolt, és először hátrált, és csak azután fordult meg, és úgy
távozott, mint egy szerencsétlenség színhelyéről. És amikor befordultam a kapualjunkba, és
meghallottam, milyen vidáman csilingel az az én présem, olyan vidáman, mint egy részeg
násznéppel sikló szán, nem tudtam továbbmenni, már látni se bírtam a présemet, sarkon
fordultam, és kimentem az utcára, a nap elvakított, és én csak álltam, és nem tudtam, hová is
menjek, a viharban egyetlen olyan könyv szövege sem sietett a segítségemre, melyre esküdtem,
álltam hát, és odaballagtam Szent Tádéhoz, a térdeplőre rogytam, arcomat a tenyerembe
temettem, és tán elaludtam, tán elbóbiskoltam, tán elkábultam, vagy tán már belezavarodtam a
rajtam esett sérelembe, tenyeremet a szememre szorítottam, és láttam, hogyan nőtt az én
hidraulikus présem minden óriás prések óriásává, láttam, hogy olyan hatalmas, hogy négy fal
körülfogja és bekeríti egész Nagy-Prágát, láttam, hogyan nyomtam meg a zöld gombot, és az
oldalfalak mozgásba lendültek, akkorák voltak, mint egy völgyzáró gát, láttam, hogyan dőlnek
össze az első panelek, és a falak, akár az egérkék a présemben, könnyedén nyomulnak előre,
egyre csak előre, és minden irányból maguk előtt tolnak mindent, ami az útjukba áll,
felülnézetből láttam, hogy míg Prága központjában az élet a megszokott mederben folyik tovább,
addig gigantikus présem pofái egész peremvidékeket söpörnek el és rombolnak le, és falai
összehangoltan tolnak mindent a központ felé, stadionokat, templomokat, középületeket látok,
látom, hogy az összes utca és utcácska, hogy minden összedől, hogy apokaliptikus présem falai
elől egyetlen egér sem menekülhet, most azt látom, hogy miként dől le a vár, és a másik oldalon
hogyan omlik be a Nemzeti Múzeum kupolája, hogyan duzzad fel a Moldva vize, de az én
hidraulikus présem ereje olyan iszonyú, hogy mindez nem jelent számára nagyobb akadályt, mint
a papírhulladék az udvarom alatti pincében, látom, hogy az óriás gép falai most felgyorsulva
tolják maguk előtt mindazt, amit már elpusztítottak, látom magamat, ahogy rám omlik a













És amikor diadalmas nevetése néhányszor belesüvöltött az éjszakába: hahahahaháá-ááá!, az
utolsó ráncok is visszahúzódtak a füle mögé, a tébolyodott erők ellobbantak, és a munkanap
lezárult, hogy a delíriumos álmodozás és a felnagyított álmok más síkjain és rendszereiben
folytatódjon. Akkoriban, negyed évszázada, mikor éjszakánként a naplóját írta, Vladimír az
ellentétek erkölcsi helyzetében vergődött; összeszorult torokkal gargarizálta át magát a briliáns
asszociációktól az anyag valódi mozgásáig. Az új képzőművészeti eljárások sejtése és látása
fokozta, Vladimír agresszivitását, mellyel hosszúra nyúlt ifjúságából az érett férfikorba
törekedett, amely még nem köszöntött rá. Akkoriban, nem tudván egyetlen ugrással eljutni az
anyag belső, képzőművészeti szerkezetéig, azaz a szubjektív individualitásból áttörni az
általánosságba és objektivitásba, olyannyira szenvedett a hipochondriától és a hisztériától, hogy a
helyzeteket és eseményeket a testi erőszak és a becsületsértés határáig élezte.

Akkortájt leveleiben szándékosan provokálta barátait, hogy azután bekövetkezzen a
megbékélés és az eredeti állapothoz való visszatérés, hogy létrejöjjön egy magasabb rendű
identitás szintézise, melyet a teremtő Vladimír újra kettévágott, hogy az új hasadással egy
magasabb alkotói és emberi megismeréshez jusson, pszichopatológiával a pszichológiához.
Akkoriban, negyedszázada, amikor Vladimír éjszaka a naplóját írta, én a szomszéd szobácskában
laktam egy volt kovácsműhelyben, és én is be-betörtem az írás és a megértés más területeire,
leegyszerűsítve a pszichikai automatizmust realizmussal, az élményhez és az eseményhez való
visszatéréssel próbáltam felülmúlni.

Hangosan veszekedtünk akkoriban Vladimírral, mindegyikünk a maga szobájának küszöbén
állva, vödörnyi mosogatólével öntögettük le egymást, májjal és belekkel csapkodtuk a másik
arcát; melyeket egymásból téptünk ki, nemcsak a bevágott ajtók mögött üvöltöztünk tovább a
másikra a falakon át, hanem egész háztömbökön keresztül, Zizkovból Liben-be és vissza,
anélkül, hogy tudtuk volna, hogy két malomban őrölünk. Ez idő tájt Vladimírka jobbnak látta
eldugni a fejszémet, én meg az ő konyhakését zártam el. De aki azt hiszi, hogy nem szerettük
egymást, téved. Huszonnégy órával a pszichikai pogrom után már újra együtt nyakaltuk a sört, és
Vladimírka elbűvölte a Sörözőket, és azokat is bevonta nyelvi és gesztuscsemegéibe, akik az
utcán át jöttek kancsóval sörért, és papucsban álltak a söntésben.

Azután az esti és éjszakai külvárost jártuk, lassan visszatértünk az állandóan bennünk munkáló
képzőművészetei problémákhoz, a Prazaekából vagy a Várhegyről bámultuk Prágát, szemünk az
éjszakai Prága visszfényeitől csillogott; hogy azután Vladimír szobájában tovább tápláljuk a
villanyfénnyel felcicomázott metropolis gigantikus, megfoghatatlan képeit... egy pillantással
Vladimír mikroszkópjába, amely mindig fellelkesített bennünket törvényszerű mozgásával a
milliárd falú anyagban. És a fejszém újra az előszobában állt, és Vladimír konyhakése
barátságosan feküdt az asztalán.

Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, szeretetének és haragjának
szélsőséges ritmusát éppúgy rázúdította a képzőművészeti iskolabéli diáktársaira, az anyjára, a
munkástársaira és a főnökeire, mint ahogyan velem élt az Örökkévalóság útja 24. alatt. Általában
az emberekhez való viszonyának mozgásképe a sinusgörbe volt, ár és apály, fekete és fehér.

Ilyen őrülten szeretett és terrorizált mindenkit, akivel találkozott, mert szívesebben
mutatkozott háborodottnak, mint kispolgárnak. Egon Bondy, a költő, aki gyakran meglátogatott
minket, valahányszor Vladimír a naplójából olvasott fel neki, kis cipőcskéjének a talpával a
padlóra dobbantott, és így kiáltott: Kurva fix! Nekem egy egész teret kell feltúrnom a
kisujjammal, amíg egy ilyen képet találok! Ez itten meg százával rázza ki őket a kabátujjából!

Vladimír, az istenért írjon verseket! Kurva fix! És Vladimír együgyűen mosolygott, hajtincsei
a homlokába hullottak, mosolygott, és ragyogott a boldogságtól, mert bizonyos pillanatokban
Vladimír olyan fogékony volt az elérzékenyülésre és a dicséretre, hogy egy gyerekre hasonlított;

aki most pillantotta meg a karácsonyfát. És mivel Bondy örökké rettegett, hogy este az összes
kocsma bezár, hát ez esetre lavórokban és kannákban már délután felhordtuk a sört.

Ha Vladimírnak jókedve volt, amint kimentünk az utcára, olyan magasra lendítette a lábát,
hogy cipőtalpát a gázlámpa oszlopához láncolt létra legfelső fokára tette. És a majd kétméteres
Vladimír ebben a pózban kötötte meg a cipőfűzőjét, és Egon a behajlított térde alatt sétált, és így
kiabált felfelé: Kurva fix! Ha ezt elmesélem a Zbynék Fisérnek, odalesz az örömtől! És Vladimír,
hogy a járókelők tökéletesen elteljenek ezzel az eseménnyel, ott tartotta a cipős lábát közvetlenül
a lámpa alatt. Ez a cipőfűzögetés különösen este volt szép, a gázlámpa megvilágította Vladimír
kócos hajának göndör gyűrűcskéit, és az emberek megálltak, és elakadt a szavuk.

Egyáltalán, a lépkedő Vladimír egy égő gázlámpára emlékeztetett, ugyanolyan karcsú volt, és
az arca már messziről magára vonta a járókelők tekintetét.

Akkoriban, majd negyed évszázada, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, egy
csoportot hozott létre a ÖKD tanoncaiból, akiknek megmagyarázta és azután meg is tanította,
hogyan lehet könnyen egész foltsorozatokat és készleteket előállítani, melyekbe azután bele lehet
helyezni az azonos formákat: így aztán azt, amit Vladimír nem tudott elérni a barátainál, hogy
alapítsanak egy klánt, egy képzőművészeti társaságot, pótolta ez a tanonccsoport, amellyel
munka után eljárt Vysoéanyba, a Gesztenyéhez címzett kocsmába. Érthetetlen volt, ahogy
Vladimír adni tudott magából ezeknek a fiatalembereknek. Bárki kérte, még ha tréfából is,
Vladimír azonnal nemcsak hogy kimerítő előadást tartott róla, hogyan alkotja grafikáit, de levelet
is írt mindenkinek, ugyanolyan lelkesedéssel és tudományos alapossággal, mintha Vondrácek
professzornak írna. És amikor a tanoncoknak már haza kellett menniük, Vladimír tovább
magyarázott azoknak a vendégeknek, akik odaültek hozzá, és megint csak ugyanazzal a
türelemmel és pontossággal oktatta a sörözőket, hogy bár nem lehet mindenkiből művész, de
mindenki, akinek csak kedve támad, kiegészítheti azt, amit a foltokban lát.

Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, egy fiatal asztalossal, Kaifr úrral
lakott, aki, mihelyt hazajött a munkából, megfésülte pomádés haját, lefeküdt az ágyra, és
elszenderedett, gyakran láttam, ahogy Vladimír a felgyújtott lehúzós lámpa alatt térdel, mert a mi
lakásunkba sohasem sütött be a nap, így hát nappal is világítani kellett, Vladimír hajtincsei úgy
csillogtak a villanykörte fényében, mint a rézforgácsok, és Vladimír a varázslatos anyagról
beszélt és annak tükröződéséről az emberi agyban, bár Kaifr úr mélyen aludt.

És ennek ellenére néhány hónapos explozionalista oktatás után Kaifr úr egy kazettás
szekrénykén kezdett dolgozni a szíve hölgyének szánta – melynek tetejét végül tizenkét,
furnérlemezből készült képpel díszítette, és a furnér füstszerű bizonytalanságát ecsettel olyan
formákká egészítette ki, amilyeneket bennük látott. Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a
naplóját írta, gyakran fölhozta a lakására egyik barátját, Bouset, aki az idő tájt a gáton dolgozott,
ahonnan olyan fáradtan tért haza, hogy ő is inkább feküdt és szundikált, mintsemhogy kéjesen
elmerüljön a képzőművészetben, ahogyan azt Vladimír szerette volna. Ezért hát fölhozta egy
másik barátját, Pithartot, és ez a grafikus éjjel-nappal a grafikáin dolgozott, lemezekbe metszette
őket, és alátétnek egy hatalmas vaslapot használt, amely az éjszaka más-más szakában esett le az
asztalról, és nemcsak az egész épületet, hanem az utcát is megremegtette, úgyhogy a bérlők
minden éjjel felkeltek, és hálóingben rohangáltak a gangon, annyira megrémültek attól az iszonyú
ütődéstől. Egyedül Vladimír nevetett, még örült is az ilyen váratlan fölébredéseknek, mert
Vladimír imádta a malőröket és katasztrófákat, sőt Vladimír vonzotta a szerencsétlenséget,
mindig megtisztelve érezte magát attól, ami másokat félelemmel és iszonyattal töltött el. Én pedig
akkoriban eljártam lakása ablaka alá, újra és újra benéztem, és amikor lefeküdtem, nem tudtam
elhinni, amit Vladimír szobájában láttam, és ismét odamentem és benéztem, és a látvány szinte
mindig ugyanaz volt. Vladimír a lehúzós lámpa alatt térdelt, és előadást tartott az alvó Kaifr

úrnak és barátjának, Bousének az explozionalizmusról, esküdözött, ütemesen mozgatta a
fejszémet, amely pont úgy csillogott, mint szőkés haja gyűrűs fürtjei. Eljártam az ablaka alá, és
láttam, hogyan hallgatja két barátja, de az alvás valami másféle jelzésrendszerével. Egyedül
Pithart dolgozott, figyelmesen metszette hatalmas, realista grafikáit. Néha felbukkant egy szép,
bőrkabátos lány is, egy tarisznyában ételt hozott Pithartnak, így hát a fejsze élén kívül
alumíniumkanalak is mozogtak a szoba fényében és félhomályában, miközben a hatalmas vaslap
élei vészjóslóan csillogtak, mintha azon töprengenének, hogy az éjszaka melyik szakában
csusszanjanak pokoli dübörgéssel a padlóra. Az a szép, bőrkabátos lány a rendőrségtől volt,
később aztán elvitte Pithartot, mert szörnyen lefogyott attól a grafikától. Mikor azzal a lánnyal
elvitték a vaslapot, úgy cipelték, mint egy varró vagy mosógépet.

A ház és a szomszédok fellélegeztek.
Valahogy így élt Vladimír, amikor éjszakánként a naplóját írta, Vladimír, az önmagát teremtő
drámaíró, Miskin herceg és Sztavrogin szintézise, a horror és a hihetetlen alázat mestere, a
művész, aki, ahogy teltek az évek, alkotó törekvéssel minden negatívat pozitívvá formált. Ha
élne, az idén lenne ötvenéves, és barátai, akik számára élőbb, mint amikor még köztük volt,
kegyeletből úgy adják ki naplójának egyhetedét, ahogyan ő maga válogatta ki a fontosnak tartott
szövegeket abból a hatalmas könyvből, és ahogy azokat sorozatában, az Explozionalizmusban,
Egyheted címmel kiadta.
Tegyük még hozzá, hogy Vladimír halála volt az, ami megvilágította életét, melynek során
igyekezett betörni az anyag szövetébe és magjába, megragadni belső szépségét és grafikákkal
ünnepelni és felmagasztalni ezt a nagy Anyag-anyát...
Egyszer Vladimírral és Maryskóval, a költővel gombázni indultunk. A vonatban a házasság és
a Vladimír ujján csillogó aranygyűrű viszonyán viccelődtünk.
Marysko úrnak képzőművészeti szempontból nem tetszett az a gyűrű, konvencionálisnak
tartotta. Vladimír így szól: Magának nem tetszik ez a gyűrű?
És Marysko, a költő mondja, hogy nem. És Vladimírka, mielőtt még bárki is
megakadályozhatta volna benne, lehúzta az aranygyűrűt, és a mozgó vonatból kidobta a
klánovicei erdők visszafelé rohanó kulisszáiba. Szóhoz sem jutva tátogtunk, mert tudtuk,
mennyire szereti Vladimír ezt a gyűrűt, Tekla iránti szerelme jelképét, akit nemrégen vett
feleségül. De Vladimír rezzenéstelen hangon, halkan arról mesélt az elcsendesedett kupéban,
hogy a tébécés tehenek tejelnek a legjobban. És ma már tudom, hogy ez a mozgó vonatból
visszafelé repülő gyűrű, ez az arisztokratikus gesztus Vladimír számára annál inkább teremtő tett
volt, minél fájdalmasabban élte meg a gyűrű elvesztését.
Különben, ahogy ezzel a gyűrűvel, úgy bánt Vladimír mindennel, a saját életével is.
Öt évvel ezelőtt, Szent Miklós napján, aki ugyancsak szívesen és szeretettel osztott szét
mindent, amije csak volt, Vladimír önmagán és önmagával kísérletezve nem sejtette,
jóhiszeműségében nem is sejthette, hogy az okozati összefüggés utolsó láncszemét nem az az
utolsó, várva várt gyűrű fűzi össze... és a kilincs csalókán kattant... És a nyakát szorító kötél még
jobban megfeszült... de az emberi kezek ezúttal nem jöttek segíteni, mint máskor... és Vladimír a
jelenvaló gátjáról egyenesen az örökkévalóság közepébe ugrott fejest...
Vladimír a tapintási imagináció mestere, aki örökké holtra gebed, de csak azért, hogy azután
fel tudjon támadni halottaiból, meg tudjon fiatalodni, hogy összeszedje erejét, és fejjel törje át a
falat, hogy átjusson a túlsó oldalra, és azután a köldökzsinórt követve visszatérjen minden dolog
kezdetéhez, vissza a világ teremtésének első hetébe. Így hát egyidejűleg tudott vénségesen vén
lenni, mint maga a világ, és fiatalos, mint a hajnali derengés, mint a frissen sarjadt lomb.
Vladimír képes volt megingatni, kockára tenni, tűzpróbának alávetni állandóan megújuló,
megfiatalodó egzisztenciáját. Ezért szerette a fájdalmat. Ha nem jött kívülről, hát okozott

magának. Csakis és kizárólag magával és a lényét alkotó elemekkel szemben érzett felelősséget.
Grafikáival visszaadta az elemeknek anyaguk megnemesített struktúráját...

Újjáélesztett néhány mítoszt... Dionüszosznak, a részeg szépfiúnak a mítoszát, aki az alkotó
tett forrása, és Antaiosz mítoszát, a hős történetét, aki, midőn elgyengül, csak attól kap új erőre,
hogy megérinti a földet.

Vladimírt lázba hozta a malterkeverő gép és belseje, a kátrányolvasztó üst, a légkalapács, az
acetilénes palack a gumicsövekkel és a halkan doromboló, kéken világító égővel, a bádogosok
forrasztópákája, a forrasztólámpa, a hűtőpultot bevonó fehér jég, a szobafestők és a festés utáni
fröcskölmények az újságpapíron, az alsónadrágra száradt ondófoltok, az összevérzett lepedő...

Vladimír átesett a kor összes betegségén: a kisszerűségen, a színészkedésen, a patologikus
ingerültségen, az allergián, az együgyű és imbecillis emberke megjátszásán, a dogmatizmuson, a
romantikus melankólián és ámuldozáson, a nyakkendővel szembeni undoron, a feliratok és
transzparensek szeretetén – szívesen volt zászlóvivő – , az összeférhetetlenségen, az értelmiség
megvetésén, az alázaton és a nagyszájúságon, az obszcén élvezeten, a gangpletykákon, a
hisztérián, a sértődékenységen, a narcizmusban, a szentimentalizmuson, a gyanakváson...

Vladimír azonban képes volt arra, amire a modern autómotorok. A keveréket egyenesen a
gyertya alá fecskendezni a karburátorban való porlasztás nélkül. A nyersanyagot egyenesen a
transzcendens térbe. Ez pedig nagy igényeket támasztott az anyaggal szemben. Vladimírban
megvolt ez a képesség. Fejében a nyomásegyütthatók az anyag legerősebb izzását is tűrték, nem
jobban és nem kevésbé, mint Vincent van Gogh, mint Munch, mint Pollock esetében.

Ezért emóciói egyenlők voltak az egészségével. Csakis így tudta lefektetni a tudományos
imagináció alapjait, csakis a szeretett anyaghoz való szubjektív viszonyulással hatolt a kor
objektív lelkébe. Grafikái a materialista világnézet apoteózisai, maga Vladimír pedig alkotó
proletár, aki műveiben új felismeréssel ünnepelte az emberi munkát, és így csatlakozott azokhoz,
akik az ember aktív szeretetére, a világ aktív megváltoztatására törekszenek.

Azzal, hogy a társadalmi megállapodásból kizárólag a kötelességeket vette magára, az
önmagával és az önmagán végzett kísérlettel bebizonyította, hogy csakis önmagunknak
üzenhetünk hadat, hogy csakis a magunk területét pusztíthatjuk el, amely fejünkben van; életével
nemcsak azt bizonyította be, hogy az embernek ember által való kizsákmányolása már a múlté,
hanem az alkotó explozionalizmus nevében az osztályharcot is eltörölte, mert lehet békésen élni a
világmindenség és a magunk számlájára.

Vladimír bagatellizálta a konvencionális nagyságot, dramatizálta a csekélységet, tudta, hogy a
kovács gőzkalapácsának az ütése alatt a dolgok hasznossága jön létre, ám ezenfelül az ütés
élményeként a reve és a vassziporka és a por és a gőz tapintási imaginációjával drámai szépség
születik.

A Karborundum márkájú köszörűkövek szikraesőt szórva szabadítják meg az acélrudat a
foltoktól és a hibáktól, ezek a köszörűkövek voltak Vladimír számára mind az egyéni, mind az
össztársadalmi pedagógia szimbólumai. Fél évig váltóműszakban dolgoztam a Poldi kohóban,
Vladimír, amikor bejött a műhelybe, ahol tíz köszörűn tíz szemüveges köszörűs dolgozott egy
sorban, Vladimír mindig annyira meghatódott, hogy nem hunyorgott, csak bámult, s újra elámult
azon, amit látott, amit elképzelt...

Egyszer Vladimírral a Kroftéktól, vagy ahogy az öregek mondták, a Pudiléktól elmenőben
élénken vitatkoztunk. Amikor elhaladtunk egy babakocsi mellett, amely gazdátlanul állt a járdán,
és sírt benne a gyerek, Vladimír megmerevedett. Analizálta a gyereksírást, néhány ugrással újra a
babakocsinál termett, a kicsi feje mellől felkapott egy még füstölgő csikket, teátrálisan felmutatta,
majd mint egy undorító férget, széttaposta. És amikor újra elindultunk, azt mondta: Valaki a
nyitott ablakon kidobott egy égő cigarettavéget. Doktorkám, úgyse vesz nekem papírt és festéket,