Egy szelet teátrum

Paraszkay György

Egy szelet

TEÁTRUM

Szüleimnek

Egy szelet

TEÁTRUM
Paraszkay György fotóival
Keleti Éva ajánlásával
Sándor Erzsi szövegeivel

Szentendrei Teátrum 2012–2018

Margitai Ági

Nem fekete fehér

Ha színházi fotót látok vagy fotókat a színház világából, összeszorul a torkom.
Jobb, mint az enyém?
Döbbenten nézem Paraszkay Gyuri képeit és úgy érzem, most történik meg
ez a pillanat, kiemelkedő színházi életképeket látok.
Nagyon sok évvel ezelőtt rövid ideig egy csodálkozó tekintetű fiatal fiúval is
dolgoztam az MTI-ben. Vagány volt, tehetséges, de tudtam, hogy szűk
számára az MTI zárt világa. Ki akart törni és ki is tört onnan.
Személyesen évek óta nem találkoztam vele, tudtam róla, tudtam, hogy
grafikai pályára lépett, de fotografál is. Mellbevágott, amikor egy véletlen
találkozás után a képeit megmutatta.
Színház az egész világ, mondhatnám Shakespeare szavaival, de nem.
Ezt a színházat, azt az egész világot, mi különös közeli helyzetben élő
fotósok megörökítjük.
Paraszkay Gyuri irigyellek. Nem a féltékenység szólal meg belőlem,
hanem az irigység. Olyat, és olyanokat látsz meg és láttatsz, amit más nem.
Benne élsz ebben a világban, közelebbről a művészet, a színház világában
és felsőfokon közvetítesz, hozzá adva a saját véleményedet.
Káprázatos színek, váratlan kompozíciók, mély, lélekbelátó pillanatok
megörökítése. Ez Paraszkay világa. Már a kép elkészítésénél, tudja,
hogyan fogja összerakni a sorozatát, vagy eldönti, hogy egy kép lesz csak,
de azt az egyet csak ő tudja megcsinálni.
Képein száguldanak a színek, rohannak a színházi pillanatok, szól a zene
és én ezt a zenét látom. Sztárok és jövőbeli nagy alakítások. Kezdő kis
színészpalánták ragyognak ki a képekből. Igen színház az egész világ,
és mi játszó kis emberek gyönyörködhetünk az illanó pillanatban, amit
a fotográfus megörökít az örökkévalóságnak.
Engedjék meg, hogy egy képet kiemeljek a sok nagyszerű képből.
Ezzel a pár sorral, pedig tisztelgek Margitai Ági és Paraszkay György előtt.
A valóság előre vetíti árnyékát. Ági lemeztelenített arcképe, kopasz fejjel,
a világba üvölti fájdalmát. A néhány képpel előbb látható ragyogó színész­
csoda képe után, döbbenet, hogy mi következik és Gyuri tudja, érzi előre.
Ráérez, rettegve ábrázolja, a jövőt.
Tudja, hogy jön a siralom. A megbékélést még nem látom…..

Keleti Éva

Kossuth- és Prima Primissima díjas fotográfus

László Zsolt – Udvaros Dorottya

Ez csak civil kép lehet. Próbaszünet, vagy előadás utáni megkön�-
nyebbülés. László Zsoltot talán soha senki nem láthatta ennyire
oldottnak előadáson. Bár szerinte egyszer igen, a Nemzetiben,
és maga is meglepődött rajta. Udvaros pedig nem hagyna látni
ennyi firkát a szeme körü, és azt se hagyná, hogy ne a tekintete
babonázza meg a nézőket, hanem a résnyire húzott szemű, óriási
mosolya. Megengedhetik maguknak ezt a privát jókedvet, amelyből
süt a szeretet. Nincs okuk félelemre, bizalmatlanságra.
Félretehetik a próbaszorongást, a megfeleléskényszert, amiből
még azoknak is kijut, akik egysínű vonatként robognak a pályán.
Aki a színházi büfén túl is színész, az gyanakvó, kétségbeesett,
kiszolgáltatott és visszahúzódó. Magánszenvedéseiket és magán­
kínjaikat nem osztják meg. Hagyják a sikert csillogni maguk körül,
és nem teszik kirakatba a csillogás árát. Felelős művészként élik
meg a pályát, és ahogyan telnek az évek, egyre több a félelmük
a felelősségüktől. A világ, amelyben csak játszani akartak, dönté­
sekre kényszeríti őket, és – bár megtehetnék – nem menekülnek
a szerepeikbe. Világos szavuk van a sötétség és a dúlás ellen.
Bármilyen artistamutatványt túlélnének ők ketten. Nincs az
a halálugrás, amelyben biztonsággal ne tartanák meg egymást.
Erről nem kell beszélni, ebben nem kell megegyezni, ez eldőlt,
amikor száradni kezdett a diplomájukon a tinta. A kettőjük
közötti kémia hullámai estéről-estére beborítják a nézőteret.
Héttől tizenegyig varázsolnak, babonáznak és elbűvölnek.
Aztán így néznek egymásra vagy a fotográfus lencséjébe.
Ha viszont mégsem privát a kép, hanem színészet, akkor
nincs mese, ekkora színészek.

László Zsolt, Udvaros Dorottya
A szív hídjai, 2013. Rendezte: Novák Eszter



Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Kovács Krisztián, Katona László
Bivalyszuflé, 2013. Rendezte: Göttinger Pál

Gáspár Tibor, Pál András
Kalambó, 2013. Rendezte: Bezerédi Zoltán

Margitai Ági

Tizennégy évesen Teleki téri mindentudását a mamája
papírhulladék (MÉH?) boltjában mélyítette. Aztán
a fényes szelek a SZOT táncegyütteséből befújták
a főiskolára. Mindent tudott a főváros bérházai közé
bekúszott életekről, amelyek szívós gyökereikkel a sok
ezer éves történet gyakorta meg-meginduló földjébe
kapaszkodnak, és indáikkal a gangokon keresnek
támaszt. Piros lábosban muskátli virul.
Radványi Gézával 1979-ben találkozott – minden
bizonnyal nem először –, amikor a Circus Maxiumus
félelem- és botcsinálta artistáját adta. Kötélen táncolt
ott, mint egész életében. A rémült pojácaarcán végig­
folyó fekete szemceruzapatakok filmtörténetet
mostak ki maguknak.
A barátkozást munkakörévé tette. Voltak idők, amikor
vacsorázó asztalánál helyet kapott a magyar film­
gyártás. Házi összejövetelei intézményesültek. Össze-
főzte a magyar mozit.
Margitai minden előzetes felmondólevél megírása
nélkül szerződött tovább és tovább. Autói: mint meg-
annyi ekhós szekér. Évtizedeken át az ország autó­
pályáira írt alá szerződést. Önálló és autonóm volt
az egymásba csimpaszkodó színészek között. Magá-
nyos család- és csapattag. Választtatta magát, és
tartozott, amíg követelhetett. A mindenért, amit cserébe
odaadott. Családja a mindenkori társulat volt. Addig
maradt, amíg megtalálta magát benne. Az ízléséhez
volt hű. Emiatt az elveihez is. A barátaihoz színházakon
és társulatokon túl is ragaszkodott. Akik valaha ültek
az asztalánál, mindig helyet kaptak. Az élet – inkább
a halál – az oka, hogy egyre kisebb lett az asztal,
és egyre fogytak a székek, míg végül megüresedett
az ő helye is, pótolhatatlanul.

Margitai Ági
Könnyű préda, 2013. Rendezte: Réthly Attila





Sarkadi Kiss János, Bezerédi Zoltán
Könnyű préda, 2013. Rendezte: Réthly Attila

Pikali Gerda, Sarkadi Kiss János
Könnyű préda, 2013. Rendezte: Réthly Attila

Vajdai Vilmos, Elek Ferenc, Rezes Judit, Ónódi Eszter
A nyaralás, 2013. Rendezte: Mohácsi János

Pálos Hanna
A nyaralás, 2013. Rendezte: Mohácsi János





Hernádi Judit

Hernádi Judit szabályos színészi pályája egészen szabálytalan.
A sikerek és az ismertség felől nézve tökéletes, a lehetőségek
felől több, mint jutányos, a szerepek mélysége és jelentősége
felől elfogadható. Bőven mérte a természet a vonalait, a karak-
terét, a vonzását, az igazságvágyát, az eszét és a szabadsá­
gát is. Nem hazai színészre szabott mértékkel. Olyannyira
nem, hogy el is ijesztette a rendezőket, és a színpadon-filmen
nem történt meg vele mindaz, aminek törvényszerűen meg
kellett volna történnie. A televíziózás látta meg benne a közön-
ségnek valót, és elcelebesítette. De ha már így esett, legalább
kihasználták egymást. Hernádi televíziós népszerűsége utána
vitte a közönségét a zsöllyékbe is.
Óriási szerepeket kellett volna eljátszania, jóval többet, mint
ahányat eljátszhatott. Kis ország szűk keresztmetszetére volt
kénytelen szabnia magát. Mit tehetett volna? A nagy formá­
tumot kifordította, és a visszájáról mutatta meg. A valódi nagy
érzelmeket a giccs felől énekelte búgva, az édesbús melankóliát
a fonákjáról kínálta a nézőknek, és azok hálásan az ujja köré
tekeredtek. Azt csinálhatott velük, amit akart. Ha már ő nem
csinálhatta azt, amit jobban akart. Ment volna ő is lelkesedni,
rajongani, de a kortárs nagy színházcsinálói megrémültek,
és nem őt választották. Ijesztően nagy volt, túl sok nekik, és
átható tekintetében mindig megcsillant a másik leleplezésének
lehetősége. Úgy tűnt, nem lehet rászedni, és ez ijesztővé tette
egy olyan szakmában, ahol szinte mindenki titkol valamit.
Többnyire a saját félelmeit. Attól lehetett tartani, hogy Hernádi
tévedhetetlenül kiszagolja a rémületeket, és megtöri a gondo-
san felépített, színházcsinálói, szemfényvesztő varázst.
Akik ettől féltek, azoknak minden okuk meg is volt erre.
Mindig kiszagolta.
Nem bízta magát senkire, hanem saját kezébe vette az életét,
és irányítani kezdte, akkor, amikor erre még alig volt példa.
Saját stílust épített fel hernádiságból. Aki győzi, az a partnere
lehet. Mindenki más csak néző. Ha van szabad hely, mert ahol
Hernádit adnak, ott biztos a telt ház.

Hernádi Judit
Római vakáció, 2013. Rendezte: Pelsőczi Réka

Pogány Judit, Csuja Imre, Takács Nóra Diána
Tóték, 2013. Rendezte: Mácsay Pál

Epres Attila, Csuja Imre
Tóték, 2013. Rendezte: Mácsay Pál



Csákányi Eszter

Óriási mázli, hogy megtagadta tőle magát a Főiskola. Beskatulyázták volna a vidám szubrett
szerepkörére, és fogva tartották volna egymást egy egész színészi életen át. Ő elhitte volna, hogy
nem mozdulhat, és elvárták volna tőle, hogy ne is mozduljon. Ha így történik, kimaradt volna
Csákányi Eszter egész pályája, szinte minden főszerepe. Csakhogy ő egyből megsértődött
a Főiskolára, és dühében egy napra még a vezetéknevét is elhajította. Arra a napra, amelyiken meg-
értette: hívhatják őt akárminek, akkor is a Csákányi lánya marad. Büszkén és dacosan harcolta ki az
apja nevéhez való saját jogát. Tizennyolc évesen állt először színpadon, de oda készült az első
balett- és énekórája óta. Tudatos pályaépítő, hibátlan ösztönökkel. A kaposvári színházi legenda
része és őrzője. Az együttes érdekli, a társulati munka, a közösség. Nemcsak egyszerűen főszerepeket
akart, hanem meghatározó színésze akart lenni annak a csapatnak, amelyért dolgozik. Az lett.
Munkam­ ániás. Színészi energiáival ki lehetne váltani Paks 2-t.
Csákányi neve garancia. Az előadásra, a társulatra, a rendezőre, még a jelmeztervezőre is, vagy
akár utcai demonstrációra. Igazságkereső minden színpadon és az úgynevezett magánéletében is,
ami Csákányi esetében szinte értelmezhetetlen. Színészként és állampolgárként sincs benne félelem.
Azok a színháziak, akik tisztes polgárnői családi szerepre vágynak a színpadon túli életükben, azt
mondják, nagy árat fizetett a sikereiért. Nem tudják, hogy Csákányinak nincsen a színpadon túl élete.
Azt a kevés időt, amit ott tölt, azt is a szerepei érdekében teszi. Azért pihen, azért eszik vagy fogy,
azért képezi magát, azért barátkozik. Fiatal rendezőkkel és színészekkel ismerkedik, mert minden
izgatja, ami a szakma. Folyamatosan színészi és társulati kihívásokra vágyik. Délelőtt próbál,
este játszik, délután hangolódik, éjszaka forgat. A fennmaradó időben zárva tart, ne piszkálja senki.

Csákányi Eszter
Akit az istenek szeretnek, 2014.

Csákányi Eszter zenés estje



Jordán Tamás,
Molnár Piroska
Tisztelt hazudozó!, 2014.
Rendezte: Valló Péter



Bábel Vilmos, Benedek Miklós, Vári Éva
Aranytó, 2015. Rendezte: Gálffi László

Benedek Miklós, Vári Éva
Aranytó, 2015. Rendezte: Gálffi László



Mácsai Pál

Mácsai tud nem csinálni semmit. Tud nem játszani, csak lenni, vanni, mint az amerikai
színészek a filmeken, akik szintén nem játszanak egy fikarcnyit sem. Akiknek csak idegrend-
szerük van, energiáik, a bőrüknek színeváltozása, alig rezdülő gesztusaik, és még a szem­
öldökük felhúzásával is takarékosan bánnak. Milliméterre tudják, hogy a rájuk szegeződő
kamera mekkora felületet vesz igénybe belőlük. Mácsai rengeteget dolgozik ezért. Tudja,
hogy az egyszerűség csak a végcél lehet, mert ha eszköz, akkor szürke és unalmas lesz
az egész. Sok munkával éri el, hogy a végére teljesen egyszerű legyen. Olyan, mint aki nem
csinál semmit. Semmit, amit bármilyen módon „játszásnak” lehetne nevezni. Csak van.
Persze nem egyedül. Energiái vannak, koncentrációja, idegrendszere és személyisége. Ezeket
működteti, de tulajdonképpen a színészet nem is több ennél. Nagyjából persze ez a legtöbb.
Mácsai színészi eszközként használja a jól kigyakorolt civilségét. Patikamérlegen kimért
koktélt kever. Van benne Örkényből egy kis tisztelet, családból örökölt intelligencia, összeol-
vasott-nézett-hallgatott műveltség, van benne nagy adag színházigazgatói felelősség,
egy kicsi a színészi svihákságból, a társulat iránti elköteleződésből, és van benne a rendezői
elhivatottságból. Mácsait komolyan veszi a szakma és a nézők is. Adnak a szavára. A sok
örökgyerekkorát töltő színész között tökéletes apakép, felnőtt ember, és ha kell, játszótárs is.
Ha Mácsai bejön a színpadra, egyszerre jelenti a színészt, akit a néző örökre a szívébe zárt,
és az igazgatót, aki megcsinálta azt a színházat, akinek a névadójáról mesél.
Sokféle minőségében (az) Örkény az övé.

Mácsai Pál
Azt meséld el Pista!, 2015.
Rendezte: Bereményi Géza, Mácsai Pál





Györgyi Anna, Náray Erika, Auksz Éva
Amazonok, 2016. Rendezte: Szarka János

Auksz Éva
Amazonok, 2016. Rendezte: Szarka János

Csányi Sándor – A férfiagy, avagy nincs itt valami ellentmondás?, 2016. Rendezte: Szirtes Tamás



Pápai Péter Mátyás, Kiss Ákos, Merza Sára
A vérszipoly, 2016. Rendezte: Pápai Péter Mátyás

Pápai Péter Mátyás
A vérszipoly, 2016. Rendezte: Pápai Péter Mátyás



Boban Marković
Boban Markovic Orkestar, 2017.

Boban Markovic Lutvija Ališanović
Boban Markovic Orkestar, 2017.
Ha egy ember kicsi korától kezdve naponta több
órán át fújja a hangszerét, beleértve a magányos
gyakorlásokat, az együttes próbákat és a fellépé-
seket is, akkor a művészete mellé elérheti, hogy
ilyen szép, kerek, jó literes pofazacskói legyenek,
amiből aztán kedvére adagolhatja a levegőt.
Vajon mondta-e valaki a zenésznek akkor, amikor
kicsi gyerekként elkezdte fújni a hangszerét, hogy
a levegő – ami voltaképpen semmi, nem is látszik,
nincs is – hogyan fogja átváltoztatni az arcát fel-­
nőttkorára, és ha tudta volna is előre, akkor mi van?
Vannak színészek, akik nem küzdenek az öregedés
ellen, akik rábízzák arcukat és testüket az idő-
re, kezdjen vele, amit csak akar. A ráncok, a test
egyéb évgyűrűi többlet eszközök, amelyeket
a színész használhat. De nem is csak a testét.
Az idegrendszerében, az elméjében, a meghatá-
rozhatatlan helyen tárolt lelkében ott van mindaz,
amit valaha próbált vagy játszott. A sikerek és
a kudarcok is. A fejét leüvöltő rendező instrukciói
és az igazgatói vállon veregetés: tekintse, fiam,
jutalomnak. Benne van minden színpadi partne-
rével eltöltött pillanata, néhány soha meg nem
kapott végszó, és a halálfélelem, amikor a föld
alól kell kiásni egy előadást, mert – ki tudja miért,
de – aznap nem üzent a Jóisten. Amikor a színész
megvénül, de még alkalmas marad a munkára,
egyre hitelesebb lesz a színpadon, mert egyre
többet tud meg magáról, és azzal a többlettel
minden igazságát alá tudja támasztani. A szakma
és az élet megtépázza, ő átalakul, a lelke kinyúlik,
és lötyögni kezd úgy, mintha a rézfúvós belülről
növesztené a pofazacskóit, amiben nem tart
semmit, csak levegőt. Nem is látszik.
A színész idegrendszerének tárolókapacitása
sem mérhető. A teher mégis mérhetetlen, és
a színészt erre sem készíti fel senki előre, amikor
fiatalon a színpadra vágyik. Amúgy hiába mon-
daná bárki, el se hinné.

Egri Márta
Élet.történetek.hu,
Levél apámhoz, Özvegyek!, 2017.
Rendezte: Cseh Judit



Keresztes Tamás

Alighanem vele kezdődött a színészek új generációja.
Az, amelyik még ájultan tapogatta a bársonyfüggönyt
gyerekkorában, amikor a jó szerencséje a vidéki színház
színpadára választja kamaszszínésznek, de drámatago­
zatos gimnazistaként ugyanazzal a lendülettel veti meg
az összes begyöpösödött színi szabályt, és kreativitásból
leiskolázza a Színművészetit is, ahová negyedszerre
végre fölveszik. Ki tudná megmondani, hogy az előző három
alkalommal mit nem tudott az a fiú, aki nagyjából mindent
tudott, mielőtt végre kinyílt volna előtte az egyetem kapuja?
Az évente bekövetkező felvételi vizsgái között a debreceni
színház színpadán gyakorlatozott. Az biztos, hogy teljes
színészi fegyverzetben érkezett a pályára. Fizikailag kirob­
banó formában, akár artistamutatványokra is készen.
Zenészként is kipallérozva. Bármilyen hangszeren játszik,
ami szembejön vele a színpadon. Azt mondja: autodidakta.
Ő tudja. Csakhogy profi zenészekkel egyenrangúan játszik
a hangszereken, úgy használja a zenei technikákat. Ha kell,
végigimprovizálja egy looperrel az egész Őrült naplóját,
és kell is, mert így találta ki. Mint minden mást is. Az egész
előadást, a furcsa, torz teret, amelynek kitalálásához leg-
alább négy dimenzióban kell látni, súlyemelőnek kell lenni
a mozgatásához, zenebohócnak a hozzá-zenéléshez, mér-
nök-operatőrnek a pontos videózáshoz, és ízről ízre színész-
nek az eljátszásához. Keresztes maga a gesamtkunstwerk.
A teljes színház a színpadon és a színpad mögött is. Sztár
és háttérember. Díszletmunkás és nagyzenekar. Az ő fel-
tűnése óta lehet tudni, hogy a színészet tanítható ugyan,
csakhogy azt, amit ő tud, nem lehetett megtanulni senkitől,
mert, ahol ő tanulta, ott sem tudta senki rajta kívül. Biztosan
autodidakta, nem történhetett másképp. Mozart színészi
reinkarnációja. Keresztest nézve bizonyságot nyer, hogy
a színész mindenestül a végtelenségig fejleszthető, nincsenek
határok, és a kreativitás nem a minimum, hanem a lehető
legtöbb, amit egy színházi embernek birtokolnia kell. Ahhoz,
hogy a bármi megtörténhessen. Mert általa meg is történik.

Keresztes Tamás
Egy őrült naplója, 2017.
Rendezte: Bodó Viktor



Kováts Adél

Minden színházba járó generáció jól emlékszik azokra a nagy színészekre, akiket egykor szín­
padon látott, és fennen hangoztatja, hogy a maiak már nem olyan nagyok, mint akiket ő látott.
„Mutassatok egy Pécsi Sándort, egy Gábor Miklóst vagy egy Tolnay Klárit!” – mondják azok,
akiknek kortársa Béres Ilona, Harkányi Endre, Kern vagy Csehalmi, Gálffi, Takács Kati. A néző
átverhető, és bedől a tévének. Ha látja benne a színészt, akkor az nagy, ha nem látja, akkor
az nincs. Valaha, amikor még csak egy televízió volt, a néző mindenkit látott, mindenkit ismer-
hetett. Az orra elé tolták a színészeket. Ezek a nagyok, szeresd őket. Szerette is annyira, hogy
azóta is őket keresi. Csakhogy a kereskedelmi televíziók a színészeket celebként használják,
a reggeli műsorokban a családjukról, magánéletükről faggatják, és rájuk szólnak, ha az aktuális
szerepükről beszélnének. A néző évtizedek óta nem néz magyar filmeket, évente csak néhány-
szor megy színházba, így aztán lemarad azokról a színészekről, akik hatással lehetnének rá.
A mai nagyok, a meghatározók egyetlen centivel sem maradnak el az elődöktől. Éppen úgy
hatnak és élnek a színpadon, mint azok, akik előttük koptatták a deszkákat. A színész nem
lehet nagyobb, mint a kor, amelyben él, nem mutathat mást, mint azt a valóságot, amelyben
mindannyian együtt élünk vele. A mi gondunk az ő gondja is. A szerepeiben akkor lesz hiteles,
ha a személyisége az, és ez a gondolataitól, a vágyaitól, még az elkötelezettségeitől is függ.
A színész ugyanabból van, amiből mi vagyunk. Miért látnánk őt nagynak, amikor magunkat
sem látjuk annak? Ő minket tükröz: ha nem látjuk óriásnak őt, csakis magunkat okolhatjuk
miatta. Tetszettünk volna nagyszabásúnak lenni.
A színház mindig jelen idő. Ha a színész lelép, elmúlik, eltávozik, akkor itt-ott még megőrzi
az emlékezet, de eltűnik akkor is, ha netán közterületet neveznek el róla. A neve megmarad,
de aki nem látta színpadon vagy filmen, annak semmit sem fog jelenteni többé. Legfeljebb
egy forgalmas villamosmegállót, egy kávéházi teraszt vagy egy közlekedési csomópontot.
A színész után nem marad, csak néhány gesztus, hangsúly, egy-egy színházi csönd, nézői
könnycsepp vagy féktelen nevetés. A színésznek nincs dolga az örökkévalósággal, nevét nem
őrzi meg az emlékezet. Kritikák, színháztörténeti szakmunkák fölemlegetik, vagy adattá válik
egy múzeumi leltárban. A színház pedig nem lehet múzeum. Amikor a nézővel együtt eltűnik
az utolsó emlékek emléke is, akkor int búcsút a színész, akkor távozik végleg.

Kováts Adél
Nóra II., 2018.
Rendezte: Galgóczy Judit

Paraszkay Gyuri irigyellek. Nem a féltékenység szólal meg belőlem, hanem az irigység.
Olyat, és olyanokat látsz meg és látatsz, amit más nem. Benne élsz a világban, közelebbről
a művészet, a színház világában és felsőfokon közvetítesz, hozzá adva a saját véleményedet.
Káprázatos színek, váratlan kompozíciók, mély, lélekbelátó pillanatok megörökítése.
Ez Paraszkay világa. Már a kép elkészítésénél, tudja, hogyan fogja összerakni a sorozatát,
vagy eldönti, hogy egy kép lesz csak, de azt az egyet csak ő tudja megcsinálni. (Keleti Éva)

Arctérképek. Az árkaikban összegyűlő verejték és könny patakok árulkodók és leleplezők.
Megmutatják a belső kínt, a belső erőt, a belső gyengeséget, a belső ürességet.
Mindazt, aminek akár éppen az ellenkezőjéről igyekezne meggyőzni minket az, akit nézünk.
Az objektív viszont objektív, nem ismer kíméletet. (Sándor Erzsi)