Bohumil Hrabal, Gyonged barbarok

Nymburk volt középcsatára büszkén mondta: Már hogyne rúgnék! És tudja, hogy néha
mégfocizok is? Maga melyik? Én az egyik nymburki tisztelője vagyok, a sörgyárból, mondom.
És Kopec úr, miközben Vladimír csak bámult, mondta: Uraim, itt az indulás ideje, szabad
kérnem? És egy arisztokratikus gesztussal a mozdonyra invitált minket. És felmásztunk a gépre,
és Kopic úr várt, amíg a forgalmista jelzést nem adott, meghúzta a kallantyút, és a vonat elindult.
Menet közben Kopic úr elmesélte, hogyan vonszolta Smíchov után a sínekre egy apa a fiát, és
mindketten elgázoltatták magukat, hogyan látta, amint a fiú ellenszegül, de az apa erősebb volt,
akárcsak Ábrahám, amikor feláldozta fiát, Izsákot, csakhogy az isten az utolsó pillanatban elállt a
dologtól, míg ő, a békés természetű Kopic úr, bár fékezett, mégis elütötte az apát és a fiút is, és
csak azt látta, ahogy lábacskák ficánkolnak...

Vladimír elérzékenyült, könnyezett... csak amikor már eltűnt a boldogtalanság felhője, akkor
kérte Vladimír, hogy egy pillanatig hadd fogja a vezetőkallantyút... És Kopic úr mondta, hogy jó.
És Vladimír fogta a kallantyút, és kinézett az ablakon, aztán a kallantyút visszaadva kijelentette:
Ebben a kallantyúban az egész mozdony kitapintható! Mondom: No, itt az a hely, ahol Egon
Bondy feküdt, és megmutattam, és Vladimír kijelentette: Kész Apollinaire vers, amit ez alatt a
néhány perc alatt átéltünk. És gyönyörködve állt szétvetett lábbal. Én már kiutaztam magam, és
kiélveztem a mozdony ingását, remegését, a kerekek minden egyes átgördülését a
sínillesztéseken, egész testemmel érzékeltem mindezt, mert a háború alatt forgalmista voltam a
vonalszolgálatnál, nekem feladatom volt, hogy a mozdonnyal járjak, hogy a gép mozgása alapján
felismerjem az illesztések hibáit, hogy tudjam, milyen jelentést adjak le, hogy kijavítsák a vasúti
alépítményt... de Vladimírezt az utazást nemcsak a gép, hanem egyidejűleg a sínek és egyáltalán
a vonat egész mozgásának tapintható élményeként élte át, megint úgy elkerekedett a szeme, és én
láttam, hogyan vált abban a pillanatban Vladimír vonattá, mozdonnyá, és így tovább... És ahogy a
mozdony a szerkocsival, amennyire az ütközők engedték, gyöngéden és brutálisan szerelmi
kommunikációt idézett elő és teremtett, Vladimír egyre merevebb lett, és a fülembe súgta?
Parádés erekcióm van! És a vonat megállt Zadni Tfébánban, Kopic úr megtörölte a kezét a
rongyban, és amikor elbúcsúzott tőlünk, így mentegetőzött: Hát igen, a Vojta Hulík mozdonya
olyan tiszta volt, hogy fehér kesztyűt viselt.

Vladimír, amikor alkotott, általában meztelenül dolgozott. Egyrészt szerette a meztelenséget,
főként pedig úgy viszonyult a salétromozóhoz vagy a rézlemezhez, mint a szerelmi aktushoz.
Fokozatosan, ahogy erotikus, tehát alkotói izgalomba hozta magát, mindig úgy számolt az idővel,
hogy a rézlemez karcolása és metszése alatt befussa az erekció és az ejakuláció között feszülő
szép ívet. Amikor a salétromozóval dolgozott, grafikáit saját ondójával kente be, A szexuális,
gyöngéd bevonat viszkozitása összes grafikáját bemaszatolja...

Egyszer Vladimírral Mélníkbe mentünk leánykát inni. A katedrális kriptájában Vladimír
megcsodálta a csonttárat és két koponyát, melyeknek csontjait szétmarta a szifilisz, azután
egészen fellelkesült az Elba és a Moldva összefolyásától, mert a Moldva nagyobb volt, mint az
Elba, és elégedett volt és örvendezett, hogy bár Mélníktől a folyót a tengerig Moldvának kéne
nevezni, mégis Elbának hívják. Azután átgyalogoltunk Befkovicébe, és egész estig a diliház fala
mentén sétáltunk, annyira tetszett az az intézet Vladimírnak, sőt szeretett volna egyszer ott
lakni...

Azután Libéchovba mentünk, ahol Vladimír, bár már sötét volt, a pataknál egy terebélyes
faalatt egy fejetlen szobrot fedezett fel. Ezzel kapcsolatot teremtettünk a Rokytkánál álló, szintén
fej nélküli szoborral. Azután helyrebillentettük a leányka utáni szájízünket egy kis sörrel, és
éjszaka felmentünk a kálváriára a romos templomhoz. Sütött a hold, így hát a terebélyes fák,
fasorok mély árnyékából a holdfény meszébe léptünk. A dombon a templom körül iszonyú huzat
volt, lefeküdtünk egy csendes zugba, és néztük a tájat, a befkovicei diliház szépen világított.

Azután Vladimír kitapogatta a kaput, és csendesen kinyitotta. Bementünk az omladozó
templomba, a falon lévő lyukon besütött a hold. A padok oldalán a tartókban három zászló.

Vladimír megágyazott az oltáron, lefeküdt, a feje alá egy téglát rakott, én mellé feküdtem, és
mert alacsonyan volt a fejem, Vladimír odaadta a tégláját, összekuporodott, és fejét behajlított
karjára fektette. Éjszaka volt, de a hold vakítóan világított a templomban, Vladimír lemászott,
hozott egy zászlót, és betakaróztunk. Aztán Vladimír kinyújtotta a lábát, cipője orrával
megérintette a kialudt örökmécsest, és úgy meghintáztatta azt a három rozsdafoltos láncra
akasztott díszes edényt, hogy a klóros holdfényig lendült, és fellángolt, szinte már vakított... az
örökkévalóság ingája éjjeli madárként minduntalan feltűnt a sötétben, de amikor a hold fényében
bukkant fel, úgy csillogott az az edény, mint egy gyönyörű fácán, mint a főnixmadár, a
csúcsponton egy pillanatra megtorpant, hogy aztán a gravitáció ereje gyorsan ismét a sötétségbe
lendítse. És ez az egész plafonhoz láncolt szerkezet finoman nyikorgott, ahogy a láncszemek
rozsdásan horzsolták egymást. Vladimír szeme egész éjjel nyitva volt, rezzenéstelen tekintettel
bámulta az ide-oda mozgó, kialudt örökmécsest. Hanyatt feküdtünk egymás mellett, mint a
Pfemysl-házi királyok feleségeikkel...

Hajnaltájt, amikor kivilágosodott, Vladimír elaludt, és boldogan mosolygott. A mellünkön
haránt átvetett búcsúzászlón láttam, hogy Vladimíron Szent Vencel törzse fekszik, nekem pedig a
szent arannyal és ezüsttel hímzett lába jutott, a szenté, aki szeretett inni, szeretett az állatokkal
beszélgetni, és akit a tulajdon fivére szúrt le, mert azt senki a világon nem bocsátja meg, ha az
ember békességben, valamint a részegség és a világmindenség számlájára akar élni...

Az agónia és az eksztázis Vladimír számára egy és ugyanazon ajtó volt, melyen belép és
távozik az ember, mert a belépés Vladimírnak a halált, a távozás pedig az életet jelentette.
Vladimír nem kedvelte a hanyatlást, és ezért nem fordította a dolgokat visszájukra, hanem a
kifordított dolgokat fordította vissza a színükre. Azaz Vladimírnak a születés a halált, a halál a
születést jelentette.

Ezért volt Vladimír hajlamos a stigmákra, de őt nem a Krisztus tiszteletére felfakadó sebek
borították, hanem a munkának, a fémnek a stigmái, a vasipar kifejezőeszközei, keze-lába tele volt
behegedt sebekkel. Annyira szerette a gyárát, hogy ha még egy kicsit magasabbra emelte volna
hisztériájának lécét, ujjából rézreszelék hullott volna, apró forgácsokat köhögött volna fel, és
acélport krákogott volna ki... Különben a vas és a kén, a mangán és a szén, a mész és a víz,
valamint a többi ásvány, amit a természet az emberi test felépítéséhez segítségül hívott, Vladimír
esetében egytől egyig ujjongott és kiáltozott, amiért egyező ásványok és fémek közeledtek a
testéhez, és Vladimír csak figyelte vágyódásukat és szerelmüket a megszelídült fémek iránt,
melyek haldokolva, a metamorfózisok birodalmában kavarogva támadnak fel halottaikból...

Mikor hazajöttem Párizsból, néhány órás sajtókonferenciát tartottam Vladimírnak arról, amit
láttam. Vladimír odavolt: Nahát, doktor, az a Párizs gyönyörű lehet, majdnem olyan, mint Libeft,
vagy tán mint Vysocany. És ha szabadjára engedem a fantáziámat, hát Párizs olyan szép, mint
Zizkov. Annak alapján, amit elmondott, újból beleszerettem Utrillóba és a falaiba, azokba a
málladozó vakolatú falaiba, amelyeket olyan szépen tudott megfesteni, hogy amint meglátja őket
az ember, már venné is elő a farkát, hogy lepisálja. Én mondom, doktor, kész gyönyörűség lehet
az a Párizs...

Vladimír mindenhez kész rituáléval, szakrálisan fogott hozzá. Mindig fél órával korábban
ment be dolgozni, hogy szép lassan felkészüljön, akárcsak egy pap a misére. Ha levelet kapott,
először el sem akarta hinni, visszament, és újra figyelmesen elolvasta a címzést. Amikor
megállapította, hogy tényleg neki szól, a levelet az asztalra tette. Azután gondosan kezet mosott,
és óvatosan felbontotta a borítékot. Utána sétált egyet, és csak ekkor ült le, föltette a szemüvegét,
és lassan elolvasta a levelet, majd összehajtogatta és még egyszer elolvasta. És azután berakta a

levelet egy kis bőröndbe, a többi száz meg száz levélhez, a többi ezer meg ezer irományhoz.
Hasonlóképp az íráshoz sem fogott hozzá csak úgy. Először is írt egy bejegyzést a naplójába,
azután elvonult valami félreeső helyre, a legszívesebben egy kocsmába, amikor megrendelte a
sört, kért hozzá egy ürmöst is, és ha a levélnek fölöttébb kifejezőnek kellett lennie, hát kettőt.

Mikor azután érezte, hogy a kegyelem állapotában van, írni kezdett, csak úgy száguldott a
keze, levélírása egy megeresztett vízcsaphoz hasonlított. Miután befejezte, szertartásosan
rágyújtott egy cigarettára, mérlegelte és fontolgatta, vajon hogyan fog hatni a levél, amikor úgy
érezte, hogy megbotránkozást vált ki, ivott még egy ürmöst, hogy legyen ereje leragasztani és a
postaládába dobni. A kaszlit mindig megütögette, az ujjával is belenyúlt, hogy nem lehet-e
kiszedni a levelet. Másnap aztán találgatta, hogy megérkezett e már a levél, és lélekben, idegen
szemmel és agyvelővel ízlelgette, vajon mekkora felháborodást, sértődést Vagy éppenséggel
örömöt okozott az írása.

Vladimír levelei mindig személyesek és agresszívak voltak. Minél erősebben hitte, hogy
levelével megsebzi a címzettet, annál jobb egészségnek örvendett.

Ha Vladimírt vendégségbe hívták, rendszerint egész délután készülődött, gondosan
megfürdött, megborotválkozott, és vizsgálódva nézte a tükörben, melyik ruha, melyik pulóver
lenne a legalkalmasabb. Mikor felfelé lépdelt a lépcsőn, vagy belépett a házba, ahová
vendégségbe ment, vagy ahová meghívták, a találkozás gondolatára ájulás környékezte,
gyengeség fogta el, amikor elképzelte, mit is mond majd...

Bárkivel jött össze, mindig úgy készült a találkozásra, mintha egy lánnyal randevúzna, aki
előtt talán levetkőzhet, vagy le kell vetkőznie. Ugyanígy viszonyult a munkájához. Mindig
tökéletesen felkészült, előre kitervelte a ruhát vagy a meztelenséget. A munka a salétromozóval
minden alkalommal valóságos mise volt, műsorral tarkított ünnepi menet. A katolikus rituálé
tudat alatt és tudattalanul hatolt Vladimírba, ezért minden Vladimírral kapcsolatos esemény
szakrális és titokzatos jelleget, bélyeget viselt. A szertartásosság azonban lehetővé tette
Vladimírnak, hogy ne csak azt mondja el társaságban, hogy mi kifogása van ellene és egyes tagjai
ellen, hanem hogy úgy támadjon, hogy a telibe találtak leforduljanak a székről. A szertartásosság
ürügy volt Vladimírnak, hogy rendesen meggyónja összes komplexusát, összes szexuális és
erotikus obszcenitását, így aztán Vladimír váratlanul úgy meg tudta bűvölni az embereket, mint a
tigriskígyó a nyulakat. Társaságban Vladimír eleinte mindenkivel tökéletesen egyetértett,
mindenkinek igazat adott, de aztán hirtelen erőre kapott, és így szólt: De engedelmükkel... és
addigi mondókáját más vágányra terelte, és akárcsak a misén, a közönséges ostyát és a deci fehér
bort a tulajdon konkrét testévé és vérévé változtatta, mellyel aztán bekente a jelenlévőket, ha
akarták, ha nem...

Vladimír nem szerette a párbeszédet. Csak a módszerét, melynek segítségével az ember,
teszem azt, megtudakolja, hogyan juthat el a pályaudvarra. Igazi dialektikának csak azt a
metódust tartotta, melynek révén önmagával szállhatott vitába, és az ellentétek sarkantyújával
egészen a monológig hajszolhatta magát. A monológ, az volt Vladimír favoritja...

Vladimír nemcsak hogy vonzotta az esti lapok fekete krónikáját és helyi híreit, de mindig felül
tudott emelkedni az eseményen, melyet ugyanakkor utolsó mozzanatáig átélt.

Egyszer kiruccantunk Klánovicébe, és amint a nyaralók meg a villák mellett lépkedtünk,
Vladimír felfigyelt egy körbeláncolt vörösfenyőre, amit éppen akkor vágtak ki a
nyaralótulajdonosok, és amelynek pontosan a nyaraló és a garázs közé kellett zuhannia. Közelgett
a fa tragédiájának pillanata, amikor a fűrész és a szekerce nagy jajongások közepette a földre
teríti. A törzs, amit egy csörlőhöz láncoltak, egy villához, amilyennel a kikötőben a mólóhoz
húzzák a hajót, már-már eldőlt, Vladimír fájdalmasan nézte, az egyik munkás még utoljára
néhányszor meghúzta a kart, mintha pumpálna, és a százéves fa dőlt helyzetbe került, és lassan

















betűjelek tartalmát, hogy csak a dübörgő melódiát hallgattuk. Vladimír aprítva ette a zsömlét,
mert az összes foga kilazult. De amikor a két új asztalszomszédunk is kiment a vécére, láttuk: az
a dörgő hangú vak. Mikor visszajöttek, beszédbe elegyedtünk, és végül megtudtuk, hogy
gyerekkorukban a fivérek egyszer rosszalkodtak, és ahogy leugrottak a fáról, az egyik elengedett
egy ágat, s az kiverte a másik szemét.

Vladimír, amikor a járdaszigeten kiszedett belőlem hatvan hellert a villamosra, azt mondta: Ha
majd lesz hozzá elég erőm, megkérdezem attól a vaktól, hogy amikor kiverték a szemét, nem
fordultak-e a szemgolyók egymás felé, s a végső pillanatban nem néztek-e azok a szemek először
és utoljára egymás szemébe, az üres szemüregekbe... Másnap Vysoéanyban, a Szláv hársfában
ültünk, és Vladimír panaszkodott; hogy gyengül a szeme, hogy a háromosztatú ideg a
szemöldöke alatt nyomja a halántékát, hogy ha egy tisztességeset tüsszentene, kirepülnének az
elülső fogai, és amikor az ablakból megpillantott egy villamost, felnyögött, és a jobb oldalához
kapott, mert a kalauznő a villamosban egy egész blokk jegyet lyuggatott ki, és ettől Vladimírnak
az epéjébe nyilallt.

Ráadásul a fejét is két kézbe fogta, megtapogatta, és vihart jósolt, a szokásos ötcolos szeg
fúródott a fejébe úgy, hogy a nyelvével érezte a hegyét.

Mindennek tetejébe még tegnapelőtt, amint a hivatalnokokkal versenyzett, hogy ki tud helyből
felugrani a munkapadra, melyen egy acéllemez volt, Vladimír győzött ugyan, de beverte a lap
élébe a sípcsontját, amely be is gennyedt, úgyhogy hol a sípcsontjához, hol az oldalához kapott,
hol az ujját nyomta a háromosztatú idegre, vagy pedig az elülső fogait mozgatta, hogy
meggyőződjék róla, milyen iszonyúan meglazultak. Ekkor a szomszéd asztaltól felállt egy ember,
és halkan, fél szemmel a faliórát figyelve, így szólt: A nevem Lilék, mint lélek, ismételgesse
magában szakadatlanul, hogy nyugi, nyugi, nyugi... ha Mesmer-féle terápiára lenne szüksége,
Horni Pocernicében lakom, kérdezősködjék a nevem alapján; a kert mögött lakom... És a mutató
kilenc előtt egy percre ugrott, és Lilék úr felkiáltott: Bocsánat, lekésem a buszt! és rohant volna
ki, de a lengőajtóban beleütközött a pincérbe, aki örvénylő mozdulattal hozta a söröket. Lilék úr
elesett, a rázúduló sör elvakította, úgyhogy négykézláb állt a sörtócsában, üvöltött és
káromkodott. Vladimír hüledezett, és hirtelen erőre kapott. Fölállt, begombolta a kabátját, Lilék
úr fölé hajolt, és csendesen így szólt: Ismételje magában, hogy nyugi, nyugi, nyugi...
Amennyiben szüksége lenne valamire, a nevem Vladimír, a CKD-ban dolgozom, kérdezősködjön
utánam, azt a környéket Világvégének nevezik... És megfogta Lilék úr tenyerét, szemüvegén át
jól megnézte erővonalait, aztán felemelte tekintetét, és meglepetten nézett Lilék úr szemébe, majd
így szólt:

Az életvonala alapján magának erdésznek kellett volna lennie.
Más alkalommal az UHorkych kocsmában ültünk Vladimírral, ez a kocsma az úgynevezett
libeni zsidó kemencék környékén van, vettünk tíz-tíz kiflit, és mindegyikhez megittunk egy – egy
smíchovi sört, a kocsma zsongott a beszédtől és a nevetéstől, az ablaknál agyondolgozott
munkásnők kávét ittak rummal, amikor egyszerre csak odajött hozzánk egy ember, és azt mondta:
Uraim, én nős ember vagyok, ebben nincs is semmi érdekes, de uraim, én egy helyiségben lakom
az apósommal, amit csak egy kis függöny választ ketté. Hogy az apósom az én kajámat eszi,
kérem, ebben nincs is semmi érdekes, de uraim, amikor éjszaka a függöny mögött a
feleségemmel közösülök, látom az apósom sziluettjét a függönyön, ahogy hallgatózik, és olyan
ügyesen onanizál, hogy amikor nekem elsül, akkor sül el neki is, uraim, hol találnak a világon
még egy ilyen apóst? A nevem nem fontos, egyszerű festő-mázoló vagyok. Mikor Egon Bondy
tudomást szerzett a kiszúrt szemekről, csak legyintett, hogy ez semmi, mikor meghallotta Lilék úr
és Vladimír történetét, a kezét dörzsölgette, hogy úgymond, a mi fenomenális eseményekkel való
találkozásaink már gyengülnek, nem tudnak fokozódni, de amikor végighallgatta az após esetét,

aki a közösülő lánya fejénél onanizál, bandzsítva vállon ragadott, belém fúrta a tekintetét,
megfogta a fejem, és mintha csak meg akarna csókolni, olyan állhatatosan nézett a szemembe,
hogy meggyőződhessen az igazságról. És azután felüvöltött: Hol van az az ember? Mondom:
Vladimír már alighanem otthon van. Bondy tovább üvöltött: Hol az a mázoló? És a szemem előtt
hadonászva fenyegetett: Ne szórakozzon velem, most már tudom, maga meg akarja velem
gyűlöltetni az írást, de a hétszentségét, ez egyszer melléfogott! Össze kell hoznia azzal a
mázolóval!

Mondom: Ő most épp a Cukrák-hegyi tévéadót mázolja, egy kötélen lóg, a kezében ecset,
bemártja a festékbe, és énekel...

Bondy üvöltött: Ide azzal a mázolóval! és befogta a fülét és nyüszített:
Vladimírnak mindezt le kell írnia, ha nem neki, hát magának, ahogy azt Bozena Némcová
csinálta a mesékkel, vagy Jirásek a régi mondákkal. Vladimírkának pedig üzenem: Minél
közelebb van a hegy a naphoz, annál nagyobb fagy uralkodik rajta... és csak a napnak van joga a
foltjaihoz, ahogy Goethe mondta Frigyesről, a poroszok királyáról, akit most tanulmányozok. De
azzal a mázolóval össze kell hoznia! Értse meg! Hiszen lehet, hogy az egy mázolónak álcázott
vértanú! Hát erről van szó! És még azt mondja a pápa, hogy az egyháznak nincs szüksége
vértanúkra! Nagyobb szükségünk van rájuk, mint eddig bármikor, ide azzal a mázolóval! Kurva
fix!...
Egyszer meglátogattam Vladimírt a Konstanz téren, a harmadik emeleten, és amikor Vladimír
mamája ajtót nyitott, az előszoba félhomályában csillogtak a könnyei... és láttam, hogy kivágódik
az ajtó, a szobából kiáramló fényben egy billegő lábas repül, és a hajítás erejétől csillogó
káposzta potyog belőle, a káposztát pedig négy-öt, söralátétre emlékeztető knédli követi. Az
ajtóból útnak indított küldemény átrepülte a bevilágított előszobát, és a ballisztika törvényeit
követve Boudníková asszony ajtajában kötött ki, aki így kiabált: De hiszen ez nagyszerű, hogy
meglátogat minket, hogy fog örülni Vládícek!
És csöndben hozzátette: Micsoda éjszaka volt már megint, hogy randalírozott a nyomorult! És
azután megint hangosan és zajosan: De maga aztán, doktor úr, igazán jól néz ki, biztosan
strandon volt... és halkan: az volt ám az ordítozás, az egész ház zengett tőle... és megint
hangosan: Kerüljön beljebb, Vladimírkának új pulóvere van, Vladimír!... Hogy fog örülni! És
csöndesen: megvágta magát, ahogy beleesett a tükörbe, és összemaszatolta a vérével a falat meg
egy egész nagy rajzlapot, és azt írta rá:
Az őrület papja leszek... Vladimírt mély depresszióban találtam. Csak ennyit mondott: Anya a
szememre vetette, hogy ha már etet, egy kicsit hálásabb lehetnék, én megfogtam és kidobtam a
lábast. Mondom: Feledhetetlen kép volt, mint amikor Salvador Dali lefényképeztette magát,
ahogy a levegőben repül, és egy ajtóból valaki rázúdítja az akváriumot a halacskákkal együtt, és
repül a farkára kötött hólyagtól begolyózott kandúr is... Vladimír ujjongott: Hát maga látta azt a
lábast a levegőben, azt a káposztát? És megvilágítva, ugye, milyen szép volt? Mondtam, hogy
igen, szép volt, és hogy lemegyünk sörözni a Rózsabokorba, ahol a kocsmárosnak is, meg a
kocsmárosnénak is van egy törpepapagája, és ezek a papagájok borzalmasan veszekszenek, és a
kocsmáros meg a kocsmárosné csak mosolyog egymásra, mert ahelyett, hogy ők veszekednének,
veszekednek a papagájok...
Mikor ezt a dolgot a lábassal meg a káposztával elmondtam Egon Bondynak, megijedt, de
aztán felkurjantott: Kurva fix! Nietzsche azt kérdezte, hol vannak a huszadik század barbárai...
Vladimír. Hát igen, ez már csak így van!
Egyszer Vladimírral az Elba vidékén sétálgattunk, egy magányos fa meredt az égnek,
kitárulkozva a napnak, mögötte sötét erdő. Vladimír tekintete most is elérzékenyült, mosolygott,
önmagával egyetértve bólogatott. Nézd csak, ez a fa, ez Goethe, megvoltak a feltételei,

kiterebélyesedett, minden irányból magába fogadta a hellén napsütést, gyökerei kedvükre szívták
a földből azt, amire szükségük volt. De én amonnan, abból az erdőből való fa vagyok, vállamat
horzsolások borítják, és csupán a karcsú koronám számára annyi napfényre van szükségem,
amennyi együttvéve megillet, ebben az erdőben gátoljuk egymást, útban vagyunk egymásnak,
megkötjük egy más kezét, deélünk. Én azt mondom, hogy hála az imaginációnak és a tapintható
élménynek, ugyanolyan terebélyes vagyok, mint az a Goethe ott – mutatott a magányos fára.
Megszüntettem a különbséget az erős egyéniség és a tömeg között... Hahaha!

Akkoriban kezdtem megérteni, hogy Vladimír grafikái a negyedik rend, a munkásosztály
erdejének apoteózisai, hogy egymást érintő ágainkkal arra ítéltettünk, hogy a Világmindenség és
a Szépség számlájára éljünk. És Vladimír még mindig meghatódva állt a magányos fa előtt, és
gyöngéden mondta:

Ahogy itt, ennek a fának a leveleiben, nekem is a grafikáimban van minden leföldelve... Ez a
fa számomra üvegből van, látom, hogyan emelkednek üvegtörzsében a nedvek, melyeket csövek
továbbítanak az ágak felé, látom a virágot látom a termést... számomra a talaj is átlátszó üveg,
pontosan követem, merre ágaznak a gyökerek és a haj szálgyökerek, látom, hogyan merítenek a
földből és a vízből, látom az egész üvegboltozatot és minden változásátaz év bármelyik szakában,
most is látom azokat a gyűrűket, melyeken ott forog a fa összes alkatrésze, látom az erdők és a
nedvek harmóniáját... egy kis imagináció, és minden világosabbá, tehát emberibbé válik, tudja,
doktor? érti? Doktor! És ekkor döbbentem rá, hogy Vladimír grafikáinak olyan szép a
csontvázszerkezete, olyan jó a földelése, mint a rádiónak, a telefonnak, mint a benzint szállító
tartálykocsinak, amely szikrázó láncot húz maga után a kövezeten, hogy a gyúlékony anyag
villámláskor a levegőbe ne repüljön. Láttam, hogy a megtört Vladimír mindig újra feléled, ha
lehajol és ujjával megérinti a földet, amely új erőt ad neki, s amellyel misztikus és mégis oly
valóságos kommunikációban egyesül. Egon Bondy, mikor tudomást szerzett arról, amit Vladimír
séta közben mondott, belerúgott a fűtőtest bordájába, és kettéhasadt cipőjével a kezében
ugrándozott a Világ büfében, és ordított: Hermész Triszmegisztosz, Hermész Triszmegisztosz!
Ez antik szellemre vall! Az a história a fával, az egy az egyben az öreg Jákob Böhme, a zseniális
suszter Görlitzből, aki szintén elkotorta a fák földjét, hogy kikutassa, miként függ össze az anyag
a gondolattal, hogy rátaláljon a mondatra: Der als Mensch gewordene Gott! Jajajajaj! Lehet, hogy
szétrúgtam az egész nagyujjamat! No de ez a Vladimír! Hiszen az a fa, az Hegel egész
filozófiájának a szubsztrátuma! Én akár egy évig is tanulmányozhatom, ez a bestia, ez a Vladimír
meg csak úgy, séta közben pontosan megfogalmazza, mintha csak az orrát fújná. Mondom, hogy
kész paranoia! És szétrúgtam a cipőmet, pedig a cipőre annyira hiú vagyok, olyan egészségesen
hiú! Vesznek nekem egy cipőt, és punktum!... szitkozódott Egon Bondy, aki mindig szidalmazva
hízelkedett... Aztán Egon Bondy úgy döntött, hogy kizárólag a művészetnek szenteli magát.
Hogy kibújjon a munkakötelezettség alól, elhatározta, hogy diliházba vonul. Az első napot
nagyon élvezte, és így győzködte Vladimírt: Figyeljen csak, Vladimírka, Vládícek, ez éppen
magának való, egy ilyen szép intézet, egészen közel Prágához, bent jó meleg van, a koszt kiadós,
kap ott festéket meg papírt, vagy akár vásznat is, kimenő is van, és alkothat. És ha őrjöngeni van
kedve, hát papírja van róla, nem történhet baja. De Vladimírt semmi sem bírhatta rá, hogy
otthagyja a gyárat, többet jelentett számára, mint a bolondokháza, értelmet, tanintézetet, szeretőt
látott benne, akivel szerelmi kapcsolatot teremtett. Azt mondta: nem és nem és nem.

Egy hónap múlva megjött Egon Bondy, és bár azelőtt sápadt volt, most lebarnult, bőrét
kicserezte a szél, mindamellett fortyogott a dühtől, rögtön ledőlt, és így üvöltött: Kurva fix!
Pokolba a bolondokházával! Bevezették a szovjet módszereket, miszerint a könnyebb esetek
számára a legjobb a munkaterápia! Nekem is van egy kapám, és mindennap répát kapálok! És
egyre egészségesebb vagyok, márpedig az egészség a költészet biztos halála! Kurva fix! És ledőlt

a kanapéra, és beverte a szundit, aludt három órát, és amikor felébredt, megkérdezte: Doktor, nem
akadna egy kis tej? És hozzá egy kis rozskenyér?...

Vladimír elhatározta, hogy trambulinról fog ugrani. Ehhez saját kezűleg csinált két
fürdőnadrágot, három napig varrta őket, az egyiket fásliból, a másikat fekete klottból. A nadrág
tulajdonképpen két kis háromszögből állt, vékony szalaggal összekötve, de az öltözéknek
pontosnak kellett lennie, így aztán Vladimír varrta és próbálgatta a fürdőgatyácskákat, illegette
magát ahagy tükör előtt, és hogy lássa, hogyan festenek rajta hátul, 4, 60 Koronáért vett egy kis
tükröt, és én minduntalan azt láttam, hogy a háta mögé tartja azt a kicsi tükröcskét, hogy a nagy
tükörben szemügyre vehesse a művét hátulról is.

Micsoda esemény volt, amikor Vladimír a legmagasabb trambulinról ugrott!
Azelőtt sohasem próbálta, mint ahogy sohasem játszott hegedűn vagy mandolinon, ám mégis
érzéssel nyúlt ezekhez a hangszerekhez. Csodálatos volt, milyen átéléssel fut neki Vladimír az
ugrásnak, hogyan dobbant páros lábbal a deszkán, és emelkedik fel szétvetett karral, majd miután
előrebukik, kezét lassan a testéhez szorítja, és kétméteres teste most már a víz felé repül.
Aztán újra felbukkant a víz felszínén, néhány tempó után rácsapott a medence szélére, arcán
patakzott a víz, és Vladimír tanácsokat osztogatott a fiúknak:
Szóval, ahogy elrugaszkodtok, főleg arra figyeljetek, hogy ott a háttérben a Vysehrad először
mintha lesüllyedne, de ahogy átfordultok, és fejjel lefelé röpültök, a szemetek sarkából állandóan
lessetek, és látni fogjátok, hogy miközben a víz színe felé zuhantok, ugyanazzal a sebességgel
hirtelen a horizontra emelkedik... Miért mondom ezt nektek? Mindig figyeljetek arra, amit
csináltok, s arra is, ami körülöttetek történik... S ezzel Vladimír kimászott a vízből, és komolyan,
tudományos megfontoltsággal újra felkapaszkodott a lépcsőn a legmagasabb ugródeszkára,
nekifutott, és arra kényszerítette a Vysehradot, hogy a háttérben egy kicsit lesüllyedjen, és azután
hirtelen felemelkedjék Vladimír szemében, amely testével együtt részese volt legendás
műugrásainak a torony legfelső emeletéről. Mikor ezt Egon Bondy megtudta, szitkozódott: Kurva
fix! Ez a Vladimír egyre nevetségesebbé teszi magát! Én meg most fejest ugorhatok az üres
medencébe vagy a Szent Vitus tornyából! Na, ha ezt elmondom Zbynék Fisernek, odalesz a
meglepetéstől!
Akkoriban kölcsönadtam Vladimírnak egy könyvet, amelyben leírják, miért a magyar
válogatott a legjobb ez idő tájt a világon, és miért nyerte meg az évszázad mérkőzését Angliával.
Vladimír visszahozta a könyvet és ujjongott:
Doktor, hogy maga milyen örömet szerzett nekem! Az az úgynevezett Hidegkuti-csel egy
zsebkendőnyi területen, az a csel, amely egy perdüléssel új fordulatot hoz az egész játékba,
hiszen az nem más, mint az én aktív grafikám ugyanakkora területen. Mikor ezt elmondtam
Bondynak, egy darabig hallgatott, és kis időre tíz centit zsugorodott. Azután halkan, fáradt
hangon azt mondta:
Ez a Vladimír, mint, már mondtam, kész paranoia... A Hidegkuti-csel az aktív grafika
zsebkendőnyi területén, no nem, ezt sohasem mondom el Zbynék Fisernek! Csak jól lebaltázna,
hogy erre nem jöttem rá magamtól.
Egyszer Vladimír beleszeretett egy kis dundi cimicei lányba. A lány tiszteletére a Poldi
kohóban ebédszünetben pontosan az orrának megfelelő méretre állította a gőzkalapácsot, alá
feküdt, és amikor egyik barátja megnyomta a gombot, a gép pontosan úgy állt meg, hogy
könnyedén megérintette Vladimír orrát, így készült Vladimír a délutáni randevúra az imádott
lánnyal. Mikor alkonyattájt a cimicei országúton ballagtak, a lány tiszteletére levette a
nyakkendőjét, erősen rácsomózta egy almafa ágára, azután gyorsan a nyaka köré tekerte, egy
kicsit fellógatta magát, miközben a lány a félhomályban hazamenekült. Másnap Vladimír a
fotósával visszament a élmicei ligetbe, ahol még ott lógott az ágon a nyakkendő, és Vladimír















fogyatékosságaim, az az én erőm. Néha olyan túlnyomás van a fejemben, hogy elkelne bele egy
légtelenítő szelep. Mit tegyek? Faképnél hagyott..

Hordom a bugyiját, a másodikat. Az első ronggyá szakadt rajtam. Egy borítékban tartom.
Most meg, nézze csak, a pulóverét hordom. Már inkább foszlány, mint pulóver. Pénz kellett neki,
azért ment el, én meg közben felőrlődöm... Ez a lány, aki tahókat hozott tűzbe, nekem még ennyit
sem adott.

Ha jelzést kapnék tőle, a nemi szervemmel írnék neki levelet... üvöltötte Vladimír, és kirohant
a kertbe, aztán ott állt a napsütötte udvaron a falnak támaszkodva, és hullottak a könnyei, le sem
törülte az arcát, fizettem, és elindultunk a forgalmas utcán, az emberek azt hitték, hogy
Vladimírnak meghalt a mamája vagy éppen a gyereke, átmentünk a piroson, de a közlekedési
rendőr meglengette csíkos marsallbotját, hogy menjünk csak tovább, jelezte, hogy érti, még az
autókat is megállította, úgy mentünk át, mint egy mentőkocsi, mint a tűzhöz vagy nagyobb
karambolhoz kivonuló tűzoltók.

Így jutottunk el egészen Libenbe, a György király kocsmába. Ott aztán Vladimír letörölte a
könnyeit, és letelepedtünk egy asztalhoz, ahol egy részeg kotlaskai asztalos aludt. Aztán bejött
egy igencsak kopaszodó fiatalember, de a kopaszság jól állt neki, az asztalra tett egy zsák
galambfiókát, azok minduntalan felálltak és orra buktak, a fiatalember oda-odacsapott, és a kis
galambok elcsendesedtek, vagy inkább elterültek. Valaki a szomszéd asztalnál éppen végzett a
mondókájával: Igen, uraim, Hasek, az tudott, negyvenéves koráig megírt egy regényt és hatszáz
elbeszélést, csinált valaki ennél többet?

He? A részeg asztalos felemelkedett, és azt mondta: Én hatszáz almáriumot csináltam
életemben.

És Hasek? Az a lator? A feleségem olvasta, és annyira elvadult tőle, hogy megszökött
otthonról! Hasek tette tönkre a házasságomat! – mondta a részeg, és ahogy feltámaszkodott,
könyökét szétterpesztette az abroszon, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, öklével a
zsákra sújtott, melyben a fiókák még mindig igyekeztek lábra állni. A zsák elpetyhüdt, és a fehér
abroszon megjelent a kiszivárgó vér egyre növekvő foltja. A kopaszodó szépfiú elégedetten
felsóhajtott: Legalább nem kell megfojtanom őket... Vladimír felemelkedett, arca ragyogott:
Doktor, én egy tetű vagyok! Vesz nekem tíz negyedívet? Meg festéket? Amennyire csak
szükségem lesz? Akkor menjünk...

és a szétlapított galambok foltjára meg a részegre mutatott, és az ajtóban felkiáltott: A valóság
megelőz engem... még ma este megpróbálom utolérni!...

Vladimír egész élete egy gondolkodó emberi szív lüktetéséhez hasonlított. Az élmények közül
csak azokat vonzotta és választotta ki, melyek illettek egyéniségéhez. Tehát nem minden
élményt, hanem csak azt, amely egyszerre foglalta magában az alkotó hevületet és a gondolatot.
Ennek ismertetőjegye mindig az egész lényét betöltő remegés és harangzúgás volt,
gyermekkorától magában hordozta e jelzőrendszert, azt, ami az élete kezdetén volt, a plazmát és a
folyékony ondót, amely minden köldökzsinóron át visszatér Éva ősanyánk sima, forradástalan
hasához, így hát Vladimír műve regressus ad originem, és a tapintás élménye által
visszaszippantja magát az anyaméhbe, egymás után bújva be a vaginákba, mint holmi
pulóverekbe, vissza egészen a nagy Ősanyákhoz, akárcsak Goethe. De Vladimír regressus
adoriginem visszatérése egyben progressus ad futurum is. A kör bezárul, a világ teremtésének
első napja elérte végét... az örökkévalóságot.

Vladimír erekciója és ejakulációja transzcendens jellegű volt, ivarsejtjei teherbe ejthették a
szüzet. Ez az a bizonyos karburátor nélküli benzinbefecskendezés, közvetlenül a gyertya alá.
Egyes-egyedül az anyag ellenállóképességének kérdése... és a gondolat céljáé. Kegyelem! Még a
katolikus Isten is tud közvetlenül, kauzálnexus nélkül, karburátor nélkül cselekedni. Élj általa! És

ez így van, és keményen tartja magát. Anna Hea Mulge. Atya, Fiú és a Szentlélek. Szűz Mária
szeplőtelen fogantatása, karburátor nélküli beszeplősítés, közvetlenül csak a lélek ereje által.
Ekképpen Vladimír is. Élj általa! Ahogyan dolgozott, és két vállra fektette a salétromozót, ahogy
legyűrte egy finn dobással, egy dupla nelsonnal, saját spermájával fölkenve és felszentelve,
maszatosan kent össze mindent ondójával, még a kisdedet is, aki a salétromozó vagináján átbújva
grafika képében bukkant elő.

Villám a legrövidebb úton a földre és a földbe...
Így az, ami a szélsőséges szubjektumban fejeződött be, objektivációval ért véget, öntörvényű
világgá lett, melyben Vladimír telibe találtatott, közvetlenül megérintetett, a törvényszerűségek
megkerülésével, az anyagnak az anyagban való mozgásától megszólítva egyenest egy olyan térbe
lőtte ki magát, melyben az emberi gondolat védekezik. Relatív szabadsággal érte el az abszolút
nemszabadság állapotát, melyben nincs szükség sem magyarázatra, sem indoklásra, ahol az
ember az, aki. A szférák zenéjének és a földön szerteszórt dolgoknak az identitása. Abszolút
játék, fruitio dei.
Monászok monásza, ona ens realissimus, Ding an sich selbst, a barlang, melyben nem a
dolgok árnyékát, hanem magukat az eszméket pillanthatjuk meg. Így lépett túl és lépett be oda és
ahhoz, ami túlnő rajtunk, Vladimír, mint Isten elsőszülött fia, feldicsőítette az anyagot és a tettet,
és újra trónra emelte a drámát, mint a Világmindenség és az ember iránti tevékeny szeretetet.
Vladimírnak gyakran el kellett mesélnem két történetet, melyek érthetetlenül izgatták. Szepi
Bruml esetét, akinek volt egy barátja, és annyira szerettek beszélgetni, hogy jó néhányszor
átkísérték egymást, a Libefii-hídon, Szepi úr felment a lifttel egészen a barátja lakásáig, de a
megkezdett párbeszéd még nem volt igazán lezárva, úgyhogy megint lementek a lifttel, és
átsétáltak a hídon, hogy újra liftbe szálljanak, és fölmenjenek Szepi úr ajtajáig, aki már bedugta a
kulcsot a zárba, de a beszélgetésnek csak nem akart vége szakadni, így hát megint lelifteztek, és
Szepi úr újra átkísérte barátját Libenbe... De a legszebb történetnek Vladimír a velenkai
Kocourek igazgató tanító úr és a semicei Talasko igazgató tanító úr barátságáról szóló legendát
tartotta, akik, miután a kocsmában megitták söreiket, csillagoktól koronázva kísérgették egymást
az éjszaka alagútjában, mindig kölcsönösen egymás kapujáig, hogy aztán minden alkalommal
megállapítsák, hogy egyikük még tartozik a másiknak egy úttal, aztán meg az ifjúság nevelésének
problémája olyan tüzetes disputát igényel, hogy megint egyik kaputól a három kilométerrel odébb
nyíló másikig kísérték egymást.
Így aztán a nyári hónapokban hajnalig kísérgették egymást, és csak a fáradtság bírta rá a két
igazgató tanító barátot, hogy aludni térjenek. Egyszer Talasko igazgató tanító úr Porícanyból
Prágába utazott, és a két barát megállapodott egy bizonyos vonatban, hogy majd azzal fog
Talasko igazgató tanító úr hazatérni, és Kocourek igazgató tanító úr olyan pontosan indult el a
kocsmából, hogy éppen félúton, Chrástban találkoztak, hogy megbeszéljék, mi újság, és újság az
mindig annyi volt, hogy amikor Semicébe értek, az igazgató tanító úr letette az aktatáskáját, és
visszakísérte barátját Velenkába. Mikor ezt Vladimír hallotta, egészen ellágyult, és rezzenéstelen
szemmel követte a két igazgató tanító útját, és megállapította, hogy ez a két ember minden
bizonnyal nagyon boldog volt. Aztán elmeséltem Vladimírnak, hogyan szeretett bele Kocourek
igazgató tanító úr lánya egy mansi szépfiúba, de szerelmüket az igazgató tanító úr nem nézte jó
szemmel, ezért aztán a szépfiú az erdő szélén főbe lőtte magát, a lány a vérző feje alá tette
zsebkendőjét, és Pfívlakynál az Elbába ugrott. Mikor ezt Vladimír hallotta, egyenesen a szívébe
bámult ennek a boldogtalan szerelemnek, és azt kérdezte:
És a barátok továbbra is kísérgették egymást? Úgy válaszoltam, ahogy magam is hallottam,
hogy igen, és amikor már nyugdíjban voltak, még többet pendliztek a velenkai kaputól a semicei
kapuig és vissza, és végül, amikor már erejükből nem tellett, mindennap levelet váltottak,

üzeneteket és híreket küldtek egymásnak. Vladimírral később már nem beszéltünk ezekről a
történetekről, talán már el is felejtettük őket, de amikor mondanivalónk volt egymás számára,
Vladimír hazakísért Libenbe, hogy aztán onnan az Örökkévalóság gátjáról megint a Konstanz
térre menjünk a kapu elé, melybe Vladimír betette a kulcsot, de meggondolván a dolgot, újra
kihúzta, és a Prazackán át visszakísért az Örökkévalóság gátjára, miközben Talasko és Kosourek
igazgató urak ott lebegtek felettünk, mint egy barokk festményen az ideális felépítmény
felhőzete.

Akkoriban, amikor Vladimír, anyját otthagyva, az óvárosba költözött, hogy aztán onnan
Libenbe hurcolkodjon, majd újra visszamenjen az anyjához, akihez nem az Oidipusz komplexus
köldökzsinórja, hanem az anyjának mint a teremtés szimbólumának a komplexusa vezette vissza,
szóval akkoriban, amikor kísérgettük egymást, megpróbáltuk végiggondolni, hogy mint
házasságon kívül született fiúk miért nem szenvedünk mindketten apakomplexusban, és hogy
milyen szép küldetés megvetni az apát és a magunk módjára élni, csakis és kizárólag a fiú
komplexusával, hogy önmagunkon kívül ne legyen más példaképünk, de azért sose váljunk
példaképpé, és ha mégis, hát olyanná, melynek lényege a példakép megvetése, tehát a magunk és
a Világmindenség számlájára élni, véget nem érő háborút vívni önmagunkkal, olyan békét
szorgalmazni, ami sohasem köttetik meg, és szüntelenül az alkotó feszültség és mámor
állapotában égni. Egon Bondy, amikor ezekről a beszélgeté sekről hallott, azt kiabálta:

Én már többé nem mérgelődöm Vladimír miatt!
Megölöm, és nyugság lesz! Hiszen amit mond, az ugyanaz, ahogy én élek, baloldali
marxistaként, a permanens forradalom, az apa elleni folyamatos lázadás állapotában, mert eddig
minden megölt apa helyére a fiú lépett, és apává válva várnia kellett, míg megint csak megöli
valaki... de mi, kurva fix, csakis és kizárólag fiúk vagyunk... éljen a permanens forradalom...
Amikor Vladimír először nősült, én voltam a tanúja. A nászmenetnek már fel kellett volna
sorakoznia, amikor mondom: Az istenért, Vladimír, elfelejtett nyakkendőt kötni! Vladimír
gyorsan felvett egy nyakkendőt, ha az esküvői fehéret nem is találta. Amikor megérkeztünk a
városházára, és a menet felsorakozott, a hivatalnoknő valamit odasúgott Vladimírnak, és ejha,
Vladimíron két nyakkendő volt... Reggel izgatottságában a nyakkendőt kulcscsontjára rántotta, és
így esett meg, hogy két nyakkendő került a nyakára.
Különben ritkán viselt nyakkendőt, nyáron csak úgy félárbocra eresztve kötötte meg, olyan
utánozhatatlan módon, mintha egész éjszaka verset írt vagy mulatozott volna...
Egyszer Libenben reggel, még félálomban, nagyon megijedtünk. Vladimírnak úgy megdagadt
a lába, hogy nem tudott cipőt húzni, így hát papucsba bújt, és délután elmentünk a rendelőbe
Adam doktorhoz. Az ajtón át hallottuk jóságos, megnyugtató hangját. Ugyan már, ne sírj, mama,
vetkőzz csak le szépen, kislányom, nem foglak megrontani, nahát, te lányka, csak nem félsz
tőlem, én is olyan öreg vagyok, mint te, nahát...
És amikor Vladimír rám támaszkodva belépett a fehér rendelőbe, Adam doktor cvikkeresen és
kopaszra nyírva utolérhetetlenül emberségesen nézett ki, és így szólt: Na, mi van, szarháziak,
berúgtatok, mi?
Mutasd, te lüke... és Vladimír kinyújtotta a lábát, és Adam doktor megszemlélte a dagadt,
fájós bokát... És aztán kinyitotta az ajtót, és jóságos üvöltése betöltötte az egész várószobát: De
most aztán pucolj innen, te agyalágyult, még mielőtt én rugdoslak le a lépcsőn a Palmovkáig a
villamos alá... És kirohantunk, és Adam doktor így magyarázott a várakozóknak és a mi távolodó
hátunknak: Ez a tökkelütött részegségében három zoknit húzott ugyanarra a lábára! Egon Bondy,
amikor értesült Vladimír dagadt lábáról, így kiáltott az égre: Én nem fogok többé Vladimírral
barátkozni, de előbb még beíratom a prágai csínytevők klubjába, amit a Schonbach temetkezési
vállalat tulajdonosának a fia vezet.