Karl Ove Knausgård - Ősz

Az ízlelőszervek a szájban találhatók. Ott dől el, hogy valami jó vagy
rossz ízű, savanyú vagy édes, sós vagy keserű. A szájban a fogak őrölik az
ételt a nyelv segítségével, amely a fogak alá tudja csúsztatni az
ételdarabokat, és ez az emésztés első szakasza, melynek az a célja, hogy ezt
a külső anyagot valami belső anyaggá változtassa. Ez a tevékenység sok
örömmel is jár, amit például az enyhén savanyú íz okoz, amely megtölti a
szájüreget, amikor egy szaftos salátalevél találkozik a nyelvvel, vagy a
roppanás csodálatos érzése, amikor a fogak átharapják a friss, kemény
felületet. Nincs miért feltételeznünk, hogy más típusú szájak, mint például a
nyúlé vagy a hörcsögé, kevesebb örömöt lelnének ebben az élvezetben,
mint mi. Maga a tény, hogy minden állatnak van szája, és elképzelhetetlen
száj nélkül – ellentétben például a füllel vagy a szemmel –, igazolja
Arisztotelészt, amikor azt írja, hogy minden élőlénynek van lelke, és
hozzátehetjük, hogy minden élőlény örömet vagy legalábbis valamiféle
kielégülést érez, amikor kinyitja a száját és beleharap valamibe, és a fogak
őrölni kezdenek, miközben az ízek apró villámokként futnak át a fejen, és
lassan megszűnik a kínzó éhségérzet.

Dagerrotípia

A fényképezés a modernitáshoz kapcsolódik, valami gépiességhez, és
korunk egyik technológiai vívmánya. Része annak, ami megkülönbözteti
kultúránkat a korábbiaktól. De az elv, hogy némely vegyi anyag érzékeny a
fényre, és a fény lenyomatot hagyhat benne, már legalább a középkor óta
ismert, például Albertus Magnus, Aquinói Tamás tanítója által. Albertus
teológus volt, és filozófus, és halála után kanonizálták. Az a hír járta, hogy
alkimista is volt. Érdekes elgondolni, ahogy ő vagy más középkori és
reneszánsz arisztoteliánus ott áll a dolgozószobájában, folyadékokkal és
vegyi anyagokkal körülvéve, és ezüst-nitráttal, higannyal, rézzel és üveggel
kísérletezik, és egy nap hirtelen sikerül lemezre rögzítenie a fényt, úgy,
hogy a szoba, ahol áll, negatívként jelenik meg. Technikailag nem lett volna
lehetetlen, mert a szükséges vegyületek és anyagok természetesen
ugyanúgy léteztek, mint ma. De hogy ezekkel képet készítsenek a világról,
igen távol állt a képzeletüktől, a világszemléletüktől és az emberről alkotott
elképzeléseiktől. Bizonyos értelemben mégis ezzel kezdődött a
fényképezés, nem az ezüst-nitrát és a fény közötti hatás felismerésével,
hanem a gondolkodás lassú változásával, a materiális világ felé fordulással,
amit a természettudomány képviselt. Az 1820-as években ez már nem volt
elképzelhetetlen, és többen kísérleteztek fényérzékeny anyagokkal, többek
között Joseph Niépce, akinek Burgundiában készült 1826-os vagy 1827-es
képe a legrégibb épségben fennmaradt fotónak számít. A kép néhány sötét
és világos foltból áll egy fémlemezen, annyira elmosódott, hogy beletelik
néhány percbe, míg rájövünk, hogy a sötét foltok a házfalak és a tetők, a
világos folt pedig az égbolt. Niépce egy padlásablakból fényképezte, és az
aznapi kilátást rögzítette a lemezre. Az, hogy az akkoriban készült
fényképekben van valami kísérteties, nemcsak a homályos, elmosódott,
légies motívumok miatt van, mintha a képek egy más dimenzióba
tartoznának, hanem azért is, mert nem ábrázolnak embereket. Az exponálási
idő órákig tartott, így csak azt tudták rögzíteni, ami nem mozgott. Az első
fényképeknél talán az a legbámulatosabb, hogy úgy kezelik az időt, hogy
csak a legmaradandóbb látszik, és az emberi rész annyira múlandónak és
rövidnek bizonyul, hogy nem hagy nyomot maga után. Ilyennek látnák a
világot azok a lények, amelyek lassúbbnak érzékelik az idő múlását. A
külső megfigyelő számára ez nem volt ismeretlen perspektíva, mert az

isteni, az Úr és az angyalai, amiben még mindig hittek, megváltozhatatlan
és az időn kívüli volt. Az ő szemükben az emberi valószínűleg olyan rövid
és mulandó volt, hogy azt nem rögzítették. Emberről fényképet először
Louis Daguerre készített, tizenegy vagy tizenkét évvel azután, hogy Niépce
lefényképezte a kilátást az ablakából. Daguerre 1838-ban egy reggelen,
szintén egy ablakból, a Boulevard du Temple-t fényképezte le olyan hosszú
exponálási idővel, hogy a kép csak azt rögzítette, ami nem mozgott. Az
utcát beragyogta a nap, a fasorok árnyékot vetettek a járdára, minden
részlet, a rengeteg kémény, a háztetők, az előtérben álló fehér bérház
ablakrácsai, mind élesen és világosan látszott. Hátborzongató kép, mert a
napszakból ítélve az utcának tele kellett volna lenni emberekkel, lovakkal
és kocsikkal. De csak kettő látszik. Pontosan az aranymetszésben, eléggé
lent, a kép sarkában, a napos járda szélénél áll egy ember felemelt lábbal.
Mióta megláttam ezt a képet, arra gondolok, hogy ez az ördög képmása. Ő
az egyetlen világosan kivehető emberalak ebben az utcai kavalkádban, és
van benne valami időtálló és örök, ezért rögzítette a dagerrotípia. Az
emberalakot vizsgálva arra gondolok, hogy a férfi a következő pillanatban
hátrafordult, és felnézett a fényképészre. De a fényképész nem látta, mi van
a képen. Louis Daguerre az utcai nyüzsgést látta, és talán észre sem vette a
férfit, csak amikor néhány órával később előhívta a fényképet, és a többi
emberalak, ezt az egyetlent kivéve, eltűnt.

Levél a születendő lányomnak

SZEPTEMBER 29. A nap a szokásos módon kezdődött. Felébresztettük a
testvéreidet, megreggeliztek, elkísértük őket az iskolabuszhoz, aztán
dolgoztam egy kicsit, majd beültünk a kocsiba, és elindultunk Ystadba. A
szülésznőhöz tartottunk. Bár a kilenc hónapos folyamat különböző
szakaszain már háromszor átmentünk, még mindig némi ünnepélyesség
övezi az ilyen találkozókat. Linda mellettem ült az anyósülésen, a
biztonsági öv átvetve a hasán. Arra gondoltam, hogy óvatosan kell
vezetnem, mert te Linda hasában vagy. A szülésznő rendelője egy kis
házban volt a városközponton kívül, egy bevásárlóközpont közelében.
Szürke, egykedvű és lehangoló nap volt, de amint leparkoltam a kocsit a
nagy parkolóban, és a vizsgálóban ránk került a sor, mindent elfelejtettem,
hiszen azért voltunk ott, hogy megnézzünk téged. A szülésznő rövid
beszélgetés után lefektette Lindát a vizsgálóasztalra. Leültem mellé.
Felhúzta a pulóverét, és elővillant a hasa. A védőnő bekente egy átlátszó
zselével, a kis műszerét végighúzta rajta, és a szoba túlsó végében a
képernyőn megjelent a tested, folyadékok és szűk falak sötétjébe zárva. A
kép a szemcsés felületeivel és elmosódott, szinte álomszerű mozgásával
úgy nézett ki, mintha nagyon-nagyon messziről jött volna, a világűrből
vagy a tenger mélyéről, és nem tudtam a hétköznapi szobához kapcsolni,
ahol ültünk, sem Linda domborodó hasához, pedig tisztában voltam vele,
hogy onnan érkezik. Az iszonyú távolság érzése valahogy stimmelt, mert a
születés előtti állapot, az anya testében egy folyadékkal teli üregben
növekvő test, amely látszólag újra végigmegy az emberiség fejlődési
fázisain, ősidőből való, és szakadék választja el tőlünk, nem térben, hanem
időben. Ugyanakkor ezt a képfelvételt a modern technológia tette lehetővé.
És te voltál rajta. Te mozgattad lassan a végtagjaidat, nem egy óriásgyík
vagy egy teknős. Láttuk a szívedet, gyorsan vert, ahogy kellett, és
megvoltak a kamrái, ahogy kellett. Láttuk az arcodat, a pici orrodat, az
agyadat, amely kicsi volt, de tökéletes. Láttuk a gerincedet, a kezedet, az
ujjaidat, a sípcsontodat, a combcsontodat. Lábaidat a mellkasodhoz
szorítottad, és az egyik kezedet folyamatosan mozgattad, mintha magától
lebegett volna, kinyitottad, becsuktad. A védőnő azt mondta, hogy nagy
valószínűséggel lány vagy.

Akkor te vagy Anne.
A szülők életet adnak a gyermeknek, a gyermek a szülőknek reményt.
Ez a tranzakció.

Tehernek tűnik?
Nem az. A remény nem követel.
És szentimentális vagyok. De hogyan írjak arról, ami olyan pici és olyan
hatalmas, annyira egyszerű és annyira bonyolult, annyira hétköznapi és
annyira… igen, szent.
A szentimentális azt jelenti, hogy érzelemmel teli. De mi az, hogy
érzelem? Mit érzünk, ha valamit érzünk? Azt mondjuk, hogy szentimentális
az, aki eltúlozza, aki eltékozolja az érzelmeit. Az észszerűség lenne a
legfőbb erény?
Csillagos éjszaka van. Kimentem a kertbe pisilni, amit csak akkor
szoktam, ha mindannyian alszanak, és egyedül vagyok. Egész nyáron, nap
mint nap tiszta, fényes volt fölöttünk az ég, májustól mostanáig, nappal
napsütés, éjszaka csillagok. Nincs annál szebb, mint mikor egy jó nyár
múlóban van, hagy maga után egyfajta telítettséget, valami megtelt, és most
megfordul, a falu körül nem hullámzik aranysárga búzamező a magas kék
ég alatt – az út felől nézve a mezők a házak között tavaknak látszanak –,
hanem csak tarló maradt utána, mert az utóbbi hetekben cséplőgépek és
traktorok lassan, oda-vissza siklottak rajta, összepréselt szalmabálákat
hagytak maguk után elszórtan, magas falakként állnak a szélben, amely
egyre gyakrabban fúj a Balti-tenger felől.
Valami megtelt, és most kiürül és eltűnik, a levegőből a meleg, a fákról a
gyümölcs és a levelek, a földekről a gabona. Miközben te csendben
növekedsz a sötétben.

OKTÓBER



Láz

Lázam van. Fázom, bár a testhőmérsékletem két fokkal magasabb a
normálisnál. A bőröm is érzékenyebb, mint rendesen; minden érintés
kellemetlen, még a ruha könnyű súlya is. Ebből világosan kitűnik
számomra, mennyire alkalmazkodik a test a külvilághoz, összeolvad vele,
mintha a világ egy meghatározott hullámhosszon közvetítene, és a testünk
pontosan erre lenne ráhangolva. A zónán belül, amelyben a test és a
külvilág egy hullámhosszon van, minden ellenállás nélkül történik. A test
mozog a világban, körülveszi annak levegője, megérinti a tárgyait és a
felületeit, és bár ezek annyira különböznek egymástól, mint a puha, nedves
törlőruha, amit az egyik kéz megmarkol, és a fürdőkád széle, amibe a másik
kéz kapaszkodik, mindkettő a számunkra ismerős sávon belül mozog, és így
szinte beleolvad abba a soha meg nem fogalmazott, de állandó érzésbe,
hogy a világ a test kiterjesztése. Amikor belázasodunk, érzékenyebbek
leszünk, a test mintegy kiemelkedik a világgal való bizalmas kapcsolatából,
és a világ ránk nehezedik és érzékelhetővé válik, nem nyíltan ellenségesen,
inkább idegenül. De a láz nemcsak vízszintesen lép kapcsolatba a
körülöttünk lévő tárgyakkal, hanem megnyit egy függőleges tengelyt,
belevág a múltba, és mivel szükségállapotot képvisel, korábbi
manifesztációit is életre kelti. Ezért a lázban mindig van valami jó is.
Ezeket a sorokat egy íróasztalnál írom, Glemmingebróban, egy kis házban,
Svédország déli csücskén, minden szempontból messze a szülőföldemtől,
ahol felnőttem, és attól, aki akkor voltam. Mégis, mióta néhány órája
felébredtem, az a világ különös módon közel került hozzám. A tudatomból
folyamatosan emlékek törnek elő. A láz megváltoztatta az időérzékemet,
hirtelen ébren találtam magam egy néma házban, kint sötét volt, mintha az
éjszaka egy tengerpart lett volna, ahová kisodortak a hullámok. De ami
ennél is fontosabb, és ez az igazán jó ebben az állapotban, az a
gondoskodás. Forrónak érzed magad? – kérdezték, és valaki a homlokomra
tette a kezét. Lázad van! És a lázzal együtt jöttek a privilégiumok. Ágyba
hozták az ételt. Szőlőt. Új képregényeket. A lázzal jött az odafigyelés.
Kérdezgették, hogy vagyok. Valaki a homlokomra tette a kezét, a hajamba
túrt. Máskor soha senki nem ért hozzám, a simogatás ritka volt a
családunkban, kivéve, ha beteg és lázas volt valaki, és erre a paradox

érzésre még most is emlékszem, milyen kellemetlen volt az érintés a lázas
bőrnek, és milyen kellemes volt nekem.

Gumicsizma

Mivel a gumicsizma a lábfejhez és a lábszár alsó részéhez van igazítva,
mint valami tok, amikor levetjük az előszobában, első ránézésre úgy fest,
mint egy lábfej és egy lábszár, amit térd alatt amputáltak. A felakasztott
kabátokkal és ingekkel rokon, ezek szintén hasonlíthatnak a testekre,
amelyek viselik őket. Amikor késő este vagy korán reggel bejövök az
utcáról, olyan, mintha az egész család lenyomata az akasztókon lógna, vagy
a padlón állna a sötétben, mintha a negatívjukat látnám. Előfordul, hogy
eszembe jut, milyen lenne az élet, ha meghalnának egy balesetben, és csak
az maradna utánuk, amit egykor magukra vettek. A gumicsizmámmal
tulajdonképpen ugyanez a helyzet, mert apám után örököltem, amikor
meghalt. A tok, amelyet egykor kitöltött a lábfeje és a lába szára, az
előszobában áll a falnál. Most már nem gondolok túl gyakran az apámra, de
ahányszor bedugom a lábam a csizmába, amit mintha rám öntöttek volna, és
a kertben dolgozom, mindig eszembe jut. A hátrahagyott dolgaiból csak
kettőt hoztam el, a távcsövét és a gumicsizmát. Hogy miért éppen ezt a
kettőt, nem tudom. Talán mert egyszerre voltak semlegesek és hasznosak?
A báránybőr kabátját például soha nem hoztam volna el, és soha fel nem
venném, mert a kabát túl személyes, apámra jellemző ruhadarab volt, amit
nem akartam és nem is tudtam volna viselni, de a gumicsizma nem az
egyéniséget fejezi ki, hanem egyenviselet. A falra kiakasztott képeit sem
tudtam elhozni, ezek ugyanúgy őt fejezték ki, mert ő választotta ki őket, és
jó érzéssel nézett rájuk, és jó érzéssel töltötte el, hogy a tulajdonai. A
távcsőnek nincs köze ehhez az individualizmushoz, az csak egy távcső, az a
feladata, hogy felnagyítsa a távoli dolgokat, a csizmáé pedig, hogy szárazon
tartsa a lábat. Erre a célra tökéletesek. A vastag, kicsit merev gumicsizma
felülete fényes és sima, így lepereg róla a víz, nincs repedés vagy karcolás,
ahol be tudna hatolni, hanem lassan lefolyik a földre, vagy észrevétlenül
bevonja a gumit egy vékony, nedves hártyával. A szár szorosan simul a
lábszárhoz, így a csizma belsejébe vezető nyílás zárva van. A csizma
teljesen zárt, milyen öröm – gondoljunk csak arra az érzésre, amikor egy
sáros szántóföldön gyalogolunk, a lábunk belesüpped a sárba, és semmi
nem szivárog be a csizmába, fröcsköl a sár a csizma körül, közben a lábunk
száraz marad –, és a maga módján független. Vajon nem a függetlenség
érzése jelenti az örömöt, amikor az erős, vízhatlan csizmában átkelünk egy

mocsáron, vagy egy patakban bukdácsolunk? Hogy sebezhetetlenek
vagyunk, védettek, függetlenek, és képesek a saját lábunkon állni a
világban? Igen, valóban, pontosan ebben rejlik a gumicsizma
tulajdonságaiból fakadó öröm.

Medúzák

Míg a primitív élőlényekkel, mint a cápák, krokodilok és struccok, még
találunk kapcsolódási pontokat, mivel van szemük és látnak, van agyuk, bár
kicsi, és ezáltal olyan érzések határozzák meg a cselekvéseiket, mint a vágy
vagy a félelem, a medúzák esetében a primitív és egyszerű lényükből
következően semmiféle kapcsolódás nem lehetséges. Nem találunk bennük
semmit, ami a mi életünket jellemzi. A medúzák hatszázmillió éve jelentek
meg a földön, ezek voltak az első lények, amelyek az egysejtűekből
többsejtűekké fejlődtek, és még most is léteznek. Amit mi életnek
nevezünk, az élet kegyelmének, annak a medúzák is részei. Úgy néznek ki,
mint egy harang, hosszú fátylat húznak maguk után. Némelyikük teljesen
átlátszó, ezek a füles medúzák. Létezik azonban narancssárga vagy kék is,
ezek a hajas medúzák. A tengerben élnek, és különös, szinte királyi
méltósággal úsznak-lebegnek a vízben. Az előrehaladáshoz összehúzzák,
majd kifeszítik a testüket, mint egy lassan pumpáló izom, de a tenger
áramlataihoz képest elenyészően kicsi a mozgáserejük, így nem tudják
befolyásolni a mozgásuk irányát. A tenger harangjai vakok és némák, de
nem érzéketlenek, mert ha nincs is agyuk, idegszálak futnak rajtuk végig, és
ha nem is éreznek a mi fogalmaink szerinti éhséget vagy vágyat, mégis
esznek és szaporodnak. Ha az élet értelmét akarjuk kibogozni, akkor a
medúzához és a gombához kell fordulnunk, az első többsejtű
teremtményekhez. Miért élnek? Miből áll az életük? És ami a legfontosabb:
mit ér az életük? Gyerekkoromban kihalásztuk a tengerből a
fülesmedúzákat, és úgy dobálóztunk velük, mintha hógolyók lettek volna,
éppen elfértek a tenyerünkben, és undorítóan csattantak, amikor eltaláltak
egy hátat vagy egy combot. Fürdés közben a hajasmedúzától mindig
tartottunk, hisz egyszer mindannyiunkat megcsípett a hosszú, láthatatlan
karja, mindenki ismerte az égető csípést, amely fájdalmasabb volt, mint a
csaláncsípés, talán mert ha alaposan belegabalyodott valaki, akkor sokkal
nagyobb bőrfelületet érintett. A víz alatt úszkáló hajas medúzáknak kicsi
nap alakjuk volt, narancssárga, korong alakú testükből sugarakként ágaztak
szét a karok. Az volt a furcsa, hogy soha nem tűnt fel nekünk, mennyire
különböznek mindentől, amit ismerünk. A világ részei voltak, mint a
moszat vagy az alga, a fű vagy a tűz. Csak tizenegy éves koromban
figyeltem fel a medúzák fantasztikus világára, amikor egyszer apámmal

kimentünk a sziget sziklákkal szegélyezett, nyílt tenger felé eső partjához.
A szikla széléhez értünk, és lent, hét méterrel alattunk, medúzák százai
gyűltek össze a tengerben, sodródtak a hullámokkal, mint a partra mosott
hajómaradványok, itt, a világmindenség eldugott sarkában.

Háború

Gyakran viszem a gyerekeket Ystadba iskolába, és útközben egy több
kilométer hosszú lőtér mellett haladunk el. A tengernél húzódó lőtér
magában foglalja a partot, szántóföldeket és a zöld fűvel benőtt meredek,
sziklás falakat, ahonnan minden irányba mérföldekre ellátni. Reggel
felvonták a zászlót a hegy tetején, ami azt jelenti, hogy katonai éleslövészet
folyik. Öt kilométerre lakunk innen, időnként mégis halljuk a dörrenéseket,
a furcsa, álomszerű, szinte hipnotikus hangokat. Oroszország fegyverkezik,
a határ menti tevékenységek felélénkültek, ennek következtében az utóbbi
évtizedekben vita kezdődött a svéd hadseregben végbement leépítésekről.
Mégis, nehéz elképzelni egy háborút ezen a gyönyörű tájon, legalább
annyira álomszerű, mint az ágyúk tompa, viharszerű dörrenései, amiket
délután, falevelek gereblyézése közben hallok a kertben. Hogy mit jelent a
háború, nem tudom, de azt képzelem, hogy néha kézzelfoghatóvá válnak
bizonyos aspektusai. Néhány hete autóversenyzők haláláról olvastam egy
cikket, arról szólt, hogy a második világháború utáni évtizedben nem
létezett biztonságkultúra, mert az emberek megszokták a halál gondolatát,
szinte elfogadhatónak találták. Hihető és valószínű elmélet, mégis sokkoló
volt, mert csak a mai korhoz tudtam viszonyítani, és mai szemmel
vizsgálom a háború egyik következményét. Mivel a háború szükségállapot
– az emberélet egyik zónája, borzalmak és megpróbáltatások helyszíne,
amiket legtöbben kívülről figyelünk, majdnem úgy, mint a fikció borzalmait
–, csak az értelmünkre hat, amely érti és elítéli vagy érti és elfogadja azt. A
háború lényege éppen abban áll, hogy darabokra szaggatja a
racionalitásunkat, földbe tipor minden szabályt, törvényt, megegyezést,
tönkretesz minden elfogadott értéket, és ezzel behatol énünk legbelső
zugába, ami kifejezi, kik is vagyunk. Nem tudok elképzelni egyetlen
háborút sem, ahol ne az identitás lenne a tét. És az identitás annyira
alapvető, annyira az érzések és ösztönök szerves része, és annyira távol áll
az értelem tartományától, hogy sem elképzelni, sem kiiktatni nem tudjuk,
ezért a háború következményei, az, amit szétszaggat, ismeretlenek
maradnak mindenki számára, aki nem vett részt benne.

Svédországban, ahol élek, a tizenhetedik század óta nem volt háború,
vagyis Montaigne, Cervantes és Shakespeare óta. Ez nem jelenti, hogy a
háború elfeledett jelenség, mert a kultúrában mindig jelen van, nem múlik

el egyetlen este sem, hogy ne mutassanak katonákat a tévében, egyetlen nap
sem, hogy ne írjon háborúról az újság. A szomszéd kisfiú kilencéves, és
mindig háborúsdit játszik. Számára minden helyzet háborús helyzet. Tele
van a szobája játék fegyverekkel. Kard, páncél, nyíl, íj, íjpuska, pisztolyok,
revolverek, puska, géppisztoly, műanyagból készült nagy, futurista játék
fegyverek. A kisfiú az apjával második világháborús filmeket néz, hosszú
fekete-fehér bevágásokat japán repülőkről, amelyeket a Csendes-óceán
fölött amerikai hadihajókról lőnek le, vagy a tengerbe zuhannak, hajókat
torpedózó tengeralattjárókról, vagy bevágásokat Európából, amelyeken
hóban-sárban kúszó katonák látszanak, és a Sztálin-orgonák villámgyors
sorozatlövései. Egyszer bekopogtam hozzájuk, a kisfiú sisakkal a fején,
kezében fegyverrel feküdt a padlón, miközben a szülei vécépapírral
kötözték, mert sebesült katonát játszott.

Hogy miért vonul mindig hadba ez a kicsi gyermek, azt természetesen
nem tudom. De elképzelhető, hogy egyedül a háborús játékokban élheti ki
az agresszióját, csak ezekben engedhet szabad folyást neki, nem korlátlanul
és szorongást keltően, hanem a saját világának bizonyos konkrét csatornáin
és folyosóin keresztül. Mert ez is hozzátartozik a háborúhoz: leegyszerűsíti
az életet, konkrét célokat tűz ki és konkrét feladatokat ad mindenkinek,
amelyeket egyértelmű módszerekkel lehet megoldani. A háború nemcsak az
emberekben szunnyadó irracionális erőket szabadítja fel, hanem a
racionálisakat is. A háború egy nyílhegy egyszerű formája, és a bonyolult
élet is, amit a nyílhegy megsemmisít. Az egyszerű és kemény segít a
szomszéd kisfiúnak rendet tartani abban, ami lágy és bonyolult, és amikor
hazajön az iskolából, a dörrenések örömmel töltik el, mert a lövések hangja
valamilyen egyszerűbb és keményebb valóság ígéretét hordozza, aminek a
vonzását mindannyian érezzük.

Szeméremajkak

Szeméremajkaknak hívják azokat a hosszúkás lebenyeket, amelyek a
nőknél a húgycső és a hüvelynyílás fölött egyesülnek, betakarják a
nyílásokat, mint valami bőrből készült függöny. Két pár szeméremajak
létezik, külső és belső. Csecsemőknél a bőr sima és bársonyos, és az enyhén
ívelő nyílás, amely a kicsit dundi, párnaszerű dombok között húzódik,
alakjában és méretében egy pénzbedobó nyílásra vagy egy pici szájra
hasonlít. Amikor a csecsemő a pelenkázóasztalon fekszik, néha bedugja az
ujját a nyílásba, és előtűnik a belső, pirosas, nedvesen fénylő szövet. A
lányok testének ezt a részét az apa csak az első években moshatja,
legalábbis én így éltem meg; amint a kislányok nagyobbak lettek, kezükbe
adtam a beszappanozott mosdókendőt a kádban, és rájuk bíztam, hogy
megmossák magukat. Mindez azért csináltam, mert az utóbbi évtizedekben
a férfipillantás gyanússá vált, és az ezáltal ébresztett enyhe, de állandó
bűntudat beszivárgott az apa és gyermek viszonyába, és a meztelenség
túlzott óvatosságot parancsolt. Igen, ebbe a szövegbe is beszivárgott a
bűntudat, mert a pénzbedobónyílás-hasonlat vajon nem megengedhetetlenül
objektivizáló és lényegében nőellenes-e? Pedig a testben mindig van valami
pusztán testi, ami anatómia, biológia, amit először akkor olvasunk le,
amikor láthatóvá válik a világ számára, az ultrahangvizsgálat alatt, ahol
megszámolják a kéz és a láb ujjait, megmérik a láb hosszát és a fej
átmérőjét, ellenőrzik a szívműködést, és megállapítják a magzat nemét. Az,
hogy a test egyes részeit a későbbi években takarni kell, és sem
megnevezni, sem leírni nem lehet szégyenérzet nélkül, talán a legfurcsább
emberi vonás. A szégyen olyan, mint a lakat, lezárja, amit le kell zárni, és
az emberek közötti kapcsolatok egyik legfontosabb mechanizmusa. A
szégyen szabályozza a különbségeket, titkokat szül, feszültséget okoz. A
szégyen ellentéte és antitézise a vágy, amely arra törekszik, hogy eltörölje a
különbségeket, felfedje a titkokat, feloldja a feszültségeket. A szégyen és a
vágy a szexualitásban csap össze. E két alapvető érzés legérdekesebb
vonása, hogy mindkettő a fikcióval rokon, abban az értelemben, hogy
mindkettő az alternatív valóság tartományába tartozik. A szégyen nem a
létező, hanem az ideálisnak képzelt valósághoz igazodik. A vágy túllép az
anyagi valóságon, és a saját képére alakítja, amely, ameddig a vágy tart,
iszonyúan érzéki, de amint a vágy lecseng, visszaveszi semleges alakját.

Számomra a három valóságszint a kettős ajkakkal körülvett női nemi
szervben találkozik. Az enyhén vizeletszagú lebenyek ráncosak, mint az
elefánt bőre, de sokkal puhábbak, gyakran vad vágyat ébresztenek bennem,
hogy közéjük dugjam a nyelvem. Amikor a váladékok felpuhítják, és a
lebenyek szinte cseppfolyósnak tűnnek, a vágy kiterjed, hozzá akarom
szorítani az arcomat, az orromat a szemérem ajkaihoz szeretném dörgölni,
szopni, szívni, nyalni szeretném. Amikor ezeket a sorokat írom, ez a
viselkedés teljesen idegen és nemkívánatos, mert a vizelet és a széklet
csatornáitól általában távol tartom a gondolataimat és az arcomat is. És
örülök, hogy sohasem láttam magam kívülről ebben a helyzetben, mert
vajon mire hasonlíthatok, ha nem egy önfeledten csámcsogó-habzsoló
állatra? De amikor a közösülés befejeződik, és hanyatt fekve nézzük a
plafont vagy egymást az ágyon, olyan, mintha egy utazásról tértünk volna
haza. Betakarózunk, és újra csak egymás arcát látjuk, az ismerős szemek
biztonságát, a lélek tükrét, az egyéniségünk fényét, és a nő és férfi
együttlétét ismét valami emelkedett szentségnek tekinthetjük.

Ágyak

Az ágy a négy lábával, lapos, puha felületével az egyik legalapvetőbb
szükségletünket elégíti ki: jó benne feküdni, és jó benne átaludni az
éjszakát. Az ágy a hálószobában áll, ami általában a ház vagy a lakás
legbelső szobája, és emeletes házakban gyakran az emeleten találjuk. Azért
van így, mert soha nem vagyunk annyira sebezhetőek, mint alvás közben,
éjszaka védtelenül fekszünk az ágyban, nem tudjuk, mi történik
körülöttünk, és ilyenkor kilépni a látótérből, elrejtőzni az emberek és
állatok elől olyan ösztön, amely az énünk mélyén lakozik. Az ágy az a hely,
ahová nyugalmat keresve visszahúzódunk, mert az alváshoz a legtöbb
embernek csendre és magányra van szüksége. Így az ágy valamiféle
rejtekhely, de mivel mindenkinek van ágya, nem övezi titok, inkább csak
diszkréció. Napi szinten nem gondolunk arra, hogy az ágy, a hálószoba és
az alvás mennyire fontos az életünkben, mert élethosszig tartó szokás, és
mindig diszkréció övezi őket. De ha egy éjszaka egy nagyvárosban, például
Londonban, New Yorkban vagy Tokióban láthatóak lennének az ágyukban
fekvő emberek, ha elképzeljük, hogy a házak üvegből lennének és a szobák
ki lennének világítva, döbbenetes látvány fogadna. Mindenütt mozdulatlan,
bebábozódott embereket látnánk, szobák hosszú sorában, kilométereken
keresztül, és nemcsak a földszinten, az utak és kereszteződések mentén, de
fent a levegőben is, emeletekkel elválasztva, egyesek húsz, mások ötven
vagy száz méterrel a föld fölött. Mozdulatlan emberek millióit látnánk, akik
visszavonultak embertársaiktól, hogy kómában töltsék az éjszakát.
Láthatóvá válna az alvás iszonyú erős kapcsolódása az ősidőhöz – nemcsak
az első emberi élethez Afrika sztyeppéin háromszázezer évvel ezelőtt,
hanem az élet legelső formájához, ahogy az négyszázmillió évvel ezelőtt
kiemelkedett a tengerből. És akkor az ágy nemcsak alváshoz való,
bútorüzletben vásárolt hálószobai bútordarab lenne, hanem hajó, minden
ember saját hajója, amelyre esténként felszállunk, hogy átvitessük
magunkat az éjszakán.

Ujjak

Miközben ezt írom, Linda és Christina a ház falához állított asztalnál
ülnek és kávéznak, kint, az udvar túlsó végén, tőlem tizenkét méterre.
Hűvös reggel van, a vastag kabátból csak az arcuk és a kezük látszik. Egyik
pillanatban bizalmasan, mosolyogva néznek egymásra, aztán elválik a
tekintetük, megfogják a kávéscsészéiket, a szájukhoz emelik,
belekortyolnak, majd visszateszik a kis kovácsoltvas asztalra. Christina ásít,
Linda arcához emeli a kezét, ellenzőként az alacsonyan járó, hideg
napsütésben, és közben mond valamit. Nem tudom, mit mond, de látom,
hogy mozog a szája, és Christina bólint. Keze a térdén, ujjai széttárva,
látszik köztük a nadrág kék anyaga. Tizenegy éve vagyunk együtt Lindával,
és Christinát is ugyanennyi ideje ismerem. Ha rájuk nézek, óhatatlanul
annak látom őket, amit nekem jelentenek, teljes és minden kétséget kizáró
(de nem megváltoztathatatlan) entitásnak, részleteikben is, például az
arcukban, a szemükben, kezükben, az ujjaikban. Mindig előttem van, hogy
ezek Linda vagy Christina ujjai, metonímiás részek, amelyek ebben a
pillanatban az egészet képviselik. Ha nem így volna, akkor minden egyes
ember a testrészek, szervek és mozdulatok kakofóniája lenne, ontanák a
különböző hangulatok, mondatok, kifejezések végtelen sorát. Magunkat
hasonlóképpen értelmezzük, hasonló entitásból indulunk ki a saját
személyünk meghatározásánál, de mégis nagy a különbség, mert az entitás,
amelybe másokat burkolunk, nem külső halmaz, hanem belső. Vagyis
mások bennünk vannak, a saját énünkkel karöltve, de mivel a gondolatok és
az érzések világában nincsenek elválasztók vagy falak, elképzelhető, hogy
ezek a különböző entitások – amelyek nemcsak emberek, hanem fák, asztal,
bicikli, ház, síkságok, tavak, macskák, bögrék, telefonok és zseblámpák,
csak hogy a hirtelen eszembe ötlött példákat említsem – szintén a
személyiségünk részei, részei az énünknek, és hasonlóképpen viszonyulnak
az identitásunkhoz, mint ahogy Christina ujjai viszonyulnak számomra
Christina személyéhez.

A saját ujjaimmal más a helyzet. Ha rájuk nézek, sehogy sem tudom
őket ahhoz a személyhez kapcsolni, aki vagyok. Ha behajlítom őket, négy
fiútestvért látok, hasonlítanak egymásra, és összetartanak, az apjuk
ellenében, aki mindig távol áll tőlük, és kövérebb és erősebb náluk. A fiúk

arcai a körmök, simák, mint az átlátszó ablaküveg, de nem látni át rajtuk,
szürkésfehér színük áthatolhatatlan; vakoknak látszanak.

Ha megfordítom a tenyerem, és kinyújtom az ujjaimat, gilisztákra vagy
kis kígyókra hasonlítanak, a körmök a fejeik, és mindegyik indul a saját
irányába.

Amikor kicsik voltak a gyerekek, gyakran játszottuk, hogy két ujjam
elindul feléjük, megáll, köszönésként meghajol, miközben vékony hangon
hellózok. Ezt a lényt Ujjemberkének hívtam. Nekik ez mágia volt, abban a
pillanatban, amikor az ujjak elindultak, megszűntek hozzám tartozni, és a
gyerekek számára külön entitássá váltak, asztalon sétáló önálló lénnyé,
amely megállt, és köszönt nekik. Tetszett nekik, mosolyogtak, és amikor
Ujjemberke futva megindult feléjük, átugrotta az asztal és a szék közötti
szakadékot, a hasukon landolt, majd felszaladt a nyakukhoz és
megcsiklandozta őket, visítva nevettek.

Ha nagy ritkán előhúzom, az egyik lányom nyugtalankodni kezd.
Nemsokára kamaszodni kezd, kemény és sebezhető, amilyen csak ebben a
korban lehet egy gyerek. Ha meglátja Ujjemberkét, amint az feláll az
asztalon és elindul feléje, üvölteni kezd, hogy Ne, papa, ne csináld! Ha
folytatom, feláll, és azt mondja: Nem akarom. Nevet, mert tudja, hogy
gyerekes ostobaság, de komolyan nyugtalan, látom a szemén és hallom a
hangján. Ez azért van így, gondolom, mert most kezdett el gondolkodni
azon, hogy kicsoda, és azon is, hogy kik vagyunk mi, a szülei és a családja.
Ujjemberke engem testrészekké változtat, a testrészeket pedig független
lényekké, és mivel a valóságról szóló sok igazság egyike, hogy a valóság
tulajdonképpen nem kötődik semmihez, és üres, mint egy vak szem, a játék
félelmetes mélységet nyit. A többi gyermek még kicsi, és nem érzékeli a
fenyegetést, én meg túl öreg vagyok. Ez a szakadék a világ közepén csak
azoknak nyílik meg, akik a gyermek- és a felnőttkor határán állnak.

Lomb

A gesztenyefa levelei most kezdtek hullani a kikövezett ösvényre, amely
csak itt-ott látszik. A fűzfa levelei is lehullottak, meg kell metszeni,
szörnyen gyorsan nő. Az almafa koronája is megritkult, de még rajta van az
alma, csupasz ágak között világító pici lampionok. Ma megettem egyet,
nagyok, inkább pirosak, mint zöldek, szaftosak, talán kicsit savanyúak, jót
tenne nekik még egy hét a fán. Végigmentem a gyepen, a hosszúra nőtt,
lágy, zöld füvön, számban a savanykás ízzel, és az ízekre gondoltam, a
különböző almafajták ízeire, most, az ízek idején. Mikor nemesítették őket?
A tizenkilencedik században? A huszadikban? Vannak ízek, amelyek
azonosak a kétezer évvel ezelőtti ízekkel. A furcsa kis aroma, a
magántermesztők almájának kicsit szokatlan zamata örömmel tölt el.
Ilyenkor apai nagymamámra gondolok, az ő kertjéből kaptuk az almát, néha
egy egész ládával, és hetekig elállt a pincében. Igen, az alma és a szilva
illata nagymamámék pincéjében. Nagymamámat minden növény és kerti
foglalatosság érdekelte. A fiát, apámat ugyanúgy érdekelték ezek a dolgok.
Én mégsem érzem a folytonosságot, amikor kettőjükre gondolok, idegenek
számomra. És ez jólesik. Úgy érzem, hogy valami újat kezdtem, valami
teljesen mást, ami ez a család. Mindennap eszembe jut, hogy a jelen számít,
hogy most, ezekben az években történnek a fontos dolgok. A korábbi
életem egyre távolibbnak tűnik. Már nem foglalkoztat a gyerekkorom. Sem
az egyetemi éveim, sem a huszonéves korom. Mind nagyon, nagyon távoli.
Elképzelem, milyen lesz, amikor elmúlnak a mostani évek, ha elköltöznek a
gyerekek, és eszembe jut majd, hogy ekkor történtek a fontos dolgok, ekkor
éltem. Miért nem becsültem meg jobban, amíg még az enyém volt? Mert
akkor, gondolom, nem lett volna az enyém. Csak az létezik teljesen, ami
kicsúszik a kezünk közül, amire nincs szó, nincs gondolat. Ez a szeretet ára:
nem látjuk. Nem tudjuk, hogy van. És csak akkor vesszük észre, amikor
már vége.

A sárgáspiros falevelek elázva hevernek a házak közötti köveken.
Esőben a kövek sötétebbek lesznek, és amint megszáradnak, kifehérednek.

Üvegek

Bár az üvegek alapformája mindig ugyanolyan, egy sima, henger alakú,
felül nyakká vékonyodó test, a fiziognómiájuk mégis meglepően sokféle. A
zömök, rövid nyakú és a karcsú, hosszú nyakú között végtelenül sok
variáció létezik. Az üveg feladata a folyadékok tárolása, főleg az iható
folyadékoké – a nem ihatókat, mint a parfümöt, benzint, festéket
flakonokban, kannákban és dobozokban tárolják –, és a legtöbb formához
hasonlóan az üvegek formája is háttérbe szorul a tartalom javára, amit
látunk, és ami eszünkbe jut róluk: bor, sör, pálinka, üdítő. Az üveg
önmagában szinte teljesen láthatatlan, és ha rápillantunk, soha nem jut
eszünkbe gondolatban elidőzni nála. Ami mégis furcsa, mert végül is az
üveg határozza meg a tartalmáról alkotott elképzelésünket. Kevés olyan
egymástól megkülönböztethetetlen dolog van, mint a folyadékok, és senki
nem lát különbséget nagy tartályokban vagy hordókban tárolt sörök között;
csak palackozás után nyerik el identitásukat, és számunkra akkor válnak
sörré. Ugyanakkor az identitás hordozója, az üveg, elveszti egyedi formáját
és színét, eltűnik. Az irodalomban ez a jelenség példaértékű, a formának
kell jellemeznie a tartalmat, de közben nem lehet túlságosan hangsúlyos,
mert a lényeg a szöveg által ébresztett érzések és gondolatok, ugyanakkor
maga a szöveg az éles szemű olvasó számára hideg és átlátszó, mint az
üveg. Az üvegek másik jellemző tulajdonsága a tömeggyártás. Nagy
mennyiségben érkeznek, és a termelőüzemekből a boltokon keresztül
eljutnak a háztartásokba, ahol annyira hétköznapi tartozékká válnak, hogy
nélkülük a ház szinte elképzelhetetlen. Gyerekkoromban az üvegeket
testvéreknek képzeltem, és ha egy üveg egyedül árválkodott az asztalon,
például az Arendal sörgyár nagy, barna, egyliteres üvege a jellegzetes sárga
címkéjével, amelyen duzzadó vitorlájú hajó szeli a hullámokat,
megsajnáltam, viszont örültem, ha mellette volt két-három vidám testvére,
vagy ha egy ládában szunyókált az egész csapattal lent a pincében. Az
üvegek egyformák voltak ugyan, de különböző jelentéssel bírtak. Otthon, a
nappali asztalán az üveg jókedvet jelentett, mert apám megengedett
magának egy kis élvezetet, de kint, a fiatal fiúk kezében tilos és bűnös
dolgot, a felnőtt alkoholistáknál pedig maga volt a horror, de nem egészen
tudtam, miért, csak annyit értettem, hogy a méltóságuk elvesztését
jelentette. Gyerekkoromban a környékünkön egyetlen iszákos fickó lakott

egy régi házban, amely még az új lakótelep előtti időkből maradt, és
ezenkívül semmi mást nem tudtunk róla. Egyszer, amikor tolta felfelé a
biciklijét a dombra, és a kormányon két fehér zacskó lógott, a barátaim
biztatására odafutottam hozzá. Villámgyorsan félrehúztam az egyik zacskó
fülét, és belenéztem. Tele van sörrel, kiáltottam, és hanyatt-homlok
elrohantam. Sör van nála! Szeszkazán!, üvöltötték a többiek, miközben az
ember nagy nehezen felült a biciklire, és folytatta az útját a kormányon
billegő zacskókkal. Még mindig bennem él, mit éreztem, amikor
lekiáltottam a csapatnak, mert a zacskóban nem sör volt, hanem kenyér és
tej; meg voltam győződve róla, hogy az igazság nem számít, hogy
hazudhatok, hiszen a biciklis ember csak egy iszákos fickó volt.

Tarló

Miért van az, hogy nem izgulunk túlságosan, ha befordulunk egy városi
utca sarkán? Hiszen bármi szembejöhet. Witold Gombrowicz a naplójában
kifejti, hogy ezt mennyire elképesztőnek tartja. Az ismeretlen, a
bizonytalan, amiről nem tudunk semmit, nemcsak a metafizikához tartozik,
nemcsak nagy kérdésekre keresi a választ, hogy van-e Isten, vagy mi vár
minket a halál után, hanem a leghétköznapibb dolgokat is érinti.
Gombrowicznak nem volt gyereke, és ha lett volna, nem tudni, milyen
hatással lett volna a világképére, és mennyire hagyta volna, hogy a gyerek
befolyásolja őt. Gombrowicz naplóját másként olvastam gyerektelenként, és
másként apaként, mivel a gyereknevelés, vagyis a gyerekkel való együttélés
legfontosabb eleme pontosan az, hogy a gyerekek számára előrelátható
legyen a világ, belátható, és minden pillanatban ráismerjenek. A gyereknek
az a legrosszabb, ha nem tudja, mi fog történni, vagyis az érzés, hogy bármi
történhet. Ezért sír, amikor karácsonyeste beállít a családhoz a maszkos
télapó. Az ismeretlentől vagy a szokatlantól való félelem alapvetően
bennünk van, természetesen azért, mert valamikor életveszélyt jelentett, és
ez a félelem azzal az alapvető igyekezettel szembesül, amely semlegesíteni
akarja az ismeretlent. A csecsemő megnyugszik az ismétléstől, a tizenkét
éves gyereknek fontos, hogy valami változatlan legyen, amikor a világ
kontrollálatlanul megnyílik előtte. Vagyis amikor a negyvenhat éves apa
befordul a sarkon, annyira biztos benne, hogy minden úgy lesz, ahogy
várható, hogy ez lett a valóság természete, nem csak az arról való
elképzelés.

Amikor Olav H. Hauge azt írja, hogy a valóság is élhető, valószínűleg
erre gondolt. De rezignáltan tette, mert Hauge számára a fantasztikus
dolgok az őrültséggel rokonok, és következményük a kényszerzubbony, a
gyógyszerezés és az intézetek eseménytelen rutinjai, néha évekig tartó
bentlakás. A fantasztikusnak mégis hallatlan értéke volt, mert nemcsak
érzékeltette, hanem bizonyosságot is adott egy más valóságszint létezéséről
és az élet ebből következő intenzitásáról.

Nekem ez, mint az eksztázis egyik formája, mindössze elmélet. Olvasom
Hauge korai verseit, és arra gondolok, hogy ez az eksztázis szelíd formája,
az elföldelésének egyik módja, de az utolsó verseinek, amelyeket a
naplójában megvetően ridegen megmunkált fémnek nevezett, semmi

összefüggésük nincs ezzel a dimenzióval. Amíg a korai verseiben
megpróbálta megidézni a fentről jövő eksztázist, az utolsó verseiben lentről
közelíti, a környezetében megjelenő dolgok felől: madarak, alma, hó,
fejsze. Eredménytelenül, mert a tárgyak és az állatok konkrétumok
maradtak, igaz, nem pontosan olyanok, mint azelőtt, mert Hauge pillantása
és szavai felizzítják őket.

Eddig, és nem tovább, gondolom, amikor a gyerekeket kocsival viszem-
hozom az iskolából, és nézem a sárgásbarna tarlót az út mentén, mert
kivételesen az is enyhén felizzik, amikor rávilágít az alacsonyan járó,
aranyló őszi nap. De általában fordítva történik, a tarló elnyeli a fényt,
akárcsak a sápadt, vizenyős őszi táj a halványan derengő színtelen ég alatt.
Akkor is, ha a táj összezsugorodik, mint amikor az ott játszódó sok
különböző esemény mind egyfelé mutat – fúj a szél, hordja az esőt, autó
kapaszkodik a dombra, balra tarló, jobbra szántóföld, kékesszürke az ég,
gyenge a a fény, a tengerre köd telepszik, a sofőr előrehajol, hogy jobban
kilásson az esőáztatta szélvédőn, és hirtelen egy sólyom repül el mellette
szárnyát szélesre tárva –, a táj változatlan, olyan, mint mindig. Az élet
néhány másodpercig tartó szédületes intenzitását, amelyet ilyenkor érezhet
a sofőr, nem az okozza, hogy valami kitárul, hanem ellenkezőleg, valami
összesűrűsödik. Az ezt követő szomorúságot, hogy ennyi volt az egész,
Gombrowicz elmélkedése oldja fel, aki gyűlölte a fennkölt emelkedettséget,
és kis dolgok köré fonta gondolatait.

Borz

Azt gondolhatnánk, hogy az északi faunában semmire sem hasonlító
borz, jellegzetes fekete-fehér pofájával és kissé lapos testével, elég feltűnő
jelenség, és történeteket mesélnek róla. Azt gondolhatnánk, hogy borzot
látni valamiféle kivételes pillanat. De nem így van. Amíg a medve, a róka
és a farkas prominens helyet foglal el a régi népi mitológiában, a borz alig
kap említést. Így aztán nincs is felruházva emberi tulajdonságokkal, nem
jóságos, ravasz, hiszékeny vagy gonosz, de van benne valami félénk és
titokzatos. Milyen is a borz? Kinézetre hasonlít a nyusztra, és kicsit a
medvére is abból a szempontból, hogy átalussza a telet. Tíz-tizenöt
egyedből álló klánban él, főleg sűrű aljnövényzetű erdőben, de elsősorban
nyílt területek közelében keresi éjjel a táplálékát. A borz élete a földhöz
kötődik; föld alatti üregrendszereket ás ki, amelyek néha évszázadokig
használatban vannak. A borz nappal az üregben alszik, és ott alussza át a
telet is. Táplálékát a földben keresi, főleg gilisztát eszik. Mivel a borz kívül
esik az irodalom szféráján, megvizsgálhatjuk, mit csinál az irodalom
azokkal az állatokkal, amelyeket valamennyire ismerünk, és amelyek a
gyerekeink meséiben szerepelnek. A borz kimaradt ebből, mintha védett
állat lenne, és amikor megáll az erdő szélén, és onnan figyel minket
észrevétlenül, a vadállat pillantásával vizslat, kémlel, résen van, számunkra
érthetetlen módon gondolkodik, teljesen a saját jogán. A borz földközelben
él. Az erdő aljnövényzetén, amit széles teste szinte végigsöpör, és a talajon,
amit lábával és orrával feltúr, és amibe alagutakat fúr, ahol télen hónapokig
alszik. És bizonyára megtelik a föld sötét szagával. Én összesen talán öt-hat
alkalommal láttam borzot tizenéves koromban a házunk közelében, amely
az erdő szélén állt, ahonnan szántóföldre és egy folyóra nyílt kilátás,
tökéletes terep borzok számára. Sűrű, nehezen átjárható, vegyes erdő volt,
és az erdőn át, húsz méterre a házunktól, egy patak folyt el a folyó felé. Az
útról mindig a patak partján mentem fel, ez volt a rövidebb út. Egyszer
hazafelé tartottam, világos, nyár végi este volt, és egy borz ballagott lassan
felém. Annyit tudtam, hogy a borz a csontot is képes átharapni, és dobogó
szívvel felugrottam egy útszéli kőre. A borz megállt, rám nézett, láthatóan
felmérte, hogy el tud-e surranni mellettem. Nem tudott, így aztán
megfordult és visszaballagott, és eltűnt a patakparti sűrű növényzetben.
Azon a nyáron egy kereskedelmi rádiónál dolgoztam, busszal jártam be a

városba, így aztán hetente többször is ugyanott tűntem fel, ugyanabban az
időpontban. Nyilvánvalóan a borznak is állandó szokásai voltak, mert
többször találkoztam vele, már ha ugyanaz a borz lehetett minden
alkalommal. Néha hallottam, amint lefelé csörtet, ilyenkor leszaladtam az
útra, és továbbmentem egy darabon, mert nem akartam elzárni előle az utat.
A borz nem nézett rám, csak kijött az útra, és elindult felfelé. Az volt az
érzésem, hogy megbarátkoztunk egymással. Jót akartam neki. Most, amikor
Malmö felé hajtok a sztrádán, és látom, hogy valamelyik gyönyörű fekete-
fehér pofájú állat véresen, mozdulatlanul fekszik az úttesten, tehetetlen düh
fog el, mert az a struktúra ölte meg, amelynek én is működtetője és
fogyasztója vagyok, és amelyről nem akarok lemondani. Még ha
lemondanék is róla, és nem járnék kocsival, az sem változtatna semmin,
sem a világ felmelegedésén, sem az út szélén fekvő állattetemeken. Ez a
bűn mindenki bűne, és csak együtt tudjuk feloldani.

Csecsemő

Magunkhoz ölelni egy gyermeket az élet nagy boldogsága, talán a
legnagyobb. Akkor, amikor a gyermek újszülött és olyan pici, hogy kis teste
majdnem elfér egy felnőtt tenyerében, amikor rebbenő pillantását csak
kivételesen szegezi a környezetében lévő dolgokra, és úgy érezzük, hogy a
világgal való kapcsolata kizárólag érzéki: meleg, puha ölelő test, gyomrát
megtöltő langyos tej, néhány órával megszakított csodás álom. Az újszülött
érkezése után minden arról szól, hogy egyenletessé tegyük a közegét,
legyen minden meleg, ölelő, puha. Egy hirtelen hőmérséklet-csökkenés
kiszakítja őt a valóságából, akárcsak egy váratlan erős hang vagy egy
hirtelen mozdulat, és a csecsemő sírni kezd.

Élvezet eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, mert egyszerűek,
összjátékot kívánnak, ritmust, éneket, mert az ölelés majdnem olyan, mint a
vágy: védeni, adni, gondoskodni akar. Nekem, férfiként, magamhoz ölelni
egy gyereket a fizikai közelség egyetlen olyan formája, amelynek nincs
köze a szexualitáshoz. Nem tudom, hogy vannak ezzel a nők, de merem
állítani, hogy náluk másként működik. Talán ezért kell a férfinak nagyon
férfiasnak lennie, hogy ne váljon nővé, amikor a csecsemőt szimbiotikusan
magához öleli.

Mire kicsit nagyobb lesz a gyerek, és lassan betölti az egy évet, minden
megváltozik, kivéve a magamhoz ölelés örömét. Ritkábban történik, mert
akkor már az ellenkező elvárásoknak kell eleget tenni; a gyereknek el kell
szakadnia, és el is akar szakadni az őt körülvevő világtól. Mászik a földön,
vizsgálgat bizonyos megállóhelyeket; itt egy vezeték, ott egy cipőállvány,
egy porszívó, és evés közben szemkontaktust keres a család többi tagjával;
együtt nevet a többiekkel, visszainteget, ha integetnek neki. Fürge tekintete
néha ravasz, általában vidám. A csecsemő körül lebegő szófoszlányok már
el vannak mentve és be vannak azonosítva, mintha egy raktárban
várakoznának, de még nem tudja használni őket. Ilyenek a fokozatosan
bontakozó mozdulatok is. Fogja az asztal lábát, lassan feláll, megáll, és
meglepetéssel, izgalommal, félelemmel és örömmel telve megteszi az első
lépést. Azután, amikor már elég volt a világ felfedezéséből, mondjuk tíz
vagy akár harminc perc után, vissza akar térni a szülő biztonságot nyújtó
testéhez, és az ölébe akar kuporodni. Amikor a fejét a szülő mellére hajtja
teljes odaadással és bizalommal, hihetetlenül jó érzéseket ébreszt a felnőtt

emberben. Miért? Nem a tehetetlenségével szemben állunk védtelenül, azt
hiszem, nem az talál minket szíven, hanem az ártatlansága. Mert tudjuk,
mennyi fájdalmat kell majd elszenvednie, tudjuk, milyen bonyolult és nehéz
tud lenni az élet, és azt is, hogy egyszer majd kiépíti magában az önvédelem
bástyáit, a konfliktuskerülő stratégiákat és az önfenntartás módszereit abban
a szövevényes összjátékban, amit az élet magában hordoz, jóban-rosszban.
A kisgyerek ebből még semmit sem sejt, a szeméből sugárzó boldogság
tiszta, és amikor a szülő mellére hajtja a fejét, ott találja a legnagyobb
biztonságot.

Autók

Sokáig azt hittem, hogy nem vagyok autóvezető típus, hogy képtelen
vagyok elvezetni egy kocsit, az én erősségem a mondatokban és az
absztrakt képekben és gondolatokban van, és minden, ami a kéz, a láb
mozgását igényli, mint a pedálok, karok kezelése, a képességeim határán
kívül esik. Az egyik visszatérő rémálmom egyszer az volt, hogy
jogosítvány nélkül vezetek; ébredéskor ugyanazt a félelmet éreztem, mint
amikor álmomban gyilkoltam vagy hűtlenkedtem. Harminckilenc évesen
szereztem jogosítványt, és az első évben, főleg az autópályán, a vezetést
határátlépésnek éreztem. Mindig rettegve adtam le a kulcsot az
autókölcsönzőnek vasárnap délután, úgy éreztem magam, mintha előző nap
ittam volna. Valószínűleg az a protestáns reflex éledt fel bennem, hogy
minden szabadságnak ára van, ami az én esetemben szorongást jelent.
Anyám, akitől a protestáns örökség származik, az autóvezetést nem tartotta
bűnös tevékenységnek, valószínűleg azért, mert összefüggött a
munkaerkölcsével; ötven éven át szinte naponta járt kocsival dolgozni,
homloka verítékével. Apámnál a protestantizmus vélhetőleg anyám
makulátlan erkölcsét jelentette, és az, hogy mindig gyorsan ment,
folyamatosan előzött, és nem riadt vissza a kockázattól, most úgy tűnik,
hogy ez számára a szabályok, tiltások, kötelességek és minden felső parancs
elől való menekvés volt. Apám politikailag liberális volt, hitt az egyén
szabadságában, ellenezte az erős államot, anyám viszont az erős állam híve
volt, és szolidáris a gyengébbekkel. Gondolom, mondanom sem kell, hogy
anyám mindig lassan, óvatosan vezet. Az első kocsimat, egy fehér VW
Multivant négy éve vettem, és még most is ezzel járok. Nagy, nehéz autó,
kis motorral, és sokáig tart, míg felgyorsul. Mégis szeretem, hétüléses,
tágas, és miután az első évben háromszor megnyomtam és megkarcoltam,
mára már megtanultam szűk helyre beparkolni. A határátlépés érzése
megszűnt, tiszta lelkiismerettel vezetek, talán mert az autóvezetés már nem
a szabadsághoz kötődik, hanem szokássá és hasznos eszközzé vált. Gyorsan
hajtok, de nem túl gyorsan, és soha nem kockáztatok. A legjobban azt
szeretem, hogy vezetés közben beszélgethetek a gyerekekkel, mert amikor
itt, vidéken, nyílt tájakon át haladunk, mindnyájan egy buborékban
vagyunk, a szavak és a gondolatok között megszűnik a távolság, mindenről
beszélhetnek velem, amiről csak akarnak. Amikor a kék égen mozdulatlanul

állnak a hatalmas felhőtömegek a horizonton, vagy amikor eső veri a
szélvédőt, és a lecsurgó víz amorf mintákat rajzol, amit az ablaktörlő a
következő pillanatban letöröl, heves boldogságérzés jár át. Különösen
erősen érzem, amikor őszi délutánokon a tengerparti erdőknél, a fákkal
szegélyezett hosszú, egyenes szakaszon, a csupasz, égbe nyúló fák között
haladunk, és a szürkületben szembejönnek velünk az autók, világító
lámpáikkal, sötét ablakaikkal, fényes karosszériájukkal, és a felszínük alatt
archaikus tűz lobog.

Magány

Jó egyedül lenni. Jó becsukni magam mögött az ajtót, és egy ideig senkit
sem tudni magam mellett. Ez nem volt mindig így. Gyerekkoromban a
magány valaminek a hiányát jelentette, valami bajt, és gyakran fájdalmas
volt. Ha egyedül volt valaki, az azért volt, mert senki nem akart vele lenni,
vagy mert nem volt kivel lennie. Mások hiánya mindenképpen negatív volt.
Együtt lenni jó, egyedül rossz, ez volt a szabály. Apám sokat volt egyedül,
mégsem furcsálltam soha. Szuverén egyéniség volt, nála minden a helyén
volt, soha nem jutott eszembe, hogy az ő magánya valaminek a hiányát
jelentette volna, vagy valami fájdalmasat. Nem voltak barátai, csak
kollégái, a legtöbb estét egyedül töltötte az alagsori szobában, ahol zenét
hallgatott, vagy rendezgette a bélyeggyűjteményét. Irtózott az emberek
közelségétől, soha nem ült buszra, soha nem vágatott hajat fodrásznál, soha
nem vitte el kocsival a gyerekcsapatot focimeccsre, mint más szülők. Erre
akkor nem figyeltem fel. Csak amikor meghalt, és megtaláltuk a naplóját,
láttam más fényben az életét. Foglalkoztatta a magány, sokat gondolt rá. –
Én mindig felismerem a magányos embereket – írta a naplójában. – Nem
úgy járnak, mint mások. Mintha az öröm szikrája sem pislákolna bennük,
legyen szó akár férfiakról, akár nőkről. – Máshol ezt írja: – Keresem a szót
a magány ellentétére. Jó lenne, ha nem csak az elcsépelt és tökéletlen
szeretet jutna eszembe. Gyengédség, lelki béke és nyugalom, közösség? A
közösség jó szó. A magány ellentéte. Nem tudom, miért nem ismerte. Az
egyik jó érzés az életben, talán a legjobb. Mégis azt teszem néha, amit apám
tett, becsukom magam mögött az ajtót, és egyedül vagyok. Tudom, miért,
mert jó egyedül lenni, néhány órára lerázni magamról a bonyolult
kötelékeket, a kisebb-nagyobb konfliktusokat, követeléseket és elvárásokat,
a körülöttem tornyosuló akaratot és kívánságokat, amelyek idővel annyira
összefonódnak, hogy beszűkül a cselekvés és gondolkodás tere. Ha az
emberek közötti viszonyoknak hangjuk lenne, akkor kórusmuzsika, pezsgő-
zubogó hang törne fel minden kis szemvillanásnál. Apámnak ezt is tudnia
kellett volna? Nálam is jobban? Mert inni kezdett, és az alkohol tompítja a
hangot, és úgy lehetünk együtt másokkal, hogy nem halljuk a kórus hangját.
Igen, valószínűleg így van. Egy olyan mondattal fejezi be a
naplóbejegyzést, amit én soha nem tudtam volna leírni. Ezt írja: – Röviden,
amit most esetlenül igyekeztem megfogalmazni, azt jelenti, hogy mindig

magányos ember voltam. – Vagy, hasít belém hirtelen, nem az ellenkezője
lenne igaz? Elképzelhető, hogy nem hallotta a kórust, nem ismerte, ezért
nem vonatkoztatta magára, és mindig kívül állt, onnan nézte azokat, akik
valamin belül voltak, csak ő nem tudta, mi az a valami?

Tapasztalat

Tegnap este egy könyvben fennakadtam egy nagyon fiatalos mondaton.
A szerző azon nyugtalankodik, hogy az utóbbi időben intellektuális
üresjáratban érzi magát. Emlékszem, ilyesmi a húszas éveimben engem is
nyugtalanított. Bár az én nyugtalanságom túltett ezen, mert aki üresjáratban
érzi magát, az valamikor intenzív szellemi életet élt. Láttam az intellektuális
hiányosságaimat, és szellemi tompaság uralkodott rajtam, amelyet
lényegében állandó jellemvonásnak könyveltem el. A félelmemet, hogy
egyszerűen nem értem, amit olvasok, például Julia Kristeva Revolution in
Poetic Language című könyvét vagy Lacan bármelyik írását. És
tulajdonképpen nem is tévedtem, hiszen hiányosságról volt szó, mert egy
bizonyos szintű tudás egyszerűen nem ült nekem, túl ostoba voltam hozzá,
és ezen a téren semmi sem változott: most tavasszal esténként Safranski
Heideggerről szóló könyvét olvasom, nem értem a filozófiai
eszmefuttatásokat, nem értem, mit jelentenek, bármennyire erőlködöm.
Ennél is rosszabb, hogy Heidegger saját írásait sem értem. Hiába gondolom,
hogy Heidegger az emberi létről ír, és én is ember vagyok, így ezek a
gondolatok és meglátások rám is érvényesek, teljesen hiábavaló az
igyekezetem. Ez nem nekem való. Huszonöt évesen nehezebben viseltem,
és valójában nem akartam beismerni, inkább kiforgattam, és
bemagyaráztam magamnak, hogy nem feltétlenül van így. Akkoriban az élet
leginkább arról szólt, hogy mi lesz belőlünk, a becsvágyaink fellegében
éltünk, és mivel a becsvágy vak, behatárolt térben mozogtunk. Igaz,
húszévesnek lenni önmagában is behatároltságot jelent. Abban a korban tele
vagyunk energiával, előreszegezett tekintettel megyünk a jövőnk felé, és a
környezetünkből az a legfontosabb, ami a jövőbe mutat. Ugyanakkor, és ez
a legszörnyűbb, az előreszegezett tekintet folyamatosan a jellemünk
korlátaiba ütközik, a szellemi üresjáratba – innen a fiatalok félelme a
szellemi befogadóképességük elégtelensége miatt. Negyvenévesnek lenni
annyit jelent, hogy belátjuk, a korlátok végigkísérnek az életünkön, de azt
is, hogy újabb és újabb rétegek rakódnak a jellemünkre, akár akarjuk, akár
nem, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Az újabb rétegek, egy
bizonyosfajta tudás és rálátás rétegei nem mutatnak előre a jövőbeni
történések és feladatok felé, hanem arra vonatkoznak, ami itt és most
történik, a mindennapok cselekvései és a mindennapok értelmezése felé.

Ezt hívjuk tapasztalatnak. A húszéves kor energiája már nincs meg, az
akaratunk gyengébb, de az életünk gazdagabb. Amikor este Safranski
könyvét olvasom, Heidegger filozófiájából egy kukkot sem értek, de őt
magát megértem, vagyis az életét alkotó események összessége nem idegen
számomra és nem nehezen érthető, hanem kézzelfogható és értelmes. És
reggelente, amikor mind a három gyerek felkel, felöltözik, esetleg
lezuhanyozik, megreggelizik, mindannyian más-más hangulatban és
stádiumban vannak, különböző gondokkal és örömökkel, az a dolgom, hogy
minden olajozottan működjön. Ehhez íratlan tudásra van szükség, amit nem
lehet tanulással elsajátítani, de minden szülő tudja, bár ezt a tudását talán
nem sokra tartja, mégpedig azért, mert nincs benne semmi becsvágy, nincs
összpontosítva és behatárolva sem, nem mutat a jövőbe, valamiféle
jövőbeni győzelemre, és ezért szinte teljesen láthatatlan. Így működik a
tapasztalat, rátelepszik az énre, amit a gyarapodó lehetőségek mellett egyre
nehezebb lesz megtartani eredeti formájában: a bölcs ember tudja, hogy
önmagában semmi.

Tetű

Lehajtott fejjel ül előttem az egyik gyermekem az ebédlőasztalnál a
plafonról lógó lámpa fényében. Egy speciális fésűvel fésülöm a haját. A
fésű hosszú, sűrű fémfogai minden kis szöszt kifésülnek belőle.
Végighúzom a hajában a fésűt, aztán az asztalon egy fehér papírra
koppantom. Néha fekete kis pontok potyognak a papírra. Nem tudjuk
biztosan, mi az, de tetűtojásra tippelünk. A nagyobb pontokat hosszabban
vizsgáljuk, hogy lássuk, mozognak-e. Au!, szisszen fel a lányom, amikor
beakad a fésű, és én megrántom, hogy húzhassam tovább. Bocsánat,
mondom. De meg kell csinálni. Tudom, mondja. De azért nem kell cibálnod
a hajam. Nem, mondom, és az asztalhoz koppantom a fésűt. Egy piciny
ezüst lényt látok a papíron, kissé összezavarodva. Tesz néhány lépést a
könyörtelen fehér papírlapon. Apa, mondja a lányom, tetű! Látom,
mondom. Akkor öld meg, mondja. A fésű szélső fogát a kis állat fölé tartom
és a papírhoz nyomom. Miután végigfésültük a lányom haját, és találtunk
benne még két tetűt, átmegyünk a fürdőszobába. Leveszi a pulóverét, a
vállára teszek egy törölközőt, a tenyerembe nyomok egy adag tetűirtó szert,
és a hajába és a fejbőrébe masszírozom. Negyedóra múlva a fürdőkád fölé
hajol, a feje fölé tartom a zuhanyfejet a zubogó vízzel, a tetűirtó szer fehér
habját apró folyam viszi lassan a lefolyó felé. Aztán megismételjük a
procedúrát a másik két gyereken is, végül magamon végzem el a tetűirtást.
Sok hűhó egy pici rovar miatt, a tetű mindössze néhány milliméter hosszú,
és nem tesz jelentősebb kárt, csak kiszív egy kis vért, és lerak pár tojást.
Nagyjából egy hónapot él, aztán elpusztul, és kiszáradva esik ki a hajból,
miközben az utódai enyhe viszketést okoznak a fejbőrön. Egy nemzedékkel
ezelőtt elég volt egy enyhe viszketés, hogy eget-földet megmozgassanak:
minden ágyneműt kimostak kilencven fokon, a fésűket és a hajkeféket
kifőzték vagy berakták a fagyasztóba, a sapkákat és a sálakat ugyanennek
az eljárásnak vetették alá. Tetvesnek lenni szégyent jelentett, és nem nagyon
beszéltek róla. A szégyenérzet abból az időből maradt ránk, amikor a tetű a
tisztátlanságról és szegénységről árulkodott, és volt benne valami állatias: a
kutyák bundája volt teli tetűvel, és a majmok vakaróztak folyamatosan.
Amikor három éve tetű került a házunkba, nem szégyenkeztünk, modern
emberek lévén tudtuk, hogy a tetű az iskolában és óvodában terjedő lény,
frissen mosott hajban és piszkos hajban egyaránt. Az interneten olvastuk,

hogy a tetű a hajjal való érintkezés útján terjed, ezért fölösleges mosni vagy
fagyasztani az ágyneműt. Inkább szimbolikus aktusnak kell felfogni,
valamiféle tisztálkodási rítusnak. De most, ahogy reggelinél az asztal körül
ülünk, és vakarózunk, mint a majmok, és az őszi tetű megérkezett hozzánk,
és a tetűkezelés után néhány héttel ismét visszajött, már nem vagyok
modern, hanem a régi szégyen fog el: szégyellem, hogy tetves a családom.

Van Gogh

Van Gogh voltaképpen nem volt festő. Pontosabban nem olyan festő
volt, aki könnyen fest, aki korán kitűnik tehetségével, aki már
gyerekkorában a körülötte lévő embereket és tereket rajzolja, és a további
életútja – művészképzővel, művésztől vett festő- és rajzórákkal – már előre
látható, még ha a család és a barátok nem feltétlenül támogatják is. Van
Goghnak nehezen ment a rajzolás is, és a festés is, és soha nem látszott,
hogy ebből a fiúból valamikor művész lesz. Huszonhét éves volt, amikor
nekilátott. Előtte műkereskedéssel és könyvkereskedéssel foglalkozott,
aztán kisegítő tanár és laikus prédikátor volt. Rosszak voltak az idegei,
belső tűz emésztette, és nem talált nyugalmat semelyik megkezdett
munkájában. A korai képei gyengék, nincs technikája, a formák darabosak,
a színek sötétek, és a kép egysége, amit szeretett volna elérni, nem mutatott
semmi rendkívülit. Nem volt vízióra hajlamos ember, akinek még nincs
megfelelő technikája a víziói kifejezéséhez, inkább az történt, hogy küzdött
a színekkel, hogy létrehozzon valamit, amit már festménynek lehet nevezni.
Különösen nehezen tudott emberalakokat és gesztusokat ábrázolni, és ez
végigkísérte a rövid művészi karrierjén. Ha Van Gogh a reneszánsz vagy a
barokk kor, vagy akár az impresszionizmus festője lett volna, nem vették
volna komolyan. Egy tehetségtelen barát még tehetségtelenebb barátja lett
volna, az égő szemű iszákos, akit senki sem kedvel, mert egyénisége csak
úgy tudott működni, ha mindent elnéztek neki, és ugyan ki szeret megértő
lenni egy rossz festővel szemben?

A reneszánsz, a barokk és az impresszionizmus festményei megragadják
a motívumok lényegét, visszaadják valóságos vonásait, a tárgyakat, az
arcot, a fát, mint például a nő karján ülő hermelin Leonardo da Vinci képén,
ahol az emberi és az állati találkozásának kimeríthetetlen témája még ötszáz
évvel később is lenyűgöző. Vagy az impresszionisták játéka a fénnyel,
amely a teret az idő egy meghatározott pillanatába helyezi, túllépve a
mulandóságon, amit csak így lehet ábrázolni. A tárgynak ez a kisugárzása
Van Goghnál egyáltalán nincs jelen, még a sikeres áttörése után, sőt még az
utolsó évek ikonikus festményeiben sem. Tájképei nem keltenek olyan
érzéseket, mint amilyeneket maguk a tájak keltenek, a festő mintha csak
átsiklana fölöttük, mintha elmenőben még egy utolsó pillantást vetne a
világra. Különös a semmire sem hasonlító könnyedsége. A könnyedség nem

a technikában rejlik, mint más festőknél, mert Van Gogh elvesztette a harcot
a technikával, az ő könnyedsége más jellegű. A harcot feladta, de nyert
valami mást: valamiféle közönyösséget, amely korlátok nélkül engedi közel
magunkhoz a világot, bármit gondolunk is róla. Van Gogh igyekezett
elkötelezni magát a világnak, de nem járt sikerrel, igyekezett elköteleznie
magát a festészetnek, de az sem sikerült neki, ezért mindkettőn
felülemelkedett, és csak akkor tudta megfesteni a világot, amikor a halálnak
kötelezte el magát. Mert a képeiben lakozó erő, a mániákusan sugárzó fény
és az egyedülálló szuggesztivitás, amitől olyanok, mintha az égi átjárná a
földit és magához emelné, azt feltételezi, hogy pillantása valóban az utolsó
pillantás.

Madarak vonulása

Ősszel egy délután kiszedem a mosogatógépből az edényt, közben
kolbászt sütök, és főzöm a makarónit, és amikor kiürül a gép, berakom a
reggeli után maradt tányérokat. Kidobom a fél tálka zabpelyhet, a pelyhek
szinte szétáztak a magukba szívott tejtől, kidobom a tisztára kapart
májpástétomos dobozt, összekötöm a zsákot, kiemelem a kukából,
lekapcsolom a tűzhelyt, és kezemben a zsákkal kilépek a házból. Köd szitál,
szürke az ég, és csend van. Valahol fölöttem egy kiáltáshoz hasonló
gágogás hallatszik, aztán még egy, és ekkor felnézek. Vagy tíz vadlúd húz el
V alakban. Hallom a szárnysuhogásukat, amint nyújtott nyakkal és lassú,
ringatózó repüléssel vonulnak fenn a magasban. Miután elrepültek fölöttem,
folytatom az utamat a kukához, beledobom a zsákot, egy pillanatra
megállok, és figyelem a kert sárga, barna és halványzöld árnyalatait.
Minden csillog a nedvességtől. Ha lelépnék a gyepre, tudom, hogy a sarkam
mélyen belenyomódna a földbe.

A konyhában a sütő melege barna hártyát vont a kolbászkarikákra, főleg
a széleken, kissé megduzzadtak és ívbe hajlottak. A makaróni a forrásban
lévő vízben örvénylik, készen van. Átöntöm a szűrőbe a mosogató fölött,
megrázom. Továbbra is a madarak vonulása jár a fejemben. Nem gondolok
rá, de ott van az észlelések és érzések folyamában, amelyek néha képpé
merevednek. Nem tisztán látható, világos képekké, mintha fényképek
lennének, mert a valóság nem tiszta képeket hagy bennünk, hanem
foszlányokat: néhány sötét fa csúcsa, egy égbolt, aztán a gágogás, szárnyak
suhogása fenn a magasban. A suhogó hang érzéseket ébreszt. Milyen
érzések ezek?, kérdezem magamtól e sorok írása közben. Jól ismerem őket,
de csak mint érzéseket, nem mint gondolatokat vagy fogalmakat. A
madarak szárnysuhogását tizenöt méterrel a fejem fölött negyven éven át
minden ősszel legalább két-három alkalommal hallottam.

Valamikor, gyerekkoromban, végtelennek láttam a világot. Afrika,
Ausztrália, Ázsia, Amerika – az állatok és tájak kiapadhatatlan forrása,
láthatáron kívül estek, mindentől távol. Az, hogy oda tudjunk utazni,
legalább annyira elképzelhetetlen volt, mint belépni valamelyik könyvbe,
amit éppen olvastam. De lassan – mert nem hirtelen jött felismerés volt –
kezdtem megérteni, mit jelent a madarak vonulása. Hogy egész úton a
maguk erejéből repülnek, és hogy a világ nem végtelen, hanem behatárolt,

és a hely, ahonnan indulnak, és a hely, ahová vonulnak nem elvont hely,
hanem konkrétan meghatározható pont.

Igen, ezt éreztem, miközben a kolbászkarikákat a zöld tálra csúsztattam
a kiszedőlapáttal, a makarónit pedig egy üvegtálba öntöttem. A világ
anyagi. Mindig vagyunk valahol. Én most itt vagyok.

Tankhajó

Szinte minden álmom színtere olyan táj, amit már régen elhagytam,
mintha maradt volna még utánam valami elvégezetlen. Különösen sok
álmom játszódik Arendalban, a Norvégia déli csücskén fekvő kisvárosban,
ahol felnőttem, és ahonnan harminc éve elköltöztem.

A tizenkilencedik század végi képeken a kikötőben árbócok sokasága
látható. Arendal kikötőváros volt. Hajótulajdonosok és tengerészek lakták.
A hajók nagyrészt az ország belső területein kitermelt fát szállították a
kontinensre és Angliába, és főleg az Északi-tengeren közlekedtek, mégis
részei voltak egy világhálónak, melynek koordinátái olyan távoli egzotikus
helyeket is magukba foglaltak, mint Kína és Borneó. Az 1700-as évek
végén Arendal partjainál elsüllyedt egy rabszolgaszállító hajó; az 1800-as
évek végén kényszerkikötést kért egy hajó Wagnerrel a fedélzetén, az
eseményt A bolygó hollandiban örökítette meg; Nansen sarkkutató
Arendalból indult a legelső felfedező útjára.

A hetvenes években, gyerekkorom idején ebből már semmi nem létezett.
A kikötőben nem magasodtak árbócok, nem érkeztek nagy hajók a
Galtesund-szoroson, kivéve a dán kompot. Igaz, működött Arendalban egy
tengerésziskola és egy hajógyár, és hajótulajdonosok és kapitányok is laktak
még a városban, de már nem jellemezte a tengerészkultúra, letűnőben volt,
vagy magánkézbe és a kishajósok tulajdonába került. A nyári időszakban a
kishajók miriádjai lepték el a tengert, és napsütéses napokon megtelt velük
az apró szigetekkel teli tengeröböl.

Ám ekkor történt valami. Kitört az olajválság, és a formálisan a
városhoz tartozó, helyi hajótársaságok tulajdonában lévő gigantikus
olajszállító hajók, amelyek messzi vizeken hajóztak, és a hazai kikötőkben
sohasem láttuk őket, nem kaptak megbízást. Hazajöttek. Egy szép napon ott
horgonyoztak a Hisøya és Tromøya szigetek közti szorosnál. Óriási hajók
voltak. A háztetők és a hegyoldalak fölé magasodtak, és a város minden
pontjáról látszottak. Mintha egy másik korhoz tartoztak volna. Fémtestüket
olyan technológiával és művészi szintű műszaki tudással konstruálták,
amely néhány nemzedékkel korábban nem is létezett, mégis úgy tűnt,
mintha nem a jövőből, hanem a múltból kerültek volna elő. Talán mert
egyszerre voltak egyszerűek, primitívek és óriások, egy olyan korban,
amikor minden egyre kisebb; a múlt mélyéből jöttek, ahol az istenek laktak.

Nem tartoztak ide, de szebbek voltak mindennél, az első hetekben nem
tudtuk róluk levenni a szemünket. Mozdulatlanul, magukba burkolózva
álltak, nem volt bejáratuk, nem nyitotta őket semmi, mindent távol tartottak
maguktól. A hajók negyven évvel később is bennem élnek; ma éjjel velük
álmodtam. A Tengerészakadémiánál álltam egy magaslaton, és onnan
néztem a két sziget közötti szorost, ahol az olajszállító tankhajók
horgonyoztak. A következő pillanatban közvetlenül a hajók mellett voltam.
Döbbenten láttam, ahogy a hajó tatja fölém emelkedik, akkora volt, mint
egy hegy, fatörzs vastagságú horgonya pedig némán eltűnt a mélyben. Az
álmok egy ősi tudatréteghez tartoznak, és a tudatnak ez a formája az
állatoknál is létezik. Amikor felébredtem, azt gondoltam, hogy az életünk
így van jelen bennük, így látják az állatok a mi konstrukcióinkat, a
felhőkarcolóinkat, hídjainkat és járműveinket. Mert álmomban a tankhajók
nem jelentettek semmit, csak ott voltak, és jelenlétükkel betöltötték egész
énemet.

Föld

Egy késő délután, amikor sötétedni kezdett, és hazafelé tartottam a
gyerekekkel az iskolából, a szántóföldön fényeket pillantottam meg, lassan
közeledtek felénk. Traktorok voltak. Távolabb, a szántóföld túlsó végében,
ahol az út derékszögben kanyarodik, elhaladtunk egy parkoló traktor
mellett. A fényszórói óriás barlangot nyitottak a sötétben. A fekete, itt-ott
felcsillanó föld úgy terült el előtte, mint egy óriás padló. Azon kaptam
magam, hogy a földet élőlénynek képzelem, amely ezekben a hónapokban
téli álmát alussza és tavasszal feléled, az égnek nyújtja színeit és formáit; a
sárga repceföldeket, a sápadtzöld búzamezőket, amelyek nyáron
aranysárgára és végül fakóbarnára változnak, a sárgászöld legelőket, a
hagymával, krumplival, sárgarépával, cukorrépával beültetett élénkzöld
kerteket. És a föld a nyári nagy erőkifejtés után ismét pihenni tér, és
szótlanul hagyja, hogy mindenét levágják, kihúzzák és leszedjék, és aztán
jólesően felszántsák a pihenést ígérő tél előtt.

De ez nem így van. A föld halott – vagy nem élő, ez talán találóbban
fejezi ki a lényegét. A föld nem él, de életet ad, és ebben hasonlít a
tengerhez, amely szintén nem élő, és szintén életet ad. De a tenger vizével
ellentétben, amely két elemből, hidrogénből és oxigénből álló tiszta
vegyület, és amelyben más elemek és ásványi anyagok is előfordulnak, és
csak akkor változhat, ha valami alakul, a föld tisztátalan és változtatható. A
föld nem magától változik, hanem a belekerülő anyagok változtatják meg: a
kövek után hátramaradó homok, a növények és az állatok után képződő
szerves anyagok, a földbe mosott vagy a szél által hordott ásványi anyagok,
gázok és folyadékok. És míg a víz átlátszó és semleges, a föld színe fekete,
mint az éj, és mint minden, ami nem létezik. Az, hogy tavasszal éppen a
földből sarjad az élet vad, elemi erővel, hogy megmeneküljön a rá váró
biztos haláltól, a régi gnosztikus elképzelésre tereli a gondolataimat, mely
szerint a Földet és a földi életet egy démiurgosz teremtette. Ki másnak jutott
volna eszébe agyagból megformálni az első embert, és elnevezni Ádámnak,
ami héberül földet jelent?

Mi magunk ugyan nem kapaszkodunk gyökerekkel a földbe, hanem
szabadon járkálhatunk rajta, mégis elszakíthatatlan kötelék köt hozzá,
egyrészt mert a változtató ereje tart minket életben, és ugyanez az erő röpít
minket előre, másrészt mert amikor az élet kihunyóban van, és az erő már

nem elég, magába húz egy utolsó szörnyű öleléssel, mielőtt nemcsak
hasonlóvá, hanem eggyé válnánk vele.

Amint elhagytuk a traktort, hátulról felbukkant egy férfi, és felmászott a
vezetőfülkébe. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy a traktor elindul a
szántóföldön, és amikor a hosszú sík terület végéhez közeledtünk, olyannak
láttuk, mint egy távoli hajót az éjfekete tengeren.

Levél a születendő lányomnak

OKTÓBER 22. Különlegesen gyönyörű nap a mai. Napsütés, fátyolfelhős
égbolt, puha fény terül szét a nyílt tájon, amely nemrég még izzott, az
éleszöld fű különös kontraszt a fák őszi színeihez, mintha egyszerre két
különböző évszak találkozott volna. Az ég átlátszó volt, a színek fakóak, de
a fentről jövő fény élettel töltötte meg a szántóföldet. Az iskolába menet
beugrottam Björnhöz, ingujjban ültünk az udvaron, ittuk a kávét és
cigarettáztunk. A tenger felőli domboktól, innen négy kilométerre,
rendszeres, mély döngések hallatszottak, baljós, szinte archaikus hangok, és
kattogtak a géppisztolyok, mindez egy Hammartól befelé húzódó katonai
gyakorlótérről. Zöld lankás domboldal fut a homokos, meredek sziklák
tövéig, ötven méterre a Balti-tenger partjától. Amikor továbbhajtottam az
iskola felé, hogy elhozzam a gyerekeket, észrevettem fent a piros
figyelmeztető zászlót. Négy évvel ezelőtt, nyáron, béreltünk egy házat a
domb aljánál, és a tíznapos nyaralás alatt találtunk rá a mostani házunkra,
ahol te is fel fogsz nőni. Minden, ami a születésed előtt történt, neked talán
valamiféle mitológia lesz; elképzelem, hogyan faggatod majd a testvéreidet
a részletekről, de mégsem tudod majd teljesen elképzelni a világrajöttöd
előtti időt.

Mikor apámra gondolok, aki már nem él, és ezért soha nem fogod látni,
feltűnik, milyen keveset tudok a családalapítása előtti életéről, és
gyerekkoromban mennyire nem érdekelt. Ugyanez érvényes anyámra, az
apai nagyanyádra, de őt még megkérdezhetem, milyen volt felnőni a háború
után, például, vagy hogy tulajdonképpen mit is tanultak az iskolában. Kibe
volt szerelmes, mielőtt találkozott apámmal, milyen emberek voltak?
Hiszen többnyire csak a magunk kora érdekel, főleg gyerek- és
kamaszkorunkban, és csak a velünk egy korban élő emberek fontosak, nem
az, hogy mit hoztak magukkal a múltból, vagy hogy honnan. Negyvenöt
éves leszek, mire megszületsz, és ez azt jelenti, hogy harminc évnél többet
nem oszthatok meg veled, az utolsó években talán beteg és elesett leszek.
És ha egyszer gyerekeid születnek, lehet, hogy én már nem leszek.
Bizonyos értelemben van ebben valami jó, hiszen távolra, a jövő felé kell
tekintened, a gyerekeidnek még távolabbra, az unokáidnak pedig mindez –
a ház, ahol felnőttél, a családod, amely körülvett – csak halvány, homályos
sejtés marad. De a fű zöld lesz, az égbolt kék, és a keleten felkelő nap
beragyogja és pompás színekbe fordítja a tájat, mert a világ nem változik,
csak a róla alkotott elképzelésünk.

Ma Linda elmondta, hogy megmozdultál, és amikor a hasára tettem a
kezem, a pici lábaddal rugdalni kezdtél.

Négy hónap múlva kell megszületned. A rácsos ágy már készen áll, és a
babakocsi is – múlt hétvégén hoztam el Malmőből a barátainktól. A
testvéreid után maradt babaholmikat kidobtuk vagy elajándékoztuk; nem
gondoltuk, hogy még szükség lesz rá.

Most már csak várunk. A testvéreid látták az ultrahangfelvételt, és
lerajzoltak téged. Örülnek az érkezésednek.

Én is örülök.

NOVEMBER