A miféle karikatúra

Németh György:
A szerelem halála


99



099.indd 1 2015.01.22., 01:58:27

Németh György:
Reménytelen


100



100.indd 1 2015.01.22., 01:59:53

Németh György:
A játszma vége


101



101.indd 1 2015.01.22., 02:00:39

102



102.indd 1 2015.01.22., 02:19:46

PÁPAI
GÁBOR































103



103.indd 1 2015.01.22., 02:02:16

„A rajzolás legalja, amit mûvelek: napilapos politikai karikatúra.
(...) Részt veszek a politika nevû pankrációban, ugyanúgy ová-
cióznak nekem a rajongók, és fújolnak az ellendrukkerek, mint
a politikus nehézfiúknak: a figuráimnak. Született már rajz miatt
büntetõfeljelentés, törvényjavaslat (...), kommentekben és orszá-
gos lapokban fenyegettek, uszítottak ellenem, másoknak meg
egyfajta vigaszt jelentenek a rajzaim, ’disszonancia-redukciót’
az elszenvedett frusztrációkra.”












104



104.indd 1 2015.01.22., 02:03:04

Pápai Gábor:
Tohuvabohu
(folytatás a túloldalon)


105



105.indd 1 2015.01.22., 02:03:54

Pápai Gábor:
Tohuvabohu
(folytatás)


106



106.indd 1 2015.01.22., 02:04:46

PATROVITS
TAMÁS































107



107.indd 1 2015.01.22., 02:05:37

„Animáció és videó szakirányú vizuális kommunikáció-tervezõ
vagyok... Így írták le. A diplomámra nem írták rá, hogy szati-
rikus világnézetû, mert azt nem írják rá egy diplomára, pedig
így van. Tanítok is. Azt meg úgy írják mostanában, hogy ’animá-
ciós szakképzés vezetõ’. Ez jól hangzik, pedig nem jár bársony-
székkel, csak fölösleges adminisztrációval.


Ha van rá idõm, akkor Picasso szeretek lenni, mert annak jobb
lenni, mint bányásznak, banktisztviselõnek, vagy kisnyugdíjas-
nak. Picassóként egy mediterrán, cannes-i villában lakhatsz,
ahol süt a nap, és mindig jó az idõ. A feleséged új, a vásznaid
hatalmasak, olajfestéked van több tonna. Játszhatod az életed,
formazsonglõrködhetsz, semmi se számít, mindent szabad. (...)
És egyáltalán. Csak olyat csinálsz, amihez kedved van. Picas-
sónak a legjobb.”





108



108.indd 1 2015.01.22., 02:06:31

Patrovits Tamás:
Valaki I.


109



109.indd 1 2015.01.22., 02:07:27

Patrovits Tamás:
Valaki II.


110



110.indd 1 2015.01.22., 02:08:17

SAJDIK
FERENC































111



111.indd 1 2015.01.22., 02:18:07

„Nem egy családi ebédet felforgatott a viharos jókedv. A ma-
mám, a papám, a Sajdik nagypapám, és a bátyám rendkívül
víg kedélyûek voltak. Még én voltam a legkomolyabb köztük.
De végül a sok humor és szeretet, amivel elláttak egy életre,
valahol kitört belõlem. Talán így lettem karikaturista.” (Részlet a
könyv végén található Sajdik visszaemlékezésbõl.)











112





112.indd 1 2015.01.22., 02:09:35

Sajdik Ferenc:
A nagyivó
(színezett terrakotta, kb. 2006)


113



113.indd 1 2015.01.22., 02:10:24

Sajdik Ferenc:
Gül Baba utca
(a Budapesti anziksz ciklusból, vegyes technika)


114



114.indd 1 2015.01.22., 02:11:21

Sajdik Ferenc:
Régi és új Óbuda
(a Budapesti anziksz ciklusból, vegyes technika)


115



115.indd 1 2015.01.22., 02:12:26

116



116.indd 1 2015.01.22., 02:13:17

SOMHEGYI
BÉLA































117



117.indd 1 2015.01.22., 02:15:51

„Szívesen rajzolgattam, de semmit sem publikáltam. Gyerekúj-
ságot terveztem és képregényeket rajzoltam – a gyerekeimnek.
A nyilvánosság elé lépéshez az I. Magyar Karikatúra Mûvészeti
Fesztivál kellett 97-ben, és néhány nagylelkû és jószemû szerve-
zõ, akik befogadták a munkáimat. Nekik, és Székely András mél-
tatásának köszönhetem, hogy folytattam a rajzolást. Azt írta a
Népszabadságban: ’Az igazán jó ötletek messze túlmutatnak a
képi viccen, (...) látni kell Somhegyi Béla fantáziadús és bájosan
morbid blõdlijét hétköznapi világunk szeretõ undorral megrajzolt
részleteirõl.’ Úgy éreztem, Székely András pontosan jellemezte a
munkáimat, mondhatni, a vesémbe látott...”









118



118.indd 1 2015.01.22., 02:16:35

Somhegyi Béla:
Az elsõ óvatos lépések egy Pierre Cardin ingben


119



119.indd 1 2015.01.22., 02:20:51

Somhegyi Béla:
Iskolaudvar


120



120.indd 1 2015.01.22., 02:21:38

SZALAY
PÁL































121



121.indd 1 2015.01.22., 02:22:31

„Voltak boldog évek, amiket rajztanítással töltöttem, közben fes-
tettem, és szatirikus faszobrokat fúrtam-faragam. Próbálkozott
az ember, ahogy tudott...”
















122



122.indd 1 2015.01.22., 02:23:20

Szalay Pál:
Bürokrata emlékmû
Bronz kisplasztika


123



123.indd 1 2015.01.22., 02:24:09

Szalay Pál:
Ügyeit intézõ nyugdíjas
(festett fa)


124



124.indd 1 2015.01.22., 02:25:18

Szalay Pál:
Berber asszony iskolába vinné a fiát
(festett fa)


125



125.indd 1 2015.01.22., 02:26:28

126



126.indd 1 2015.01.22., 02:28:11

SZERÉNYI
GÁBOR































127



127.indd 1 2015.01.22., 03:03:41

„Éveken, de sõt: évtizedeken át rajzoltam metrón, buszon, héven,
villamoson skicceket az utasokról. Ha leszállt egy modell, vagy
eltakarta egy másik utas, vagy felfigyelt az ügyködésemre, akkor
másik modellel folytattam a rajzot, mint egy Frankenstein, aki
több testbõl kreál új alakot. A körülmények persze kényelmet-
lenek, kínosak voltak, de épp ez a stimulált. Ha otthon, nyugodt
élethelyzetben újrarajzoltam, sose lett olyan epikusan hiteles,
mint a megfeszítõ körülmények között, kint a ’fronton’ született
tudósítás. Ellenõrnek is véltek már, láttam a megvillanó ijedelmet
a szemekben, és igazuk volt. Csak én nem a jegyet kontrolláltam,
hanem az elszalonnásodott kabátok gyûrõdésébe kódolt re-
ménytelenséget, a ráncokba és a fáradt arcvonásokba fagyott
tompa iszonyt az univerzum sötét, hideg ürességével szemben,
miközben megint elõ kell készíteni elfojtott hisztériánkat, mert a
kijáratnál rosszkedvû emberek várnak...”





128



128.indd 1 2015.01.22., 03:04:33

Szerényi Gábor:
Eszköz


129



129.indd 1 2015.01.22., 03:05:18

Szerényi Gábor:
Szöveg nélkül


130



130.indd 1 2015.01.22., 03:06:20

Szerényi Gábor:
Félálomban


131



131.indd 1 2015.01.22., 03:07:25

132



132.indd 1 2015.01.22., 03:08:25

TÓNIÓ
































133



133.indd 1 2015.01.22., 03:09:31

Akik ismerik Tóniót, azok tudják, hogy nem szeret fecsegni,
írkálni még kevésbé, önmagáról pedig végképp nem. Nem is
kell, mert a következõ pár munkája mindent elmond a honi
portrékarikatúra nagymesterének emberismeretérõl, minuciozi-
tásáról, formaérzékérõl és technikai tudásáról... (Cs. T.)














134



134.indd 1 2015.01.22., 03:10:29

Tóth Antal TÓNIÓ:
Gyurkovits Tibor


135



135.indd 1 2015.01.22., 03:11:09

Tóth Antal TÓNIÓ:
Nat King Cole


136



136.indd 1 2015.01.22., 03:12:02

Tóth Antal TÓNIÓ:
Alkalmi triptichon – Honecker, Kádár, Brezsnyev
(terrakotta)


137



137.indd 1 2015.01.22., 03:13:21

138



138.indd 1 2015.01.22., 03:14:10

A NAGY
ÖREGEK































139



139.indd 1 2015.01.22., 03:15:31

140



140.indd 1 2015.01.22., 03:19:48

A SAJDIK...
































141



141.indd 1 2015.01.22., 03:17:16

Fotó: Lantos P István

„Rendszeresen álmodok a volt Ludasosokról, a Balázs Pirirõl, a
Hegedüs Pistáról, pedig most már több mint tíz éve nem vagyok
velük. Peterdi Palival tegnapelõtt álmodtam, és örültem, hogy
olyan jól néz ki. Álmomban nem tudtam, hogy meghalt. Viszont
álmodtam az Árkussal (Árkus József), és olyan tapintatosan
kerültem beszélgetés közben a halál szót, mert tudtam hogy
meghalt, és ilyet, ugye, nem hoz szóba az ember...” (Részlet)


142



142.indd 1 2015.01.22., 03:18:38

A nyolcvanas évek közepén lehetett: moziban ültünk a felesé-
gemmel. A film elõtt volt két kisfilm. Az egyik a Mária Terézia
idejében Békéscsabára telepített szlovákokról szólt. A felesé-
gem ott született, édesapja az elsõ világháború után jött Duna-
keszire dolgozni, aztán itt építettek házat, és Dunakesziek lettek.
A másik kisfilm pedig az én rokonaimról szólt, a Fekete-erdõ
tájékáról a Dunán lehajózó németek nagy utazását idézték fel.
Itt telepedtek le, falut építettek, amit róluk neveztek el Hajós-
nak. A nagymamám Huber Veronika, õt vette feleségül a közeli
faluból, Kecelrõl a nagypapám, Sajdik József. (Felnõtt korom-
ban tudtam meg, hogy török eredetû név.)

Ilyentájt szólt bele a történelem a mi jövendõ életünkbe. A
nagypapám ugyanis berukkolt katonának a budapesti Károly-
kaszárnyába, ami ma a Városháza épülete. Öt év katonáskodás
után itt ragadt a fõvárosban. Jött utána a családja, akkor már
gyerekek is voltak. A Lázár utcában laktak, a Bazilika „faránál”,



143



143.indd 1 2015.01.22., 03:22:21

ahogy a nagypapám emlegette. Érdekesség még, hogy pár
utcával arrébb járt dolgozni, a Hajós utcába. Anyai rokonaim
Kiskunlacháza környékérõl jöttek a fõvárosba. Anyai nagyma-
mám, aki három évvel idõsebb, és „mûveltebb” volt, az alföldi
Bugyi községben született.

Késõbb az élet úgy hozta, hogy Sajdik nagypapám egyik
fia (öt fiú volt és egy lány) nagyon ügyes, fürge, talpraesett, de
kis termetû volt (õ lett a papám). „Miért nem adjátok zsokénak?”
– mondta egy ismerõs. Akkor Rákospalotán laktak, Dunakeszi-
Alag, ahol a versenyistállók voltak, csak egy ugrásra volt onnan.
Odaadták. Szerencséjére, mert nagyon sikeres versenylovas
lett belõle. És hogy ne legyen egyszerû a családfa, feleségül
vette az Operaház balerináját, a mamámat, akinek ugyan csak
a válláig ért. Hatvankét évet éltek együtt.

Volt még a családban: idegenlégiós, apáca, textilgyáros,
kávéház-tulajdonos, színész, miniszterhelyettes – és a család
„fekete báránya”, aki elvette feleségül egy börtönigazgató lányát.
Mi a bátyámmal Berlinben születtünk, pontosabban egy Berlin
melletti, XIII. századi kertvárosban: Neuenhagenben, amely ak-
kor még önálló volt. Sokat jártunk külföldre apám szerzõdései
miatt. Többek között Athénban töltöttünk négy évet, ott is jár-
tunk iskolába. A magyarságunkra nagyon büszkék voltunk,
pláne mikor a Ferencváros egy turnén Athénban megverte a
görög bajnokcsapatot. Úgy emlékszem, doktor Sárosi három



144



144.indd 1 2015.01.22., 03:23:57

gólt is rúgott. Na, ebbõl a dicsõségbõl ránk is jutott némi kis
dicsfény. Másik kebeldagasztók a magyar lovak voltak, akiknek
csak az angol telivérek voltak ellenfelei. A kis termetû arabs
lovakat nem is futtatták velük egy versenyben.


A honvágy nagyon érdekes módon tört aztán rám. Min-
den vágyam az volt, hogy csak még egyszer végigmehessek a
dunakeszi vasúti „kishídon”. Érdekes ez a gyerekkori helyszín.
Most már harminc éve budán lakunk, de az álmaim helyszíne
még ma is Dunakeszi. A régi utcákon szerepelnek a barátaim,
kollégáim, azok is, akik életükben nem jártak ott.

Közben Athénban az történt, hogy a papám megviccelt
minket: egyszercsak átszerzõdött egy régi tréneréhez Dániába.
Persze mi nem hagyhattuk ott az iskolát, így hát maradtunk.
Így éldegéltünk külön, amíg ki nem robbant a második világ-
háború. Ezek után a találkánk nem váratott sokat magára.
Édesapámat, mint idegent, hazamenesztették Dániából. Minket
Athénból – mint ellenséges állampolgárokat – bevagoníroztak,
és útnak indítottak Budapestre. Az igazsághoz hozzátartozik,
hogy a görögök felajánlották nekünk a menedékjogot, de a
mamám nem fogadta el. Rekkenõ melegben indultunk, október
közepe volt, és öt nap múlva kiszálltunk, úgy emlékszem, a
Nyugatiban. Nyári ingben és rövidnadrágban vacogtunk az
esõben, hidegben, és nem volt hol laknunk, mert a házunk tele
volt lakókkal, de itthon voltunk.


145



145.indd 1 2015.01.22., 03:24:53

Mindigis szerettem hazajárni. Már gyerekkoromban is hálás
voltam a szüleimnek azért a kedélyes légkörért, ami nálunk
uralkodott. Nem is kedélyes, több volt annál. Nem egy családi
ebédet felforgatott a viharos jókedv. A mamám, a papám, a
Sajdik nagypapám és a bátyám rendkívül vígkedélyûek voltak.
Még én voltam a legkomolyabb köztük. De végül a sok humor
és szeretet, amivel elláttak egy életre, valahol kitört belõlem.
Talán így lettem karikaturista...


A történet elején egy ló áll. Tizenhárom éves lehettem, ami-
kor a papám olyan lóra ültetett, szerintem szándékosan, amely
egymás után tizenötször dobott le magáról. Tizenhatodszorra
már nem ültem vissza. Azóta is jó szívvel gondolok vissza arra
a lóra, miatta nem lettem zsoké. A mamám a fotóalbumában
karikatúrákat gyûjtött: a legelsõ, amire emlékszem, egy Várnai-
rajz volt, 1944 táján jelent meg. Várnai Györgynek késõbb el is
meséltem, hogy õ is tehet arról, hogy karikaturista lettem.


Nem jól rajzoltam, csak szívósan, és mindig. Ezt látta a
nagynénikém, õ mondta, hogy adjanak be az Iparrajziskolába,
a Török Pál utcába. Ott litográfiát is tanultunk, és a klisék egyi-
kén egy képregény-sorozat volt, karikatúra. Pintérnek hívták a
karikaturistát. És akkor úgy éreztem, mintha mellbe vágtak vol-
na: ez az igazi! Attól kezdve az osztályban mindig karikatúrát
rajzoltam… Másfél évig jártam oda, aztán átalakították Képzõ-
mûvészeti Gimnáziummá, akkor sokan elmentünk onnan, én is.



146



146.indd 1 2015.01.22., 03:25:53

Sajdik Ferenc:
Bécsi Kapu tér
(a Budapesti anziksz ciklusból, vegyes technika)


147



147.indd 1 2015.01.22., 03:26:48

Cinkográfus lettem egy gyárban, közben elkezdtem újsá-
goknak rajzolni, mígnem egy véletlen folytán a Rádióújsághoz
kerültem. Byssz Róbert – festõ és karikaturista – ugyanis eltörte
a kezét, és amúgy is nyugdíjba akart menni, így hát a fõszer-
kesztõ megkérdezte, van-e kedvem odamenni a helyére? Volt.
Tíz évig dolgoztam a Rádióújságnál, mint tördelõ.

A Rádióújság mellett én már küldözgettem be a Ludas
Matyihoz rajzokat. Le is közölték általában, de egyszer csak el-
kezdtek nem megjelenni a rajzok, máig sem tudom, hogy miért.
Egy ideig még küldözgettem, aztán abbahagytam. 1965-ben vi-
szont fölhívott Tabi László, a Ludas Matyi Fõszerkesztõje, hogy
ássuk el a csatabárdot, menjek hozzájuk. Hogy mi a csoda volt
a „csatabárd”, az sohasem derült ki. Én viszont nagy örömmel
mentem, mert ott végre csak rajzzal kellett foglalkozni. Örültem,
hogy bekerültem abba a véráramba, amit a Ludas Matyi jelen-
tett akkor, mint egyetlen „fõhivatású” szatirikus lap. Én Várnai
Györggyel, Balázs Piri Balázzsal, Pusztai Pállal – késõbb Bren-
ner Györggyel – kerültem egy szobába, négyen voltunk együtt.

A szerkesztõség a Gyulai Pál utcában volt, a Józsefváros-
ban. Valaha – így mondták – nyilvánosház volt, nyolc pici szoba
volt benne, két íróasztal fért beléjük, és ha az egyik ember ki
akart jönni, a másiknak föl kellett állnia. Mi négyen voltunk a
„nagyszobában”. Volt egy nagy középsõ terem, az lehetett a
„szalon”, abból nyílt a két fõszerkesztõ szobája. Hihetõ ez a



148



148.indd 1 2015.01.22., 03:28:01