Sławomir Mrożek - A perverz es mas tortenetek

- De, az szép, csak, tudják, én már megszoktam az erdőt, inkább az
erdőben maradok. De hova lett az a nagy erdő?

- Nincsen már, kivágtuk.
- Akkor én most hová legyek?
Megsajnálta a paraszt a vadembert.
- Van egy kamrám, amit nem használok, terítünk le szénát, ott
elvárakozhat.
Megköszönte a vadember, és beköltözött a paraszt kamrájába. Ha
nem is lakott valami kényelmesen, legalább fedél volt a feje fölött,
jobban ment a sora, mint az erdőben.
És megint vár, de most már maga sem tudja, mire.

Murányi Beatrix fordítása

31
Pontosság

- Uraim! - mondta az Elnök. - Pontatlanok vagyunk, ennek véget
kell vetni. Mit javasolnak?

Értekezletet hívtunk össze a javaslatok ügyében, és elfogadtuk a
javaslatot, hogy értekezletet hívunk össze a pontatlanság elleni harc
ügyében.

Értekezletet hívtunk össze a pontatlanság elleni harc ügyében, és
elfogadtuk a határozati javaslatot, hogy nem fogunk elkésni.

Hatalmas lelkesedés tört ki.
- Nem elkésni, az kevés! - kiáltotta az Előadó. - Én vállalom, hogy
már háromnegyed nyolcra az irodában leszek!
Viharos tapsot aratott. De máris felállt a Könyvelő, és kijelentette:
- Büszkék vagyunk az Előadó kartárs vérbeli irodistához méltó
magatartására. De nem vagyunk még többre is képesek? Ajánljuk fel,
hogy ezentúl hét órára járunk be, Isten engem úgy segéljen!
Az Előadó kontrázni akart, de elkésett, mert a Pénztáros bemondta
a hat óra nulla nullát.
Elragadott a hév. Hát én rosszabb legyek náluk? Felálltam, és rögtön
öt óra öttel rukkoltam elő. Már azt hittem, enyém a diadal, de ekkor
megint felugrott az Előadó, s öt alá ment. Nem sokat ért vele, mert a

Könyvelő sem akart lemaradni, túllicitálta öt egész perccel. A
Könyvelőre azonban ráígért a Raktáros, de hiába, mert a Revizor rátett
még egy lapáttal. Végül az Anyagbeszerző győzött néggyel, és vitte a
tétet. Vége-hossza nem volt a tapsnak.

- Uraim! - mondta az Elnök könnyes szemmel. - Lelkesedésük
felülmúlt minden várakozást. Most már csak szervezeti keretekbe kell
önteni. Határozzuk el, mikor kezdjük.

Elhatároztuk, hogy már folyó hó hetedikétől. Aztán elénekeltük a
„Szép hazánk"-at, és ki-ki hazament.

Komoly, elmélyült hangulatban vártuk a döntő napot. A hatodikát
szabaddá tettük, nem dolgoztunk, hogy kialhassuk magunkat hetedike
előtt.

Sajnos kiderült, hogy hetedike pont vasárnapra esik.

Murányi Beatrix fordítása

32
Ördögűzők

Befellegzett az istentelen kommunizmusnak, visszakapta vagyonát
az Eklézsia. Emeletes kőházunk volt, annak idején még a községben
összegyűjtött adományokból építettük. Volt egy nagy terem meg sok-
sok szoba, ott tartottunk minden egyházközségi rendezvényt. Aztán
elvette a Párt, kiszemelték a Pártbizottság székházának. De most végre
visszakerült az épület az Eklézsia tulajdonába.

Előbb persze meg kellett hinteni szenteltvízzel, hogy megtisztuljon
a kommunista miazmáktól. Maga a Püspök úr végezte a szertartást,
direkt ezért jött el az ünnepségre. Már az első csöppektől fölsírt
valami a padló alatt, nyüszítve iszkolt ki a lyukból a dialektikus
materializmus, kiugrott a kertbe az ablakon át, és a bokrok közé bújt.
Hasított utána Dzerzsinszkij, aki a kályhában rejtőzködött, és a tetőn
át szökött az erdőbe.

- Egy vödör vizet a nyakába! - visított valaki a tömegből, nyilván
rossz katolikus volt, mert nem tudta, hogy csak szenteltvízhintőt lehet

használni, hiába volt fölszerelve a tűzoltótömlő a kocsiszínben (pedig
azzal milyen gyorsan ment volna).

Dzerzsinszkij után már csak az apraja maradt, rusnya Bierutok és
Gottwaldok rajzottak elő a sarokból, de annyi volt belőlük, hogy
fogytán volt már a szenteltvíz, indíthattuk volna a lajtoskocsit a
szomszéd község plébániájára. Komoly ellenállást már nem
tapasztaltunk, pont emiatt aggódott a Püspök úr.

- Itt kell lenniük valahol, menjünk le a pincébe.
És akkor valaki fölkiáltott:
- Vizet szüntess! Jövök már!
Engels tűnt föl az ajtóban, botra kötött fehér kendőt lengetett.
- Megadom magam - mondta.
- Jól van - mondta a Püspök úr. - De hova lett Mr. Marx?
Ám mielőtt bármit is felelhetett volna Engels, megmozdultak a
falak, hullott a vakolat a mennyezetről. Rohant a nép a kijárathoz, a
következő pillanatban összedőlt az egész épület.
Egyesek szerint Marx is meg akarta adni magát, de ahogy jött föl a
pincéből, nekiment az ajtófélfának. Mások szerint szándékosan zúzta
szét az alapokat, példát véve a bibliai Sámsonról. Ez sincs kizárva,
mert nyilván ismerte a Bibliát.
Akárhogy történt is, erő volt benne, az biztos.

Pálfalvi Lajos fordítása

33
A ló

- Megveszem - mondta a vevő angolul, és a csődörre mutatott.
- Azt mondja, megveszi - fordítottam az istállómesternek tolmácsi
feladatomhoz híven.
- Nem lehet, el van adva.
- Dehogy vagyok eladva - mondta a ló anyanyelvünkön.
- Mit mondott? - kérdezte a vevő.
- Nem fontos - mondta az istállómester. - Csak motyog itt magában.
- Vagy ezt, vagy egyiket sem - makacskodott az amerikai. - Szép ló,
ráadásul beszélni is tud.

Az istállómester félrevont.
- Ezt nem adhatom el, mert nem ló.
- Hát micsoda?
- Két titkosügynök lónak álcázva, még a forradalom előtti időkből.
Ha a Generalisszimusznak lovagolni támadt kedve, ezekre, vagyis erre
ült. Személyi védelem.
- És mit keresnek itt még mindig?
- Bujkálnak. Gondolhatja, hogy most, a forradalom után nem
könnyű a volt titkosügynökök élete.
A lószerűség közben odajött hozzánk.
- Állítsa le magát - mondta az istállómester. - Ez az egyetlen
esélyünk arra, hogy kijussunk Amerikába.
- Románul is tud a ló? - kérdezte az amerikai, és közelebb jött.
- Nem, csak lengyelül. Miért?
- Egy olyan szervezet képviselője vagyok, amely gazdasági segítséget
nyújt a keleteurópai országoknak. Ezt a lovat fedezni küldjük
Romániába, hogy föllendítse a mezőgazdaságot.
- Na, akkor alászolgája - mondta a ló, és odébbállt.
- Mit mondott? - kérdezte az amerikai.
- Hogy mindjárt jön - hazudtam. Mert ez csak ránk tartozik.

Mihályi Zsuzsa fordítása

34
A folyó

A folyó veszedelmes volt, kevesen úszták át, még csónakon se keltek
át sokan. De azért mindig akadtak bátor fickók, mivel a túlsó part,
éppen mert elérhetetlen, mindenkit vonzott, bár az átkelésre csak a
legmerészebbek vállalkoztak. Akik nem voltak elég bátrak, azok a
parton üldögéltek és sóhajtoztak: „Hej, de jó volna odaát..."

Amikor megint vízbe fulladt egy bátor fickó, ők gyászosan
bólogattak, a lelkük mélyén örvendezve, lám, itt az újabb bizonyíték
arra, hogy lehetetlen az átkelés, vagyis mennyire igazuk van nekik,
akik itt ücsörögnek a honi parton.

A társadalom azonban büszke volt a bátrakra, s a part legmagasabb
pontján emlékművet emelt nekik:

DICSŐSÉG AZOKNAK, AKIK ÁTKELTEK A FOLYÓN
Egyik évben a folyó kezdett kiszáradni. Évről évre apadt, s a riasztó
mélység és a veszedelmes örvények helyén idővel csak néhány sekély
pocsolya maradt, amelyben gyerekek gázoltak, és kacsák lubickoltak.
Az emlékmű kínossá vált, mert most akárki átkelhetett a folyón,
amikor csak kedve szottyant, mehetett oda és vissza. Egyszerűen át
lehetett sétálni az egyik partról a másikra, még részegen is.
Mit csináljanak az emlékművel? Persze le lehet bontani, de az
költséges, arról már nem is szólva, milyen jelentős beruházás volt a
felépítése. A község nem óhajtott ennyi pénzt kidobni az ablakon.
Sokkal olcsóbb volt megváltoztatni a feliratot. Átfestették hát a
„Dicsőség azoknak, akik átkeltek a folyón" szöveget, és alája vésték
ugyanabba a márványba:

ÉLJEN A SPORT!
Murányi Beatrix fordítása

35
A híd

Leutazott hozzánk egy fővárosi szakértő a külföldi tőke
képviselőivel, hogy megvizsgálják a helyzetet a reform és a hitelek
szempontjából. Vizsgálták, vizsgálták, aztán behívatott a szakértő
bizalmas eszmecserére.

- Vannak bizonyos nehézségek. Hiteleket, természetesen, még
adnának is, de visszariasztja őket az itteni lakosok elmaradottsága.

- Miféle elmaradottsága? Mindenki nézi a tévét, sőt még az is
felmerült, hogy szex-shopot nyitunk.

- És a híd?
- Miféle híd?
- Van hídjuk a folyón, de senki sem használja. Áthajtanak a gázlón,
mint a vademberek, pedig ott áll mellette a híd. Miért adnának

maguknak hiteleket gazdasági fejlesztésre, amikor maguk még azt sem
tudják, hogyan kell használni egy közönséges hidat.

- Az nem elmaradottságból van, hanem azért, mert a híd a
kommunizmus alatt épült, és az emberek nem bíznak benne.

- Hogyhogy, talán valami...
- Nem, nem azért. Kicsit inog, az igaz, de elvből nem bíznak benne.
- Ezt a kapitalisták nem értik. Nem tudná maga, mint a község
elöljárója, valahogy rábeszélni az embereket, hogy hajtsanak át a
hídon?
-Nem hiszik el, csak meggyanúsítanak, hogy a kommunizmussal
szimpatizálok, és fújhatjuk.
- De akkor nem lesz hitel.
- Hacsak uraságod nem jár elöl jó példával. Állami kocsija van, hát
nem kockáztat semmit. Ha meglátják, hogy kibírta a híd, mindjárt ők
is átszoknak oda. Gondolja, hogy olyan kellemes a gázlón
zötykölődni?
Kicsit habozott, de aztán ráállt. A pap kihirdette a szószékről, hogy
szakértői áthajtást tartanak a hídon. Rengeteg ember sereglett össze a
folyó mindkét partján. És minden jó is lett volna, ha a szakértő össze
nem ütközik egy szekérrel, mielőtt még felhajthatott volna a hídra.
Elszállították a járási kórházba.
Most állítólag új szakértőt küldenek. De a kapitalisták egyelőre
elutaztak, hitel meg azóta sincs.

Murányi Beatrix fordítása

36
A kertben

Ültünk a kertben, aperitifet szürcsölgetve ebéd előtt. A rasszizmusra
terelődött a szó.

- Teológiai szemszögből - érvelt R, az ismert hitszónok - rasszizmus
nem létezik, mert mindannyian Ádámtól és Évától származunk.

Ekkor valami zizzent a virágágyakban, s átsuhant a gondosan nyírott
pázsiton.

- Mi volt ez? - kérdeztem.

- Kígyó.
- De nem úgy találja, tisztelendő atyám, mintha furcsán mosolygott
volna?
- Nem - válaszolta kurtán a teológus.

Murányi Beatrix fordítása

37
A költő

- Uraim! - mondta az Elnök. - Városunk adott már a társadalomnak
nagy Elnököt, de nagy költőt még nem adott.

- Én eddig is túl sokat adtam társadalmi célokra - tiltakozott az
Előadó. - Most se jövök ki elsejéig. Adnának kölcsön a kollégák?

- Magának olyan sötét a feje, mint a téli éjszaka az alagútban. Nincs
itt egy fiatalember, aki alkalmas lenne?

- Van egy gyakornokunk, érzékeny gyerek. Adjunk neki beutalót
Zakopanéba, üldögéljen a Giewonton. Nézzen a messzeségbe... Hátha
fölébred benne valami.

A gyakornok tényleg sápadtan, karikás szemmel jött vissza
Zakopanéból. Láthatólag fölébredt benne valami. Mondtuk neki, hogy
írjon verset a Nőnapra. Egy hét múlva hozta.

Éljenek a csajok
Nem lesz tőlük bajod.
- Van benne gondolat - dicsérte az Elnök -, csak túl rövid. Még
fejleszteni kell.
De a gyakornok nem írt többet. Felelősnek éreztük magunkat érte.
- Segíteni kell neki - mutatott rá az Elnök. - Mégiscsak a mi kutyánk
kölyke.
- Hogyan? Ha nem ír, hát nem ír.
- Biztos alkotói válságba jutott.
- Na ja, mert túlságosan jó dolga van - szögezte le az Előadó. -
Közismert tény, hogy a művésznek szenvednie kell, csak akkor alkot.
Én csökkenteném a havi fizetését.

- Maga aztán vérbeli materialista.
- Dehogyis, lelkileg fog neki fájni, az enyémet pedig emelni
lehetne.
- Jobb volna, ha tébécét kapna - vélte a Könyvelő. - A tüdőbaj jót tesz
a költőknek, erre vannak példák.
- Lehetne... - tűnődött az Elnök -, de csak hosszú betegség használ,
minket meg sürget az idő, a nemzet várja a művet. Menjünk el hozzá -
döntött.
A költőt a kanapén heverészve találtuk. Mintha nem tudná, hogy
teher alatt nő a pálma.
- Jól érzed magad? - kérdezte az Elnök ravaszul.
- Köszönöm, egész jól.
- Hát nem megmondtam? - kiáltott fel diadalmasan az Előadó. -
Nem csoda, hogy nem alkot.
Megragadtuk a hóna alatt, a székre ültettük, s odakötöztük. Tiszta
papírlapot tettünk elé, tollat adtunk a kezébe.
- Most elmegyünk kávézni, te meg itt ülsz és írsz. Mire visszajövünk,
meg legyen írva valami.
Egy óra múlva visszamentünk. Üres volt a papír. Hihetetlen,
mennyire visszavetette ez a válság.
- Nehéz eset - sóhajtott az Elnök. - Tegyünk rajzszöget a feneke alá.
- És peckeljük ki a pofáját, nehogy elterelődjön a figyelme - tette
hozzá az Előadó.
- Az nem árt - hagyta jóvá az Elnök. - És szorongassa valaki a
nyakát, én meg közben vizet töltök az orrába, az kiszublimálja.
Elmentünk sétálni. A palackunk már kiürült, hát hangyákat
gyűjtöttünk bele, hogy majd a nadrágjába engedjük, ha
visszamentünk.
- Ír már, ír! - kiáltotta az Előadó a küszöbről.
- Uraim, ez gyönyörű pillanat - jelentette ki az Elnök. - Egy
remekmű születésének tanúi vagyunk. A hangyákra nincs is szükség.
A költő csakugyan írt valamit. Az asztalhoz szaladtunk, hogy
elolvassuk. A papírlapon ez állt:
Menjenek a p...
Nem tudta befejezni, mert az Elnök kitépte a kezéből a tollat.

- Ez nem az - mondta szomorúan az elnök -, nem az a téma.
Különben is, tehetségtelen. - És összetépte a papírt.

Egész egyszerűen laposra vertük, mellőzve a vízkúrát, a hangyákat
és az egyéb társadalmi elvárásokat is figyelmen kívül hagytuk. Kár a
firkászba.

Murányi Beatrix fordítása

38
Szabad verseny

Hívatott a plébános.
- Igaz, hogy a Piactéren új boltot nyitottak, megszegvén a hatodik és
a kilencedik parancsolatot?
- A szexshopot?
- Nem érdekel, minek nevezik azt a förtelmet, csak azt kérdeztem,
igaz-e.
- Igaz.
- És az emberek járnak oda?
- De még mennyire! Át se lehet jutni a téren, akkora a tolongás.
- Akkor nekünk is kell nyitnunk ilyen boltot a plébánia mellett.
- Plébániai szexshopot? De hiszen az bűnös áru!
- És mire való a természet? Mindent be lehet mutatni bűntelenül, a
természeti jelenségek példája alapján. Hiszen tudja, a virágocskák, a
madárkák... Ők is ugyanúgy, beporzás meg minden. Nálunk is
ugyanaz lesz, mint abban a piactéri boltban, de pornográfia nélkül,
erényesen, keresztény módra. Maga mint sekrestyés, megszervezi
nekem a boltot.
- De minek, amikor van már egy a Piactéren!
- Maga nem ért semmit. Meg kell menteni az embereket az örök
kárhozattól. A Piactéren Szodoma és Gomora van, nálunk istenfélően
megy minden. Ha már okvetlenül ezt akarják az emberek, hát nálunk
megtalálják, de bűn nélkül, lelki üdvösségük kockáztatása nélkül. Ez
mindenkinek kifizetődik, és mindenki hozzánk fog jönni. Ily módon
elvesszük a vevőkörüket.

Megtettem, amit csak tudtam. Kiválasztottam néhány virágot, amit
az átlagosnál pajzánabbnak találtam, cserépbe ültettem, és kitettem a
kirakatba. Felakasztottam egy kalitkát két kanárival, közönyösen
bámulták egymást, de hát nem kényszeríthettem őket arra, hogy
párosodjanak. Aztán beültem a kasszába, s vártam a vevőket.

- No, mi újság? - kérdezte másnap a plébános.
- Nem jött senki.
- A maga hibája, nem jó a kirakat.
- De mit rakjak ki? Ha legalább a Maryska, a tisztelendő úr
gazdasszonya...
- Mit képzel?
- Nem, semmi olyasmit, csak ülne a sarokban teljesen felöltözve, és
kötögetne.
A plébános nem engedte. Sem másnap, sem később nem jött vevő, s
egy hét múlva lemondtam az állásomról. Nemcsak mint a plébániai
szexshop főnöke, hanem mint sekrestyés is. A piactéri bolt bővítette
választékát, személyzetre volt szüksége, hát jelentkeztem.
Könnyű és érdekes munka, de ami a legfontosabb, érzem, hogy
hasznos vagyok a társadalomnak.

Murányi Beatrix fordítása

39
Diplomáciai út

Pozsonyig zsúfolásig tele volt a vonat, de mire való az ész? Nem
hiába szültük Kopernikuszt. Álltam a folyosón, de mihelyt kifigyeltem,
hogy egy cseh kimegy a fülkéből a toalettre, rögtön elfoglaltam az
ülőhelyét.

A cseh visszajött, és mindenáron el akarta foglalni a helyemet.
- Prosim vas...
Felőlem aztán kérhet. A cseheknek nincs fantáziájuk, hát kérnek. De
én három bőrönd eladni való cigarettát viszek Münchenbe, és eszem
ágában sincs állni. Különben is öreg a pasas, úgyis nemsokára meghal.
Hiába, nem ülhettem sokáig. A többi soviniszta cseh a honfitársa
pártját fogta, és kidobott a folyosóra.

Annyit beszélnek a lengyel-cseh viszony rendezéséről, aztán mihelyt
rendezni kezdtem, mindjárt zokon vették.

Murányi Beatrix fordítása

40
Fejés

- Uraim! - mondta az Elnök. - Megyünk falura!
Ajánlás jött fentről a Mezőgazdasági Kultúra Hete kapcsán, hogy
segítsünk a falusiaknak a korszerű állattenyésztési és földművelési
módszerek elterjesztésében.
- Kinek van javaslata?
- Talán megmutathatnánk nekik, hogyan kell fejni - javasolta a
Könyvelő. - Hallottam, hogy vannak már a világon korszerű
elektromos fejőgépek, bemutatót tarthatnánk. Csak honnan vegyünk
elektromos fejőgépet?
Elhatároztuk, hogy magunkkal visszük Kazia kisasszonyt, a
gépírónőt, és bekapcsoljuk a konnektorba. Hadd fejjen áram alatt.
Nekivágtunk. Az Elnök a csapatával és Kazia kisasszony.
Elfurikázunk egy portához, bemegyünk, az Elnök egyből felteszi a
kérdést:
- Szarvasmarha van maguknál?
- Az van - válaszolják.
- És villanyáram van maguknál?
- Az is van.
- No, akkor állítsanak elénk egy darab szarvasmarhát, csak közel
legyen a konnektorhoz. Megmutatjuk maguknak, hogyan kell
korszerűen fejni elektromos fejőgép segítségével.
Elénk állítottak egy darab szarvasmarhát, méghozzá elég nagyot.
Körénk gyűltek a parasztok, nézik, mi lesz ebből. Kazia kisasszonyt a
fejőszékre ültettük, ahogy kell, és a vezetékhez csatlakoztattuk a
villásdugóval.
- Most pedig bekapcsolom az áramot - mondta az Elnök. - Figyelem,
kisasszony! Mihelyt bekapcsolom, maga elkezd fejni.

És bekapcsolta. De Kazia kisasszonyt úgy megrázta az áram, hogy
remegett a keze, és nem kezdhetett fejni. A parasztok bólogattak.

- Túl nagy a feszültség - mondta az Elnök -, vagy Kazia kisasszony
nem erre van beállítva. Jó volna egy transzformátor.

De transzformátor nem volt, Kazia kisasszony pedig megsértődött.
Mi meg kezdtünk veszíteni a tekintélyünkből. Ha így megy tovább, a
parasztok egyáltalán nem fognak hinni a korszerű módszerekben.

- Átmeneti készülékhiba - magyarázta nekik az Elnök. - De nem baj,
majd én megmutatom, hogyan kell gyorsított üzemmódban fejni.

Felgyűrte az ingujját, és személyesen ült a fejőszékre. A
parasztoknak elállt a szavuk, mert igazán elsőrangúan fejt az Elnök.
Mindamellett nem mutatkozott semmi eredmény.

- Nem tejelő tehén ez, vagy mi van? - csodálkozott az Elnök,
verítékes homlokát törölgetve.

Akkor egy idősebb paraszt megköszörülte a torkát, s egyik lábáról a
másikra állva, bátortalanul megjegyezte:

- Mán elnézést, dejszen ez bika!
- Ó, akkor bocsánat - mondta az Elnök, és abbahagyta.
Hallgatagon tértünk vissza a városba. Mégiscsak minden attól függ,
kit fejnek.

Murányi Beatrix fordítása

41
Tranzakció

Az országban utazgatva megálltam a helyőrségi városban ebédelni.
Bejött a vendéglőbe a birodalmi hadsereg főhadnagya, s odalépett
hozzám.

- Vesz tankot? - kérdezte.
- Hol van?
- Itt.
- Megnézhetem?
- Konyecsno.
Kimentünk a vendéglőből. Az utcán állt a harckocsi.
- Mennyit kér?

Nevetségesen csekély összeget mondott.
- Adok kétszer annyit, de azzal a feltétellel, hogy elszállítja nekem
Moszkvába. Nemsokára ott leszek mint turista, akkor átveszem.
- Most nem veheti át?
- Nem, úton vagyok, és az autómat kell vezetnem. Moszkvában más
lesz a helyzet.
Elszomorodott.
- Moszkva messze van... És a határon is át kell valahogy...
- De kétszer annyit fizetek, a felét most, a többit Moszkvában.
Felsóhajtott.
- Inna egyet az ember, indulás előtt...
Rendeltem neki sört, aztán beszállt a tankba, és elhajtott keletre, a
hazája felé.
Persze nem is készülök Moszkvába. Tankra meg egyáltalán nincs
szükségem.

Murányi Beatrix fordítása

42
A vátesz szobra

Nagyobbacska összeget utaltak ki nekünk, hogy állítsunk szobrot
Adam Mickiewicz-nek. De mivel különféle szükségleteink voltak,
ideiglenesen kölcsönvettük a pénzt, és elköltöttük más célokra. A
vátesz szerette népét, aligha lenne ez ellen kifogása.

Csakhogy közeledett a nap, amikor a főhatóság jelenlétében le kell
leplezni a szobrot. Értekezletre gyűltünk hát össze.

- Uraim! - kezdte az Elnök. - A helyzet kínos. Vátesz volt, pénz volt,
szobor nincs. Mit tegyünk?

Nehéz ügy. A talapzat nem gond, csak egy nagy követ kell kirakni a
térre. De honnan vegyük a figurát? Bronzból kéne lennie, arra nekünk
nem telik. Szobrászművészt is kellene fogadni, az se két krajcár.

Lakott a városkánkban egy nyugdíjas. Elmentünk hozzá, s azt
mondtuk neki:

- Szépen felállsz a talapzatra megfelelő pózban, és kiadod magad
Mickiewicznek. Nagy tisztesség ez neked, kitüntetés. Csak azt ne

felejtsd el, hogy milliméternyit sem szabad elmozdulnod, pofákat se
vághatsz, nem is vakarózhatsz. Nyugdíjas vagy, hát rengeteg az időd, a
munka könnyű, kellemes, friss levegőn vagy, és az a pár garas, amit
kapsz tőlünk, az is jól jön neked.

- De nem lehetne fekvő szobor? - kérdezte az öreg. - Gyenge a
lábam.

- Túl sokat akarsz. Így is szerencséd van, hogy nem győzelmi
emlékművet avatunk. Akkor nő lennél karddal, melltartó nélkül.

A leleplezés jól sikerült. Az egybegyűltek előtt úgy jelent meg a
vátesz, mintha élne. Hosszú palást, könyv a hóna alatt, egyik kezében
lúdtoll, másikkal a távolba mutat. Fején koszorú.

- Szép - dicsérte a hatóság képviselője. - Nagyon realista alkotás.
Csak az arckifejezése valahogy nem elég intelligens.

Egy ideig jól ment minden. Napi nyolc órát állt a talapzaton, ahogy
kell, ha pedig megfájdult a lába, a szemközti kocsmában üldögélve
várta a jelet, hogy nem közeledik-e valami turistacsoport vagy
egyáltalán bárki idegen. Akkor visszamászott a talapzatra, s még ha
ingadozott is egy kicsit, a csoportok azt hitték, a széltől. Évente négy
hét szabadságot kapott. Olyankor táblát tettünk ki a talapzatra: „Az
emlékmű tatarozás alatt áll."

De aztán morgolódni kezdett.
- A szerződésben szó se volt galambokról, márpedig engem
letisztelnek a galambok. Béremelést követelek.
Kapott béremelést, azzal sem érte be.
- Rám firkálnak - panaszkodik -, még jó, ha csak ceruzával vagy
golyóstollal. De tegnap az egyik szöggel írta rám: „Itt voltam. Zbyszek."
Tovább emeltük a bérét, de azzal sem érte be. Egyre nagyobb
követelésekkel állt elő.
- Mint Mickiewicznek - azt mondja - ki kell utaznom Párizsba, hogy
tanulmányozzam a honvágy arckifejezését. Két hét elég lesz.
Ezt már megsokalltuk, és kiküldtük Moszkvába. Hadd tudja meg, mi
a honvágy.

Murányi Beatrix fordítása

43

Három nemzedék

Reggelinél mondtam a papának:
- Nem gondolja, papa, hogy a nagypapa túl sok mindenre
emlékszik? A papa felnézett a lágy tojásról.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, amit mondok. Hosszú életű, és tud rólunk bizonyos dolgokat.
- Az én lelkiismeretem tiszta.
- Nono! Hát ki árulta el a hazát, és állt át a kommünhöz? A
nagypapa ott volt.
- És ki árulta el a kommünt, és állt át a hazához?
- Én. Hiszen mondom, hogy a nagypapa túl sokat tud rólunk.
- Akkor mit akarsz, mit csináljak? Végtére is nem likvidálhatjuk a
nagypapát.
- Nem likvidálhatjuk, de kiküldhetjük diplomatának. Vannak
most ismerőseim az új kormányban, egy szavamba kerül. Helyesli,
papa?
Helyeselte, s a nagypapa pernambucói nagykövet lett. Biztosan sejti,
miért, mert azóta lapít.

Murányi Beatrix fordítása

44
A lift

Hívatott minket az Elnök, és bejelentette:
- Uraim, fontos beruházás! Liftet kapunk.
Eleinte csodálkoztunk, mert nálunk csak földszint van.
- Hiába - közölte az Elnök. - Modernizáció. Nem maradhatunk le.
Éppen azért hívattam önöket, hogy közösen eldöntsük, hogyan oldjuk
meg ezt a problémát.
Tanakodtunk, tanakodtunk, végre kisütöttük. Lejött a szerelőcsapat,
és megcsinálták a liftet a mi tervünk szerint, amely elég egyszerű volt.
Fölvettünk egy munkatársat, aki a földszinten állt és intézkedett,
hogy mindenki, aki belép az épületbe, előbb leliftezzen a pincébe,
onnan felliftezzen a földszintre, s ott kiszálljon. Az épületből távozók

viszont előbb felliftezzenek a padlásra, leliftezzenek a földszintre,
akkor elmehetnek.

Jól ment minden. Míg meg nem jött a rendelkezés, hogy
takarékossági okokból a liftet csak felfelé szabad használni, lefelé
gyalog kell jönni.

Bonyolultabbá vált a dolog. Most mindenki, aki be akart jönni az
épületbe, kénytelen volt előbb legyalogolni a pincébe, ott megvárni a
liftet, és felliftezni a földszintre. Aki pedig távozni akart, annak joga
volt felliftezni a padlásra, onnan viszont már gyalog kellett lejönnie a
földszintre.

De úgy látszik, ez is túlságosan igénybe vette a liftet, mert megjött a
rendelkezés kiegészítése, amely szerint a lift használatára felfelé is
csak főnökök, terhes asszonyok, rokkantak és kitüntetett személyek,
ezüstéremtől felfelé, jogosultak.

Mivel sajnálatos módon éppen egyetlen nődolgozónk sem felelt meg
a második kívánalomnak, lelkesítő felhívást intéztünk hozzájuk.
Kitüntetettünk nem volt, ami meg a rokkantakat illeti, a Könyvelőnek
hiányzott valahol valamije, de titkolta. Tehát csak az Elnök volt köteles
liftezgetni, egymagában. Csak amikor végleg elromlott a lift, akkor
szűnt meg ez a gond.

Sajnos már hozzászoktunk az emeletekhez, és nem tudunk leszokni.
Pedig a lépcsőjárás fárasztó.

Murányi Beatrix fordítása

45
Vadászat

Kora reggel a Járási Pártbizottság első titkára megkapta a bizalmas
értesítést a Vajdasági Pártbizottság első titkárától, aki viszont a
Központi Bizottság első titkárától kapta. Délre a járási első titkár már
az erdőben volt.

A legelső az összes első titkár közül értesítette a nevezetteket, hogy
miután meglátása szerint a forradalmi erőkkel szemben a további
ellenállás reménytelen (de a táviratban a „céltalan" szót használta),
úgy döntött, átadja a hatalmat ezen erők képviselőinek, és feloszlatja a

Pártot. („További erősítése céljából" - így fogalmazott). A hatalom
átadására másnap kerül sor.

A járási uralkodó erdei kirándulása csak közvetve függött össze ezzel
a hírrel. Egyáltalán nem próbált ellenállni fegyveresen, egymagában,
bár volt nála fegyver, méghozzá vadászpuska. Más indítékai voltak.

Szenvedélyes vadász lévén, az uralma alatt álló erdőkből az egész
vadállományt kiirtotta, személyesen és a vadászatra meghívott más
vezetőkkel együtt. Könnyen ment, mivel a szóban forgó erdők védett
nemzeti parkot képeztek, ahol eleve tilos vadászni. És mivel a tilalmi
időszakokban is vadászott, amikor a rezervátumon kívül sem lett
volna szabad, erdeiben már nem volt vad.

Kivéve egyet. Megmaradt - az említésre sem érdemes apróvadon,
holmi nyulakon, hitvány madarakon kívül - egy szarvasbika, csak
egyetlen példány, de kapitális. És azért maradt meg, mert maga az
uralkodó védelmezte. Személyesen akarta kilőni, de csak néhány év
múlva, ötvenedik születésnapján, amelyet nagy vadászattal ünnepel
majd. Most, a holnapra esedékes történelmi fordulat miatt, kútba esett
ez a szándéka.

Toronyiránt gyalogolt a jól ismert tisztás felé. Ott volt az etető,
ahová a már majdnem szelíd szarvas rendszeresen eljárt. Csak meg
kellett várni.

Már közeledett a tisztáshoz, amikor fájdalom hasított a jobb lábába,
s ugyanakkor megérezte, hogy egy lépést sem tehet. Csapda vasfogaiba
szorult a lábfeje bokáig.

„Vadorzók! Jogtiprás, anarchia!" - villant eszébe, s veszett dühre
lobbant. De ráébredt, hogy holnaptól már nem felelős a Törvényért
meg a Rendért, és szeme csak ekkor lábadt könnybe fájdalmában.

Murányi Beatrix fordítása

46
Azonosítás

Betértem egyszer a rossz hírű lokálba, mert rossz példát akartam
mutatni az i úságnak. Állok hát a pultnál, és mutatok.

Akkor látom, hogy az egyik asztalnál az Elnökhöz hasonló személy
ül egy hölgy társaságában. Amikor észrevett, felállt, és elindult a
mellékhelyiség felé.

Az Elnök vagy nem az Elnök? Nem lehet az Elnök, mert az a hölgy
nem az ő felesége, de másfelől, ekkora hasonlóság...

Utánamentem, hogy ellenőrizzem a dolgot. Bemegyek, senki. Hát
bekopogok a fülkébe.

- Ki az? - szólal meg egy idő múlva.
- Jó barát.
- Miféle jó barát?
- Hát én. Nem ismer meg az Elnök úr?
- Itt nincs semmiféle elnök. Itt egy dolgozó van.
Közben már elég hosszú sor gyűlt össze mögöttem.
- Be kell törni az ajtót - mondják. - Valami baja lehet.
- Talán fölakasztotta magát?
- Dehogy akasztottam! - halljuk. - Én szeretek élni!
- No, akkor jöjjön már elő!
De ő csak nem jött ki.
- Hóóó-rukk! - kiáltották az urak, és nekirohantak az ajtónak.
- Kimegyek - halljuk -, de azzal a feltétellel, hogy mindenki a
teremben vár addig, kivéve azt, aki az első volt a sorban.
- Hát mégis megismert az Elnök úr? - örvendeztem.
- Ki akasztotta fel magát? - tudakolták a most érkezők, a zenekar
pedig abbahagyta a játékot. Mindenki kiment, én maradtam. Nyílt az
ajtó, s megjelent - úgy látszik, mégiscsak az Elnök.
- Gyorsan! Menjen be a helyemre.
- De én csak üdvözölni akartam az Elnök urat. Hogy van a kedves
felesége?
- Bemegy vagy nem megy?!
Nem tagadhattam meg feljebbvalóm kérését, bementem a fülkébe.
- Uraim! - hallom, nagyon elnökszerűen. - Még mindig ott ül, fogják
el!
És elfogtak.
- Igen, ez mégiscsak az Elnök volt.

Murányi Beatrix fordítása

47
A légy

Bosszantott egy légy. Elzavartam, de visszajött, hát megint
elzavartam. Végül az mondta:

- Ha nem, hát nem. Majd kivárom... Messzire röppent, és leszállt egy
döglött kutyára.

- Mit? - kérdeztem.
Nem válaszolt. Nem erőltettem, attól tartottam, anélkül is tudom a
választ.

Murányi Beatrix fordítása

48
Haladás és hagyomány

Az állami ünnep napján minden évben felvonulás volt a
városunkban. A kormányzó a balkonon állt, a lakosság odalent vonult.
És nem volt semmi probléma.

De az idén demokrácia lett, és kezdődtek a bajok.
Elvben most a lakosságnak kellene a balkonon állni, és a
kormányzónak lent vonulni. Ezt azonban nem teheti, mert már nem
kormányzó, s a lakossághoz csatolták.
Felmerült tehát a probléma, ki vonuljon el a lakosság előtt.
A demokrácia elvei szerint a lakosságnak kellene elvonulnia önmaga
előtt. De hogyan tegye? Nyilván csakis képviselet útján. Eldöntötték
hát, hogy a szejmképviselők, vagyis a lakosság demokratikusan
megválasztott képviselői fognak felvonulni.
De a balkon túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy elférjen rajta a
lakosság. Úgy döntöttek hát, hogy a képviselőket helyezik el a
balkonon, a lakosságot pedig alatta. Végül is ha a képviselők a
lakosságot képviselik, akkor mindegy, hogy a lakosság vonul el a
képviselők előtt, vagy a képviselők a lakosság előtt.
Eljött az ünnepnap. A lakosság képviselői kiálltak a balkonra.
Akiknek nem sikerült az első sorba tolakodni, az ajtóban szorongtak,

néhányan pedig, a különösen erős karúak, kétoldalt lógtak.
Megkezdődött a felvonulás.

És minden rendben lett volna, ha le nem szakad a balkon. Korhadt
volt ugyanis. Eddig kibírta, mert csak egy szem kormányzó állt rajta,
de amikor beköszöntött a demokrácia - összeomlott.

Tagadhatatlan, hogy vannak változások. De a hagyomány
folyamatos továbbélése is vitathatatlan. Például pénz, ahogyan azelőtt
nem volt, most sincs. Csak hajdan elég volt aládúcolni a balkont, most
meg építhetünk újat.

Murányi Beatrix fordítása

49
Temetés

Séta közben csatlakoztam egy temetési menethez. Mégiscsak
vidámabb így, mint egyedül kószálni, céltalanul. Nem tudtam, kit
temetnek, de baj az? Mi, emberek mind egyetlen nagy család vagyunk.

Egyébként meg is kérdezhetem. A gyászmenetben ballagó jobb
oldali szomszédom sem tudta.

- A vegytisztítóba megyek, a nadrágomért. Megláttam a
gyászmenetet, útba esik, hát beálltam. Csak a sarokig, onnan
befordulok.

Megkérdeztem hát a bal oldali szomszédomat.
- Kit temetnek? Honnan tudnám én azt, annyian meghalnak! A
bank csak kilenckor nyit, mihez kezdjek addig?
A harmadik, aki két lépéssel mögöttem jött, szintén nem tudott
felvilágosítást adni.
- Én turista vagyok, nem idevalósi. De kérdezze meg azt a fekete
fátyolos hölgyet, aki a koporsó után megy. Úgy látszik, ő az özvegy,
neki tudnia kell.
Ekkor eleredt az eső, és kiváltam a menetből. Minek ázzak valakiért,
akit nem is ismerek.

Murányi Beatrix fordítása

50
A filmrajongó

Moziba mentem, megnézni egy történelmi filmet. Általában nem
szeretem a történelmi filmeket, kivéve ha a régi Rómáról szólnak, mert
azokban hemzsegnek a pucér nők, de itt nyaktiló volt a plakáton, és én
szeretem az éles eszközöket akcióban. Az tetszik a legjobban, amikor
fűrésszel szabdalják az embereket, különösen láncfűrésszel, de jöhet a
nyaktiló is.

Az volt a film címe, hogy XVI. Lajos. Lajos, az egy normális
keresztnév, az unokabátyámat is Lajosnak hívják, de hogy a
vezetéknév miféle? Azt nem lehet tudni. Biztos analfabéta volt ez a
Lajos, és így írta alá magát.

Elég tűrhetően kezdődött a film. Sok lándzsa, szurony, kard, de én a
nyaktilóra vártam. Már éppen lenyakaztak volna valami királyt, amikor
elém ült egy pasas, és nem láttam tőle.

- Hajtsa a fejét jobbra vagy balra, mert nem látok semmit - szóltam
rá.

Ahelyett hogy félrehajtotta volna, a pasas megragadta a fejét a két
fülénél fogva, fölemelte, levette a nyakáról, és az ölébe tette. Megint
jól láttam a filmet, de mit értem vele, a nyaktilós jelenetnek már vége
volt. Elszalasztottam az egész film legjobb részét, e miatt a tahó miatt.

Az ilyeneket kitiltanám a moziból.
Murányi Beatrix fordítása

51
Egy nagy nulla

A fiatalember, aki helyet foglalt mellettem, szokatlanul jól öltözött
volt e háború utáni nehéz időkben. De még a ruhájánál is feltűnőbb
volt sápadt és sima bőre. Mintha túl tisztára mosta, sikálta, áztatta
volna magát.

A szünetben a sarokba húzódtam, ott nem szenvedtem annyira a
tekintetektől, mintha a foyer közepén ácsorogtam volna. Tizenöt és fél

éves voltam, kamaszkori szerencsétlenségem még az adagot is
alulmúlta.

Odajött hozzám, megállt mellettem, nem túl közel, háttal a falnak,
mint én.

- Jó a darab? - kérdezte.
Életemben másodszor vagy talán harmadszor voltam színházban.
Azelőtt csak iskolai előadásokon vettem részt, most mentem először
egyedül színházba. Egy barátomnak köszönhettem, aki nekem
ajándékozta a jegyét. Színház helyett inkább valami táncmulatságra
vitte a menyasszonyát. A másik jegyét visszaváltotta a pénztárban.
Nekem nem volt menyasszonyom, és - heves vágyaim dacára - szűz
voltam.
- Jó - mondtam.
- Hát, talán tényleg jó.
Eldobta a cigarettát, és eltaposta. Rágyújtott még egyre, rögtön
eldobta és eltaposta azt is. Hosszú, világos krémszínű cigarettát
szívott. Csak gyerekkoromban, a háború előtt láttam ilyet, ha
átutazóban benézett hozzánk Ludwik bácsi. Megszólalt a csengő,
visszamentünk a nézőtérre.
A második felvonás alatt nem gondoltam rá. Akkoriban egyébként is
képtelen voltam arra, hogy bármiféle különálló dologra gondoljak,
ködfolt volt előttem a világ, ott gomolygott benne minden.
Véget ért az előadás, tapsoltunk, aztán fölálltunk.
- Csak egy órakor megy a vonatom - mondta. - Elmegyek vacsorázni
valahová. Velem jöhetsz, ha akarsz, meghívlak.
Még soha életemben nem voltam étteremben, mint ahogy Tahiti
szigetére se jutottam el. Pedig nagyon szerettem volna.
- Benézhetnénk a Casanovába.
Nem emlékszem, hogyan jutottunk el az asztalhoz, mert vakító
aranyszínben játszott előttem a ködfolt. A galérián, a fal mellett
kaptunk asztalt. Leült, háttal a falnak. Ott volt előttünk az egész
terem, leláttunk a táncparkettre.
- Vodkát parancsolnak az urak? - kérdezte a pincér, miután felvette a
rendelést.
- Nem.
Bizalmaskodva hajolt hozzánk a pincér.

- Van Baczewski is...
Baczewskinek hívták azt a bizonyos lwówi céget, mielőtt még a jaltai
egyezmény értelmében a Szovjetunióhoz került volna a város. Az egyik
legjobb vodka neve. Ami pedig a Casanovát illeti - akkor még
Casanovának hívták, de két évvel később új nevet kapott, mint minden
Lengyelországban, akkor már A Dolgozó Tömegek Szórakozását
Szolgáló Üzemegységnek hívták. Akkor még szocialistaellenes,
reakciós elemek látogatták a Casanovát, vagyis hát leginkább
maszekok.
- Nem kérünk.
- Pedig melegen ajánlom.
A társam szó nélkül kirakta az asztalra a pisztolyát. Rögtön eltűnt a
pincér. A társam visszatette a fegyverét a pisztolytáskába, a zakója alá.
- Nem iszom - fűzte hozzá magyarázatként.
Rumbát játszott a zenekar (két évvel később már csak keringőket,
méghozzá csakis cseh szerzeményeket hallhattunk), szép és titokzatos
hölgyek táncoltak elegáns, titokzatos urakkal. Gondolom, így mehetett
ez Tahiti szigetén is. De mit keresett ott az a pisztoly?
- Még az oroszoknál sem ittam.
Fehér arcbőrénél is elképesztőbb volt mozdulatlan tekintete.
Odajött a mulató vezetője, és megkérdezte, minden rendben van-e,
nincs-e szükségünk valamire. Három pincért is felvonultatott a
szolgálatunkra. Annak a pincérnek, aki az előbb Baczewskivel
kínálgatott, remegett a keze.
- Egyél!
Ettem. Nem emlékszem, mit, talán sült csirke lehetett. Ő viszont
alig evett, inkább elkezdett beszélni.
Magáról mesélt. Részleteket és kisebb epizódokat hallhattam az
életrajzából.
Kiképzés, NKVD-tanfolyamok, ejtőernyős bevetés a front mögött,
különleges megbízatások. Na és a mostani munkája. Élethalál ura. A
klinikai precizitás és a giccs keveréke. Ismerős volt valahonnan ez az
érzés. Pár évvel ezelőtt történt, amikor a németek közreadták a katyńi
fotóanyagot. Ugyanaz az émelyítő, beteges kíváncsiság, hiába
küzdöttem ellene, álmomban is csak azt láttam, alig vártam a

vasárnapot, mert akkor jelent meg a Krakkói Kurír illusztrált
melléklete. Tahiti szigete eltűnt a szemem elől.

Csak akkor szólaltam meg, amikor végre abbahagyta. Ez volt az
egyetlen értelmes mondatom azon az estén.

- Miért mondja el nekem ezt az egészet?
- Azért, mert soha nem beszélhetek róla, pedig legalább egyszer
muszáj elmondanom. Előtted beszélhetek, végtére is ki vagy te?
Megérintette az ujjával a morzsát az asztalon.
- Egy nagy nulla.
Eltűnt az asztalról a morzsa.
- Pincér! Desszertet a kolléga úrnak. Hoztak valami édességet, biztos
fagylaltot, azt hiszem, melbát... Az órájára pillantott.
- Benézek még a fodrászhoz.
- Ilyenkor már nincs nyitva - mondtam, csak hogy mondjak valamit.
Végül is mit mondhat egy nagy nulla?
- Mindig van ügyeletes a pályaudvaron, amikor megyek vissza
Varsóba.
Megérintette az arcát.
- Meleg pakolás és masszázs, ez a legjobb. Naponta legalább kétszer
megcsináltatom.
A Flórián utcán ballagtunk a pályaudvar felé. Nem tudom, miért
nem búcsúztam el tőle rögtön azután, hogy kijöttünk a Casanovából.
Hülyeségből? A tehetetlenség tartott mellette? Az a beteges
kíváncsiság? Pedig már menekültem volna. Nem szólt hozzám, amióta
kijöttünk a Casanovából. Lassan mentünk. Jobb lett volna, ha
gyorsabban megyünk.
- Lekési a vonatot.
- Nélkülem nem indul el.
Elérkeztünk ahhoz a helyhez, ahol véget ér a Planty, az óváros körüli
fasor. Ha átmegyünk az úttesten, máris ott vagyunk a pályaudvar előtti
téren. Egyszer csak megállt.
- Ne gyere tovább! - mondta.
Akkor támadt először az az érzésem, hogy nem csak rám néz, de
engem is lát.
- Miért, igazán elmehetnék...
- Jobb, ha most visszafordulsz.

- De hát még nincs olyan késő...
- Na, menj a picsába!
Visszafordultam, kezdtem távolodni tőle.
De nem futottam, és nem is néztem vissza. Ez ösztönös volt, lehet,
hogy ez mentett meg. Azt hiszem, miután kijöttünk a Casanovából,
kételyei támadtak, nem sokallt-e be még ezzel a nagy nullával is, és
valamilyen oknál fogva jobbnak látta, ha eltűnök a szeme elől, mielőtt
meghozná a döntést.

Pálfalvi Lajos fordítása

52
A jövő

A jövő ismeretlen, de mire valók a jóslatok? A régiek madarak
röptéből jósoltak, így tudták meg, mi vár rájuk. Én is jósolhatok
magamnak.

Elmentem a parkba, ahol bőven van madár. Némelyik röpködött, a
többi a fákon üldögélt, vagy a fűben mászkált. Engem csak a röpködők
érdekeltek.

Hátraszegtem a fejem, és figyelni kezdtem őket. Nem kellett sokáig
várnom, hogy toccsanást érezzek tar koponyámon, s a jövőm
szimbolikusan világossá vált.

Csak egyeden tanulságot szűrtem le a jövőre nézve: soha ne
jósoljunk madarak röptéből kalap nélkül.

Murányi Beatrix fordítása

53
Levél Svédországba

Tisztelt Nobel úr!
Kérem, szíveskedjék odaítélni nekem az ön Nobel-díját.
Kérelmemet az alábbiakkal indokolom:
Könyvelőként dolgozom egy állami vállalatnál, s ebben a
minőségemben már több könyvet is írtam: Bevételek és kiadások,

Mérleg, Főkönyv. Ezenkívül a raktárossal közösen írtunk egy
fantasztikus regényt Leltár címmel.

Úgy gondolom, könyveim tetszenének önnek, mert mind szárnyaló
fantáziám termékei, és nevetni is lehet rajtuk, kész szatírák.

Ha van kedve elolvasni, kölcsönadhatom őket, de nem hosszú időre,
mert mások is kérik. Főleg az ellenőr a Számviteli Központból, ő alig
várja, már hallom is a szomszéd szobában.

Ennek kapcsán költségeim merülhetnek föl, mert ő elolvassa a
könyveimet, de hátha nem tetszenek neki. Éppen ezért írok önnek,
hogy küldje el azt a díjat, legalább a költségeim megtérülnek. A
lakáscímemre küldje. Ha a postás esetleg már nem találna otthon,
majd átveszi a feleségem, hagyok neki meghatalmazást. Ez esetben
ügyvédre kell majd a pénz, vagy... Várjon egy kicsit, Nobel úr, pont
most jön be.

Már elment. Tudja mit, Nobel úr? Küldjön két díjat. El se hiszi,
mennyire megdrágult az élet.

Murányi Beatrix fordítása

54
A medve

Ki fényképezkedik manapság medvével, akár a hegyekben is? Voltak
idők, amikor a egy vidéki üdülőhelyeken a medve mint közös fénykép
szereplője nagyon kapós volt a turisták és üdülővendégek körében.
Persze nem igazi medve, hanem az utcai fényképész medvebőrbe
öltözött segédje. Volt egy ilyen medvés fényképész Zakopanéban, az
ismert lengyel magaslati üdülőhelyen. Sokszor lehetett látni őket a
Krupówkin, Zakopane főutcáján. Egyszer Zakopanéban üdült Jean-
Paul Sartre, a nagy francia filozófus, ment a Krupówkin, s véletlenül
meglökte a medvét.

- Pardon, monsieur - kért elnézést udvariasan.
- Csak semmi monsieur, te szemétláda - felelte a kissé ittas medve
-, hanem: Bocsánatot kérek, mackó. Nem tudod, hogy étre, c'est
paraître ?

Ekkor Sartre megvilágosodott, és leírta híres tézisét: „Lenni annyi,
mint látszani." Legfőbb ideje, hogy a világ közvéleménye értesüljön
róla, ki volt a tézis valódi megalkotója: a zakopanei utcai fényképész
művelt körökben teljesen ismeretlen, szerény segédje, kétségkívül
lengyel férfiú. Túl gyakran marad homályban a lengyel géniusz.

Murányi Beatrix fordítása

55
A kémény

Környezetvédelmi bizottságot vártunk, ki akarja vizsgálni, nem
füstölünk-e túl sokat. Persze füstöltünk, ki nem füstöl. Ráadásul a
gyárunk pont az erdőben van, majd a fejünkre olvassák, hogy
pusztítjuk a természetes környezetet. Hát milyet pusztítsunk,
műkörnyezetet?

De jó ötletünk támadt. A bizottság nem marad sokáig, éppen csak
rápillant a gyárkéményre. Hát eltömjük addig a kéményt. Jönnek,
látják, hogy nem füstöl, és elmennek. Akkor kiszedjük a dugót a
kéményből, és minden megy tovább annak rendje-módja szerint.

Így is történt. Jöttek, odanéztek, még meg is dicsértek minket a
példás füstmentesítésért. Csak egy kicsit csodálkoztak, mitől ilyen
kormos az erdő, de világos volt, hogy nem a mi hibánkból.

Sajnos ahelyett, hogy rögtön továbbálltak volna, letelepedtek az
erdőben piknikezni. Magyaráztuk nekik, hogy ez egészségtelen a
korom miatt, de nem használt. Csak estefelé hajtottak el, kissé
pityókásan. Gyorsan kiszedtük a kéményből a dugót, de már késő volt.
A fűtőnket, aki közben füstmérgezést kapott a kémény huzamos
tömítése miatt, a vállalat költségén temettük el.

Azt mondják, az ökológia, vagyis a természeti környezet védelme, az
egészséget szolgálja. Hát ez nem igaz, az ökológia gyilkol.

Murányi Beatrix fordítása

56
Döntés

Ültem a várószobában, s vártam, hogy kihallgatáson fogadjon a
Nagyon Fontos Személyiség. A fogason két kabát lógott. Az egyik az
enyém, a másik valakié, akit éppen dolgozószobájában fogadott a
Nagyon Fontos Személyiség.

Ki kellett mennem, mert a természet parancsolta. Csakhogy ha
kimegyek, megtörténhet, hogy közben sorra kerülök, s a Nagyon
Fontos Személyiség megkérdezi: „Hol a következő kérelmező?"
„Kiment" - válaszolja a titkárnő. „Micsoda? Kiment?! Kihallgatásért
folyamodik, aztán kimegy? A szemem elé se kerüljön!"

Jobb nem kockáztatni.
Csakhogy a szükséglet egyre sürgetőbb. Mégis kimenjek? Minél
előbb megyek ki, annál hamarabb érek vissza, s annál valószínűbb,
hogy még idejében. De a kihallgatás már elég régóta tart odabent,
bármelyik percben véget érhet.
Akkor ne menjek ki?
De hogyne mennék, ha egyszer szorongat a szükség.
Hadd szorongasson, mire való az akaraterő? Ettől a kihallgatástól
függ a karrierem.
De másfelől...
Így tanakodtam, s közben múlt az idő. Minél sürgetőbb lett a
szükség, annál erősebb lett az elhatározásom, hogy nem engedek neki.
Végre kinyílt a dolgozószoba ajtaja, feltűnt elődöm meghajlásba
görnyedt háta, majd maga a Nagyon Fontos Személyiség.
- Tessék, jöjjön be - intett a dolgozószoba felé.
Ekkor felugrottam, és szó nélkül kirohantam a folyosóra. Sajnos,
már nem volt más választásom.

Murányi Beatrix fordítása

57
Disputa

A Kozmosz panzióban desszertnek csokoládétortát vagy
vaníliatortát adtak, felváltva. Naponta vitatkozott az asztalnál Pyz
professzor és Lubke docens, a két Arisztotelész-szakértő. Arról folyt a
vita, hogy ez mindig ugyanaz a desszert-e, vagy két különböző

desszert. Pyz professzor azt állította, hogy bár a torta egyszer
csokoládés, máskor vaníliás, minden esetben torta, tehát a desszert
mindig ugyanaz. A docens szerint viszont a desszert fajtáját a
csokoládés vagy vaníliás mivolta dönti el, vagyis ez két különböző
desszert.

A kategóriákról vitatkoztak tehát, pontosabban a kategóriák
kritériumairól és hierarchiájáról.

Függetlenül attól, milyen torta volt éppen, mindennap odaszállt egy
légy, s a tortára ült. De sem Pyz professzor, sem Lubke docens nem
vette figyelembe a legyet. Mígnem egy napon elmaradt a légy.

A professzor és a docens már belekezdett szokásos vitájába, amikor
felálltam, s rövid beszédet tartottam:

- Uraim, a torta ma csokoládés, de légy nincs. Rendezett
kozmoszban élünk, tehát a Gondviselés többek között azért teremtette
a legyet, hogy a tortára üljön, mert bölcsességében jól tudta:
elgondolhatatlan, hogy a tortára ne üljön senki. De mit jelentsen, hogy
ma nincs légy? Uraim, az önök vitája nem időszerű, hiszen káoszba
zuhanunk, ahol minden megtörténhet, de semmi sem biztos, és ha
zuhanunk, akkor a vita tárgya értelmetlen. Majd vitázhatnak
hamarosan, amikor visszanyerjük a kozmikus egyensúlyt.

Aztán felmásztam az asztalra, és a tortára ültem.
Murányi Beatrix fordítása

58
Civilizációundor

Álltam a folyosón, és kinéztem az ablakon. Odakint természeti táj
suhant el, vagyis lapos mezők, itt-ott facsoportokkal.

A vonaton tartózkodtam, amely A. városból B. városba vitt. A. város
a lakóhelyem volt, B. városba fontos elintéznivalók szólítottak.

Micsoda képtelenség - gondoltam. - Holnap, miután elintéztem
fontos ügyeimet B. városban, ugyanez a vonat visszavisz A. városba.
De a B. városba költözés nem változtat semmin, mert ha B. városban

laknék, A. városban lennének fontos elintéznivalóim, így vagy úgy, ez
az egész mozgás csak illúzió.

Megundorodtam a civilizációtól, vágyódtam a természet után. Az
legalább nem színlel semmit.

A vonat ekkor lassított, s én habozás nélkül kiugrottam. Elrobogtak
mellettem a vagonok, majd az utolsó kocsi hátsó fala vált láthatóvá és
tűnt el a távolban. Egyedül maradtam. Valamiféle madarak csiviteltek
valahol, alighanem pacsirták. Aztán csend. A civilizációtól
megszabadulva, elindultam az orrom után. Mezők, facsoportok, s
amikor elhagytam őket, ott is mezők és facsoportok voltak.

Hová menjek? Az egyetlen látható cél a következő facsoport volt az
újabb mező után. De amikor elértem, ugyanolyan facsoport tűnt fel az
ugyanolyan mezőn túl.

Leültem. Kiderült, hogy a fű nedves. De már túl fáradt voltam
ahhoz, hogy felálljak, egyébként már amúgy is átázott a nadrágom.

Hát csak annyit tettem, a vízben ülve, hogy háttal fordultam a
horizont felé, amely mögött a mezők és facsoportok voltak, arccal a
szemközti felé, amely mögött a vasúti sín volt.

Továbbra is fázom és ázom, továbbra sincs már erőm, hogy bárhová
is menjek, de legalább tudom, hogy arrafelé járnak a vonatok.

Murányi Beatrix fordítása

59
Paranoia

Egy ideje úgy érzem, üldöz valaki. Mindig érzem a hátam mögött a
jelenlétét. Akárhova megyek, jön utánam, s amikor otthon vagyok, a
szemközti kapuban leskelődik. Azt hiszi, nem látom, de én nagyon is
jól látom.

Nem az aggaszt, hogy az illető egy madár, pontosabban ausztráliai
strucc. Hisz a szürrealizmus már nem újdonság, hozzászoktunk. A
szürrealizmus keretei között normális dolog, hogy egy strucc üldöz.
Engem az a gyanú nyugtalanít, hogy nem is strucc, hanem valaki más,
struccnak öltözve. Miért hord álruhát? Itt valami nyugtalanító rejtély
lappang.

Egyszer megint a túloldali kapuban leskelődött, én meg az ablakban
álltam, a függöny mögé rejtőzve. És láttam, amint kirepült a kapuból,
nem kifutott, hanem a szárnyaival repült, holott a strucc nem is tud
repülni, és szárnyait kitárva felfelé szállt.

A kapuban feltűnt a házmester vadászpuskával. Nyilván elege lett a
kapualjban tanyázó struccból, s el akarja kergetni.

Felismertem az álstruccot: egy óriási keselyű volt.
Murányi Beatrix fordítása

60
Televízió

Elmentem egy hölgyhöz, és ott találtam egy urat. A kanapén ültek
egymás mellett, s a televíziót nézték.

- Odaülhetek? - kérdeztem.
- Nagyon unalmas a műsor - mondta az úr. - Tiszta időpocsékolás.
Jobban teszi, ha sétálni megy.
- Maradok - feleltem. - Nem vagyok igényes.
Széket húztam melléjük, és hármasban néztük a televíziót.
- Nem lehet, hogy nyitva felejtette otthon a vízcsapot a
fürdőszobában? Jó volna hazamenni és megnézni.
- Kizárt dolog. Albérletben lakom, és nincs fürdőszobám.
- Az is lehet, hogy nyitva felejtette az; ablakot.
- Az ablakot nem is lehet becsukni, hibás a zsanér.
Tovább üldögéltünk hármasban.
- Nem volna kedve inkább moziba menni?
- Nem, jobban szeretem a tévét.
- Szívesen fedezném a költségeit, ha volna olyan kedves és elmenne
moziba.
- Nem, a tévé jobb.
Eltelt még egy órácska. Ekkor kattant valami a tévékészülékben, s a
képernyő elsötétült.
- Elromlott - mondta a hölgy, a készülék tulajdonosa.
- És nem lehetne megjavítani? - kérdeztem.
- Nem, ennek már vége - válaszolta az úr.

- Kár. No, akkor nekem már mennem kell.
Felálltam és elbúcsúztam. Én igazán nagyon szeretem a televíziót.
Sajnos nincs saját készülékem, hát az ismerőseimhez járok.
Önök talán másra gondoltak?

Murányi Beatrix fordítása

61
Tévedés

Szerelmes voltam. És minden jel arra mutatott, hogy nem is
viszonzatlanul. Boldog voltam hát.

De nem bíztam a boldogságomban. Ugyanis nem voltam túl jó
véleménnyel önmagamról, s nem tudtam elhinni, hogy olyannak
szeretnek, amilyen vagyok.

Elsősorban a kopasz fejemmel volt bajom.
Egyszer megláttam az újságban egy hirdetést. A Bőrgyógyászati
Intézet dús hajzatot ígért a kopaszoknak, ha megfelelő kezelésnek
vetik alá magukat.
A kezelés költségesnek, de hatékonynak bizonyult. Milyen jó volt a
közérzetem, amikor találkára indultam a kedvesemmel - már nem
kopaszon, hanem éppen ellenkezőleg.
Azt vártam, hogy a nyakamba borul. De semmi efféle.
Leültünk egy padra a parkban. Májusi este volt, nyíltak az orgonák,
ragyogott a telihold.
Egy ideig hallgattunk.
- Tudod, mit szerettem benned a legjobban? Amikor a telihold fénye
megcsillant a kopasz fejeden. Akkor olyan romantikus voltál...
Hamarosan elbúcsúztunk. Mint kiderült, örökre.

Murányi Beatrix fordítása

62
Csojbalszán marsall koporsója

Kezdő újságíró koromban az is a kötelességeim közé tartozott, hogy
végigolvassam a még nyomdafestéktől nedves hasábokat, elvégezzem
az utolsó korrektúrát és ellenőrzést, mielőtt megjelenik az újság. 1951-
et írtunk, a helyszín Lengyelország volt, és nagyon figyelmesen kellett
olvasni. A kolléga, aki nem vett észre egy fatális betűhibát a „Sztálin"
szóban, eltűnt, soha többé nem láttuk.

Volt annak idején egy barátnőm, akinek hűségében nem voltam
biztos, gyanítottam, hogy megcsal bizonyos X-szel, s olyan
rettenetesen gyötört a féltékenység, ahogyan csak huszonegy éves fiút
tud gyötörni.

Nem tudtam, hogyan tölti barátnőm az éjszakákat, mivel nekem a
nyomdában kellett éjszakáznom. Nagyon nehezemre esett az újság
olvasására koncentrálni.

Hajnalban mentem haza, délutánig aludtam. Álmomban is, ébren is
kínzott a féltékenység meg a rettegés, hogy a féltékenységtől kábán
elsiklottam valami nyomdahiba vagy politikai diverziónak tekinthető
szóhasználat fölött. Ébredezve már füleltem, nem koppannak-e léptek
a lépcsőházban, és ha koppantak, azt hittem, mindjárt letartóztatnak.

A bizonytalanság a szülőanyja a félelemnek is, a féltékenységnek is.
Köteles voltam mindent elolvasni, amit újságomban kinyomtattak,
az első fejléc első betűjétől az utolsó oldal utolsó pontjáig. Elolvastam
hát olyan közleményeket is, amelyeket - éppúgy, mint az egyszerű
újságolvasók - önként nem olvastam volna. És így szereztem tudomást
Csojbalszán marsallról.
Akkor halt meg Moszkvában Csojbalszán marsall, a Mongol
Népköztársaság vezetője. A gyászünnepségek a Kremlben kezdődtek,
aztán különvonat szállította holttestét hazájába, Mongóliába.
Csakhogy, mint néhány éjszakával később kiderült, ez nem holmi
közönséges halottszállítás volt, hanem a mongol és az orosz nép
törhetetlen barátságának megnyilvánulása, újabb bizonysága a
Szovjetunió megbonthatatlan egységének a Párt vezetése alatt,
továbbá a dolgozó tömegek ragaszkodásának a Párthoz és Nagy
Vezéréhez. A koporsón kívül a vonaton KB-tagok, képviselők, magas
rangú állami vezetők és kisebb küldöttségek utaztak. A vonat minden
nagyvárosban megállt, hogy a lakosság tömegei a pályaudvarra
vonulva kifejezhessék mély gyászukat Csojbalszán marsall halála

miatt, és a fent említett bizonyosságok mellett ez alkalomból is hitet
tehessenek.

Minden éjszaka, vagy - a városok távolságától függően - minden
második-harmadik éjszaka várt rám a nyomdában a közlemény, amely
mindig ugyanezekkel a szavakkal kezdődött: „A Csojbalszán marsall
holttestét szállító vonat megérkezett...", és itt állt a soron lévő város
neve. Csak a városnév változott, a jelentés további része mindig azonos
volt: „A város lakossága kifejezésre juttatta..." és így tovább.
Magánéletemben pedig nem tisztázódott semmi. Megcsalnak?
Valószínűleg. Biztosan? Nem, nem biztosan.

A Szovjetunió nagyon nagy ország, Mongólia távol esik Moszkvától,
a Csojbalszán marsall tetemét szállító vonat már áthaladt az európai
Oroszországon és a Baskir Köztársaságon, az Urálon, elhagyta
Szverdlovszkot, Omszkot és Novoszibirszkhez közeledett, de még
hosszú volt az út Krasznojarszktól az Irkutszki Területen át, a Bajkál és
a Kiahta partján.

Kezdettől fogva gyűlöltem, mert olyan kísértetiesen idegen volt az
életemtől. Minden este a nyomdába mentem, pedig máshová akartam
menni, s ott mindig várt a közlemény Csojbalszán marsall
koporsójáról. Egyáltalán nem érdekelt, de olyan alaposan kellett
tanulmányoznom a menetrendjét, ahogyan a kedvesem napirendjét
szerettem volna. Idővel azonban kezdett megnyugtatni a vonatút
rendszeressége, sőt monotóniája. Bármi történt is velem, abban
mindig biztos lehettem, hogy Csojbalszán marsall koporsója
megérkezik a következő városba, s előre tudtam, hogyan fogadják. Ez
volt akkor az egyetlen bizonyosság az életemben.

Egyik este, amikor szokás szerint a nyomdába tartottam a Plantyn
keresztül - így nevezik a krakkói belváros körül a bécsi Ring mintájára
húzódó parkot -, megláttam őket egy mellékúton a padon üldögélve,
azt a bizonyos X-et és a barátnőmet. Olyan helyzetben voltak, amelyre
negyven évvel később a „soft pornó" meghatározást használják. Nem
késhettem el a nyomdából, s ez lehetővé tette, hogy észrevétlenül
visszavonuljak, becsületem sérelme nélkül. Legalábbis látszólag.

A nyomdában kiderült, hogy Csojbalszán marsall koporsója
megérkezett a célállomásra. Alig hittem a szememnek, mert már nem
is reméltem, hogy valaha is megválhatok tőle, de hát ott állt:

„Ulánbátor lakossága búcsút vett Hősétől. A temetésen megjelent..." és
így tovább.

Hajnalban, hazafelé menet rátértem arra a mellékútra, a padon
persze már nem ült senki. Leültem, noha a pad nyirkos volt a ködtől.
Arra gondoltam, Csojbalszán marsall megérkezett, mert tudta, hogy
már nem lesz rá szükségem.

Murányi Beatrix fordítása

63
A sapka

Elhatároztam, hogy kommandós leszek. Ebből a célból olyan sapkát
vásároltam, amilyet a különleges egységek katonái viselnek. Amikor
kimentem a sapkában a boltból, éreztem, hogy megnéznek a
járókelők. A kommandóssapka keltette fel a figyelmüket. Azelőtt ügyet
se vetett rám senki, és most tessék, micsoda változás, és mindezt a
sapkának köszönhetem. A férfiak irigyen és tisztelettel néztek rám, a
nők kacéran. Köztudomású, hogy a kommandósok a férfinép elitje, ők
a legerősebb, a legbátrabb fickók.

Ekkor a szél lekapta fejemről a sapkát. Futottam utána, de
kifulladtam, és nem értem utol. A sapka végiggurult a fasoron, a szél
kavarta őszi avarban. Én utána, de most sem voltam elég gyors, mert
nemcsak kifulladtam, hanem az oldalam is szúrt.

A parkban egy fiatalasszony ült az egyik padon, mellette gyerek
játszott. Odaszólt neki:

- Hozd ide a bácsi sapkáját.
A gyerek utolérte a sapkát, és szolgálatkészen ideadta.
Köszönet nélkül vágtam zsebre, sarkon fordultam, és visszamentem
oda, ahonnan idáig szaladtam.

Murányi Beatrix fordítása

64
Nobel

Nobel-díjas költő érkezett hozzánk író-olvasó találkozóra. Nagy
tisztesség volt ez, mert a költő nagy, a városkánk meg kicsi. Volt is
díszes fogadtatás zenekarral, több rendbeli szónoklattal, aztán bankett
a felvirágozott nagyteremben.

A bankett alatt a Nobel-díjas szükségét érezte, hogy a toalettre
menjen, és ki is ment. De valahogy sokáig nem jött vissza. Végül a
polgármester személyesen ment oda megnézni, nem lett-e rosszul a
vendégünk.

Az előtérben találta a vécésnénit és a Nobel-díjast.
- Én ugyan nem engedem be! - kiabálta a vécésnéni a
polgármesternek. - Nincs neki aprója, hogy fizessen.
- De néném, neki Nobel-díja van!
- Pont ezzel jött ő is. Beengedtem volna én, akár ingyen is,
öregember, hát megsajnáltam. De mióta bevallotta, hogy ilyen
betegsége van, be nem engedném semmi pénzért! Még csak az kéne,
hogy elkapják a baját az ügyfeleim! Ha nóblija van, hát gyógyíttassa
magát, de rendes toalettekbe ne járjon.
Mit volt mit tenni, a bokrokba kényszerült a Nobel-díjas. Azt
mondta, nem baj, de alighanem megsértődött.
Elutazása után felmondtak a néninek. Most egy diplomás
fiatalember dolgozik a toalettben, művelt i ú, tudja, ki volt Nobel.
Csak az a kérdés, jön-e még hozzánk valaha is Nobel-díjas.

Murányi Beatrix fordítása

65
A füzet

A tanév elején vettem egy füzetet. Szép füzet volt: fényes fedél, jó
minőségű papír. Az első oldalra felírtam: ISTEN NEVÉBEN.

Padszomszédom közönséges füzetet vett: szürke födél, közepes
minőségű papír. Az első oldalra felírta:

MATEMATIKAFÜZET.
Füzetünkbe jegyeztük az első leckét. De a másodikat már csak ő írta
be. Én nem írtam be, mert untatott a matematika.

A következő leckéket hol beírtam, hol nem, pillanatnyi
elszántságomtól függően.

Padszomszédom minden leckét rendszeresen beírt.
Kis idő múltán már semmit sem értettem töredékes jegyzeteimből.
Kidobtam hát régi füzetemet, és újat vásároltam, még szebbet. Első
oldalára gyöngybetűkkel írtam fel:
ISTEN NEVÉBEN, IGAZÁN.
Aztán kölcsönkértem szomszédom füzetét, és hozzáláttam a
jegyzetei átmásolásához. De a napi leckét nem tudtam följegyezni,
amíg be nem fejeztem a korábbiak másolását. A másoláshoz meg nem
jutottam, mert a napi tananyagot kellett jegyzetelni. Ezért elmentem
moziba.
Közeledett a tanév vége, jöttek a vizsgák, amelyekre nem voltam
felkészülve. Határozott cselekvésre volt szükség. Kidobtam a régi
füzetet, és újat vettem, a legszebbet, amit csak találtam, és felírtam az
első oldalra:
ISTEN NEVÉBEN, IGAZÁN, HATÁROZOTTAN ÉS
VISSZAVONHATATLANUL.
Aztán megint kölcsönkértem a szomszédom füzetét, de rögtön el is
vesztettem.
Nem baj, nemsokára kezdődik a vakáció.

Murányi Beatrix fordítása

66
Salto mortale

A földszinti ablak előtt elhaladva hirdetésre lettem figyelmes, az
üveg mögé illesztett kartonlapra ceruzával írták fel:

SALTO MORTALÉT MUTATOK BE NAPONTA
9.00 ÉS 9.30 ÓRA KÖZÖTT.

IFJÚSÁGNAK ÉS KATONÁKNAK
KEDVEZMÉNY

JOBB OLDALI AJTÓ, KÉRETIK KOPOGÁS
NÉLKÜL BELÉPNI!

Beléptem. Az ágyon egy öregember feküdt. Láttomra fölemelte fejét
a párnáról.

- Elnézést, hol van itt a cirkusz?
- Itt.
- De hát ez tévedés!
- Nincs semmi tévedés. Üljön le.
Néhány szék állt a falnál, az ággyal szemben. Leültem.
- Ön katona?
- Nem.
- I úság?
- Nem. Középkorú civil.
- Elnézést, de szemüveg nélkül nem jól látok. Akkor ön teljes
belépődíjat fizet.
- No de...
- De csak az előadás után.
- Ha ez cirkusz akar lenni, meg salto mortale, akkor hol a trapéz?
- Trapézra nincs szükség, a halálugrást trapéz nélkül mutatom be,
elég az ágyacskám.
Felálltam, gondolván, hogy elmebeteggel van dolgom.
- De hát maradjon! Azt hiszi, őrült vagyok? Szó sincs róla. Mi itt a
lényeg? A salto mortale. Ön halálugrást akar látni, és meg is látja. A
trapéz, a zenekar, a reflektorok, az mind másodrangú kellék. Tudja, én
öreg és szívbeteg vagyok, nekem az ágyból fölkelni ugyanaz, mint az
akrobatának a halálugrás a trapézon, ugyanolyan veszélyes, ugyanúgy
bármelyik az utolsó mutatványom lehet. Nos?
Leültem.
- Várjunk egy kicsit. Hátha jön még valaki. Szótlanul vártunk.
- No, akkor kezdjük.
Fölemelkedtem a székről, segíteni akartam. Intett, hogy maradjak.
- Egyedül csinálom. Látott már valaha olyat, hogy a közönség
segít az artistának?
Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, az ágy előtt állt, zihálva.
- Voilá! - mondta, és megtántorodott.
Felugrottam, az asztalra dobtam egy bankjegyet, s kirohantam a
lépcsőházba.

- És a taps? A brávó? - kiabált utánam.
Kirohantam az utcára.

Murányi Beatrix fordítása

67
Körkérdés

Jövök ki a szupermarketből, hát egyszer csak azt kérdezi a televízió:
- Van Isten, vagy nincs?
- Mindjárt megmondom - felelek a mikrofonosnak. - Csak előbb
megfésülködöm.
Elővettem a zsebemből a fésűt, és megfésülködtem. Aztán eszembe
jutott, hogy pattanás van az orromon.
- Talán inkább profilból? - mondom a kamerásnak.
Beálltam profillal a kamera felé.
- És ha elugranék haza, átöltözni valami mutatósabb cuccba? Közel
lakom.
Nem válaszolnak. Megfordulok, hát látom, nincsenek is ott. Most
valami csajt kérdeznek.
Be akartam csörtetni a csaj és a kamera közé, nehogy már elvegye a
csaj a tévés fellépésemet, de elfelejtettem, mi volt a kérdés, így hát
hazamentem.

Murányi Beatrix fordítása

68
Óvatosság

Egyre nőtt bennem a nyugtalanság, mert ahhoz a helyhez
közeledtem, ahol a legfeketébb a vadon. Úgy hírlett, itt haramiák
állnak lesben. Már elhagytam a veszélyes részt, amikor a három férfi
kilépett az útra.

- Önök haramiák? - kérdeztem.
- Mi? Dehogy. Vadőrök vagyunk.
Fellélegeztem.

- De ha már szóba hozta, tényleg sok gyanús alak mászkál
errefelé. Nem ártana, ha ideadná nekünk a készpénzét, megőrzésre.
Minek kockáztatni.

Odaadtam mindent, ami csak nálam volt, aztán már gondtalanul
indultam tovább. Később egyébként nem állított meg senki, rablónak
nyomát sem láttam.

De én óvatos ember vagyok.
Murányi Beatrix fordítása

69
A létező valóság

Egyszer, amikor éppen újságot olvastam, s a kutyám a lábamnál
feküdt, macskanyávogás hallatszott, egészen közelről. Elcsodálkoztam,
mert macska nem volt a háznál. A kutyára néztem, de nem reagált,
nyilván nem hallotta. Lehetséges az, hogy nem hallotta? Nem. Akkor
csak színleli, hogy nem hallotta? Képtelenség, miért színlelné. De
akkor miért pirult el?

Meg is feledkeztem volna erről az incidensről, ha néhány nappal
később, séta közben, föl nem mászik a kutyám a fára. Amikor rájött,
hogy figyelem, leugrott, és odasündörgött a többi kutyához. De azok
ellenségesen fogadták.

Mindez persze még nem volt bizonyíték. Végül is nem mászott
magasra, és a többi kutya morgásának ezerféle oka lehetett.

Elvittem az állatorvoshoz.
- Vizsgálja meg, kérem, tudni szeretném, hogy ez kutya vagy
macska.
- Ma már nem fogadok, tessék máskor jönni.
- Mikor?
- Nem tudom, nagyon elfoglalt vagyok.
Vagy azt gondolta, megőrültem, vagy a valóság nem olyan
egyértelmű, mint hisszük.
Nem érdekelnek ezek problémák, eladtam hát a kutyát, és
vásároltam egy majmot.

Másnap eltűnt a majom. Csak hosszas keresés után találtam rá. A
fotelomban ült, és A szellem fenomenológiájá-t. olvasta, Hegeltől.

Megvárom, míg elolvassa, azután majd vitatkozunk róla. Persze csak
ha kiderül, hogy én nem ő vagyok, és ő nem én.

Murányi Beatrix fordítása

70
Interjú

Kopogtattam a műterem ajtaján, és kiszóltak:
- Tessék bejönni.
Üvegezett tető, valahol magasan, kevés fény szűrődött be rajta,
ellepte a nagyvárosi mocsok. A falakon nem volt ablak. A
félhomályban megcsúsztam valamin, majdnem elestem. A hang
közölte:
- Megcsúszott az életművemen.
- Ön túlságosan szerény, Mester.
Korántsem, és ezt mindjárt meg is magyarázom - mondta a fotelban
ülő, takaróba bugyolált öregember. - Fiatal koromban a Világegyetem
szobrát alkottam meg, és akkoriban maga itt veszélytelenül
mászkálhatott volna. Óriási nagy szobor volt, természetesen absztrakt
stílusú, fölért ebben az aknában egészen a háztetőig.
- És mi történt vele?
- Inkább azt kérdezze, velem mi történt. Nos, a metafizikai
nézeteimet apróbbakra cseréltem, és átdolgoztam a Világegyetemet
Marx Károllyá. Természetesen figurális szobor lett, még mindig
nagyon nagy, de már csak odáig ért, ahol most azt a beázást látja a
falon.
- Talán azt is...
- Eltalálta. Átdolgoztam Az emberiség mint olyan címmel, ideológia
nélkül. Valamivel kisebb lett, bár csak technikai okokból, sokat le
kellett vésnem belőle az átalakításkor. Absztrakt stílusban,
természetesen. Már csak addig a gázcsőig ért, a beázás alatt.
- És aztán?
- Kiábrándultam az emberiségből, kerültem az ilyen nagy témákat.

- És ez a legutóbbi műve...
- Nincs már „legutóbbi", ez az utolsó, végleges művem. Ez is itt van.
- Elnézést, de nem látom.
- Csak keresse meg.
Négykézláb állva, vaktában tapogatóztam, s egy márványgolyó
került a kezembe.
- Ennek mi a címe?
- Etűd a pingpong tiszteletére.
Felálltam.
- Köszönöm szépen az interjút, és további sikereket kívánok.
- Nincs mit - felelte a Mester.

Murányi Beatrix fordítása

71
Antal

Idén elhatároztam, hogy nem ünneplem meg a névnapomat, vagyis
június 13-át, Antal napját. De hogyan csináljam? Még ha szólok előre
az ismerőseimnek, akkor is idecsődülnek, erőltetik a dolgot, lesz
megint evés, ivás, nótázás, az én költségemre. Bezárkózzak? Rám törik
az ajtót, alagutat ásnak a pincéből, és bemásznak. Betegnek tettessem
magam? Kirángatnak az ágyból, és megitatnak tiszta szesszel. Csak az
segít, ha elszököm.

Hajnalban, június 13-án, kilopakodtam a házból, s elrejtőztem az
erdő mélyén. Hátizsákomban volt némi elemózsia és egy kevés
tartalék. A gyönyörű természet ezer varázsa várt. Napsütés, madarak,
lombok, és ami a fő, sehol egy ember. Életem első névnapja, amelyet
egészségesen, kellemesen, kulturáltan töltök.

Kilenc körül találkoztam egy magas, lesoványodott férfival, gyűrött
sötétkék öltöny volt rajta. Bemutatkozott.

- Róbert vagyok, június hetedike, nagyon örvendek. És ön kicsoda,
Bogumil?

- Nem, én Antal vagyok, tizenharmadika. Bogumil tizedikén volt.
- Nahát! Már tizenharmadika van? Nem tudtam, hogy már ilyen
régóta itt dekkolok. Mit gondol, hazamehetek már?
- Szerintem igen, a vendégek most velem vannak elfoglalva, Antallal,
tizenharmadika.
- Ó, majdnem elfelejtettem. Fogadja őszinte jókívánságaimat. Nincs
valami innivalója? Próbáltam alkoholt szívni a falevelekből, de nem
megy.
- Köszönöm - feleltem komoran. - Persze, van, de nem sok. És én is
őszintén, bár megkésve...
Déltájban találkoztunk még néhány Antallal, és csoportba
verődtünk. Róbert is velünk tartott.

Az öreg erdész tájékoztatott minket, hogy a tó környéki liget
bővelkedik a leginkább Antalokban. Csakugyan, amint arrafelé
törtettünk, a Száz évig éljen ismerős hangfoszlányait hozta felénk a
szél. Jókora csapat Antalra bukkantunk, vagy húsz kifejlett példány
gyűlt össze a tisztáson. Kisüstit főztek gyöngyvirágból. Róbert azt
mondta:

- No, akkor még veletek maradok egy kicsit. - És leült.
Nem volt se vége, se hossza a kölcsönös jókívánságoknak,
tósztoknak, kórusban harsogott köszöntőknek. Soha életemben nem
voltam ilyen hatalmas névnapi bulin. Egyre többen lettünk. Már vagy
harmincan dáridóztunk, magunk között voltunk, csupa ünnepelt,
sehol egy vendég, nem számítva persze Róbertet. De ő tiszta szívvel
csatlakozott hozzánk.
Estefelé valaki felkiáltott:
- Uraim! A tónál táboroznak a Luciánok. Ők is tizenharmadikán
tartják!
„Megállj, megállj, kutya Lucek" - zendítettünk rá a dalra, s már
nyomultunk is a tó felé Luciánokat verni. Róbert is velünk tartott.
A végzet akarta, hogy rosszfelé induljak, és Jolánnal találkozzam.
Mert már június tizenötödike volt.

Murányi Beatrix fordítása

72
Az emigráns

A tengeri flórát vizsgálva elvetődtem a Bering-tengerre, amely, mint
ismeretes, Alaszka és Kamcsatka között található. Ott került elénk a
kis tutaj, rajta egy ember. Amikor kutatóhajónk közelebb ért hozzá,
megállapítottam, hogy szőke férfi magas járomcsonttal, ami kelet-
európai származásra utalhatott. A tutajon kis vászonbőrönd és egy
karton előttem ismeretlen márkájú cigaretta volt. A szőke férfi
erélyesen evezett nyugati irányba.

- Ahoj! Hajótörött? - kiáltottam.
- Nem, emigráns.
- És hova emigrál?

Szánakozva pillantott rám, mintha alapvető dolgokkal nem lennék
tisztában.

- Hogyhogy hova, hát nyugatra.
- Ha így van, akkor jó irányba tart. A horizonton túl találja
Kamcsatkát, aztán Szibériát és az egész gyönyörű, dúsan termő szovjet
hazát. De ha van kedve még egy kicsit továbbmenni, akkor
Lengyelországba jut.
- Jézusom! Elsodor az áramlat! - kiáltotta, s evezni kezdett az
ellenkező irányba.

Murányi Beatrix fordítása

73
A Podhalei Piton

Kiplakátozták, hogy a testkultúra terjesztése keretében eljön
hozzánk a Podhalei Piton, a nyomás és szakítás bajnoka, a híres
erőművész. Különböző műsorszámokat ígértek, többek között
paradicsomleves szakítását foggal. Kicsit csodálkoztunk, mert ezt
mindenki meg tudja csinálni. De azért kíváncsian vártuk.

Meg is érkezett déltájban, s bevette magát a vendéglőbe, mert csak
este lép fel. Látjuk, ott ül a kis öreg, jó húsban van ugyan, és csípőben
elég széles, de hogy valami különös volna, azt nem lehet ráfogni.

- Elég nyápic - jegyezte meg a Könyvelő. - Ha fölemel is száz
grammot, rögtön kiloccsantja.

- Attól még nem biztos, hogy nyápic - tiltakozott az Előadó. -
Kiloccsantja, mert remeg a keze, normális dolog, attól még lehet erős.
Olvastam, hogy az erő nem az izmokban van, hanem a mirigyekben.

- Á... Miféle mirigyei lehetnek - fintorodott el a Könyvelő. - Az ő
korában...

- De annál tapasztaltabb. Csak meg kell nézni, ahogy harap.
Nézeteltérés támadt. Egyesek azt állították, a jövevény nem felel
meg az atlétával szemben támasztható kívánalmaknak, mások meg
azt, hogy dehogynem, miért ne. Végül a Könyvelő elhatározta,
bebizonyítja, hogy neki van igaza. Odament a Pitonhoz, és fültövön
vágta, nem is túl erősen. Az erőművész szó nélkül az asztal alá fordult.

- Hát nem megmondtam? - kiáltott fel diadalmasan a Könyvelő. - Ez
nektek Piton?! Legföljebb vipera.

- Szép dolog így leütni az erőművészt? - kérdezte az öregember,
kikászálódva az asztal alól. - Én idejövök testkultúrát terjeszteni, maga
meg leüt?

- Miféle erőművész maga, Piton úr - mondja erre a Könyvelő -, ha
egy közönséges könyvelő, egy amatőr kifekteti.

- Ne legyen már nevetséges. Ki mondta, hogy én nem fekszem ki?
Én hivatalosan jöttem ide, érti? Állami erőművész vagyok, nem
maszek. Maga állítólag könyvelő, szintén állami alkalmazott, aztán
fogalma sincs az életről.

- Ó, akkor bocsánat - mondta a Könyvelő. - Azt hittem, ön a
képzettsége szerint atléta.

- Én a képzettségem szerint könyvelő vagyok, de atléta beosztásban
dolgozom. Világos?

- Naná, hogy világos! - kurjantotta a Könyvelő. - Miért nem ezzel
kezdte?

És a délután hátralévő részét együtt töltötték, mint két jó barát.
Mert a mi Könyvelőnk a képzettsége szerint cirkuszi szolga volt.

Murányi Beatrix fordítása

74
Apai szív

Nagyszombaton délután mind a terített asztalnál ültünk, és vártuk a
papát. Papa már reggel elment, hogy gipszbáránykát vásároljon a
húsvéti asztalra.

Estefelé papa egy igen borostás úrral érkezett haza.
- Báránykát nem kaptam - mondta -, de ne búsuljatok, gyerekek. Ez
az úr azt állítja, hogy a neve Bárány. Ebédnél ismerkedtünk meg, és
hajlandó volt velem jönni. Az asztalra ültetjük, és meglesz minden,
ami a hagyományos húsvéthoz kell.
Mama kijelentette, hogy szó sem lehet róla. Mire papa:

- Hát nincs benned anyai szív? Azt akarod, hogy hagyomány nélkül
nőjenek fel a gyerekek? Különben is, leveheti a cipőjét.

Bárány úr a háttérben állt, és udvariasan bólogatott. Felültettük hát,
de nem az asztalra, mert azt mama nem engedte, hanem a kredencre,
a torta mellé. Mama aggódott, hogy Bárány úr megfertőzi a tortát
valami baktériummal, de papa azt mondta, Bárány úr már alaposan
fertőtlenítve van.

- Bárány úr - fordult vendégünkhöz -, maga most elüldögél ott egy
órácskát vagy kettőt, csak ne lógázza a lábát, nehogy leverje a politúrt.
Szórunk magára egy kevéske zsázsát dísznek. Hagyományos ünnep
kell a gyerekeknek.

Asztalhoz ültünk hát, és elmondtuk egymásnak az ünnepi
jókívánságokat, ahogyan húsvétkor szoktuk.

Bárány úr egy darabig nyugodtan ült, de aztán fészkelődni kezdett,
és lelökte a tortát.

- Mit izeg-mozog? Ki látott már olyat, hogy a húsvéti bárányka
lelökje a süteményt?

Bárány úr odahívta papát, s a fülébe súgott valamit.
- Ki van zárva - felelte papa. - Pálinkát most nem kap.
- Akkor lemászom! - fenyegetőzött Bárány úr.
- Na nem bánom, a gyerekek kedvéért - mondta papa, s Bárány úr
mellé tette a cseresznyepálinkás üveget. - Mit meg nem tesz az apai
szív.
Egy idő múlva kiürült az üveg, és Bárány úr további pálinkát
követelt. Papa kérlelni kezdte.
- Bárány úr, üljön ott még egy kicsit, tegye meg a gyerekek kedvéért.
Hadd legyen napsugaras gyerekkoruk, nincs több pálinka.
- Nincs?! - kiáltotta Bárány úr. - No, akkor én megyek. Amúgy itt
a személyi igazolványom. Nem is vagyok Bárány, egész másképp
hívnak.
És lemászott a szekrényről. Papa most a börtönben ül testi sértésért.
Csak jövő húsvétra jön ki.

Murányi Beatrix fordítása

75

A ponty

Pontyot kell venni az ünnepekre. Hogy a ponty élve maradjon
karácsonyig, a kádban kell úszkálnia. De hogy a pontyot a kádba
tehessük, ki kell hordani a kádból a szenet. A szenet kirakhatjuk az
előszobába, de akkor hova tegyük a krumplit? Gondolkodunk,
gondolkodunk, végül az anyósom kitalálja a megoldást: a krumpli a
konyhába, a szén az előszobába, a ponty a kádba. Jó, de mi legyen a
nyulakkal? Természetesen ki kell vinni mindet a konyhából. Könnyű
azt mondani. De hová? Tanácskozunk, tanácskozunk, végül
kisütöttük, hogy a nyulak mennek a pincébe. De a pincében ott a
nagypapa. Mit csináljunk a nagypapával? Odarakhatjuk a nagypapát a
tévé helyére, de hova tegyük a tévét? Odatehetnénk a tévét, ahol az
albérlő összecsukható ágya áll. De akkor hova fektessük az albérlőt?
Az albérlő alhatna a kádban, de ott a ponty.

Hát akkor mit csináljunk? Kilátástalan a helyzet. Nyakunkon az
ünnep, és nincs hova tenni a pontyot. Elgondoltuk így is, úgy is, de
semmi se jött ki belőle. Fogas kérdés.

Csak a véletlen segített rajtunk. Amikor egyszer korábban értem
haza, megállapítottam, hogy az albérlő a feleségemmel alszik, az én
helyemen.

Így a szén a kádból az előszobába került, a krumpli az előszobából a
konyhába, a nyulak a pincébe, a nagypapa a pincéből a tévé helyére, a
tévé oda, ahol azelőtt az albérlő aludt.

És hol vagyok én? - kérdezik önök. - Velem mi van?
Én? Én sorban állok a pontyért.

Murányi Beatrix fordítása

76
Igazság

Nowosadecki, Majer meg én elmentünk a volt Főnökünkhöz.
Gatyában üldögélt, égett a tűz a kályhájában, pedig forró nyarunk volt.

- Miben segíthetek? - kérdezte.
- Küldöttségben járunk.

- Nem érek rá.
- A társadalom nevében jöttünk.
- Én is a társadalom nevében munkálkodom.
- A tüzelés privát feladat.
- Attól függ - mondta, és bedobott a kályhába egy köteg aktát. Egész
halom feküdt belőle a padlón, valamennyin pecsét: „Szigorúan
bizalmas."
- Maga itt ül magánemberként levetkőzve, mi viszont közügyben
járunk el.
- Társadalmi ügyben - pontosított Majer.
- Nemzeti ügyben - tettem hozzá.
- Akkor parancsoljanak.
- Azért jöttünk, hogy fölakasszuk a Főnök urat.
- Tévedés, nem vagyok már Főnök. Akasztási ügyekben forduljanak,
kérem, a helyettesemhez.
- Igaza van - mondta Nowosadecki Majernak. - Miért szólítod még
mindig Főnöknek?
- Így szoktam meg. Azt akartam mondani: azért jöttünk, hogy
fölakasszunk, te disznó.
- Így van, eleget gyötörtél bennünket.
- Te, a Pártod meg a Kormányod.
- Most vége a hatalmadnak.
- Ütött az igaz...
Majer elharapta a szót. Valószínűleg azt akarta mondani: „igazság
órája", de nem fejezte be. A papírhalmot nézegette a padlón,
pontosabban egy kézzel írott lapot, ami a kupac tetején feküdt.
- Micsoda hőség van itt - szólalt meg újból, de már más hangon. -
Levehetem a zakómat?
- Csak tessék - egyezett bele a házigazda. Aztán fogta a papírt a
halom tetején, és bedobta a tűzbe. Majer megkönnyebbülten sóhajtott
föl.
- Ezt is el lehetne égetni? - vetette föl Nowosadecki, és kihúzott a
halomból egy sűrűn teleírt ívet.
- Hát persze.
Nowosadecki letörölte homlokáról a verítéket. A zakóját már
korábban - engedélyt sem kérve - levetette.

- Hát maga? - fordult hozzám a házigazda.
Levetettem a zakómat, és munkához láttam. Végül megtaláltam,
amit kerestem: egy régi följelentésem volt, Majerról és Nowosadeckiről
írtam. Amíg égett, Nowosadecki a mennyezetet bámulta, Majer a
padlót nézte.
- A nadrágjukat nem akarják levetni?
- Nem, már megyünk is, nem akarunk zavarni.
Együtt távoztunk. Csak az utcán váltunk szét, szó nélkül. Más-más
irányba indultunk, de szimmetrikusan.

Mihályi Zsuzsa fordítása

77
Az újonc

Először mentem be a hivatalba, ahol dolgozni fogok. Érzem,
valahogy fülledt a levegő, hát azt mondom:

- Ha megengedik a kollégák, ablakot nyitok. Tavasz van, meleg az
idő, itt meg akkora bacilusok röpködnek, mint a fejem.

Mire ők:
- Nem szabad.
Elhallgattam, munkához láttam. Nézek, hát az íróasztalomon
akkora vírusok nyüzsögnek, mint a görögdinnye.
- Talán mégis kinyitnánk az ablakocskát - mondom. - Lesz hol
kiköpködni, hátha éppen egy menet is vonul alattunk...
Mire ők megint azzal jönnek, hogy nem szabad.
Végül nem bírtam tovább, és se szó, se beszéd, ablakot nyitottam.
Lett rögtön suhogás, lábdobogás, kinyílt az Igazgató irodájának
ajtaja, s az Igazgató, a mi Főnökünk, előrohant, felugrott az
ablakpárkányra, lendületet vett, és elrepült.
- Mit csináltál! - ordítják. - Nem tudod, hogy a mi Igazgatónk sas, és
nem szabad ablakot nyitni, mert elrepül?
- Honnan tudhattam volna? Kiabáltunk neki: csip-csip-csóka, és
szerencsére sikerült is visszacsalogatni.
De nemcsak a Főnök, hanem mások is röpködtek, követték a
példáját, még csukott ablaknál is. Egyszer olyan tisztára mosták az