A helytörténeti kutatások története Gádoroson

1 MUHEL GÁBOR A helytörténeti kutatások története Gádoroson Bizonyára sokan tudják, az intézményi munka mellett, illetve azzal párhuzamosan a Justh Zsigmond Művelődési Ház és Könyvtár hagyományőrző és értékmentő szándékának megfelelően, a helytörténeti kutatásokkal összhangban folyamatosan gyűjti azokat a régi dokumentumokat, nyomtatványokat, kéz- és gépiratokat, fotókat és tárgyakat, melyek valamiképpen kapcsolódnak Gádoros hely- és művelődéstörténetéhez. E honismereti-történettudományi szempontból is fontos munkának azonban a községben komoly előzményei vannak. Gádoros Árpád-kori település, melyet a tatárok 1241-ben 48 faluval együtt felperzseltek, s az 1456. május 16-i királyi adománylevél már csak mint „Gadoros pusztát” említi. Az elnevezés – Gádoros – szintén visszautal a régi, Árpád-kori névre. („Gádor” a magyar nyelvtörténeti szótár szerint – átriumot, tornácot, előcsarnokot jelent.) A történészek szerint tehát a település onnan kapta a nevét, hogy a falu templomának volt egy kis előcsarnoka, melyet gádornak neveztek. Vidékünkön azonban a régészeti leletek tanúsága szerint már i.e. 4000-3500 éve éltek emberek. Az előkerült szórványleletek között egyaránt megtalálható fekete gránit kőbalta, kőpengék, szakócák, „Körösi-kultúra” cserépedény maradványai, de felszínre kerültek bronzkori, szarmata, szkíta, dák, római, avar cserepek, érmék, fibula, honfoglalás kori őrlőkő, edénycserepek, négy lovas sír, aranyozott bronz veretekkel. Ezeket ma múzeumokban őrzik. A régészeti leletekkel ellentétben azonban Orosháza környékére vonatkozó írásos emlékeink az Árpád-korból szinte egyáltalán nem maradtak fenn. A szomszédos vidékek okleveles adatai szerint viszont a környék földrajzi képe a középkor óta a folyóvizek újkori szabályozásáig alig változott. Noha értékelhető helyi vonatkozású helyi okleveleink csak a 15. századtól maradtak ránk, ezekből nem egyszer a korábbi időkre is visszakövetkeztethetünk. A birtokösszeírások ugyanis gyakran megőrizték a régebben elpusztult települések egy részének nevét is. Azokon a vidékeken számolhatunk elsősorban a falu nevek helyi fennmaradásával, ahol a lakosságnak legalább egy része a falvak pusztulását túlélte. A késő középkori forrásainkban a falvak egy része éppen azért azonosítható, mert a régi térképeken feltüntetett határnevek és mai határelnevezések is – ugyanúgy, mint az ország más vidékein – megőrizték egykori nevüket. Nagy valószínűséggel azonban sokkal több falu létezett a környéken, mint amennyi falunév a feljegyzésekben fennmaradt. Ennek ellenére a mi vidékünk nemcsak a tatárjárás idején, hanem a török hódoltság korában is hazánk legjobban elnéptelenedett területei közé tartozott, s a török pusztítás után 17-18. században más vidékekről ide költöző lakossággal népesedett be újra. Gádoros írásos említése V. László 1436. május 12-én kelt adománylevelében bukkan fel először. E dokumentumban a király a Bothos család által jogtalanul bitorolt birtokát adja vissza Hunyadi Jánosnak, továbbá elismeri, hogy a birtokot – a megyében fekvő Hold és Vásárhely, Csomorkán, Királyhegyes Sámson, Dónát-Perek nevű falvakkal, valamint Csorvás, Sebestyénház, Kétzöldes, Gorsa, Derekegyház, Szilos-egyház nevű

2 pusztával együtt – még Zsigmond királytól kapta. Ezzel párhuzamosan a Békés megyében fekvő Zenthe-tornya, Szentandrás, Csaba-csüd falvakat, illetve Gádoros-lábasegyház, Útszögü-egyház, Apács-egyháza, Kétkupa és Tompa nevezetű pusztákat is visszaadja. Jellemző volt, hogy az elpusztult falvak újratelepítését az Alföldön zömmel nem a királyi megbízottak vagy az egyházi birtokosok, hanem a magánbirtokosok végezték. Gádoros újratelepítésére azonban még a 14-17- században sem került sor, vagyis a török hódoltság idején a vidék lakatlan puszta volt, s többnyire a környékbeli birtokosok állatállományának legeltetésére szolgált. A török kiűzése után a vidék a Harruckern család birtokába került, majd későbbi házassági kapcsolatok révén jórészt a Károlyi család tulajdonába jutott. Az uradalom azonban lakatlan pusztasághoz hasonlított, ahol állítólag „10-20 mérföldön sem lehetett látni mást, mint bozóttal benőtt területeket, vízzel borított vízi világot, és kihalt, felégetett falvak romjait.” Harruckern báró ezért felhívást tett közzé, melyben a birtokára települőknek földet és szabad vallásgyakorlást biztosított. Ennek eredményeképpen 1722-től nem egészen egy évtized alatt tömegesen költöztek a protestáns vallásúak a vidékre. Az újraalapított Bánfalva szempontjából a szentetornyai határrész bír nagy jelentőséggel. Ezen a területen ugyanis olyan nagygazdaságok helyezkedtek el, melyek középpontjában egy-egy major állt. Noha az 1700-as évektől számos területet újranépesítettek (Csaba, Berény, Orosháza), Gádoros még ekkor is lakatlan pusztaság volt. 1799-ben viszont szentandrási uradalomhoz tartozó pusztát báró Száraz György dédunokája, báró Dezséri Rudnyászky Sándor kapta meg, aki 1826. szeptember 29-én, a szentetornyai öröklött birtokán, a mai községet telepítette Bánfalva néven a mai belterület délkeleti részén (az ún. „öregfalu”: Szent István utca, Bánfalva utca, Attila utca). A falu újratelepítése tehát báró Dezséri Rudnyánszky Sándor Békés Vármegye főjegyzője érdeme, aki 1826. szeptember 29-én 40 telekhely kimérésével, 30 orosházi, illetve szentesi telepessel szerződést kötve létrehozta Bánfalva települést. Bánfalva (Bárófalva, Bánomfalva) 1826-tól 1901-ig viselte ezt a nevet. A múlt század legelején dr. Karácsonyi János püspök-történész kezdeményezte a névváltozást. Bánfalván kezdetben többnyire evangélikus lakosok éltek. Az 1400 lelket számláló település lakói közül 900 fő tartozott ehhez a felekezethez. Az evangélikusok 1838-ban építettek először szerény templomot, mely 1888-ban nyerte el mai külsejét. A római katolikusok műemlék jellegű temploma 1844-ben épült, és 1891- ben építették át. A reformátusok templomát pedig 1929. június 16- án szentelte fel dr. Balthazár Dezső püspök. A helyi evangélikus egyház újraszervezése azonban kétségkívül Baross Károly érdeme. Baross Károly 1851. június 25-én érkezett bánfalvai lelkészi szolgálati helyére, ahol négy nap múlva, 1851. június 29-én lelkészi hivatalába iktatta a nagytiszteletű Placskó István békési esperes. A nagy tudású és már kellő gyakorlattal rendelkező lelkész körültekintően felmérte a bánfalvai evangélikus egyház, a többi felekezet, valamint a község általános helyzetét, számszerű adatait.

3 Kereste a falu újraalapításától eltelt időszak iratait, dokumentumait, anyakönyveit, gazdasági, pénzügyi iratokat, jegyzőkönyveket, oktatási naplókat, nyilvántartásokat. Irattárakat is keresett, de csak hiányos feljegyzéseket, aktákat talált. Hihetetlen energiával, teherbírással, fáradozott egyháza, faluja, a térség feladatainak, napi gondjainak megoldásában. Hívei, a falu népe, a község vezető személyiségei felismerték tudását, szellemi felkészültségét és kérték, igényelték közreműködését és támogatását. Baross Károly 200 évvel ezelőtt, 1822. március 30-án született Kiskőrösön. Édesapja Baross József tanító, édesanyja Kromholcz Mária. Kiskőrösön, a szülő házban élt 12 éves koráig, s 1833-tól 34-ig a helyi Evangélikus Elemi Iskolában tanult, de Dunapatajon fejezte be elemi iskolai tanulmányait. Mivel elhivatottságot érzett a tanítói és a lelkészi pálya iránt, úgy választotta ki felsőbb iskoláit, hogy mindkét hivatásának eleget tehessen. Ennek megfelelően 1836-tól 1840-ig a Felvidéken található Hont vármegyei, híres selmecbányai főgimnáziumba ment, ahol latin tannyelvű tagozaton tanult négy éven át. 1840-1844-es évek során ugyanitt folytatott teológiai tanulmányokat, amit 1845-ben Pozsonyban fejezett be. Lelkészi vizsgát 1845. június 25-én, főtiszteletű Sztromszky Ferenc Sámuel püspök előtt tett. Iskoláit befejezve Pozsonyból a Pest vármegyei Péteribe utazott és Földváry Miklós földbirtokosnál volt másfél évig házitanító. Ezt követően 1846-ban szülővárosába, Kiskőrösre került a Kiskőrösi Magyar Tannyelvű Evangélikus Iskolába oktatónak, ahol öt éven át, 1846-tól 1851. június 6-ig végzett eredményes tanítói munkát. Ekkor próbaprédikációra hívták a lelkész nélkül maradt Békés vármegyei Bánfalvára. A bemutatkozás remekül sikerült, azonnal elnyerte a helyi egyházközség vezetőinek bizalmát. Mielőtt azonban megkezdte volna szolgálatát, 1851. június 10-én Miskolcon, Komáromi József püspöki adminisztrátor lelkésszé szentelte. 1860. május 25-én Orosházán megnősült, feleségül vette Kalmár József jegyző lányát Máriát. 1861-ben szintén Orosházán született egyetlen fiuk István, aki később Kondoroson főjegyzői tisztséget viselt. Miközben lelkészi, tanítói feladatait lelkiismeretesen ellátta, gondosan megkezdte a falu történetének időrendi feldolgozását, 1826-tól 1851-ig, ideérkezésének időpontjáig, az addig eltelt 25 év történetét, adatait, neveit időrendi sorrendbe illesztette. Amire írásos dokumentumot nem talált a korábbi „anyaegyházaktól” Orosházán, Szentesen, Szarvason és a szomszédos településeken – Nagyszénás, Szentetornya, Csabacsűd – elöljáróitól kért hiteles forrásokat. Ha nem bukkant írásos emlékekre, a még élő szemtanúk vallomásai alapján dokumentálta és rendszerezte az eseményeket. Tervszerűen vezette az egyházi nyilvántartásokat, anyakönyvi, iskolai naplókat, gyűjtötte a községtörténeti adatokat, neveket, történéseket. Baross Károly számos érdeme közül az egyik kiemelkedő tette a községre, egyházakra,

4 önkormányzatra vonatkozó tények megörökítése, az első, hiteles egyház- és falutörténet megírása volt. 1876-ban a falu újraalapítása 50., Baross Károly lelkésszé szentelése 25. évfordulójára jelent meg A Bánfalvi Ágost. Hitv. Evang. Egyház múltja és jelene évszerinti kimutatásban című egyháztörténeti, községtörténeti munkája, s a közkézre került eredeti kiadványok a bánfalvai családok megbecsült és féltett kincsévé váltak. A családi Biblia mellett szinte apáról fiúra szállt, de az évek múlásával egyre kevesebb példány maradt belőle a faluban. Egyfelől ezért, másrészről pedig a vékony, törékeny papíron megjelenő kiadás sérülékenysége miatt is indokolt volt a művet újra megjelentetni. Már csak azért is, mert Baross Károly műve – mint Pongó Bertalan írja a hasonmás kiadáshoz írt bevezető tanulmányában – „az első egyház- és falutörténet Gádoros, és a gádorosiak számára őstörténeti forrás, minden további helytörténeti munka alapja, kiinduló alkotása.” Mindamellett 2001-ben volt Bánfalva újraalapításának 175., a honfoglalás kori falunév (Gádoros) felvételének 100., illetve Baross Károly halálának 105. évfordulója. Ez is időszerűvé tette, hogy a 2001. szeptember 29-i „Falunapra” a Gádorosi Füzetek 2. kötetének keretében megjelenjen Baross Károly: „A Bánfalvi Ágost. Hitv. Evang. Egyház múltja és jelene évszerinti kimutatásban” című helytörténeti műve hasonmás kiadásban. (A hasonmás kiadás – idegen, latin eredetű szóval fakszimile – nyomdai írott vagy nyomtatott szövegnek, képnek az eredeti példányhoz mindenben hasonló, nyomdai úton előállított másolata.) A Baross Károly iránt megnyilvánuló bizalom és megbecsülés jele volt, hogy 1883-tól is 13 éven át, 1896-ban bekövetkező haláláig folyamatosan, az eredményes működést biztosítva az iskolaszék tagjává választották, igényelve hasznos javaslatait és tanácsait. Gazdag életpályája során 45 évig szolgálta egyházát és faluját. Lelkészi működése és közszolgálata minden területén maradandót alkotott, elévülhetetlen érdemeket szerzett. Sajnos azonban sokáig egyetlen fénykép sem volt fellelhető róla a faluban. Rindó József kondorosi helytörténész tanár érdeme, hogy a hasonmás kiadás címlapján látható egyetlen hiteles képet rokonsága köréből megszerezte és felajánlotta Gádorosnak. Arcképe így ma ott látható a 2001. június havi ünnepi Képviselő-testületi Emlékülés alkalmával átadott „Gádoros Község Nagyjainak Arcképcsarnoka” arcképei között a Polgármesteri Hivatal tanácskozója falán, melyet Gádoros Nagyközség Képviselő-testülete a falu újraalapításának 175., a honfoglaláskori falunév (újra) felvételének 100. évfordulója alkalmával nyitott meg és adott át a település lakóközösségének. Hogyan folytatódott Baross Károly halála után a dokumentáció és a község történetének feltárása településünkön? Tóth László írja a Gádorosi Füzetek 8. kötetének 25. oldalán, hogy Baross Károly „megjelent írásain kívül még további értékes kéziratok állnak rendelkezésre 1877-től 1895-ig, melynek földolgozása és kiadása a jövő feladata.” E munkájához a 2007-ben publikált dolgozat szerzője Koszorús Oszkártól és Erdélyi Zoltántól kapott segítséget, de az 1970-ben években segített Huszák József lelkésznek, valamint saját ismeretei és fényképes anyaga is volt ehhez az íráshoz. Mindebből az tűnik ki, hogy létezhetnek valahol még azok a kéziratok, melyek arról tanúskodnak, hogy Baross Károly (és utódai) folytatták Bánfalva történetének dokumentálását. (Kiss Ágnes, az

5 Orosházi Evangélikus Egyházközség levéltárosa 2022. 02. 21-én azt a tájékoztatást adta, hogy az orosházi Levéltárban Gádorosról csak jegyzőkönyv-másolatok lelhetők fel. Közlése alapján – valamint Koszorús Oszkár és Tóth László szerint is – nem elképzelhetetlen, hogy elkerültek ezek az iratok Gádorosról Nagyszénásra.) Tudjuk, hogy 1896-ban – vagyis a Millennium és Baross Károly evangélikus lelkész halálának évében – jelent meg Karácsonyi János Békésvármegye története című három kötetes monográfiája. Településünk szempontjából különösen a II. kötet bír jelentőséggel, hiszen ebben a püspök-történész a 25-27., 120. és 312-314. oldalakon külön kitér Bánfalvára is. (Az ősi Gádoros név újrafelvételét szintén Karácsonyi János kezdeményezte a múlt század legelején. Neki köszönhető, hogy a belügyminiszter Bánfalva település nevét az eredeti, Árpád-kori Gádorosra változtatta vissza.) Bizonyos, hogy Baross Károly (1896. április 18-án bekövetkezett halála után) utódja Okályi Adolf lett, akit 1896. szeptember 27-án Achim Ádám ny. esperes iktatott be a bánfalvi evangélikus gyülekezet parókus lelkészi állásába. Őt követte Russ Zoltán, aki 1905. november 19-én kezdte meg szolgálatát községünkben 1926. március 9-én történt fölfüggesztéséig. (Russ Zoltán javasolta, hogy az I. világháborúban elesett 42 hős emlékére az evangélikus templom belső falára emléktáblát helyezzenek el. Az emléktábla hamarosan el is készült.) Bárány Ferenc is úgy tudja, hogy az evangélikus lelkész és egyházi író folytatta Baross Károly községtörténeti munkáját, de jelenleg arról nincs ismeretünk, hogy ebből valami nyomtatásban is megjelent volna. (Ahogyan eddig fényképet sem találtunk róla.) Külön érdekesség, hogy a második világháború utáni évekből Ladányi Imre Gádoros története, különös tekintettel a református egyház életére című 37 oldalas gépiratos munkájáról is tudunk. Ezt szintén Tóth László fedezte fel a református egyház történetét kutatva. (Tanulmánya a Gádorosi Füzetek 9. kötetében jelent meg.) Mint írja: „Ladányi Imre érdeklődést tanúsított a múlt iránt is. Szorgos munkával gyűjtötte Gádoros község és a református gyülekezet múltjára vonatkozó adatokat. Ránk maradt az az írógéppel írt 37 oldalas tanulmánya, amelyben 1911-ig összegyűjtötte Gádoros településre és a református egyházra vonatkozó adatokat. Jelen írás [ti. a GF 9. kötetében megjelent dolgozat] forrásanyagának is az általa összeállított helytörténeti anyag szolgált.” Ladányi Imre gépiratának másolata (vagy annak digitalizált változata) viszont sajnos szintén nincs a birtokunkban, így értelemszerűen könyvtárunk Helytörténeti Gyűjteményébe sem kerülhetett be. Russ Zoltán tevékenységét vitte tovább Keszthelyi (Kreznerich) Ferenc – aki 1924-től 1948-ig a Bánfalva-Gádorosi Római Katolikus Iskola tanítója, igazgatója volt –, illetve Vitéz Király Lajos. (Utóbbi az 1930-as évek elején a Gádorosi Polgári Olvasókör könyvtárosi teendőit is ellátta, 1948-tól 1955-ig pedig a Gádorosi Állami Általános Iskola nevelője volt.)

6 Mindketten a régészeti leletek feltárásában, megmentésében játszottak jelentős szerepet. (A Keszthelyi család birtokában állítólag vannak még községtörténeti anyagok, ezeket azonban tudomásunk szerint nem adják ki a kezükből.) Keszthelyi (Kreznerich) Ferenc tanítóról Koszorús Oszkár nyomán ismert, hogy – írja a Gádorosi Füzetek 6. kötetében – a „legfontosabb volt számára a tanítás, de érdekelte a régészet is. Lánya, Huszti Tiborné Keszthelyi Erzsébet levélben közölte [ti. Koszorús Oszkárral], hogy Keszthelyi Ferenc többször vezetett régészeti ásatásokat Gádoroson. »Emlékszem, sikeres munkát végeztek, sokszor jártak nálunk Szentesről szakemberek és vitték a leleteket. Kitüntető iratok is voltak, csak nem tudom, hol vannak.« A Nagy Gyula szerkesztette Orosháza története (1965) című munkában Dienes István régész számolt be arról, hogy Keszthelyi (Kresznerich) Ferenc gádorosi tanár 1933 késő őszén szerzett tudomást arról, Rozsnyai György, Bocskai u. 44. számú telkén honfoglalás kori leletek kerültek elő egy homokos gödör ásásánál. Az innen kikerült övveretek, Csallány Gábor múzeumigazgató közreműködésével a szentesi múzeumba kerültek. Az anyagot a második világháborúban a Dunántúlra menekítették, elkallódtak. Az Orosháza története és Pongó Bertalan: Az őskortól, az Árpád-kori Gádorostól az újratelepített Gádorosig című 2002-ben megjelent kötet, Fettich Nándor nyomán közölte a Keszthelyi Ferenc segítségével feltárt 1. számú gádorosi férfi sír övvereteinek fényképét, illetve közzétették a gádorosi 2. számú női sír lószerszám vereteiről és ékszereiről készített fotókat. [… Keszthelyi Ferenc] a Russ Zoltán által elkezdett helytörténeti munkát kívánta folytatni, azonban az ő életébe is közbeszólt a történelem.” Ezekről az ásatásokról egyébként az Orosházi Friss Újság is tudósított az 1933. november 12-i számának 2. oldalán, illetve az 1933. november 19-i lapszám 2. oldalán. Vidékünkön csupán két helyen volt Árpád-kori temetőfeltárás, a többi lelőhely a legkülönfélébb talajmunkák során bukkant a felszínre. Utóbbi kapcsán Gádoros térségében öt helyen volt a korszakból lelőhely: 1. Gádoros, Bocskai utca 34. sz. telken négy sír; 2. Gádoros-Lajosszénás Bodor-féle tanya közelében Árpád-kori falu maradványai; 3. Gádoros-Nyulas-gyep határútjánál Árpád-kori falu nyomait és négy sírt fordított ki a mélyszántás; Gádoros-Érparti tanyák közt, a volt Czifra major közeli mélyszántáskor Árpád-kori falu romjait találták; 5. Gádorostól nyugatra a szentesi-eperjesi út szögletében szintén Árpád-kori falu nyomaira leltek. Ezeken kívül számos úgynevezett szórványlelet került elő a falu különbféle részeiről (pénzérmék, edénytöredékek, női nyakdíszek, nyílhegyek stb). Amint Békés Megye Képes Krónikájában is olvashatjuk: „Megyénkben Gádorosról került elő előkelő nő lovának csontlemezekkel díszített nyerge is. Rozettás veretekkel díszített női lószerszámot ismerünk Sarkad-Peckesi dombról és Békéscsaba-Erzsébethely, Báthory utca 82. szám alatti lelőhelyről is.” A gádorosi leletek közül azonban a legértékesebbnek és leggazdagabbnak kétségkívül a Bocskai utca 34. számú telek négy sírja bizonyult. Nem véletlenül írja a fentebb említett Dienes István 1965-ben az Orosháza-monográfiában, hogy ez a gádorosi honfoglalás kori lelőhely „mennyiségében és rangos voltában is az orosházi fölé emelkedik.”

7 Összességében Orosháza környékén mintegy 10 régészeti lelőhely ismert, ami a késő szarmata korból származik. Gádoros körzetében három jelentős szarmata kori település leletei bukkantak elő: egyik a volt Petőfi Termelőszövetkezet szeszfőzdéjétől délre, délkeletre elterülő gyümölcsös telepítését előkészítő 1951-52. évi mélyszántások során vált ismertté. (Utóbbiról az Orosházi Hírlap 1964. szeptember 1-i számának 8. oldalán cikket is közölt ifj. Olasz Ernő régész.) Később, 1963-ban Gádoros déli határában (Héthalmi oldal) az orosházi múzeum számára szintén ifj. Olasz Ernő gyűjtött kora vaskori szkíta, szarmata cserepeket, majd Pongó Bertalan végzett leletgyűjtő munkát. A késő bronzkorból Orosháza környékéről halomsíros eredetű bronzsarló, Gádorosról (a mai Nagy utcáról) bronzkori edény is került a Nemzeti Múzeumba. Mindamellett 1953-ban elkezdődött az első szervezett Justh-kutatás, majd a Justh-hagyományok életre keltése és ápolása is. Két évvel korábban (1951-ben) pedig megérkezett Pongó Bertalan településünkre, aki 1955-ig, illetve 1961-től 1971-ig dolgozott pedagógusként és feleségével, Balogh Máriával halálukig Gádoros történetének kutatójaként, s a kulturális élet jelentős mozgatórugóiként tevékenykedtek községünkben. Pongó Bertalan tehát 1951-ben került Gádorosra tanítónak. Két évvel később, 1953-ban megismerkedett Balogh Máriával, majd 1954. június 28-án házasságot is kötöttek. Mindketten fiatalok voltak, tele ötletekkel, tervekkel és tenni akarással. Hatalmas lendülettel dolgoztak együtt – a pedagógusi munka mellett szakköröket tartottak, kiállításokat rendeztek, részt vettek a helyi kulturális élet szervezésében, még a helyi régészeti föltárásokban is szerepet vállaltak. A községtörténeti vizsgálatok központi személyiségei voltak. Munkájuk nélkül aligha létezne ma a településen hely- és művelődéstörténeti kutatás. Pongó Bertalan 1951-től 1955-ig, illetve 1961- től 1971-ig dolgozott pedagógusként Gádoroson, míg felesége, Balogh Mária 1953- tól 1955-ig, illetve 1961-től 1983-ig volt tanítónő. Elhivatottságukat többek között az is jól mutatja, hogy nyugdíjba vonulásuk után sem hagyták abba a munkát. Gyakorlatilag életük végéig a településért, a helyi kultúráért és a közösségért tevékenykedtek. A Pongó-házaspár munkássága bizonyára sokak számára ismert, de ha mégsem, akkor a Gádorosi Füzetek korábbi köteteiből tájékozódhat róla a kedves Olvasó. Pongó Bertalanról részletes és gazdag életrajzi adatokat közölt Tóth László a Gádorosi Füzetek 8. kötetében olvasható megemlékezésében (ld. 5-19. oldal), Pongó Bertalanné Balogh Mária életéről pedig Koszorús Oszkár írt hiteles tanulmányt, a Gádorosi Füzetek 6. kötetébe (ld. 61-64. oldal). A községtörténeti anyag tudatos gyűjtésében mérföldkőnek számít az 1955. április 4-én rendezett első falutörténeti kiállítás, melyet szintén a Pongó-házaspárnak köszönhetünk. A

8 tárlatot évekig tartó gyűjtőmunka előzte meg. Berti bácsi évtizedekkel később így írt róla: „Első jelentősebb helytörténeti kiállításunk, monográfiánk Gádoroson 1955-ben készült. Erről a Viharsarok Népe 1955. április 19-i száma és az 1956-ban a Szikra kiadásában megjelent Falunk tíz éve c. könyv adott hírt. A gyűjtött anyagot tároltuk a helyi művelődési és oktatási intézményeknél, mely az idők folyamán elkallódott vagy megsemmisült.” (Lásd: Pongó Bertalan: Helytörténeti gyűjtőmunkám. In. Az orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub Évkönyve 1982-83. /szerk. Koszorús Oszkár./ Petőfi Művelődési Központ. Orosháza. 1985. 81.) Néhány évvel később, „1962. június végén a budapesti Kossuth Nyomda munkatársai segítségével a Pongó-házaspár megtervezte és megszerkesztette a Gádorosi munkásmozgalmi és községtörténeti kiállítást, melynek 180 tablóját a nyomda készítette és a Lenin utcai (ma: Nagy utca) iskola 4 termében egy hét alatt kiállította Molnár László nyomdai művészeti vezető irányításával. A kiállítást 2 napos kulturális esemény keretében nyitották meg. A kiállítás anyagának, tárgyainak összegyűjtésébe a Pongó-házaspár bevonta az úttörőket, akik lelkesen segítették, majd őrizték a szép kiállítást. Ekkor jelent meg az első Gádorosi Híradó, melyet Pongó Bertalan szerkesztett.” (Lásd: Pongó Bertalan: Iskolai élet Gádoroson 1945-1964. In. Gádorosi Füzetek 9. Községtörténeti írások. /szerk. Bárány Ferenc - G. Vass István-Tóth László./ Gádoros Nagyközség Polgármesteri Hivatala. Gádoros. 2008. 51.) Három évvel később – írja szintén Pongó Bertalan a már fentebb idézett Helytörténeti gyűjtőmunkám című írásának 83. oldalán – „1965-ben a Megyei Hazafias Népfront Bizottság felhívása alapján újra elkészítettük a község monográfiáját, mely a dr. Maday-féle megyetörténeti munkában jelent meg. 1965-ben a helyi gyűjtésből ismét száznál több tárgyat, eszközt, néprajzi tárgyat adtunk át a Justh Művelődési Háznak.” Ezek a tárgyak sajnos szintén eltűntek az idők során, esetleg lappanganak valahol. Időközben 1953-ban Orosházán elkezdődött az első szervezett Justh-kutatás is Elek László tanár úr vezetésével. (Gádoroson az 1950-es évek elejétől – mint fentebb már utaltunk rá –nem meglepő módon szintén a Pongó-házaspár kezdte meg a Justh-örökség összegyűjtését a falutörténet feldolgozása során.) Később, 1962 őszétől településünkön is megindult szervezett keretek között a Justh-hagyományok életre keltése és ápolása. Ennek apropóját az adta, hogy 1963. február 16-án Justh Zsigmond születésének 100. évfordulójáról méltó módon kívántak megemlékezni. A centenárium alkalmából Orosházán, Gyopároson, Szentetornyán és Gádoroson is kiterjedt ünnepségsorozatot szerveztek. Ezekről – valamint az előzményekről – a Gádorosi Híradóban megjelent cikksorozatunkban már bővebben kitértünk. Részletesen olvashatnak róla az érdeklődők a

9 Gádorosi Füzetek 1. kötetében is, mely kiadvány szintén jelentős részben Pongó Bertalan munkája. A helyi történeti és néprajzi gyűjtőmunka másik kiemelkedő személyisége Kiss Imre volt. Róla talán még mindig kevesen tudják, hogy az 1960-as években Pongó Bertalannal együtt már tudatosan gyűjtötte a néprajzi, történeti tárgyakat, dokumentumokat és egyéb helyi értékeket. (Ebbe a munkába az iskolásokat, s a lakosságot is bevonták.) Alapos és lelkiismeretes írásbeli és audiovizuális dokumentációinak hála, a gádorosi helytörténeti gyűjtőmozgalom példás volt ezekben az években. Mivel a régi Művelődési Otthonban (ma: Tót asszony-féle Közösségi Ház) nem volt elég hely, Pongó Bertalan tanár úr lakásának padlásán lettek ezek a néprajzi tárgyak, anyagok elhelyezve. Amikor az új Kultúrházat 1966 novemberében hivatalosan is felavatták, a helyi Tanács gumis kocsijával, két fordulóval szállították át és zárták biztonságos helyre ezeket az anyagot. A gyűjtemény egyedi és rendkívüli volt. Az akkori elképzelések között már szerepelt egy falumúzeum vagy tájház létrehozása. Kiss Imre első ízben 1965 és 1970 között volt a Kultúrház ügyvezető igazgatója, ám 1970 és 1975 között a helyi TSZ-ben dolgozott, s amikor 1975 tavaszán a Tanács újra visszahívta a Művelődési Házba igazgatónak, a leltározásnál megdöbbenve tapasztalták, hogy a korábban gyűjtött anyag teljes egészében eltűnt. Nem csupán hiányos volt, hanem minden egyes darabja köddé vált! Egy évtizednyi tudatos értékmentő munka lett ezzel elherdálva, nem beszélve arról, hogy az anyag eltűnésével felbecsülhetetlen és pótolhatatlan veszteség érte a falu közösségét. S erről maga Kiss Imre írt évtizedekkel később a Gádorosi Híradó 1997. év februári számának 2. oldalán. Természetesen a történtekről 1975-ben még nem lehetett nyíltan beszélni. Ám annak ellenére, hogy gyakorlatilag elölről kellett kezdeni mindent, céltudatosan, közvetlenül az emberek között járva, de mégis a központi és tanácsi kultúrpolitikai elgondolásokhoz ügyesen igazodva fogott újra munkához. Kedvező volt, hogy az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalmat felszínen tartotta a megyei Hazafias Népfront által irányított honismereti mozgalom is. E tanácskozásokon több alkalommal részt vett, majd 1979 és 1985 között összesen öt alkalommal volt hallgatója a Néprajzi és Népművelési Nyári Egyetemnek (amiből 3 alkalommal Zalaegerszegen néprajz szakon, 2-szer Szegeden népművelés szakon, egy alkalommal – 1985 júniusában – pedig Székesfehérváron a XII. Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtők kétnapos találkozójának résztvevője volt). 1987-ben a Magyar Népművelők Egyesülete VI. Vándorgyűlésén is jelen volt Tatabányán. Gyűjtőmunkáját zömmel az e helyeken tanult szakmódszertani elvek alapján végezte. Munkatársnak hívták az Országos Rendező Irodához is, de benne a szülőhelyhez való kötődés erősebb volt. Kiss Imre értékmegőrző tevékenységének, szorgalmas gyűjtésének és kutatómunkájának hagyatéka 2020 nyarán került a gádorosi Justh Zsigmond Művelődési Ház és Könyvtár

10 Helytörténeti Gyűjteményébe az örökösök (Verasztóné Kiss Gabriella és Balogh Sándorné Kiss Erzsébet) jóvoltából, de számos tárgy és sok irat már korábban is megőrzésre került az intézményben. A felbecsülhetetlen értékű fotók, videók, diafilmek, kéz- és gépiratok, intézményi papírok, visszaemlékezések és egyéb dokumentumok előkerülése azért is jelentős, mert halála után az általa gyűjtött anyag sokáig lappangott. Bár a kutatók tudtak a létezéséről, az azonban nem volt ismert, hogy ténylegesen hol lelhető fel. Egészen 2020 tavaszáig, amikor kiderült, hogy a hagyaték nagy része visszakerült az örökösök birtokába, s viszonylag jó állapotban maradt meg. Külön köszönet illeti őket azért, hogy édesapjuk hagyatékát megőrizték, nem adták ki a kezükből, s hogy Gádoros Nagyközség Önkormányzata, valamint a Justh Zsigmond Művelődési Ház és Könyvtár számára felajánlották. A Kiss Imre-hagyaték 2020. szeptember 7-e óta a Települési Értéktár részét is képezi. Feldolgozása, gondozása és őrzése így már kétszeresen is szabályozott, intézményi keretek között történik. A hagyatéki anyag megtekinthető a 2022. április 14-én felavatott Kiss Imre Emlékszobában a Nagyközségi Könyvtár, Információs és Közösségi Hely nyitvatartási idejében. Kiss Imre 15 évvel ezelőtt, 2007. május 28-án hunyt el, majd néhány nappal később, 2007. június 2-án Pongó Bertalan is távozott az élők sorából. Mint fentebb említettük, Gádoroson az 1950-es évek elejétől a Pongó-házaspár kezdte meg a Justh-örökség összegyűjtését a falutörténet feldolgozása során. Az első szervezett Justh-kutatást azonban 1946 és 1955 között Orosházán a Táncsics Mihály Gimnáziumban Elek László tanár úr és tanítványai indították el. Később, 1962 őszétől településünkön is megindult szervezett keretek között is a Justh-hagyományok életre keltése és ápolása. Ennek apropóját az adta, hogy 1963. február 16-án Justh Zsigmond születésének 100. évfordulójáról méltó módon kívántak megemlékezni. A centenárium alkalmából Orosházán, Gyopároson, Szentetornyán és Gádoroson is kiterjedt ünnepségsorozatot szerveztek. Ezekről – valamint az előzményekről – részletesen is olvashatnak az érdeklődők a Gádorosi Füzetek 1. kötetében, mely kiadvány szintén jelentős részben Pongó Bertalan munkája. Az alábbiakban e kötet alapján tekintjük át a kezdeteket a teljesség igénye nélkül. A Justh-kutatás kezdetére Elek László egykori tanítványa, dr. Szabó Ferenc 2000-ben így emlékezett: „Justh Zsigmond életét és műveit Elek László ismertette meg velem az 1952-1953-as tanév szakköri összejövetelein. Tudatosan, módszeresen készített fel arra, hogy a szűkebb tájból fakadt Justh-művek egykori hátterére, valóságalapjára vonatkozólag, meg főként a parasztszínházra tekintve önálló adatgyűjtést vállalhassak. Ehhez kölcsönkaptam tőle (és budapesti antikváriumjáró barátoktól) Justh csaknem minden kötetét. […] Ma már nem tudom megmondani, mikor utaztam „ki" Szentetornyára az első tájékozódásra. Az „Orosháza

11 Külső" megállóban le-szállva elindultam az evangélikus templom felé vezető főutcán, s megszólítottam a házak előtt álló, beszélgető öregeket. Kivétel nélkül hallottak Justh Zsigmondról és családjáról, de tudtak náluk idősebbeket, volt „majoriakat" is ajánlani, akiktől még több remélhető. Ez a kezdet (talán 1953 őszén) egyfelől biztató volt, másrészt még pontosabb előzetes felkészülésre indított, amelybe a korabeli orosházi újságok tanulmányozása is beletartozott. (Az Orosházi Újság 1882-től kezdődő, szinte teljes sorozatát éppen akkortájt vásárolta meg a Táncsics a kiadó nyomdász családtól, Veres Lajostól.) Térképeket, anyakönyveket is forgattam. A gyulai levéltárba - egy jó évtized múlva a munkahelyemre - Elek Laci bácsi vitt el. A helyszíni, immár tájékozottabb emlékezés-gyűjtések legfontosabb, ma már megismételhetetlen részét (megmaradt feljegyzéseim szerint) 1954 ősze és 1955 kora tavasza között végeztem. Adatközlőim Szentetornyán, Gádoroson és (beköltözönként) Orosházán éltek. Ma már tudom, hogy még másutt is lett volna hasznos „informátorom", de mint érettségire készülő diáknak, nem volt elég időm, s nyaranta dolgoztam is. Többnyire vonattal, néha kerékpárral közlekedve a következőkben felsoroltakat tudtam (általában vissza-visszatérve) felkeresni és viszonylag célratörően kikérdezni: Gádoroson Czombos Mihályt (szül. 1873) és nejét, Badár Rebekát (1877). Minden tekintetben, de különösen a parasztszínházra vonatkozóan ők a legautentikusabb adatközlőim. (1955. január 4-én voltam először náluk.) Szentetornyán Szentiványi Lajos közig, tisztviselő, Justh inasának, Szentiványi Istvánnak (1866-1947), „a falu ajándékának" a fia volt beszélgetőpartnerem. Édesapjától közvetlenül értesült. A Justh-birtokról, a kastélyról, az ott folyó életről, Zsigmond szüleiről, az író temetéséről, vendégeiről stb. Ádász Lajos (szül.: 1881), Bor József (1882), Csapó József (1875), Zahorecz János (1881), Lövei (1886) tudott igen sokat. A korabeli szentetornyaiakról Téren András, a nazarénus gyülekezet elöljárója tájékoztatott.” 1956 után is együtt dolgozott ez a lelkes diákcsoport, amit Elek László tanár úr toborozott és tartott együtt, hogy régmúlt homályából visszaidézze és az utókor számára megmentse a Justh Zsigmond író életéről és munkásságáról fennmaradt történeteket, személyes élményeket. A korabeli parasztszínházról készült sajtócikkeket, kézzel írott, féltve őrzött szereplapokat, megfakult, megsárgult képeket, leveleket, feljegyzéseket keresték meg ezek a fiatalok. A szorgalmas gyűjtőmunkát, amit a vidék népének együttérzése és elismerése kísért, az illetékes pártemberek, tanácsi vezetők részben ellenezték, gátolták, részben pedig érdektelenül szemlélték. Néhányan mégis az üggyel azonosulva segítették, támogatták a kezdeményezést. Olyannyira, hogy az orosházi járás néhány vezetője Justh Zsigmond születésének századik évfordulójára, a Justh-hagyományok ápolására, a Justh család erkölcsi rehabilitációjára jubileumi terveket dolgozott ki. A tervek megvalósítását (s annak politikai hátterét) támogatta az a Dumitrás Mihály járási tanácselnök (mint Darvas József bátyja) is, aki 1955-1956-ban még ellenezte a Justh-hagyományok feltámasztását, de később változtatott álláspontján.

12 1962 őszén a gádorosi származású M. Kovács István, az orosházi járás népművelési felügyelője Elek László javaslatára tájékozódó útra indult. Elek László azt tanácsolta, hogy elsősorban azokat a településeket, külterületeket keresse meg, ahol valaha Justh Zsigmond járt és élt, továbbá ahol szeretett bérlői, gányói (dohánykertészei) tanyásgazdái, legjobb dalosai, táncosai, citerásai, legtehetségesebb parasztszínészei éltek, vagyis Pusztaszentetornya, Justh-major, Eötvös-major, Szentetornya-Gádoros (Bánfalva), Orosháza, Gyopáros területét. M. Kovács István amolyan „közvéleménykutatást” is tartott a lakosság, a népművelők és a települések vezetői között, hogy feltérképezze a „hajlandóságot", az érdeklődést és a cselekvési, vállalási készséget egy ünnepi Justh Zsigmond-rendezvénysorozat kivitelezésére. Örömmel tapasztalta, hogy elzárkózás, ellenséges magatartás, ellenző vélemény nem volt. Mindenütt egyetértés és együttműködés jött létre, felajánlások történtek. Így alakult ki fokozatosan a rendezvények köre, helyszíne és majdani programja. A következő lépés a szervező, rendező szervek, valamint a megfelelő személyek kiválasztása volt. Elek László tanár úrral M. Kovács István felkereste Szabó Pál járási TITtitkárt. Ismertették vele a térségben megszervezhető, irodalmi Justh Zsigmondünnepségsorozat lehetőségét. Szabó Pál egyetértett a programmal és vállalta a megyei TIT-titkár, dr. Krupa András és Halmágyi László megyei népművelési főelőadó felkérését. Miután 1962. december első napjaira elkészült a Justh-ünnepségek terve, forgatókönyve, december 11-én 14 órára összehívták az első tanácskozást Orosházára, a Járási Művelődésügyi Osztály irodájába. Az orosházi járási népművelésügyi felügyelő hivatalosan felkérte a község vezetőit, s az egyes feladatok végrehajtására kijelölt személyeket. (A tanácskozásról jegyzőkönyv is készült.) Sokan vettek részt a Justh család exhumálásában is, amit 1963 februárjában Szekeres János tanácselnök, Tóth András tanácstitkár és Badár Bálint községi párttitkár irányított. Szekeres János mindezt a következőképpen idézte fel: „Justh Zsigmond író születésének 100. évfordulója alkalmából az akkori Orosházi Járási és Gádorosi Nagyközségi Tanács határozata értelmében az író és családja földi maradványait a gádorosi temető díszsírhelyén helyeztük el. Akkor én tanácselnök voltam és az exhumálást nekem kellett megszervezni, lebonyolítani. A tanács fizikai állományú dolgozóival és néhány lelkes pedagógussal társadalmi munkát szerveztem és elindultunk a Justh-majorba. Ott megdöbbentő látvány volt, hogy a Justh család kis temetőjét meggyalázták, a sírok kovácsoltvas kerítéseit ellopták, a sírhantokat, a sírköveket leszántották. A park, a kastély, a sírkert nyomtalanul eltűnt. A sírokat úgy találtuk meg, hogy egy volt gazdasági cseléd, aki kertész volt a Justh-birtokon, megmutatta a helyet, ahol ásni kezdtünk. Azt hittük, hogy a négy sír kelet-nyugati irányban van egymás mellett. Több órai munka után jöttünk rá, hogy nem jó irányban ássuk a kutatóárkot, mert a sírok észak-déli irányú vonalon találhatók. Az első napon az író édesanyja és édesapja hamvait, majd második napon az író és öccse koporsóit találtuk meg. Jó volt a munka menete, sokat segített az öreg kertész tájékoztatása is. A második napon eredményesen fejeztük be a feltárást. A család földi maradványait kocsira

13 rakva behoztuk a régi halottas házhoz. A harmadik nap az új temető díszsírhelyén temettük el közös sírban a négy koporsót. A négy sírkőből csak egyet tudtunk hazahozni, mert a többi három össze volt törve. Az ép sírkövet állítottuk fel örök emlékül Justh Zsigmond írónak és családtagjainak. A munkában részt vettek: Szekeres János akkori tanácselnök, Kovács Pál és Putnoki István tanárok, Csíki Imre fogatos, Michalik István öreg „kertész", Szűcs Sándor sírásó és a Justh-majori volt cselédek, a Tóth család is.” Mások a Justh-kiállításra könyvek, újságcikkek, emléktárgyak gyűjtésében, kölcsönzésében, adatszolgáltatásban segítettek. Az egykori parasztszínház színészeinek leszármazottai, a Czombos családok, a Wannai család tagjai előkészítették idős Czombos Mihály bácsival való elbeszélgetések, adatgyűjtések lehetőségét, hogy Topai Zoltán és Pongó Bertalan magnetofonszalagra rögzíthessék az utolsó, még élő parasztszínész visszaemlékezéseit, valamint fényképeket készíthessenek a készülő kiállítás tablóira. Pongó Bertalan kapta a feladatot, hogy tervezze meg a gádorosi Justh-centenáriumi ünnepi rendezvényeket, az ifjúsági felvonulást, a „díszsírhely-avatást", a kultúrházi programot, a Justh-emlékkiállítást. Ezek előkészítésére levelezésbe kezdett a budapesti Kossuth Nyomda igazgatójával, hogy nyomdai termékek ingyenes legyártásával támogassák Gádoros Nagyközség Tanácsát és Kultúrházát, s a településen tervezett Justhünnepségek sikeres megrendezését. A kérés 100 db plakát, 200 db meghívó és 1000 db Justh Zsigmond életéről szóló füzet ingyenes elkészítésére vonatkozott. A Kossuth Nyomda igazgatója készséggel vállalta a kérés teljesítését. Levelezést kellett kezdeni azokkal a Gádorosról elköltözött személyekkel is, akik Justh Zsigmond életével, munkásságával kapcsolatos képekkel, fényképekkel, bútorokkal, emléktárgyakkal rendelkeztek, hogy erkölcsi és anyagi felelősség vállalása mellett a kiállítás céljára és idejére bocsássák rendelkezésre ezeket. A legjelentősebb levélváltás Menner Tiborné Bálint Erzsébet tanítónővel, Justh Gyula fogadott lányával történt, aki egy sorozat fényképet küldött másolásra a Justh családról, melyet szintén a Kossuth Nyomda oldott meg ellenszolgáltatás nélkül. 1962 első napjaira elkészült a Justh-emlékévvel kapcsolatos forgatókönyv tervezete. December 11-én 14 órára hívták össze az első tanácskozást Orosházára, a Járási Művelődésügyi Osztály irodájába. Az ülésen jelen volt dr. Krupa András, a TIT megyei titkára, Halmágyi László, a megyei Művelődésügyi Osztály előadója, Elek László okleveles tanár, Zana János művészeti előadó, Kovács István járási népművelési felügyelő és Szabó Pál járási TIT-titkár. Meghívást kaptak még: Éliás György, a Hazafias Népfront titkára, Nagy Gyula, az orosházi múzeum igazgatója, Szabó Andor városi népművelési felügyelő, valamint Feldmann József, az orosházi Kultúrház akkori igazgatója. (Utóbbi négy személy nem jelent meg, a jegyzőkönyvet Szabó Pál vezette.) Nem szeretnénk a jegyzőkönyv minden részletére külön kitérni, ám annyit mindenképpen fontos kiemelni, hogy ezen az ülésen született meg a döntés arról, hogy 1963. február 16- án három helyen rendeznek ünnepséget: Gádoroson, Szentetornyán, valamint Orosházán.

14 Többek között ennek, illetve a Justh Zsigmond Ünnepi Előkészítő Bizottság megalakulásának köszönhető, hogy 1963. február 16-án nagyszabású ünnepség került megszervezésre településünkön is. Ennek keretében délután 13 órakor volt a gyülekező az MSZMP székházban („Pártház”). 14 órakor megkoszorúzták a községi újtemetőben Justh Zsigmond sírját, majd 16 órakor a Kultúrház névadó ünnepségére került sor a mai Tót Asszony-féle Közösségi Ház épületében. (Ekkortól viseli Justh Zsigmond nevét az intézmény.) Leleplezték Justh Zsigmond mellszobrát is, melyet Nyáry József tanár úr alkotott, valamint megnyitásra került a Justh emlékkiállítás is. Az emlékbeszédet Diószegi András irodalomtörténész tartotta. 19 óra 30 perckor Moliére „Botcsinálta doktor” című vígjátékát adta elő a Gádorosi Általános Iskola nevelőtestülete. A ceremónián részt vett Czombos Mihály bácsi is, aki Justh Zsigmond parasztszínházának utolsó élő képviselője volt. Tóth László így emlékezett erre napra 2000-ben: „Az általános iskola nyolcadikos tanulói voltunk akkor. Szerettünk iskolába járni, mert nemcsak tanítottak, hanem emberséggel neveltek bennünket. A szórakozás, a szabadidő kulturált eltöltése a diákok számára nem elméleti kategória volt. Az iskolában érdekes délutáni szakkörök működtek. Mindenkinek módja és lehetősége volt a tananyagnál szélesebb körű ismeretek elsajátítására. Jómagam is nagyon sok mindenben vettem részt. Az a közösség, az a szervező pedagógus társadalom olyan vonzerőt jelentett akkor, amely ma már csak emlék. Az irodalmi színpadi próbákon és előadásokon, vagy a néptánccsoportok munkájában egyaránt szívesen vettünk részt. Magyartanárom abban az időben Pongó Bertalan volt. Az ő egyénisége különösen nagy hatással volt rám. Tőle hallottam először Justh Zsigmond nevét. A Justh-majorról és a Justh családról voltak ugyan ismereteim, de magáról az íróról és a parasztszínházáról keveset tudtam. A szülőföld mindenkinek sokat jelent, büszke rá, de különösen akkor, ha annak hírességei, nevezetességei vannak. Justh Zsigmond személyisége miatt a falumat még többre tartottam. Büszke voltam és vagyok ma is, hogy innen, a magyar pusztáról indult Justh Zsigmond életútja, és rendszeresen ide tért vissza Kielből, Zürichből és Párizsból. Tanáromtól sok mindent tudtam meg róla. Többek között azt, hogy jogi tanulmányai ellenére az irodalom és a művészetek káprázatának rabja volt, meghatározta sorsának alakulását. Hogy Párizsban egyre tisztábban látta, a magyar elmaradottságot, rádöbbent arra, hogy a jövő biztosítéka a műveltség. Hogy elítélte az akkori nemességre, arisztokratákra , dzsentrikre jellemző tivornyákat, a kártyázást és az egyéb sznob szokásokat, túlemelkedett osztálya látókörén. Hogy hosszú vékony ujjaival forgatta a tollat, miközben gondolataiban nemcsak a hazai viszonyok jelentek meg, hanem bírálta és elemezte a párizsi társaságot is. Miközben állok a sírkő előtt, eszembe jut az a februári nap, amikor Justh Zsigmond újratemetése megtörtént. A Justh család a község új temetőjében méltó díszsírhelyet kapott. A készülődés már hónapokkal korábban elkezdődött. Bennünket, az általános iskola utolsó évfolyamos tanulóit, jobban megmozgatott a felkészülés, mint az alsóbb osztályba járó társainkat. A kihantolás, az újratemetés és az azt követő események a faluban már önmagukban is nagy események számítottak. A februári hideg, a tél végi hóesés ellenére több százan vettünk részt a sír avatásán és az azt követő koszorúzáson. A meghatottságtól átitatva tisztelettel hallgattuk Szekeres János tanácselnök Justh életéről szóló krónikáját. Közben irigykedtünk azokra a kiválasztott gimnáziumi tanulókra (köztük rajvezetőmre, Markovics Juliannára), akiknek megadatott, hogy Justh-majorban az író sírjának feltárását is végignézhették. A temetésen az akkori úttörőcsapat valamennyi raja és örse képviseltette magát. A nemzeti zászló mellett a csapatzászlót is kivittük a temetésre. A közösségi szellemen

15 kívül a kíváncsiság is jó mozgatórugó volt. Természetesnek vettük, hogy az időjárással dacolva ott legyünk. Ma már tudom, hogy nemcsak ez és a külsőség volt a fontos, hanem az a belső tartalom, amit nekünk ez az esemény jelentett. A kegyeleti megemlékezést követően került sor a koszorúzásra. Mindent természetesnek és magasztosnak éreztünk, pedig előre meghatározott forgatókönyv szerint történtek az események. A 14 órakor kezdődött síravatást és koszorúzást követően a tömeg egyre nőtt. Emlékszem, amikor a Tót asszony-féle házba átvonultunk, már többen kívül is rekedtek. Ott 16 órakor folytatódott az évfordulós eseménysorozat. Rövid életrajz-bemutatás után a művelődési otthon névfelvételére került sor, ezt követően pedig felavatták a névadó Justh Zsigmond szobrát. Nekem szerencsém volt, az első sorban álltam, amikor a volt osztályfőnököm, Nyáry József tanár úr által alkotott mellszoborról lehullott a lepel. Közvetlenül mellettem a szobor leleplezője, Czombos Mihály bácsi állt. Az idős, igazi magyar arcvonású parasztember szemébe könny szökött, amikor meglátta a szobrot. Hosszan elmerengve nézte, majd megszólalt: „Mintha csak a fiatalurat látnám. Ezek az arcvonások, ez a megjelenés visszahozta őt.” Közben sírással küszködve belülre nyelte a könnyeket. Tekintetem felváltva hol a Justh Zsigmond-szobron, hol Czombos Mihály bácsi arcán pihent meg. Megható pillanatok voltak. Előtte nap mint nap találkoztam Miska bácsival, hisz egy utcában laktunk. Ezen a napon rádöbbentem, hogy eddig csak felszínesen ismertem őt. Ennek az embernek nagy lelke van! Őszinte és igaz tekintettel gondol még ma is volt gazdájára, aki fiatalságát is jelentősen befolyásolta. A parasztszínház ennek az öregembernek sokkal többet jelentett, mint annak, aki csak hallomásból tud róla. Ő maga a 89 évével volt a parasztszínház utolsó élő tanúja. A szoboravatást követően emlékkiállítás nyílt. Még ma is tisztelettel gondolok azokra az emberekre, akik nem kevés utánajárással elintézték az újratemetést, s emellett egy olyan színvonalas kiállítást is összeállítottak, amilyet a falu lakossága addig sohasem látott. A kiállítás anyagát rendezetlenül részben már ismertük, de igényesen összeállítva és bemutatva itt láttuk először. Ekkor fogadtam meg, hogy antikváriumokat járva igyekszem minél több Justh Zsigmond művet beszerezni. (Sajnos ez csak részben sikerült.) A mély érzelmeket megmozgató események után, este fél nyolckor a Kossuth utcai ifjúsági házban a megemlékezés-sorozat irodalmi emlékesttel folytatódott. (Ezt az épületet időközben lebontották, a jelenlegi Polgármesteri Hivatal előtti területen állhatott.) Az emlékesten Diószegi András irodalomtörténész tartott előadást, Szentpál Mónika előadóművész közreműködésével. A megemlékezés-sorozat méltó befejezése volt a község tanárai, tanítói által előadott színdarab. Moliére Botcsinálta doktor című bohózatát vitték színre. Ezt a három felvonásos vígjátékot annak idején Justh Zsigmond laposmajori parasztszínházában az író irányításával játszották az odalátogatóknak. Ebből a kis visszaemlékezésből is látható, hogy Gádoros fáradhatatlan személyiségei méltó ünnepségsorozatot állítottak össze Justh Zsigmond születésének 100. évfordulójára. Azótai, ha utam a gádorosi új temetőbe vezet, egy-egy percre megállok a Justh család díszsírhelyénél, és mindig tisztelettel gondolok a táj nagy szülöttére, Justh Zsigmondra, valamint mindazokra a földijeimre, akik emlékének a fennmaradásáért és ápolásáért dolgoztak és dolgoznak.” 1963-ban a község vezetői, a Kultúrház igazgatója, illetve a közművelődésben résztvevők csoportja megállapodtak abban, hogy időről időre folytatják a megemlékezéseket és ápolják a Justh-hagyományokat. Ennek jegyében Justh-emlékestek voltak 1968-ban, 1974- ben, 1983-ban, 1988-ban is. 1993 októberétől 1994 novemberéig pedig hivatalos Justhemlékévet szerveztek.

16 Az 1963-as Justh Zsigmond ünnepi események plakátja

17 Balra: A Gádorosi Híradó első számának címoldala (Készült a Munkásmozgalmi és Községtörténeti Kiállítás alkalmából 1962 júliusában Az 1963-as Justh Zsigmond Ünnepi Eseményeket megelőzően történt még egy fontos kulturális esemény. 60 évvel ezelőtt, 1962. július 8-án községtörténeti kiállítás került megszervezésre Gádoros történeti és munkásmozgalmi múltjáról a gádorosi 4043. sz. Dózsa György Úttörőcsapat rendezésében. Ehhez kapcsolódóan 1962 júliusában megjelent a Gádorosi Híradó első száma a Magyar Szocialista Munkáspárt Gádorosi Szervezetének kiadásában. (Felelős szerkesztője: Pongó Bertalan volt.) Néhány évtizeddel később, a Gádorosi Híradót közéleti lapként 1991. január 1-től Gádoros Nagyközség adta ki. Szerkesztősége a Polgármesteri Hivatalban működött, s 1000 példányban jelent meg két évfolyamon keresztül. Ezt követően megszűnt a folyóirat, amit mind a helyi szervek és intézmények, mind pedig a helyi lakosok hiányoltak. Éppen ezért a Justh-emlékév apropóján a közéleti havilap újraalapítása, rendszeres szerkesztése újra időszerűvé vált. Már csak azért is, mert az önkormányzat egyik határozatának értelmében a helyi hagyományok felelevenítésére a nyomtatott sajtó is jó lehetőségnek tűnt. Így 1993. november 1-én a lap ismét megjelent mint próbaszám. (A Gádorosi Híradót Gádoros Nagyközség Önkormányzatának Képviselő-testülete és a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület alapította. Felelős szerkesztője ekkor Varga József, felelős kiadója pedig Fábri István polgármester volt.) Az újságban 1993 novemberétől 1994 novemberéig tematikus cikksorozat jelent meg, melynek témája Justh Zsigmond életművének bemutatása volt. Pongó Bertalan az alábbi címeken tette közzé cikkeit a lap egyes számaiban: „Halottak napja után”, „A Justh család története”, „Az útkereséstől az első alkotásokig”, „Justh Zsigmond baráti köre”, „Justh Zsigmond irodalmi tervei, alkotásai”, „Justh Zsigmond parasztszínháza”, „Végtelen utak vándora”, „Justh Zsigmond utazásai és levelezése”,

18 „Justh Zsigmond halála, temetése és újratemetése”. Cikksorozatot indított a híradóban Kiss Imre „Tánckultúránk és hagyományápolás” címmel, valamint Putnoki István tanár úr is „Szemelvények Gádoros történetéből” megnevezéssel. 1963-ban a község vezetői, a Kultúrház igazgatója, illetve a közművelődésben résztvevők csoportja megállapodtak abban, hogy időről időre (5 és 10 éves évfordulók alkalmával) folytatják a megemlékezéseket és ápolják a Justh-hagyományokat. Kiss Imre igazgató szervezte a megemlékezéseket, felelevenítette a régi hagyományokat, melyekhez kapcsolódóan intenzív kulturális élet jött létre a községben és az intézményben. Justhemlékestek voltak 1968-ban, 1974-ben, 1978-ban, 1983-ban, 1988-ban dalos, táncos, citerazenés kísérőműsorral egybekötve. (Egy, a Kiss Imre-hagyatékban őrzött és 1985. február 12-én kelt gépirat szerint – amit 500 példányban sokszorosítottak – a Hazafias Népfront Nagyközségi Bizottsága és a Justh Zsigmond Művelődési Ház 1985. február 15- től március 15-ig gyűjtést is szervezett Gádoros emlékeinek megmentésére. Ezzel újra egy leendő helytörténeti közgyűjtemény alapjait kívánták megteremteni.) 1993 októberétől 1994 novemberéig pedig hivatalos Justh-emlékévet valósítottak meg. A Gádorosi Füzetek 1. kötetéből az is ismert, hogy a Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1972 júniusának elején felkérést kapott a Békés Megyei Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet elnökétől, hogy a IV. Országos Justh Zsigmond Szövetkezeti Színjátszó Napok rendezéséhez adjon segítséget. (A rendezvényre Szarvas Város újratelepítésének 250. évfordulója és az 50. Nemzetközi Szövetkezeti Nap alkalmából került sor.) Így történt, hogy a színjátszó csoportok Justh Zsigmond parasztszínházának szellemében június 30-tól július 2-ig Szarvason, Orosházán, Gádoroson, Hunyán és Csabacsűdön tervezték megtartani országos vetélkedőjüket. Településünket nem csupán házigazdának akarták felkérni, hanem arra is, hogy a találkozó keretén belül tegyék lehetővé a SZÖVOSZ, a megyei szövetségek, a kultúrcsoportok vezetői számára Justh Zsigmond sírjának koszorúzását. Felkérték a helyi szervezeteket is koszorúzáson való részvételre, továbbá egy helyi személyt, aki az ország első parasztszínházát létrehozó író tevékenységét méltatja, illetve a koszorúzást levezeti. Gádoros vezetői teljesítették a felkérést, így 1972. július 1-én 15 órai kezdettel kitűzték az ünnepi megemlékezés időpontját, melyen Pongó Bertalan méltatta az író munkásságát, s segítette lebonyolítani sírjának megkoszorúzását. Ám nem csupán Gádoroson fordult a figyelem Justh Zsigmond felé. Az 1950-es években Elek László tanár úr és társai Orosházán voltak az úttörői a Justh-kutatásnak, Pongó Bertalan pedig Gádoroson tett nagyot sokat az ügy érdekében. (Kutatási eredményeiket publikálták. is.) A munkát később sem hagyták abba – így jelenhetett meg például a Magyar Nemzet 1974. augusztus 7-i számában Környei Elek A szentetornyai park című cikke Justh egykori otthonának pusztulásáról, Elek László pedig Gálos Magdával együtt az Élet és Tudomány hasábjain tett közzé egy cikket 1978. március 24-én Justh Zsigmond parasztszínháza címmel. 1997-ben látott napvilágot Elek László Meditációk Justh Zsigmondról

19 az emberről és az íróról című könyve, ami a mai napig alapvetésnek számít a Justhkutatásban. Koszorús Oszkár addig még ismeretlen adatokat tett közzé az íróról 1978. május 21-én az Orosházi Népújság kulturális mellékletében A műpártoló és műgyűjtő Justh Zsigmond címmel, valamint az Orosháza és környéke című lap „Napraforgó” próbaszámában 1991- május 29-én Egy földbirtokos család kiemelkedő tagja Justh Zsigmond címmel. Tágítják a Justh Zsigmondról alkotott képet dr. Szabó Ferenc múzeumi főigazgató cikkei is. A sort még lehetne folytatni, azonban talán már ennyiből is látszik, hogy valami elindult a térségben. Kiss Imre nyugdíjba vonulása után Pongó Bertalan nyugdíjas padagógus feleségével hosszú távú közművelődési tervet készített 1992-ben az 1993-tól 2001-ig tartó időszakra, amit 1993 tavaszán ismertetett Fábri István polgármesterrel és javasolta, hogy a tervezetet terjesszék a képviselő-testület elé. A javaslatot 1993. június 22-én vitatta meg a testület, s részben el is fogadta. Megbízta a javaslattevőt a terv végrehajtásával, hogy a hosszú távú terv rendezvényeit szervezze és segítse a végrehajtást. A polgármester és a javaslattevő megállapodott, hogy minden hétfőn találkoznak és értékelik az előző héten elvégzett munkát és kijelölik a következő hét feladatait. A cselekvési terv két legfontosabb alappillére a Justh Emlékbizottság és a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület létrehozása volt. A Pongó-hagyatékban ránk maradt Justh-emlékévvel kapcsolatos gépiratokból tudjuk, hogy a Justh Emlékbizottságot 1993. október 12-én tartott ülésén alapította meg Gádoros Nagyközség Képviselő-testülete öt taggal és mintegy 10-15 aktivistával. Az 5 tag közül Kurdiné Bárdos Piroskát elnökül, Kun Jánost tagként delegálták, a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesületből – mely szintén ugyanezen az ülésen alakult meg 21 taggal és elnökéül dr. Prozlik László községi állatorvost választották meg – három tagot, Fábri Istvánt, Kovácsné Héjjas Veronikát, továbbá Pongó Bertalant jelölték ki. (Közreműködő aktivisták voltak többek között: Kozmer Imre, Triznyai Jenőné, Putnoki István, dr. Hart Zsolt, Varga József, Sztovercz Pálné, Kurunczi Zoltánné, Tóth András, Szekeres János, Vincze József, Szatmári Sándorné, Szekeres Istvánné, Kozmer Imréné Herpai Mária. Eseti segítséget, részfeladatokat vállaltak: Elek László, Koszorús Oszkár, Kiss Imre, dr. Zilahy Lajosné, Medovarszki János, dr. Vass István, dr. Szabó Ferenc és sokan mások.) Figyelembe véve, hogy a Justh Zsigmond Emlékév tervezett programjának megvalósításához a megbízott bizottsági tagokon kívül más segítő szakemberekre is szükség volt, a bizottság részére egy kibővített bizottsági ülés megtartását kezdeményezték. Ennek ideje 1992. október 19-re 14 órára volt megjelölve, s témája a Justh Zsigmond Emlékévvel kapcsolatos feladatok koordinálása, megbeszélése és egyeztetése volt. Az anyagi források hiánya miatt a testület a fentebb említett hosszú távú javaslatterv több fontos részét akkor még elutasította. (Ezek közé tartozott például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékművének emelése, a községtörténeti szerkesztőbizottság megalakítása, illetve a részletes községtörténeti monográfia megírása.) Az intézkedési tervek megvalósításához az intézményekkel (múzeumokkal, könyvtárakkal,

20 felkérendő előadókkal, zsűritagokkal, iskolákkal) a tárgyalásokat Fábri István polgármester, dr. Prozlik László egyesületi elnök és Pongó Bertalan folytatta. Ennek köszönhetően segítséget kapott a település a békéscsabai és orosházi múzeumtól, az Orosházi Üveggyártól, az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumtól, az orosházi Városi Könyvtártól, a nagyszénási Czabán Samu Általános Iskolától, a szentetornyai iskolától, Elek Lászlótól, Koszorús Oszkártól, Nagy Lászlótól, dr. Zilahi Lajosnétól és Somi Éva tanárnőtől. Így készítették elő a Justh-emlékévet, annak rendezvényeit, előadásait, az ennek keretében kiírt irodalmi pályázatot, vetélkedőt, vers- és prózamondó versenyt, a megemlékezéseket, kiállításokat, a községi címer megtervezését, a községi zászló avatását, a zászlószög-akciót, emléktába- és emlékmű-avatást. Az előkészületekről a megyei sajtó (pl. Vass Márta cikkeiben) is rendszeresen beszámolt. 1995-ben Fábri István akkori polgármester március 2-án kelt levelében arra kérte Pongó Bertalant, hogy a március 21-én tartandó Képviselő-testületi ülésre szíveskedjen részletes beszámolót összeállítani a Justh Emlékbizottság, valamint a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület emlékév során elvégzett munkájáról. A tájékoztató a Pongóhagyatékban ránk maradt gépirat tanúsága szerint március 7-én el is készült. A dokumentumból kiderül, hogy a községtörténet, a hagyományápolás éves eseménytervét nemcsak elfogadta a Testület, hanem az 1995. március 21-én délután 2 órakor tartott ülésig négy ízben elemezte, segítette és meghatározta. Először 1993. június 22-én ismerte meg a Képviselő-testület a község 1994. évi ezirányú javalatterveit. Az 1993. október 12-i ülésen már fontossági sorrendben döntöttek a tennivalókról: a községcímer megtervezéséről, jóváhagyásáról, a faluzászló, a zászlószeg-akció elfogadásáról, a Falunap és a Justh-emlékév, emlékszoba programtervének jóváhagyásáról, azok végrehajtási feltételeinek megteremtéséről, a felelősök kijelöléséről (a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület, illetve a Justh Emlékbizottság megalakulásának jóváhagyásáról). Ezt követően az 1994. július 12-i ülésen a Justh-emlékév intézkedési tervének megvalósításáról szóló 6 oldalas értékelést tárgyalta meg és hagyta jóvá a Képviselő-testület, majd 1994. szeptember 6-án a falunapi és az emlékév befejezéséről szóló előterjesztés tárgyában döntött (faluzászló, zászlószeg, Justh-emléktábla terve). 1995. március 21-én pedig az elvégzett munka értékelése, továbbá az 1995-96 célkitűzések elemzése volt a feladat (faluszépítés, egy emlékszoba kialakításához szükséges anyaggyűjtés és a szoba fokozatos berendezése, az 1996. évi gádorosi emlékév programtervének elkészítése, a végrehajtás megszervezése a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület és a Justh Zsigmond Művelődési Ház által). Ekkor újra szóba került a részletes községtörténet elkészítése az akkori elképzelések szerint 1996. szeptember 29-re, a község telepítésének 170. évfordulójára. Tudjuk, hogy ez akkor még nem valósulhatott meg, noha Kiss Imre és Oláh János 1984-ben megjelent Fejezetek Gádoros történetéből című könyvükben erre vonatkozólag már jelentős előtanulmányokat végeztek.

21 A Justh Emlékbizottság megbízatása 1993. október 12-től 1994. november 1-ig szólt. A bizottság éves intézkedési tervét a helyi megbeszéléseket követően ismertették és egyeztették a békéscsabai Munkácsy Múzeum igazgatójával, az orosházi Szántó-Kovács Múzeum igazgatójával, az orosházi Városi Könyvtárral, az Irodalmi Társaság vezetőjével, Somi Évával, majd a tervben szereplő előadások megtartására felkérték Elek László irodalomtörténészt, dr. Zilahy Lajosnét, Koszorús Oszkárt, Kiss Imrét, Triznyai Jenőnét, dr. G. Vass Istvánt, Medovarszki Jánost, dr. Szabó Ferencet, Fábri Istvánt, dr. Prozlik Lászlót és Pongó Bertalant. Felkérték továbbá az irodalmi versenyekben való részvételre a szentetornyai és nagyszénási Általános Iskolákat, akik e versenyeken részt is vettek. A Justh-emlékkiállítás anyagának biztosításához a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, a budapesti Országos Somogyi Könyvtár Adattára, az orosházi Városi Könyvtár, az orosházi Darvas József Irodalmi Alkotóház, Elek László, Koszorú Oszkár, Rákóczi Ferenc, Kiss Imre és Pongó Bertalan nyújtott segítséget, az előkészítési és végrehajtási tárgyalásokat pedig Fábri István polgármester, dr. Prozlik László egyesületi elnök, Kovácsné Héjjas Veronika igazgatóhelyettes és Pongó Bertalan végezte. Az intézkedési terv előkészítése, végrehajtása és értékelése a 2-3 hetente tartott bizottsági üléseken történt. Összesen 14 bizottsági ülés, 9 műsorral egybekötött előadás, 1 vers- és prózamondó verseny, 1 Justh Zsigmond szellemi vetélkedő és irodalmi pályázat, 1-1 nyitó és záró emléknap, koszorúzással kiállítás megnyitással, illetve látogatással történt meg. Az emlékév eseményeiről az országos sajtó 2 cikkben, a megyei sajtó 14, Orosháza városi lapja 2 alkalommal, a Gádorosi Híradó 14 cikkben tudósított, de a Szegedi Körzeti TV, valamint az Alföldi Napló is két kis adással emlékezett meg Justh Zsigmondról. Az is figyelemre méltó, hogy a Justh-kiállításon 6 paravánon 40 tablón, 6 asztalon és 3 tározóban mutatták be az összegyűjtött anyagokat – beleértve könyveket, kiadványokat, fénymásolt képeket, leveleket, egyéb dokumentumokat. A kiállítási anyag fénymásolását, gépelését Szekeres Istvánné és Szatmári Sándorné, a tablótervek kivitelezését és rendezését Triznyai Jenőné tanárnő, míg az anyagok berendezését, elhelyezését Putnoki István tanár úr, Pongó Bertalan, Horváth Mariann és dr. Prozlik László végezték. A technikai munkákat az Önkormányzat ipari brigádjának két dolgozója hajtotta végre. A paravánokat, az asztalok üvegezését – 80 db 70 X 100 üvegtábla –az Orosházi Üveggyár ingyenesen biztosította. Nem véletlen, hogy „az író halálának 100. évfordulóját – olvassuk a Gádorosi Füzetek 1. kötetében – nemcsak a már bemutatott programokkal, hanem egy tágabb összefogásra épülő rendezvénnyel is sikerült emlékezetessé tenni. Orosháza és Gádoros önkormányzatai, polgármesterei együttes kezdeményezésére, a megyei és az orosházi múzeum közvetítésével, az orosházi Darvas József Társaság bevonásával eljutottunk odáig, hogy az irodalomtörténet első számú országos fórumai is részesei legyenek a megemlékezésnek. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság, személy szerint Kovács Sándor Iván elnök, egyetemi tanár és Praznovszky Mihály főtitkár, a Petőfi irodalmi Múzeum főigazgatója karolta fel kérésünket, és megnyerte az MTA Irodalomtudományi Intézetének akkori főigazgatóját, Bodnár György akadémikust is. A társaság és annak megyei tagozata a tervezett rendezvényeknek szélesebb

22 hírverést csinált a szakmai körökben. Így érhettük el, hogy jó néhány kutató és magyar tanár a fővárosból, a Dunántúlról és környező alföldi megyékből eljött hozzánk, a hallottak-látottak alapján friss megközelítésből ismerhette meg Justh Zsigmondot és az őt körülvevő hajdani világot. Október 7-én az Orosházi Múzeumban Hévvízi Sándor igazgató szavaival megnyitott, addig nem látható anyagot is bőven nyújtó emlékkiállításról indultak az események. Délután a Petőfi Művelődési Központ tágas klubtermében – Gulyás Mihály polgármester tartalmas köszöntője után – négy előadás hangzott el a tudományos program első részében. Bodnár György Justh alkotásainak a huszadik századot előkészítő szemléletét, művészi eszközeit nemzedéki szervező szerepét elemezte. Györke Ildikó budapesti kutató az író novelláit vizsgálta meg a modern realizmus mérlegére helyezve, érzékeltetve Justh útkereséseinek eredményeit a műfajban, legismertebb elbeszélő kortársaihoz mérten is. Elek László nyugalmazott főiskolai tanár, főlevéltáros az addigi Justh-kutatás eredményeit rendszerezte, hogy megállapíthatók legyenek a további feltárások, elemzések, hazai és európai kapcsolatkeresések irányai, témakörei. Somi Éva tanárnő egy »kijózanító« előadással zárta a sort, amikor Orosháza szellemi arculatáról, az irodalom befogadásának gondjairól, a helyi alkotók és kutatók iránti megbecsülés hiányairól, a humán kultúra félresodródásáról adott korrajzot. Október 8-án egy autóbusznyi vendég részvételével koszorúztuk meg a gádorosi új temetőben a nagyközség lakosaival együtt a Justh család sírját dr. Prozlik László megemlékező beszéde után. Az író nevét viselő művelődési házban került sor az emlékülés második részére, két méltó témával: Szabó Ferenc történész, megyei múzeumigazgató Justh és Gádoros vidéki nép viszonyát érzékeltette a XIX. század végi társadalmi, gazdálkodási, életmódbeli tények fényében, felhasználva a négy évtizeddel korábban gyűjtött paraszti emlékezéseket is. Pongó Bertalan tanár a gádorosi hagyományfeltárás és tradícióápolás fáradhatatlan munkása, ezt követően részletesen összefoglalta, mi is történt a hatvanas évek elejétől Gádoroson Justh Zsigmond méltó megbecsülése érdekében. [Az ülésről videófelvétel is készült, ami a Kiss Imre-hagyatékban őrzött több más VHS-felvétellel együtt 2022 tavaszán digitalizálásra is került. – M.G.] Az ülésszakot levezető Somi Éva összegzése után, befejezésül Fábri István polgármester leleplezte az író emléktábláját. A jó hangulatban elfogyasztott ízletes és bőséges ebéd után a vendégek élményekkel megrakodva távoztak. A Justh Zsigmond Művelődési Házban Pongó Bertalan és segítői igen tartalmas emlékkiállítást, emlékszobát rendeztek be az évforduló alkalmából, megalapozva a millenniumi évben megvalósuló állandó Justh-kiállítás célkitűzését. A Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület elnöke, dr. Prozlik László, Fábri István polgármester, Kozmer Imre kultúrházigazgató – az emlékévben közreműködő előadóknak, szereplőknek, irányítóknak 50 emléklapot és 16 Justh-emlékplakettet adott át az emlékév zárónapján, 1994. október 9-én.” Mindebből is látszik, hogy ilyen tartalmas és változatos programkínálatot felvonultató emlékévet csak széles körű összefogással, megfelelő támogatottsággal és összehangolt munkával lehetett megrendezni. (Az előzetes elképzelések közül minden tervet sikerült is megvalósítani.) A Justh-hagyományok ápolása azonban az emlékév lezárulása után is folytatódott. 1996-ban Gádoroson is megemlékeztek a magyar honfoglalás 1100.

23 évfordulójáról, majd 1998-99-ben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150 éves jubileumáról. Programokat, kiállítások sorát, ünnepségeket, találkozókat rendeztek. Hagyománnyá vált a kétnapos falunapi rendezvény is. 1996. augusztus 20-án a Millecentenárium alkalmából emléktáblát avattak a Községháza homlokzatán, s új emlékhelyként átadták a Hétvezér parkot is. 1998. március 15-én a temetőben felavatásra került Udvardi Kossuth Lászlóné („Kossuth néni”) síremléke, majd május 30-án a Hősök Napja keretében az 1848-49-es emlékmű (az ún. „Gádor-emlékmű”), rajta azoknak a gádorosi lakosoknak a neveivel, akik hősi halált haltak a szabadságharcban. 1999. október 3-án dr. Prozlik László akkori polgármester avató beszédével átadta az „Aradi Vértanúk” ligetét. Mindezek mellett nem feledkeztek meg a Justh-kultusz ápolásáról sem. (Az emléknapi megemlékezések alkalmával a műsort a Némann Valéria Általános Iskola diákjai adták Kissné Horváth Hajnalka, Kozmer Imréné Herpai Mária és Borákné Gera Gyöngyi vezetésével.) Ezek az emléknapok készítették elő a 2000-es millenniumi emlékévet. Az emléknapok ünnepi programjainak előkészítésére külön bizottság is alakult: dr. Prozlik László polgármester, Kozmer Imre igazgató, Borákné Gera Gyöngyi, Kozmer Imréné, Kissné Horváth Hajnalka, Horváth Mariann és Pongó Bertalan közreműködésével. A rendezvényeket úgy állították össze, hogy kiemelt helyet kapjon benne két pályázat kapcsán megvalósított emlékhely átadása is. * Mint látjuk, hosszú út vezetett Baross Károly legelső községtörténeti írásának megjelenésétől (1876) a Pongó-házaspár által szervezett első falutörténeti kiállításig (1955), a Justh-emlékünnepségekig (1963), a Justh-emlékév megrendezéséig (1993- 1994), majd a Justh-hagyományok újbóli életre keltéséig (2000-es évek eleje), valamint a Pongó Bertalan és Kiss Imre által megkezdett községtörténeti vizsgálatok (részben) szervezett keretek között történő folytatásáig, Ma már bizonyosan kijelenthető, hogy e kezdeményezések nélkül aligha jöhetett volna létre például a a Gádorosi Füzetek című tematikus helyismereti kiadványsorozat, a Pongó-emlékszoba, valamint az állandó Justh Zsigmond-emlékkiállítás. (A Gádorosi Füzetek köteteinek tematikája megtekinthető intézményünk honlapján is: https://gadorosikonyvtar.webnode.hu/a-gadorosi-fuzetekeddig-megjelent-szamainak-tartalma-es-szerzoi) Büszkék lehetünk tehát alkotóinkra, kutatóinkra, lokálpatriótáinkra, művészeinkre, s az innen elszármazott neves személyiségekre. Büszkék lehetünk arra, hogy innen elkerülve sem tagadták és tagadják meg Gádorost. Nem lehetünk rest azonban helyi szinten sem. Mindannyiunk számára ismert, hogy számos érték rejtőzik még sok-sok padláson, sufniban vagy bedobozolva, szekrényfiókban, ágy alatt, mely helytörténetileg értékes lehet. Nem egyszer tettünk már felhívást közzé a múltban, hogy ezek áttanulmányozása, dokumentálása végett keressenek bennünket bizalommal. A digitális technológiát használva ma már nem szükséges „örökbe adni” egy-egy anyagot, hisz lehetőség van másolat, xerox, fénykép formájában is megőrizni a múlt értékeit. A gyűjtött anyagot könyvtárunkban rendszerezve tároljuk (a Digitális Archívum anyagai például külön számítógépen vannak lementve), s a szakmai szempontokat figyelembe véve célirányosan

24 feldolgozzuk, a kutatási eredményeket pedig rendszeresen publikáljuk. Szükség szerint digitalizálunk minden olyan hozzánk kerülő személyes anyagot is, ami nem ütközik jogi és etikai akadályba, ám település- és kultúrtörténeti szempontból fontos és előremutató lehet. Az értékmegőrzés és a kutatás mellett tehát igyekszünk a jövő kutatói mellett az érdeklődő közönség számára is elérhetővé és érthetővé tenni a gyűjteményt. Annál is inkább, mert azzal, hogy megírjuk egy-egy település (vagy annak egy részének) történetét, a kutatás még korántsem ér véget. Már csak azért sem, mert optimális esetben mindig kerülnek elő újabb és újabb információk, kiegészítő adatok, melyek további feladatok elé állítják a kutatókat, s e feladatok értelemszerűen kihívást jelentenek a közgyűjtemények és közművelődési intézmények dolgozóinak is. Problémát jelent az is, hogy a fiatalabb nemzedékek számára – még ha kötődnek is a saját településükhöz – a helytörténeti kutatás és gyűjtés már nem feltétlen vonzó és érdekfeszítő tevékenység. Éppen ezért arra szeretnénk tisztelettel kérni minden olyan, településünkhöz kötődő, itt élő vagy innen elszármazott lakost, hogy amennyiben van a birtokukban olyan irat, dokumentum, fénykép vagy emlék, ami előremutató lehet a gyűjtőmunka szempontjából, egy másolat erejéig bocsássák a kutatás rendelkezésére. Megtaláljuk a módját annak is, hogy az idősebb nemzedék képviselői visszaemlékezéseik által gyarapítsák ismereteinket. Ehhez azonban szükséges, hogy a lakosság segítségünkre legyen ebben a munkában. Gádoros 2026-ban fogja ünnepelni Bánfalva (újra)alapításának 200. évfordulóját. A neves évforduló okán, valamint a község történeti monográfiájának előkészítése érdekében könyvtárunk tervei között továbbra is szerepel a régebbi és újabb kutatási eredményeket bemutató cikkek és tanulmányok írása és közzététele. A tervezett további helytörténeti dolgozatok és írások, valamint a kutatás alatt álló és a monográfia kéziratának megírásához szükséges további feldolgozandó témakörök jegyzéke honlapunkon már hosszú hónapok óta megtekinthető. (Lásd: https://gadorosikonyvtar.webnode.hu/kutatasi-temak-estervezett-irasok-gadoros-hely-es-muvelodestortenetehez) Nem lehet elégszer hangsúlyozni azonban, hogy egy ilyen kaliberű munka előkészületei nem valósulhatnak meg kizárólag intézményi és egyéni kezdeményezés révén. Ennek okán a Helytörténeti Gyűjtemény gyarapításához, valamint az előirányzott és feldolgozásra váró hely- és művelődéstörténeti kutatási témák kidolgozásához igyekszünk bevonni a lakosságot, más intézményeket, lokálpatriótákat, további kutatókat és a szakma más képviselőit is. Bízunk abban, hogy számíthatunk a szülőfalujukat szerető magánszemélyek segítségére e nem kis feladat elvégzésében. Még sok munka vár ránk, de annyi talán előzetesen elmondható, hogy jó úton haladunk egy átfogó és részletes településtörténeti monográfia megírása-előkészítése felé. Ezt az utat pedig többek között olyan szakemberek „köveztek ki”, mint például Bárány Ferenc professzor úr, Tóth László, Hévvízi Sándor és G. Vass István történész, levéltáros. (Utóbbiak már sajnos nincsenek az élők sorában.) Igyekszünk az általuk megkezdett munkát méltó módon folytatni a jövőben is. /A dolgozat egy készülő, nagyobb munka része./

25 A dolgozathoz felhasznált cikksorozat egyes részei (A cikkek szerzője: Muhel Gábor) ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 1. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/2. szám 12-15. oldal – Lásd még: Könyvtári Hírlevél (2022. február) 2-7. oldal = https://anyflip.com/vogib/lbny ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 2. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/3. szám 13-15. oldal – Lásd még: Könyvtári Hírlevél (2022. március) 2-5. oldal = https://anyflip.com/vogib/cnah ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 3. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/5. szám – 13-15. oldal – Lásd még: Könyvtári Hírlevél (2022. április) 2-4. oldal = https://anyflip.com/vogib/qdcm ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 4. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/6. szám – 12-14. oldal – Lásd még: Könyvtári Hírlevél (2022. május) 2-4. oldal = https://anyflip.com/vogib/aznu ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 5. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/7. szám – 13-15. oldal – Lásd még: Könyvtári Hírlevél (2022. június) 2-5. oldal = https://anyflip.com/vogib/qqhm ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 6. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/8. szám – 13-15. oldal – Lásd még: Könyvtári Hírlevél (2022. szeptember) 4-11. oldal = https://anyflip.com/vogib/ehbp ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 7. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/9. szám – 13-15. oldal, illetve Könyvtári Hírlevél (2022. szeptember) 4-11. oldal = https://anyflip.com/vogib/ehbp ▪ A helytörténeti kutatások története Gádoroson – 8. rész. (Cikksorozat) = Gádorosi Híradó, 2022/10. szám – 13. oldal