Gádoros rövid története az Árpád-kori településtől 1901-ig

MUHEL GÁBOR

Gádoros rövid története az Árpád-kori településtől
1901-ig

„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne
mondjuk inkább feneketlennek?”
/Thomas Mann/

Régészeti leletek, lelőhelyek Orosháza és Gádoros környékén

Közismert, hogy a Kárpát-medencét több ezer éve lakják a legkülönfélébb népek, amiről
régészeti leletek is tanúskodnak. Az újkőkor időszakából például Orosháza környékéről hét
csiszolt kőbalta található az orosházi Nagy Gyula Múzeumban. (A hét kőbalta közül az egyik
Gádorosról származik.) Ugyanebből az időszakból származó kőeszközökre bukkantak a
„Községi Tanya” területén lévő homokbányában a homokot kitermelő helyi építkezők az
1946-1975 közötti években. A leletek évekig közkézen vándoroltak a lakosság körében,
mígnem Pongó Bertalan és felesége összegyűjtötte, s 2000 tavaszán átadta az orosházi
múzeumnak. E leletek között akadt kőpenge, fekete cserépfalú ivóedény, babérlevél alakú
gránit nyílhegy, cserepek, különböző korú érmék, orsókarikák, fibula, őrlők-darabok, nyílhegy
is. Ma már azt is tudjuk, hogy „az eszközkészítés külön kultúrák kialakulását eredményezte:
körösi-tiszai, zselici, herpályi, csőszhalmi, bánáti műveltségek létrejöttével. Mindezek során
gazdagodott a régészeti hagyomány, a leletanyag szülőföldünkön, Orosháza-Gádoros
térségében is.”1 A kőkorszaki leletek anyaga többféle kőzetből készült – e tárgyak zömmel
csere útján kerültek a Dél-Alföld tájaira. A bronzkorból a környéken viszonylag kevés lelet
került elő. Ezek közé tartozik az a Csorváson talált három díszes kivitelű bronztőr, mely a
Nemzeti Múzeumba került. E mellett 1958-ban találtak továbbá négy kora bronzkori edényt
Orosháza közelében, s Tótkomlóson az egykori Termelőszövetkezet területén néhány
„seprődíszes” cserépre is ráleltek, melyek mintájuk alapján nagy valószínűséggel a zóki
kultúrából származnak. A késő bronzkorból Orosháza környékérről halomsíros eredetű
bronzsarló, Gádorosról (a mai Nagy utcáról) bronzkori edény került a Nemzeti Múzeumba. A
város határában lévő Nagytatársánc egy részének feltárásakor „árkoltdíszes”
edénydarabokat is találtak, de előkerült szórványleletként bronzsarló Tótkomlóson,
Csorváson és a Fehértó partján.2 Gádoros déli határában (Héthalmi oldal) 1963-ban az
orosházi múzeum számára ifj. Olasz Ernő gyűjtött kora vaskori szkíta, szarmata cserepeket,
később Pongó Bertalan végzett leletgyűjtő munkát. A későbbi edények már finomabb
kivitelűek, korongon készültek, s Orosházán, Gádoroson is gyakoriak. A szarmata települési
helyeken más népek eszközei, tárgyai, pénzei, ékszerei is megtalálhatók, amik hadi

1 PONGÓ BERTALAN: Az őskortól, az Árpád-kori Gádorostól az újratelepített Gádorosig. In. GÁDOROSI FÜZETEK 3.
Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala. 2002. 12. Vö. LÁSZLÓ GYULA: Emlékezzünk régiekről. Móra Kiadó.
Bp. 1979. 29-35. (Megjegyzés: Itt említjük meg, hogy tanulmányunk fedőlapján Gádoros mai címere látható.)

2 KALICZ NÁNDOR: Orosháza és környéke az őskorban. In. OROSHÁZA TÖRTÉNETE. (Szerk. Nagy Gyula.) I. kötet.
Orosháza. 1965. 96-99.

cselekményekre és cserekereskedelmi tevékenységekre utalnak. Az Orosháza-környéki
népvándorlás korabeli lelőhelyek (temetők, telepek stb.) magas száma arra enged
következtetni, hogy a vidéken gazdag település-rendszerek léteztek. Római korból származó
telepek és temetők lelőhelyei például az Orosházi-tanyák vasútállomása melletti
homokbánya 25 sírhelye, Gyopárosfürdő déli partján több sírhely és fazekas kemence, a
monori tanyák lelőhelyén talált korongolt füles korsó, a Kristó-féle téglagyár és a Dénes-féle
téglagyár bronz leletei. Ezek alapján arra lehet következtetni, hogy a Tisza-Maros-Körös
vidékén népes szarmata falvak sora alakult ki, melyek csak negyedik században pusztultak el.
Orosháza környékén mintegy 10 régészeti lelőhely ismert, ami a késő szarmata korból
származik. Gádoros körzetében három jelentős szarmata kori település leletei bukkantak elő:
egyik a volt Petőfi Termelőszövetkezet szeszfőzdéjétől délre, délkeletre elterülő gyümölcsös
telepítését előkészítő 1951-52. évi mélyszántások során vált ismertté.3

Honfoglalás kori lovas síros lelőhelyek a Kárpát-medencében

A 6. század táján Orosháza és környéke az egyik legsűrűbben lakott avar birodalmi résznek
számított. Olyannyira, hogy a térségben 20 avarkori temetkezési hely is ismertté vált,
közülük a legjelentősebbek Orosháza és Szarvas határában találhatók. A kora avarkor sírjai
számos eszközt és fegyverdarabot megőriztek számunkra. Ezek közé sorolható a gádorosi
Nagy utcán feldúlt avarkori sírban talált aranyozott bronz övdísz és 3 nyílhegy (mely
Orosháza környékén a férfitemetkezések között a legjelentősebb sírlelet), ami
nemzetségfőre vagy 30 fegyveres vezetőjére utal. (A nyílhegyek száma a sírban nyugvó

3 Az Orosházi Hírlap 1964. szeptember 1-i számának 8. oldalán erről cikket is közölt ifj. Olasz Ernő régész
„Szarmata-kori településre és Árpád-kori falura bukkantak Gádoros határában” címmel.

1

harcos rangját is hivatott volt jelezni.)4 Orosháza környékén azonban olyan régészeti
leletekre is ráleltek, melyek nem jellemzők a Vereczkei-szoroson át betörő kabarokra, sokkal
inkább az erdélyi részek és az Al-Duna felől bejövő magyar törzsek örökségét és életét
tükrözik. Tudományos értékük mellett a köznép sírjai az ott élők életkörülményeiről,
szokásairól, vagyoni helyzetéről és kapcsolatrendszerükről is tudósítják a mai kor emberét.
Tekintettel arra, hogy Orosháza környéke több nemzetség szállásterületének találkozásánál
fekszik, honfoglalás kori és Árpád-házi leletanyag meglehetősen sokrétű és gazdag. Bár teljes
feltáró ásatás mindösszesen két esetben volt, a környék 20 km X 30 km-es területén 43 falu
helyét ismerjük, de a falvak számát akár 10-15-tel is növelhetjük, ha meggondoljuk, hogy
nem egy település egy korábbi helyére települt. Dienes István történész szerint ugyanis „a
járás területén találunk a két orosházi temetőnél jelentősebb honfoglaláskori lelőhelyet is. A
gádorosi emlékanyag mennyiségében és rangos voltában is az orosházi fölé emelkedik,
sajnálatos azonban, hogy a megfigyelésekre itt alig nyílt mód.”5 A vidéken tehát összesen
csupán két helyen volt Árpád-kori temető feltárás, a többi lelőhely a legkülönfélébb
talajmunkák során bukkantak felszínre. Utóbbi nyomán Gádoros térségében öt helyen van a
korszakból lelőhely: 1. Gádoros, Bocskai utca 34. sz. telken négy sír; 2. Gádoros-Lajosszénás
Bodor-féle tanya közelében Árpád-kori falu maradványai; 3. Gádoros-Nyulas-gyep
határútjánál Árpád-kori falu nyomait és négy sírt fordít ki a mélyszántás; Gádoros-Érparti
tanyák közt, a volt Czifra major közeli mélyszántáskor Árpád-kori falu romjait találták; 5.
Gádorostól nyugatra a szentesi-eperjesi út szögletében szintén Árpád-kori falu nyomaira
leltek. Ezeken kívül számos úgynevezett szórványlelet került elő a falu különbféle részeiről
(pénzérmék, edénytöredékek, női nyakdíszek, nyílhegyek stb). „Megyénkben Gádorosról
került elő előkelő nő lovának csontlemezekkel díszített nyerge is. Rozettás veretekkel
díszített női lószerszámot ismerünk Sarkad-Peckesi dombról és Békéscsaba-Erzsébethely,
Báthory utca 82. szám alatti lelőhelyről is.”6 A gádorosi leletek közül azonban a
legértékesebbnek és leggazdagabbnak kétségkívül a Bocskai utca 34. számú telek négy sírja
bizonyult.

Az ősi Gádoros

Az ezredfordulóig egyre több lelőhely vált ismertté Gádoros körzetében, így felmerült az
igény egy teljes körű feltárásra. Erre Rózsa Zoltán az Orosházi Szántó Kovács János Múzeum
(ma: Nagy Gyula Múzeum) régész-igazgatója kapott megbízást, aki 2000 őszén kezdte meg a
kutató határbejárásokat. A helyi lakosok közreműködésével 2000. november 6-28-ig
ásatásokat végzett, melynek eredményeképpen bizonyosságot nyert a Gádoros Árpád-kori
eredete. Minderről a múzeumigazgató a következőképpen számolt be:

„Befejeződtek a régészeti feltárások Gádoros nyugati határában. 2000. november
06. és 28. között egy minden ízében Árpád-kori templomot sikerült a teljesség

4 MÓCSY ANDRÁS: Római és a népvándorlás kora. In. OROSHÁZA TÖRTÉNETE. (Szerk. Nagy Gyula.) I. kötet.
Orosháza. 1965. 125.

5 KARÁCSONYI SÁNDOR: Békés vármegye története. Gyula. 1896. 260.
6 BÉKÉS MEGYE KÉPES KRÓNIKÁJA. (Szerk. Erdmann Gyula és Havassy Péter.) Typografika Kft. Békéscsaba. 2009.
52.

2

igényével dokumentálnunk. Hiszen építése és (településének) pusztulása is az
Árpád-kor idejére tehető.

A templom egyhajós, félköríves szentélyzáródású, enyhén patkóíves, egyszerű
falusi plébániatemplom. A kor szokásának megfelelően épült. Felmenő téglafalait
döngölt föld alapozás tartotta, mely alapozás készítési technikája teljességgel
megegyezett a még nemrégiben is alkalmazott módszerekkel, melyeket a vertfalú
házak esetében alkalmaztak. A mezőgazdasági munkálatoknak és a későbbi
falkereső-, kutató gödröknek köszönhetően itt is, mint sok más hasonló
templomásatás esetében tapasztalható, csak a templom alapozását sikerült
megtalálni, a téglafalakat helyükön sehol sem leltük meg (az átlag téglaméret a 8-
900 évvel ezelőtt épített templom esetében 28x15x4,5 cm volt.)

Az ásatás jellegzetessége a nyugati oldalfalból kiugró, a templommal egyszerre
alapozott két „gádor”, melyek jellegzetes részei templomunknak. A környéken
feltárt közel 30 templom egyikénél sem tapasztalt alapozás lehetett a templom, s
rajta keresztül a falu elnevezését adó „gádor”, ami esőfogót és szélfogót, továbbá
előcsarnokot is jelent. Az ősi Gádoros tehát eme, a környéken csak itt fellelhető
templomalapozás – sajátossága után kaphatta nevét.

Ezt a feltevést a templom alaprajza, a templom és a temető viszonya (kevés és a
templomtól távol eső sírok), és a bővítmények, illetve a gótikus támpillérek hiánya
megerősíti, alátámasztva az okleveles adatokból ismert tényt, miszerint az ősi
Gádoros a történelem folyamán viszonylag hamar elpusztult.

Templomunk tehát valamikor a Szent István utáni időben épült. A „minden 10 falu
építsen egy templomot” törvény hamar érvényesült vidékünkön is, így Szent László
törvénye értelmében jelen esetben is az elhunytakat a templom köré temették el.
Ezen sírok közül hármat, köztük 2 esetben a nem túl gyakori, téglával keretezett
sírt tártunk fel.

Templomunk utóélete valószínűleg a múlt század elején zárulhatott le, mikor is az
újratelepülés következtében a még álló falakat elhordják a környék lakói, amikor is
a csorvási és a szénási templom sorsára jutott (az 1733. évi katonai felmérés még
magas felmenő falakkal ábrázolta őket a térképen!), elenyészett nyomtalanul.

1935-ben homokbányászás közben csontokat találtak a területen és 1965-ben az
Orosháza Története és Néprajza c. Monográfiában, mint régészeti lelőhely vonult
be a régész szaktudatba. 2000-ben pedig, a Millenniumi Évhez kapcsolódóan
Gádoros Nagyközség pályázatot nyert a régészeti feltárásokra. A leletanyag
Orosházára, a csontanyag Szegedre kerül.”7

Bár a fentiekből nem derül ki, hogy az ősi település pontosan mekkora kiterjedéssel bírt,
annyi bizonyosan kijelenthető, hogy a templomépítések István egyházalapító rendelkezései
után kezdődtek, s utódai uralkodása során váltak általánossá. Feltehetően Gádoros épületei
sem egy időben épültek, amit az a tény is alátámaszt, hogy az Árpád-kori falvak a
honfoglalástól kezdve sem egy időben, hanem fokozatosan jöttek létre. A térség azonban
még számos titkot rejt. Nem ismert például, hogy a 1241-ig mennyit és hogyan fejlődött a

7 Részlet Rózsa Zoltán beszámolójából. Idézi: PONGÓ BERTALAN: i.m. 27-28. – Bővebben lásd: RÓZSA ZOLTÁN -
BALÁZS JÁNOS: Az ősi Gádoros titkai. In. MOZAIKOK OROSHÁZA ÉS VIDÉKE MÚLTJÁBÓL 2. Orosháza. 2011. 5-19.

3

vidék. Biztonsággal kijelenthető azonban, hogy 1241 nyarától alig egy év alatt a tatárjárás
elpusztította az ősi Gádorost, s lakosságának nagy részét kiirtotta vagy elhurcolta. A
tatárjárás miatt lett az ősi falu sivár pusztasággá – „Gadoros-pusztává”, „Gadoros telekké” –
amint azt a mellékelt, az 1550-es évek állapotát bemutató Békés megyei vártérkép is
tanúsítja. Azt már a feltárás előtt is sejteni lehetett, hogy az Orosháza környéki falvak – így
Gádoros is – a 895-896 előtti évekből származnak (ld. Gádoros, Bocskai utca 44. sz. telek:
négy előkelő magyar lovas szobra). A lovas sírok jelentőségét jól mutatja, hogy hazánk az
Árpád-kori lovas sírjait jelző térképen Gádoros neve is szerepel. Mindezen tények összessége
azt igazolja, hogy Gádoros eredetileg valóban Árpád-kori falu volt, egészen az 1241. évi
tatárjárásig, amikor is – számos dél-alföldi településsel együtt – felégették.

Az említett régészeti leletekkel ellentétben azonban Orosháza környékére vonatkozó
írásos emlékeink az Árpád-korból szinte egyáltalán nem maradtak fenn. A szomszédos
vidékek okleveles adatai szerint azonban a környék földrajzi képe a középkor óta a folyóvizek
újkori szabályozásáig alig változott. Ezt támasztja alá, hogy az Árpád-korból származik a vidék
legjelentősebb folyójának, a Száraz-érnek az elnevezése, ami arra utal, hogy medrében már
akkoriban sem hömpölygött bőséges vízáradat. (A Fehér-tó és a Sós-tó elnevezések pedig az
egykori szikesek emlékét őrzi.) Azt is későbbi forrásokból tudjuk, hogy a 15. században a
megye területének jelentős részét képező gyulai birtok (a várral együtt) a Hunyadi család
tulajdona volt. Hunyadi Mátyás halála után fia, Corvin János birtokolta, aki után özvegye,
Frangepán Beatrix tulajdonába jutott. Mátyás egyik rendelete nyomán Beatrix II. Ulászló
királytól megkapta a főispáni címet, amit azonban a nemesség ellenállása miatt nem
gyakorolhatott. Miután leányuk, Corvin Erzsébet 1518-ban meghalt, a király Beatrixot
összeházasította unokaöccsével, Brandenburgi György gróffal, akinek azonban a király nem
adományozhatott közvetlenül birtokot. Brandenburgi György felesége azonban 1510-ben
meghalt, így öröklés révén mégis hozzájutott a birtok tulajdonjogához, amit a király is
megerősített. A Dózsa-féle parasztháború leverése után viszont a jobbágyság újra nehéz
helyzetbe került a területen. A nemeseknek okozott károk megtérítése végett súlyos adókat
vetetettek ki rájuk, arról nem is szólva, hogy – miután az országgyűlés megszüntette a szabad
költözködési jogukat – a Békés megyei nemesi gyűlés is elrendelte, hogy erőszakkal vissza
kell költöztetni őket eredeti uraikhoz. Ennek a következménye az volt, hogy ismét kiújult az
ellentét a megye nemessége és az őrgróf között. 1529-ben Szapolyai János a birtokot
hívének, Czibak Imre váradi püspöknek adományozta, aki 1529. július 17-én körül is zárta a
gyulai várat, amit a várparancsnok március 16-án élelmiszerhiány miatt át is adott neki. Ezt
követően nyugalmasabb időszak jött Békés megyére. Czibak 1534-ben meghalt, az uradalmat
pedig unaköccse, Patocsi Miklós örökölte meg 1542-ig. Halála után testvére, Ferenc örökölte
a területet, ám a nyugodt időszak megszűnőben volt, mikor Buda török kézre kerülése után
Békés megye nemessége kiábrándult a törökbarát politikából, ily módon szembekerült a
várbirtok urával, aki viszont Ferdinánd híve volt. Miután azonban 1549. szeptember 8-án a
Ferdinánd király követe, gróf Salm Miklós Nyírbátorban megegyezett György baráttal Erdély
átadásáról Patocsi Ferenc özvegyének is át kellett adnia a várat és az uradalmat. A gyulai vár
megerősítése akkor gyorsult fel igazán, amikor a Szigetvár építkezéseinél érdemeket szerzett
Kerecsényi László lett a várkapitány. Szulejmán 1566-os hadjáratának elején a szultán
unokaöccsét, Pertev pasát bízta meg Gyula elfoglalásával. Július 2-án meg is indult az ostrom,

4

s a védők hamarosan feladták a várost. Szeptember 2-án kezdődött meg a védők kivonulása
– Kerecsényit a pasa sátrába hívta, ahol fogságba esett és rabságban is halt meg. Gyula török
kézre jutásával így egész Békés megye oszmán fennhatóság alá került. A nemesség elhagyta
otthonát, a jobbágyok egy része azonban a lakóhelyén maradt egészen addig, amíg a
megélhetése valamelyest biztosítva volt. Helyzetük azonban sokat romlott, mivel a
megyében a törökbarát földesuraknak is volt birtoka, amiket viszont a Habsburgok nem
ismertek el. Így sokszor megesett, hogy ugyanabban a faluban egyszerre több földesúr is
beszedte az adót. Ehhez járult a rablóportyák folyamatos zaklatása, melyek összességében a
termelőerők fokozatos pusztulásához vezetett.8

Noha értékelhető helyi vonatkozású helyi okleveleink csak a 15. századtól maradtak fenn,
ezekből nem egyszer a korábbi időkre is visszakövetkeztethetünk. A birtokösszeírások
ugyanis gyakran megőrizték a régebben elpusztult települések egy részének nevét is. Azokon
a vidékeken számolhatunk elsősorban a falu nevek helyi fennmaradásával, ahol a
lakosságnak legalább egy része a falvak pusztulását túlélte. Ismeretes, hogy a mi vidékünk
nemcsak a tatárjárás idején, hanem a török hódoltság korában is hazánk legjobban
elnéptelenedett területei közé tartozott. A török pusztítás után 17-18. században más
vidékekről ide költöző lakossággal népesedett be újra. „Az elnéptelenedett területekre
Dunántúlról és Észak-Magyarországról is érkeztek új lakosok (pl. Hódmezővásárhelyre
Baranyából és Szentesre Pápa környékéről, illetve a Jászságból, Orosházára a Tolna megyei
Zombáról, Gyulára a Jászságból és Észak-Pest megyéből.”9 A késő középkori forrásainkban a
falvak egy része éppen azért azonosítható, mert a régi térképeken feltüntetett határnevek és
mai határelnevezések is – ugyan úgy, mint az ország más vidékein – megőrizték egykori
nevüket.10 Nagy valószínűséggel azonban sokkal több falu létezett a környéken, mint
amennyi falunév a feljegyzésekben fennmaradt. E feltevést igazolandó, a 19. század végén
Orosháza környékén is megkezdődött az elpusztult falvak számbavétele.11 A honfoglalás
korában Orosháza környékét a honfoglaló Vata-Csolt nemzetség birtokolta, amitől nyugatra
(a mai Csongrád megye határához közel) Ond fia, Ete, illetve délen az Ajtony, keletre pedig a
Velek nemzetség kapott szállásterületet. A település azonban nem a mai helyén terült el. „Az
egyik falu a mostani várostól nyugatra, a Szentesi és a Vásárhelyi út között terült el. A falu a
XVI. század közepéig Zaránd megyéhez tartozott. Az 1560-i összeíráskor 72 nádori kapuból
állt, mintegy 300 lakossal. Az 1593-ban tartott népszámlálás viszont 195 lakost talált az akkor
még Békés megyéhez tartozó Orosházán. A lakosság egy része a török elől menekült el Az
összeírásban Erdős, Csomós, Bársony, Gellén, Orosházi nevek fordultak elő. Ez azt mutatja,
hogy a falu színmagyar volt. A település 1596-ban Gyula elestével pusztult el. 1753-ban
vármegyei küldöttség a templomának némi maradványait találta csak meg. A falut körülvevő
sáncot a régebbi térképek viszont még mutatják.”12

8 CSIPES ANTAL: Békés megye élete a XVI. században. Békéscsaba. 1976. 11-17.
9 KÓSA LÁSZLÓ-FILEP LAJOS: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai. Bp. 1983. 187.
10 KISS IMRE-OLÁH JÁNOS: Fejezetek Gádoros történetéből. Községi Helytörténeti Bizottság. Gádoros. 1984. 4.
11 Erről bővebben lásd: HAJDÚ MIHÁLY: A Vásárhelyi-puszta helynevei. In. NAGY GYULA: Parasztélet a
Vásárhelyi-pusztán. (A Békés megyei Múzeumok Közleményei.) Békéscsaba. 1975. 71-100.
12 NAGY GYULA: Orosháza alapítása és első évszázada. In. EMLÉKKÖNYV HAZÁNK FELSZABADULÁSÁNAK ÉS AZ OROSHÁZI
SZÁNTÓ KOVÁCS MÚZEUM FENNÁLLÁSNAK 10 ÉVES ÉVFORDULÓJÁRA. (Összeállította: Nagy Gyula.) Múzeumok Baráti Köre.
Orosháza. 1955. 33..

5

Témánk szempontjából fontosabb azonban,

hogy Gádoros írásos említése V. László 1456.

május 12-én kelt adománylevelében bukkan fel

először. E dokumentumban a király a Bothos

család által jogtalanul bitorolt birtokát adja vissza

Hunyadi Jánosnak, továbbá elismeri, hogy a

birtokot – a megyében fekvő Hold és Vásárhely,

Csomorkán, Királyhegyes Sámson, Dónát-Perek

nevű falvakkal, valamint Csorvás, Sebestyénház,

Kétzöldes, Gorsa, Derekegyház, Szilos-egyház

nevű pusztával együtt – még Zsigmond királytól

kapta. Ezzel párhuzamosan a Békés megyében

fekvő Zenthe-tornya, Szentandrás, Csaba-csüd

falvakat, illetve Gádoros-lábasegyház, Útszögü-

egyház, Apács-egyháza, Kétkupa és Tompa
nevezetű pusztákat is visszaadja.13 Mindazonáltal

jellemző volt, hogy az elpusztult falvak

Orosháza alapításának egykori leírása az újratelepítését az Alföldön zömmel nem a királyi
anyakönyv első oldalán megbízottak vagy az egyházi birtokosok, hanem a

magánbirtokosok végezték. Gádoros újratelepítésére azonban még a 14-17- században sem

került sor, vagyis a török hódoltság idején a vidék lakatlan puszta volt, s többnyire a

környékbeli birtokosok állatállományának legeltetésére szolgált. „Mikor Linder Keresztély

Ferdinánd az udvari kamara tiszttartója 1698-ban bejárta a vidéket Gyulaváritól kezdve

Szentandrásig, jelentésében minden falu után odaírta azt a megjegyzést, - lakatlan puszta,
kivétel volt egyedül Békés, ahol 10 embert talált.”14 A török kiűzése után a vidék a

Harruckern család birtokába került, majd későbbi házassági kapcsolatok révén jórészt a

Károlyi család tulajdonába jutott. Darvas József szerint Harruckern Ferenc báró, a „linzi pék”

azért kérte és kapta jutalmul Békés- Csongrád- és Zaránd megyéket, mert a török ellen vívott

háborúk idején működő huszonhét hadseregszállító között ő volt az egyetlen, akit nem
fogtak perbe sikkasztásért, lopásért, csalásért és hasonló dolgokért.15 A szájhagyomány

azonban másra is emlékszik: nevezetesen, a titeli győzelem után Harruckern számlát nyújtott

be a kamarillának, melynek kiegyenlítéseként szabad választást engedett neki a király a

budai malom és Békés megye között. A báró értékesebbnek ítélte a vámot kereső

vízimalmot, mint a vármegyét, ezért a malmot választotta. Ez a királyt jobb belátásra bírta,
így Harruckern végül egész Békés megye ura lett.16 A birtok a következő helységekből és

pusztákból állott: Gyula város, Fövenyes, Őlyved, Apáti, Szentbenedek puszták, Remeteháza,

Szeregyháza, Alabián, Gyűrkehely határrészek, Békés városa, Berény, Endrőd községek, Gyúr,

Kamut, Dánfok, Csatár puszták, Tőgye, Nyárszeg határrészek, Szentes városa, Sz-Fábián,

13 PONGÓ BERTALAN: Gádoros legrégibb története. Kézirat. Gádoros. 1963. 2.
14 PONGÓ BERTALAN: Az őskortól, az Árpád-kori Gádorostól az újratelepített Gádorosig. In. GÁDOROSI FÜZETEK 3.
Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala. 2002. 45.
15 DARVAS JÓZSEF: Egy parasztcsalád története. Bp. é.n. 24.
16 NAGY GYULA: Orosháza alapítása és első évszázada. In. EMLÉKKÖNYV HAZÁNK FELSZABADULÁSÁNAK ÉS AZ OROSHÁZI
SZÁNTÓ KOVÁCS MÚZEUM FENNÁLLÁSNAK 10 ÉVES ÉVFORDULÓJÁRA. (Összeállította: Nagy Gyula.) Múzeumok Baráti Köre.
Orosháza. 1955. 27.

6

Ecser, Veresegyháza, Dónát, Szent-László, Tőke, Kékéd puszták, Derekegyháza, Bökény
határrészek, Szeghalomfalu, Fás puszta, Balkány, Torda, Kiskörnye puszták, Öcsödfalu,
Szarvas városa, Káka, Báboczka, Fejéregyháza puszták, Tataríjszállás határrészek, Csaba falu,
Vesze, Gerendás, Kígyós, Eperjes, Kerekekegyháza puszták, Nagypolány, Kispolány, Földvár,
Borozsgyán és Zsabadka határrészek, Mezőmegyer, Szent-Miklós, Kis-Décse, Nagy-Décse
puszták, Doboz falu, Csorvás puszták, Körösladány falu, Fads, Méhes, Kiskároly puszták,
Gyoma falu, ege, Nagytelek puszta, Vésztő falu, Mágor puszta, Tarcsa falu Edeleshalommal,
Nemeskerei puszta, Bélmegyer, Félhalom, Póhalom, Szénás, Kiscsákó, Nagycsákó, Királyság
puszta, Kondoros, Murony, Soprony, halásztelek, Sima, Simasziget, Csejt határrészek,
Orosháza puszta, Székelyudvar falu, Becser, Gyürke, Szent-király, Szent Márton, Tanász, Pila
és Elek puszta. Ez a birtok a megye területének mintegy 5/6-át tette ki. „Az uradalom
azonban lakatlan pusztasághoz hasonlított, ahol 10-20 mérföldön sem lehetett látni mást,
mint bozóttal benőtt területeket, vízzel borított vízi világot, és kihalt, felégetett falvak
romjait.”17 Harruckern báró ezért felhívást tett közzé, melyben a birtokára települőknek
földet és szabad vallásgyakorlást biztosított. Ennek eredményeképpen 1722-től nem egészen
egy évtized alatt tömegesen költöztek a protestáns vallásúak a vidékre.18 Szarvasra 1722-ben
Nógrád megyei szlovákok (tótok) költöztek, Mezőberénybe ugyanebben az évben Kishont
vármegyeiek jöttek, majd németországi Majna-Frankfurt tájáról németeket is fogadtak,
Körösladányba Bihar megyei magyarok érkeztek, Endrődöt nemeskereki lakosok, illetve
Zólyom és Nógrád megyei telepesek népesítették be, Nemeskereki községbe Gömör és Hont
megyei szlovákok települtek. A főispáni székben fia, Harruckern Ferenc Domokos követte, aki
folytatta apja településpolitikáját 1775-ben bekövetkezett haláláig. Az ő nevéhez fűződik
Orosháza újratelepítése is, miután 1744-ben a dunántúli Zombáról magyar evangélikusokat
hívott a vidékre. Állandó szerződést a báróval viszont csak 1762-ben kötöttek. Harruckern
„egyéb módon is segítette az orosháziakat. 1754-ben átadta nekik a monori puszta egyik
felét, 1760-ban kiadta nekik haszonbérletbe a kiscsákói pusztát, 1765-ben pedig megkapták
a monori puszta másik felét, ami által rendkívüli módon elősegítette az orosházi lakosság
itteni megtelepedését.”19 Jellemző, hogy amikor 1744. április 24-én (Szent György napján),
Békéscsabán történt kitelelésük után, a harminc család megszállt a mai Orosháza helyén,
még elvadult, gazos, mocsaras pusztaság volt az egész vidék, ahová csak a szomszédos
Vásárhely pásztorai tévedtek ide olykor-olykor gulyáikkal és méneseikkel.20 Harruckern
tevékenységének köszönhetően azonban Orosháza népessége az 1745-ös 210 főről 1773-ra
3340-re növekedett, s Békés megye soknemzetiségűvé vált: a magyar lakosságon kívül
Szarvason, Tótkomlóson, Kondoroson, Békéscsabán szlovákok leltek új otthonra, míg
Battonyára és környékére szerbek, Méhkerékre, Kétegyházára és Eleken románok, illetve
németek költöztek. Szénás újratelepítése 1818-ban Károlyi gróf közreműködésével történt,
Csorvás 1858-ban lett lakott település, Pusztaszenttornya pedig 1858-ban vált községgé.

17 Uo. 46.
18 Féja Géza így ír erről: „Harruckern mindenekelőtt szabad vallásgyakorlatot ígért jobbágyainak s ez az
ígéret hatalmas lutheránus áradást indított útnak. Felvidékről s Dunántúlról egyaránt útnak indultak Luther
hívői az ígéret földje felé.” In. FÉJA GÉZA: Viharsarok. (Az Alsó-Tiszavidék földje és népe.) Athenaeum. Bp. é.n.
16. (= http:// mek.oszk.hu / 05000 / 05017 / pdf / 05017.pdf)
19 KOSZORÚS OSZKÁR: Orosházai jelesei a XIX. század végéig. I. kötet. Orosháza. 1994. 20.
20 VERES JÓZSEF: Orosháza, történeti és statisztikai adatok alapján. Orosháza. 1886. 24.

7

Tanyavilág az
orosházi járásban

Az első orosházi telepek

kialakulásáról Szenti Tibor a

következőképpen ír: „Amikor

Orosháza őstelepesei, a Tolna

megyéből ideköltözött zombai

és szabadmenetelű taxások

megérkeznek az egykori dél-

alföldi pusztára, amelyet a

hódoltság után a vásárhelyi

lakosság állatlegeltetésre

használt, semmiféle

tanyaépítési és tanyás

Jellegzetese alföldi tanya (Csongrád megye, Kistelek) gazdálkodást folytató
tapasztalattal nem

rendelkezhettek. Ez nem is csoda, hiszen egykori szűkebb hazájukban, a Dunántúlon sem

azelőtt, sem később nem alakult ki tanyavilág, az Alföldön pedig még a fejlődés első

időszakában tart a szállásrendszer. […] A Dél-Alföldön a szállások kialakulása a hódoltság és a

kurucmozgalmak után veszi csak kezdetét, amikor Békés és Csongrád megye falvaiból a

századforduló körüli néhány évtized alatt többször elmenekült lakosság végleg visszatért és

megtelepedett. Vásárhely határában a XVIII. század elején a földművelés, valamint az

állattartás közös területen folyik és addig állandó épületeket nem emeltek, míg a jószág

szabadon vándorolt. Amikor 1743-ban elkülönítik a Pusztát, a tuguriális területen megindul a

maradandó épületek emelése, vagyis a tanyásodás. Egy évre rá érkeznek a Zombaiak a már

elkülönített Pusztára, ahol fölépítik a falujukat. […] Az orosházi ember számára a tanyaépítési

és gazdálkodási példát részben a vásárhelyi gazdák nyújtották, de mind a két település

tanyás fejlődése párhuzamos, e téren a tapasztalatgyűjtés időben azonos. […] Az orosháziak

mind Csaba, mind Szentes parasztságával kapcsolatot tartanak, gazdasági és tanyalétesítési

tapasztalatokat tőlük is nyertek. Az orosházi tanyafejlődést tehát több irányú hatás
alakította.”21 Barabás Jenő adatai szerint Orosháza határában 1784-ben három területen 436

szállásföldön gazdálkodtak, amelyre összesen 243 tanyát építettek. Ez a tanyaszám egyben

azt is jelenti, hogy negyven évvel a letelepedés után a szállások felére már épületeket is
emeltek, s a gazdacsaládok több mint a felének tanyája van.22

Joggal merül fel a kérdés: mit is tekinthetünk egészen pontosan tanyának? Tanyának
(régebben: szállásnak) nevezzük a magyar Alföld azon szétszórt és magányos telepeit,
amelyek többnyire a mezőgazdasági munkálatok központ jai, korábban pedig a lábasjószágok

21 SZENTI TIBOR: Adatok az orosházi tanyák gazdasági helyzetéről a XIX. század első feléből. In. TÓTH JÓZSEF
(szer.): Az orosházi tanyavilág kialakulása. Orosháza. 1985. 41.

22 BARABÁS JENŐ: Tanyai település és építkezés. In. NAGY GYULA (szerk.): Orosháza néprajza. Orosháza. 1965.
81-83. Érdekesség, hogy a külterületi lakóházak száma 1949-ben már 2783 darab, 1960-ra ez a szám 1381-re
csökkent, 1980-ban még 1012 volt, s 1949-ben 711 lakóházzal volt kevesebb, mint 1930-ban. A csökkenés oka,
hogy a külterületi részek egy részét időközben belterületté nyilvánították, illetve a majorokat lebontották

8

legeltető helyei voltak. Nem önálló települések, hanem a hozzátartozó földterülethez vagy
birtokhoz, illetve valamely településhez tartoznak. Bár Pusztai Ferenc szerint a tanya szavunk
történeti hátterének tárgyalása önmagában is önálló szótörténeti monográfiát érdemelne.23
E helyen csupán annyit kívánunk kiemelni, hogy a pusztai ember számára tanya nem csak azt
az épületet jelentette, amelyben lakott, hanem a hozzá tartozó udvart, az összes
melléképületet, a kertet és a szérűt is, a rakománnyal együtt. Keletkezésének általános
feltételei közé tartozik többek között a belterülettől gazdaságosan nem művelhető
településhatárok, az intenzív gazdálkodás (szántóművelés, később szőlő- és
gyümölcstermelés) igénye és kényszere, valamint a mezővárosokból való végleges
kitelepülés. Már Győrffy István is rámutatott, hogy az alföldi tanyavilágra jellemző, hogy „a
magyar Alföld közepét foglalja el. Nyugatról keletre haladva magában foglalja a Duna-Tisza
közét, átterjed a Tiszántúlra egészen Bihar megyéig. Északkeletre felnyúlik Debrecen-
Nyíregyháza vonaláig. Határa délen a maros vonala s a Duna-Tisza közén lemegy szinte a
Ferenc-csatornáig. Nyugat felé itt-ott átlépi a Duna vonalát, s a Duna jobboldali síkján is
terjedőben van. Északi irányban majdnem Budapestig felhúzódik, s magában foglalja az
egész Jászságot, Heves, Borsod megyék síkságain azonban még nem terjed.”24 Jól mutatja ezt
Móricz Zsigmond feljegyzése is, aki egyik 1924. évi riporteri útján arra figyelt fel, hogy „a
vonat Szolnoktól Debrecenig magános tanyák végtelen mezején fut.”25 Juhász Antal szintén
megállapítja, hogy a 19. század második felében „az addig külterjes és állattartásra használt
közlegelők fölosztása nagyarányú belső vándorlást indított el, amelynek során a Duna-Tisza
közén sok ezer parasztcsalád keresett és talált magának új lakóhelyet.”26 A tanyavilág
kialakulásában azonban meghatározó szerep jutott a határhasználat rendjének és
szabályozásának is. Nem jöhetett létre tanya például a közös tulajdonban lévő vagy közösen
használt határrészeken, a közös legelőkön, kaszálókon, ám közösen használt
pásztorszállások, legeltető helyek ettől függetlenül lehettek. A rendszeresen vagy gyakran
újraosztásra kerülő, illetve a nyomásos rendszerben művelt határrészeken és
szabadfoglalásos, parlagolásos rendszerrel használt határrészek sem voltak kedvező
feltételek a tanyásodáshoz, mivel a művelés alá fogott földek jogilag közös tulajdonban
maradtak, s a földeket gyakran pihentették. A tanyásodás egyik előfeltétele ugyanis a
városhatár (egy részének) egyéni birtoklása, illetve a szabadgazdálkodású határhasználat.
Mindebből az következik, hogy a tanyák kialakulása és a határhasználat rendje szoros
kapcsolatban állt egymással, s utóbbi a legtöbbször erősen befolyásolta a tanyásodási
folyamatot.27

Történetileg fontos azonban, hogy hazánkban a tanyakeletkezés első szakasza a 16.
századtól a 18. század közepéig-végéig tartott, amikor is a mezei kertek, illetve szállások

23 PUSZTAI FERENC: Tanya szavunk jelentéstörténeti kérdései. In. PÖLÖSKEI FERENC-SZABAD GYÖRGY (szerk.): A
magyar tanyarendszer múltja. Akadémiai. Bp. 1980. 61-70.

24 GYŐRFFY ISTVÁN: A magyar tanya. In. Uő: Alföldi népélet. Válogatott néprajzi tanulmányok. (Válogatta,
szerkesztette, a bevezetés és a jegyzeteket írta: Selmecz Kovács Attila.) Gondolat. Bp. 1983. 295. Megjelent:
Földrajzi Közlemények, LXV. évfolyam. 70-93., valamint Magyar falu-magyar ház. (Gyűjteményes kötet) 49-77.

25 MÓRICZ ZSIGMOND: Riportok. 1920-1929. II. kötet. Bp. 1958.161.
26 JUHÁSZ ANTAL: Migráció a szegedi tájon a XIX. század második felében. In. NOVÁK LÁSZLÓ-SELMECZI LÁSZLÓ:
Falvak, mezővárosok az Alföldön. Nagykőrös. 1986. 599.
27 Vö. RÁCZ ISTVÁN: A tanyarendszer kialakulása. In. PÖLÖSKEI FERENC-SZABAD GYÖRGY (szerk.): A magyar
tanyarendszer múltja. Akadémiai. Bp. 1980. 97-148.

9

helyébe a szántóföldi tanyák léptek.28 A tanyaelnevezéseknél „külön érdekesek azok, amikor
a tanyatulajdonosnak valamilyen ragadványneve vagy becézőneve is volt. Ez még egyedibbé
tette a tanya helyét a köztudatban.”29 Számunkra mindez azért érdekes, mert a 19.
században Orosháza külterülete is közigazgatásilag három határelemből tevődött össze. A
település eredeti határát délről a Tehén legelő övezte, a város eredetileg északi és keleti
részét pedig szőlők foglalták el. Itt terül el a Gyopárosi-tó, valamint e helyen zárt településsé
is sűrűsödtek az itt lévő tanyák. „A Nagyhegyi és Gyopárosi szőlők közötti területen pedig
szabályos alaprajzú tanyai terület fejlődött ki.”30 Az egész terület a szegedi és szarvasi út
közötti részt foglalja magában, amely határrészt általában a szabályos halmazos alaprajz
jellemezte, ahol zárt településsé alakult Rákóczi-telep, illetve a Gyopárosi üdülőterület,
melyek ma a határterület részeivé váltak. „A Szarvasi úttól a zárt települést körbeölelő
félköríven szabályos alaprajzú tanyaterület fejlődött ki, amelynek fő vázát a zárt településbe
érkező fő utak alkotják, ezeket egymással dűlőutak kötik össze, s így valóságos pókháló-
alaprajz bontakozik ki előttünk. Ez alól a Hosszú sori terület kivétel, ahol is a dűlőutak a fő
utakkal párhuzamosan futnak. E keleti részen a főutak futása a XVIII. század elején kialakult
utak irányait követi, ehhez alkalmazkodott a határ beosztása azután, hogy szántóföldi
művelés alá vették ezeket a területeket. Lényegében ilyen alaprajz jellemzi a vásárhelyi
határból Orosházához csatolt részeket is.”31

Külön említést kell tennünk a majorságokról (vagy uradalmi tanyákról), melyek
rendszerint nagyobb, határbeli tanyaszerű telepek, allodiális eredetű urasági birtokok voltak,
amiket zömmel nem a parasztgazda, hanem a cselédség művel a gazdatisztek vezetése alatt
(ld. Szentetornya, Justh-major). Eredete több évszázadra visszamegy; az állattartás és főként
az állatlegeltetés központjai képezték. (Mint nomád téli szállás, már létezett a honfoglalás
előtt is.) Jellemző ezekre a tanyarendszerekre, hogy az írott törvénynél is erősebb törvény, a
hagyományban gyökerező élet irányította és fejlesztette. Lényeges azonban, hogy „a több
tudományág által nemzetközileg is számon tartott és kutatott magyar tanyai települési és
gazdálkodási rendszer az Alföld területére koncentrálódik és hosszú történelmi fejlődés

28 BELUSZKY PÁL: A tanyás település-gazdálkodási rendszer kialakulása és általánossá válása az Alföldön. In.
Uő: A Nagyalföld történeti földrajza. Dialog Campus Kiadó. Bp-Pécs. 2001. 193-200.

29 HÉVVÍZI SÁNDOR: Gádoros külterületének helynevei. In. GÁDOROSI FÜZETEK 11. (Helyismereti tanulmányok.)
Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala. 2010. 21. A gádorosi tanyanevek részletes felsorolását lásd a 22-
40. oldalon.

30 TÓTH JÓZSEF: Az orosházi tanyavilág átalakulásának országos és alföldi összefüggései. In. TÓTH JÓZSEF
(szerk.): Az orosházi tanyavilág átalakulása. Orosháza. 1985. 38. „A tanyák határbeli rendjére két települési
típus a jellemző. Az uralkodó többség zárt rendben helyezkedik el, különösen a monori, hosszúsori tanyákat,
valamint a szőkehalmi és tatársánci tanyákat jellemezte ez a rend. A monori és hosszúsori területeken a
birtokok egyik dűlőtől a másikig futottak, így a tanyabejárók többségében arra az útra mentek ki, amelyik a zárt
településhez közelebb feküdt. A volt vásárhelyi részeken két dűlő között mezsgye választotta el egymástól a
földparcellákat, itt a tanyák két sorban helyezkedtek el, vagyis mindkét dűlőből nyíltak tanyabejárók.” (Uo.)

31 Uo. Itt jegyezzük meg, hogy Tóth József szerint „speciális rendben települtek a Szikháti és az Alsó tanyák.
A zárt települést közvetlenül övező részeken nem találunk tanyákat, azon túl viszont a tanyák ún. sortanya
típust alkottak. Ezt az jellemezte, hogy a parcellák egyik dűlőtől a másikig futottak, így egy sor tanya épülhetett.
Azok elég szabályos sorban, a parcella közepére települtek úgy, hogy a bejárók szinte kivétel nélkül a zárt
település felé mentek ki a dűlőre. Ezen tanyák túlnyomó többsége vagy a kisgazda-tanya, vagy az önálló
szórvány típusába tartoztak. S végezetül az északi részeken települt tanyák egy része közvetlenül az út mellé
települt tanyák egy része közvetlenül az út mellé települt, ún. út menti tanya típusát alkotva. Ezek száma
azonban elenyésző volt. (Ld. ugyanott: 38-39.)

10

eredménye. E folyamat kezdete a törökök kiűzése utáni újratelepülés időszakára tehető és
több tanyásodási hullámra bontható. Ezek közül jelentőségénél fogva kiemelkedik az
állattenyésztés XVIII. századi külterjes formái által szükségessé tett ideiglenes szállások
felváltása, a szántóföldi növénytermelésre való áttérés által létrejött állandóbb, majd állandó
jellegű tanyákra való kirajzás, a folyószabályozások révén birtokba, illetve művelésbe vehető,
korábban árvízjárta területek tanyásodása, a Duna-Tisza-közi Homokhátság homoktalajainak
megkötése, illetve az országos filoxerajárvány utáni intenzív szőlő- és gyümölcstermelő
gazdaságok általi hasznosításával összefüggő tanyásodási hullám. Ezeken az Alföld egészét
vagy egyes vagy térségeit érintő és már ekkor differenciálódást eredményező tanyásodási
hullámokon túl egyes területeken a parcellázások és egyéb helyi tényezők további
különbségeket eredményezhetnek. […] Az általános képen belül Orosháza a mennyiségi
mutatókat (tanyasűrűség, a tanyasi lakosság össznépességéhez viszonyított aránya stb.)
tekintve tipikus tanyás mezőváros, melynek tanyásodási folyamataiban – értelemszerűen –
az imént felsorolt általános érvényű tényezők eltérő súllyal szerepeltek. Hasonló volt a
helyzet abban a tekintetben is, hogy a belterületi ház és a külterületi tanya közötti
funkcionális kapcsolat az alföldi folyamat intenzitásával szinkronban Orosházán is
fokozatosan lazul: a tanyák egyre nagyobb hányada vált valódi szórvánnyá – tulajdonosaik
nem rendelkeztek többé belterületi házzal.”32

Bánfalva alapítása – az első telepesek

Az újraalapított Bánfalva szempontjából azonban a szentetornyai határrész bír nagy
jelentőséggel. Ezen a területen ugyanis olyan nagygazdaságok helyezkedtek el, melyek
középpontjában egy-egy major állt. Noha az 1700-as évektől számos területet
újranépesítettek (Csaba, Berény, Orosháza), Gádoros még ekkor is lakatlan pusztaság volt.
1799-ben viszont szentandrási uradalomhoz tartozó pusztát báró Száraz György dédunokája,
báró Dezséri Rudnyászky Sándor kapta meg, aki 1826. szeptember 29-én, a szentetornyai
öröklött birtokán, a mai községet telepítette Bánfalva néven a mai belterület délkeleti részén
(az ún. „öregfalu”: Szent István utca, Bánfalva utca, Attila utca).33 A báró Rudnyánszky család
Nyitra megyei eredetű, mely az 1348. évi osztály-levél tanúsága szerint a száznyolc magyar
nemzettség egyikéből (a Divéki, a Bossányi, Újfalusi, Rudnai) ered.34 A családból megyei és
országos tisztségviselők kerültek ki, mint például báró dezséri Rudnyánszky József
aranysarkatyús vitéz, aki a Száraz- birtok örökösével, báró Száraz Juliannával lépett frigyre, s
1785-ig volt az uradalmi rész birtokosa. A korábbi Száraz-örökség ily módon jutott a
Rudnyánszky-család tulajdonába (ld. lentebb a család címerét). A házasságból 13. gyerekként
született báró Rudnyánszky III. József, aki családjával 1780-ban már Szentandráson lakott.
1812-től 1819-ig Békés vármegye aljegyzője, majd 1819-től 1828-ig főjegyzője, 1827-28-ban
pedig egyben helyettes alispánja is lett. Nevéhez fűződik a szentetornyai birtok észak-nyugati
részén (a későbbi bánfalvai, majd gádorosi részen) egy kisebb nemesi kúria és a hozzá

32 TÓTH JÓZSEF: Az orosházi tanyavilág átalakulásának országos és alföldi összefüggései. In. TÓTH JÓZSEF
(szerk.): Az orosházi tanyavilág átalakulása. Orosháza. 1985. 9-10.

33 Uo. 3.
34 BÁRÓ RUDNYÁNSZKY CSALÁD IRATTÁRA. Birtokper, 7399/1876. sz.

11

tartozó majorsági épületek felépítése, mellyel tulajdonképpen egy leendő falu alapjait rakta
le. Őt követte báró dezséri Rudnyánszky Sándor, aki 1790-ben született Szentandráson. Ezt
követően a Rudnyánszky-család átköltözött az új kúriába, hogy a birtok ügyeit közvetlenül
tudja irányítani Pongó Bertalan így ír erről: „A régi Szentetornya birtok északnyugati részét
képező területen, valószínűleg a régi puszta (sopa) táján kialakult majorság kiválóan alkalmas
volt arra, hogy telkek kimérésével falusi települést hozzon létre. 1826. szeptember 29-én 40
telekhely kimérésével 30 orosházi és szentesi család telekhez juttatásával létrehozott egy kis
települést, melyet először Báró falvának, majd Bánomnak, Bánom falunak, - Bánfalvának
nevezték 1826-1901-ig.”35

A község telepítéséről Baross Károly evangélikus a következőket jegyezte le: „Dezséri báró
Rudnyánszky Sándor Békés megyében kebelezett Szent-Tornyai allodiális birtokán 1826-ik
évnek Szent Mihály napján, örökös szerződés alapján, egy 40 házra terjedő telepet alapított,
többynire orosházi és szentesi származású lakosokból, kiknek mindegyike kapott ½ hold
legelőt 1100 ölivel számítva lánczát, e következő feltételek alatt a házhelytől és legelőről
évenként 14 napot szolgálni, a szőlőtermésből 9-edet fizetni, minden egyes lakos
köteleztetett. Azonkívül felesműveletre való földet mindenki annyit kapott, amennyit akart,
vagy bírt megmívelni. Az örökös szerződés két példányban –a megye által hitelesítve –
kiadatott, melynek egyike a lakosoknál m aradt – most is a községházánál látható, – s másika
a megye levéltárába betétetett.”36 Ezt követően fokozatosan mind több és több házhely
került kiosztásra: 1833-ban huszat, 1843-ban mintegy 150-et, 1854-ben pedig 210-et. „A falu
észak nyugati pontján állott a földesúrnak, báró Rudnyánszky Sándornak kastélya, mellette 9
holdnyi epreskerttel s 48 hold szőlővel. 1851-ben báró Rudnyánszky Sándor itt lévő mintegy
ezer holdas birtokát évi hat ezer pengő forintért tizenkét évre haszonbérbe adta Epstein
Simonnak, s ez itt pálinka és serföző gyárat állított fel. s 1859-ben külön selyemtenyésztővel
próbált lendületet adni a selyemtenyésztésnek. […] A község első bírája 1829-1831-ig Darók
Gyürgy volt, első jegyzője pedig Csete Sándor 1844-1845-ig. Az evangélikus lakosok 1838-
ban, a katholikusok pedig 1844-ben építették fel első önálló templomukat. A jelenleg is álló
evangélikus templom 1888-ban, a katholikus templom pedig 1890-91-ben épült fel. 1829 óta
külön evangélikus-református, 1834 óta pedig katholikus iskola működött a községben. A
katholikus lelkészség 1860-ban emelkedett plébániai rangra. A községnek 1850-ben 1401,
1890-ben pedig 3282 lakosa volt.”37

35 PONGÓ BERTALAN: Az őskortól, az Árpád-kori Gádorostól az újratelepített Gádorosig. In. GÁDOROSI FÜZETEK 3.
Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala. 2002. 49-50.

36 BAROSS KÁROLY: A bánfalvi ágost. hitv. evang. egyház múltja és jelene évszerinti kimutatásban. Bőhm és
Társai Orosháza. 1876. 5. Vö. BAROSS KÁROLY: A bánfalvi ágost. hitv. evang. egyház múltja és jelene évszerinti
kimutatásban. (Hasonmás Kiadás.) In. GÁDOROSI FÜZETEK 2. (Szerk Bárány Ferenc és Pongó Bertalan.) Gádoros.
2001.

37KARÁCSONYI JÁNOS: Békésvármegye története. II. kötet. Gyula. 1896. 25-26.

12

Bánfalva elnevezésével kapcsolatban a múlt
századi szerzők közel azonosan vélekedtek. A
község neve 1901-ig Bánfalva, régebben
Bánom-falunak vagy csak Bánomnak (ld. pl.
„hol voltál? Bánomban”) hívták. Nagy
valószínűleg ragadványnév, mivel többnyire
megbánta az, aki idejött, „miután itt
házteleken kívül semmi mívelés alatti földek a
községi lakosság kezében nincsenek”.38 Ezt
erősíti a községben máig élő szóbeli
hagyomány is, ami gyakorta „bárófalvát” és
„bánomfalvát” említ.

A szóbeszéd a következőképpen emlékezik Bánfalva pecsétje 1845-ből
erre: „a falu nyugati határának árokpartján ül
egy atyafi. Mellette egy megtöltött zsák.
Bánfalva felől szembe érkezik egy utas, mely
alkalommal a következő párbeszéd hangzik el:

Utas: Mit árul kend?
Atyafi: Erős paprikát.
Atyafi: Hová mén kend?
Utas: Síromba.
Atyafi: Honnan gyün kend?
Utas: Bánomból.
Atyafi: Hogy hívják?
Utas: Rívó Pál.
Atyafi: Ejnye, de nagy bujában teremtette az Isten kendet, meg a faluját.

Ezek után az atyafi nem tér be Bánfalvára, inkább Szentes felé folytatja útját.”39

Karácsonyi János feljegyzése is alátámasztja a szájhagyományt. Mint írja, „megyénk
nyugati részén a régi Gádoros helyén áll. Nevét a nép gúnyjának köszönheti, mert az első
idetelepülők nagyon sanyarú viszonyok között élvén, megbánták ide költözésüket, s ezért
Bánomfalvának nevezték el. Ebből aztán hivatalosan Bánfalvát faragtak.”40 Fennmaradt a
község első 30 lakosának neve is. Közülök evangélikusok: Darók György, Darók János, Győri
Mihály, Horváth Mihály, Jávorcsik János, ifj. Kis Ferencz, ör. Kis Ferencz, Kovács Ádám,
Kővágó István, Lipták Márton, Orbán Mihály, Páli Mihály, Paulik Pál, Szalai Ferenc, Számely
János, Szarka János, Szula Mihály, Tóth Mihály és Vas Pál. Reformátusok: Dóczi Sámuel, ifj.
Dudás István, ör. Dudás István, Dudás János, Fenyvesi András, Kürti Bálint, Lénárdt János,
valamint Varga Mihály. Katolikusok: Kosonczky László és Pálinkás József. Ó-hitű (görög-keleti

38 PESTY FRIGYES: Helynévtár. (Szerk. Szabó Ferenc.) Békéscsaba. 1983. 19.
39 KISS IMRE-OLÁH JÁNOS: Fejezetek Gádoros történetéből. Községi Helytörténeti Bizottság. Gádoros. 1984. 10-
11. Itt jegyezzük meg, hogy a jelenlegi Árpádhalom község déli irányában létesült falut nevezték Síromfalunak,
amely végleg az 1960-as évek első felében pusztult el.
40 KARÁCSONYI JÁNOS: Békésvármegye története. II. kötet. Gyula. 1896. 25.

13

katolikus): Kifor Pál.41 Sokáig úgy tudtuk, hogy a báró csak 1832-ben és 1834-ben
gazdagította 20 telek kiosztásával a falut. Koszorús Oszkár kutatásai azonban rámutattak,
hogy ez az esemény már 1831-ben bekövetkezett – legalábbis a születések és halálozások
számából erre lehet következtetni.42 Ezek nyomán az anyakönyvekben a harminc alapító
család neve mellé 40 új családnév kerülhetett Ádász, Benyó, Csonka, Deák, Domokos (Szabó),
Erdei, Fehér, másik Fenyvesi, Gabnay, Héjjas, Juhász, Kádi, Kas, Kerekes, Kirschner, Kováts,
Krajcsovits, Krausz, Kunos, László, Matula, Miszlay, Mórotz, Németh, Oskó, Plevan, Rajki,
Ravasz, Rozsnyay, Sándor, Serály, Sulyok, Süle, Szabó, Szász, Szilasi, Szűrszabó, Tenkes, Zana,
Zsiga. (Az alapítók közül viszont többen is meghaltak: Jávorcsik János és felesége, ifj. és ör.
Kis Ferenncz, Darók György és felesége, valamint Páli István.)43 Okkal tehetjük fel egyébként
a kérdést: hogyan képzeljük el ezeket az Orosháza környéki tanyaházakat, így a szentetornyai
uradalomhoz tartozó Bánfalva első épületeit? Nagy Gyula kutatásaiból tudjuk, hogy a tanya
egyszerre jelentett lakóépületet és gazdasági egységet.44 Általánosan elmondható, hogy a
lakóépület hossza 8-14 méter között ingadozott, s a házak többnyire 3-5 osztatúak voltak.
Egy fedél alatt volt a szoba, a konyha, s gyakran állatfajok szerint az elkülönített istállók és a
szín (utóbbiban a kocsit, a szekeret és a nagyobb mezőgazdasági eszközöket tároltak, kivételt
képezett ez alól az ún. juhszín). Többnyire vert és vályogfalból építették, a mestergerenda
egyben a ház hosszát is jelezte, a tetőt pedig zömmel nádból vagy kukoricaszárból rakták. A
födémszerkezet a mestergerendából és a fiókgerendákból állt, valamint az épületet padlással
és kéménnyel látták el. Télen a fűtés a kemencében történt, aminek számos típusát
különböztethetjük meg.45 Az udvar felöli részén volt az ún. házeleje (vagy ereszajja), amit

41 Megjegyzendő, hogy a falualapítók lakhelyeként 1826-tól 1829-ig „Sz. Tornyai puszta” szerepel. Ennek
oka, hogy a kiosztott telkeken a házak, lakhelyek felépítése, kialakítása évekig is eltarthatott. Nem véletlen,
hogy az anyakönyvekben a „Bánfalva” elnevezés csupán 1836-ban jelentkezik először. Érdemes külön
hangsúlyozni, hogy az anyakönyvekben értelemszerűen csak azoknak a nevei szerepelhetnek, akik házasságot
kötöttek, gyermekeik születtek, illetve meghaltak. A nyilvántartástól függetlenül azonban – éppúgy, ahogyan
ma is – „nem hivatalosan” ennél többen is élhettek a korabeli Bánfalván.

42 KOSZORÚS OSZKÁR: A mai Gádoros első lakosai az orosházi evangélikus anyakönyvekben (1826-1832). In.
GÁDOROSI FÜZETEK 10. Helyismereti tanulmányok. Gádoros. 2009. 111.

43 OROSHÁZI EVANGÉLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG KERESZTELÉSI, HÁZASSÁGI, ÉS HALOTTI ANYAKÖNYVEI 1800-1832-IG. Orosháza.
Evangélikus Levéltár.

44 A tanyák lakó- és melléképületeiről, azok építéséről, helyiségeiről, berendezéséről, illetve a gyakori
használati tárgyakról és az itt zajló mindennapi életről részletesebben lásd: NAGY GYULA: A tanya és élete. In. Uő:
Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán. (A Békés megyei Múzeumok Közleményei.) Békéscsaba. 1975. 221.277.

45 Veres József így ír erről: „Az ajtó mellett pedig a nagy helyet elfoglaló s padkával körülfutott sárkemence
volt, melynek »tüszhelyén« (tűzhelyén), »padkáján «, »pócikáján« melegedve télen oly jól el lehetett
beszélgetni.” (In. VERES JÓZSEF: Orosháza, történeti és statisztikai adatok alapján. Orosháza. 1886. 30.)

14

Orosháza környékén gádornak (újabban:

gangnak) is hívtak. Az istállónak viszont csak

egy része volt csak a tanyaházzal egy fedél

alatt, a másik része külön épületekben állt

(főleg télen tartottak benne állatokat

„teleltetésre”). A tanyaházzal egy fedél alatt

tartották az igás lovakat és a fejős

teheneket, míg a pusztákról beterelt marha

külön épületben telelt. Az önálló

istállóépületek mérete a tanyaházakét

tükrözte, s az áruk is hasonló volt; ajtajukat

(ami deszkából volt) pléhvel, vagyis

bádoglemezzel borították. A sütőház az

előkészített hús, tészta sütésére használt

helyiség volt tavasztól őszig (később ebből

alakult ki az ún. „nyári konyha”), míg a

hombárt (eleinte gabonásvermet) a A dezséri Rudnyánszky család 1773-as címere
termény tárolására használták, s többnyire

téglából épült. (Utóbbi városi házaknál is előfordult.) Szólnunk kell még a tanyasi kutakról,

ami azonban nem mindenhol volt jellemző. A folyószabályozások előtt (amikor még a dél-

alföldi vidéket számtalan ér és tó tagolta) a természetes vizeket is felhasználták. A

lábasjószág jelentős részét a pusztákon tartották, ahol az ún. járásokban minden gazdaság

baromkutat tartott magának. A gazdák (2-4 gazda) közösösen építettek egy kutat, s oda

jártak vízért, illetve az állatokat is itt itatták. Az úgynevezett sírkutakat a gazda és béresei

közösen ásták. Ezek 2X1 méter lapterületű 2-8 méter mély gödrök voltak, egyik végén földbe

vájt lépcsőkkel, de gyakoribb volt, hogy vödörre kötött láncokkal hordták fel belőlük a vizet.

A kutak bélelése beomlás ellen vörösfenyő- vagy akácdeszkákkal, valamint téglával történt. A

föld megművelésére vonatkozóan érdekes, hogy a trágyázást eleinte nem ismerték, a

mezőgazdasági eszközök tekintetében pedig az első gépek megjelenése előtt a Dél-Alföldön

általánosan az eke (kezdetben fából), a kapa, a gereblye, a villa, a borona, talyiga és a lapát

voltak a legelterjedtebbek. Az iparos réteg kialakulásáig ezeket az eszközöket rendszerint a

gazda készítette és javította. Teherszállítóként többnyire szekeret, fatengelyes és lőcsös

parasztkocsit használtak (télen olykor szánkót is). Ipari jellegű eszközök közül a kettős tiló és

vágó, a gereben. a faragó balta, a fűrészek különféle típusai, a fúró. a reszelő és a szekerce
volt a legjellemzőbb.46

46 A kerékgyártó mesterségről, az egyes kocsi- és szekértípusokról, valamint a gyakran használt
szerszámokról bővebben lásd: MUHEL GÁBOR: A gádorosi bognármesterség hagyományai a régi magyar
családnévkutatás tükrében. (Bővített, teljes változat.) In. BALÁZS GÉZA-GRÉTSY LÁSZLÓ (szerk.): Régi magyar
mesterségek – családneveink tükrében. Anyanyelvápolók Szövetsége-Tinta Könyvkiadó. Budapest. 2010. 166-
199. – Rövidített változat: MUHEL GÁBOR: A gádorosi bognármesterség hagyományai a családnévkutatás
tükrében. In. GÁDOROSI FÜZETEK 11. KÖTET. (Szerk.: Bárány Ferenc, G. Vass István, Tóth László.) Kiadja: Gádoros
Nagyközség Polgármesteri Hivatala. Gádoros. 2010. 69-87.

15

Az újraalapítástól az újkori Gádorosig

Miután 1826 tavaszán báró dezséri Rudnyánszky Sándor Orosházán, Szentesen,
Csabacsűdön, Szarvason közzétette felhívását a birtokán való letelepedésre, természetesen
az ajánlat feltételeit is közölte: a telepesek fél magyar hold házhelyet és fél hold legelőt,
valamint ugyanennyi szőlőt kaptak. A báró telekhely kiméretésével egy település alapjait
kívánta megteremteni. Szent Mihály napjáig 30 család jelentkezett, hogy a felhívásban
szereplő feltételek mellett hajlandó Gádoros-pusztára költözni. Tekintettel arra, hogy az első
telepesek szeptember 29-én érkeztek, így a falu újraalapításának időpontjául szolgál, melyet
Gádoros népe minden évben „falunapként" ünnepel. Az ide települők közül Orosházáról 19
evangélikus, Szentesről 8 református, 2 római katolikus és 1 görögkeleti hitfelekezetű család
jött, akikkel a báró 1827. június 19-én „Szent-Tornyán" (helytelen helységnévvel) kötött
szerződést. Az újonnan telepített 30 család irányítását, ellenőrzését gazdatisztjére, Sós
Lajosra bízta, míg szószólójuk 1826-1828-ig Dóczi Sámuel volt.47 1827-ben már munkába is
álltak a báró gazdaságában: földet műveltek, gondozták a szőlős- és epreskertet. A Nagy-
szőlő a birtok északnyugati részén 48 holdnyi terület, a kastély mellett 9 holdnyi epreskert
volt a feljegyzések szerint kb. 40.000 eperfával. (A Nagy-szőlők emlékét őrzi a mai Szőlő
utca.) A Kis-szőlő az „Öregfalu" délkeleti részén volt, míg a XIX. század első felében a filoxera
járvány miatt ki nem pusztult.48 Az új lakosok a letelepedési szerződést 1827. június 19-én a
telepesek írták alá. A báró a római katolikus hitfelekezetű telepeseknek engedélyezi, hogy az
év jeles ünnepein a bárói kápolnában, később a gazdatiszti lakás első szobájában misén is
részt vehessenek.

1826-tól 1844-ig a telepeseket egy-egy, a báró által földesúri jogon kijelölt, bírónak
nevezett „szószóló" képviselte. A lakosok 1828-ra felépítette házaikat. A vertfalú, vagy
vályogból épített házakat itt is szalma vagy kukoricaszár tető fedte. Az 1829-31 közötti
években Rudnyánszky báró Darók Györgyöt jelölte ki bíróként a telep élére. A gyermekek
nevelése érdekében megnyitják az első, Losonczy Lászlótól bérelt iskolát. (Az orosházi
evangélikus egyház anyakönyveiben máig fellelhetők latin nyelvű bejegyzéssel a „bánfalvai"
újszülöttek nevei.) A leendő falu első tanítója Vörös István. 1832-ben az evangélikusoknak
azonban már lett iskolaházuk is, amelyben 1856-ig oktattak, majd később a telepesek ifj.
Dudás Istvántól örök áron megvásárolt házat állandó iskola céljára használták. Az Iskola 24
évig, azaz 1856-ig működött, tanítója Dobsa Tamás lett. A báró 1832-1833. évekre ifj. Dudás
Istvánt bírónak jelölte. 1829-től már tanítójuk is volt. Az első tanítók név szerint: 1829-ben
Vörös István, 1830-ban barkó Mihály, 1831-ben Győri Imre és 1832-ben Dobas Tamás. E
felekezethez kapcsolódik, hogy 1844-ben lelkész-tanítói kinevezést kaptak. Az evangélikus
hívek kezdetben Orosházára jártak istentiszteletre, keresztelőre és a házasságkötésekre is ott
került sor. A jeles ünnepek alkalmával Mikolay István evangélikus lelkész és Jakabffy Kristóf
katolikus, lelkész tartott istentiszteletet. Az 1829-es esztendő azonban szélsőséges volt -

47 Bánfalva első lakosairól Veres József orosházi evangélikus is megemlékezett: „Bánfalvát 1826-ban szállották
meg orosházi és szentesi lakosok, Orosházához tartozott evangélikus és római katolikus lakosaival.
Gyarapodván az evangélikusok száma, 1844-ben templomot és paplakot építettek és anyaegyházzá
szervezkedtek." (In. VERES JÓZSEF: Orosháza. Történeti és statisztikai adatok alapján. Orosháza. 1886. 126.)

48 Itt említjük meg, hogy a falu első halottait a báró által kijelölt, úgynevezett „szőlő-temetőbe" temették,
melyet az első, 1831. évii kolerajárvány idejéig használtak.

16

forró nyárral és kemény, fagyos, viharos téllel. Két évvel később, 1831-ben kolerajárvány tört
ki a faluban, ami a későbbi években még hat alkalommal megismétlődött. A járvány július
elejétől szeptember végéig tartott és országos csapás volt. „Az orosz elől menekülő lengyel
katonák hurcolták be Ukrajnából. Itt bent pedig erdélyi sószállítók és a katonák terjesztették.
Orosháza átvonuló ulános katonák révén jutott a veszedelembe. Az első halottak a
szentetornyai pusztán voltak.”49 Bánfalván is sokan meghaltak (egészen pontosan 34-en),
akiket a szőlő temetőbe temettek (ma: Szent István és Zrínyi utca kereszteződése). Ezen a
helyen 2004-ben kopjafás temető-emlékművet is állítottak a négy kolerajárvány áldozatainak
emlékére. Mikolay István orosházi lelkész a halotti anyakönyvekben így tudósít a járványról:
„A legegészségesebbnek látszó emberek, egyszerre émelygést éreztek gyomrukban, fejükben
szédelgést és fájdalmakat, egész testekben pedig egyszerre való nagy elgyengülést – ezt
követte a tagok végső részeinek hidegedni kezdése – a testnek elfeketedése és
elmerevedése. – ezt nagy hányás és hasmenés – osztán görcsök húzták a tagokat
szakadatlanul, úgy annyira, hogy ahol ezen összve sereglet gonoszok között hamarvaló
segítség nem volt, egy néhány órák alatt halálfiává lett a tsak kevéssel lebetegedése előtt
egészen egészséges ember.”50 Meglehet a járványnak nem kis köze volt ahhoz, hogy egy
évvel később, 1832-ben a lakosok kaptak báró Rudnyánszkytól egy hold temetőnek való
földet is. „Orosháza lakói közül 43 nap alatt (július-augusztusban) 1406 fős áldozatot követelt
a kolerajárvány. Sajnos Bánfalva veszteségére pontos, hiteles adatunk nincs, de Baross
Károly feljegyzése sejteti, hogy a halottak száma - egy világháborús községi veszteséggel, kb.
130-150 fős áldozattal járt. Az Orosházi Evangélikus Egyház halotti anyakönyvében az 1831.
évben szerepel egy bejegyzés, amely „Kis-Szent-Tornya filiában" (így is nevezték egykor
Bárófalvát) a kolera járványban elhalálozottakat sorolja fel.”51 Ugyanebben évben a báró egy
hold földet ad temető céljára, mert a kolerajárvány miatt, a Szőlő-temető 1831-ben betelt.
Az egyházak anyakönyveit 1832-ig latin nyelven vezették, de ebben az évben fokozatosan
áttértek a magyar nyelvű anyakönyvezésre. 1833-1834-ben Rudnyánszky báró újabb 20
telket osztott ki. így Bánfalva 60 telkes területre nőtt. (Az addigi 40 telek a mai Attila és
Bánfalva utcák ősei voltak, míg az újabb 20 telek a mai Nagy utca (korábban: Lenin utca) déli
végét zárták le, amit akkor „Községháza utcának" neveztek. 1835-ben ismét kolerajárvány
tört ki hazánk egyes tájain Orosháza térségében is. Ezt tetézte a szarvasmarha vész (más
néven: dögvész) járvány, ami súlyos károkat okozott. Térségünkben gyakori volt pusztákon az

49 NAGY GYULA (szerk.): Orosháza története. Orosháza. 1965. 255.
50 In. NAGY GYULA (szerk.): i.m. 256.
51 KIEGÉSZÍTŐ ADATOK BAROSS KÁROLY HELYTÖRTÉNETI MŰVÉHEZ (1826-1876). In. Az őskortól, az Árpád-kori
Gádorostól az újratelepített Gádorosig. In. GÁDOROSI FÜZETEK 3. Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala.
2002. 55.

17

állatok járványos elhullása, melyet a súlyos

legelőhiány is elősegített. Az aszályos évek

szénahiánya miatt az állatállomány elhullása már-

már elviselhetetlenné vált. Az 1836-os év szintén

aszályos, ínséges esztendő volt, melyet újabb

szórványos kolerajárvány kísért. Két év múlva az

evangélikus és református hívek szerény

imaházat építenek, melyet 1856-ig közösen

használnak. „1839-ben újabb házhelyeket bocsát

áruba a báró. Pontos adat nincs az eladott telkek

számáról, csak annyit jegyzett fel a báró

gazdatisztje, hogy két utcát telepítettek be az

újonnan jött lakosok. A település bővülése délről

észak felé történt, így valószínű, hogy a mai Szent

István utca akkor alakult ki, valamint a
»Községháza« utca épült tovább észak felé.”52

1840-1841-ben Székács Sámuel orosházi

származású lakos lett tanító Bánfalván. Az

egyébként is szegény telepeseket egy újabb

aszályos esztendő teszi próbára. Egy évvel később A Gádor emlékmű a mai Gádoros központjában

(1842-ben) katolikus iskola épült a falun kívül, a a szabadságharc hőseinek névsorával

mai Fő utcán. (Akkor a bárói birtoknak ez a

nyugati része mezőgazdasági terület volt.) 1843-ban az evangélikusok száma és szándéka

alapján önálló anyaegyházzá vált, állandó lelkésszel. Egyesztendővel később a községgé

nyilvánított Bánfalva bírója mellett a községi státusnak megfelelően törvénybírót és

esküdteket kell választani. Törvénybíró Csapó János, esküdtek: Szula Ferenc, Tóth Ferenc,

Dobos István, Ravasz György és Snell János. Ebben az évben veszik meg községházának

Matulu Ferenc házát 340 váltó forintért. 1844-ben a faluvá lett Bánfalva evangélikus lelkészi

és tanítói állást, kinevezést kapott, s ez évben választják jegyzőül Csete Sándor szabómestert

(ld. fentebb a község hivatalos pecsétjét). Szintén ebben az évben készül el a tornyos,

katolikus templom a paplakkal. A helyi római katolikus egyházat Kupsa Péter lelkész

szervezte meg, s az építkezést is ő vezette. 1846. év időjárása szintén katasztrofális volt.

Olyannyira, hogy konkrétan éhínség fenyegette a térség lakóit. Szigorú élelmiszer

takarékossági intézkedéseket vezettek be, még az ebek számát is korlátozták, s ez így maradt

a következő évben is.

Az 1848-49-es szabadságharc Bánfalvát sem kerülte el, a pesti forradalom hírei lassan

eljutottak Bánfalvára is. Orosházáról a megyei eseményekről szerzett tudomást a falu népe.
Május 3-ára megyei közgyűlést hívat össze az alispán, melyen kihirdették a márciusi
törvényeket, s megkezdték a megye közhivatali rendszerének átszervezését. Kialakították az
országgyűlési választókerületeket. A megye 4 nagy városa: Gyula, Békés, Csaba, Szarvas 1-1
képviselőt választhat. Május végén sorozás volt Orosházán, ahol a bánfalvai sorkötelesek is
részt vettek. Megkezdődött az önkéntesek toborzása is.53 A harcokban az alábbi telepesek

52 Uo. 56.
53 A bánfalviak szabadságharcban való részvételéről kevés hiteles adatunk van. Ezek közé tartozik Orosháza
történetének Bánfalvára vonatkozó részei, a bánfalvai képviselő testület néhány jelentése, s az alispáni és
főszolgabírói jegyzőkönyvek bánfalvai utalásai. E mellett adatokra lelhetünk a Békés Megyei Levéltár (Gyula)

18

vettek részt: Báró Rudnyánszky Gyula honvédtiszt, Molitorisz Sámuel honvédtiszt, Sneller
Ferenc honvédtiszt, Madaras József honvédtiszt, Hegedűs Pál közlegény, Szvolenszky István
közlegény, Zsiga István közlegény, Darók József közlegény, Erdei Márton közlegény, B.
Horváth András közlegény, Juhász Mihály közlegény, Jónás János közlegény, ifj. Molnár János
közlegény, Fehár Gábor közlegény, Szatmáry Károly közlegény, ifj. Komjáthy István
közleggény, Török Sándor közlegény és Sóós János közlegény. 1849-ben a katonai helyzet
megerősítéséhez nemcsak sorkatonai erőket, hanem toborzott önkéntes, úgynevezett
„szabadcsapatokat" is szerveztek. Január 9-én a Megyei Állandó Bizottmány határozott
szabadcsapatok felállításáról, mely településenként szabta meg a kiállítandó kereteket. A
határozat Bánfalvát hat fő kiállítására kötelezte. A harmadik negyedévi, 1849. májusi
behívásoknál Békés megye lakói létszáma alapján 637 fő újonc behívását írta elő. A megye
településeinek minden 246 lakosa után 1-1 főt kellett kiállítani. Ennek értelmében Orosháza
és Szentetornya 40, Szénás 6, Bánfalva 5 fő kiállítására köteleztetett. Tudomásunk szerint,
egy 1849. október végi körözőlevél alapján összesen 18 fő névsora ismert. „Bánfalván és
környékén nem volt, és nem is lehetett bármilyen hadi esemény, és később sem volt, soha,
ami az országos dolgokba kapcsolódott volna, azon oknál fogva, mivel a község és körzete
kiesik minden főútvonalból. A török uralomban a környékünkön Gyula vára és környék volt a
központ. Ez időszak főbb stratégiai útjai Gyula-Szarvas-Szolnok, a másik irányban Gyula-
Békéscsaba-Szeged, míg 1848-49-ben Szolnok-Arad, Gyula-Arad a főútvonal. Bánfalva kiesett
a fő közlekedési irányból, s nem volt kitéve harci eseményeknek, izgalmaknak, mint a
főútvonalak me lletti községek lakossága.”54 Sajnálatos, hogy a világosi fegyverletételt
követően a településen is megkezdődött a szabadságharcban részt vettek üldözése. „A
község vezetői jelentést tesznek a szabadságharcban részt vett tisztekről és katonákról, majd
megkezdődött a hazafiak üldözése. A községi irattári anyag említést tesz, hogy a nevezett
személyekkel a legpéldásabb szigorral jártak el. Többször házkutatást tartottak a faluban. A
házasodni szándékozók közül csak azokat eskették össze, akik igazolták, hogy a forradalmi
eseményekben nem vettek részt.”55 Művelődéstörténeti szempontból nem mellékes, hogy
az 1848-49-es szabadságharc vezéregyéniségének, Kossuth Lajosnak és családjának van egy
falutörténeti kapcsolata is. Amint arra már Pongó Bertalan is felhívta a figyelmet, „nem sok
település vallhatja büszkén, hogy lakossága körében élt, s temetőjében pihen a Kossuth
család egyik tagja. Sokan nem tudják, hogy 1938-tól 1977-ben bekövetkezett haláláig, 39 évig
itt élt, s a gádorosi új-temetőben nyugszik – udvardi Kossuth Lászlóné, született Holtzer
Hedvig – a közismert »Kossuth néni«, akinek férje Kossuth Gábor unokája volt, s a Kossuth
családnak ahhoz az ágához tartozott, amely Világos után tragikusan szakadt ketté.”56 Így
tehát a községi temetőben két történelmi személy is nyugszik: az egyik neczpáli Justh
Zsigmond, a másik pedig udvardi Kossuth Lászlóné. 1849-ben azonban még egy csapás
sújtotta a falut: ismét kolerajárvány tört ki, amelynek 25 ember esett áldozatul. Néhány
évvel később, 1851-ben a település evangélikus lelkésze Baross Károly, tanítója pedig Baross
József (Baross Károly testvére) lett. 1849 végén marhavész üti fel fejét Magyarországon. A
veszedelem Békés megyét sem kerülte el. A dögvész óriási méreteket öltött, s a fertőzési
vonala megközelíti Bánfalvát is.

Védbizottmányi jegyzőkönyvéből, illetve a Csongrád Megye Évszázadai című mű második kötetének 334.és 337.
oldalairól.

54 KIEGÉSZÍTŐ ADATOK BAROSS KÁROLY HELYTÖRTÉNETI MŰVÉHEZ (1826-1876). In. Az őskortól, az Árpád-kori
Gádorostól az újratelepített Gádorosig. In. GÁDOROSI FÜZETEK 3. Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala.
2002. 60.

55 KISS IMRE-OLÁH JÁNOS: i.m. 15. Vö. PONGÓ BERTALAN: Gádoros legrégibb története. Kézirat. Gádoros. 1963. 5.
56 KIEGÉSZÍTŐ ADATOK BAROSS KÁROLY HELYTÖRTÉNETI MŰVÉHEZ (1826-1876). In. i.m. 61.

19

1850. október 26-án statáriumot hirdetnek ki a községben. Minden alkalommal mindenkit
igazoltatnak, s még a házasságkötések engedélyezéséhez is hivatalos igazolást kérnek a
vőlegény részéről, hogy a „forradalmi, lázadási harcokban" nem vett részt. Példának okáért,
Herz József, amikor 1850. október 27-én házasságot akart kötni, az elöljáróság által kiállított
78/1850. számú igazolás alapján értesíti Kupsa Péter katolikus lelkészt, hogy nevezett
házasulandó - a múlt forradalmi viszonyok alkalmával semmibe sem vett részt, honvéd sem
volt, s ennél fogva őt, mint házasulandót biztosan összeadhatja. Bár az őszi időszak olyan
esős volt, hogy a jelentés szerint a közmunkákat egy ideig nem lehetett folytatni, Bánfalva
lakóinak száma ebben az évben elérte a 1401 főt. Az 1843. évben községgé nyilvánított
település tehát lassan fejlődött, bővült és gyarapodott, telkei száma is 210-re nőtt. „A
mezőgazdasági tevékenységhez a lélekszám növekedésével arányban ipari, kereskedelmi
jellegű vállalkozások is fellelhetők. A kezdeti, uradalmi jellegű kovács, bognár mesterség több
személy bekapcsolódását igényli. Szükség van a lakosság ellátása érdekében szárazmalom,
daráló, később gőzmalom építésére, működtetésére. A helyi ellátásban létfontosságú a
szatócs-bolt, az italbolt megnyitása is. Az utóbbiaknál úttörő szerepet vállal az a 7 izraelita
kereskedő, akik közül öten csak 2-4 évig bírták a község szegény vásárlóereje mellett
fenntartani kis kereskedésüket. Csak 2 kereskedő: Bőhm Mátyás és Leopold Sámuelné vált
Bánfalva állandó lakosává. Bánfalván az első gőzmalom a régi Posta út szomszédságában
épült fel a környék lakóinak örök ijedelmére, mert a gőzmalom kéményéből ki-kiszálló
szikrák a gyúlékony tetejű kis házacskákat leégéssel fenyegették. 1834-ben a Posta utcán
épült római katolikus iskola teteje két ízben is leégett.”57

1851-ben báró Rudnyánszky Sándor 1851-ben, birtoka bérbeadása után Pest megyébe
Budatéténybe, a család kastélyába költözik, ahol 1853. július 17-én meg is hal. A falut
újraalapító földesúr a budatétényi római katolikus templom kriptájában nyugszik. Ekkor már
hét utcája volt Bánfalvának: 1. Határ utca, 2. Nagy utca, 3. Templom utca, 4. Zug utca, 5.
Temető utca, 6. Új-ülés utca, 7. Vég utca. Az öregfalutól fél kilométerre levő „Kis-Szénáson"
volt a Tér utca. 1851-ből négy korcsmáról tudunk: 1. Barta András italboltja - a Barta
korcsma, 2. Paróczai István bérleménye - a Nagy korcsma, 3. Szabó Mihály vezette „Határ"
korcsma, 4. Kiss Sándor regálé bérlete a Vég kocsma. Ezen év márciusában a bánfalvai
községi lakosság, mivel legelő területtel nem rendelkezik, az orosházi Lázár postamestertől –
legelőül használandó – 400 hold földet bérel, hogy a falu 200 db-ra tehető marhaállományt
legelővel ellássa. Az állatállomány őrzésére a község Orosházáról Horváth János számadó
gulyást szerződteti. Ekkortájt Bánfalvának tűz oltására alkalmas eszköze, felszerelés még
nem volt. A keletkezett tüzeket a lakosság kézi szerszámokkal, házi csöbrökkel, (fa
vödrökkel), valamint házi készítésű „horgokkal" igyekezett eloltani, s a tűz tovaterjedését
megfékezni. 1851-ben az evangélikus iskolában, az első félévben Henczely István lévita-
tanító, a második félévben pedig Baross Károly lelkész tanít, mivel Molitórisz Lajos (korábban
lelkész, aki a tanítói feladatokat is ellátta) Albertfalvára költözött. Szükségesé vált tehát, hogy
a megüresedett tanítói állás betöltésére 1850. június elsejétől Henczely István szarvasi lakost
(aki csupán gimnáziumi 8 osztályt végzett) tanítói lévitának hívják meg. Henczely István egy
éves szolgálat után 1851. június 4-én elköltözött Bánfalvárói és a pozsonyi főiskolára
iratkozott be hittudományi hallgatónak. Szintén ebben az évben, egészen pontosan április
13-án Baross Károlyt megválasztották evangélikus lelkésznek, melynek okán június 25-én el is
foglalta lelkész-tanítói állását. Ebben az évben a bánfalvai evangélikus lakosok száma 884 fő:
419 férfi és 465 nő. Az 1851. év decemberében Epstein Simon, a bérlő, a bánfalvai lakosok

57 Uo. 62.

20

részére engedélyezte malmaiban a nappali őröltetést. (Korábban csak éjszakai időben
kerülhettek sorra a bér őröltetőkkel szemben.) Ugyancsak ő arról is értesíti a község
lakosságát, hogy sót árulni, csak a vele szerződést kötött boltosoknak szabad, másoknak
nem. Statárium ide vagy oda: a közbiztonság megromlása, a gyakori rablások, marha
elhajtások miatt az elöljáróság kénytelen fegyvertartási engedélyt kérni a csőszök és
éjjeliőrök részére, mivel az érvényes statáriumi rendelkezések miatt Bánfalva részére csak 2
db egycsövű puskára volt engedélye. Fegyveres bandák is veszélyeztették a közbiztonságot
Békés, Csongrád területén, de határaikon túl is. Éppen ezért a csendőrséget lovas
pandúrokkal és lovas katonai csapatokkal erősítették meg. Kisebb, nagyobb betyár bandák
járták a vásárhelyi, kondorosi, szegedi pusztákat, s a betyárok vezére, Rózsa Sándor e
vidéken is többször megfordult.

1852-ben megkezdték a katonai felméréseket határunkban, melynek kapcsán új katonai

térképeket készítettek (9.ábra). Az iparosok száma is jelentős már Bánfalván, akiket ekkor

még kontároknak hívnak, s számukra ez évben kontárkodási engedélyeket kézbesítenek.

Ezek tudósítanak róla, hogy ezen évben ki számított kontárnak a településen. (Név szerint:

Zsiga György kovács, Polereczki András kerékgyártó, Adamicska Pál kovács, Hanó Ádám

kerékgyártó Zvolenszki István molnár, Horváth István takács, Rácz István kovács, Újfaluczki

Márton kovács, Csík András takács, Tarkó András takács, Borbás Ferenc csizmadia és, Oskó

Sámuel kovács.) A faluban is

gyakori a „rakoncátlankodás",

istenkáromlás. Jól mutatja ezt, az

a történet, hogy egy alkalommal

Erdei Márton Hornyák Mihályon

„majd halálig menő vérengzést

vitt véghez." A vizsgálat

alkalmával az derült ki, hogy Erdei

9 icce bort ivott meg Szabó

Mihály kocsmájában, s vasvillával

vitte végbe a vérengzést. (1

magyar icce 0,5979 liter; a 9 icce

bor 5 liter 3,8 deciliter

A második katonai felmérésen (1819-1869) már látszódik az mennyiségnek felel meg.) Arról,
újratelepítés utáni településszerkezet
hogy mi volt a nézeteltérés oka,

nincs tudomásunk. A

rendbontások és fenyegetések megszaporodása végett – annak ellenére, hogy építettek

Kondoroson a rablók elleni védekezés céljából csendőrlaktanyát – Békéscsabán a lovas

katonaság számára építendő laktanyára vonatkozó tervet Bánfalva elöljárósága is támogatta.

Mivel az építési költségeket kivetik az egész környékre, így Bánfalva is kénytelen hozzájárulni

a költségekhez, amit 3 évi törlesztéssel fizet be. További érdekesség ebből az évből, hogy

október végén, az Orosházán állomásozó őrségi szárnyparancsnokság értesíti a községet,

hogy Ferenc József császár Orosházán való átutazásában érdeklődött Bánfalva iránt. Az

utazásnak az lett az eredménye, hogy az uralkodó – látva az Alföld pusztaságát – elrendelte

annak befásítását. Ettől függetlenül azonban az 1852-es esztendő is aszályos, mostoha

időjárású év volt. 1853-ban a község képviselő-testülete, hogy Szakáll Jakabné szentetornyai

pusztájának egész birtokrészét bérbe szerette volna venni a község lakosai számára. A

tulajdonossal tervezett tárgyalásra Baross Károly lelkészt és Kálló Ferenc bánfalvai jegyzőt

21

kérték fel, ám eredményes döntés nem született. Így a legelő ínségben szenvedő falu nem
jutott a remélt bérleményhez. Megkezdődött a községi iratok számára kialakított levéltár
működése is, melybe tömegesen érkeznek megkeresések szökött katonákról. A keresés
minden esetben eredménytelen. A községet kötelezik, hogy május 15-re határdombokat
emeljen. Ez évben szűk termés volt Bánfalván, így az adófizetők nem tudtak kötelességüknek
eleget tenni.

1854-ben a község tűzi fecskendőt (vizipuskát) vásárolt 300 pengőért a szarvasi Pokorni
mestertől. Ugyanebben az évben a báró fia újabb 210 házhelyet osztott ki, telkenként 400
négyszögölként, 100 pengőforint vételárért. (Ezt az új kiosztású területet nevezték el Új-
Bánfalvának.) Gróf Károlyi Lajos, Bánfalva északkeleti szomszédos földesura pedig a még
1850. évi szeptember 27-én hat esztendőre megkötött szerződés alapján Szénás délnyugati
részét osztotta ki 31 család számára, ami a „Kis-Szénás” nevet kapta. Miután újdonsült telep
nem volt életképes az önálló működésre, 1856-ban meg is szűnt. Ez időben Kis-Szénást,
Nagy-Szénást és Szentetornyát Bánfalva község igazgatására bízták egy kis időre. Kis-Szénás
bírája Bikádi János volt, aki még ebben évben beköltözött Bánfalvára. Szociálpszichológiai
szempontból érdekes, hogy a kezdetben azonos vagyoni állapotban levő lakosok között már
ekkor is nagy eltérések, ellentétek mutatkoztak. Élezte a viszályokat a szeszélyes időjárás, az
aszály, majd a nyomában járó ínség és elszegényedés is. Szintén ezen év krónikájához
tartozik, hogy 1854-ben közhírré tették, hogy a földesúr örökösei birtokrészeiket eladják. Azt
gondolnánk, hogy Bánfalva lakossága rögtön megragadta a lehetőséget, hogy mentesítse
magát a függőségi viszonyoktól azzal, hogy a földbirtokok tulajdonjogait megszerezi. Ez
azonban nem így történt. Meglehet, nem volt kellő számú jelentkező, amit az is alátámaszt,
hogy a későbbi betelepülők más lakóhelyről érkeztek Bánfalvára. Mivel a birtok eladása nem
sikerült, a bárói család örökösei megbízták az elöljáróságot a terület egy részének
felparcellázására, s azok értékesítésére. A felhívás további sorsáról tudomásunk szerint
írásos feljegyzést mindeddig nem került elő.

1855-ben ismét kolerajárvány pusztított a térségben, ami Bánfalvát sem kerülte el. A sok
áldozatot július 8-ig, az ó-temetőbe temették, de mivel a temető teljesen betelt, július 9-én
idős Melis Andrásnak és feleségének – akik szintén kolerában és egyazon napon haltak meg –
már az új temetőt kellett megnyitni. A járványban az anyakönyvek tanúsága szerint 80 lakos
hunyt el. 1856-tól a közbiztonság érdekében szigorú rendeleteket és intézkedéseket hoznak,
mivel gyakori lopások tartják rettegésben a környéket. Meg volt szabva a közfogyasztási
cikkek ára is. (A marhahús kimérési ára pl. Csabán fontja 22 krajcár, Orosházán 20 krajcár,
Bánfalván Kis és Nagy-Szénáson 18 krajcár. Az 1 krajcáros barna zsemle lisztből készült,
kenyérnek 8 és 1/2 latot kellett nyomnia.) Az evangélikus egyházat is nagy csapás érte:
villámcsapás nyomán leégett a templom teteje. Az evangélikus öreg iskolát lebontották és új
iskolát, paplakot, illetve lakrészt és melléképületet építettek. Egyháztörténetileg fontos adat,
hogy a Bánfalván lakó református hívek is önálló egyházat alapítottak és imaházat építettek.
Ebben az évben hetipiac tartására Bánfalva is engedélyt kapott. (A piac kezdetben a
Községháza út északi felében volt.) A báró Rudnyánszky Emília, férjezett Németh Józsefné ez
évben testvérétől, Gyulától 30 hold földet vett, mely során a községnek járadék címén 126
forintot fizetett. Az elöljáróság a váratlanul kapott illetéket az időközben elromlott
vízifecskendő javítására fordította. A várt új telepesek sem jelentkeztek, ez pedig az
adóösszeírás szempontjából érzékenyen érintette Bánfalva költségvetését.

22

Az 1857-es esztendő érdekessége, hogy elfogják Rózsa Sándort, melynek kapcsán az
alispáni hivataltól megkeresés érkezik Bánfalvára, hogy az elöljáróság tegyen jelentést, hogy
a betyárvezér rabolt-e a községben. A jelentést elküldték, de tartalmáról nincs adatunk. Arról
azonban tudunk, hogy 1878-ban meghalt alvezére, Veszelka János, akit a településen Sáner
Pepi kisasszony ápolt. A lakosság lélekszámának növekedése és a megoldatlan egészségügyi
állapotok miatt az orvosi állandó ellátás ügye elodázhatatlanná vált. Sürgetik egy állandó
orvosi állás létesítését. Számításokat végeznek, melyből kitűnik, hogy egy családra
(családfőre) 24 pengő hozzájárulás esne. A korábbi évekhez hasonlóan az 1857. év ismét
mostoha, aszályos időjárása sújtja Bánfalvát. Sokan éheznek, munkalehetőség nincs. Nő az
elégedetlenség valamint a járványos betegségek száma, sok állat elhull az alultápláltság
miatt. A következő esztendő szintúgy súlyos gondokkal terhelt. Ismét tartós, nagy aszály
sújtja a vidéket, ami miatt szinte alig termett valami, ezért sem a nyárra, sem a télre élelem,
kitartás nincs. A környező uradalmak a sokfelől érkező, munkát keresők miatt csak kevés
napszámost vesznek fel Bánfalváról. Értelemszerűen az elöljáróságnak egyre nagyobb gondot
okozott az éhező nincstelenek, rászorultak segélyezése. Aratómunka iránt is hiába mentek a
az árpádhalmi uradalomba, mert oda részben aratógépeket, részben pedig olcsó, felvidéki
summásokat alkalmaztak. Az 1859-es évben beköltözik Bánfalva Neustädt Lipót kereskedő,
aki Epstein Simon (1851-1863), Auspitz Móricz (1852), Neustádt Mór (1855-1876) után a
negyedik betelepült kereskedő volt. (1859-1876.) Nyáron a környező uradalmakban
aratósztrájkok törnek ki az alacsony aratórészek és szigorú szerződések ellen, s ezekben a
gazdasági helyzet miatt feltehetőleg a bánfalvaiak is részt vettek. 1859. november 19-20-ra
virradó éjjel tűz ütött ki a községben. Neustádt Lipót szérűskertjében egy 25 öl hosszú
dohánypajta, egy 25 öl hosszú zab szalmakazal, és egy élet asztag (búza asztag) égett el.
Valószínű, hogy gyújtogatás történt, mivel a tűz egy időben négy sarkon egyszerre
kezdődött. Közigazgatási szempontból fontos, hogy 1861-ben elrendelik a házszámozást és a
lakosok pontos, új összeírását. Rendeletbe hozzák továbbá, hogy piaci napon idegenek,
kofák, kupecek csakis reggeli 8 óra után vásárolhatnak, nehogy miattuk a helyi lakosság
hátrányt szenvedjen. 1862-ben a jegyzői lakot felújították és átalakították.

1863. február 16-án született Justh István és Pákozdy Matild fia, Justh Zsigmond. 1863.
február 16-án Puszta-Szenttornyán született Justh István és Pákozdy Matild fia Justh
Zsigmond. Munkásságáról könyvtári irodalom született, ezért e helyen eltekintünk a
részletes tárgyalástól. Annál is inkább, mivel 1864-ben évben a múlt évi ínség még érezteti
hatását. A község kénytelen ínség-segély címén kölcsönt felvenni, de hasonlóan kölcsönt
vesznek fel az egyházak és magánosok is, hogy fenntarthassák magukat e nehéz időkben. Egy
évvel később, 1865. augusztus 1-jén ismét tűz volt Bánfalván. Az evangélikus egyházközség
tulajdonát képező tanítói lakás égett le. A lakás újraépítése érdekében gyűjtést kezdeményez
Baross Károly evangélikus lelkész. Bárhogyan is próbálja szépíteni az emlékezet, az 1866. év
ismét keményen sújtotta Bánfalva népét. A késői nagy fagy elpusztított mindent. A
hivatalnokok ¼ része nem kapta meg a fizetését sem, mert a község bevétele a nincstelenség
miatt elapadt. Baross Károly evangélikus lelkész szerint ez az év súlyosabb volt az 1863-asnál
is. Ezen év októberében ismét kisebb kolerajárvány szedte áldozatait a településen. Jó hír
viszont, hogy további telkek találtak gazdára az ún. Új-Bánfalva részen, így 1866-ban a község
lakosainak a száma már meghaladta a 2418 főt. Az év fontos eseménye még, hogy végre
postahivatalt kapott a falu. Az első postamester Milovics Ede volt, aki 1871-ig állt a hivatal
élén. (Utóda: Richter József lett.) Két évvel később, 1868. március 22-én megalakult Polgári
Olvasókör alakult Bánfalván, melynek 1876-ban 29 tagja és 118 kötet könyve volt.

23

1869-ben átadták a forgalomnak az Alföldi Vasút Orosházi állomását, mely
megkönnyítette a bánfalvaiak utazását Békés-Csabára, Szegedre, és Szegeden át Pestre.
Pongó Bertalannak már többször idézett művéből, illetve az 1869. évi jegyzőkönyvekből
megtudjuk, hogy a szomorú emlékű 1963. évi ínség enyhítésére a lakosság a kormánytól
3.000 forint kölcsönt kapott. A kölcsönöket ötévi törlesztésre kapta a telepölés, de a nagy
szegénység miatt az ínségkölcsönből mindössze 160 forintot, a vetőmag árából pedig csak
1.055 forint 62 krajcárt tudott törleszteni. Emiatt a falu elöljárósága a 8.560 forint
össztartozás elengedését kérte. Kiderült az is, hogy a községháza épületét már nem lehet
felújítani. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy új községházára lenne szükség, de a falunak erre e
nehéz időkben nincs pénze. Éppen ezért a település november 18-án küldöttséget indít a
főszolgabírósághoz a községháza építése, valamint egy új temető megnyitása ügyében.
Sajnos semmi biztatást, ígéretet nem kaptak a küldöttek. Bánfalva kilátástalan helyzetét jól
mutatja, hogy még egy temető nyitása sem biztosítható. 1870. augusztus 14-én ismét
foglalkoznak a Rudnyánszky birtok megszerzésével. Egyidejűleg hiába kérnek a
főszolgabíróságtól temetőhelyet, ezért ezt is kérik a fölesuraságtól is. A lakosság helyett
Mihályi Ágoston, gróf Károlyi Lajos árpádhalmi birtokának tiszttartója vett a birtokból 350
holdat, 1870-ben, a kastéllyal együtt. Itt le is telepedett családjával, s megbecsült tagja lett
Bánfalva községnek. Sok adománnyal segítette a falu rászorultjait. 1870-ben a falu lakosainak
száma: 2468 fő. 1871. január 3-4-én volt a községben népszámlálás, melynek
eredményeként Bánfalva lakossága, illetve annak megoszlása az alábbi volt. Ágostai
hitvallású evangélikus férfi: 658, nő: 638, összesen: 1296 fő, Római katolikus férfi: 411, nő:
419, összesen: 830 fő, Református férfi: 145, nő: 148, összesen: 293 fő, Izraelita (zsidó) férfi:
20, nő: 13, összesen: 33 fő, Görög keleti férfi: 1, nő: 2, összesen: 3 fő. A község 1871. évi
lakosai száma: 2454 fő. Ebben az évben megoldódik az új temető kérdése. Baross Károly
tárgyal a község nevében Mihály Ágoston földbirtokossal. Temető céljára 5 hold földet
vásárolt, holdját 1100 négyszögöllel számítva 150 forintért, összesen 750 forintért. (A
szóban forgó temető a mai Dobó, Széchenyi, Deák és az Árpád utca által határolt, majdnem
teljesen felszámolt „ó-temető". Ebben a temetőben nyugszik többek között Baross Károly is.)
Az 1871-es év fontos történése, hogy a népszámlálási adatok alapján Bánfalva végre
nagyközség lett.

1873-től már halottkém (halottvizsgáló) is működik Bánfalván. (Az első halottkém Sebők
Illés volt.) Megépült az új községháza, ami 1873. november 24-ére került átadásra. (Költsége:
1504 forint 34 krajcár.) Ez az az év, amikor Bánfalva elöljárósága közös egyetértéssel
hozzájárult ahhoz, hogy Gyula helyett Csaba legyen a vármegye székhelye. Szomorú történés
azonban, hogy ismét súlyos kolerajárvány pusztított a vidéken, ami Bánfalva lakosai közül
júniustól szeptemberig 200-nál több áldozatot szedett. 1874-től életbe lép az „örökváltság"
törvénye is. Ennek értelmében a telepesek megválthatják a földesúrtól telkeiket, amelyen
addig laktak. 1875-ben kezdte meg működését a Községi Ismétlő Iskola is, melyben 99
tanonc heti egy órában kapott oktatást. (Felekezetek szerint 51 evangélikus, 36 katolikus, 9
református, és 3 izraelita tanuló.) Tanítójuk Szalai József ev. kántortanító volt. Ebben az
évben az orvosi teendőket, helyi orvos hiányában, dr. Bakay Lajos hódmezővásárhelyi orvos
látta el, aki hetenként szerdán járt ki Bánfalvára. Az állandó orvos jelenléte a nagy lélekszám
miatt egyre sürgetőbbé vált. Nem véletlen tehát, hogy 1876. október havában az XIV.
törvénycikk értelmében Bánfalva, Szénás, Puszta és Szabad-Szenttornya együttesen egy
körorvos tartására köteleztetnek. Bánfalvának az a kívánsága, hogy az orvos helyben lakjék,
így fizetéséhez 200 forinttal járul hozzá. Október 27-én arról értesül a bánfalvai elöljáróság,

24

hogy a többi községek már választottak orvost, ezért a körorvosi állás tárgytalanná vált.
Ennek azonban az volt a következménye, hogy Bánfalva is kénytelen önálló, saját helyi orvosi
állást szervezni. A megoldás-keresési szándékot mutatja, hogy az év végére Bánfalva már
községi orvossal rendelkező település. (Az első községi orvosunk Weisz Miksa volt.)
Kultúrtörténetileg fontos adat, hogy 1876-ban a falu újratelepítésének évfordulója
alkalmából, illetve Baross Károly evangélikus lelkésszé szentelésének 25. évfordulója kapcsán
megjelent A Bánfalvi Ágost. Hitv. Evang. Egyház multja és jelene évszerinti kimutatásban
című első községtörténeti munka a Böhm és Társai könyvnyomdában.58

Mint már fentebb többször utaltunk rá, Bánfalva életében is komoly problémát jelentett
az egészségügyi ellátás megszervezése. 1878-ban a községben viszont a halottvizsgálás
feladatát is már a mindenkori orvosra bízták, orvosi lakásnak pedig megvették Danicska
József házát a Nagy utca 6. szám alatt 560 forintért. Ez az év arról is nevezetes, hogy
határozatot hozott a képviselőtestület arról, hogy az iskolaköteleseket ezen túl évenként
össze kell írni. Egy évvel később a Bánfalva területén lévő „beltelkek” bekerítését is
elrendelték, annak érdekében, hogy zárt belterületekké váljanak. A rend fenntartása végett a
rendőrök számát két főben határozták meg. Állandó bábákkal is gyarapodott a falu: a
bábaképzőt végzett Kerekes Mihálynét és Hoffer Ferencnét megválasztották községi
bábáknak. E mellett a vezetőség elrendelte, hogy az újból meghibásodott tűzi fecskendőt
kijavítassák. Bánfalva szolidaritásáról is tanúbizonyságot tett: a szegedi árvízkárosultaknak
ebben az évben például 200 darab facsemetét és oltványt ajándékozott. 1880. február 1én
Váratlan fordulat, hogy Weisz Miksa, az állandó orvos lemondott állásáról, így helyét április
8-án Chrenka Dániel pitvarosi doktor vette át. A község lélekszáma ekkor már 3032 fő. Ebben
az évben vásárolt a település egy „Hektográf” nevű írógépet, hogy gyorsabbá tegyék az egyre
növekvő ügyintézési igény menetét. 1881-ben az Orosházi Járás újabb népszámlálást tartott,
melynek értelmében Bánfalvát a következő adatok jellemzik: lakóházak száma: 491,
jelenlévő polgári népesség: 2835 fő. A lakosság nemzetiségi megoszlása szerint: magyar:
2560, német: 10, tót 110, oláh 1, külföldi nyelvű 4 és beszélni nem tudó 150 fő. Vallási
felekezet szerint római katolikus 1109 fő, görög katolikus: nincs, míg görög keleti: 12 fő.
Ágostoni hitvallású evangélikus 1276 fő, református 387 és zsidó vallású 51 fő. Felmérték a
lakosság írni-olvasni tudókat is. E szerint 1729 ember analfabéta, míg 1104 fő az írni-olvasni
tudók száma.59

1882-ben harmadik községi bábát is választottak, s lebontották a régi (első) községházát
(helyére két kofabódét építettek). Mindazonáltal ebben az évben már gyógyszertár felállítása
is foglalkoztatta falu vezetőségét, s hamarosan kérvényezték is a felállítását. Egy esztendő
múlva az orvosi lakáshoz rendelőt is építettek, s 1884-ben megalakul a Békés Bánfalvai
Takarékpénztár Részványtársaság (a mai Békés Takarék tulajdonképpeni elődje). 1885-ben
megkezdődött a közvilágítás kialakítása azzal a gesztusértékű momentummal, hogy a jegyzői
lakás előtt lámpaoszlopot állítanak lámpással, amit este meggyújtattak, majd reggel
eloltattak a kisbíróval. (Mondanunk sem kell, hogy a teljes közvilágítás kiépítése a következő
évszázadra maradt.) 1886-ban igény mutatkozott arra, hogy az egyház iskolái mellett épüljön
egy óvoda is, de nem sokkal ezután erről anyagi okok miatt le kellett mondani. Az 1888-as

58 Pongó Bertalan e kötetet számos hiteles és meggyőző, témánk szempontjából is fontos adattal
egészítette ki. Éppen ezért a település vázlatos áttekintését – ha egyéb külön jelzés nincs – a továbbiakban az ő
(fentebb már többször hivatkozott) közléseire hagyatkozunk.

59 VERES JÓZSEF: i.m.26-27.

25

évhez kötődik, hogy a filoxéria ebben az évben pusztított a leghevesebben. Ekkoriban
Bánfalván még 100 hold szőlő volt, de a járvány miatt a tőkék nagy része kipusztult. Elkészült
viszont a község új evangélikus temploma. Felszentelése után az éjszakai tűzvédelem 4
kürtös tűzőri állását megszüntették, s helyette 2 toronyőri pozíciót hoztak létre a település
költségén, akik új templomtoronyból figyelik a falut, s tűz esetén félreverik a harangot,
valamint a tüzet jelző vörös zászlót a tűz irányában lévő ablakba tűzik ki. Ehhez kapcsolódik,
hogy ettől az évtől kezdve a kéményseprők sem Orosházáról járnak már ki. A kémények
számának növekedése miatt ugyanis a nagyközségekbe – így Bánfalvára is – egy-egy állandó,
helyi lakhellyel rendelkező kéményseprőt neveztek ki. Egy évvel később a tűzvédelmet is
rendezték. A tűzoltók sisakot és kézi csákányt kaptak és időnként gyakorlatokat is tartottak.
Ugyancsak 1889-brn a községi vágóhíd mellett egy 100 négyszögöles dögteret is kijelöltek.
1890-ben már az utak felügyeletére is úti bizottságot szerveztek, s ők irányították a községi
utak és a dűlőutak gondozását, karbantartását is. Ebben az évben község lakosainak száma
már elérte a 3292-főt, a lakóházak száma 527 volt.1892-ben tárgyaltak először egy artézi kút
fúrásáról, továbbá az óvoda megépítéséről. (Utóbbi helyéül a helyi Méhész-telepet
ajánlották.) Elrendelték egy járványkórház felállítását és kijelölték a helyét is egy esetleges
járvány esetére. Az elöljáróság 164 forintért vásárolt egy mázsát, ám 1894-ben az alispán
felszólította a település vezetőit egy távbeszélő bevezetésére is. (Utóbbi a feltételek nem-
teljesülése miatt egyelőre meghiúsult.) Mint már korábban is utaltunk rá, a szomszédos
földesurak egyike, Károlyi Sándor gróf állandóan segélyezte a bánfalvai rászorulókat.
Támogatására ismét nagy szükség volt, hisz 1895-ben Bánfalvát ismét a korábban jellemző
nagy nyomorúság sújtotta. Ennek ellenére ez az az év, amikor első körben merült fel a vasút
építésének ötlete, de a tényleges vonal kiépítése – ami már a községet is érinti – még jó ideig
csupán terv maradt. 1896 mindenhol a Millennium éve. 1890-ban a község megvettei a
hullaházat 100 koronáért azzal a kitétellel, hogy az a jövőben is az evangélikus temetőben
marad.

Az ezredfordulóhoz érve a legfontosabb esemény, hogy 1900. augusztus 23-án az
Orosházi Járás főszolgabírójának rendelete értelmében tárgyalni kezdték a községek nevének
megváltoztatását. Ennek oka, hogy az országban számos, lényegét tekintve hasonló nevű
település létezett (ld. pl. –falva; -füred; -földvár nevűeket). Mindez arra indította a
törvényhozást, hogy ösztönözze az egyes helységek önálló és összetéveszthetetlen
elnevezésére. Bánfalvával kapcsolatban Karácsonyi János véleményét fogadták el
mérvadónak, aki azt javasolta, hogy a község nevét Bánfalváról Gádorosra változtassák
vissza. A híres történetíró érvelését arra alapozta, hogy az Árpád-korban (a tatárjárásig) már
létezett itt egy település, melyet szintén ezzel a névvel illettek, s az itt élők méltók arra, hogy
községük visszakapja azt. Ennek eredményeképp a belügyminiszter 1901. május 30-án kelt
5360. számú rendeletében Bánfalva nevét hivatalosan is Gádorosra változtatta.60 A
névváltoztatás azonban nem volt zökkenőmentes és évekig tartó tiltakozást váltott ki a
községben. Ma már tudjuk azonban, hogy Karácsonyi Jánosnak igaza volt, s ezt számos
történeti és levéltári forrás is alátámaszt. A község újraalapításának 200. évfordulójához
közeledve azonban a település azzal is méltó emléket állíthat az utókornak, ha időben elkezdi
egy átfogó községtörténeti monográfia megírásához a szükséges előfeltételek
megteremtését.

60 Ld. még: MUHEL GÁBOR: 120 éve vette fel településünk az Árpád-kori nevét. A Justh Zsigmond Művelődési
Ház és Könyvtár hivatalos honlapja. (2021. 06. 08.) = https://gadorosikonyvtar.webnode.hu/l/120-eve-vette-
fel-telepulesunk-az-arpad-kori-nevet

26

Felhasznált irodalom és egyéb források

 A SZÁNTÓ KOVÁCS JÁNOS MÚZEUM ÉVKÖNYVE. (Szerk. Nagy Gyula.) Orosháza. 1959.
 A SZÁNTÓ KOVÁCS JÁNOS MÚZEUM ÉVKÖNYVE. (Szerk. Nagy Gyula.) Orosháza. 1960.
 BABARÁS JENŐ: A szállásföldtől a tanyáig. = Ethnographia. 1976.
 BÁLINT SÁNDOR: A szögedi nemzet. (A szegedi nagytáj népélete.) I-III. kötet. Szeged. 1976.
 BALOGH ISTVÁN: Tanyák és majorok Békés megyében a XVIIIXIX. században. (A gyulai Erkel Ferenc

Múzeum Kiadványai 25.) Gyula. 1961.
 BÁRÓ RUDNYÁNSZKY CSALÁD IRATTÁRA. Birtokper, 7399/1876. sz.
 BAROSS KÁROLY: A bánfalvi ágost. hitv. evang. egyház múltja és jelene évszerinti kimutatásban. Bőhm

és Társai Orosháza. 1876.
 BAROSS KÁROLY: A bánfalvi ágost. hitv. evang. egyház múltja és jelene évszerinti kimutatásban.

(Hasonmás Kiadás.) In. GÁDOROSI FÜZETEK 2. (Szerk Bárány Ferenc és Pongó Bertalan.) Gádoros. 2001.
 BECSEI JÓZSEF: Az Orosháza környéki tanyavilág néhány településmorfológiai problémája. In.

Körösmenti Helytörténeti Honismereti Közlemények. 4-5- sz. Békéscsaba. 1973. 116-125.
 BECSEI JÓZSEF: Tanyai változások. Új Auróra. Békéscsaba. 4. sz. 75-82.
 BÉKÉS MEGYE KÉPES KRÓNIKÁJA. (Szerk. Erdmann Gyula és Havassy Péter.) Typografika Kft. Békéscsaba.

2009.
 BÉKÉS MEGYEI LEVÉLTÁR VÉDBIZOTTMÁNYI JEGYZŐKÖNYVE. Gyula. 1849.
 BELUSZKY PÁL: A Nagyalföld történeti földrajza. Dialog Campus Kiadó. Bp-Pécs. 2001.
 BELUSZKY PÁL: A tanyarendszer időszerű problémái – a tanyaformálódás folyamata. = Földrajzi

közlemények. 1972.
 CSIPES ANTAL: Békés megye élete a XVI. században. Békéscsaba. 1976.
 CSONGRÁD MEGYE ÉVSZÁZADAI. I-III. kötet. (Szerk. Blazovich László, G. Tóth Ilona, Géczi Lajos, Labádi

Lajos, Nagy István.) Csongrád megye Tanácsa. Szeged. 1986.
 DARVAS JÓZSEF: A legnagyobb magyar falu. Bp. 1937.
 DARVAS JÓZSEF: Egy parasztcsalád története. Bp. é.n. 12-22.
 DÚRÓ ANNAMÁRIA: A tanya és a zárt település kapcsolata – társadalomföldrajzi megközelítésben. =

Tér és Társadalom, 1990/2. sz.
 ECSEDY ISTVÁN-KOVÁCS LÁSZLÓ-MARÁZ BORBÁLA-TORMA ISTVÁN: Magyaroroszág régészeti topográfiája.

Akadémiai. Bp. 1982.
 EMLÉKKÖNYV HAZÁNK FELSZABADULÁSÁNAK ÉS AZ OROSHÁZI SZÁNTÓ KOVÁCS MÚZEUM FENNÁLLÁSNAK 10 ÉVES

ÉVFORDULÓJÁRA. (Összeállította: Nagy Gyula.) Múzeumok Baráti Köre. Orosháza. 1955. 11-46.
 ERDEI FERENC: Magyar tanyák. Athaeneum. Bp. 1942.
 FÉJA GÉZA: Viharsarok. (Az Alsó-Tiszavidék földje és népe.) Athenaeum. Bp. é.n. 16. (= http://

mek.oszk.hu / 05000 / 05017 / pdf / 05017.pdf)
 GÁCSER JÓZSEF: Szülőföldünk a Tiszántúl I-II. Tankönyvkiadó. Bp.
 GYŐRFFY ISTVÁN: Alföldi népélet. Válogatott néprajzi tanulmányok. (Válogatta, szerkesztette, a

bevezetés és a jegyzeteket írta: Selmecz Kovács Attila.) Gondolat. Bp. 1983. Megjelent: Földrajzi
Közlemények, LXV. évfolyam. 70-93., valamint Magyar falu-magyar ház. (Gyűjteményes kötet) 49-
77.
 HAÁN LAJOS: Békésvármegye hajnala. Pest. 1870.
 HERCZEG MIHÁLY: Az Orosháza környéki tanyavilág az 1869. és az 1888. évi katonai
térképfelvételeken. In. TANULMÁNYOK A KÉTSZÁZÖTVEN ÉVES OROSHÁZA ÉS VIDÉKE TÖRTÉNETÉRŐL. Orosháza.
1995. 159-179.
 HÉVVÍZI SÁNDOR: Gádoros külterületének helynevei. In. GÁDOROSI FÜZETEK 11. (Helyismereti
tanulmányok.) Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala. 2010. 21-46.
 KARÁCSONYI JÁNOS: Békésvármegye története. I-III. kötet. Gyula. 1896.
 KISS IMRE-OLÁH JÁNOS: Fejezetek Gádoros történetéből. Községi Helytörténeti Bizottság. Gádoros.
1984.
 KÓSA LÁSZLÓ-FILEP LAJOS: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai. Bp. 1983.

27

 KOSZORÚS OSZKÁR: A mai Gádoros első lakosai az orosházi evangélikus anyakönyvekben (1826-1832).
In. GÁDOROSI FÜZETEK 10. Helyismereti tanulmányok. Gádoros. 2009. 105-119.

 KOSZORÚS OSZKÁR: Orosházai jelesei a XIX. század végéig. I. kötet. Orosháza. 1994.
 KRISTÓ GYULA: Békés vármegye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Békéscsaba. 1981.
 LÁSZLÓ GYULA: Emlékezzünk régiekről. Móra Kiadó. Bp. 1979. 29-35.
 MÓRICZ ZSIGMOND: Riportok. 1920-1929. II. kötet. Bp. 1958.
 MUHEL GÁBOR: 120 éve vette fel településünk az Árpád-kori nevét. A Justh Zsigmond Művelődési Ház

és Könyvtár hivatalos honlapja. (2021. 06. 08.) = https://gadorosikonyvtar.webnode.hu/l/120-eve-
vette-fel-telepulesunk-az-arpad-kori-nevet
 MUHEL GÁBOR: A gádorosi bognármesterség hagyományai a régi magyar családnévkutatás tükrében.
(Bővített, teljes változat.) In. BALÁZS GÉZA-GRÉTSY LÁSZLÓ (szerk.): Régi magyar mesterségek –
családneveink tükrében. ANYANYELVÁPOLÓK Szövetsége-Tinta Könyvkiadó. Budapest. 2010. 166-199.
Rövidített változat: Uő: A gádorosi bognármesterség hagyományai a családnévkutatás tükrében. In.
GÁDOROSI FÜZETEK 11. KÖTET. (Szerk.: Bárány Ferenc, G. Vass István, Tóth László.) Kiadja: Gádoros
Nagyközség Polgármesteri Hivatala. Gádoros. 2010. 69-87.
 NAGY GYULA (szerk.): Orosháza története és néprajza. I-II. kötet. Orosháza. 1965
 NAGY GYULA: Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán. (A Békés megyei Múzeumok Közleményei.)
Békéscsaba. 1975.
 NOVÁK LÁSZLÓ-SELMECZI LÁSZLÓ (szerk.): Falvak, mezővárosok az Alföldön. Nagykőrös. 1986.
 OLASZ ERNŐ: Szarmata-kori településre és Árpád-kori falura bukkantak Gádoros határában. =
Orosházi Hírlap, 1964. szeptember 1.
 OROSHÁZI EVANGÉLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG KERESZTELÉSI, HÁZASSÁGI, ÉS HALOTTI ANYAKÖNYVEI. 1800-1832-IG.
Orosháza. Evangélikus Levéltár.
 ORTUTAY GYULA (főszerk.): Népi kultúra – népi társadalom. A Magyar Tudományos Akadémia
Néprajzi Kutató Csoportjának Évkönyve IV. Akadémiai. Bp. 1970.
 PESTY FRIGYES: Helynévtár. (Szerk. Szabó Ferenc.) Békéscsaba. 1983.
 PONGÓ BERTALAN: Az őskortól, az Árpád-kori Gádorostól az újratelepített Gádorosig. In. GÁDOROSI
FÜZETEK 3. Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala. 2002. (= http:// www.sulinet.hu /
oroksegtar / data / telepulesek_ertekei / Gadoros / pages / Gadorosi_fuzetek_3 /
012_kiegeszito_adatok.htm)
 PONGÓ BERTALAN: Gádoros legrégibb története. Kézirat. Gádoros. 1963.
 PÖLÖSKEI FERENC-SZABAD GYÖRGY (szerk.): A magyar tanyarendszer múltja. Akadémiai. Bp. 1980.
 RÓZSA ZOLTÁN: Az ősi Gádoros. (Beszámoló). – Idézi: PONGÓ BERTALAN: i.m. 27-28.

 RÓZSA ZOLTÁN - BALÁZS JÁNOS: Az ősi Gádoros titkai. In. MOZAIKOK OROSHÁZA ÉS VIDÉKE MÚLTJÁBÓL 2.

Orosháza. 2011. 5-19.
 SZABÓ FERENC: A tanyasi közigazgatás története a mai Orosháza területén az első világháborútól a

várossá alakulásig. In. Uő: Két és fél évszázad az Alföld történetéből. (Válogatott tanulmányok.)
Szeged. 2008. = TANULMÁNYOK A KÉTSZÁZÖTVEN ÉVES OROSHÁZA ÉS VIDÉKE TÖRTÉNETÉRŐL. Orosháza. 1995.
179-199.
 SZABÓ FERENC: Két és fél évszázad az Alföld történetéből. Szeged. 2008.
 TÓTH JÓZSEF (szerk.): Az orosházi tanyavilág átalakulása. Orosháza. 1985.
 VERES JÓZSEF: Orosháza, történeti és statisztikai adatok alapján. Orosháza. 1886. (2. kiadás: 1934.
Orosháza)

28