Latohatar_2025_39_vegleges

Művészet – Irodalom – Helytörténet XVI. évf. 39. sz. 2025/2. 800,-Ft www.vasarhelyilatohatar.huSZURCSIK JÓZSEF│VÁRATLAN LEBEGÉS (TÉRKUTATÁS-SOROZAT)2025 akril, olaj, vászon30 x 40 cmA 71. Vásárhelyi Őszi Tárlaton Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Fődíját és a Tornyai-plakettet Szurcsik József (1959) Munkácsy-díjas grafikus- és festőművész, akadémikus, egyetemi docens nyerte el.Fotó│ Dömötör MihályGALÉRIA BALOGH TIBOR, BENDE ROLAND, B. NAGY ERVIN, ERDŐS PÉTER, NÁVAY SÁNDOR, SZURCSIK JÓZSEF

2 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberBALOGH TIBOR A CIGÁNYASSZONY TÁNCA AZ ANGYALLAL│2006Olaj, vászon125 x 105 cmForrás │Daróczi Károly

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 3TARTALOMXVI. évf. 39. sz. 2025/2. decemberTANULMÁNY, ESSZÉ, JEGYZETVOJNICH ZSÓFIAA 71. Vásárhelyi Őszi Tárlat Tornyai-plakettes díjazottja – Szurcsik József festőművész 4SÁRÁNÉ LUKÁTSY SAROLTAJókai Mór és a hírnév 10PRESZTÓCZKI ZOLTÁNJókai Mór emlékére 11BAJNAI BEKE ISTVÁN„Szegény az, akinek házát nem díszíti üveg” kiállításmegnyitó 11NAGY GYÖNGYI „Én is jártam az Isonzónál” – és a DoberdónMarton Péter (1876-1926) vásárhelyi katona emlékére 12BENYHE ISTVÁNKatona-dal 14BÉRES DEZSŐÁthallás 15VINCZE GÁBORÍrók a Pusztán 16CSERJÉS KATALINBevezető gondolatok egy (régi) – új Madách-kötethez 18HEGYINÉ CSERNUS JUDITNefelejcs Kárász József sírjára 21BÁLINT JÁNOSNÉA tájékozódási futósport atyja 90 évesNagyillés Mihály 23BENÁK KATALINNémeth László színházaKoltai János színművész, filmrendező gondolata 24 KÉPIRÓ ÁGNESAz alföldi táj igézetében – Erdős Péter emlékkiállítása 30INTERJÚMűvészet és filozófia Balogh Tibor képzőművésszel (Benák K.) 6Kulturális örökség és jövőkép Ferkovics Menyhért nemzetiségi elnökkel (Benák K.) 8Nagyívű történetekB. Nagy Ervin animációs filmrendezővel (Bende Roland) 27Animáció és élményfestésBende Roland digitális illusztrátorral(Benák K.) 28SZÉPIRODALOM (VERS, NOVELLA)Fremda Lilla: A szobor (novella) 5Benyhe István: Katona-dal (vers) 14Radnai István: Atkák (vers) 14Domokos Tamás: A bevásárlószatyor (novella) 22Lelkes István: Csók, Karácsony előtt (vers) 26Ormos Réka: Üres oltár (vers) 26*In memoriam Petróczi Sándorné 21*GALÉRIABalogh Tibor 2Bende Roland 29B. Nagy Ervin 32Erdős Péter 31Návay Sándor 11Szurcsik József 1

4 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberVásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. szám | 2025/2. | Művészet – Irodalom – HelytörténetHonlapunk: https://vasarhelyilatohatar.huKiadja a Hód-Biotech Kutatási Fejlesztési és Tanácsadó Kft. Szeged. Felelős kiadó: dr. Fuchsz MátéSzerkesztőség: 6800 Hódmezővásárhely, Andrássy út 28A II/5. E-mail: [email protected] Telefon: +36 20 280 2529 Főszerkesztő: Benák Katalin (helyismeret, művészet), Hézső Ferenc művészeti vezető, Arany-Tóth Katalin irodalmi szerkesztő, dr. Fuchsz Máté kép- és digitális szerkesztő, fordító, Takátsyné Farkas Irén nyelvi lektor. Komplementer: Bende Roland Zsolt vendégszerkesztő és Béres Dezső Nyomda: Szoliter Nyomda Hódmezővásárhely, Benkő István nyomdavezető.Nyomdai előkészítés: Benák Katalin, Tóth Zsolt HU ISSN 2061-8182 Ny.t. 163/0239/2/2010Közzététel: Creative Commons (CC-BY-SA-4.0) Nevezd meg! – Így add tovább! A kézirat tartalmáért a szerző vállal felelősséget. A tárlatok történetében rendhagyó módon, korábban mindössze egyszer fordult elő, hogy a Tornyai-plakettet immár „második generációs” festő veheti át. Szurcsik József édesapja, Szurcsik János ugyanis 1963-ban a X. Őszi Tárlaton kapta meg a város és a múzeum, de azon túl is a magyar képzőművészeti közélet egyik legjelentősebb elismerését.Szurcsik József 1959. március 3-án született Sárkány Anna textil- és gobleinművész és Szurcsik János festőművész második gyermekeként. Bár nem készült tudatosan művésznek, mégis körülvette az alkotás, a művészet ihletettsége – akaratlanul is belenőtt szülei nyomdokába. 2024-ben készült portréfilmjében úgy jellemzi gyermekkorát, hogy „mi nem utaztunk sokat a szüleimmel. A mi nagy kalandunk a művészet volt.” 1973-ban, 14 évesen egy papír piros-fehér-zöld zászlót tűzött a Petőfi-szobor talapzatára, amit észrevettek a munkásőrök. Ennek a politikainak nyilvánított tettének köszönhetően elutasították felvételi kérelmét a Kisképzőre, így került Szegedre, a Tömörkény István Művészeti Gimnázium szobrász szakára. A mai napig vallja, hogy Szeged meghatározó város volt számára: itt ismerte meg későbbi feleségét, Molnár Erikát, akivel közösen három gyermekük született, valamint itt merült el a jazz, a rock és az alternatív zene világában, ami napjainkig meghatározza és szerves része a művészetének. A Képzőművészeti Egyetem sokszorosító grafika szakán végzett, majd Derkovits-ösztöndíjban részesült. Végzésétől, 1985-től tagja volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Később dolgozott klasszikus alkalmazott grafikusként, tervezett díszletet, lemez- és könyvborítót, illusztrációkat; majd fokozatosan teljesen független művésszé vált. 2006-2009 az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszék vezetője, 2014-2016 a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatási rektorhelyettese, 2015-2022 a Magyar Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszékének vezetője, 2021-2022 a Magyar Képzőművészeti Egyetem általános rektorhelyettese volt. Tagja a a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Grafikusművészek Szövetségének és a MAMÜ Társaságnak. Művészetét két kulcsfogalom mentén lehet talán jellemezni: az egyik a figurativitáshoz való hűség, a másik pedig a kritikai szemlélet. Festészetében és grafikai munkásságában a kezdetektől jelen van egy erőteljes figurális hagyományba való belépés igénye, és annak fenntartása. Kritikai szemlélete pedig ösztönös – talán a korszaknak köszönhetően, amiben felnőtt és eszmélt. VOJNICH ZSÓFIAA 71. Vásárhelyi Őszi Tárlat Tornyai-plakettes díjazottjaSzurcsik József festőművészMűveinek fő kérdésfelvetése gyakran az egyén és hatalom viszonya, a társadalom szerepe, az egyén és egyén közti személyes relációk kibontása. Bár a nyolcvanas évek végén van egy erőteljesen „geometrikus” korszaka, de az emberalakúvá, emberarcúvá tett kockák, téglatömbök vagy falszakaszok mindig a humánum diadaláról árulkodnak. A tájábrázolás a 2000-es évektől válik egyre meghatározóbbá művészetében és veszi át festményei témája felett fokozatosan az uralmat. 2022-es szolnoki kiállításának megnyitóján Szemadam György így jellemezte ezeket a szinte apokaliptikus tájképekbe rejtett utópiákat (melyek gondolati előzményei a 71. Vásárhelyi Őszi Tárlatra beküldött alkotásainak is): „Szurcsik József oda tér most vissza, amit mi annak idején megtagadtunk. Az avantgárdhoz. Ami újra akarta kezdeni a világot. És rá kell jönnünk, hogy itt, ebben [értsd. Szurcsik festményeiben] valami olyan festőiség van, lélek – amit mi igazából kidobtunk. A gyereket a fürdővízzel együtt. Most úgy érzem, öregemberként, hogy ez a jövőbe mutató... Ez az ami a megtartás és a továbblépés lehetőségét hirdeti...”

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 5Élt egyszer egy kislány, akinek nagyon szép és boldog gyermekkora volt. Sok jó dolog vette körül, mindenki szerette, és a kislány azt hitte, hogy az egész világ csupa boldogság.Egy nap éppen az iskolából sétált hazafelé. Mint mindig, útja most is a parkon vezetett keresztül. Egyedül volt, de egyáltalán nem félt. Mindig egymagában sétált haza, és ugyan ki akarna ártani neki? Egy tó mellett vezetett el az út. Ez egy hétköznapi tó volt, csak egy dologban volt más: nem élt benne semmilyen élőlény. A lány már éppen elsétált volna mellette, ám a tó partján különös alakra lett figyelmes, aki enyhén a fák takarásában álldogált. – Ez eddig nem volt itt – gondolta a lányka. – Vagy talán csak nem vettem észre…Az alak csak állt, mereven. Meg sem mozdult.– Talán csak egy szobor – nyugtázta a lány, és folytatta az útját.Másnap ismét látta az alakot. Ő ugyanúgy állt, ugyanott, de mintha egy picit mégis megváltozott volna. A kislány kicsit közelebb ment, hogy láthassa a „szobor” arcát, de még a nemét is lehetetlen volt kivenni.– Nem! Ez biztos nem szobor – gondolta a lány. – Bár, teljesen úgy viselkedik, de mégis van benne valami emberi… Talán csak egyszerűen elbambult – nyugtázta, bár baljós előérzete támadt. Továbbment az úton és mire hazaért, szinte már el is felejtette a történteket.A következő napon fárasztó óráik voltak az iskolában, és a kislány már alig várta, hogy végre otthon legyen. Mégis, amikor újra meglátta az alakot a tóparton, aki valahogy egyre emberszerűbb lett, hirtelen együtt kezdett érezni vele.– Lehet, hogy nincs családja – gondolta, - lehet, hogy nagyon szomorú és magányos, és ezért minden nap kijön a tópartra és elmereng azon, milyen szörnyű élete van… Talán csak egy kis bátorításra van szüksége és rögtön kedves emberré válik…. Igen! Ez jó lesz! – azzal a lány, elindult az alak felé. Ahogy egyre közelebb ért, úgy egyre jobban elhatalmasodott rajta a baljós érzés.– Szia… ööö…, akarom mondani, jó napot! – hebegte a lányka, ám az alak nem válaszolt. Még csak meg sem mozdult. Csak állt, arccal a víz felé. A kislány közelebb hajolt, egészen addig, amíg szemtől szembe nem került a titokzatos alakkal. Amint meglátta az idegen arcát, majdnem felkiáltott ijedtében, ugyanis a hamuszürke arcról önmaga bámult vis -sza rá. Az alak keze hirtelen megmozdult, mintha be akarná lökni a lányt a vízbe. A kislány ledermedt a rémülettől. Amint az idegen keze hozzáért, élesen felsikoltott, majd lélekszakadva elrohant.Amikor kifulladva hazaért, lerogyott a kanapéra. Majd a kimerültségtől elaludt.Másnap rettegve indult haza az iskolából. Amikor a tóhoz ért, szeme sarkából a partra pillantott, ám az idegen nem volt ott. Megkönnyebbülten sóhajtott. Talán csak képzelte az egészet. Közelebb ment, hogy meggyőződjön róla: az alak eltűnt. Már éppen továbbindult volna, amikor valaki megfogta a vállát. A kislány ijedten fordult hátra. Az idegen, aki most már megszólalásig hasonlított rá, ott állt mögötte. Szemében különös fény csillant.– Sajnálom – szólalt meg. Hangja kísértetiesen hasonlított a kislányéra. Keze előrenyúlt, és belökte a lányt a tóba. A víz érintése szinte megbénította a gyermeket. Tudott úszni, valami titokzatos erő húzta a mélybe. Levegőért kapkodva bukkant fel. A hasonmása ott állt a parton és őt nézte.– Segíts! – kiáltotta küszködve a lány. Már az sem érdekelte, hogy attól kér segítséget, aki belökte. Az idegen nem mozdult.– Miért tetted? – kiáltott újra. A hasonmása lassan beszélni kezdett.– Tudod, itt a tónál van egy szabály – kezdte. – Valaha régen ez, ami most veled, ez velem is megtörtént. Itt mindig van egy lélek, aki új testet, új életet keres magának. Hosszú évek óta vártam már. Te vagy az egyetlen, aki nem ment el mellettem csak úgy. Te vagy az egyetlen, aki esélyt adott nekem. Én felvettem az alakod. Én fogok tovább élni az életedben.– És velem mi lesz? – kérdezte a tóban vergődő lány.– Te leszel az új, tóparti „szobor”. Most te fogsz itt állni és várni, hogy egy gyanútlan ember elég közel kerüljön hozzád ahhoz, hogy a helyébe léphess.A lány kimeredt szemmel bámulta a hasonmását. Az elméje nem volt képes felfogni az elhangzottakat. – Tudom, hogy ez most nem helyénvaló, de köszönöm! – mosolygott szomorúan a hasonmás. Úgy tűnt, mintha nehezére esne sorsára hagyni a kislányt. – Sajnálom! – szólt újra, azután megfordult és elment.A lány ekkor végleg feladta a küzdelmet, ugyanis rájött arra, amire eddig nem: ez itt a vég. A teste lassan elmerült és megmerevedett. Már nem is ő volt az, hanem valaki más. Leginkább semmi.A víz egy idő után kivetette a partra, alaktalan masszaként.Sorra jártak arra az emberek, ám a kislány csak állt. Meg sem mozdult. Elhatározta, hogy ő nem fog az embereknek csapdát állítani. Nem fogja kikényszeríteni belőlük az együttérzést. Az időjárás lassan elkoptatta, és már, ha akart volna, se tudott volna emberi alakot ölteni. Végül nem maradt más belőle, mint egy marék por. A szél felkapta és az égig repítette. „Milyen szép” – gondolta az önfeláldozó kislány, azután álomba merült. Örökre.FREMDA LILLAA szoborAz Országos Íródeák Verseny I. helyezettjeSzervező: Szent István Általános IskolaHódmezővásárhely

6 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberMűvészet és filozófia miként kapcsolódik a saját művészi alkotómunkájához?Ebben a kontextusban most úgy gondolom, hogy Isten bizonyítékul adta a művészetet az ember számára, hogy létezik Ő. Van teremtői magatartás. A művészetben tulajdonképpen Őrá tekintünk. Nem én vagyok, nem én vagyok egyenesarányosan a művészet, hanem ezt ajándékként kapja az ember. Innentől egészen más a művészi elhivatottságban lenni, létezni, mintha azt mondanám, hogy én vagyok a művészet. Gyermekkorom óta alkotok. Az, hogy szeretettel, önfeledten alkotni gyerekként, egy idő után átvált egy kicsit felelősségvállalássá is. Jelentheti azt, hogy van már an -nyi a birtokomban, hogy nem egyszerűen a szépről szól a fáma. Akkor miről szólhat? Ha minden a szépről szólna, akkor elsikkadna a tartalom. Ez korán felismerődött bennem, hogy egyik eleme az, hogy tudjuk magunkat hova helyezni, térben, – hogy az embernek van feladata és fiatal felnőttként próbálgatja a határait. Erkölcsi, nevelési, morális kérdések is ezek. Miért? Az ember gyarló, de a művészet megtartó tud lenni. S hogy jön ebbe a megtartó erő? Úgy, hogy erkölcsi útmutató is tud lenni. Akár olyan is tud lenni, mint egy vallási egzisztencia. A művészi és vallási egzisztencia ugyanaz, csak más szemszögből. Ha az ember önmaga körül forog, nem találja a helyét a világban, akkor beleesik a gödörbe. Akkor mindig olyan körül pörög, ami benne morális erkölcsökkel fog úgy szembesülni, már megint rossz döntést hoztam, már megint olyanba keveredtem, ami nem jó. Ilyen a sport is, ami útmutató tud lenni. Mikor a megpróbáltatások jönnek, akkor önmagát is megismeri az ember, és halad. Természetesen fontos a végeredmény, tudjuk, hogy hova haladunk, de ha valaki csak ezt nézi, akkor sikerorientált lesz egészen. Akkor be akarom zsebelni a sikereket. A művészet nem erről szól, nem a gyors meggazdagodásról. Ha valaki ezt a pályát választja, olyan programra hív a művészet, amit mondjuk Csontváry kaphatott Istentől álmában.Az én életem nehéz időszakkal indult, úgy tűnt, valamit elvesz az élet, a sors tőlem, mondjuk a szeretethez való viszonyt, anyámhoz, apámhoz, de úgy tűnik, hogy kaptam is valamit. Ezzel jól kell sáfárkodni. Ez is feladata a művésznek. Ne a fiókban tároljuk, s majd megint előveszem, és akkor csinálok vele valamit, hanem ez egy életprogram legyen. És ezt a hivatást én így élem meg gyermekkorom óta.Miért van nagy hatással Önre Csontváry?Az utóbbi 5-8 évben vagyok igazán gondolkodó, és ebben a gondolkodói létemben olvasok, előadásokat hallgatok, figyelek, és amikor meghallom, hogy nemzeti öntudat, Csontváry cédrusfája, annak jelentése jelenik meg. És aztán erről a képről valami tükörmotívumként találkozik bennem, amire eddig még félve gondoltam, hogy én cigány származásúként, magyarként szembe jön velem a nemzeti öntudatról való gondolatiság, akkor erre azt mondom, hoppá! most van feladatom ezzel! Most képzőművészként is feladatom van ezzel. Hogy lehet megvalósítani ezt?Nincs szigorú receptje ennek, mert egyénre szabott, hogy kit, hogyan érint meg a nemzeti öntudat. Fotó: Rónaszéki IldikóMűvészet és filozófiaBALOGH TIBOR KÉPZŐMŰVÉSZALKOTÁS KÖZBEN│MÁRTÉLY│2025Balogh Tibor a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttelkitüntetett művész. A Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán diplomázott, majd 2017-ben elvégezte a tanári szakot is.Mestere Kőnig Róbert grafikusművész volt.A Romano Kher kiadásában 2009-ben jelent meg a Cigány festészet – Magyarország 1969-2009 reprezentatív album Zsigó Jenőfőszerkesztésében, melynek előkészítő munkálataiban Balogh Tibor is részt vett. Az 545 oldalas reprezentatív album 74 művésztmutat be, köztük az Ő munkásságát is. Jelenleg Budapesten aSzentandrássy István Roma Művészeti Galéria művészeti tanára.Hódmezővásárhelyen 2024-ben szerepelt kiállításával. 2025-ben a Mártélyi Művészeti Táborban alkotott, s osztotta meggondolatait a művészetről, ahol a nyitó napon beszélgettünk anemrég megjelent művészeti albumáról, művészet és filozófiakapcsolatáról...„Fontosnak tartom Hegelt, Platónt, Schillert, Kierkegaardot. Mindaz a művészeti életutam, ahol én most növesztettem gondolatiságot, mint egy pohár víz, kicsordultam. Ebben pont az átadás a lényeg.” Balogh Tibor

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 7Ehhez nekem még kellett egy Fehérlófia, meg kellett egy Oidipusz király története is. De ha mégis leszűkítem ezt, akkor az identitás meghatározó lehet egy ember számára. Nincs késő erre, az embert bármely korszakában megérintheti, amikor a szíve megdobbanhat ebben a nemzeti öntudat kérdésben, s akkor az érték válik fontossá benne. És ebben az, hogy én cigány származású is vagyok, lehet, hogy még külön értékhozó lehet, egy másfajta aspektusból, másfajta színnel, egy másfajta grafikai, vizuális nyelvezettel. Az alkotásait nézve nem Csontváry stílusa tükröződik vis -sza, hanem egy egyedi, Önre jellemző szín- és formavilág…Igen. Nem az a lényeg, hogy én Csontáryvá váljak, hanem Csontváry üzenete hívja fel azt a figyelmet számomra, amivel a cigányságom 700 éve itt él, és én magyarként itt élek. Tér és időbeliségben, egy nemzet kérdésében a cigányságnak van szerepe, kulturálisan is. És hogyha én ebben tudok hidat képezni, mint a Cigányasszony tánca az angyallal című festményemmel vagy a Cigányfiú konstrukciómmal, amikor megláttam Kondor Bélának a fiú konstrukciójában a festményt, akkor úgy interpretáltam ezt, úgy fuzionáltam saját magamévá, hogy hozzáteszem: Cigányfiú konstrukcióval. És akkor már van egy többlete ennek a dolognak. Melyik műve jeleníti meg legkardinálisabban a nemzeti öntudat gondolatát?A Cigányasszony tánca az angyallal. „Az idős cigányas -szony táncát ábrázolja az angyallal. A cigányasszony egy köztes térben találkozik az angyallal, az idős asszonnyal viszont valóban Tiszadobon találkoztam, és meg is rajzoltam egy nyáron. A cigányasszony fájdalmát táncolja el, talán kérve az angyalt, tolmácsolja azt az Isten felé, hogy legyen már jobb a népének.” A diplomamunkám (2003) e mű grafikai kifejezése volt. A fekete-fehér grafikai közlés során több a lehetőség a szubjektum olvasására. A színes más pszichológiai üzenetet kapcsol be. Melyik alkalmasabb a gondolatvilágának kifejezésére?Úgy látom magam, hogy szeretek az absztrakció, az absztrakt megoldások felé elmenni. Időnként visszavándorlok a hagyományos módszereimhez, de alapvetően vannak kitekintéseim az absztrakció felé. Ez jó. A könyvemben is írok erről. Úgy közlök valamit, hogy te fedezed fel saját magad ebben. Az absztrakciónak a legtöbb része ez, hogy abban az állapotoddal felfedezz, megérezzél belőle valamit. Ettől még inkább szubjektumok halmaza, mint a realizmus. A realizmusnak vannak kötött pályái, keretei. A nem realizmusban sokkal szabadabb, sokkal több a dinamikusság, s belegondolsz amit akarsz. A Balogh48 rendhagyó művészeti albuma a művészet és filozófia kapcsolatáról elmélkledik...Egyre inkább azt érzem a környezetemben, hogy a művészeti nevelés mennyit jelent, mennyit tud hozzátenni a társadalomhoz, az egyénhez, közösségekhez. A könyvem címe: Jegyzetek művészetről, taníthatóságról, műalkotásokról, melyről kettő dolog jut eszembe. Torzul a világnak szemlélete. A művészet igyekszik megtartó erővé tenni ezt az egészet. A művészet legtisztább forrásai nyitva állnak előttünk. Aki megízleli azokat, azok boldogok. – mondja Schiller. Ebben annyi minden van. Meg kell ízlelni, meg kell találni… az ember és a művészet viszonya ebben egyre inkább kezd közelebb jönni, de hogy jól találjuk meg ezt a viszonyt, ebben ad segítséget a művészet a könyvemben. És ezért hívom elő Platónt, Hegelt, olyan gondolkodókat, akik azt gondolom, hogy örökérvényű gondolatokat fektetnek le a művészetről. Nem én vagyok a nagy feltaláló, én csak jegyzetekbe szedtem. Vannak saját gondolataim, de ezek alapvetően nem születtek volna meg a nagy előzmények nélkül.Milyen jövőképe van a művészetben?Úgy gondolom, hogy abból indulok ki: a művészet szép és jó. A művészet, mint önálló entitás, ha a gyerek is rajzol, a felnőtt is rajzol, abban mindig felfedezik azt a legtisztább forrású elemet, amit a beszéd sem tud hozni, sok esetben az írás sem. Egészen más a képzőművészet. A művészetek egészen más kommunikációs eszközzel bírnak. Hegel nem szeretné ezt a kifejezést, hogy eszközzel bírnak, mert akkor már céllá degradáltuk a művészetet, csakhogy arra utalok, hogy a képzőművészet egészen autentikus vizuális nyelvezetet hordoz. Még tiszta. Ezért azt gondolom a jövőre nézve, hogy jöhetnek mindenféle vívmányok, de hiszem, hogy az ember által alkotott dolognál nem lesz autentikusabb. Mit adhat a Mártélyi tábor?Én még nem voltam itt. Egyrészt van egy emléknyomatom mások által. Például a régi rajztanárnőm, mentorom, Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta által, aki felfedezett engem még Tiszadobon, és ő sokat mesélt a mártélyi táborokról, amiket ő is szervezett, vagyis járt ide a tanítványaival. Egyrészt behívta ezt az emlékképemet, most én is itt lehetek. Másrészt úgy hívtak be engem, hogy van lehetőségem egy kicsit tanítani, kicsit mentorkodni, lesz lehetőségem alkotni is. És még egy elem, az utóbbi tizenévben sok romajellegű alkotótáborba járok, s ez kimozdít ebből, hogy most nem kifejezetten roma származású alkotók körében lehetek, és ez újra izgalmas lehet. Régen volt ilyen az életemben, aztán x ideig bedarált a roma jellegű dolog, de ez is jó, ez külön színfolt is lehet számomra is, talán a többieknek is.Azt remélem, hogy jókat beszélgetünk, alkotunk, megosztjuk élményeinket szakmailag is.Benák Katalin

8 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberKulturális örökség és jövőképInterjú Ferkovics Menyhért nemzetiségi elnökkelEmlékezete szerint, amikor gyerek volt, akkor még az idősebb nők színes, virágos szoknyát, kötőt, blúzt, kendőt hordtak, a férfiak pedig mellényt. A dédapjának fiákere is volt, mert ők lóval, állattal foglalkoztak. Amikor eljött a beszolgáltatások ideje, akkor elvettek tőlük mindent.A mai generáció teljesen megváltozott. Más, ami nem is baj. – vallja.Beszéljünk először a családjáról...Édesapám a faiparban, a Nívó Faipari Ktsz-nél kettő műszakban dolgozott, ahol sablon alapján géppel vágták az anyagot. Édesanyám 16 éves korától – külön engedéllyel – a vágóhídon, közel harminc évig, három műszakban dolgozott, hús- és zsírfeldolgozó volt. Nem váltogatták a munkahelyet. Én tehát munkáscsaládba születtem. Kettő fiú testvérem van. Egyik asztalos, másik az építőiparban dolgozott.Az Ön generációs öröksége a foglalkozást illetően építőipar, faipar.Szobafestő, mázoló és tapétázó szerettem volna lenni. Apunak jó ismerőse volt a 602. Ipari és Szakmunkásképző Intézet igazgatóhelyettese, akivel közösen lebeszéltek erről. Ajánlották, hogy indul asztalosképzés, próbáljam meg azt. Így is történt. Nem volt idegen számomra ez a szakma, mert sűrűn bejártam apu munkahelyére, ahol a fának volt egy kellemes illata, s a fűrészpor sem állt távol tőlem. Hamarosan meg is szerettem ezt a szakmát. Nem nagyon rajongtam a tanulásért, de mindenképp szerettem volna megszerezni a szakmát. Ebben segítséget kaptam a jó tanáromtól, szakmai oktatómtól és jó atyai ráhatással sikerült itt maradnom. Most sincs sok roma gyerek a képzésben. Akkor én voltam egyedül. Nagy szerencsém volt, nagyon jó kezekbe kerültem. A régi szakik vittek magukkal. Még hétvégén is. Pestre. Ma is köszönöm a régi, idős asztalos szakiknak, azoknak, akik hívtak dolgozni, fölkaroltak, láttak bennem fantáziát. A mai napig is – bár már sokan nem élnek –, jó kapcsolatban vagyok velük. Amikor szakmunkásvizsgát tett,mindjárt asztalosként helyezkedett el?Igen. Én mindjárt elhelyezkedtem, jól ismertem a munkát, mivel a harmadik évben én már nem az oktató műhelyben voltam, hanem a nagy műhelyben a CSOMIÉP-nél, s ott dolgoztam. Ismertem az idősebbeket, ők is befogadtak, megszerettem őket. Összesen 21 évet dolgoztam a faipari szakmában. Utána mehettem volna másik helyre, Szegeden egy vállalkozásba, valamint Szappanos János egyéni vállalkozóhoz, akinek asztalosműhelye volt, egy fészerszerűségben alapvető gépekkel, melyet közösen alakítottunk ki. Szinte a nulláról kezdtük. Sokat dolgoztunk. Ez hét évig tartott, mert lehetőséget kaptam, hogy elmenjek a 602. sz. Ipari Szakmunkásképzőbe iparitanuló-szakoktatónak. Sokat gondolkodtam, végül úgy döntöttem, hogy belevágok. Utána több mint négy évig ipari szakképzéssel foglalkoztam. Szigorral jártam el, mert nem szerettem volna, hogy elkallódjanak. Megpróbáltam úgy odafigyelni rájuk, mint annak idején rám az én oktatóim, jó útra terelni a tanulókat. Életem egyik legszebb öt éve volt ez az időszak. Mivel csökkent a gyereklétszám, nem indult annyi évfolyam, ha indult is, kevés tanuló volt, s így máshoz kezdtem.A barátommal belekezdtünk egy vállalkozásba, amivel két évig próbálkoztunk, de nem jártunk sikerrel, mert abban az időszakban le voltak állva az építkezések, beruházások. Szinte a legnehezebb időszakban kezdtünk el vállalkozni. Közben megnősültem, három gyönyörű gyermekem született.Amikor vállalkoztunk, azt hittem, hogy jobb lesz, de nem. Egyre több gond adódott. Ahhoz, hogy rendes életföltételt tudjak biztosítani a gyerekeimnek, egy vállalkozónál helyezkedtem el. Nem az én pénzem kellett befektetni, kockáztatni. Nekem akkor biztos pénzre volt szükségem. Hogy sikerült ebből a helyzetből kitörni?A gyerekek felnőttek. Kb. 12 évet dolgoztam a Rozmaringban és más helyeken. Közben elvégeztem a gyermekés ifjúságvédelmi felügyelői szakot. Próbáltam pénzt keresni. Ha voltak asztalos munkák, azokat elvállaltam. Mozgalmas életem volt. És van is.Hódmezővásárhely lakossága 2025. január 1-jén 44 460 fő (In:Lakossaginfo.hu). A városban jelenleg három nemzetiségi önkormányzatműködik: a roma, a német és a román.A legnagyobb nemzetiség a roma, mely közel 3 000 főt számlál. Az értük végzett tevékenység elismerésére: „akik a hódmezővásárhelyi cigányságtársadalmi kizárása ellen, a diszkrimináció,stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd megszüntetése, csökkentése, és a cigányság integrálása érdekébenpéldamutató munkásságukkal értékelhető eredményt értek el” 2022-benmegalapította a város a Mátray Attila-díjat. 2023-ban Ferkovics Menyhértroma politikus, közéleti személy munkásságának elismeréseként kapta mege díjat. A generációs örökségről, identitásról, jövőképről beszélgettünk vele,aki közel húsz éve képviseli a vásárhelyi roma nemzetiség ügyét.FERKOVICS MENYHÉRTA HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI CIGÁNY NEMZETISÉGI ÖNKORMÁNYZAT ELNÖKE

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 9Bármennyi gondja volt, mindig segített másokon...Aki szívvel-lélekkel dolgozik a romákért, ott ez a kettősség jelen van. Ebből nem hiszem, hogy meggazdul. A szociális érzékenység, főleg a romákkal kapcsolatosan, ez bennem van, velem lesz. Sokszor megkettőzök én is, mert jött már olyan is kérni, akitől én sokkal nehezebb helyzetben voltam, mint ő. De próbáltam segíteni neki. Megértő, jó gyerekeim vannak. Néha az az érzésem, hogy több időt kellett volna velük töltenem, bár ők nem kifogásolták, mert tudták, hogy én ilyen vagyok. Látták, hogy milyen fontos ez nekem, hogy segítsek másokon.Ez a hely, ahol most vagyunk, ez milyen vállalkozás?Ez egy szociális foglalkoztató. Mátray Attila kezdeményezte, amikor ő volt a Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke. Létrehozott egy szövetkezetet, melynek én is tagja, elnökségi tagja lettem. Öt évvel ezelőtt, a Teleki utcán indultunk el, a régi bölcsődében. Ott kezdtük a működést. Sajnos időközben Attila eltávozott az élők sorából, így a testvérével, Mátray Sándorral átgondoltuk a dolgot, s mindketten úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. Amikor Attila meghalt, akkor a fájdalomtól mindketten úgy éreztük, el kell engednünk ezt a vállalkozást. Legközelebb, amikor találkoztunk, egyszerre mondtuk mindketten, hogy folytassuk; azért, mert Attila is azt akarná! Vannak olyan döntések, amelyeket nem észszerűség, hanem érzelmi alapon hoz meg az ember. Ez is olyan volt. És ez nálunk, romáknál így van.Mi a foglalkoztató célja?A Csomorkányi Szolgáltató és Szociális Szövetkezet célja azon megváltozott munkaképességű embereknek segíteni, akiknek alacsony a nyugdíjszerű ellátásuk. 4, 5, és 6 órában tudnak dolgozni. Ezzel egy alap életszínvonalat tudnak biztosítani maguknak, mert egyébként az ellátás nagyon alacsony, abból nem lehet megélni. Most 7 főnek ad lehetőséget, mert ennyire van támogatás. Volt, amikor húszan vagy még többen dolgoztunk. A támogatás függvénye. A Paloma Kft-nél dolgozunk be. Kezdettől fogva ők biztosítják a bérmunkát számunkra. Ha több bértámogatást kapnánk, több embert tudnánk foglalkoztatni, és többet lehetne fizetni, Szép kártyát is adhatnánk…Nonprofit a szervezet, de itt is vannak kiadások, melyekre nem kapunk kedvezményt. Talpon tudtunk maradni. Ez is nagy eredmény. Ha nem is bírunk profitot termelni, de ha az alkalmazottnak a munkabérét ki tudjuk fizetni, azzal már eljutottunk egy jó szintre. Ez a nyereség nekünk! A vásárhelyi romák kulturális örökségének mi az alapja?Több száz évvel ezelőtti időkbe kell visszamenni, amikor ezen a vidéken is megjelentek, majd megtelepedtek az őseink. Ez pedig a török időkig nyúlik vissza. Ügyes fémművesek, fegyverkészítők voltak. Sok mindennel foglalkoztak, amivel úgy látták, hogy a megélhetőségüket tudják biztosítani, de mind közül kiemelkedett a vasművesség, ami sokat változott napjainkig. Írásos említés az 1700-as évekbe nyúlik vissza, amikor a vajdáról rendelkezett a város elöljárósága. Vannak kulturális rendezvényeink. Zenei, de sikeres kiállításaink is. A közösségi élet szervezése komoly kihívás, mert a roma közösség elszokott attól, hogy vannak rendezvények, s azon ők is részt vegyenek, a saját múltjuk hagyományát ápolják. Ezen szeretnénk változtatni, hogy egy évben ne csak egy alkalom legyen, amikor meghívunk egy zenekart, s akkor elmegyünk százan vagy kétszázan, meghallgatjuk, majd hazamegy mindenki, s ezzel vége. Figyelmünket a gyermekekre fordítjuk, akik a jövő közössége. A közösségépítést már gyerekkorban el kell kezdeni. Sajnos nincs megfelelő hely, ahol ilyen célból összejöhetne 50-60 roma. Sok értékes művész van, a kávéházi zenétől a komolyzenéig, de más területeken is: képző- és iparművészet. Van, aki fölvállalja a származását, s van, aki nem.A közösségben kik azok, akik jónevű iparos emberek, akik szinte művészi tökélyre fejlesztették a tudásukat?A bádogos, inkább díszműbádogos. Ilyen a Pálfi, Mika, Bánfi és Raffai család, Raffai Laci bácsi.Biztos hagytam ki neveket, de ők azok, akik családja generációról generációra fejlesztette tudását és napjainkig szépen megőrizték, továbbvitték, művészi szintre fejlesztették.Pálfi bádogból, lemezből készített szobrokat. A bádog szobrászatot Pálfi Mihály művelte a legmagasabb szinten. Nagyon ügyes, szép munkái voltak. Büszkék vagyunk ifj. Pálfy Lajosra, aki országos viszonylatban, de mondhatjuk, hogy világhírű, kiemelkedő munkákat végez, kastélyok, műemlékek felújításánál. Testvérével kupolákat, szobrokat készítenek. Az ő családjukban több generáción keresztül vitték a díszműbádogos mesterséget, mint iparművészetet.Mika György fémből készült virágai már nevezetessé váltak. Ahogyan ők dolgoznak, az már több mint egy mesterség, művészet.A fémművesek háborúk idején fegyvert kovácsoltak, békeidőben a mindennapok eszközeit.A Raffai, a Bánfi és a Mika család már régóta foglalkozott bádogozással, jól ismerték a mesterséget. 1951-ben velük s Rácz Károly, Barna István, Markócs István, Petrovics (Pálfi) Lajos mesterekkel alakult meg a Szegkovács Ktsz. Nemcsak cigányok, hanem mások is dolgoztak ott. Ebben a szövetkezetben szakmailag még jobban megerősödtek a fémműves és bádogos mesterek. A fémművességhez tartoztak a késesek, edények toldozása, foltozása is. Raffai László az újvárosi templom sisakját készítette. A fémművesek mellett voltak, s ma is vannak más kétkezi mesterek is: kőművesek, hentesek, asztalosok. Az egész életet átíveli a munkásságuk. Elismerésre méltó Rostás Árpád műbútor-asztalos és restaurátor munkássága. Precíz munkája miatt keresik, munkái megtalálhatók az angol királyi udvartól a versailles-i kastélyig...Hogyan élnek a hagyományok?Az idősebb generáció őrzi. Ha ők már nem lesznek, akkor valószínűleg ez is el fog múlni.Az én gyerekkoromban minden nagyobb ünnepen elmentünk a rokonságban köszöngetni. Reggel indultunk, és csak késő este értünk haza, mert nagy volt a családunk. Mindenhol szeretettel vártak bennünket. Ha kimaradt valaki, megdorgáltak. Legközelebb, ha találkoztunk, akkor cigányul köszöntöttek, cigányul beszéltek egymással, mert mi nem értettük. Mi nem, mert minket már nem tanítottak meg a szüleink, pedig ők tudtak cigányul.Nem akarták. A nagyapám folyamatosan beszélt cigány nyelven. A mi családunk korán beilleszkedett a többségi társadalomba, mert nem a cigányok között élt, nem volt szüksége erre a nyelvre. Ezért nem tanították meg velünk.Benák KatalinFotó: HÖK, Ferkovics archívum

10 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberSÁRÁNÉ LUKÁTSY SAROLTAJókai Mór és a hírnévTalán semmi nem jellemzőbb Jókaira, mint ez a mondat. Úgy hiszem, nem ok nélkül nevezték írófejedelemnek, nagy mesemondónak, határtalan fantáziája elvitte őt a Vaskaputól az erdélyi havasokig, a téli Balaton leírásától egészen az északi pólusig. Romantikus, álmodozó alkat volt, de szilárd erkölcsi alapelvekkel, töretlen hazaszeretettel, még akkor is, mikor a Habsburg trónörököst barátjának tekintette, vagy amikor országgyűlési képviselőként a miniszterelnökkel tarokkozott. Szinte szöges ellentéte volt Petőfinek, akit lángoló szabadságvágya röpített a márciusi napok középpontjába. Pedig Jókai is mellette volt, hiszen többször is felolvasta a 12 pontot, az egyetemisták fellelkesítésében is részt vett beszédeivel, de mindig szelídebben, mint barátja.A bukás mélyen lesújtotta őt is, egy darabig bujdosni kényszerült, csak menlevéllel – és felesége segítségével – mert visszamenni Pestre, az irodalmi élet központjába. A passzív ellenállás korszakában nem lehetett felidézni a nemzet tragédiáját, ezért Sajó álnéven írt novellákat a szabadságharc eseményeiről. Az 1850-es években istenkísértés lett volna a közelmúltról írni, ezért messze tűnt időkről, más országokról kezdett mesélni. Így születtek meg török tárgyú regényei (Erdély aranykora, Janicsárok végnapjai, Török világ Magyarországon), amelyek rögtön nagy népszerűséget hoztak neki, és – nem mellesleg – szép pénzt is hoztak a „konyhára”. Jókai valóban nagyon termékeny és élvezetes stílusú író volt: Mikszáth Kálmán pontosan leírja egy szerződés alapján1, hogy mindössze két hónap kellett neki egy mintegy 500 oldalas regény megírásához, pedig akkor még nem volt sem írógép, sem számítógép, saját gyöngybetűs írására volt utalva. Persze a színésznő-feleség gondoskodott is arról, hogy a híressé vált író szép sima papírt, jó tintát kapjon, és semmiféle látogató vagy váratlan zaj ne zavarja őt nagy munkájában, még a mákot is a szomszéd házban törette meg. Ebbe a törekvésbe belejátszott némi féltékenység is: a 8 évvel idősebb Laborfalvi Róza be sem engedte hozzá a fiatalabb színésznőket, akik jóindulatú kritikákat vagy mecénási támogatást reméltek tőle.1854-ben Heckenast Gusztáv fölkérte egy illusztrált hetilap, a Vasárnapi Újságszerkesztésére. „Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.” /Jókai Mór/Jókai örömmel vállalta ezt, mivel ő is tudta, hogy egy jól szerkesztett lap vonzza a közönséget, és ebből biztosan meg is lehet élni, hiszen a készülő regények egyes fejezeteit folytatásokban közölte, ezzel is ébren tartva a rajongók figyelmét. Jókai értett a szerkesztéshez, gyakorlatilag az egészet ő maga írta – még a szerkesztői üzeneteket is -, jellegzetes humorát Kakas Mártonnak engedte át, „akit” 1858-ban Az Üstökös című lapjában tovább éltetett.Ezekből a honoráriumokból már megengedhette magának, hogy egy hepehupás telket vegyen a Svábhegyen, persze a felét kölcsönből. Mondhatnánk, hogy ő volt az első magyar író, aki megélt a tollából. Ez a telek, helyesebben a később rajta épült villa és a környező kert legendássá vált. Jókai szorgos munkával, nagy fantáziával édenkertté változtatta, ő válogatta ki kedvenc virágait, féltett gyümölcsfáit, és gyönyörködhetett a fölséges dunai panorámában. Hajnalban már talpon volt, sétálgatott a széppé varázsolt kertben – legjobban a körtefáit szerette -, megittasodott a növények illatától. A séták közben születtek meg regényhősei, s mire jellegzetes háziköntösében, házi sapkájában (erősen kopaszodott) íróasztalához ült, már csak le kellett írni a séta közben kigondolt, megélt, egymással beszélgető vagy vitatkozó alakokat. Egész délelőtt rótta a sorokat, míg az ebédhez nem szólították.Annyira népszerű lett csodálatos és képzeletgazdag történetei révén, hogy 1861-ben még országgyűlési képviselőnek is megválasztották. Így bekerült a biztos keresetű elit társadalomba, és ami legalább annyira fontos volt, a Tisztelt Ház folyosói beszélgetéseiből, újdonsült barátok bizalmas közléseiből születtek újabb történetei, elbeszélései, regényei, természetesen az ő áradó fantáziájával, élvezetes humorával körülöntve. Szónokként is élvezettel hallgatták gunyoros kiszólásait, logikus eszmefuttatásait, Mikszáth Kálmán szerint kora legszebb férfijai közé tartozott2 egyenes testtartásával, ábrándos kék szemeivel, mégis szerény volt, nem tolakodott előre, a dicsfényt igényelve. Az anyagi gondok azonban továbbra is kerülgették: nem igazán tudott bánni a pénzzel, különböző adományokat, néha váltókat is aláírt, pedig ez idő tájt kezdte el a balatonfüredi villa építését. Róza asszony általában gondosan vezette a kiadásokat, de a két ház karbantartása és adója is jelentékeny összegbe került. Akkoriban Jókai a cipőit 3-4 forintért csináltatta3, regényeiért viszont a szokásos 150-200 Ft helyett néha 1000 forintot is kapott.Népszerűsége csúcsán, 1876-ban a király a Szt. István-rend kiskeresztjével tüntette ki, termékenysége is ekkor ért a zenitre, évi 10-12 regényt alkotott. 1885-ben Rudolf trónörökös fölkérte egy monumentális könyv, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kötet szerkesztésére. A szerkesztést Jókai örömmel vállalta, mert ő is sokat búvárkodott a természettudományokban4 és a közgazdálkodásban, a trónörökös halála után azonban nemigen foglalkozott a könyvvel. Külföldön viszont egyre inkább ismerték a nevét, több nyelvre lefordították műveit. 1894-ben, ötven éves írói jubileumán pedig egy egész ország ünnepelte, megjelentették a száz kötetes Jókai-díszkiadást, és minden nagyobb városban utcát neveztek el róla. Mikszáth a fiatalabb pályatárs és a rivális szemléletével írta meg élettörténetét, nem kendőzve sem hibáit, sem erényeit.A mai ifjú nemzedékek nehezen viselik el leíró stílusát, gördülékeny és meglepő történeteit, de én éppen ezért szeretem, és nemzeti kincsünknek, kulturális kincsesbányánknak tartom. Jó lenne, ha a fiatalok legalább a csodálatosan megfilmesített történeteit befogadnák!JEGYZETEK:1. MIKSZÁTH Kálmán: Jókai Mór élete és kora. – Bp. Akad. Kiadó, 1961. – I. köt. p. 194-195.2. MIKSZÁTH Kálmán: i.m. – II. köt. p. 79.3. MIKSZÁTH Kálmán: i.m. – I. köt. p. 191.4. VERESS Zoltán: Jókai természettudománya. – Bukarest, 1976.AJÁNLOTT FILM-ADAPTÁCIÓK:Az aranyember (1962) Rendező: Gertler ViktorEgy magyar nábob (1966) Rendező: Várkonyi ZoltánKárpáthy Zoltán (1966) Rendező: Várkonyi ZoltánSzegény gazdagok (1959) Rendező: Bán FrigyesA kőszívű ember fiai (1966) Rendező: Várkonyi Zoltán

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 11Návay Sándor │Jókai Mór │1825-1904Bronz dombormű márvány alapon. A Csúcsi Olvasókör falán helyezték el 2025. november 27-én. Jókai Mór emlékére„Örömmel tölt el, hogy városunk újabb domborművel gazdagodik. Jókai Mór portréja nemcsak bicentenáriuma miatt fontos, hanem emlékeztet arra is, hogy az írónak Hódmezővásárhely városával is fontos kapcsolata volt. Örülök annak is, hogy Jókai Mór neve a mai világban is összefogást és együtt gondolkodást, közös munkát eredményezett, és így megvalósulhatott ez az alkotás. Köszönöm Návay Sándor szobrászművésznek, hogy azonnal igent mondott felkérésemre, és más feladatait halasztva, határidőre elkészítette a domborművet. Köszönöm Polgármester Úrnak és az önkormányzat Jókai-ügyben illetékes munkatársainak, hogy kezdettől fogva, anyagilag is támogatták az alkotás elkészülését. Továbbá szeretném megköszönni a Csúcsi Olvasókör tagjainak is a gyűjtés során nyújtott segítségüket, amelynek végeredményeként sor kerülhetett az avatásra. Végül, de nem utolsósorban szeretném megköszönni valamennyi magánszemélynek és egyesületnek az önzetlen anyagi segítséget. Így nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Jókai Mór domborművét állították hódmezővásárhelyi tisztelői az író születésének 200. évfordulója alkalmából.”Presztóczki ZoltánBAJNAI BEKE ISTVÁN„...szegény az, akinek házát nem díszíti üveg...”Pár éve nyitottam már meg olyan kiállítást, (Szőke Barbara, Polyák János, Müller Rita) amely üvegből és textilből tárt lenyűgöző alkotásokat a művészetszerető és érdeklődő látogatók elé. Akkor egy kicsit könnyebb dolgom volt, mert az egyes műtárgyakat közvetlenebbül tudtam kötni a mellettem álló alkotókhoz, s ezáltal a tárgyak meg is szólíttattak! De most is könnyű volna a helyzetem, ha a felkérés ellenére semmit sem mondanék. A. de Saint-Exupéry szerint „a beszéd félreértések forrása” (Kis herceg). Csak rá kellene tekintenünk a kiállított műalkotásokra. Az üveg és a textil egyaránt a bennünket körülvevő épített kultúra tárgyi jellegzetességei, amelyek nemcsak gyönyörködtetnek bennünket, tehát nemcsak vizuálisan esztétikai élvezetet nyújtanak, hanem – mára – funkcionálisan is nélkülözhetetlen velejárói környezetünknek, mindennapjainknak.Amióta a – többek szerint a föníciaiak által feltalált – üveg megszületett, hatalmas karriert futott be máig, az ipari méretű üveggyártáson keresztül a mindennapi használati tárgyakon át a lakásdekorációkig, vagy köztéri műalkotásokig. Állítólag Cicero mondta vagy írta, hogy „igazán szegény az, akinek házát nem díszíti üveg”. Az üvegművészet alapanyaga többezer éve ismert kemény, áttetsző vagy átlátszó, magas hőfokon olvadó keverék. Ha jól tudom, egyrészt homok-mész-szóda, másrészt homok-mész-hamuzsír elegyéből készül. Illetve a használati tárgyak, mint pl. a poharak gyártása esetében, az ún. ólomüvegnél a kvarc-ólomoxid-hamuzsír a „kiinduló pont”, és ezek, a mondhatni közönséges anyagok micsoda kifinomult tárgyakká tudnak átlényegülni, hozzáértő tehetségű alkotók, avagy kiváló szakmunkások kezében! Szakmunkást emlegetek, de ha belegondolunk, hogy milyen kényes technikai felkészültségre van szüksége egy elhivatott iparművésznek, aki az üveghez nyúl! Széleskörű és alapos műszaki ismereteivel az üveg történetében előforduló szinte valamennyi technikát a mai kor igényei szerint fejleszti ki. Azok az üveg iparművészek, akik kiállítanak, bizonyára órákig tudnának nekünk szemináriumot tartani azokról a nélkülözhetetlen technikai bravúrokról, amelyek szükségesek az igényes használati tárgyaink vagy műtárgyaink létrehozásában és megformálásában. Gondoljunk csak – többek között - a fúvásra, csiszolásra, maratásra!Anyagában a kemény üveggel kontrasztban lévő textilek mára ugyancsak természetes funkcionális és esztétikai együttjárói életünknek, mindennapjainknak, környezetünknek. Amióta az ember először magára tekerte az ős-textíliát, az állati bőrből és szőrből készült anyagot, először védte a természet behatásaitól barlangját vagy kunyhóját növényi rostokból, majd lenből, kenderből készített, szőttfont „kárpitokkal”, függönyökkel, elindult ugyancsak hódító útjára a textil. Nagyon leegyszerűsítve a textilművészet a fonal különféle művészi felhasználása. Azt gondolnánk, hogy lényegesen könnyebbek a technikai feltételei a textillel dolgozó alkotónak. Pedig akár az anyagalkotó, akár a díszítő fajtáját tekintjük a textilművészetnek, ha nem is technikai bravúrokra, de rendkívülien kifinomult kézi ügyességre van szükség az anyag szövése, fonása, szabása-varrása, hímzése, festése során. Éppen ebben rejlik a textil és az ember kapcsolata. Talán nincs is az iparművészetnek (képzőművészetnek) olyan ága, amely olyan szorosan kapcsolódna az ember mindennapi életéhez, mint a textilművészet. Nem véletlen, hogy a manufakturális, majd nagyüzemi termelés éppen a textíliák előállítása terén indult meg elsőnek. Előbb, mint a nagyüzemi üveggyártás. Míg az üvegből készült műtárgy anyagából adódóan megőrzi többdimenziós funkcióját, addig a textilművészt anyagi adottsága absztrahálásra készteti, az egyetlen síkot, a fonál-rost síkját el kell vezetnie a többsíkú láttatásmódig, illetve a használatig. Ebben rejlik a textil-iparművészet mű-lényege.Mindkét iparművészeti ágnak azonban elsődleges célja: az emberi érzésvilág bemutatása, az emberi szív és lélek, a tehetség belső gazdagságának minél teljesebb kifejezése.Mindkét iparművészeti ág, az üveg és a textilművészet is kiemelkedően fontos funkcionális és esztétikai értelemben egyaránt. Akár figuratív, akár nonfiguratív kompozíciós megfogalmazásai minden korszakban lehetővé tették a műalkotások egyediségét. Fantázia és bátorság kellett és kell kivitelezésükhöz. Így értékeljük a kiállított anyagot!A kiállításmegnyitó szerkesztett változata.Orosháza, 2017. augusztus

12 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberRégi vágyam teljesült idén tavas -szal. A szegedi Meritum Egyesület és Mórahalom Város Önkormányzata lehetővé tette Csongrád-Csanád vármegyei történelemtanároknak, hogy az egyesület tagjainak vezetésével tanulmányutat tegyenek az Isonzó és a Doberdó vidékén. E két földrajzi fogalom jól ismert a magyar had- és családtörténetben: a magyar katonák hősies helytállásának szimbólumai. Utazásunk alatt egykori első világháborús helyszíneket jártunk be Szlovéniában és Olaszországban, illetve a Nagy Háború örökségének szlovének és olaszok általi feldolgozási, megőrzési és áthagyományozási gyakorlataival ismerkedtünk.* * *Szlovéniába lépve az ország közepe felé tartottunk, majd a Száva völgyében kapaszkodtunk fölfelé. Mellettünk hosszan és csillogva kanyargott a Száva folyó. Kranjska Gorát, a szlovén síparadicsomot elhagyva szinte észrevétlenül léptünk át Olaszországba. Utunkat a Júlia-Alpok kísérte, Kranjska Goránál a Triglav (2864 m) hófödte csúcsai magasodtak fölénk. Itáliába lépve a táj jellege kicsit sem változott. Zöld alpesi legelők, rendezett tanyák és bőségről árulkodó fatelepek mellett haladtunk el, hogy belépjünk a Predil-hágó gyönyörű és veszélyes vidékére. A vadregényes, kanyargós utat követően Log pod Mangartomnál csakhamar Szlovénia legjobban megőrzött első világháborús sírkertjébe léptünk, amely ma több mint 800 katona nyughelye. A temető közepén a Rombon-hegy hősi halált halt védőinek emlékműve áll, mely egy bosnyák katonát és egy osztrák-magyar hegyivadászt ábrázol, akik a Rombon-hegy felé néznek. A sírok többségében a 4. bosnyák gyalogezred katonái nyugszanak. A háború alatt az osztrák-magyar hadsereg első védelmi vonala Bovec térségében húzódott: a Rombon-hegytől indult, leereszkedett és átszelte a Boveci-medencét. A boveci osztrák-magyar katonatemetőben ma közel 700 katona nyugszik. Első napunkon utazásunk fénypontja kétségtelenül az volt, amikor végre beléptünk az Isonzó völgyébe. A világ legszebb folyójáról, a felejthetetlen smaragdzöld színű Isonzóról – szlovén nevén Soča, sokan azt hiszik, hogy olasz, pedig a szlovén Júlia-Alpokban ered, és csak Szlovéniát elhagyva kanyarog tovább Olaszország keleti csücskében, hogy azután kifáradva addigi zúgásában, megnyugodva az Adriai-tengerbe ömöljön.Másnap apró falucskába érkeztünk, melynek főterén templom áll, különálló harangtoronnyal. A település Kobarid névre hallgat, de Caporettoként sokkal többen ismerik. Itt a Kobarskij Múzeumban alapos idegenvezetésben részesültünk, angol nyelven. A múzeum az I. világháborús Isonzó-front eseményeit idézi fel, különös tekintettel a 12. isonzói csatára, az ún. caporettói áttörésre. Az olasz hadüzenet (1915. május 23.) után egy nappal a várost elfoglalta az olasz hadsereg, és egészen 1917 októberéig megszállva tartotta, amikoris a 12. isonzói csatában az osztrák-magyar és a német hadsereg egységei Bovec és Tolmin irányából egyszerre törtek át az olasz állásokon Caporetto, illetve nyugat felé. Az olaszok számára Caporetto ma is a legnagyobb katonai kudarc szimbóluma.Fölöttünk a Júlia-Alpok csúcsai magasodtak, és gyönyörű áprilisi tavasz volt egész nap. A múzeumból a Kobarid fölötti Gradič-dombon magasodó Szent Antal templomhoz igyekeztünk, ahol a két világháború között csontkamrát (osszáriumot) hoztak létre, ahová a közeli temetőkből 7014 ismert és ismeretlen olasz katona maradványait vitték. A dombtetőről nagyszerű kilátás nyílt Kobaridra, délen az Isonzó folydogált alattunk. Kobarid alatt, a Soča-Isonzó fölött magasodik a Napóleon-híd, hol egykor a nagy hódító is menetelt, innen az elnevezése. A hidat többször is felrobbantották: előbb az olasz hadüzenet másnapján az osztrák-magyar hadsereg, majd a caporettói áttörés megindulásakor az olaszok. A smaragdzöld folyó már a híd melletti autóútról hívogatóan zúgott. A kobaridi kanyon legszűkebb részén álló hídról nehéz volt tovább menni ilyen látvány után, mert nem tudtuk, hogy a folyó még szebb arcát mutatja később. Egy vízeséshez indultunk, melyhez a lenyűgöző Soča mellett vezetett utunk. Fenséges természet fogadott! Mit írt volna itt Petőfi vagy Goethe! Ahogy a fehér sziklás ösvényen lépkedtünk, egyszeriben úgy éreztem, ilyen lehet a mennyország. A legszebb tavasz volt. A fák már javában öltözködtek, pattantak a rügyek, a lábunk alatt, s a hegyoldalon különféle virágok nyíltak. Ibolya, krókusz, szártalan kankalin, tőzike, nefelejcs és még számtalan friss növény, moha, páfrány vonzotta magára a tekintetet. Gondoltam Rátok, magyar hősök, ahogy egykor Dsida Jenőék is, amikor 1933-ban vonattal haladtak el itt, s virágot szórtak a folyóba: „Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás […] A fülkék tele vannak koszorúkkal, csokrokkal… Az ablakok nyitva. – Ez az! És zuhognak a vízbe a csokrok… A szemek könnyesek. …Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz alatt, aludjatok békességgel…” (Dsida Jenő: Magyar karaván Itálián keresztül)Dsida Jenő sorai és a megkapó táj megtöltötték a szívemet fájdalommal. A hely szelleme tehát ma is nagy hatással van a figyelő lélekre. Nehéz szívvel lépkedtem az Isonzó mellett, míg vis -szafelé tartottunk Caporetto felé. Men -nyi értelmetlen halál és erőfeszítés egy értelmetlen célért egy ilyen fenséges, ragyogó tájon!„Én is jártam az Isonzónál…” és a DoberdónMarton Péter (1876-1926) vásárhelyi katona emlékéreNAGY GYÖNGYIAZ EMLÉKEZÉS VIRÁGAIFotó│Szerző

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 13Az I. világháború előtt a Kobarid és Tolmin között, az Isonzó jobb partján húzódó Kolovrat-hegygerincen volt az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olaszország közti határ, és ma is itt fut a szlovén-olasz határ. A hegygerincen tüzérségi állások és megfigyelőpontok voltak, ahonnan szemmel tudták tartani a harcteret. A Kolovrat hegyen csodálatos panoráma tárult elénk. Szártalan, sárga kankalinok és krókuszok között ment le a nap.* * *Virágvasárnap reggel a Doberdóra indultunk. Utunk – immáron Olaszországban – gyér, köves erdőkön át vezetett a fennsíkra, s mint megtudtuk, a csupasz fák a három évvel ezelőtti erdőtűzben szenvedtek annyit, hogy feketére perzselődött törzsükön kívül más nem maradt belőlük. Ilyen kopár, barátságtalan hely lehetett ez a vidék a háború idején is.A Doberdó legmagasabb csúcsán, a Monte San Michelén (275m) megelevenedett egy hódmezővásárhelyi katona története is. Marton Péter 1915-ben vonult be a 7. szegedi utászzászlóaljba, ahonnan átkerült a 62. árkászzászlóaljba, mely a Sappeurspezialbataillon (gázzászlóalj) fedőneve volt. Marton Péter részt vett az Osztrák-Magyar Monarchia első gáztámadásában 1916. június 29-én, amelyet a Doberdón hajtottak végre. Naplójában a sziklás kőpokolból visszavágyott szerettei közé. „ÉlményLeszállot az éjj homálya reá borult az olasz harcztér köves hegyhát. Erdős fái koronájára elmerengve járjuk előőrsi utunkat a hegyhát szakadékai között; Haza gondolok a szerető feleség és kedves kis gyermekek álmaira. – ugyan mit álmodhatnak ők? édes e nyugodt e álmaik? vagy pedig az ő álmaik is nyugtalan és zavaros, mint az én gondolataim, mert figyelmem az Olasz Gránát és srapnel hova csapódására kell fordítanom. Gondolatom azonban távol jár, az édes otthon, a Fehér kis házikó szomoru lakoi között ugyan jó Istenem látom e még valaha az én kedves szeretett feleségem Drága kicsiny gyermekeim Halom e még vidám nevetésöket és kedves vidám beszédjöket. Gondolatom menete megszakad, mivel a harcztér néma Hősök sírhalmaihoz értünk önkénytelenül felsohajtunk menyi szerető édesanya és feleség várja hiába haza az ő Kedves fiát Szerető férjét? és menyi árván maradt gyermek siratja a gondos apát? Hány hős magyar alussza itt örök álmát? Merengésünkből felriaszt egy 24 cm srapnel levágódása ami bugva, sustorogva szántja végig a magyar hősök néma sírhantjait. Reá gondolok Isten büntető kezére hogy ugyan mit vétkezhetett ez a szegény Magyar nemzet, hogy fiai itt mesze hazájoktól idegen érdekért ontják Drága véreiket.” (A fronton írt naplóját 2017-ben Nagy Gyöngyi történész rendezte sajtó alá. Harctér és fogolytábor. Bakanaplók a Nagy Háborúból. Emlékpont Könyvek 6. Szerk.: Miklós Péter, 37-98.)„Halkabban járjon, aki él,S dúdoljon csöndes éneket.” Gyóni GézaDoberdó a magyar, a szlovén és az olasz kollektív emlékezetben is mély nyomot hagyott. A Doberdó-fennsík legkritikusabb pontjait, így a Monte San Michelét is elsősorban a VII. hadtest kötelékébe tartozó magyar ezredek védték, így Szeged háziezrede, a cs. és kir. 46. gyalogezred, melyben több vásárhelyi katona is szolgált. A terület ma védelem alatt áll, emlékparkként működik.A Monte San Micheléről a Schönburg-alagúthoz mentünk, majd az egykori doberdói fa helyét néztük meg. A szegedi 46-os gyalogezred egykor irányzékként használta az olaszok által csak magányos faként (l’albero isolato) emlegetett eperfát, melynek helyén – a Meritum Egyesületnek köszönhetően – ma már új, fiatal fa ontja minden évben a leveleit. Zeiss Oszkár ezredparancsnok még a háború alatt hazaküldte Szegedre a sokat látott és kiállt fát, amely napjainkban is a Móra Ferenc Múzeumban látható.A fától alig pár lépésnyire található a karszti kőből, katonák által készített 2,5 m magas gúla, a Kratochvil Károly ezredes által vezetett m. kir. nagyváradi 4. honvéd gyalogezred emlékműve. A 4-es honvédek mellett a szegedi 46-osok is kivették a részüket a Doberdó-fennsík védelmében. Emlékművük San Martino del Carso határában az útról letérve, az erdőben található.A doberdói kis falu 1915-ben került a harcok középpontjába. Lakói ma is emlékeznek a világháborús történetekre. Az egyik magánház udvarán található a Giardino Roberto Visintin, amely az 1915-1916-ban elesett katonáknak állít emléket. A kertben citromfák és kopjafák fogadják a látogatót. A tulajdonos korán elveszített fia emlékére egy alapítványt hozott létre, melynek keretében minden évben 1000 euroval támogat egy magyar diákot, aki az első világháború olasz hadszínterének eseményeit választja kutatási területének.Nem csak ennek a férfinak alakította át az életét az, hogy a Nagy Háború egyik leghíresebb helyszínén vagy közelében él. Gianfranco Simonit vezeti a Museo Grande Guerra-t, azaz a Nagy Háború Múzeumát. Az itt tett látogatásunk alkalmával mesélték az olaszok, hogy korábban sokan éltek abból, hogy a környékről összeszedték a világháborús fegyvereket, fémeket és egyéb maradványokat. Tehették ezt, hiszen iszonyú mennyiségű felszerelést, muníciót vittek fel magukkal a hegyekre az itt harcoló katonák. Ennek tudatában áldozatuk még nagyobbnak tűnik.San Martinóból Visintinibe mentünk, hogy megnézzük a Capella Ungherese-t. A magyar katonák ezt még a háború idején kezdték el építeni a temetőben nyugvó bajtársaik emlékére. Felavatását 1918 őszére tervezték, de a háború akkorra véget ért. 2009-ben magyar-olasz összefogással újították és szentelték fel. Visintiniből Monfalconeba, a tengerhez utaztunk, mely az Isonzó-front utolsó szakasza. Onnan a monumentális olasz temetőbe, Redipugliába mentünk. Olaszország legnagyobb I. világháborús emlékművét 1938-ban nyitották meg. A százezrek emlékműveként is emlegetik, hiszen közel 100 000 katona nyugszik itt. Minden síregység felett a PRESENTE (jelen) felirat szerepel. A redipugliai csontkamrától mindössze 1 km-re található a foglianoi osztrák-magyar katonai temető, ahol 14 550, a környékbeli harcok során elesett osztrák-magyar katona nyugszik, valamint több tömegsír is található itt. * * *Az ismeretlen útitársakból az utazás végére jó ismerősök, kollégák lettünk. A ma történelmet oktató tanároknak nagyon nagy szükségük van arra, hogy közeledjenek egymáshoz, megosszák egymással a tapasztalataikat és szép, közös élményekben részesüljenek. A pedagógusi hivatás megbecsülésének egyik jele volt ez az út. Köszönjük!

14 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberCsak nem rég volt november 11-e, a „Nagy Háború”, vagyis az első világháború vége, ahol szövetségeseink elvesztették a háborút és Magyarország is máig kiható vereséget szenvedett. A háború olasz csataterén született ez a levél. A műfaja számomra is talányos, talán valóban egy lövészárokban írták. Ki tudja? Hozzám nagyapámtól érkezett. Valami nóta dallamára írhatta a szerzője, legalábbis így mondta nagyapám. Sokszor elmondta, néha énekelve is, ezért emlékezem rá, csak sajnos pontatlanul, hiszen akkor még kisgyerek voltam. A Doberdónál vagy a Piavénál folyó harcok közben születhetett, hiszen nagyapám ott harcolt a háború utolsó két évében. A szerzőről csak annyit tudok, hogy szegedi ember volt, bikaerős, és talán Halásznak hívták. A vers kézről kézre járt a katonák között és egy konkrét esettel kezdődik, amiről én is sokat hallottam. A két szemben álló lövészárok rendszer közé egyszer csak egy (nyilván kitelepített, mai szóval evakuált) család érkezett, szekéren, lovaskocsival, minden ingóságával, nyilvánvalóan utat tévesztve. A katonák maguktól hagyták abba az akkor éppen csak szórványos lövöldözésből álló harcot, és mind a két oldalról egy-egy fehér zászlós katona ment a szekérhez és kikísérték a tűzvonalból. A verset szépnek és találónak éreztem, noha nagyapám halála után már egyre inkább csak töredékesen emlékeztem rá. Leírva sosem láttam. Felnőtt fejjel különösen egy sora ragadott meg: „úgy épül a háború, mint a város”. A korábbi háborúktól eltérően a világ a mérnökileg megtervezett, lélektelen hadviselésre tért át. Bunkerrendszerek, ágyúállások, logisztikai rendszerek épültek. Ezek a katonák ott az olasz fronton érezték, hogy valami új és szokatlan történik a háborúzás évezredes menetében, de az emberi gesztusok, a közmegegyezés, amit a szekér utasainak nyújtott segítség is mutat, egy rövid időre még emberivé tudták tenni, ami egészében és teljességében embertelen. Az is az eredeti szövegben volt, hogy senkit se lát a szerző, aki őt ott ne átkozná. Vagyis mindenki szívből gyűlöli a hadseregeket, a háborút, a távoli területekre érkező harcoló katonát. A vége pedig szinte előre jelzi a háború végével rá és az egész magyarságra váró csapást. Katona-dal(1917?)Szekér tévedt a két sereg közébe,a katonák némán néznek feléje,hazarepül fáradt szívük imája,nem lőnek át a szekéren egymásra.Megy a szekér, a mély sárban, esőben,gazda meg a családja a szekéren.Hogy mehetnek ott a mezsgyén az árokelőtt, ahol még a fű is halált oszt?Megy a szekér zörög kereke, rúdja.Hátra tekinget a ló a csikóra.Oda van az kötve szárral a lőcsre, megtanulja milyen lesz az élete.Én is hozzád vagyok kötve galambom,mint az a ló, a világot elhúzom.Itt a szekér, ha zörög is, hiába,a mi sorsunk külön megy a világba.Vörös az ég szelet ígér holnapra,két szemem a hazautat kutatja.Beleveszett az a véres világba,senki annak még a nyomát se látja.Oszlik a füst, mégis senkit se látok,senkit, aki engemet itt nem átkoz. Zúg a srapnel, még a szél is halált hoz,úgy épül a háború, mint a város.Megátkoztak, fut előlem az élet,a lelkem is odahagytam tevéled.Te galambom másé leszel holnapra.Esztendőre lesz-e ki megsiratna?BENYHE ISTVÁNEzt a verset (dalt) gyermekkori emlékeim alapján alkottam újra. A nagyja emlékezetemben él, néhány a memóriámból kihullott sor, illetve néhány szakasz teljes egészében saját kiegészítés. Aki pontosan tudja az eredeti szöveget, arra kérem, hogy juttassa el hozzám, mert úgy lenne teljesen hiteles az emlék. Radnai Istvánatkákvalami időzavar valami emlékmit engedett mit támogatízlése köztünk itt rohadamint közeleg a nemlétvan aki bőrét vásárra vittetetszetős a kaméleonmegtapadva ő van soronember hogy állunk a hittelvagy csupán időtlen elhallgatnaka karavánok előznekés a múltjuk csak előlegsetét udvar poros ablakrímeik petéit rakjákhallgatnak a titkos akták

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 15„Ím, gyenge fordítása csak,A képnek halvány másolatja.”1Tatjána tehet mindenről. Ha mégsem ő, akkor Puskin, mert elorozta a falusi lány franciául írt szerelmeslevelét, oroszra fordította (lásd: mottó) és beillesztette verses regényébe, az Anyégin-be, ami Bérczy nyomán „a magyar biedermeier” kiemelkedő alkotása, de e levelet nekünk Áprily Lajos fordításában kellett könyv nélkül felmondani… Ki más – csak én lettem kiszólítva. Hiába. Akkor a következő órára oroszul… Úgy még annyira sem érdekelt. Halmazati büntetés: menjen a moziba, nézze meg a Macbeth-et. Új film, most vetítik…2 Beengedtek, noha korhatáros, én meg éppen tizenhat se’… Hogy erről kellett-e referálnom? Mindegy… Polańskit Verdi azonos című operája és Kuroszava alkotása (Véres trón) követte. Merő önszorgalom. Mégsem, azóta sem jöttem rá, hogy mi köti Tatjánát Lady Macbethhez…Később, a bölcsészkar utáni álmodozásom közepette, Szerb Antal kedvemre valóbb volt a tankönyveknél. Tanult barátaim dünnyögtek: a felvételinél ki ne derüljön, hogy honnét a tudomány… Okát nem mondták, én nem kérdeztem, de nem is ezért maradtam indoctus. Akkor találkoztam ismét a Macbeth-tel, pontosabban annak itt olvasható részletével: a címszereplő rezignált belső monológja Lady Macbeth halálának hírére. Szövegillusztráció a világirodalom történetében.3 Angolul és magyarul. Mikor Szász a drámafordítást készítette, a Kisfaludy Társaságban „a magyar Shakespeare megindítására” alakított bizottság tagja Arany János, Csengery Antal, Jókai Mór, Lukács Móricz, Szigligeti Ede mellett. A grémium műfordításokkal szemben támasztott elvárásaihoz4 igazodó munkája nem nyűgözött le, ezért nyersfordítást kértem egy ismerőstől. Leginkább szószedetet kaptam; verzióm abból készült. Mint utalok rá, nem műfordítás; annak szabályai vannak akkor is, ha e kérdésben sincs mára egységes állásfoglalás. Állandó viszont a hűség két problémája. A megoldás nem könnyű, egyik sem mehet a másik rovására: nem szavakat – mondatokat kell fordítani. Ez a tartalmi. A másik pedig az alaki5, ott a megfelelő nyelvtudás hiányában fel nem ismert ötös, hatodfeles (10-11 szótagos), rímtelen jambikus sorok – blank verse; Shakespeare leginkább ezt alkalmazta – figyelmen kívül hagyása vezet hibához. Ilyesmivel én nem törődtem. Arról a felfogásról meg, miszerint az idegen nyelv ismereténél fontosabb, hogy a műfordító tisztában legyen saját korlátaival és vegyen igénybe minden lehetséges segédletet, nem is hallottam, noha Bérczy is ír erről Anyégin fordításának előszavában: „a másolatról vett másolat halványan, színvesztetten fogna a toll alól kikerülni. Eredetiben olvasni, eredetiből fordítani […]; oroszul kezdtem tanulni és az ehhez igen rokon tót nyelv korábbi ismeretének, de leginkább tanítóm, a pesti kir. egyetemen a szláv irodalom tanára […] türelmének, sőt, valódi buzgalmának köszönhetem, hogy szíves segélyével már fél év múlva megkezdhettem Anyégin fordítását az eredeti szövegből.”6Éreztem én valami bibit, különben nem azt a címet teszem soraim elé. Persze most vagyok csak ilyen okos – jobbára a hivatkozott szép- és szakirodalomból.To-morrow, and to-morrow, and to-morrow,Creeps in this petty pace from day to day,To the last syllable of recorded time;And all our yesterdays have lighted foolsThe way to dusty death. Out, out, brief candle!Life’s but a walking shadow; a poor player,That struts and frets his hour upon the stage,And then is heard no more: it is a taleTold by an idiot, full of sound and fury,Signifying nothing. Shakespeare: Macbeth V/5 (1603-1605)*Holnap meg holnap, mászva így megyenEgy napról napra, míg kimért időnkLevánszorog a végső szótagig.Tegnapjaink is mind bolondokatKísértek a halál hamvgödrihez.Aludj ki, pisla fény! Az élet árny,Mely jár-kel, egy szegény komédiás,Ki egy óra hosszat tombol és dühöng,Azzal lelép s szava se hallatik,Mese, mit egy bolond beszél, teliHangos dagállyal, ám értelme nincs. Szász Károly fordítása (1863)**napról napra minden napunkapránként kicsinységbe csúszott lépésút az utolsó szótaggal bezárt időkapuján át a poros halálhoza múlt bolondok fénye ránkhisz bolondok vagyunk bolondok szemefényeparányiság tűnő árnyékunk az élet s feszengmint bohóc ideje színpadjánha hallja: nincs nevetésmeséje őrjöngés és nincs továbbSzabad-átköltésem (1979)ÁthallásKözépiskolai irodalomtanárom, Balog Imre emlékének.BÉRES DEZSŐJegyzetek 1) Puskin Sándor: Anyégin Eugén. Regény versekben (ford. Bérczy Károly; 1866) III. fejezet 31/11-12. Franklin, Bp. 1942: 73. 2) Roman Polański filmje: 1971, magyar szinkron: 1973. Hódmezővásárhelyen 1974. február 28-tól vetítették. 3) Szerb Antal: A világirodalom története. Révai, 1941: 347-348. 4) Shakespeare magyar kiadása ügyében előterjesztett jelentés. 1860. október 10. Arany János összes művei. XIII. k. Akadémiai, Bp. 1966: 339-343/575. 5) Radó Antal: A magyar műfordítás története 1772 – 1831. Révai, Bp. 1883: 3. 6) Bérczy i. m. 8; Szabó Ede: A műfordítás. Gondolat, Bp. 1968: 41-42. – Szabó Ede (1925–1985) műfordító, irodalomtörténész, irodalmi szerkesztő (Új Írás, Európa Kiadó).

16 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberÍrók a PusztánA hódmezővásárhelyi (és vásárhely-kutasi) „író–paraszt találkozó”Kilencven évvel ezelőtt érdekes eseményre került sor Hódmezővásárhelyen és a Pusztán, tehát a város határában. Neves írók, újságírók, ismert agrár-szakértők jöttek le az Alföldre, hogy a helyszínen tájékozódjanak a tanyai gazdatársadalom problémájáról, bújáról-bajáról. Az „író–paraszt találkozónak” elnevezett eseménynek meglátásom szerint volt egy helyi előzménye. 1935 elején egy cikkből az derült ki, hogy a „gazdaifjak vasárnapi nagygyűlésén megalakítják a Magyar Országos Gazdaifjúsági Egyesületet”. A „parasztifjak” országos kongresszusa január 13-án kezdődött Hódmezővásárhelyen. A szervezők (Simándi Béla aranyadhalmi tanító és mások mellett ifj. Gregus Máté) igen nagylétszámú résztvevőre számítottak. Az ország minden részéből jöttek az ifjak, hogy tanuljanak, ismerkedjenek egymással. Igen jeles előadók jelentek meg az eseményen: a Földművelésügyi Minisztériumot dr. Czvetkovics Ferenc miniszteri tanácsos, a Vallás- és Közoktatási Minisztériumot pedig dr. Nevelős Gyula osztálytanácsos képviselték. Ott volt még dr. Czettler Jenő egyetemi tanár, az országgyűlés alelnöke (Gregus Máté régi tisztelője), dr. Gesztelyi Nagy László kamarai elnök és még sokan mások.Január 13-án, vasárnap reggel érkezett meg a vendégek zöme és gazdag programmal fogadták őket. A betegen fekvő dr. Farkas Béla főispán levélben üdvözölte a vendégeket, és örömének adott hangot, hogy a kongresszuson a tanyai ifjúság olyan problémáival is foglalkoznak, mint az iskoláztatás kérdése vagy az egykézés. Végül Karasz Péter gazdaifjúsági elnök, a kongresszus fő szervezője fölolvasta a nyolc pontból álló határozati javaslatukat. Ebben egyebek mellett kérték az állami külterületi (tanyai) iskolák telefonnal való ellátását, ahol gazdasági szakképesítéssel is rendelkező tanítókat alkalmazzanak. Feliratban kérték a kormányt, hogy az összes gazdasági egyesületeket és köröket lássák el díjmentesen rádiókészülékekkel. Kérték azt is, hogy a téli hónapokban a mezőgazdasági szakiskolák keretében gazdasági tanfolyamokat szervezzenek és feliratban közölték a kormánnyal, hogy ellenzik a mezőgazdasági szakoktatás áthelyezését a földművelődésitől a kultuszminiszteri tárcához. A felolvasott javaslatokat a kongresszus „egyhangúlag magáévá tette”. A díszebéd után 14-én mindenki hazament – a problémák pedig ott maradtak, a tervezett Magyar Országos Gazdaifjúsági Egyesület sem alakult meg…Feltételezésem szerint ez a sikeresen megrendezett országos kongres -szus inspirálta Simándi Bélát arra, hogy le kellene hívni a fővárosból ismert írókat, újságírókat, hogy „ott személyes tapasztalatok alapján ismerjék meg a tanyai nép mai nehéz problémáit”. Sikerült megnyerni az ügynek dr. Soós István polgármestert és helyettesét, dr. Endrey Bélát, de támogatta azt a Gr. Bercsényi Miklós Bajtársi Egyesület elnöke, dr. Hollósy Antal ügyvéd, valamint a Gazdaifjak Egyesületének elnöke, Karasz Péter is.A korabeli lapokat átnézve úgy tűnik, hogy a tervezett találkozóról elsőként Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapja, a Szabadság számolt be, még július 7-én, majd augusztus 11-én. Mindkét cikkben ötletgazdaként Simándi Bélát nevezték meg. (A találkozó napján megjelent Tanyai Írásokban a tanító elárulta: „…álmatlan éjszakámon fogant meg az írók tanyalátogatásának gondolata…”) Bár több forrás alapján úgy tűnik, hogy az ötletgazda valóban Simándi Béla volt, ám Gregus Máté egyik unokája, Takács Sára, aki abban az időszakban Pósahalmon tartózkodott a nagyszüleinél, azt írja, hogy nagyapja az (1934. december 2-i) aranylakodalmuk után közölte vele, hogy „augusztusban az írókat találkozóra hívni szándékozik.” Mintegy negyven-ötven írót (köztük újságírót) tervezett meghívni. Arra is fölkészült a család, hogy náluk talán száz főre is kell majd főzni, hiszen a megérkező vendégeken kívül az őket elszállásoló gazdákat is vendégül kell látni. A szervezés munkájába bevonta Simándi Béla is. Azt már utólag nem lehet eldönteni, hogy valójában ki is volt a kezdeményező, mint ahogy azt sem, hogy Gregus és/vagy Simándi hány jeles személyiséget kért föl, hogy jöjjön le Hódmezővásárhelyre. Abban is nagy az összevisszaság, hogy ténylegesen hányan utaztak le Budapestről. Annyi bizonyos, hogy ötven főnél jóval kevesebben voltak. Az augusztus 18-i Vásárhelyi Reggeli Újság azt írta, hogy Simándi húsz írót és hírlapírót hívott meg a vásárhelykutasi pusztára. Mindazok számához, akik augusztus 25-én leszálltak a vonatról a kutasi állomáson, még hozzá kell adni azokat, akik csak hétfőn (pl. Buday György és Tomori Viola) vagy kedden (Matolcsy Mátyás) érkeztek meg, valamint a helyieket: Kun Bélát, Takács Ferenc országgyűlési képviselőt, Kiss Károly tanfelügyelőt, Pákozdy Ferencet, Paku Imrét és Kárász Józsefet. Állítólag meg volt még hívva, de nem tudott leutazni Móricz Zsigmond és Németh László (ők akkor éppen Erdélyben voltak), valamint Erdélyi József, és Tersánszky Józsi Jenő. Sértő Kálmán költő utólag azt állította, hogy együtt vonatozott le Hódmezővásárhelyre József Attilával, aki lehet, hogy a városba utazott, de a találkozón nem vett részt.Hódmezővásárhelyen a Vásárhelyi Reggeli Újság 1935. augusztus 18-i számában lehetett először olvasni arról, hogy egy hét múlva „magyar írók és újságírók tanyalátogatása” lesz Vásárhelyen. Ezzel kapcsolatban a lap újságírója, Fejérváry József úgy vélte, hogy „a tanyavilág népe […] maga a nemzetfenntartó erő”. A fővárosi vendégek augusztus 25-én kora reggel érkeztek meg Vásárhelykutasra, ahol a vasútállomáson Gregus Máté és Karasz Péter fogadta a vendégeket. (A Vásárhelyi Újság szerint a „fogadóbizottság” tagja volt még dr. Endrey Béla, dr. Gidófalvy Pál főispáni titkár, Takács Ferenc országgyűlési képviselő, Deli Lajos tanító és dr. Ivánka Zoltán, Kutas orvosa.) A Horthy Miklós Népházban várta őket a reggeli, részt vettek az istentiszteleten, illetve szentmisén, majd mindenki elkocsizott a számára kijelölt vendéglátó tanyára. VINCZE GÁBOR

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 17Este egy-egy közeli olvasókört látogattak meg, ahol élénk eszmecserét folytattak a gazdákkal.„A tanyai látogatás legnagyobb élménye mindenesetre a Gregus Mátéék 42 holdas mintagazdasága volt. – írja Simándy Pál a szeptember 1-i Szabadságban – Gyümölcserdő közepén áll a kedves kúria, ahonnan már az ifjabb Gregus Máté kormányozza a kis gazdaságot.” A hétfőn délelőtti látogatás végeztével a Gregus-család megebédeltette a budapesti vendégeket. Délután dr. Ivánka Zoltán a kutasi intézményeket (a gazdakör épületét, két szövetkezetet, tejfeldolgozót) mutatta be, majd értekezletet tartottak a népházban. Az írókat és újságírókat Endrey Béla, Lázár Dezső, a Gazdasági Egyesület alelnöke, és Kun Béla országgyűlési képviselő, laptulajdonos üdvözölte. Megnyitó beszédükben „a tanyavilág kérdéseiről, és mai nyomasztó helyzetéről” beszéltek. Ebben a témában dr. Hollósy Antal tartott elődást, melyhez többen hozzászóltak, egyebek mellett Nevelős Gyula, Féja Géza, Pákozdy Ferenc, Oláh György, Sértő Kálmán, valamint a helyiek közül Takács Ferenc és dr. Hódi András. (Simándy szerint az értekezlet rosszul sikerült, mert a „városi urak” és a „vendég írók egymással vitázó felszólalásokkal” elhasználták az rendelkezésre álló idő nagy részét.) A sok fölösleges vita után Gregus Máté „magvas előadását” „nagy figyelemmel hallgatták a jelenlevők”. Ő kemény hangú, terjedelmes beszédében („Ahogy mi parasztok látjuk a helyzetet”) ostorozta a kiegyezés utáni kormányok elhibázott nemzetiségi- és földbirtokpolitikáját, valamint az „uzsorakapitalizmust”. Bírálta az aktuális adópolitikát is, amely – szerinte – a parasztság tönkretevését eredményezi. Az élénk vita során – az egyik lap beszámoló szerint – arra jutottak a jelenlévők, hogy „Hódmezővásárhelyen a földbirtok egészséges megoszlása folytán osztályellentétekről beszélni nem lehet…” Akik hallgatták az öreg Gregus beszédét, azok közül kevesen értettek egyet ezzel a véleménnyel…Kedd délelőtt is zsúfolt program várt a vendégekre. Takács Ferenc elvitte őket a helyi gyárakba (Kokron, kaptafagyár, Majolikatelep stb.), és megmutatta a Serház téri ínséglakásokat – szembesítette a „toll embereit” a sanyarú valósággal, a nyomorral. Este a városháza közgyűlési termében irodalmi és előadói estet tartottak, melyen Karasz József szerint elég kevesen jelentek meg. Az estet Soós István polgármester nyitott meg. Beszédében hangsúlyozta, hogy „az írók a kultúrának, az igazi nemzeti egység megteremtésének harcosai”. Üdvözölte a vendégeket, és arra kérte őket, hogy „a vásárhelyi tanyákból elvitt impressziókat használják fel a kultúrtörekvések általánossá tételére…” Elsőként Matolcsy Mátyás közgazdász tartott magvas előadást. Felhívta a figyelmet az ország rossz birtokszerkezetére, és burkoltan ugyan, de új földosztást követelt. Ezután Illyés Gyula és Pákozdy Ferenc olvasott fel a verseiből. Az estet Nyisztor Zoltán előadása zárta. Végül fölszólalt Féja Géza és általános helyeslés közepette kijelentette: „Itt most eldőlt a vita, amely a nagy- és kisbirtok kérdése körül zajlott. Eldőlt – [és] pedig a kisbirtok javára.” A fővárosi nagy napilapok, mint például a liberális Pesti Hírlap és a szociáldemokrata Népszava egy sort sem írtak az eseményről. (Az utóbbi azért is furcsa, mivel a találkozó aktív résztvevője volt Takács Ferenc MSZDP-képviselő is.)Elsőként a szeptember 1-i Szabadságban Simándy Pál számolt be nagy beleéléssel az élményeiről, bár ő sem hallgatta el a problémákat. Felhívta a figyelmet arra, hogy nem csak a sikeres mintagazda, a sokak által irigyelt Gregus Máté és a hozzá hasonló gazdák világa a Puszta, hanem a törpebirtokosok és a szegénysorsú cselédeké is. Aznap a fővárosi baloldali Ujság-ban a szélsőliberális, urbánus publicista, Zsolt (Steiner) Béla foglalkozott a hódmezővásárhelyi látogatással. Gúnyosan azt írta, hogy „Ez a hódmezővásárhelyi látogatás a faluban csak a falukultuszt akarta elmélyíteni, a Dunába vizet akart önteni…” (Kétlem, hogy a belpesti Zsolt valaha is járt falun…)Egy héttel később, szeptember 8-án Nyisztor Zoltán kritikusan megjegyezte, hogy a hétfő délutáni kutasi értekezleten kiderült: „Az írók szakértelmével több baj volt. Nem nagyon ismerték meg a tarlót a legelőtől, s a szántás vagy vetés műveleteivel sem voltak tisztában. Naiv, gyerekes kérdések hangzottak el özönével…” Érzése szerint a három nap alatt két véglet csapott össze: „az idősebb generációnak az a mentalitása, mely a magyar bajokat és hibákat palástolni, kendőzni vagy szépíteni akarja” és az ifjabb nemzedék „lázas türelmetlensége”. Féja Géza a 15-i Szabadságban beszámolója végén kitért Zsolt Béla epés megjegyzésére, amit határozottan vis -szautasított. (Féja később is írt Kutasról a „Viharsarok” című szociográfiájában, de ebben „csak” Gregus Mátéval, a Gregus-birodalommal foglalkozott.) Ugyancsak a Szabadságban, szeptember 22-én Kovács Imre is megszólalt. Pesszimista hangulatú írása végén megjegyezte: „A magyar szellem képviselői odaálltak a föld népe mellé.” Az októberi Nyugatban Illyés Gyula csak szőrmentén foglalkozott a találkozóval, inkább a gazdák és a cselédek sanyarú helyzetével igyekezett bemutatni. A gazdákkal történt beszélgetés kapcsán azt írta, hogy „Akikkel itt beszéltem, nagyobbrészt módos gazdák voltak. S ilyeneket mondtak: csúnya világ lesz, ha mi elproletarizálódunk.” Végül a novemberi Válaszban Nagy Lajos igen sötét képet festett le a gazdák helyzetéről. Szerinte a kutasi „ankéton” jelenlévők nihilisták voltak, mert legjobban nekik mégis „a semmi tetszett”. Összefoglalva, elmondható, hogy az irodalom- és helytörténeti szempontból is jelentős „író-paraszt találkozó” a történelem viharában kikopott a közemlékezetből. A kommunista rendszerben sokáig „felejtésre ítéltetett”. Épp itt az ideje, hogy a 21. században újra felfedezzük ezt a jeles eseményt.GREGUS MÁTÉMINTAGAZDAFotó│Varga Lászlóné Gregus Mária

18 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberKezdem hát tanulmány-kötetemet egy magam-kitalálta, de másoktól vett szövegekkel dokumentált és argumentált gondolatfutammal (mely beágyazást olvasóim egyik könyvbéli tanulmányomban fellelik majd, tán jobb helyen is, mint ahol most áll).Miközben az évek alatt mind nagyobb számra rúgó Madáchtanulmányomat és reflexióktól áradó jegyzeteimet lapozgattam, erre a belső idézetre esett a választásom kezdésnek.Rengeteget!! írtak már Az ember tragédiájáról, s én, jelen kiadásra s annak bevezetőjére készülve, magam is mind több új értelmezést olvastam át a régebbi „nagyok” mellé – mi-tagadás, mindinkább veszítve a lendületből s a reményből, hogy írásaim egyáltalán mondhatnak-e még olyant olvasóiknak, ami frappáns, releváns, izgalmas – és eleddig NEM hangzott még el; nem íródott még le.Ösztönösen egy pár éve olvasott s triviális igazságértéke által magával ragadó Borges-szövegrészhez fordultam. „A szöveg behatárolt; a mű végtelen…” (egy hűtlenül elhagyott út újrafelfedezése) címet kapott 2023 őszi tanulmányom egy adott pontjához kapcsolódom:Hány Tragédia létezik tehát? Ahány olvasó; ahány olvasat…Így engedjenek meg egy rövid kitérőt Borgeshez és Pierre Ménard Don Quijotéjához. (E kitérő sajátos módot ad szeretett és nagyra becsült, hosszú időkön át vezetőnk, Andor Csaba megidézéséhez is; kérem, nézzék el itt ezt a gondolat-bozótost („cserjés”-t), talán nem lesz haszon nélkül való…) Egy korábbi tanulmányomban felhasználtam már – más gondolatmenetben – Borges e szövegének most ismét elővett részletét. (Ösztönző lehet e különleges novella – ha egyáltalán megnevezhető ekként – szövevényes, kalandos gondolati világát több irányban folytatni, értelmezni, elidőzni felette.) A hosszú, változatos, kiszámíthatatlan szöveg – számomra – legvelejénél álltam meg, s idéztem akkor is:„Cervantes és Ménard szövege szóról szóra azonos, csakhogy az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb. (Kétértelműbb, mondhatják ócsárlói; de a kétértelműség: gazdagság.)Revelációt jelent összevetni Ménard Don Quijotéját a Cervantesével. Az utóbbi azt írta például (Don Quijote, első rész, kilencedik fejezet):… az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen idő példája, a jövendő hírnöke.Tizenhetedik századi megfogalmazásban, Cervantes, a „laikus lángelme” megfogalmazásában ez a felsorolás pusztán csak a történelem retorikus magasztalása. Ménard viszont ezt írja:… az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen idő példája, a jövendő hírnöke.A történelem: az igazság anyja; az eszme meghökkentő. Ménard, William James kortársa, nem mint a valóság megismerését, hanem mint forrását határozza meg a történelmet. Számára nem az a történelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amiről azt tartjuk, hogy megtörtént….” ***Pár nap múlva jött a válaszlevél. Andor Csaba igen udvariasan korrigálta, kijavította kéziratomat, utalva rá, hogy „véletlenül” kétszer írtam le egymás után ugyanazt, Borgest idézve. Végre valami, amit ez a precíz, mindenre kiterjedő figyelmű ember, lám, „mégsem ismer” --, s örömmel és a legnagyobb tisztelettel felhívtam figyelmét Borges szándékosságára. A Don Quijote szövege – szó szerint – mindkét olvasatban, szándékosan, ugyanaz. Gondolatmenetét illetően azonban radikálisan más, az időközben eltelt évszázadok okán… E beékelést lezárva szerettem volna egyszersmind megemlékezni nagyszerű műhely-vezetőnkről (Madách Irodalmi Társaság) és Madách-tudásunk alapvetőjéről, Andor Csabáról, barátunkról.Hány Tragédia létezik tehát? Ahány olvasó; ahány olvasat……(mert) Mi a könyv, ha nem olvassák? Olyasvalami, amit még nem írtak meg. Az olvasással eszerint tehát nem újraírjuk a könyvet, hanem elérjük, hogy a könyv megíródjékvagy meg legyen írva – ezúttal az író közvetítése nélkül, úgy, hogy nincs ott senki,aki írná. Az olvasó nem hozzáadódik a könyvhöz, hanem alapvetően arra törekszik,hogy bármiféleszerző súlyától megszabadítsa, és végtelen könnyedsége – a gyorsaság,mellyel a könyvhöz közeledik (…) – új könnyedséget kölcsönöz a könyvnek,melynek immár nincs szerzője, mely megszabadult egy egész beleöntött élet terhétől,komolyságától, munkájától és súlyos szorongásaitól, attól az olykor rettenetesés mindig félelmetes tapasztalattól, melyet az olvasó eltöröl, és gondviselésszerűkönnyedségével semmisnek tekint. (M. Blanchot)A Hajnóczy-hagyaték munkálatainak átmeneti lezárását, szüneteltetését követően a 2023-as Petőfi- és Madách-év terveihez kezdtem: részben egymagamban, részben fiatal munkatársaimmal együtt.Egyetemi oktatói munkám (mely a kezdetekkor még a 19. század egy részét is magában foglalta, így Madách Tragédiájának tanítását is) megkezdésével körülbelül egyidőben lettem tagja a Balassagyarmat-Szeged kettős centrummal működő Madách Társaságnak. A tagság szegedi része többségében (az akkor még) Juhász Gyula Tanárképző Főiskola humán oktatói gárdájából került ki.Bevezető gondolatok egy (régi) – új Madách-kötethezVegyes a vegyes melléCSERJÉS KATALIN

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 19A Társaság vezetői Andor Csaba matematikus-könyvtártudósMadách-kutató és Bene Kálmán szegedi főiskolai tanár voltak: ők a Madách-archívum felépítői. (A Társaság mostani vezetője a nem kevésbé kiváló Bene Zoltán szépíró, irodalmár; Ő lépett édesapja nyomdokaiba, hasonló elkötelezettséggel). Avatott légkörbe kerültem, évről évre megvalósított konferenciákkal hol Szegeden, hol Észak-Magyarországon, hol Szlovákiában. Balassagyarmat, Sztregova, Csesztve voltak -- Szeged mellett -- fő centrumaink. A konferenciák anyagából, lektorálás után, kötetek készültek, majd a Madách-archívumba kerültek dolgozataink.Mint (leg)korábbi gimnáziumi oktató (példáim e tekintetben Láng István tanár úr és későbbi tanszékvezetőm, Grezsa Ferenc voltak, lehettek…) már évekkel korábban elköteleztem magam a klasszikus magyar irodalom nagyjainak átlelkesített tanórai megismertetésével (Arany, Petőfi, Vajda, a Nyugatosok etc.; s nem utolsósorban: Madách Imre). A Sztregovai Magányos nagy műve mint egyetemi oktatónak is központi jelentőségű témájává – nevelő erejűvé – vált. Egyszóval: Madách, akár valamivel később Hajnóczy Péter és Mednyánszky László, majd Krasznahorkai László, Dobai Péter és Bodor Ádám, illetve El Kazovszkij – mintegy átitatták gondolkodói világomat.Ha nem is minden esztendőben, de rendszeresen, elkötelezetten írtam tanulmányaimat a Társaság ülésszakaira, s azon igyekeztem, hogy sose ismételjem magamat. Ez egy jó darabig igen „könnyűnek” tűnt – a Nagy Mű, Az ember tragédiája új és új fogásokat kínált magán.Mivel elsősorban szövegelemzőnek, s nem irodalomtörténésznek érzem magam, és időközben a szövegek mellé felzárkózott számomra (hisz valaha grafikusnak készültem!) a képzőművészet is (Vajda Lajos, Csontváry, El Kazovszkij, Váli Dezső, Csáki Róbert, legújabban Anselm Kiefer munkássága) – e kettős csillagok alatt fogalmaztam évi „penzumaimat”, melyekből lassan szép csokor gyűlt össze. Aztán eljött egy esztendő, amikor úgy éreztem: a magam részéről mindent elmondtam már a Tragédiáról. Nem akartam korábbi gondolatfűzéseim valamely újraírásával folytatni munkámat a Társaságban, így pár évig néző-hallgató maradtam a tanácskozásokon. Ha válságba nem kerültem is, de elégedetlen voltam magammal. Úgy éreztem, csalárd módon elhagytam Madáchomat, elmém kiürült, tán az egész irodalom számára.S ekkor, szégyenemben, még egyszer, lassan, jegyzetelve, igen alaposan újraolvastam a drámai költeményt. Kétségeim a szoros olvasás, sorról sorra haladás, jegyzetelés során lendületbe s lelkesültségbe csaptak át: egy új, egy másik, egy eleddig nem ismert Tragédia állt előttem, számolhatatlan reflexióval, társművészeti párhuzammal, irodalomelméleti kapcsolhatósággal.Megint írni kezdtem…S azután már könnyedén, szinte maguktól záporoztak az ötletek; bizonyos értelemben – egy magyartanár és egyetemi oktató ötletei, aki korábban nap mint nap szembesült azzal, hogy tanítványai érdeklődő figyelemmel, sőt, akár élvezettel hallgatják a legkülönbözőbb helyeken és fórumokon megtartott sokszerű, téma-változatos előadásait, de KÉRDEZNI nem (vagy alig) kérdeznek, ami mintha azt sugallná, hogy nem sikerült érdeklődésüket, kíváncsiságukat, probléma-érzékenységüket a maguk mélységében felkelteni… Vagy ráhangolni személyiségüket, értelmüket a kérdezés (egyben: gondolkodás) nagy tudományára…Ettől kezdve, fenti felismerés birtokában, én kezdtem, meglehetős intenzitással -- kérdezni hallgatóimtól: párbeszédet kezdeményezni feltáratlan, eleddig észrevétlen szöveghelyek, problémák felől. A terep végtelennek tetszett (s tetszik most is). Ezek az alkalmak lettek aztán igazán hatékonyak, váltak gyakorta heuréka-élményt generáló, izgalmas, feltáró erejű közös megbeszélésekké, termékeny gondolkodássá; később kisebb-nagyobb, kiemelt helyszín- és minden protokoll nélküli pezsdítő kis-konferenciákká egymásba tolt székeken, padokon...Ezekből a – Madách most terítéken lévő nagy művéből származó – kérdésfelvetésekből megemlítek néhányat. Legtöbbet szóban megbeszéltük; néhány válasz-kísérletet megírtam én magam. Jó-néhány kérdés még gazdájára vár. A kérdések száma pedig – végtelen… Lássunk néhányat közülük! (Tanári tapasztalatom arra tanított, hogy amit kérdésként, megoldandó problémaként vetek fel hallgatóim előtt – jóval inspirálóbb, gondolkodásra, beavatkozásra, vitára ösztönzőbb, mint a folyamatos, szűnni nem akaró magánbeszéd. Szerencsés esetben izzó, szenvedélyes vita alakul ki, melynek során aztán kérdések (s esetleges megoldások) áradata indul meg: a nagy mű új-s-újabb oldalai, dilemmái, végtelen- és végtelenül izgalmas szöveg-szőttessé avagy szöveg-piramissá változtatva Madách klasszikus művét. Időközben pedig ifjú beszélgetőtársaim még a megértő mélyolvasásig is eljutnak, mintegy észrevétlenül… Nézzünk tehát néhány, csaknem találomra felvetett kérdést a számolhatatlanul sok lehetőség közül; sorrend most nincsen – azt majd az (elképzelt) remélt közös megbeszélés szüli!*-Miért öregszik meg Ádám álma során? Öregedni lehet, de meghalni nem? S vajon miért nem öregszik Éva? Miért marad mindvégig csábítóan szép és ifjú? Ádám a rémlátásokba öregszik bele. Eszerint Éva nem álmodna? Aluszik csupán Ádám oldala mellett, s hitvese csak bele-álmodja asszonyát a történetek kaleidoszkópjába? Ha így van – miért? S ha tévedek, s nincs így – hisz oly sokszor látjuk bölcsnek, eszesnek, sőt rafináltnak, talpraesettnek Évát – ekkor is Ádám álmodná őt oly sokfélének? Létezik-e válasz erre a kérdésre? s a többire?

20 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberAz ember tragédiája – mint nyitott mű; nyitott végű mű – „írható szöveg” a javából! Feladja a leckét a 21. századnak is…*-Másfelől. Mennyit lát Ádám, az álmodó hős a történelemből? Annyit, amennyit Lucifer kénye-kedve mutat neki? Amennyit Madách mutat hősének, s akkor itt az Író az Ördög szerepébe bújik? Vagy lát Ádám mindent (akár Borges az Alef-álomban), csak mi, néző-olvasók kapunk csupán injekcióstűnyi adagokat? Lucifer mindent megmutat, csakhogy a mindenből nem mindent, ízelítőt csupán… Így látásunk, értésünk kizárólag fogyatkozott lehet, szegmentális, felajzó, de ki nem elégítő…Mindebből máris jól látszik, hogy a Tragédiát „életre-halálra” kell „olvasni. Másként nem érdemes.” (Márai Sándor mondatát idéztem.)De folytassuk még kicsinyt a megkezdett kérdezősködést (melynek, már látszik, vége-hossza nincsen, nem lehet; a Tragédia valóban: „írható mű”, egyszersmind azonban kérdező aktusok sora is…)*-Emlékszik-e Ádám a megtett útra? S ha igen, miből tudhatjuk ezt? S a Paradicsomra emlékezik-e? És a kiűzetésre? Ha emlékszik útja állomásaira, örömeire, kudarcaira – okul-e belőlük, s ezt expressis verbis megtudjuk-e tőle?*-Melyik a Tragédia legrövidebb színe? Miért s mitől az,amelyik? Milyen értelmezést fűznénk mi magunk ehhez? Minden bizonnyal sokszorosan többfélét… Kérdő szöveggel állunk szemben, látni.*-S melyik a leghosszabb szín? És melyik a második leghosszabb? Mitől ezek; és miért ezek?*-Hány Prága-szín van Az ember tragédiájában (sic!)?*-Mely színben nem szólal meg Lucifer egyáltalán? Mi lehet az ok? S a következmény? Kell-e mindenen, minden mozzanaton gondolkodnia a Tragédia olvasójának? (igen; az elkötelezett, hiteles olvasónak – kell!)*-A Tragédia egy adott pontján mi az egyetlen megkérdőjelezhetetlen törvény, mely a Világ Urának tűnik? Hol ez a pont? Mi ez a törvény?*-Hányszor, mikor és miért akar meghalni Ádám a színek során? Mikor először? S mikor kerül legközelebb Ördögéhez?*-Lehetséges, hogy valaha Lucifer is Ádám volt; akként indult? Csillapíthatatlan, naiv, romantikus lázadó, ki fejjel ront minden falaknak? Lucifer mindent ismer már a világból – csupán az Ember elcsábításának kalandját nem! Azt most éli át először…*- A „mindegy” szó egyszeri, kétségbeesett, fájdalmas, esendő kimondása a Tragédia egyik csúcs-jelenetében.A feltett (s még fel nem tett, úgy tűnik, végtelen számú) kérdés java részére expressis verbis nincs válasz a Tragédiában (kérdő szöveg volna Madách nagy műve, nem válaszadó?). Nekünk magunknak kell meglelni a számunkra érvényes választ.„Nekünk magunknak kell végül a Présbe kényszerülnünk.Befejeznünk a mondatot.”Akárhogyan is: minden elolvasott szöveghez akaratlanul a bennünket foglalkoztató kérdések felől közelítünk. A szövegháló hirtelen fölnyílni látszik és magába fogad, hogy mindjárt aztán meg is vonja magát olvasójától. A szöveget rejtett emlékképek szabdalják, s egy-egy öntudatlan intertextus bármikor felbukkanhat, új, kalandos útra kormányozva olvasóját.Kezdjük magunkban a válaszadást a Prága-színek „számlálásával”, tanácsolom olvasóimnak! E kérdés eldönteni próbálása elvezethet bennünket a Nagy Mű talán legfontosabb, kevésbé emlegetett strukturális kérdéséhez…És: mi indukálja a színek ilyen -- és éppen ilyen – egymásra következését? Miért épp ezen történelmi pontok emeltetnek ki a felfoghatatlanul tág valóságból? Nyugodtan megíródhatna egy másik Tragédia, más történelmi gócpontokkal! Vagy ugyanezekkel, de másként; a korok más aspektusából… Egyenes és hurkolódó fonalak fonják a Tragédia íveit. Belépni az olvasásba; elfogadni a szöveg beszédmódját, vágásait; élő organizmusként fogni fel, miközben tudatosul bennünk az is, hogy a klasszikus szerkezeteket az Idő deformálja…Jelen prezentálandó, most végbe viendő tanulmány-író-, korrigáló s gyűjtő-munkám a fent említett válságnak, s e válság örömteljes feloldódásának terméke. Az igazán jó műben mintha a Világ maga szólalna meg.„Életre-halálra olvasni. Másként nem érdemes.” -- idézi fel számunkra Esterházy Péter Márai Sándor mondatát.Épp most volt múlóban a Madách-év, melynek során én, a Petőfi-témával („fekete Nap”) párhuzamosan, sokszor és sok helyütt adtam elő két állócsillagunkról, nemegyszer kiváló ifjú tanítványommal (mára irodalmár, pécsi doktorandusz), Hamvas Péterrel együtt. S bár az esztendőnek nem oly rég futottunk a végére – bennünket fenti tárgyakban még sok helyre hívnak… Petőfi örök; Madách Imre és nagy műve – csakúgy…Jelen kötet szerkesztésében, nyomdai munkálataiban — mint konzulensem, hajdani tanítványom nyújt örömteli segítséget: Kancsó János doktor, ki több korábbi munkám társ-szülője; előző, a Czirbusz Piroska Alapítvány támogatta, „Bajnok” címet viselő Hajnóczy-kötetem technikai-, gyakran gondolati segítője is Ő volt.Mindazonáltal a legtöbb segítséget Madách Imre, a Sztregovai Bölcs, az Oroszlánbarlang nagy magányosa – és ezerszínű, kaleidoszkópikus műve nyújtott…***„Estve, később éj” – zárjuk e szépséges, ökonomikus kijelentés-mondattal – szerzői utasítással, intertextuális nyommal – a sokszorosan nyitott mű, Madách Imre végtelenített, továbbírásra sarkalló művének mostani bevezetését...Da capo al fine!

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 211932-ben Sárospatakon, a Református Teológián karácsonyra diák antológiát adtak ki. Négy, tehetséges hallgatójuk 140 oldalon mutatkozott be, köztük egy elsőéves, vitéz Kárász József hódmezővásárhelyi hallgató. Három novellája olyan hatalmas fölháborodást váltott ki a református egyház köreiben, hogy azonnali hatállyal elbocsátották, sőt kitiltották minden hazai teológiai intézményből.Bátran állíthatjuk, író született. Jó író! A „Hull a jövendő”, a „Vén csontok a gáton” a hazai nyomort és kilátástalanságot ábrázolja, a „Legátus” a református egyház méltatlan szolgáiról szólt.Amikor megkerestek Sárospatakról, alig akartam hinni: megtaláltak, mert erről a kiadványról egész estés előadást tartottam néhány éve, s az internet megőrizte a hírt. Én lettem a kapocs a mához, a családhoz, a szülőhely felé.Nekem Kárász József kollégám volt a Németh László Városi Könyvtárban. 1975-ben ő friss nyugdíjasként tovább maradt kutatni a helytörténeti állományban, én friss diplomásként akkor kerültem a könyvtárba. Talán egy év is eltelt, mire dedikálás ürügyén meg mertem szólítani. Derűs. figyelmes, valóban egyházi feladatra alkalmas ember volt.Nefelejcs Kárász József sírjáraHEGYINÉ CSERNUS JUDITAz, hogy pár év alatt valami cinkos barátság alakult ki köztünk, életem nagy ajándéka. Józsi bácsi majdnem akkor született és halt meg, amikor apám. Nálunk Szabó Pál, Veres Péter, Sinka István, Kárász József, tehát a népi írók munkássága olyan természetes téma volt otthon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Apám egész életében Parasztpárti volt, halálakor már a párt megyei elnöke. Józsi bácsival fél szavakból értettük egymást. Mindketten kisemmizett nagygazda első generációs értelmiségi gyerekei voltunk. A hetvenes években Kárász József művei is megjelenhettek újra. Sokáig csak az íróasztal fiókjának írhatott, de számos sorstársa Szabó Magdától Kodolányiig, Németh Lászlótól Nemes Nagy Ágnesig pályatársak sora volt némaságra ítélve az ötvenes-hatvanas években.Vásárhely népe, a tanyák lakossága a téeszesítés miatt ebben az időben nagy létszámban talált megélhetést a helyi gyárakban. Kárász Józsefet gyakran hívták író-olvasó találkozókra a szocialista brigádok, hiszen amit írt, az ő életük, az ő keserves múltjuk volt. Kellet valaki, aki részleteket olvas fel a műveiből. Örömmel vállaltam. Évek múlva az özvegyétől hallottam: azt szerette Józsim, ha te olvasol a műveiből. A Sárospataki Református Teológia Akadémia Szenátusa először 2020. augusztus 27-i ülésén tárgyalt az 1932-ben megjelent „Korán sötétedik” antológia szerzői és a kötethez előszót író Szabó Zoltán professzor szimbolikus rehabilitálásának lehetőségéről és a kötet újra kiadásának tervéről.A Tiszántúli Református Egyházkerület Közgyűlése 2021. július 24-én jóváhagyta Kárász József, Nagy István és Szabó Zoltán rehabilitálását.A múlt évben kézhez kaptam a faximile kiadást, rajta átlósan nagy, piros betűkkel: „Rehabilitálva”. Emlékkönyv jellegét kiemelve, a kötetet a végén most mai tanulmányokkal egészítették ki.Egyszerre sír és ujjong a lelkem. Miért csak most, 90 év elteltével, s miért nem Józsi bácsi életében történt ez a rehabilitáció?Nagyon kevesen élünk már, akik ismerték Kárász Józsefet. És sajnos, ezt a hírt már a fia sem érhette meg.In memoriam Petróczi SándornéPetróczi Sándorné született Lázi Ilona (1943 – 2025) pedagógus, lektor.Öt évig általános iskolai tanár.Harminckét évig a Frankel Leó (1996-tól Eötvös József) Közgazdasági és Egészségügyi Szakközépiskola tanára.2010 és 2012 között, összesen tizenkét lapszámon át a Vásárhelyi Látóhatár helyismereti, irodalmi, művészeti folyóirat legintenzívebb időszakában volt a periodika nyelvi lektora. A szerkesztőség később is számíthatott a tanácsaira, konzultációkkal segítette a folyóirat munkáját.2025. május 6-án hunyt el.Optimista életszemlélete tanárként, kollégaként, barátként nagy hatással volt környezetére. Vallotta, s mindenkit arra bátorított:„Nem a tudásban van a boldogság, hanem a tudás megszerzésében.” (Edgar Allan Poe)Most a Vásárhelyi Látóhatár is ezzel a gondolattal búcsúzik Tőle. Köszönjük a meghitt, ugyanakkor gondolkodásra késztető diskurzusokat és a barátságát! Leginkább azt, hogy maga is hitt abban, s tett azért, hogy a tudáshoz vezető út – amint az ember is – boldog legyen.Benák KatalinFotó: egy osztálytalálkozó emlékképeHegyiné Csernus Judit könyvtáros ésKárász József író a könyvtár előcsarnokában.Fotó│ Dömötör Mihály, 1993

22 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberA konyhában álltam, és az északra néző ablakon keresztül néztem a véralmafán csivitelő cinkéket. Köztudott, hogy a konyhának nincs szüksége a nap melegére, a déli kitettségre, hiszen a főzéskor a tűzhely mellékesen befűt. Reggel és este, amikor a tűzhelyben még nem/már nem duruzsolt a tűz, nagynénémmel farönk keresztvágó fűrészes aprításával melegítettük be magunkat. Sokáig nem bámulhattam a fürge cinkéket, mert nagynéném kibillentett álmodozásomból. ‒ El kellene menni kenyérért! ‒ szólt és már adta is a házilag, szorgos kéz által készített bevásárló szatyort. (A szatyor kisebb zsák volt, amelyre gombok segítségével fogásnak megfelelő méretű, ~ 1,5 cm vastag, esztergályozott fakarikák csatlakoztak.) Igenemre szomorú mosoly volt a válasz. Kiléptem az orgona illattal telt udvara és hamarosan a napsütötte Felszabadulás utcán találtam magam. Igazi tavaszi zsongást csaptak a méhek a járda mellett sorakozó, virágzó vérszilvafákon (Prunus cerasifera). A természet mozgalmassága rám is lecsapott. Jókedvemben a szatyor alját kezembe véve elkezdtem azt forgatni. Közben dudorásztam, és élveztem, hogy forgás közben a fakarikák helyett csak egy elmosódott körcsíkot látok. Miközben átmentem a Felszabadulás utca másik oldalára, reccsenésre lettem figyelmes. Az egyik fakarika darabjai szemem előtt repültek szerte-széjjel. Szórakozottságomban nem vettem észre, hogy egy villanykaró van a járda közelében. A karó az ördög cimborája volt. A tavaszi fények eltompultak, én pedig a bevásárlást követően, a cipót hónom alá csapva őgyelgésbe kezdtem, húztam a hazaérkezés időpontját. Hiába, mert csak perceket nyertem, és csak elodáztam a kárbejelentést. A kenyér kivételekor nagynéném azonnal észrevette a fogó hiányát, amit feddés nélkül, rám nézéssel, enyhén összehúzott szájjal elkönyvelt. Megnyugodtam, mert többre számítottam. Ami késik nem múlik ‒ mondja a közmondás. Hát igen! Már majdnem kislisszoltam a konyhából, amikor nagynéném megszólalt: ‒ Tamás! Mennyi pénzt locsolkodtál össze húsvétkor? Még nem esett le nálam a 20 fillér, ezért sietve rávágtam: ‒ 22 Ft-ot. Nagynéném elgondolkodva szegezte rám kék szemeit, és nyugodtan, megnyugtatóan plauzibilis hangon megszólalt: ‒ Ki fogja futni az új fakarika esztergályozását. Puff! Jobban esett volna, ha leszid. De ez a zsebbevágó megoldás szíven csavart. Már a szemem előtt láttam, hogy a mester kezébe került az egyetlen, gondosan őrzött ezüst Kossuth ‒ 5 forintosom is. Bementem a szobába és kinyitottam a hálószoba ruhásszekrényét, és az ünneplő zakóm zsebéből szorongó szívvel kivettem a csörgő aprópénz. Bizonyosan jól felmelegedett a markomba zárt pénz, mire a másik kezemben az ép fakarikával a Malom utcára értem. A mesterre ‒ nagy örömömre ‒ várnom kellett. A pénz még mindig enyém volt! DOMOKOS TAMÁSA bevásárlószatyorA nagykapus Vata-féle ház jobb oldalaa Felszabadulás u. 20. sz. alatt1973-ban (ma Lázár u. 18.).A vérszilvafák helyét juhar- és akácfákfoglalták el. E házban nőtt fel/lakotttöbbek között a város Két Pro urbedíjasa, Kovács István és Borsos Annamária, valamint a város léthimnuszköltője, Szenti Ferenc.*A piknikus mester nemsokára bejött. A protokolláris köszöntést követően jött a kérdése: Mit szeretnél kisfiú? A kérdésére leblokkoltam, és csak néhány másodpercet követően nyögtem ki: ‒ Szeretném, ha el tetszene készíteni a fakarika párját. Talán tapintatos volt, ezért nem kérdezte meg tőlem, hogyan árvult el a fakarika. Persze, az is lehet, hogy kerülte az indifferens dolgokat. Nem várta meg a következő kérdésemet, mert gondolatolvasó volt, netán spórolt az idejével ‒ Huszonöt forint lesz. ‒ szólalt meg nesztori hangon. A dolog villámcsapásként ért. Hiszen nekem hiányzik 3 forintom. Kénytelen leszek kisebb karikát csináltatni. Ez ellen a plauzibilis megoldás ellen esztétikai ismereteim azonnal tiltakoztak. A mesternek nagy tapasztalata lehetett a metakommunikáció terén, mert engem megelőzve megkérdezte: ‒ Nincs huszonöt forintod? ‒ Nincs, nincs,…nincs! ‒ válaszoltam egyre gyengülő hangerővel. Néhány másodpercig a mester és az én fejemben is villámgyors fogócskát rendeztek a gondolatok. Ma már tudom, hogy a Malom utcai műhelyből a mester visszazuhant gyermekkorába, helyembe helyezte magát, és a financiális dolgokat félrevetve a szívére hallgatott: ‒ Kisfiú! Nincs semmi baj. Elkészítem a karikát. Nem az a 3 forint tesz engem gazdaggá. Milyen öröm öntött el, azt nem tudom elmondani. Amikor a mesterhez tartottam, fájt a szívem, hogy odalesz a locsolkodáskor kapott pénzem. Most hazafelé ballagva érzelmem ellentétébe csapott át. Öröm töltötte el a szívem, hogy helyre hoztam a hibám, és van egy új fakarikám. Már nem érdekelt a pénz elvesztése. A történet két dolgot örökre rögzített bennem: 1. Ha valamit elrontok, az én örömteli feladatom azt rendbe hozni. 2. A mestertől megtanultam, hogy a financiális dolgoknak időnként ellentmondhat a szív.Fotó: Domokos Tamás

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 23A tájékozódási futósport atyja 90 évesSzeptember 5-én, 90. születésnapján köszöntötte Hódmezővásárhely város vezetése Nagyillés Mihályt, a tájékozódási futósport megalapítóját, az egykori Frankel Leó Közgazdasági Technikum örökös igazgatóját, ahol ezentúl a kémiai előadóterem viseli a nevét.A Tájfutó Házban pedig a senior és mai tájfutók, kosarasok népes csapata fogadta az ünnepeltet. A megható együttlétet Székely Szabó Imréné Viktória szervezte. Köszönet érte.Felejthetetlen számomra, hogy résztvehettem, mint egykori diák, kedves tanárom születésnapi köszöntésén.A kezdetekre így emlékezem.A hódmezővásárhelyi Frankel Leó Közgazdasági Technikumnak – ma Eötvös József Szakgimnázium – 1957-61-ig voltam tanulója. Ezekre az évekre, tanáraimra, diáktársakra mindig nagy szeretettel gondolok. A tájfutással kapcsolatban is számtalan felejthetetlen élményre emlékszem. A tájékozódási futó élet 1958-ban kezdődött iskolánkban, melyet a fiatal, agilis tanár, Nagyillés Mihály szervezett, hozzánk csatlakoztatva a Bethlen Gábor Gimnázium tanulóit is. Tanárunk alig volt idősebb nálunk 8-10 évvel, később 28 éven át az iskola elismert igazgatójaként tevékenykedett.Akkor még fel sem fogtuk, hogy sporttörténelmet írunk és ennek már több mint 67 éve. Élénken él emlékezetemben, milyen lelkesen készültünk első pilisi túránkra. Hiszen van-e nagyobb öröm egy 15-16 éves serdülő számára, mint elszakadni az unott könyvtől, kiszabadulni az iskolapadból a szabad természetbe, nem beszélve az egyhangúnak tűnő sík Alföldről a hegyekbe, a vadregényes erdőkbe. NAGYILLÉS MIHÁLYA tájékozódási futósport megalapítója.Van-e nagyobb élmény a több kilométeres erdei gyaloglás után a megfáradt tizenéves számára, mint – szállás híján – galambpadláson a zizegő szalma és az illatos széna közt aludni? Vagy a csobogó tiszta forrásvízben felfrissíteni arcunkat, megmeríteni az ütött-kopott alumínium kulancsunkat, amiből a másnapra felmelegedett víz is jólesett a májkrémes kenyérre? Vagy van-e finomabb a vetyeháti erdőszélen, bográcsban főzött, szaftos paprikás krumlinál, aminek ízére ma is emlékszem? De felejthetetlen a Tisza-parti tájfutóverseny romantikája is. Évekig őriztem a „girbe-gurba” turistabotot, amit a fiúk törtek számunkra a gyaloglás megkön -nyítésére, és néha lovagiasan átvették tőlünk megviselt hátizsákunkat, és cipelték a hegyoldalon. Van-e kellemesebb, mint a rőt avarban, az őszi napfényt kihasználva sütkérezni, és csendben figyelni a kis sünt, miként csemegézik a lehullott vadalmából? Nagyillés tanár úr az utolsó falat szikkadt kenyerét, szalonnáját is megosztotta velünk, mert a többnapos gyalogtúrán, a szabad levegőn olyan étvágyunk lett, hogy mindent „felzabáltunk”.Igen hasznos volt ez a kezdeményezés, testi-lelki fejlődésünket elősegítette. Életre szóló barátságok, sőt szerelemek szövődtek. Leckét vettünk az együttlét közösségformáló erejéből, az egymás iránti elengedhetetlen toleranciából.A természet szeretete egész életemben megmaradt számomra. Unokámmal bebarangoltuk a Balaton környékét, a Mátrát, Szlovákiát. Ma az ő turistabotját őrzöm, amit Galyatetőn faragunk pihenés közben.Örömmel olvastam, még 2017-ben, hogy – Nagyillés Mihály – neve felkerült – „Akikre büszkék vagyunk” – Hódtói Sportcsarnok falára, mint a Tájékozódási Futó Egyesület Hódmezővásárhelyi magalapítója.Gratulálunk Igazgató Úr! – Köszönjük, hogy megszerettette velünk e szép sportágat, amit a múlt század közepe óta több ezren sikeresen, dijakat nyerve, vagy csak kedvtelésből művelnek és jól tájékozódnak az élet TEREPÉN.A elkövetkező évekre is kívánunk – Miskának, Misi bácsinak – további jó egészséget, és töretlen munkakedvet a tájfutó sport megalapítójának kiemelkedő tevékenységéért. Bálint JánosnéVÁSÁRHELYI KUPA, MÁRTÉLY 1982Díjátadó Nagyillés Mihály, a versenybíróság elnöke.TÁJFUTÓ TALÁLKOZÓ 40. ÉVFORDULÓEmlékverseny rajtja, 1998.Fotó: Nagyillés Mihály archívumaMEGYEI TERMÉSZETJÁRÓ VERSENY1966. Frankel természetjáró versenyzőkNagyillés Mihály (balról a második)

24 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberPéter László azt írta: „nem szeretném, ha Koltai János messze tekintő álma feledésbe merülne. Ha holnap nem valósulhat is meg, holnapután bizonyára. Videant consules!”Azóta is lelkesen beszélgetünk arról, miként lehetne létrehozni és fenntartani egy Németh László Színházat.Németh László színházaKoltai János színművész, filmrendező gondolataA Koltai művész úr által összegyűjtött, és rendelkezésünkre bocsátott szemelvényekből gondolatébresztőül álljon itt néhány, bizakodva, hogy megérint valakit a nemes ügy.A teljes anyag folyóiratunk honlapján https://vasarhelyilatohatar.hu olvasható.Németh László: Széchenyi című drámáját Koltai János főszereplésével a Madách Színház mutatta be. A közönség soraiban több vásárhelyi és szegedi néző is megjelent. A Vasárnapi Hírek 2000. november 18-i száma a frenetikus sikert aratott darabról azt írta: „Koltai bölcs Széchenyit alakít a Madáchban…Feltételezem: az 1957-es májusi premieren már-már politikai tüntetésként robbant Németh László Széchenyije a Madách Színházban. A nézők döbbent csendben figyelhették a dráma politikai vonatkozásait. [...] Mára az „aktuálpolitika” kiszállt a dráma mögül. Maradt Széchenyi, az érzékeny, a mindenre fogékony intellektuel, aki túlságosan is moralista volt ahhoz, hogy politizáljon; és mégis politizált.”Tizenöt évvel később, a Vásárhelyi Látóhatár 2015/4. számában jelent meg egy gondolatébresztő írás dr. Péter László (1926–2019) professzor tollából Koltai János színművész azon elképzelése alapján, miszerint Németh László Színházat hozna létre.KOLTAI JÁNOSJászai Mari-díjas színművész, filmrendező, díszlettervező és képzőművész1935. június 8-án Budapesten született.Tanulmányai:Képzőművészeti Főiskola 1959Színház- és Filmművészeti Főiskola 1963Művészi pályájának főbb állomásai:1963 és 1965 között a Szegedi Nemzeti Színház1965-től a Madách Színház tagjaA Budapest Filmstúdió és a Balázs Béla Filmstúdió munkatársa.Jelentős színpadi szerepei mellett filmművészeti munkássága is elismert.1976-ban kapta meg a Jászai MaridíjatForrás:https://madachszinhaz.hu/munkatars/koltai-janosFotó│Szalay Zoltán│1971A fölvétel a Magyar Rádió 1-es stúdiójában készült, a Madách Színház vendégjátéka, Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely című drámája rádióváltozatának felvételekor. Forrás│Fortepan. Képszám│147 526

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 25Ma száz éve, 1901. április 18-án született Németh László, a ma esti előadással őrá emlékezünk, az előadást neki ajánljuk.Engedjék meg, hogy egy pillanatkép erejéig felvillantsam Önöknek Németh László és a színház kapcsolatának nem mindig boldogságot sugárzó képét s amely képnek a hatása a mai helyzetben, bennünk, akik a színházat nem csupán formai divatbemutatók és a mindenáron szórakoztatás fórumának tekintjük, bennünk újra és újra fájdalmas húrokat pendít meg.Örülnünk kell, és örülünk is, hogy itt lehetünk, ám fölöttünk ott a Demoklész kardja – hány százalékos a ház, mint legfőbb értékmérő – ez is egyfajta betiltás, műsorról levétel, de már a gazdasági önérdek korszerű palástját ölti magára – ez is, az is a minőség igényével bíró és még azt kereső néző – és ez a fontosabb – megkárosítása.A jobbra, a magasba jutni akaró ember szellemén tett kártétel!Németh László levele Timár Józsefhez (1902-1960):„Kedves barátom, mintha ma lett volna, úgy emlékszem a pillanatra, amikor mintegy húsz éve, egy őszi délelőttön a Nemzeti Színház akkori igazgatója bekísért az Andrássy úti Kamaraszínház elsötétített nézőterére.A színpadon egy fiatal férfi s egy sokkal fiatalabb lány beszélgetett – utcai ruhában, színfalak nem voltak, tán egy-két szék, asztal jelezte a szituációt.„Az írás, mint szépség.Mindenki azzal repül,amivel tud.Az én szárnyam a betű volt,ebben bomlottak ki gondolataim, ebben tisztultak fel érzéseim.Ezért kell, hogy magasba maradjak, magasabbra jussak, most isírnom, midőn az írás nem közléstöbbé, ahogy sosem voltcsak az.”Németh László: Utolsó széttekintés NÉMETH LÁSZLÓKossuth-díjas író(1901 – 1975)Vásárhely posztumusz díszpolgára1932-ben adta ki a Tanú című folyóiratátElső színházi bemutatója 1938-ban volt1945-től 1948 decemberéig a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Főgimnázium és Református Leánygimnáziumban tanítottAz írás ördöge című drámáját a Szegedi Nemzeti Színház 1970. február 6-án Hódmezõvásárhelyen, majd február 7-én Szegeden mutatta be.„Történelmi drámáiban az igazságkereső hőst állítja szembekorának kicsinyességével, értetlenségével, valamint önnön emberi gyengeségével, s a „bukvagyőző hős” sorsában egyszerreábrázolja az eszme diadalát éshordozójának megtöretését...”Forrás:http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Nemeth.htmhttp://virtualis.sk-szeged.hu/kiallitas/nemeth/iras.htmlKovács István:Hódmezővásárhelyi életrajzi kalauz. 2015Fotó│Fortepan/NL Társaság Képszám│115 400Engem, ahogy szavaitokat hallgattam, egyre mélyebb megindultság fogott el, amelyet alig tudtam eltitkolni szomszédaim előtt. Olyan csoda volt ez, hogy amit az én kuckómban szavakba buktam, azt két fiatal test magára s magába veszi, s ilyen szép-komolyan próbálja életté alakítani.Milyen nagyszerű dolog a drámaírás – gondoltam – könnyeimet nyelve. Nem tudtam, hogy a drámaírói pálya legszebb élményén túl vagyok már, mert azután a próba után nagy, meleg remény buzgott föl bennem, hogy talán mégis csak össze lehet kapcsolni dolgozószobámat azzal a gyanakvással figyelt, írónak akkoriban nem sok jót ígérő hellyel: a színházzal.Akkoriban született meg a tervem, hogy darabjaimat – Németh László színháza címen bő utasításokkal, dramaturgiai eszmefuttatásokkal, mintegy papírszínpadon, folyóiratban adom ki. Nem túlságosan kétségbeesett, eleve lemondó ez a terv? – gondoltam.Hátha mégiscsak meg lehet hódítani egy valóságos színházat, élő kamaraegyüttest ennek a tervnek. Mint ahogy Pirandellónak megvolt a színháza Rómában, vagy (ahogy most hallom) Bertolt Brechtnek Németországban). Miért fulladt kudarcba ez az álom? – messze vezetne kibogozni... Kár!De még mindig az én sorsom csillaga volt szerencsésebb, nekem meg – maradt a tollam: szánthattam vele, még jó ideig regényeket, tanulmányokat...De mi veszhetett el a fiatal férfiból (hogy a lányról ne is beszéljünk), aki azon a délelőttön olyan meggyőzően mondta, amit én a legszemélyesebb ügyemnek éreztem.S most itt ülünk egymással szemben, mint egykori szerelmesek a híres Vajdaversben – gondoltam –, amikor az elmúlt őszön, épp a Széchenyi-bemutató terve tizenöt – húsz év után megint ös -szehozott bennünket.A meghatottság mosolyán át valóban a veszteségeink nézhették egymást. Én elvesztettem mindazt a tapasztalatot, amit egy drámaíró csak a színpaddal való kapcsolat közben szerezhet meg, te a nagy szerepek sorát, amely rokon vívódások átélésében segít valódi méreteidre nőni.Hogy fog sikerülni az a kései találkozó?”Koltai János gyűjteményéből összeállította:Benák Katalin

26 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberORMOS RÉKAÜres oltárBelehazudtam magam egy mesébe,egy aranyozott, kietlen édenbe,ahol rózsák nőttek az ajkamról,de tövisük a nyelvembe mart.Megtanultam szeretni úgy,ahogy a templomokban imádkoznak:lehajtott fejjel, üres kézzel,csak hogy te áldásnak higgy.Magamra húztam a szerelmet,mint egy szoros ruhát,szorított, fojtott, tépett,de te azt mondtad: „olyan szép vagy így.”Láttad-e már a mosolyt,ami nem arcra született,hanem odaerőszakolta magát,hogy ne kelljen kérdezned?Tüzet gyújtottam magamban,hogy ne fázz, hogy fényben élj,de én voltam a kanóc,és te csak nézted, ahogy égek.Most hamu vagyok, üres oltár,egy égő szív árnyéka,és te még mindig azt hiszed,hogy érted gyúltam lángra.LELKES ISTVÁNCsók, Karácsony előttMegkóstolsz… Mint karácsonyi tésztát: ajkaim ízleled, kifinomult ízek mestere. Te… tudva célját,mit senki könyvből még meg nem tanult,s mit nem nyújthat, csak a tapasztalat,– nem a priori – bölcs tapasztalás!Újra és újra próbáld hát magad: kóstolj meg megint… nincs módszere más!Ízlelj!... Még… még! Ugyan mi hiányzik?Ízesítő só?... Ha könnyben ázikkét szemed, könnyeket ajkam szárít!Nem a só hát!... Nem a részegítő szesz!...Már csordul is… ízekhez Te értesz:csorgó, lágy mézeddel édesítesz!BENÁK KATALIN │Karácsony│2009

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 27Nagyívű történetekInterjú B. Nagy Ervin animációs filmrendezővelB. NAGY ERVINANIMÁCIÓS FILMRENDEZŐFotó│MMA MMKI│ Sándor EmeseTanulmányai, ösztöndíjai:1989-1997 – József Attila Általános Iskola, Hódmezővásárhely1997-2001 – Bethlen Gábor Református Gimnázium, Hódmezővásárhely2001-2002 – Pannónia Filmstúdió, fázisrajzolói tanfolyam, Budapest2002-2004 – Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, angol-rajz szakirány, Szeged2005-2011 – Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, animáció szakirány, Budapest2008-2009 – Animation Sans Frontieres nemzetközi workshop, Párizs, Viborg, Baden-Würtenberg, Budapest2008 – Cartoon Network nyári internship, London2017-2025 – Metropolitan Egyetem, animáció szakirány, óraadó tanár2020-2023 – Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjasaFőbb munkái:2011-2017 „Luther Márton élete” - rajzfilmsorozat / modellap-rajzoló (rendező: Richly Zsolt)2014-2023 - „Bab Berci kalandjai” - Lázár Ervin meseregényének adaptációja / animációs supervisor (rendező: Kovács Márton)2016-2025 - „Cserebogarak - Animációs történetek magyar bajnokokról” - rajzfilmsorozat / író-rendező2021-2024 - „Jegybanki legendák” - rajzfilmsorozat a Magyar Nemzeti Bank nagy alakjairól / rendező2025 - „Nagyjankról - Hunyadi János és Mátyás” - ifjúsági könyvsorozat az Országház Kiadótól / illusztrátorAz animáció világa nemcsak technikai tudást, hanem kivételes történetmesélő készséget is követel. B. Nagy Ervin, a Cserebogarak című animációs sorozat rendezője olyan alkotó, aki mindkettőt birtokolja. A Hódmezővásárhelyről indult rendezővel április 16-án beszélgettünk a kezdetekről, gyermekkori rajzokról, zenei dramaturgiáról és az MI jövőjéről.Milyen út vezetett az animációig?Gyerekkoromban a négy évvel idősebb bátyámmal rengeteget rajzoltunk. Ő lökött el talán először ebbe az irányba. Imádtuk a Fehérlófia, az Idő urai, a Macskafogó és az Egri csillagok filmeket. Ezek hatására Playmobil figurákkal játszottuk el az ostromokat, majd lerajzoltuk őket. Azt hiszem, ez volt az első igazi animációs iskola.Közben részt vettem egy Pannónia Filmstúdiós nyári táborban is, ami megerősítette bennem: ezt akarom csinálni.Gimnáziumban egy osztálytársam mondta, hogy van egy animáció szak az Iparművészeti Egyetemen. Ötödszöri jelentkezésre vettek fel. Hogyan született meg a Cserebogarak sorozat ötlete?Az egyetemen láttam egy dokumentumfilmet Egerszegi Krisztináról. Nagyon megfogott, mennyi munka és kitartás van egy-egy olimpiai felkészülés mögött. Arra gondoltam: mi lenne, ha ezt animációval, rövid, mégis üzenetértékű epizódokkal mesélnénk el gyerekeknek?Mi inspirálta a sorozat hangulatát?Az inspiráció, hogy bemutassam az olimpikonjaink gyerekkori történetét, hogyan, milyen nehézségek árán jutottak el az olimpiai aranyig. A Beatlest hallgattam, és rájöttem: nem kell hosszú idő ahhoz, hogy valami hatásos legyen. A Cserebogarak zenei dramaturgiájában is ez vezetett. Emellett, ha egy 1930-as években játszódó sportoló gyerekkorát kellett megrajzolnunk, akkor nagymamám gyerekkorából való családi fotói segítettek elképzelni a korabeli öltözködést, hangulatot.Volt kedves visszajelzés vagy baki, amit megosztanál?Egyszer az apukám szólt, hogy a Kárpáti Rudolfról szóló epizódban hiányzik a hegedűkről a húrláb. Egy apró részlet, de fontos: a hitelesség a műfaj alapja.Mit gondolsz az MI lehetőségeiről az animációban?Jelenleg még eszközként tekintek rá, nem mesélőtársként. Ha okosan használjuk, gyorsítja a gyártást. De a lélek, a ritmus, az irónia még mindig az ember kezében van.Mi az a szakterület, ami most különösen foglalkoztat?A gyermekek és fiatalok vizuális nevelése. A sorozatot inspirációként néztétek meg a gyerekekkel nálatok is. Ez mindent elmond arról, miért érdemes csinálni.Milyen terveid vannak a jövőre nézve?Jelenleg a Cserebogarak sorozat újabb epizódjait készítjük elő, két újabb részt a 2025-ös KAFF-on is be fogunk mutatni. Későbbi terveim közt szerepel a Borzkirály című saját animációs projekt, vagy Zsoldos Péter „A Viking visszatér” című sci-fi robinzonádja, amelyek teljesen más hangvételt üthetnek majd meg.Bende Roland„Amikor meghallgattam a Beatles legnagyobb slágereit, meglepődve tapasztaltam, hogy a legepikusabb számaik csupán 2-3 percesek. Az animációs munkáinkban is hasonló tömörítéssel próbálkozom összerakni a nagyívű történeteket a szűkös játékidő alatt.”B. Nagy ErvinB. Nagy Ervin animációs filmrendező a vásárhelyi iskolák padjaiból kikerülve nagyívű pályát futott be az animációs filmművészetben. Alkotói munkásságát több díjjal is elismerték, mint a - Kecskeméti Animációs Filmfesztiál Junior zsűri díja, közönségdíja és legjobbképi formanyelv díja, - Primanima Nemzetközi Animációs Filmfesztivál közönségdíja alegnépszerűbb magyar gyerekfilmnek, - Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivál díja a legjobb magyar gyerekfilmnek - New York International Children's FilmFestival, Kid Flix 2 Touring program.

28 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberAnimáció és élményfestésBende Roland autodidakta módon sajátította el a festés alapjait, majd aMagyar Rajzfilmstúdió animációs képzését elvégezve új lehetőségek tárultak fel előtte. Művészi kibontakozásának fontos állomása a Németh LászlóVárosi Könyvtárban rendezett első kiállítása. Ma már nemcsak alkot, hanem digitális illusztrálást és élményfestészetet is oktat.Milyen előzmények után született meg az elhatározása, hogy pályát változtat, s a digitális és tradicionális művészi kifejezés felé fordul?Gyermekként, mikor rossz idő volt, én inkább rajzolgattam. Később pedig a sport határozta meg az életemet. 35 éves voltam, családalapítás után, amikor erősen érdeklődni kezdtem a művészet iránt, melyet az internet tett lehetővé. Főként Michael James Smith érdekelt, aki már szinte hiperrealisztikus képeket festett. Majd Andrew Tischler nyűgözött le. Ő inspirált legjobban arra, hogy fessek. Gyakorlatilag autodidakta módon sajátítottam el a festés technikai alapjait, amit a mai napig tökéletesítek. Mindig önállóan festettem. Gyermek voltam még, amikor megnézte Erdős Péter festőművész a rajzaimat. Azt mondta, nem kell belenyúlni. Elképzelhető, hogy már akkor látta a saját stílusom, vonalvezetésem gyökereit.Később munka mellett festettem. Hosszú út vezetett addig, hogy ma már csak ezzel foglalkozhassak.Elvégzett egy grafikusi képzést. Milyen hatással volt Önre?Amikor elkezdtem a grafikusi képzést, arra gondoltam, hogy tetoválni fogok. Korábban Németországban és Ausztriában dolgoztam. Vissza szerettem volna menni, mert volt ott egy tetováló művész, aki támogatott volna ebben. Közben másfelé terelődött az életem, a szakmai érdeklődésem. Egyre jobban megfogalmazódott bennem, hogy a grafikával foglalkozzam, mely a logók tervezésén, s a dizájnon túlmutat. Rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel az animáció, a figurális ábrázolás, mint amit valaha is gondoltam, melyet a Magyar Rajzfilmstúdióban sajátíthattam el Sikur Mihály animációsfilm-rendező és grafikustól. Nagyon jó volt ez a közeg, igazán inspirálóan hatott, mert olyan emberekkel voltam körbevéve, mint Martsa Piroska animációs mozdulattervező, szobrász-restaurátor művész, rajztanár, műteremvezető, mely nagy érdeklődést váltott ki belőlem. 2024-ben végeztem el az animációs képzést, majd óraadóként jómagam is – ugyanitt, a Magyar Rajzfilmstúdióban – oktathatom a grafikus programokat. Emellett a „Stabil tudás” online iskolában digitális illusztrálást tanítok. Jelenleg e két helyen oktatok, s mellette festek.Jelenleg milyen animációval foglalkozik?Damota projekt, ami gyermekdalokra mozgó ábrázolás, mely alapján a gyerekek végezhetik a gyakorlatokat, miközben a mozgásukban korlátozott gyermekeknek is segít. Közösségformáló is egyben.A másik ígéretes projekt Fehér József: A tündérek kelyhe című gyermekkönyvének animációs feldolgozása. Most van a forgatókönyv, karaktertervezés, adaptáció folyamata.A digitális és élményfestészet megjelenése mennyire talál befogadásra?Digitális illusztrátor programmal nagyon szép munkákat lehet készíteni, melynek elsajátítását AI oktatóvideók segítik. Ezek mellett élményfestést is szervezek, ahol tradicionális festéssel ismerkednek meg a hallgatók. Nem rajzolok meg előre semmit, csak felvázolom a témát, és az ecsetkezelést mutatom meg, melynek eredményeként kialakul egy szabad, lendületes stílus.Igen népszerűek, mert az esztétikai élmény mellett viszonylag gyorsan önbizalmat ad az alkotóknak.Valamikor egy élet kellett ahhoz, hogy ilyen nagyívű pályát tudjon valaki bejárni. Felmerül a kérdés: hogyan tovább? Milyen példaképek motiválják?Az animáció és festés területén tudom leginkább megvalósítani önmagamat. Nagyszerű az, amikor egy rövid, pár perces animációval sikerül ábrázolni pl. egy labdarúgó-mérkőzés kilencven percét, amikor a játék első pillanatától folyamatosan emelkedik a feszültség játékosban és nézőben egyaránt, mely egy-egy gól esetén mérhetetlen örömujjongásban tör ki, amit már csak a min-„Számomra a kreativitás szabadság. Nem az számít, milyen eszközzel dolgozom, hanem az, hogy őszintén jön belőlem.”Bende RolandBENDE ROLANDDIGITÁLIS ILLUSZTRÁTOR

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 29dent eldöntő gól hálóba érkezése tud felülmúlni a végső győzelem elérése pillanatában, ami elemi erővel robban a megemelkedett adrenalin, örömélmény vagy épp bukás hatására. Ezt jeleníti meg az Egy szurkoló napja című animációm is, melyet szeretnék teljessé tenni. Ez kifejezetten a saját munkám.Mindenképpen nagy hatást gyakorolnak rám a kiemelkedő teljesítményt nyújtó emberek. Ilyen Sir Alex Ferguson labradúgó, a Manchester United csapatának volt edzője, aki át tudta adni a játékosoknak azt a mérhetetlen hitet, hogy képesek győzni. Számomra ez a motiváció lenyűgöző. Egy bizonyos 1999 bajnokok ligája döntő Manchester United vs. Bayern München meccsről szeretnék egy animációt készíteni, amelyben drámai körülmények között győzelmet aratott az utolsó percekben a manchesteri csapat. Beszélne Tornyai János festőművész és az Ön különleges kapcsolatáról?2024-ben, egy családfakutatás eredményeként kiderült, hogy Tornyai János (1869-1936) festőművész rokonságába tartozik a családom. Nagy meglepetés volt számomra. Többen kérdezik azóta is, hogy mit jelent ez nekem, mennyire kötelez Tornyai, a nagy vásárhelyi művész neve.Nem érzek terhet, mert nem azért festek, s nem azért vagyok ott, ahol vagyok, hogy a felmenőim között van Tornyai, az alföldi iskola kiváló festője. De el kell mondanom, nagyon büszke vagyok rá! Olyan ez, mintha most tudtam volna meg, hogy miért is csinálom ezt az egészet. Inkább lendületet ad. Sokszor amikor befelé fordulok, festek, érzem azt, mintha a kezeimen keresztül szólna hozzám: – Itt vagyok, most már mutasd meg a kezeidet! Úgy érzem, választ kaptam arra, hogy miért ragaszkodtam ezekhez a régi képekhez, amiket festettem, mármint ehhez az ábrázolási módhoz. Nem tudok másként festeni, csak így. Benák KatalinFotó│Bende archívumBENDE ROLAND│AZ ÚTKilépés a belső sötétségből, az újrakezdés festői ábrázolása50 x 70 cm │ olaj, hordozó farostlemezBENDE ROLAND│REMÉNYÖnarckép szimbolikus sólyommal, amely üzenetet hoz az ablakban70 x 50 cm │olaj, hordozó farostlemez

30 Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 decemberA Mártély környéki érintetlen, idilli tájat, így Körtvélyest, Atkát, a mindszenti Ányást vagy a Tisza más részeit is bejárta, vázlat vagy fotó formájában megörökítette, később műtermi közegében megfestette. Különösen kedvelte az esti fényeket, a naplemente-közeli állapotokat – a táj elmúló hangulatait. A derűs színekkel festett idilli, lírai tájain gyakran egy-egy fa szinte antropomorfizált lényként jelenik meg, így a Téli csönd Mártélyon című (1997), vagy a Körtvélyesi kikötő (2015) és a Mártélyi fűzfák (1994) című, korábbi Őszi Tárlatokon is szerepelt alkotásain. A tájban tett gyakori sétái eredményeképp komoly fotóarchívummá nőtt az átalakuló tanyavilágot és a benne élőket, valamint az általa ezerarcúnak nevezett, örökké változó és megújuló természeti környezetet megörökítő fotóinak sora.A természet szeretete ihlette tájábrázolásokon kívül számos tematikai műfajban otthonosan mozgott Erdős Péter, portrékat és enteriőröket is készített. Csendéletei között pedig kuriózumnak számítanak a szerkezetes, a formahatárokat vastag, határozott kontúrvonalakkal elválasztó szűkített képkivágatú, egymást metsző, kitakaró tárgycsoportokat ábrázoló kerámiacsendéletei, melyek mind technikájukat, mint formanyelvüket tekintve markánsan különböznek a többi táblaképétől. Ezek a művek, csakúgy, mint kerámiaedényei, mutatják az alkotó kísérletező, az új és a megújulás iránt nyitott attitűdjét is. Friss, lendületesen megfestett akvarellképei, melyek közül az utóbbi évek Őszi Tárlatain is láthattunk egyegy alkotást, szintén a felszabadult, kísérletező kedvű művészt mutatják.Bronzból vagy rézdomborítással készített domborműportréi számos vásárhelyi intézményben megtekinthetők, melyek közül kiemelkedik a városháza földszinti előcsarnokában az 1976-ban készült Vásárhelyi testamentum című nagyméretű domborműve: 17 jeles vásárhelyi kötődésű személyt és 7 olyan szimbólumot mutat be, mely a városra és a környékre jellemző. Egy másik kiemelkedő murális alkotása az 1982-ben a fábiánsebestyéni házasságkötő terembe készült Évszakok – nemzedékek című pannó, mely a házasélet szakaszait metaforikusan ábrázoló kompozíció.Erdős Péter munkásságának esszenciája azonban a tájképeiben keresendő, melyek hűen tükrözik a természetben mindig otthonosan mozgó festő kedves jellemét és mély humánumát. Ezt szem előtt tartva rendezte meg a Tornyai János Múzeum saját gyűjteményi anyagából és a családnál őrzött hagyatékból válogatva az emlékkiállítást, mely nemcsak az alkotó emléke előtt tiszteleg, hanem mérföldkő lehet a még feldolgozásra váró életmű megítélésében, értékelésében is.A 20. század második felének és az ezredforduló óta eltelt évtizedek vásárhelyi művészetének jól ismert alkotója, Erdős Péter festőművész munkássága és emléke előtt tisztelegve rendezett kiállítást 2025. május 17. és augusztus 20. között az Alföldi Galéria. A tárlat a gazdag életműnek csak töredékét mutatja be, mégis magában foglalja annak legfőbb sajátosságait; szerencsésen együtt láttatja az alkotó különböző periódusokban készült műveit, valamint bemutatja Erdős alkotói sokrétűségét tematikai műfajok és technikai eljárások mentén is.Erdős Péter már az első Vásárhelyi Őszi Tárlaton is szerepelt fiatalkori Önarcképével, mely a kiállítás egyik legkorábbi, 1954-ben készült darabja. Ekkor még mindössze 16 éves volt, de képzőművész szülők gyermekeként otthonosan mozgott a múzeumi közegben, ún. „múzeumi gyerökként” nőtt fel a később szintén művészi pályát választott Hézső Ferenccel, akihez élete végéig tartó szoros barátság fűzte. Erdős visszaemlékezése szerint az Őszi Tárlatok indulása idején a múzeumot akkor vezető legendás igazgató, Galyasi Miklós kérte fel, hogy szerepeljen az első tárlaton, melyen édesapja, Erdős János is kiállított. Ezt követően folyamatosan jelen volt az ország egyik legrangosabb seregszemléjévé nőtt Tárlatokon. Az összesen hét alkalommal munkajutalommal díjazott Erdős Péter munkásságát a Vásárhelyi Őszi Tárlatok látogatói az Alföld és a mártélyi holtág tájfestőjeként ismerhették meg. Számos műve a Vásárhely környéki táj jellegzetes motívumait vonultatja fel, egyúttal a 20. század elején alakult, ún. „alföldi iskola” festőire jellemző ábrázolási típusok és motívumok is megfigyelhetők Erdős képein, így az alacsony horizontú, széles róna, a jellegzetes puszta látképe; a gémeskút; a mára már eltűnt vagy markánsan átalakult tanyavilág; a legelésző csorda, tehenek, bivalyok ábrázolása; a széles Tiszában, vagy annak holtágában fellelhető, ragyogóan tükröződő fák és bokrok; valamint a kétkezi munkát végzők és mára már ritkaságszámba menő mesterségek folytatói.Erdős legkedvesebb képtémái az alföldi táj nyújtotta élmények voltak, hiszen már gyermekkorától kezdve – ahogy ő a 2005-ös mártélyi díszpolgári kitüntetése kapcsán a vele készült interjúban megfogalmazta – Mártély a kedvenc helye a szülővárosa, Hódmezővásárhely után, ahová gyermekkorától szívesen járt, sőt pár évig élt is ott, ugyanis rajztanári pályafutását Mártélyon kezdte. Gyakran lehetett vele találkozni, ahogy a holtág partján fényképezőgéppel lassan sétálgatva figyelte a vizet, a fákat és a madarakat, vagy akár csónakázott. KÉPIRÓ ÁGNESAz alföldi táj igézetében – Erdős Péter emlékkiállítása –„Munkámmal szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek jobban tudjanak örülni a szépnek, igaznak, és legyen erejük küzdeni a rossz ellen.” (Erdős Péter)

Vásárhelyi LÁTÓHATÁR | XVI. évf. 39. sz. | 2025/2 december 31ERDŐS PÉTERÖnarckép  1954Olaj, vászonForrás│Magántulajdon

CSEREBOGARAK │ ANIMÁCIÓS FILMSOROZAT 1. EPIZÓD Egér, 2016Író - rendező: B. NAGY ERVIN Producer: JANOVICS ZOLTÁN │Gyártó: OMEGA-KREATÍV BT.Forrás: https://www.behance.net/gallery/79526931/EGER-LITTLE-MOUSE-2016CSEREBOGARAK │ ANIMÁCIÓS FILMSOROZAT 4. EPIZÓD Papp Laci, 2020Író - rendező: B. NAGY ERVIN Producer: JANOVICS ZOLTÁN │Gyártó: OMEGA-KREATÍV BT.Forrás: https://www.behance.net/gallery/92339927/PAPP-LACI-2020