A miféle karikatúra

nyilvánosház múlt, vagy legalábbis gyanús: a nagy terem, két-
oldalt a pici szobákkal..., ezekben ült Hegedüs István „Hihi”,
Lehoczki István „Leho”, Dallos Jenõ, Fülöp Gyuri és a többiek.


Hetenként három rajzot kellett készíteni. Beadtunk ötöt-
hatot, abból választottak. Brenner Gyuri mindig tizenkettõt adott
be. Õ aktuális rajzokat csinált, úgyhogy mindig fölírta a témát,
hogy miket adott be, hiszen a következõ héten már nem volt
aktuális egyik sem. Sokszor hallottam, hogy mérgelõdik ma-
gában: mindig azt nem fogadják el, amit én szeretnék, aztán a
jövõ hétre már elavul... Mi meg taktikáztunk. Ismertük Tabinak
azt a szokását, hogy elõveszi a rajzokat, az elsõkre azt mondja:
„Lesz ennél jobb is...” A másodikra-harmadikra mond valami
jobbat, majd a közepe táján: „Na, ennyi elég is!” Az utolsókat
jóformán már meg sem nézi. Úgyhogy mi az általunk legjobb-
nak tartott rajzokat tettük elõre...

Aztán a lap csendben kimúlt. Az elsõ privatizációs láz-
ban azt gondoltuk, hogy ha mi önállóak leszünk, akkor nem
szól bele végre a rajzainkba se politika, se üzlet, se reklámok.
Persze tévedtünk. Nem tudtunk mi harcolni, meg jó üzleteket
kötni. Mi csak rajzolni tudtunk. Úgyhogy egy darabig két Ludas
volt, a név joga a Hírlapkiadónál maradt, így mi Új Ludas let-
tünk. Próbálkoztunk még olyan címek alatt, hogy: Úritök, Pesti
Vicc stb. – aztán vége. Rendszeresen álmodom a volt Ludas-
osokról, Balázs Pirirõl, Hegedüs Pistáról, pedig most már több,


149



149.indd 1 2015.01.22., 03:28:52

Sajdik Ferenc:
Család


150



150.indd 1 2015.01.22., 03:29:40

mint tíz éve nem vagyok velük. Peterdi Palival tegnapelõtt
álmodtam, és örültem, hogy olyan jól néz ki. Álmomban nem
tudtam, hogy meghalt. Viszont álmodtam Árkussal (Árkus Józ-
sef), és olyan tapintatosan kerültem a beszélgetés közben a
halál szót, mert tudtam hogy meghalt, és ilyet, ugye, nem hoz
szóba az ember.

Mindig nagyon színeseket álmodok, és mindig derûsek az
álmaim. Mint a papámnak, aki nagy bohém volt, és aki nem
olvasta ugyan Voltaire-t de mindig azt mondta, hogy minden
úgy van jól, ahogy van. Közben persze a mamámnak köszön-
hettük, hogy nem haltunk éhen, de a papa..., annak nem volt
se tegnap, se holnap, csak a mának élt. Én még ilyen embert
nem láttam... Emlékszem, a háború után, amikor jegyre adták
a cukrot, lopkodta azt a kevés kockacukrot, amit kaptunk, és
elvitte a lovaknak, pedig mi is szörnyen vágytunk rá. Nagyon
szerette a lovakat... Egyébként az én lovaim nem tetszettek
neki, azt mondta, hogy kövérek! Ma már utca van róla elnevez-
ve Alagon: Sajdik Sándor utca.

Érdekes a rajzban, hogy mindenki saját magát rajzolja ön-
tudatlanul. Hegedüs Pista olyat, amilyen õ, a Kaján is, pedig
hát nem nézegetik magukat a tükörben. Egyszer bementem a
Kossuth könyvkiadóhoz, és a liftben azt mondja valaki, ugye
maga a Sajdik? Onnan jött rá, mondta, hogy úgy nézek ki, mint
Gombóc Artúr...


151



151.indd 1 2015.01.22., 03:30:43

Sajdik Ferenc:
Egy kép hátoldala


152



152.indd 1 2015.01.22., 03:31:31

A K AJÁN...
































153



153.indd 1 2015.01.22., 03:33:18

Fotó: Halász Géza


A következõ interjú a 90-es évek közepén, a Képzõ- és Iparmû-
vészeti Szakközépiskola féléves néprajz feladataként készült. A
hangfelvétel anyagához képest kisebb változtatásokat (sûríté-
seket, húzásokat) alkalmaztam úgy, hogy a szöveg lényegileg
változatlan, de olvasva is élvezhetõ legyen. Kaján Tibor nevét
K-val, a magamét M-mel jelöltem. (MAKINA, 1996.)


154



154.indd 1 2015.01.22., 03:34:32

M: Hogyan kezdtél rajzolni?

K: Nagyon sokat firkálgattam gyerekkoromban, még mielõtt
iskolába kerültem volna. Mindenféle könyvekbe is, meg újsá-
gokba, ugye, és ahogy rajzolgattam ezekbe, fölfigyeltem, hogy
ott más rajzok is vannak, szóval nemcsak én firkálom össze az
újságokat, hanem mások is. Úgy emlékszem – errõl már múlt-
kor is beszéltem –, hogy olyan hét-nyolcéves lehettem, ültem
a gangon, sütött a nap, elõttem egy hokedli, én pedig egy sám-
lin ülök és egy újságot nézegetek, amiben Gáspár Antalnak
van valami rajza; egy Petõfi-szobrot ábrázoló rajz, amin Petõfi
a lábát a talapzaton elõretartja, szóval hatalmas, fölnagyított
talpa van, körülötte pedig mindenféle politikusok özönlenek,
és nyalogatják ezt a talpat, de ennek a Petõfi-szobornak a feje
Bethlen Istváné volt... Ez akkor nekem borzasztóan tetszett,
mert ismertem a Petõfi-szobrot, és fényképekrõl Bethlent is, és
hát én akkor úgy gondoltam, hogy ez egy nagyszerû dolog,


155



155.indd 1 2015.01.22., 03:35:57

hogy ilyeneket lehet rajzolni az újságba, – hogy bele lehet
szólni a nagypolitikába ugyebár... Szóval ezt a rajzot én elég
sokszor másolgattam. Tulajdonképpen akkor kezdett el foglal-
koztatni, hogy én valami ilyesmit szeretnék majd csinálni, és
hát nem lehet valami túl ördöngõs dolog, hisz én is minden
rajzot le tudtam másolni... Aztán késõbb persze kiderült, hogy
ez azért mégiscsak egy ördöngõs dolog, mert ha én magam
akartam egy ilyen rajzot csinálni – tehát nem másolni –, akkor
bizony már az volt, hogy az arányok elcsúsztak, és nem tudtam
magam igazán kifejezni..., egyszerûen nem ment. Akkor már
éreztem, hogy itt valamit csinálni kell, ha én ezt tovább akarom
folytatni, úgyhogy akkor intenzívebben kezdtem foglalkozni a
dologgal: más újságok rajzolóinak a munkáit is nézegettem,
meg hát a Dürer albumot is lapozgattam, szóval próbáltam
valahogy eligazodni. Azt hiszem, tulajdonképpen így indult el
a pályám.

Mikor már iskolába jártam, és ott a táblára firkálgattam a szü-
netekben, vagy lyukasórákon, szóval, amikor már nem voltam
ilyen szigorú önmagamhoz, akkor egy nagyon érdekes dolgot
figyeltem meg, szóval, mikor körülálltak a srácok – akkor még
nem voltak lányok az iskolában –, akkor azt vettem észre, hogy
ez nagyon nagy hatással van mindenkire. Annyira, hogy
általában rendeltek tõlem ilyen rajzokat, hogy ezt, vagy azt a
tanárt rajzoljam le, én meg persze engedelmeskedtem nekik,
közben csodálkoztam, hogy ezek a rajzok hogy hatnak rájuk...



156



156.indd 1 2015.01.22., 03:36:51

Kaján Tibor:
Abszurd (a 60-as évek vége)


157



157.indd 1 2015.01.22., 03:37:46

Namost én a publikálás élményét is megkaptam, mert amikor
átmentem más osztályokba, akkor ezeknek a rajzaimnak a
másolatait – na, mondjuk: reprodukcióit... – láttam a padokba
belevésve. Én ezeket a tanárokat eléggé emblémaszerûen, de
azért jellegzetesen rajzoltam meg, tehát másolhatóan, úgyhogy
könnyen fel tudták firkálni a falra, vagy a padba vésni, szóval
egy csomó srác könnyen utánozhatta. Úgyhogy tulajdonkép-
pen így lettem már akkor, a Vörösmarty Reáliskolában karika-
turista.


M: Ez a ráliskola, ez hány éves kortól volt?

K: Ez nyolc évig tartott, ez középiskola volt.


M: Akkor volt négy elemi is, vagy hogy is hívták?

K: Hát igen, ezt eleminek hívták, négy elemi ugye, aztán nyolc
év gimnázium. Nekem kilenc, mert egyszer megbuktam.


M: És milyen volt otthon, a családban, milyen ünnepek voltak?
Milyen volt akkor például a karácsony?


K: Nézd, az én szüleim kereskedõk voltak. Az apámnak volt
a Ráday utcában egy kis rõfösboltja. Miután mi zsidók voltunk,
nekünk a karácsony egy kicsit nemzeti ünnep is volt, úgyhogy
ha nem is keresztény módon, de valamiképp az ajándékozás



158



158.indd 1 2015.01.22., 03:38:39

és a karácsonyfa megvolt. Nekem inkább a karácsonyi szünet
volt a nagy ajándék, mert akkor nem kellett iskolába járni,
tanulni, és akkor rengeteget rajzolhattam...


Naszóval apám nem szerette ezt a rajzolási mániámat. Jobban
szerette volna, ha én az üzletben segítek – tudod, az egy ilyen
kis rövidáruüzlet volt... Persze én segítettem azért, mert hát
szerettem az apámat, de õ azt akarta, hogy még többet segít-
sek, különösen a nagy szombati forgalomban, mert akkor volt
a legnagyobb, szombatonként...

Apámnak az volt a rajzolásmániámról a véleménye, hogy ilyes-
mivel nem érdemes foglalkozni, hogy ebbõl kevés embernek
sikerül megélni. Hogy ez nem vezet semmire, ez csak egy
mánia. Szóval nem nagyon örült ennek a dolognak, inkább
megpróbált valami reális pályára... Azt azért figyelembe vették,
hogy valami olyan pályára, amiben ez a rajzmánia valahogy
mégiscsak benne van... Végül aztán kisütöttték, hogy legyek
mondjuk mûbútorasztalos.

M: Mûbútorasztalos?


K: Hát igen, mûbútorasztalos. Abba még én is belementem
volna, dehát erre nem került sor, mert ezt a mûbútorasztalos-
ságot elfújta a háború elõszele, szóval akkor már voltak ezek a
zsidótörvények, meg különbözõ ilyen dolgok... A legrosszabb


159



159.indd 1 2015.01.22., 03:39:40

ebben a helyzetben az volt, hogy közben bennem megvolt
a késztetés, hogy valami mûvészetfélével foglalkozzak, dehát
nem mehettem se fõiskolára, se más ilyen helyre. Akkor ez így
ment. Szóval akkoriban, 39 táján már nagyon nehéz volt a
pályaválasztás, nagyon sokan voltunk, akik csak jóval késõbb,
a háború után tudtuk ezt bepótolni, akik fõorvosok, ügyvédek
és mûvészek lettek, ugye... De mi akkor elmentünk gyárba
dolgozni – akkor ez volt a szokás –, én például harisnyagyárba
mentem síkhurkolónak. Namost ez egy hatalmas, tizenöt méter
hosszú gépen zajlott, ezen rengeteg selyemharisnyát lehetett
csinálni egyszerre, csak úgy ontotta a selyemharisnyákat. Volt
neked ilyen harisnyád?


M: Most valami nejlonharisnya van, azt hiszem, de nekem
nincs...

K: Na persze, hát ezekrõl is könnyen leszalad a szem, de a
selyemharisnya az rettentõ kényes volt. Állandóan ott kellett
ugyebár a gép elõtt rohangálni és figyelni, és ha valahol egy
kis hiba keletkezett, akkor rögtön le kellett állítani a gépet, kü-
lönben hibás harisnyákat csinált. Szóval eléggé kellett figyelni,
dehát azért ott is rajzolhattam persze..., tudniillik voltak közben
szünetek, mert nem lehetett – különösen éjszaka – nyolc órát
megállás nélkül dolgozni, úgyhogy néha abba kellett hagyni
egy kicsit, pedig ez az ember zsebére ment, mert ott telje-
sítmény szerint fizettek. Szóval ezekben a szünetekben volt



160



160.indd 1 2015.01.22., 03:40:31

rajzolnivaló bõven. Tudod, ebben a gyárban sváb mesterek
dolgoztak, akik alig tudtak magyarul, nagyon szigorúak, és hát
fölényeskedõk voltak. Volt ugye akkoriban egy nagyon erõs
antiszemitizmus, amit én ott a gyárban is megsínylettem. Szó-
val, ha néha nem figyeltem oda, akkor valamelyik munkás a
gépemben elpiszkált valamit, vagy beledugott, vagy mittudom-
én, úgyhogy ezek a finom tûk, amikkel a harisnyákat csinálták,
sorra letörtek. Ez azt jelentette, hogy néha két hétig is állt a
gép, mert többezer tût kellett kicserélni. Ezeket a kitolásokat
a sváb munkások csinálták, a mesterek meg egyfolytában
rajtam röhögtek. Nahát ezekrõl csináltam rajzokat. Akkoriban
nem volt faliújság, csak úgy a falra kiraktam néhány ilyen mes-
ternek a portréját.


Na szóval ez volt az én munkás-korszakom... – de most jut
eszembe, volt egy levente korszakom is, aztán már egy idõ
után nem lehettem levente, de az oktatásokra el kellett járni, –
akkor rengeteget rajzolhattam.


M: Ez a leventeség a gimnáziumban volt?

K: Gimnáziumban nem, hanem már a gyárban, a gimnázium
után. Nézd, az iskolában cserkészet volt, namost ez a cserkész-
dolog, ez akkoriban nagyon divatos volt, nagyon jó programok
voltak, nemcsak kirándulások, hanem rengeteg hasznos dol-
Kaján Tibor:
Firkák got lehetett tanulni, meg hát persze lánycserkész csapatok is


161



161.indd 1 2015.01.22., 03:41:21

voltak..., szóval lehetett házimunkát is tanulni, meg persze a
faragást, nyomolvasást, térképrajzolást... Én például a térképe-
ket akkor szerettem meg. Voltak mindenféle összejövetelek,
ahol én inkább rajzolási munkákat vállaltam ugye: plakátokat,
hirdetményeket, ismeretterjesztõ ábrákat meg eféléket. Én sze-
rettem ezt a dolgot, mert ha az ember különbözõ próbákat,
vagy miket teljesített, akkor lehetett a cserkészingre mindenféle
plecsniket kapni. Aztán persze voltak különbözõ elõadások,
egy idõ után inkább már csak politikaiak – ezek, ahogy visz-
szaemlékszem, iszonyatos irredenta baromságok voltak, dehát
a programok között is voltak például tüntetések... Emlékszem,
a Román Követség elõtt kellett egyszer felvonulnunk, és kórus-
ban ordítozzuk, hogy: Erdélyt vissza! – és más efféléket...


M: Mennyire láttad át, hogy mi folyik?

K: Nem érdekelt, nem nagyon szívtam mellre, csak azt, ami
a zsidótörvénnyel volt kapcsolatos, szóval, ami kirekesztõ volt,
ami befolyásolta a lehetõségeimet. És hát a többiek se vették
komolyan, szóval az iskolában nem nagyon foglalkoztunk ezek-
kel a dolgokkal, de a Román Követség elé azért elmentünk.
Nem volt túl messze, a Vörösmarty iskolától csak egy kerítés
választotta el. Mikor az iskola udvarán fociztunk, sokszor áte-
sett a labda, és akkor sajnos hetekig ottmaradt, mert nem volt
szabad bemenni, de nem is mertünk... Úgyhogy emiatt se na-
gyon szerettük a románokat.



162



162.indd 1 2015.01.22., 03:42:20

De ahogy így most visszaemlékszem, a cserkészet azért jó
volt. Ezek a dolgok ugye, hogy kirándulás, meg mesterségek
elsajátítása, meg persze számháborúk – mert ezt is csináltuk,
ezeket a számháborúkat –, ezek nagyon jólestek a gyerekek-
nek. Hát szóval ez volt a cserkészet. Igen... Valami tagdíjat is
kellett fizetni, amit aztán az egyik tanár elsikkasztott. De nem
is ezért szüntették meg ezt a csapatot, hanem, mert a végére
már olyan diákokkal lett tele, hogy nem lehetett tovább csinál-
ni... Itt valami politikai dolog lehetett, vagy már nem is tudom...


M: Elmondanád, miket játszottál, meg olvastál, és hogyan gon-
dolkoztál? Egyáltalán, csináltál valami mást a rajzoláson kívül,
amit a fiúk szoktak úgy általában?


K: Hát igen, gombozni. Azt persze csináltuk, ez akkor nagy
divat volt ugyebár, ez a futballszerû gombozás, szóval idõnként
kitört rajtunk ez a mánia. De nem is ez az érdekes, hanem,
hogy elég sokat olvastam. Namost inkább azok az olvasmá-
nyok ragadtak meg bennem, amikben valami irónia is szerepelt.
Szóval tizennégy éves koromban, mikor Az ember tragédiáját
olvastam Madáchtól, akkor a Lucifer rendkívül nagy hatással
volt rám... Hogy egy ilyen komoly mû, ugye, hogy a nemzet
nagy klasszikusa, Madách, egy ilyen szarkasztikus figurát állít
elénk, mint ez a Lucifer, – hát én ezt nagyon szellemesnek ta-
láltam, ezeket a dialógusokat Lucifer és Ádám között... És ez
megintcsak adott egy irányulást, hogy is mondjam..., szóval


163



163.indd 1 2015.01.22., 03:43:12

Kaján Tibor:
Piacon


164



164.indd 1 2015.01.22., 03:43:59

Például Swift irányába. Rájöttem, hogy a Gulliver nem csak
gyerekeknek való, szóval nem csak ez a rövidített kiadás van,
hanem van egy komplett is, amiben persze ott van a Nyihahák
országa, meg valahogy az egész más volt, szóval ennek a
filozófiája nagyon érdekelt. De a kötelezõ olvasmányok között
is, például Csokonainál – és nemcsak a Dorottyában, hanem
más verseiben is – rengeteg humor van. Ilyen olvasmányaim
voltak, de persze sokkal több, mert hát például a Karinthyt itt
meg sem említettem, mert az egy közhely, azt hiszem, azt
mindannyian olvastuk, például a Tanár úr kéremet, azon renge-
teget nevettünk, mert hát az nagyon megcélzott dolog volt, és
hát egyenesen nekünk szólt...


M: És abból, hogy ilyen ironikus személyiség vagy, származott
valami hátrányod, vagy ez könnyen ment, ilyennek lenni?

K: Hát nem... Nem, elég szelíd gyerek voltam. Nem nagyon
szálltam szembe a tanárokkal, nem is lógtam ki úgy a sorból.
Nem, inkább belül történt, szóval magamban gyûjtögettem én
ezeket a számomra érdekes és fontos élményeket és olvasmá-
nyokat. Szóval ez így ment úgy tizennyolc éves koromig, mikor
végleg elhatároztam, hogy karikaturista leszek. Azt ugye már
mondtam, hogy itt borzasztó nagy rajzi hiányosságok voltak, –
hogy nem tudtam azokat a dolgokat kifejezni, amiket szerettem
volna, a kézmozdulatok nem sikerültek, a fejeknek olykor eltûnt
a koponyája, meg hát a mozgásokkal is baj volt, mondjuk a


165



165.indd 1 2015.01.22., 03:45:04

a futással. Szóval nem. Rájöttem, hogy ez egy szakma, és ezt
nekem valahogy meg kell tanulnom. Namost akkor beiratkoz-
tam az Iparmûvészeti Fõiskola esti tanfolyamára, hogy legyen
valami komoly dolog is, dehát ez nagy csalódás volt, mert hát
ott tényleg nagyon komoly dolgokat kellett rajzolni: mindenféle
kockákat és hasábokat, és ezeknek a dolgoknak semmi köze
nem volt a karikatúrához...


M: Ez hányban volt?


K: Ez, kérlek szépen, harmincegy-harminckettõben.

M: Akkor még nagyon kemény lehetett az akadémikus...


K: Hát igen, eléggé, úgyhogy én itt nem is kaptam választ
arra, ami érdekelt, azt viszont észrevettem, hogy a karikatúrát
nem sorolják a mûvészetekhez, az inkább valami hulladék; pél-
dául a fõiskolán, de még ezen az esti tanfolyamon is valami
mellékes dolog volt, ami nem számított teljesítménynek.

M: De gondolom, magadban nem érezted silányabbnak?


K: Nem, nem. Egy kicsit bántott, de végül is nem nagyon...
Nekem annyi élvezetet okozott, hogy ez mindegy volt, szóval
hogy egy ilyen silányabb mûfajnak vagyok a mániákusa. Nem,
mert ahogy fejlõdött a rajzkészségem, úgy egyre több dolgot



166



166.indd 1 2015.01.22., 03:46:07

Kaján Tibor:
Autogram (az 50-es évek vége)


167



167.indd 1 2015.01.22., 03:47:29

tudtam kifejezni. Például észrevettem, hogy egy-egy ember-
nek vannak sajátos mozdulatai – mondjuk gesztusai –, amiket
állandóan használ és amik csak rá jellemzõk, pont úgy, mint
az orra alakja, vagy a fejformája, szóval ahogy valaki egy ciga-
rettát tart a kezében, vagy ahogy lép, vagy ül, az csak hozzá
tartozik... Namost ezek valahogy megragadtak bennem...

M: A családodban milyen emberek voltak? – vagy mondjuk a
szülõk, rokonok, barátok?


K: Hát, voltak mindenfélék. Én Miskolcon születtem, de egyé-
ves koromban a szüleim fölhoztak magukkal Pestre. Namost
elõször a Baross utcában laktunk egy ideig, késõbb aztán a
Ráday utcában, annak a kis rõfösboltnak a raktárhelységében,
de a nyarakat a vidéki rokonoknál töltöttem Diósgyõrben, ahol
volt egy nagy vasgyár, de ez nem az a rész volt, hanem egy
negyon rendes kis falucska volt Diósgyõr, szóval ott voltak
nekem barátaim, fiúk, lányok, azokkal jártam a Bükkbe kirán-
dulni. Ezek nagyon jó nyarak voltak, tudod, nekünk rengeteg
rokonunk volt... Anyámnak tizenkét testvére volt, és ez nagyon
sok nagynénit és nagybácsit jelentett... Ez egy nagyon meleg-
érzelmû család volt, úgyhogy mindig hívogattak, hogy töltsem
náluk a nyarakat, úgyhogy ezek a nyarak rengeteg barátot je-
lentettek – egész csapat gyûlt össze, amikor megérkeztem –,
szóval, hát jó volt... De aztán õsszel folytatódott a pesti élet.
Nem szerettem az iskolát, mert egy idõben nem voltam túl jó



168



168.indd 1 2015.01.22., 03:48:28

tanuló. Egyszer meg is buktattak valami rajzolás miatt, egy
Tokaji Nagy Béla nevû tanár... Ez egy igazságtalan dolog volt,
inkább egy kis bosszú volt ebben, tudniillik ez a Tokaji Nagy
természetrajzot és földrajzot tanított, tehát nem is olyan fontos
tárgyakat, na szóval neki elsõ órája volt, és abban az idõben az
elsõ óra elõtt imádkozni kellett: fölállt az egész osztály és ima.
És hát azon a bizonyos napon, mikor felállt az egész osztály és
elkezdte mondani az imát, akkor mögöttem mindenki elkezdett
röhögni, mert az asztalomon volt ennek a tanárnak a karika-
túrája, amit ima közben az egész sor látott. Namost ez a Tokaji
Nagy rettentõen dühös lett, és kizavart az osztályból, föl az
igazgatóhoz, és még utánam is ordított, hogy: „ilyen kaján em-
berekre itt nincs szükség!” Ettõl kezdve én lettem a Kaján ugye,
ez így rajtam ragadt egészen az érettségiig, egy ilyen iskolai
gúnynévként, úgyhogy nekem végül is ez a Tokaji Nagy Béla a
keresztapám lett ugye...

M: Akkor végül is hálás lehettél neki...


K: Hát, nem nagyon, mert ez a név alapjában véve tévedés.
Mikor elkezdtem a profi pályámat, még kézenfekvõnek látszott,
de egyáltalán nem jellemzõ rám a kajánság...


Egyáltalán, én a karikatúrának azt az elnevezését, hogy torzkép,
hibásnak tartom. A karikatúrában valami több szellem van. Azt
még megérteném, ha egy gonosztevõrõl lenne szó, mondjuk


169



169.indd 1 2015.01.22., 03:49:26

egy gyilkosról, vagy egy borzasztó, elvetemült pasasról, aki
akár egy állathoz is hasonlítható. De csak úgy ok nélkül, vala-
kit ugye majommá tenni, vagy farkassá, hát ennek nincs sok
értelme. A karikatúra inkább valami gondolati mûfaj, ahogy én
látom... Ha nem lenne olyan nagyon tudálékos, ideográfiának
lehetne nevezni, dehát ki a fene használ ilyen szavakat ugye?

Szóval marad a karikatúra szó, amit a tizenhatodik században,
Bolognában találtak ki a Carracci testvérek. Namost ezeknek
volt egy rajziskolája, és itt bevezették azt is, hogy az utcán jár-
kálva mindenféle jeleneteket és arcokat rajzoltak, szóval akkor
ezeket a gyorsan lefirkált portrékat és utcai jeleneteket nevez-
ték karikatúráknak.


M: De maga a karikatúra, gondolom, benne van az ember
természetében...

K: Hát persze, önkéntelenül... Akár nevezhetjük így is...


M: Mint ahogy te is elõbb csináltál karikatúrákat, minthogy
tudtad volna, hogy mi az, és hogyan nevezik...


K: Úgy van. Namost, ha a mûvészettörténetet nézzük, voltak
ugye korai karikatúrák is, például az ókori Egyiptomban, de per-
sze Leonardo is rajzolt karikatúrákat anélkül, hogy ezeket így
nevezték volna.


170



170.indd 1 2015.01.22., 03:50:26

Kaján Tibor:
Bürokrácia


171



171.indd 1 2015.01.22., 03:51:22

M: És az Iparmûvészeti fõsikola esti stúdiumai után?

K: Közben már jött a háború ugye, és engem behívtak mun-
kaszolgálatra, ahol aztán szintén rajzohattam, ha voltak sza-
bad órák. Én Kárpát-Ukrajnában voltam útépítésen. Sátrakban
laktunk, és követ kellett törni, hatalmas sziklákat kellett szét-
törni kisebb kövekké, és azokat kalapáccsal apróra zúzni. Ez
elég kemény munka volt. Ennek a munkának a szüneteiben,
meg hát volt néha fél nap pihenõ, vagy hétvége – még eltá-
vozás is volt a hegyekben, volt ott egy falu, ahová le lehetett
járni –, szóval olyankor rajzolgattam ezeket a keretlegényeket,
meg a bajtársakat is, és különbözõ jeleneteket.


M: És ott nem haragudtak emiatt?


K: Nem, érdekes módon nem. Nem, sõt, nagyon kedveltek
ezek a keretlegények, idõnként átjöttek, hogy rajzoljam le õket.
Szóval, valahogy hiányzott nekik, hogy egyet-egyet még nem
rajzoltam le. Úgyhogy nem volt semmi konfliktus...

M: Egyébként milyen volt?


K: Hát..., különbözõ idõszakokban és helyeken más és más
volt. Volt, ahol kivégzések és halálesetek is voltak. Voltak bor-
zasztó nagy fagyások, kéz- és láblefagyások, mert különösen
a hegyekben nagyon kemény telek voltak, és mi általában ott



172



172.indd 1 2015.01.22., 03:52:17

laktunk, szóval ezt sokan nem tudták elviselni. Aztán voltak
szerencsésebbek – én például, mint látszik, ezek közé tartoz-
tam. Csak a melegebb idõben laktam sátrakban, telenként a
városban voltam. Ez teljesen véletlen volt. Azonkívül a politika
is úgy változott, hogy volt egy enyhébb idõszak, tudniillik a
nagy nyilas idõk elõtt egy kicsit megpuhult a politika, és akkor
a munkatáborokban is érezhetõen egy kis enyhülés következett
be.


Namost a Horthy-proklamáció idején néhány társammal együtt
megszöktem a munkaszolgálatból. Akkor már egy esztergomi
táborban voltunk egy páncélos osztag mellé beosztva, és
onnan szöktünk meg úgy öten-hatan. Namost, amikor a nyi-
lasok átvették a hatalmat, akkor elfogtak, és visszakerültünk a
táborba, egy fogdába, és hát mint katonaszökevények a Margit
körúti Katonai Törvényszékre lettünk irányítva, aminek ugye
nem lett volna jó vége... Dehát itt megintcsak szerencsém volt,
mert a nagy zûrzavarban a Katonai Törvényszék a front mögé,
Székesfehérvárra költözött, úgyhogy nem fogadtak minket, így
aztán az esztergomi táborban maradtunk öten egy fogdában...

Idõközben a századunkat kivitték az országból nyugat felé...
Rengetegen meghaltak... Mikor jöttek az oroszok, és már lehe-
tett az ágyúszót hallani, akkor megszöktünk a fogdából egy
börtönõr, egy ilyen kiskatona segítségével, vele együtt... Szóval
ennek ez volt a története... Közben ugye a szüleimrõl nem


173



173.indd 1 2015.01.22., 03:53:31

tudtam semmit. Õket közben elhurcolták, és hát ezeket a vi-
déki rokonaimat, akikrõl az elõbb beszéltem, ezeket is elvitték
Auschwitzba és Bergen-Belsenbe. Mind elpusztultak.


Na szóval, most elérkeztünk a fõiskolához. Én egy év múlva
tudtam meg, hogy a szüleim elpusztultak, addig vártam õket,
ahogy az egész ország várta valakijét különbözõ helyekrõl.
Mindenesetre örültem a szabadságnak és az elsõ dolgom az
volt, hogy... De itt még el kell mondanom, hogy mikor ebbõl a
fogdából megszöktünk, akkor még nem lehetett Budapestre
jönni, mert ostrom alatt állt a város, úgyhogy nyolcan-tízen
összeverõdve, nagy kerülõvel, gyalog elindultunk, míg végül
Szegeden kötöttünk ki negyvenöt januárjában.


Ott nagy élet volt, lehetett élelmet szerezni, szóval minden volt
Szegeden, és én ott mindjárt elkezdtem ugye rajzolni – akkor
csináltam ezeket a Hitlerellenes, meg németellenes rajzokat...
Volt Szegeden egy nagyon forgalmas utca, olyan, mint itt a
Váci utca: a Kárász utca. Namost be voltak törve a kirakatok,
úgyhogy ott kitettünk ilyen táblákat, és azokra majdnem min-
den nap új karikatúrákat raktam ki – persze mindig frisseket,
ahogy jöttek a hírek ugye... Namost akkor már sorra alakultak
ott a pártok és készültek az elsõ szabad május elsejére, és eh-
hez kellettek mindenféle dekorációk... Úgyhogy kaptunk is va-
lami mûtermet egy Kurucz Dezsõ nevû szegedi festõvel – azt
hiszem, Kurucz D. István lett késõbb, és mindenféle alföldi



174



174.indd 1 2015.01.22., 03:54:17

Kaján Tibor:
Megbocsájtás


175



175.indd 1 2015.01.22., 03:55:12

tájképeket készített –, szóval együtt csináltuk a dekorációkat
május elsejére. Közben olvastam egy rövid hírt, mert akkor
már megindultak az újságok, hogy Budapesten újra kinyitja
a kapuit a Képzõmûvészeti Fõiskola, és volt egy másik rövid
hír is, hogy egy új, rajzos, szatirikus hetilap indul.

Hát akkor nekem már nem volt maradásom Szegeden, úgy-
hogy feljöttem pestre és felvételiztem a fõiskolára. Felvettek.
Ott akkor az volt a szokás, hogy az ember egy modell után
csinált rajzokat, amit a tanárok megnéztek, és aki fel akart
venni, az aláírta a rajzot; így én összegyûjtöttem három tanár
aláírását, akikbõl már én magam választhattam mestert ugye...
A Berény Róbertet választottam, aki aztán elég hamar meghalt.
Akkor a Kmettyhez kerültem, aki nagyon jó tanár volt, talán õ
volt az egyetlen, akivel lehetett a karikatúráról is beszélgetni...
Namost a Kmetty János jópár évet töltött Párizsban, és így
tudta, hogy mi ez, mert ott ennek volt egy kis kultusza. Nem-
csak a Daumier-féle örökség miatt, hanem ott mindig volt
valami kis sziporkázás a sajtóban is, meg a kávéházakban –
szóval errõl elég sokat beszélt... A Szõnyivel és a Bernáthtal
persze nem lehetett, náluk ez valami mûvészeten kívüli, ala-
csonyabbrendû dolog volt, itt nem volt apelláta... Hát így teltek
ezek az évek, jártam a fõiskolára, reggel nyolctól déli egyig
modellrajzolás volt, aztán majdnem estig elméleti órák: anyag-
tan, mûvészettörténet, ábrázoló geometria, és persze bonctan
a Barcsayval ugye...



176



176.indd 1 2015.01.22., 03:56:06

M: Mi az az anyagtan?

K: Anyagtan? Nekünk, akik festõ szakra jártunk, a festékek
ismerete, összetétele, keverése, az ecsetek fajtái és használata,
szóval minden, ami szükséges a festészethez.


M: És akkor már volt külön grafika is?

K: Akkor ez még nem alakult ki, de késõbb lejártam más fes-
tõkkel különbözõ évfolyamokból a Koffán Károlyhoz, például
a Csernussal... A grafikán volt nyomógép, amivel a lemezt – mi
akkor fõleg hidegtû technikát használtunk – ki lehetett nyomni;
szóval a Koffánhoz bármikor le lehetett menni dolgozni, ha az
ember unta az emeleti életet. Nagyon jól éreztem magam ott...


Namost azt mondtam már, hogy a karikatúráról nem nagyon
lehetett beszélni, de volt egy nap – ez az új növendékek tök-
avatása volt úgy karácsony felé, amikor a karikatúráé volt a
fõiskola, és akkor telerajzolhattuk az egészet... Én akkor ösz-
szeszedtem néhány növendéket, például a Gross Arnoldot...
Nagyon jó karneváli hangulat volt éjfélig, az összes termet
telerajzoltuk, csináltunk portrékat a tanárokról – a szobrászok
valami papírmasé portrékat csináltak –, közben kisebb ivászat
volt, aztán tánc is, és hát népdalok ordítása, meg minden, ami
kellett... Szóval, mondjuk, ez egy kis jele volt annak, hogy va-
lami élet is volt a fõiskolán, – hogy a karikatúrára terelõdött a


177



177.indd 1 2015.01.22., 03:57:00

figyelem, – hogy néha megtûrték a tanárok. Közben dolgoz-
tam a Ludas Matyinak. Akkor még elég lazák voltak a fõiskolai
szabályok, nem volt probléma, hogy valaki kint dolgozik, úgy-
hogy én nyugodtan dolgoztam a Ludas Matyinak, és abból
éltem. Volt valami amerikai lap is, ahol dollárral fizettek, így
aztán én már ilyen fiatalon – 23 éves voltam – meg tudtam élni.

M: Kollégiumban laktál?


K: Nem, társbérletben. Az úgy volt, hogy kiadtak egy szobát,
vagy a lakás felét, úgyhogy volt egy szobánk, ami elég olcsó
volt. Hát igen... Ez egy érdekes idõszak volt. Minden akkor
kezdõdött és alakult, az intézmények akkor szervezõdtek, az
ember mindenhová besodródhatott, ha kedve volt, ha nem,
akkor otthagyta és máshová sodródott. Én a Ludas Matyiba
sodródtam, ahol akkor már a háború elõttrõl ismert, gyakorlott,
idõsebb mûvészek dolgoztak: a Toncz, a Kassowitz, meg a
Gáspár, az írók közül a Gábor Andor, meg a Tabi, úgyhogy
ottragadtam. Hát, sok sikerem nem volt..., ezt meg kell monda-
nom. Elég rossz rajzokkal kezdtem. Sok mondanivalóm volt,
amit nem tudtam áttenni grafikába. Mostanra ez megoldódott:
kevés a mondanivalóm, így aztán jobban ki tudom fejezni
magam. Így mentek ezek a dolgok...



MAKINA, 1996.



178



178.indd 1 2015.01.22., 03:58:00

Kaján Tibor:
Rákosi (részlet, 1951)


179



179.indd 1 2015.01.22., 03:59:01

180



180.indd 1 2015.01.22., 03:59:50

181



181.indd 1 2015.01.22., 04:00:48

Köszönöm a Karikatúra Akadémia Pódiumán
elõadó karikaturista kollégák közremûködését
és a kArton galéria támogatását, mindenekelõtt
Benkõ Zsuzsanna galériavezetõ és Kozma Péter
galériatulajdonos segítségét, türelmét...



























182.indd 1 2015.01.22., 04:01:53

005.indd 1 2015.01.21., 22:52:37

Császár Tamás



A miféle



karikatúra




A miféle karikatúra

















Címoldal
Császár Tamás
Sajdik Ferenc: Kísérlet (terrakotta)


Hátoldal
Császár Tamás: Perspektíva-
torzulások kiküszöbölése korszerû „A francba az Esztétikával !
apparátussal (tollrajz) Legyen csak egy laza esszé...”







000.indd 1 2015.01.21., 22:42:06