Cserjés Katalin I N D E X S U P P L E M E N TU M Vitaindító a Déli Végekről Lenyomat: Cserjés Katalin: Kép-olvasás. Művészeti írások. JATEPresss. Szeged, 2011. pp. 168-180
A lenyomatot a szerző megbízásából készítette a Vásárhelyi Látóhatár irodalmi, művészeti, helyismereti folyóirat. Hód-Biotech, Szeged 2023 Közzétéve: https://vasarhelyilatohatar.hu
I } t Si | | v } i v Vitaindító a Déli Végekről mi a művészet? (banális és örök kérdés) – a fogalom változásai a kortárs művészet fény törésében meddig tágulhatnak a műalkotás (és fogalma) határai? átvétel és eredetiség új látószögben; a saját kéz kérdőjelei a „jó” és „rossz” mű megoldhatatlan és meghaladhatatlan problémái gondolatok és provokációk a kortárs művészet befoghatóságáról „látáscsapda” (El Kazovszkij): a művész és műve egybe-keverése nincsen szerző, és nincsen mű sem verbalitás és vizualitás kibékíthetetlensége és elszakíthatatlansága a műelemzőnek mégiscsak meg kell szólalnia! a műalkotás létmódjáról – maximák „valahol van valaki…” múzeumba járó szokások a tanár szerepe az egyszerre nyitott és zárt műről félre-értések, félre-olvasások festményként nézni a festményt… a tremendum jelenléte Legyen az első probléma, melyben vitára hívok, párbeszédet kezdeményezek, a kortárs művészetfogalom meghatározásának, legalábbis e meghatározás megközelítésének lehetősége; hadd indítsak, alapvetően mégis irodalmár lévén, kedves szerzőmmel, gondolati utam régi társával, Hajnóczy Péterrel: Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet. /Hajnóczy Péter: A vese-szörp/ Az ember a műűűvészetben vagy bármely alkotó tevékenységében – a mű akár ötezer éves, akár öt – a Nagy Fazekas munkáját utánozta, amely mindig élő, organikus, ellentétben az ember munkájával, amely – mit tegyünk! – mindig csupán kreatív lehet. Az embert törekvései mindig organikus műűű alkotására ösztökélik, azonban törekvései eredménye, éppen azáltal, hogy megvalósult az, ami számára a legfontosabb, a mű, szükségképp körülhatárolt lesz, és nem mozgó és változó, amelyet ábrázolásra kizáróóólag méltónak ítélt. Tehát – ismétlem – bármilyen bonyolult, árnyalt, sokrétű értelmezési lehetőség rejlik egy emberi alkotásban – mondjuk írásműben vagy zenedarabban, az írásmű és a zenedarab egy bizonyos ponton túl körülhatárolt és nem mozgó, nem változó. /Hajnóczy Péter: Dinamit/ Itt tehát organikus és kreatív/világ-teremtő és teremtést utánzó, illetve a mindkettő nyomába szegődő, így még a másodikhoz, a már-csak-kreatív művészethez képest is másod(harmad-)lagos műértelmezéshez kellene gondolatainkat fűzni. Örök dilemma, hátha most is megér néhány szót: mi jut a művésznek a teremtésből; mi jut a kritikusnak, az elemzőnek a gondolkodásból; mennyi jut szabad mozgásból, határtalanságból, élő dinamikából a műnek/a mű létrehozójának és – értelmezőjének? Az irodalmi vizsgálódások terén régóta ismert a „küszöb-líra” „küszöb-irodalom” kifejezés: líra, irodalom, művészet (miért ne terjesztenénk ki a fogalmat az össz-művészet tág téreire?) – attól és azért az, mert az akar lenni. A küszöbén áll a „művészetté válásnak”, átlépni e küszöböt nem tudja (miért is nem tudja?), ugyanakkor művészet akar lenni. Transzgressziót követ el léte, önmaga nyilvános kijelentése és felmutatása, viviszekciója, saját Philoktétész-sebének feltárása által „élet és irodalom”, élet és művészet közt. Coming out-ot hajt végre, megmutatkozik, felfedi létét, holott e ki-lépéssel le is leplezi magát, feltárva fogyatkozásait; azt, hogy nincs, nem lehet kanonizált köze az ún. „nagyművészethez”, de él és élni akar. Kétségtelen léte, s épp burjánzó („túlhabzó”) jelenléte által kérdőjelezi meg a kánont magát. Budapesten és a vidéken; Szegeden és Hódmezővásárhelyen is, változó gyakorisággal, dierenciált szinten és átütő erővel, de eltéveszthetetlenül. Nem hagyja magát nem látni. A továbbiakban omka Beáta nyomán fogalmazok meg gondolatokat, applikálva őket mostani témánkra. A mű különféle tudatok, „nyelvek”, szólamok, diszkurzív szálak, megnyilatkozások összetett kölcsönviszonyaként felfogott rendszer (organizmus? kreáció? netán: kreatúra?); létmódja (s nem posztmodern sajátsága) az intertextualitás (e kifejezést ültessük át most szabadon a képek,
képi formák kölcsönzésére, átvételére, cseréjére). Nincs új; nincs eredeti: minden megvolt már korábban; ugyanakkor épp így lehet minden ismétlés eredeti és saját: Pierre Ménard nyugodtan megírhatja maga is a Don Quijotét. Parafrazeálhatók, újrafesthetők, kisajátíthatók, de ki is radírozhatók a klasszikusok a saját, most születő ötlet vászonra vitele helyett. Átfesthetők, mintegy sajáttá téve, rég elkészült fotók, s kerülhet elém a kiállítóteremben átköltés nélküli rögökben maga a videóra vett valóság (ha van olyan). Bahtyin elmélete óta a szöveg (most: a műalkotás) a) szerzői tudat – idegen tudat kölcsönviszonyán, interakcióján alapul: polifónia, szólamok párbeszéde; ami eddig homogénnek tűnt, heterogén lett. Ezenfelül b) a szerző és olvasó co-autori viszonyban állnak, „együttalkotó tudatot” képviselnek: intertextualitástól az interdiszkurzivitásig vezet a mozgás – dialogicitás. Meddig tágulhatnak a műalkotás határai?1 Hihetetlen számú példa volna sorolható vidéki és fővárosi tárlatokról a küszöb-művészetre, de a szerzői érzékenységeket tisztelve, nem sorolom őket (ha biztos lehetnék is benne, hogy el tudom ebbéli státuszukat dönteni). Nem kívánom műítésznek feltüntetni magam,2 ítélni nem akarok, s nem is tudok, mivel érzékelem, hogy mily mértékben nyitott a mű a befogadó, annak pillanatnyi s örökké változó kondíciói felé, azaz a „jó” és „rossz” mű problémája ismét előtérbe kerül; művészet-e minden, ami tehát az akar lenni, arra pretendál, oda szándékszik; ahol egy kiállítási, megmutatkozási vágy munkál technikai felkészültség, tehetség és invenció nélkül, némi szépérzékkel és bátorsággal feltöltve. Ki gyomlálja most már a művészetek kertjét a benne tapodó dúvadak nyomán, mint tette hajdan Arany János az irodalmi élettel kérészéltű, s épp magas minőségük miatt eladhatatlan 1 A Duna mint műalkotás a Ludwig Múzeumban. Egy anekdotába illő befogadói élmény. A Crossing Frontiers című kiállításra (2007) készülvén történt, hogy a többórás kiállítótéri bolyongásban elfáradva, leültem egy bőrpamlagra valamelyik elrekesztett óriástérben. Szürkület volt már, gondolat nélkül révedeztem; egyedül voltam a Ludwig termeiben. Fáradt tekintetem terébe hirtelen eddig nem látott, nom mozgású műtárgy került, belesimulva a kinti szürke, gyöngyszín fényekbe. Felélénkültem. Egy videólejátszás lehet, gondoltam: bekeretezett, csillapíthatatlan, higanyos, lassú hullámzás, szűnni nem akaró hömpölygés és mozgás. Gyönyörű volt, organikus és kreatív egyszerre. Hálásan gyeltem a pa ra vánok közében elém tűnt távoli keretet, s benne a lassúdad mozgású vetített vizet. Nem videó volt: a Dunát láttam a Ludwig üvegablakán át, véletlen hozta, percnyi keretezettségben a múzeumi paravánok, elválasztófalak geometriájában. A látvány s a felfedezés magával ragadottságában éltem át a „Minden művészet!” katarzisát. 2 Csáki Róbert kiállításán, mely, tanúsíthatom, a reveláció erejével hatott a szegedi közönségre 2010 őszén a REÖK-palotában, a „műítésznő” kegyetlen arcképet kap; óvakodom én is… lapjaival a régi századutón? Ki meri vállalni a biztos szemű és tollú műítész szerepét?3 Irodalomban mintha könnyebb lenne, mint képzőművészetben! A szavak szigorúbbak a képeknél. Különösen intenzív lesz e probléma (a „jó mű” kontra „fércmű” /netán: „vásári szemét”, „invenciótlan giccs”, „plágium”, „olcsó zsonglőrködés”/ kérdése) a kortárs képzőművészet esetén, ahol még sokkal megkülönböztethetetlenebbnek tűnik érték és igénytelenség. Hol vannak a mérési pontok, a kritériumok? A biztos mércék? A stabil struktúra, megfelelő címadás, a tökéletes anyaghasználat, a meggyőző koncepció volna a mérce…? Szó, szó, szó… – intonálom Hamlettal – igazi referenciahányados nélkül, a valóság próbáján csorbulnak ki érték-paramétereink, ahogyan taxonómiáink is (lásd Foucault felejthetetlen példáját egy régi kínai állatkatalógusról4 ). Úgy tűnik, csak érzeteink vannak, s azok alapján mit kérhetünk számon? Ámulva csodáljuk a Semmit a Galéria falain, s senki nem kiált fel, hogy a király meztelen! Nem ragad paradicsomot senki közülünk, hogy megdobálja a mestert: érdeklődést színlelve, valójában közönyösen, ám kultúr-elégedetten, magának egy bónuszt kipipálva távozik a néző a galériából. Nem történt semmi: áldozott a kultúra oltárán, s most 3 E kérdést valaha egyik osztályom is feltette nekem. Egy vidéki gimnázium hajdanvolt osztályáról van szó, matematika tagozat. Nem szerették a művészeteket, az irodalmat kevéssé értelmes lányok impressziójának tartották, olyan dolognak, melyhez értelemre nincsen szükség, és melyről bármit lehet érezni és – mondani. Nekik ehhez nem volt kedvük, de az órákon luciferi módon gyeltek, s keresték a hibát a tanár gondolkodásában (ez esetben: az enyémben). Egy ízben azt találtam mondani közönyük felett érzett bosszúságomban, hogy hagyjuk is e szerző érintett versét, csak kínlódunk itt, holott a szöveg nem is túl jó. (Nem szeretném ideírni a költő nevét, valószínűleg nem volt igazam.) És ekkor lecsaptak rám: honnan tudom én megállapítani, hogy jó avagy rossz egy festmény, egy szöveg… mert oly gyakran hallják tőlem e minősítéseket… Megfogtak, nem tudtam, nem is akartam rögtön válaszolni, haladékot kértem a következő óráig. Egy avantgárd antológiából választottam egy kusza képrohamot, mellé Pilinszky János egy rövidversét. Fénymásolatban megkapva mindkettőt, szabadon fogalmazott gondolataikat vártam. Haragosan és értetlenül mondták, hogy egyikből sem értenek egy árva szót sem. Akkor aztán megkérdeztem ártatlanul, hogy melyik volna a kettő közül az a szöveg, melyről úgy vélik, némi foglalkozás után válaszokat generál, ahol gondolati műveleteink mégis utat találhatnak a jelentés felé stb. Taktikai mozdulataim sikerrel jártak: teljes egyértelműséggel jelölték ki valamennyien a Pilinszky-költeményt mint koherens, sűrű, enigmatikus, de felbontással, értelmezéssel kecsegtető sugárzó gócot. Hát ez, bólintott a fér, hát ez az… – gondoltam (nem kajánul, nem malíciával, hanem a Pilinszky-vers erején érzett örömmel) ismét Hajnóczy Péter szavaival. Diákjaim sem sérelmezték a válaszadás eajta kísérletét, s erről nem esett szó köztünk többet. 4 M. Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Ford. Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó, Bp. 2000; elöljáró szavak
megy tovább, ha buszra száll, régi ismerősének decensen, mintha az ügy mindennapos lenne, eldicsekszik aznapi élményével. Ámde mégis, az előbb felsorolt dilemmák, apóriák ellenére: gondolatok születnek a kortárs művészet befogásának és értékelésének problémáiról (mert hisz van, minden kétséget kizáróan létezik ez a művészet, méghozzá itt, közvetlenül a közelünkben!). Mondandómat szándékosan fogalmazom provokatív ellentétekben, néhol szélsőséges állításokban. Több fórumon hallok, olvasok olyan megszólalásokat, melyek egy dilemmát körvonalaznak: óvni kell a kortárs művészetet a befogadói felhígítástól. Bizonyos szempontból, legalábbis innen Szeged-Vásárhelyről nézve, álproblémának érzem: „Szó, szó, szó…!” (ismét Hamlettal szólva). Messze vagyunk a felhígulástól, mikor a befogadás sem történt még meg. Ez utóbbit (a kortárs művészet befogadásának lehetségességét) érzem fő kérdésnek; megoldási javaslataim nincsenek, csak puhatolózásaim. A realizmus lefutott dolog, unalmas és avitt, vidékies („alföldies”, „vásárhelyies”), és felújításra, újraolvasásra vár. Holott nem egyetlen realizmus van, s léteznek érvek és példák megújulása, mind fontosabb (újra-fontos) jelenléte mellett is. S a realista művet még magyarázni sem kell: látható, nézhető, érthető – biztos út a közönség(siker) felé, így választandó, preferálandó. Nem fanyalogva elutasítandó. Vagy mégis? Immár a realizmus – a hajdan elutasított absztrakt helyett? Másfelől: a kortárs, radikálisan kísérletező (nem-szükségszerűen realista) művészet forrongva létezik, jelen van, mind több fórumon, intézményben követel helyet, ez még itt, vidéken (Szeged-Hódmezővásárhely) is látszik. A közönség azonban alapvetően konzervatív (csak vidéken konzervatív? csak az idősebb korosztály konzervatív? a atalok modernek? a retro is modern?). Vagy sznob, azaz úgy hiszi, ért mindent, s ettől lesz modern. Vagy bizonytalan, s még ez a legjobb. A látogatók még mindig és mindörökre a márványfehérségű, eleven fényű (valósághű) krizantémot csudálják a vásznon, amint megcsillan és legurulni készül szirmairól a vízcsepp. A (vidéki) közönség szereti a szépet, s a művészettől még mindig, mindörökké e szépség felmutatását és a magas hasonlósági fokot, s véle a zavarba ejtő technikai tudást várja. És valóban: mivel tud szolgálni ehhez képest a kortárs kísérletező? Elveszi a cselekményt, a kivehető gurát, elveszi a szépséget, az érthetőséget. Végül elvész az is, amit korábban művészetként írhattunk körül. A festőállványt, a vásznat és keretet új médiumok: videó, hologram és hangzóanyag, grafikonok és a koncept váltja fel, a kiállítótér fekete kubussá, labirintussá, veszélyes helylyé, elaknásított tereppé változik. Csak változhat, mert a „vidéki múzeumi tér” legtöbb esetben továbbra is a régi maradt: tiszta, csendes, steril – és többnyire üres. A meditáció, kontempláció, gyelem és öröm helye, ám van, aki számára a be nem vallott unalomé, tétlen ődöngésé. Viszont az is kétségtelen, hogy ha valaki makacs állhatatossággal jár az alternatív tárlatokra, s egy idő után vissza akar térni a krizantémokhoz, nem fog néki maradéktalanul sikerülni. A kortárs művészet felforgat, az idegekig, velőig nyúl. (Minden nagy művészet felforgat, az idegekig, velőig nyúl /Tintoretto, Grünewald, Van Gogh/. A kortárs művészet így, mindenestül: „nagy” művészet. Hibás következtetés.) Magyarázat („múzeumpedagógiai munka”) nélkül egyszerűen lehetetlen megérteni e szélsőséges, kaleidoszkopikus valamit, ami a kortárs művészet. Kalauz nélkül bársony labirintusában elbizonytalanodik, eltéved az utazó. Éppen ellenkezőleg. Felesleges minden didaxis, nem kell magyarázat, ami mindig belemagyarázattá válik végül. A mű nyitott; az interpretáció szabad. Az interpretáció magányos tevékenység, s bár „a kulcs mindig a recepción van”,5 egyedül veszem át ezt a kulcsot. Sokakat csak a művész, annak életsorsa, pszichikuma, extremitása érdekel: hozzá kíván közel kerülni a kép által. Vagy épp megfordítva: a képhez próbál közel kerülni, de alkotója megismerése által. (El Kazovszkij ide vágó megjegyzései jutnak eszembe híres interjúiból.) Holott nincsen szerző, mert rég halott; a száműzött szerző elérhetetlen vidékekre távozott, Tomiból nem jönnek levelek, a szerző mint hiány van jelen (nincs jelen; a hiány hiány, nem lehet jelen…) az eltűnő, megsemmisülő, saját világot, nyelvet nem birtokló, szomjazó, elszemélytelenedő, majd elpusztuló mű a szerző (s egyben a néző) denitív kiiktatása által. A média-művészet terméke, a számítógépes projekt az alkotó neve nélkül fut folyamatosan változó nézője előtt a kultúra hajnalának névtelenségét követően új anonimitásba burkolózva. A nonguratív művészet képnyelve antireferenciális és nem reprezentatív többé: dekonstruál. Az író olyan nyelvhez tartozik, melyet senki nem beszél, mely nem fordul sen kihez, nincs középpontja és nem nyilatkoztat ki semmit. Hiheti azt, hogy állítja önmagát ezen a nyelven, de amit állít, meg van fosztva önmagától. Amennyire íróként jogot formál arra, ami íródik, úgy soha többé nem lesz képes kifejezni önmagát, és többé 5 E talált mondatot Szilasi László kollégámtól vettem, egy Esterházy Péterről értekező tanulmányából; Szilasi viszont Szirák Pétert nevezi meg e mag-mondat fel-találójaként.
nem képes sem hozzád odafordulni, sem másokat szóhoz juttatni. Ott, ahol ő van, egyedül a lét beszél – ami azt jelenti, hogy a beszéd már nem beszéd, hanem van, átadta magát a lét tiszta passzivitásának. (…) az író pedig, aki elfogadja, hogy fenntartsa ennek lényegét, elveszti annak képességét, hogy „Én”-t mondjon. Ekkor elveszíti annak képességét, hogy másokkal mondasson „Én”-t. Egyáltalán nem képes életre kelteni a szereplőket sem, akiknek szabadságát az ő alkotóereje biztosítaná. A szereplő esz méje, akárcsak a regény hagyományos formája, csupán egyike azoknak a megalkuvásoknak, melyek révén az író, akit az irodalom lényegének keresése során az irodalom önmagán kívülre hajszolt, megkísérli megmenteni a világhoz és önma gához fűződő kapcsolatát. (Blanchot) Ez nem nyelv, nem viszony, hanem a kívülség (dehors) és a hiány jegyében létesülő decentrált állapot. Blanchot tehát előkészíti a talajt Barthes következtetése számára:a szerző halálának kimondása. (omka B.) De nincsen mű sem, mert ha nem nézik, nem olvassák, a mű létezésképtelen; hiány maga is. A művet az olvasó írja, s a képet is ő festi, immár életrajzi terhek nélkül, szabadon… Mi a könyv, ha nem olvassák? Olyasvalami, amit még nem írtak meg. Az olvasással eszerint tehát nem újraírjuk a könyvet, hanem elérjük, hogy a könyv megíródjék vagy meg legyen írva – ezúttal az író közvetítése nélkül, úgy, hogy nincs ott senki, aki írna. Az olvasó nem hozzáadódik a könyvhöz, hanem alapvetően arra törekszik, hogy bármi féle szerző súlyától megszabadítsa, és végtelen könnyedsége – a gyorsaság, mellyel a könyvhöz közeledik (…) – új könnyedséget kölcsönöz a könyvnek, melynek immár nincs szerzője, mely megszabadult egy egész beleöntött élet terhétől, komolyságától, munkájától és súlyos szorongásaitól, attól az olykor rettenetes és mindig félelmetes tapasztalattól, melyet az olvasó eltöröl, és gondviselésszerű könnyedségével semmisnek tekint. (Blanchot) Van, aki azt szereti, ha mesélnek neki a műtárgy keletkezéséről, a szerzőről, műhelytitkokról; s végül mesélnek neki magáról a műtárgyról is. Elmesélik, miről szól. De hallottuk Foucault-nál: az ügy reménytelen, a kettő nem egymásra olvasható. Verbalitás és vizualitás kibékíthetetlen egymással, bár egymásra sóvárog mindétig: anima és animus… Hallgassuk meg El Kazovszkij véleményét is e tárgyban.6 A rendkívüli kommunikációs készséggel megáldott vagy megvert (Kazovszkij saját szavai)7 művész szenvedélyes kísérleteket tesz a két diszciplína kapcsolatrendszerének rögzítésére: Természetesen, a verbális elemek végtelenje bontható ki ebből a sűrített időből (a kép mint szupersűrítmény, mint fekete lyuk az időben, halljuk másutt is Kazovszkijtól) – ez az idő, ha verbalizáljuk, egy végtelen szófolyamban jelenhetne meg. Ez idő kérdése. De van egy sajátos képi hatás, ami egy mindenféle verbális közlésből kimaradó tág látásmódot jelent. Ezt kapom a képtől, és mégis csak nyelvi úton tudom visszaadni – az az érdekes, hogy még az az ember is csak verbálisan tudja ezt visszaadni, aki tipikusan nem verbális gondolkodású, mert csak a nyelv artikulálja – aránylag szűken – a mondanivalónkat, a képi nyelv túl tág ahhoz, hogy részletes kommunikációt végezzünk vele. Hiába, hogy mindkét nyelv nyelv, hogy a képi nyelvet is nyelvnek nevezhetjük, a képi nyelv túl általános, túl tág, túlságosan meghatározatlan ahhoz, hogy folyamatos emberi kommunikációt vagy gondolkodást gyakoroljunk általa. Én úgy látom, hogy ezt egy másik kultúrában sem lehetne feloldani, ott sem lehetne nyelvet váltani. Ez az ember specikuma, az ember jellegzetes kommunikációs adottsága a verbális nyelv. A képi nyelv egy „ráadás”, egy világláttató, látástágító adottság, amely semmilyen szinten sem helyettesítheti a verbális nyelvet. Az egy más kérdés, hogy a verbális nyelv mindig leszűkít, abban a pillanatban, hogy meghatároz egy képi élményt. A képi élmény tulajdonképpen lehet egy össz-érzelmi élmény, a képi helyett beszélhetnénk általános érzelmi élményről is, akár a világlátás egy érzelmi élményéről, bármiféle kép nélkül. Ha ezt megpróbáljuk verbálisan – tehát szaggatottan, részletesen – meghatározni, akkor rettenetesen leszűkítjük, és ehhez kellenek a bonyolult, egymásra épülő és egymásnak ellentmondó verbális rétegek, mert ahhoz, hogy a gömbélményt tolmácsolni tudjuk, kétszáz, kétezer kört kell leírnunk, hogy a dolgok ellentmondásosságát és egymásmellettiségét érzékeltethessük. 6 A vonal és a gömb. El Kazovszkijjal beszélget Babarczy Eszter. Nappali Ház, 1992/ 2. 15–20. 7 A beszélgetés különlegesen jó „műfaj”, a kommunikációnak egy direkt formája, amelyben a másik személy közvetlenül és határozottan van jelen. Az írás valahol megint csak a világ felé is kommunikál, illetve az emberi világ felé, de nem az egyes, közvetlenül létező felé. Ebből származik az írás szorongása…
A képi nyelv egyrészt másodlagos, másrészt eredendőbbnek tűnik a nyelvnél, ősibbnek, a világgal való viszonynak nagyon is elsődleges formája. Miközben úgy tűnik, hogy a ma élő felnőtt ember mint kommunikáló személy csak nyelvileg tud megjelenni, képileg nem. Kazovszkij e dilemmát is sarkalatosan fogalmazza, hallgassuk tovább! Ezért is nem lehet kommunikálni képpel. A kép mindenki felé kommunikál, az emberi viszonyok meghatározatlanok maradnak benne. És az valóban nagyon fontos, hogy a képpel az ember a világ felé kommunikál, ehhez elegendő is ez a meghatározatlan, tág kifejezési mód – mert a világban mások a méretek. Ez a dimenzió-megnagyobbodás a képben pontosan ugyan olyan táguló dimenziókat mutat, mint a világ az emberhez képest. És azt hiszem, a világ is képekkel kommunikál az emberrel. És a kép nemcsak a hétköznapi, de pszichológiai vagy érzelmi kommunikációra is alkalmatlan két ember között. Mindezeket az apóriákat és véleményeket megfontolva8 és egymással szembesítve most már lássuk, mihez is kezdhetünk percepcióinkkal s – szavainkkal egy képzőművészeti alkotás előtt. Mert a műelemzőnek mégiscsak meg kell szólalnia! Beke László azt mondja egy helyütt, hogy a műalkotás minden szempontra kiterjedő, komplex vizsgálata lehetetlen, elgondolhatatlan feladat. Súlyosbítva azzal, hogy minden műalkotás maga szüli a hozzá vezető utat, műelemző kánon, egyetlen üdvözítő út, biztos szempontrendszer, melyet működésbe hozva, higgadtan abszolválhatnánk a mű analízisét: nincsen. Miközben ezt belátjuk, ugyanakkor azt is észleljük, hogy elemző szempontjaink hálóján a vizsgált mű szegmensei mégis fennakadhatnak. Létrejöhet-e két ízben ugyanaz a műélmény? Megszülethet ugyanaz az értelmezés? Töprengéseinket lezárandó, abban állapodunk meg, hogy a műalkotás létmódját abban a kommunikációban jelöljük ki, mely a néző és az illetékes mű közt jön létre. A paraméterek adottak: a létrejötte óta jobbadán állandó (esetleg: állagromlás, restaurálás, ráfestés, lm kopása) műalkotás és a személyiségében adott, de kondícióiban dinamikusan változó néző, s harmadikként az aktuális befogadási folyamat. Ebből a hármasságból minden megvalósulásakor valami 8 Lásd még H-G. Gadamer, 1979. Épületek és képek olvasása és G. Boehm: A kép hermeneutikájához. Idézve in Szóból megképzett látvány 122-123. olyan mű-kép jön létre, mely azonos is önmagával, de más és más arcot is ölt. Mozgásban van, nem konstans. Produktivitás tehát. A műalkotás – értelmező gyakorlat. A mű (kép vagy szöveg) – praxis, mely jelentést hoz létre. Munka, melyben benne foglaltatik a Szubjektum és a Másik vitája: diskurzus tehát. Az értelmező gyakorlat nem statikus, ellenben dialektikára épül. Mikor egy művet értelmezünk, egy dierenciált jelentő rendszert olvasunk le, ahol a jelentő anyaga sokféleségben/többneműségben jelentkezik, s az olvasatok száma is megsokszorozódhat. Nemcsak a műalkotás – az interpretáció is cselekvés. Az interpretáció tehát: jelentésképzés. Az intencionális maxima imperatívusza így szól: „Mutasd meg magad az értelmezésben!” De ne feledjük: az alapvető interpretációs maxima így hangzik: „Értelmezésed ne legyen se túl közel a műalkotáshoz, se túl távol ne legyen tőle!” Végül a konzekvens maxima: „Értelmezésed tegyen eleget az el lentmondásmentesség elvének!” E maximák jegyében igyekszünk most gondolkodni. Abból indulunk ki, hogy a képvilág nyitott; nyitott és poliszém, azaz sokjelentésű. Nem késztermék, hanem alakulóban van. A festményt, szobrot, grakát, videolmet/ assamblage-t, monitor-environmentet stb. „kérdő szövegként” fogjuk fel, mely arra inspirálja értelmezőjét, hogy ellentmondások terepeként, átalakulásra/ átalakításra hajlóként, állandó folyamatban lévőként olvassa az esetleg már rég kanonizált, véglegesített műalkotást, de a még ez előtt a folyamat előtt álló legújabbat is.9 Van, aki azt szereti, ha turistaként áldozhat a művészet oltárán, s nagy külföldi múzeumok (monstre hazai tárlatok) belépőjét mondhatja magáénak. A legtöbb ember csak külföldön megy el múzeumba. De ott igen. Hogy otthon elmondhassa.10 9 Forrásként Odorics Ferenc egyetemi tanár gépiratban lévő irodalomelméleti terminuskislexikonának bizonyos szócikkeit (azok adaptálását, széljegyzeteit, kommenárjait) használtam. 10 Lehetséges, hogy az idő s a kellő ismeretek hiánya fényezi át a hajdani lengyel élményt. Sok éve, vendégként járva e szeretett országot, másodikul választott hazámat, elgyönyörködtem a nagyvárosok közterein, szobrok tövén ülő, rajzoló, írogató kisdiákokon, kik lesték tanáraik magyarázó szavait, s egyik csoport helyébe spontán természetességgel jött is már a másik, míg emezek továbbmentek egy múzeumba. Követtem őket, s láttam: e délelőtt nem kipipálandó penzum, nem egyszer-egy-évi kötelező feladat, hanem: létmód. Levegő. A kisdiákok uzsonnáztak is a képek alatt, írtak, ettek, gyelték a tanárt, láthatóan megszokott és kedves foglalatosság, időtöltés volt ez nékik. El tudtam hinni, hogy délután is be fognak jönni; beszaladnak az edzés előtt vagy hazafelé menet, és megnézik még egyszer a délelőtti festményt,
A Szépművészeti Múzeum lenyűgöző óriástárlata tömve van emberekkel: alig látni a képeket, kétszer bemenni nem lehet, mert csak egyszeri nézésre szól a jegy, és nagyon drága. A frekventált kiállítást csak egy fal választja el az állandó kiállítástól, melynek megtekintése épp e napon ingyenes, s lényegében ugyanolyan (vagy izgalmasabb) képek láthatók a falakon. E termek konganak az ürességtől: most és mindörökké. Talán míg valaki ki nem találja, hogy szedjenek itt is magas belépőt. Rosszmájú megjegyzéseimet a képek és múzeumok végtelen szeretete indítja, s a félelem, hogy mindezen érték és erő elveszhet, vásárolható termék leszen. Vagy poszter. Van, aki örül, ha rajztanára kimozdítja őt az iskolapadból, s a napfényes utcákon át egy múzeumba kerülvén, végre békét hagy néki az oktatás. A mú zeumok üresek. A múzeumokba csak kiállítás megnyitókra járnak, oda sem a képek miatt. A múzeumokban esküvőket és fogadásokat tartanak. Van, akinek az okoz örömet, ha ünnepnapon, barátnéját karon fogva betérhet egy frekventált múzeumba, e kiemelt helyre, a szépnek tudott tárgyak őrzőhelyére (tudjuk, gettójába is). Van, aki a megnyitókat szereti, … s „végül valahol van valaki”,11 aki egy belső parancsnak engedelmeskedve, sürgető kívánságát követve magányosan igyekszik a múzeumba: rendszeresen, szórványosan vagy rapszodikusan. Akárhogyan is történjék a találkozás a kortárs művészettel, egy bizonyosnak látszik: elengedhetetlen, hogy ott legyen, és minél többet legyen ott a látogató ezek között a műtárgyak között. Hogy megszokja őket. Megszokja szívni a levegőjüket, ezáltal, a befogadás-lélektan törvényeinek engedelmeskedve, akár kényszerűségből is, de lassacskán elfogadja őket, ismerőseivé váljanak. A videoinstalláció, a fény-árnyék szobor, az environment és a koncept art Tót Endre-i üres keretei is. Elfogadja, hogy nem szükségszerűen a „jelentés” és „üzenet” megtalálása a cél. Egy gyelmes tekintet, mely egészen átadja magát a látványnak, regisztrál és megállapításokat tesz. Vagy még azt sem, csak türelemmel befogad. S ezután, az elfogadás után jöhet létre a (hitt és remélt) megértés. melyről a tanárnő oly igen szépen beszélt. A Tanár szerepe! elmellőzhetetlen, pótolhatatlan az avatott kalauz az első (és sokadszori) találkozáskor. Talán nem túlzás a küldetés szó sem: irányt szabhat, látásmódot határozhat meg egy életre. (Lucifer, vagy kollégája, Mesztó ismét súg: rossz irányban is működhet a hatás. Ki ne utálná ösztönösen az – iskolásan fogalmazva – belemagyarázást?) 11 A. Rimbaud: Gyerekkor-3. ford. Rónay György A múzeumpedagógusnak mindkét fázisban kiemelkedő szerepe lehet. De csakis akkor, ha magas szakmai tudású (ezáltal hitelű), ha van egyéni-eredeti koncepciója az adott műtárgyról, s ha kellőképp invenciózus előadó. A kortárs művészet befogása: önkéntes száműzetés a labirintusba – nemes intellektuális kaland. Ha a múzeumpedagógus a kalandnak s a komoly munkának ezt az auráját meg tudja teremteni, nem munkálkodott hiába. A mű, jól tudjuk Umberto Eco, Barthes, Borges óta: nyitott. Nyitott a befogadó, a kiállítótér, a kontextus és az „intertextusok” felé. A kulcs pedig, idéztük fent, „mindig a recepción van”. (Mindig? nem lehetséges, hogy mégis a szer zői intención van a kulcs, ha elérhetetlen is, mert már a koporsó fedele takarja?) A mű ugyanakkor, s épp ugyanennyire: zárt is. Akár egy kavics; akár a dió – nem adja könnyen magát. Meg kell nyitni, belé kell hatolni, fel kell tárni belső világát, hogy értelmezhetővé váljék. Passzív szemlélet által nem jön létre a megértés: a művész, a kép s a befogadó világa nem találkozhat, s a csend a múzeum ban nem oldódik. Helyes irányban feltett, lényegre irányuló kérdéseim azok, melyek megsebzik, megnyitják a gömböt, a műalkotást, e szupersűrítményt (acél-oszlopot, fonálgombolyagot stb./El Kazovszkij), mert a néző dolga, hogy e gömbből kihúzza az értelmezés, a megértés fonalvégét. Aligha egyetlen fonalvég van, s ha számukat végtelennek mondom, mindent megengedek a mű vel szemben, s ez minden bizonnyal szabadosság. Minden megoldás, mindenfajta rá-olvasás csak dilettantizmust eredményezhet, s akármit azért mégsem állíthatok a műről, mert egyetlen korlátba bizonyosan beléütközöm, s ez maga a műalkotás kristályszerkezete, paraméter-rendje, mely adva van, akár Marcel Duchamp Fekvő aktja. Vannak aztán félreértések és félreolvasások, köztük kárhoztathatók és termékenyek egyaránt, de hol a bíró (és a hóhér), hol a középpont s az igazság? Akutagava Rjúnoszuke cserjésének cédruserdejében, úgy lehet. Az irodalmias olvasatok, a kultúr-ismeretek vagy a szerzői életrajz mozgósítása csábító volt és marad, meggyelhető, hogy sok műélvezőnél e külső tények helyettesítik, pótolják, sőt adják észrevétlenül a műélvezet esszenciáját. Úgy hiszi, a képről beszél, holott a mitológiáról, bibliai szöveghelyekről vagy az 1910-es évek zürichi mikroklímájáról ejt szót a látvány helyett, a festmény anyagi természete helyett. Vajon a festék- és ecsethasználat, a festékfoltok feltételének technikája-é az, amiről a bölcsészdoktori értekezéssé (Fülep Lajos) változtató irodalmias megközelítés helyett a festmény esetén beszélni kellene? Vagy a preikonograkus stádiumban történő megmártózás, netán ott-maradás?
Földényi F. Lászlót idézem, a festmény valós létmódjára reektál Károlyi Zsigmond képei kapcsán: Megpróbálom Károlyi Zsigmond festményeit önmagukkal azonosítani. Festményekként nézem őket, várakozva arra a pillanatra, amelyben egyszerre csak érvénytelenné válnak a szavak, melyek a képek által ábrázolt (vagy ábrázoltnak vélt) világról mondhatók. Ez az a pillanat, amikor a festmény élni kezd. Közölhetetlenné válik, ami annak jele, hogy önmagában hordozza (mutatja fel) saját létalapját, s nincsen önmagán túli vonatkoztatási pontja. A festmény önmagát kezdi ábrázolni. Maradhat-e hát tárgya a beszédnek, amely többnyire valamiről szól? Az önmagába záruló kép nem kényszeríti-e a képről szóló mondatokat, hogy azok is záruljanak önmagukba?12 A festmény, melyet a tanulmánykötet Károlyi Zsigmondtól közöl, a ZK címet viseli, 60 × 50 cm és 1994/95-ben készült. Csak fotón látom, de úgy tűnik, mintha a vásznon az olajfesték rusztikus, festett deszkát utánozna: a gyalult fára emlékeztető mód’ befestett vásznon és a nyerszöld, erőteljes ecsetnyomokon kívül nem látni semmit. Nincs miről „mesélni”, ahogy Hajnóczy FŐKERTjéről, falra szegezett céltáblájáról, Ford Lotus embléma-applikációjáról sincs mit „mondani”: ott áll benn a számára önkényesen rendelt helyen, s rá bízatik, hogy megszólal-e. A maga szólamát fogja mondani. Üresek a múzeumok, s az üres múzeum gazdái a néző, a látogató kedvét keresik bármi áron. Bármi áron szabad-e? Szabad-e szakmai engedmények árán? Hol van, hová sereglik, hol gyűlik s kulminálódik az időtöltésre vágyó sokaság? Odakint az utcákon, a hétköznapi forgalomban, életszerű, dinamikától telt (organikus) sokadalomban. Az utcára hát a művészettel! Utcára a mondanivalóddal!13,14 12 A látvány ideája. Károlyi Zsigmond. 101. In uő: A testet öltött festmény, 101–104. 13 Hajas Tibor: Utcára a mondanivalóddal I. (Levél barátomnak Párizsba) (1975) fehér kréta, zselatinos ezüst fotópapíron, fotókarton, 14 db fotó 20,7×14,7 cm. 14 Ámde 2010 őszén Szegeden, a REÖK-palotában a tremendum jelenlétét tapasztalhattuk meg Csáki Róbert-kiállításán (mint hajdan Csontváry 1963-as székesfehérvári tárlatán, ahogyan Hamvas Béla beszámol róla: a numen ott-létéről.) Önképzőköri foglalkozáson vesszük birtokba a hallgatókkal a tárlatot. Egyedül lépek az egyik első emeleti nagyterembe, csak egyetlen leány van bent, a kiemelt helyre akasztott óriásvászon előtt áll (Kutyák, 2008), és remeg – fél. Holott az egyik suta, szűkszemű kutya-óriás hátán tarka kismadár ül; mégis szorongatóan szép és viszolyogtató a látvány: katarzis, vegyes, értelmezhetetlen érzések dúlják fel a Csáki-kiállítás látogatóját. „Ki-kapkodják önmagából” (Kazinczy Ferenc), jelenéből, bizonyosságaiból, amint a nagy művészet szokta volt mindig is. Fmm p