Emma Sayle - A maszk mögött

ugyanígy elárulva magam, Mr. B. miatt. Most megint letépték rólam a

rózsaszín szemüveget, és kiderült, hogy az én hatalmas apám, minden
tudás és bölcsesség forrása, egyáltalán nem is olyan hatalmas. Nem hős,

csak ember, ráadásul egy hazug csaló. Fel akarom hívni, megkérdezni,

miért, de nem tudom, túlságosan is fáj. Nem tudnék uralkodni a

szavaimon.

Hallgatni arany, Ems!
Zombiként botorkálok le a lépcsőn, majd szomjan halok. Ha nem

viszek be valami folyadékot, meghalok a másnaposságtól. A többiek már

a konyhában vannak, Georgie az asztalnál ül, frissen és üdén.
Keresetlenül tökéletes – hosszú, barna haja a hátára omlik, a bőre

gyakorlatilag makulátlan. De látom rajta, hogy haragszik. Mama

telefonál, konténert rendel. Töltök magamnak egy nagy pohár vizet, és

leöblítek vele némi fájdalomcsillapítót. Vissza kell kapnom az eszem,

hogy átvészeljem ezt a napot.
– A lehető leghamarabb szeretném azt a konténert – mondja mama

hidegen.

Jonny mellé huppanok a kanapéra, és a vállára hajtom a fejem. Az
öcsém magas, erőteljes, szőke hajú, erős állú, és mélykék szemű, mint én.

Az anyánktól örököltük. Megszorítja a kezem, és átkarol. A mellkasába

fúrom a fejem, és egy röpke pillanatig biztonságban érzem magam.
– Rendben. Hogy ez lesz ma az első dolguk – mondja mama. – Készen

állok.
Az arckifejezéséből látom, hogy eldöntötte, haragját és elkeseredését

arra használja, hogy ne essen szét. Inkább erősebb és bátrabb lesz. Nem
győzöm csodálni a tartását. Húsz órával ezelőtt még biztonságban volt az

egész élete. Most elárultatott és magára maradt, de nem hagyja, hogy ez
megtörje. Őanyasága leteszi a telefont, és kutató szemmel néz végig zilált

állapotomon.
– Szörnyen festesz, Emma. Hadd csináljak neked egy kis rántottát!
– Jól vagyok – hazudom, noha pontosan egy tojásrántotta az, amire

szükségem lenne.
– Nem úgy nézel ki – feleli gyengéden. – Georgie mesélte már a

legújabbat?
– Nem.
– Majd ő elmondja.
A hűtőhöz lép, és kiveszi a tojásokat, a tejet és a vajat. Hátat fordítva

töri fel a tojást egy tál peremén. Gyanítom, hogy könnyezik.
– Mama felhívta a bankot – szólal meg halkan Georgie.
– Folytasd! – A görcs visszatért a gyomromba.

Hallgat egy kicsit, és rám néz.
– Alig maradt valami pénz a közös számlájukon.

Eltátom a szám. Nem gondoltam volna, hogy ennél is lehet rosszabb.
– Mennyi van a számlán?
– Csak ezer font maradt.

Meg vagyok döbbenve.
– Mi? Hogy... hogyan?
– Úgy látszik, papa egy vagyont tapsolt el arra a nőre: ruhák, fodrász,

vacsorák... Fortnums, Harrods, Harvey Nicks. Mama beolvastatta velük

az utolsó néhány kivonatot. Minden ott van benne. Ezreket költött el.
– Nem. El sem hiszem! – Nagy levegőt veszek. Georgie arca

hamuszürke. Jonny úgy fest, mint aki mindjárt dührohamot kap. Olyan
erősen szorítja ökölbe a kezét, hogy kivörösödik. Georgie folytatja.

– Még saját lakással is ellátta, és mindent megvett neki...
– Ezt nem hiszem el, bassza meg! – remegek a dühtől. – Remélem,

befagyasztattad a számlát! Micsoda ostoba hülye! Minden fillérjét el

fogja szórni arra a ribancra!

Mama elkészült a rántottámmal. Az asztalhoz int enni, közben letöröl

egy könnycseppet az arcáról.
– Ez volt ma a legelső dolgom. Soha meg se fordult a fejemben, hogy

ellenőrizgessem. Nem erről szól, ha az ember szeret valakit.
– Becsukja a szemét, mintha próbálná magában tartani a fájdalmát.

Amikor kinyitja, tompa hangon folytatja: – Így már tökéletesen összeállt

a kép. Papa a legtöbb hétvégén Londonba ment, a munka miatt. Múlt

hétvégén mondtam neki, hogy elegem van már a hétnapos
munkaheteiből. Soha nem is látom. Erre a papátok mit mond nekem:
„Most nem érek rá beszélgetni. Talán együtt vacsorázhatnánk?” Furcsa

volt, hogy egy férj ilyet mondjon a feleségének.

Csipegetem a tojásomat. Rosszul vagyok. Az ezredes nem csak mamát

hagyja el, a családját, hanem az egészet, ami vele jár: a barátságot, a

bizalmat, a társát, a mélységes szeretetet, mindent. Egy egész életet.

Bárcsak meg tudnám érteni. De nem tudom.

Azt mondják, szerelemben és háborúban mindent szabad. Meg azt is,

hogy a pokol tüze semmi egy megalázott nő haragjához képest.

Véleményem szerint a pokol tüze egy apa megalázott gyerekének
haragjához képest is semmi. Elkezdünk készülődni a konténer
érkezésére. Jonny megtalálja papa digitális fényképezőgépét, tele

képekkel a London-szerte egymás kezét fogó és csókolózó galambpárról.

Rosszul leszek, ha ránézek. Ez nem fiatalkori szerelem, tele

szenvedéllyel és ígérettel. Papa nevetségesen néz ki, a ribi meg
közönséges, amitől csak egy kicsit érezzük jobban magunkat. Viszolygás
és iszony elegyével nézem a nő arcát, az jár a fejemben, hogy képes így

belegázolni egy család életébe és szétzúzni azt, de inkább félrenézek.

Nem akarom látni; túl fájdalmas.

De a mi érzéseink jelentéktelenné halványulnak ahhoz képest, amit

mama érez papa árulása miatt. Ide-oda cikázunk a házban, felkapjuk papa
holmijait, és szemeteszsákokba hajítjuk őket. Mindent összeszedünk, ami

évekig bosszantott minket; minden ócskaságot, az ormótlan családi
ereklyéktől az idegesítő lámpatestekig. Ripityára törjük őket. Az első,

ami félbehasad, majd szemeteszsákba kerül, egy Buddha-szobor, amit

utazgatásai során vett nekünk egy piacon, majd egy groteszk üvegtál

követi, amelyet Bosszantó Távoli Rokona vásárolt. Isten veletek!
Mama minden egyes pár cipőjéből az egyiket szemeteszsákba teszi.

Túlpörgi magát, próbál rendet tenni magában meg az életében, miközben

a veszteségét gyászolja, és kiegyezni a dolgokkal jelen állapotukban.

Fájdalom és harag ül ki felváltva az arcára, aszerint, épp mit érez, és

hangosan dohogva járkál.
– Olyan rohadt hülyének érzem magam! Mintha a homlokomra

bélyegezték volna, hogy „lejárt szavatosságú”! A legjobb éveimet adtam

neki, a fiatalságomat! És most úgy gondolja, lejárt lemez vagyok.

Hihetetlen!
– Ő a kibaszott idióta! – kiált fel Jonny. Épp papa egy kupacnyi

boxeralsóját gyömöszöli egy zsákba.
– A házasságunkban volt még élet, épp ezért ekkora sokk, hogy

elhagy. – A homlokát ráncolja értetlenségében. – Volt még szerelmi

életünk.

Jonny feszengve pislant papa alsóira, aztán mamára.
– Muszáj nekem ezt hallanom?
– Hadd adja ki magából, Jonny! – szól rá Georgie.

Mama pedig úgy folytatja, mintha Jonny meg sem szólalt volna.

– Nem kétlem, hogy a papátok valaha szeretett, de bizonyos

szempontból csak trófea voltam. Amikor megismertem, még én voltam a
nagy fogás. Ő egy csöndes bölcsész, katonai karrierje kezdetén. Én meg
egy hangos, önfejű, magas, hosszú lábú szőkeség. Nagyon büszke volt
rám; mindig felvágott velem. Mindig ilyeneket mondogatott: „Azt
szeretném, ha ennek az illetőnek ezt mondanád, és ha ez ezt kérdezi, te

mondd azt! Ha a nagykövet azt kérdezi, hova szeretnél menni ez után,
bűvöld el ezzel meg ezzel a válasszal.”

– Ez bolond! – üvölti Georgie vörös arccal, amint újult erővel tör rá a

harag. A hátsó ajtó felé vonszol egy teli zsákot.
– Azt hiszem, akkor kezdhetett elromlani, amikor jó munkát kaptam,

miután évekig vártam, hogy letelepedjünk Angliában. Feleségből
hirtelen én lettem, ami ijesztő lehetett neki.

Amikor egyik kedvenc barna mokaszinjának fél párját a hátsó ajtó felé
hajítja, teljesen le vagyok döbbenve őanyasága láttán, aki több mint 30

évnyi házasságát dobja ki. Egyszeriben eltökélem, hogy nem fogjuk

hagyni, hogy megadja magát. Nem hagyhatjuk magára a bánatával. Nem

hagyhatom ott egy haldokló családi otthon néma ürességében.

Odamegyek hozzá, és kézen fogom.
– Mama, szeretném, ha eljönnél hozzám, és ott maradnál egy darabig.

Lassan rázza a fejét.
– Nem, Emma. Nagyon aranyos ötlet, de komolyan megleszek. Nem

kell rám vigyázni. Neked is megvan a magad élete.
– Csak egy kis időre. Visszajöhetsz, amikor akarsz. Kérlek, mama!

Ragaszkodom hozzá! – Azzal az elszánt pillantással nézek rá, amelyet

már gyerekkorom óta jól ismer; ami azt jelenti, hogy úgyis elérem, amit

akarok.
– Szerintem is jó ötlet, mama – szólal meg Georgie. – És Jonny meg én

is közel lennénk, bármikor beugorhatunk hozzád.
– Gyerünk! – noszogatja Jonny. – Hozzunk létre egységes arcvonalat a

vén gazemberrel szemben! Miután végeztünk a konténerrel, holnap mind
felmegyünk Londonba. Ebből tudni fogja, hogy mindannyiunkkal

szembe kell néznie.

Mama ajkai remegni kezdenek. Látni, hogy meghatotta, hogy

kimutattuk lojalitásunkat. Könnyek szöknek a szemébe, és reszketeg

hangon váJaszol:
– Talán nem is olyan rossz ötlet.

– Akkor ez el van döntve – jelentem ki határozottan. – Össze kell
csomagolnod pár dolgot. És amint Londonba érünk, az lesz az első

dolgunk, hogy az ezer fontból veszünk neked valamit, amit amúgy soha,

de soha nem vennél meg magadnak. Valami BM dolgot.
– BM?
– Bassza meg. Ahányszor úgy érzed, meginogsz, felveszed a BM-et –

legyen az ruha, fehérnemű, cipő, mindegy, mit választasz.

Magabiztosabbá fog tenni.
Nem hiszem, hogy meggyőztem, de legalább nem marad itt egyedül.

Úgy tűnik, új lakótársat kapok.

Másnap reggel, miután Jonnyt kitettük, az én Jaeger-MaxMara-

Gucci-sálas anyám betipeg a lányaival az LK Bennetthez, és vesz
magának egy pár rózsaszín BM cipőt. Papa szerint a rózsaszín nem áll jól
neki – kurvásan néz ki tőle. Mindig is konzervatív, egyszerű stílusa volt –
semmi villantós vagy túlságosan divatos –, de szerintünk fantasztikusan

mutat benne.
– Hű! – mosolyog Georgie –, ez aztán BM, mama!
Őanyasága is mosolyog, bár nem sokáig, és miközben rózsaszín cipős

tükörképét nézegeti, megint az alsó ajkába harap, egy pillanatra újra

meginog.
– Ha az apátok itt lenne, valószínűleg azt mondaná, hogy egy életre

elég cipőm van már. – Megint kínban van.
– De nincs itt – mondom vigasztalóan. – Bassza meg! A BM cipő

tényleg átsegít majd a megingásokon – még ha igazán szar napod van,

akkor is. Hagyd csak magadon!

Alaposan szemügyre veszi.
– Nőiesnek, fiatalosabbnak, magabiztosabbnak érzem magam benne.
– Helyes. Épp ez benne a lényeg. Akkor megvesszük. Vedd elő azt a
hitelkártyát, mama! Ideje, hogy legalább egy kevés abból a pénzből
hozzád kerüljön, ne apu szeretőjéhez.

Mama boldogtalan hangon szólal meg:
– Gondolom, egyszer majd csak muszáj lesz találkoznom apátokkal. –
Nyomorultan néz rám. – Egyszerűen nem tudom, hogy fogom kibírni.
– Most ne aggódj emiatt! – szólok rá keményen, és megszorítom a
karját. – Most mindketten fiatalok vagyunk, szabadok és szinglik, és

szórakozni fogunk!

A héten rengeteget csörög a telefonom, és a kijelzőjén apám neve áll.

Nem veszem fel. Kinyomom, elhárítom a kommunikációs kísérleteit.

Amúgy sem hiszem, hogy képes lennék sírás nélkül beszélni vele. Túl

dühös és zaklatott vagyok, és túlságosan elszörnyedtem a történtekhez

ahhoz, hogy beszéljek vele. Most is a telefonra pillantok, amikor megint

csörögni kezd. Papa az. A gondolataim ötéves koromba sodródnak
vissza. Mindenhová magammal vittem a kis gurulós bőröndömet, hogy
azonnal indulhassak, ha az ezredes vagy őanyasága felbosszant

valamivel. Sokszor rászóltam az ezredesre, hogy álljon meg a kocsival,
ha épp unatkoztam. Mindig anyára mosolygott, mielőtt kinyitotta volna
az ajtót, és figyelmeztetett, hogy hosszú út áll előttem. Igaza volt. Mindig

meggondoltam magam, és kérlelni kezdtem:
– Várj meg, ezredes! Kérlek, gyere vissza!

Akkor is mosolygott, amikor visszamásztam a kocsiba a kis
bőröndömmel. Az emlék hatására halvány kis mosoly kúszik az arcomra,
de mindjárt el is tűnik.

Inkább megtört anyám támogatásával foglalom el magam. Utálom

ilyen boldogtalannak és levertnek látni. Azt akarom, hogy felfogja,
mennyi minden áll még előtte az életben, és mi mindent jelenthet újonnan

kapott szabadsága.
Egyik este egy pár tornacipővel és egy iPoddal állítok be, tele hetyke,

csapjunk a lecsóba típusú Dolly Parton-számokkal.
– Ez meg minek? – csodálkozik anyám, ahogy ránéz.
– Természetesen neked. Ha elkezdesz mozogni, sokkal jobban fogod

érezni magad. Futás közben képzeld azt, hogy a képét csépeled. Énekelj,
visíts, sírj – ami jólesik, csak fusd ki magadból.

Kétkedve néz rám.
– Nem hiszem, hogy menne.
– Persze, hogy menni fog. Holnap lemegyek a folyóra edzeni. Te is

lejöhetnél, és amíg mi evezünk, te mellettünk futhatnál a parton.
– Ja, persze – élénkül fel egy pillanatra. – A Nővériség nagy kihívása.

El is felejtettem. Hogy haladtok?
– Nagyon jól. Rengeteg vállalat érdeklődik a támogatás felől. Máris

szereztem bő 50 rongyot, csak a szponzoroktól, mielőtt a lányok még

külön szereztek volna.
– Emma, hiszen ez csodálatos! – Felugrik, és megölel. – Arra sarkallsz

engem is, hogy ne üljek és búslakodjak itthon. Igazad van, holnap futni

megyek. Biztos, hogy jobban érzem majd magam, és amúgy is nagyon
szeretném látni, mit műveltek.

– Kate Middleton is beszáll – jegyzem meg lazán.
– Tényleg? – néz vissza csodálkozva, aztán felismeréssel a szemében.
Bólint. – A szívfájdalom.
– Igen, gondolom. Semmi sem segít úgy kiűzni a fejedből a
komorságot, ha elhagytak, mint egy kis fizikai megerőltetés.
Őanyasága megfogja a kezem.
– Na és veled mi van, Emma? Mostanában nem meséltél semmilyen

barátról.

Vállat vonok, és halványan rámosolygok.
– Pillanatnyilag nem sok ezen a téren.
– Nem is értem – feleli lágyan. – Gyönyörű és okos lány vagy. Tudom,

hogy az anyád vagyok, és így elfogult, de tényleg. Szeretném, ha találnál

valakit, aki igazán tud értékelni!
– Én is. – Mr. Feketére gondolok, és az aljasságára.
– Nem hallottál mostanában Aidan felől?

Ránézek. Mama mindig kedvelte Aidant. Tudom, hogy azt kívánja,

bár ne költözött volna Ausztráliába.
– Nem, egy ideje nem.
– Aha. – Mást nem tesz hozzá.
– Világ szingli női, egyesüljetek! – kiáltok fel lelkesen. – Szóval

holnap kijössz a folyóra?
– Arra mérget vehetsz. Már alig várom!

Tizenegyedik fejezet

„Ne mondják nekem, hogy a határ a csillagos ég,
amikor a holdon is lábnyomok vannak!”

Paul Brandt

Gyönyörűséges tavaszi reggel van. A Temze partja csodaszép, ahogy a
napsugarak az épphogy zöldülő fákon átkandikálnak. A sárkányhajó
hátuljában elfoglalt helyemről látom a parton a kutyasétáltatókat és a
kora reggeli kocogókat. Előttem 18 tagú legénységem háta, feszülten
igyekeznek szinkronban tartani evezőiket, miközben feszes tempóban
húzunk a folyón. Párosával ülünk a hosszú, alacsony hajóban, rövid
nyelű lapátjaink olyan tempóban verik a vizet, amit a legelöl ülő
vezérevezős páros diktál. Legalább 50 csapásra van szükségünk
percenként, de lehetőleg még többre, ha megközelítőleg normális
sebességet akarunk eléri. Kemény munka: az evezés ismétlődő
mozdulataitól hamarosan feszülni, aztán meg égni kezdenek az izmok.
Kifulladok az erőfeszítéstől, kapkodok a reggeli levegő után, miközben
küszködünk, hogy evezőink teljes összhangban mozogjanak, és
felkészítjük magunkat rá, hogy hosszú órákon át bírjuk ezt a
megerőltetést. Amikor majd a csatornán kelünk át, akár hét órán át kell
haladnunk folyamatosan, vagy tovább is, attól függően, hogy megy az
átkelés. Az utolsó rekordot egy csupa férfiból álló csapat állította fel, akik
hét óra és negyvenöt perc alatt értek át, de remélem, hogy nekünk sokkal
kevesebb idő alatt is sikerül. Tudom, hogy riválisaink, a Testvériség
meglehetősen alá akarnak menni ennek az időnek, úgyhogy tényleg
nagyon komolyan kell edzenünk, ha abban akarunk reménykedni, hogy
legyőzzük őket Franciaországig.

Mögöttem a kormányrúdnál Kate Middleton áll, ő irányítja
legénységünket a Temze csendes vizein. A mindig, mindenütt jelen lévő
média korában csodálatos módon sikerült titokban tartanunk, hogy a
világ egyik legtöbbet fényképezett nője az utóbbi három hétben heti
háromszor velünk edzett. Amikor először jött, még nagyon maga alatt

volt, de titkos, reggeli edzésünk csakhamar a terápiája lett. Amint a
sárkányhajó fedélzetére lépett, minden nyűgét maga mögött hagyta,
akárcsak mi mindannyian. Azt mondta, hogy mindig Vilmos volt az első,

és a verseny jó esély, hogy magáért tegyen valami, miközben pompásan
tölti az időt. Köztünk biztonságban érzi magát, és kivirul, élvezi a

szabadságot, hogy békében és nyugalomban edzhet, a kíváncsi szemek
kereszttüzétől távol. Az edzőmet és engem olyannyira lenyűgözött

elkötelezettsége és lelkesedése, hogy úgy döntöttem, megosztom vele a

kormányrudat.

Ma reggel is remekül navigál a Temze hullámain, de a csatorna
sokkalta nagyobb kihívás lesz. Először is ott van a veszélyes
hajóforgalom és a jókora vízi járművek nyomában járó erős hullámzás. A

kormányosnak ugyancsak nagy hidegvérre van szüksége, nehogy

felboruljunk, és tudnia kell, mikor húzza meg a tempót, és mikor

engedjen rajta kicsit.
Kate tökéletesen illik a csapatba, melynek néhány tagja régi barátnője.

Mind fitt, magabiztos nők vagyunk, akik kihívásokat keresnek, amelyek

segíthetnek, hogy valami jót tegyünk, és mind szenvedélyesen

védelmezzük egymást.
Evezünk, kemény az edzés, a fák közül fúvó ritmikus szellő segít

felvenni a tempót a nyugodt vízen. Ám a béke és nyugalom nem tart soká.
Először észre sem veszem őket, pedig ott vannak. Az egyik előbújik

fedezékéből, aztán a következő is, és nemsokára mindenütt ott

nyüzsögnek. Némelyikük a hidakon, amelyek alatt áthaladunk. Mások

biciklin vagy rolleren tartják velünk a tempót, miközben mi a vízen

siklunk. Néhányan a bokrokban bujkálnak, páran pedig a hajósklub

magánterületére is behatoltak. Mind hosszú objektívvel van felszerelve,
és csak egyetlen dolog érdekli őket.

– Kate!
– Kate, erre, Kate!
– Ide nézz, Kate! Kate!

Összeszorul a szívem. A világ paparazzói, ezek a mindenre elszánt
cserkelők végül elkaptak minket. Minden furfangunk ellenére a szívünk
mélyén tudtuk, hogy elérkezik egyszer ez a nap, és csak idő kérdése,

hogy lekövessék Kate-et. De most, hogy ránk találtak, teljes

meglepetésként ér minket a villódzás és kattogtatás.

A csendes folyópart egyszeriben mintha a vadnyugattá változna,

ahogy a fotósok száguldanak igyekezetükben, hogy lencsevégre kapják
zsákmányukat, riadt járókelőket löknek félre könyörtelenül, miközben a
vadat űzik. Rettenetesen zavaró. Még a vízimadarak is felriadnak: a

kacsák hápogni kezdenek, és a távolban egy zavarodott hattyú hosszú

nyakát tekergeti, rikoltozva csapkod a szárnyaival, nem tudja, hogyan

verje vissza a behatolók falkáját. Két férfi, egyikük óriási lencsével,

mellettünk sprintel Az egyik ordít:
– Nézz már ide, baszd ki! Hadd csináljuk meg azt a képet!
– Bassza meg! – lihegem. – Hiszen ez rémálom! Megtaláltak minket a

gorillák. Próbáljatok ne venni róluk tudomást!
A fedélzeten lévő másik tizenkilenc nő hihetetlenül nagy hatást tesz

rám. Higgadtan, összeszedetten eveznek tovább. Bizonyos szempontból

tökéletes próbája annak, hogy mennyire támaszkodhatunk egymásra

krízishelyzetben, de nehéz kizárni a folyamatos vakuzást, és aggódom a

legénységem biztonságáért. Még nem vagyunk olyan tapasztaltak, és az

edzés könnyen borulással érhet véget, ha kiesünk a ritmusból vagy

komolyan megijesztenek minket

Mögöttem a paparazzók össztüzének célpontja úgy teszi a dolgát,

mintha ott se lennének. Szó szerint rendíthetetlen, nem hajlandó felelni

vagy reagálni, mindegy, miket kiabálnak felé. Csak kormányoz, ha fene
fenét eszik is, mégpedig ahogy csak bír. Lenyűgöz, milyen könnyedén

csinálja, akármekkora is rajta a nyomás. Nem semmi kurázsija van a
lánynak! Micsoda adalék a Nővériségnek!

Mindettől függetlenül nem hagyhatom ezt tovább, őrült nyüzsgés

folyik a parton, mindenkit idegesít, és véget kell már vetni ennek.
– Vége az edzésnek, lányok! – kiáltom. – Ez így túl kockázatos. Új

tervet fogunk kiötölni – ha kell, korábban edzünk. Vagy esetleg mind

egyforma parókát, napszemüveget és ruhát öltünk, hogy ne tudják,
melyikünk kicsoda. De így nem mehet tovább – nem biztonságos.

Visszafordulunk a csónakházhoz, de sikerült rájönniük, hova tartunk,

és mire a parthoz érünk, már ott is vannak, valósággal ostrom alá vesznek

minket, miközben a 200 kilós hajót és a felszerelést cipeljük. Tovább

bombáznak a vakuikkal és könyörtelen bekiabálásaik áradatával,

igyekeznek felingerelni Kate-et, miközben az értékes fotót hajszolják.
– Hé, hölgyeim! Mosolyogjanak! Gyerünk, csak egy mosolyt, Kate!
– Erre, Kate, ide nézz!
– Milyen érzés újra egyedül lenni, Kate?

– Mosolyogj már, mutasd meg Vilmosnak, mit hagy ki!
– Gyerünk, hölgyeim! Gyerünk, Kate! Csak egy mosolyt! – Mintha

elakadt lemezt hallgatnánk.

Elérjük a csónakházat, és nagy elégedettséget okoz, hogy bevághatom
az ajtót a fotósok orra előtt. Mind fellélegzünk, megkönnyebbülés egy
időre kikeveredni a viharból. Kate köré gyűlünk, és biztosítjuk
támogatásunkról. Lenyűgöző sztoikus beletörődése, és hogy nem
hajlandó meghunyászkodni. Ehelyett elnézést kér tőlünk a
kellemetlenségért, és minden hűhó nélkül távozik, a sajtó kereszttüzében.

Mély benyomást tesz rám az elkötelezettsége. Két lábbal áll a földön,
fizikailag nagyon fitt, mentálisan is erős – épp erre van szükségünk a
kimerítő verseny során.

Csörög a BlackBerrym. Mama az.
– Szervusz, drágám, itt van velem Georgie is, és már végeztünk a
futással – de itt pokoli a zűrzavar! Nem férünk a csónakházhoz. Hogy

találunk meg?
– Kate épp most ment el, úgyhogy valószínűleg mind őt üldözik vagy

feladják. Úgy gondoltam, hogy hátul surranok ki, szóval találkozzunk a

csónakház mögött úgy tíz perc múlva!
– Oké, jó tervnek tűnik – feleli őanyasága. – Nagyon szeretném, ha itt

lennétek velem, lányok. Majd elmondom, miért, ha találkoztunk.

Gratulálok a legénység többi tagjának a hidegvérükhöz, és

megállapodunk, hogy ezentúl korábban kezdjük az edzést, hogy

túljárjunk a lesifotósok eszén. Aztán hátul kiosonok, egyenesen a

legviszolyogtatóbb férfi karjaiba, akit valaha is láttam. Kövér és szürkés
bőrű, az egészségtelen életmód mintaképe; az a fajta, aki zsíros

hamburgerekkel tömi magát a kocsijában, és sosem alussza ki magát.

Elállja az utam, és valamit próbál a markomba tömni. Mint rájövök, egy

névjegykártyát.
– Tegye el! – közli ellentmondást nem tűrően. – Nem paparazzo

vagyok, ha erre gondol. Specialista fotós, mégpedig a legjobb, és riporter

is.

Legszívesebben az arcába vágnám, hogy márpedig lesifotós,

pletykalapoké, de ellenállok a kísértésnek.
– Elnézést, de tényleg nem kell a kártyája.
– De hát híressé tehetem! – lobogtatja az orrom alatt a kártyáját. –

Sztárt csinálok magából. Megvan hozzá a teste. Felturbózhatom.

Csapatként dolgozhatunk rajta. Közli velem az edzések időpontját és

helyszínét, én pedig gondoskodom róla, hogy a paparazzók távol

maradjanak. Na, mit szól?
– Nagyon kedves magától – felelem szarkasztikusán. – De nem áll

szándékomban lepaktálni magával és elárulni a barátaimat. Nem az én

stílusom.

A visszautasítás hallatán döbbenten pislog rám.
– De a lehető leghízelgőbb fényben tudnám fotózni magukat,

hölgyeim... Én vagyok a legjobb a szakmában.
Elnyomom magamban a megvetésemet. Végül is ő is csak meg akar

élni valamiből, mint mindannyian. De akkor sem áll szándékomban
összejátszani vele, és ezt muszáj egyértelműen jeleznem.

– Nagyra értékelem az ajánlatát, de valóban nincs szükségem
segítségre ahhoz, hogy „felturbózzam” magam.

Megváltozik az arckifejezése.
– Nagy hibát követ el, hölgyem – mondja jeges hangon.
– Sajnálom, ha elkeserítettem, de így áll a dolog. És most lenne szíves
félreállni az útból? Vár a családom – mosolygok rá édesdeden.

Sarkon fordul, és valamit morogva, sötét képpel elindul.

Az a nyugtalanító gondolat hasít belém, hogy hibát követtem el,
amiért felingereltem. Rámenős, és minden áron meg akarja szerezni azt

az exkluzív fotót. El tudom képzelni, hogy hajót bérel, és veszélynek

teszi ki a csapatom. Vajon szaglászni fog utánam? Csak úgy cikáznak a
fejemben az eshetőségek, amikor megpillantom mamát és Georgie-t, akik

valamivel lejjebb a parton várnak rám. Integetek, és ahogy közeledek,
őanyasága egy fényképezőgépet halász ki a táskájából.

– Csak nem csapsz fel te is paparazzónak? – kiáltok rá, amint közelebb
érek. – Tedd azt el! Ma már egy életre elég kamerát láttam.

– Ahogy én is, Emma – vonja fel mama a szemöldökét. – Micsoda

fiaskó! Nagyon aggódtam. Biztosíthatlak róla, hogy a fényképezés az

utolsó gondolatom, miután végignéztem, hogy az egész Piccadilly Circus

kitör a Temzére.

Most már tényleg nem értem.
– Akkor mit akarsz azzal a géppel?
– Papáé – szól közbe Georgie. – Tudod, amit akkor találtunk, amikor

kidobáltuk a holmijait.
Ránézek, és felidézem, hogy találtuk meg papa és a lengyel masszőz

képeit, amelyektől szinte rosszul lettem. Szomorúság önt el. Még mindig

nem beszéltem az apámmal. Mostanában nem próbált hívni. Talán le is
mondott rólam – rólunk – mindörökre.

– Ne nézz már ilyen szerencsétlenül – szól rám gyengéden mama. –
Látni sem akarom többé ezt a szörnyűséget, most, hogy tudom, mire

használták. Az összes képet letöltöttem egy pendrivera, és elpostáztam az
irodájába. A képeit megtarthatja, ha akarja, de ettől meg fogok

szabadulni.
És mielőtt bármit is mondhatnánk, őanyasága a folyóba hajítja a

kamerát. Georgie és én először felhördülünk, aztán mindketten
nevetésben törünk ki, miközben a gép hangos csobbanással eltűnik, alig

egy kis fodrozódást hagyva maga után a felszínen.
Őanyasága ünnepélyes arccal néz ránk.
– Azt szeretnem, lányok, ha valami másnak is tanúi lennétek, Apád

arra kért, hogy váljunk el, és igent mondtam. Most már nincs visszaút.

Elengedem a múltat, és továbblépek.
Lehúzza a jegygyűrűjét. Nagy levegőt veszek, és megfogom Georgie

kezét.
– Biztos vagy bennem? – összeszorul a torkom, és valami csípni kezdi

a szemem.
– Tökéletesen.

Georgie letöröl egy könnycseppet.
Őanyasága elmosolyodik.
– Ne aggódjatok, lányok! Mint mondtam, minden ócskaságtól meg
kell szabadulnom – azzal felemeli a kezét, és amilyen messzire csak
tudja, elhajítja a gyűrűt. Kecses ívet ír le a víz fölött, arany felületén még
megcsillan a nap, mielőtt örökre eltűnik a víz mélyén.

Mama mosolyogva fordul felénk.
– Így. Ez megvolna. Most pedig menjünk haza, öltözzünk át, és

ünnepeljünk!

Néhány óra múlva épp egy palack jéghideg Pinot Grigiót bontok ki

igen-igen folyékony ebédünkként. Alig ettünk valamit, de nem egészen

egy óra alatt ez már a második üveg. Könnyen csúszik a lakásom tavaszi
napsütéstől felmelegedett, parányi kertjében üldögélve.

– Még egy pohárral, mama? – kínálom mosolyogva. Szinte

gondtalannak érzem magam a folyóparti komor pillanatok után, de

tudom, hogy mélyen beleette magát a szívembe a bánat. De most nem
akarok erre gondolni. – Gondűző és stresszoldó egyetlen pohárban!

– Igen, kérek, drágám – villant vissza egy mosolyt. A bor
nyilvánvalóan ellazította, segít, hogy eltűnjön a bánata és aggodalma,
még ha csak egy kis időre is.

– Egészségedre, mama!
Georgie, őanyasága és én újra koccintunk.

Mama belekortyol a borába, és megszólal:
– Az egyik jó oldala annak, hogy már nem vagyok férjnél, hogy

kedvemre járhatok-kelhetek.
– Igen! – helyesel buzgón Georgie. – Se férj, se gyerekek, azt tehered,

amit csak akarsz. Nem kell beszámolnod senkinek.
– Tölts csak nekem még egy kicsit! – mondja mama nagy hetykén. –

Határozottan kezdek hozzászokni!
– Máris – feleli Georgie, és újratölti a poharat –, de ez a folyékony

ebéd egyszeri alkalom. Nem kísérgethet állandóan férj helyett egy üveg

bor.
– Ne aggódj, nem csinálok rendszert belőle – pillant mama gyengéden

Georgie-ra. A kishúgom mindig is olyan felnőtt és józan volt.

Elrágcsálunk néhány falatot, amit sikerült összekaparnom, még több

bort iszunk, és arról beszélgetünk, milyen is lesz most mama élete. Furcsa
érzés apámról beszélni. Úgy eltűnt, mintha kitörölték volna az
életünkből.

Eszreveszem, hogy őanyasága megtántorodik, amint újra a palackért

nyúl. Láthatólag egészen részeg, bizonytalanul kapaszkodik az asztalba,

de még mindig folytatni akarja az ivást.

Összepillantunk Georgie-val, aki rá is szól:
– Azt hiszem, már elég volt, mama.
– Ugyan már! Csak pár pohárkával ittam. – Borízű hangon beszél,
minden egyes szót lassan ejt ki igyekezetében, hogy meggyőzzön minket

józanságáról.
– Mármint pár pohárkával többet a kelleténél – feleli Georgie. – Több

mint egy üveggel megittál.
– Két pohár hogy lenne már egy üveg? – Zavartnak tűnik, és jól

meghúzza a poharát. – Nem lehetett annyi.
– Márpedig pontosan annyi volt. Belülről fogsz megpácolódni, ha így

folytatod – mondom. – Bocs, mama! Bezárt a bár.

Úgy kuncog, mint egy rossz kislány. Örülök, hogy vidám részeg. Az,
hogy papa nélkül van itt, folyamatos emlékeztetőül szolgál a cunamira,

amely lecsapott ránk, tönkretette eddigi életünket, és mindent romba

döntött. Mintha papa inaszakadtából menekült volna fel a hegyre, minket

pedig itt hagyott volna, hogy magunk birkózzunk meg a pusztítással.
Mama próbál megbirkózni vele és igyekszik elrejteni előlünk a fájdalmát
– és lenyűgöz az elszántsága, hogy úgy folytassa az életét, ahogy tudja –

de ma ágyba kell dugnunk, jóéjtpuszit adnunk neki, és gondoskodnunk

róla. És egy hét szobafogságra ítélnünk.
– Csak még egy pohárral! – erősködik, nem is kicsit elmosódott

hangon.
– Nem értek egyet. Szerintem jobb lenne, ha ágyba bújnál.

Az órájára néz, hunyorít, hogy rá tudjon fókuszálni, és felháborodva

tiltakozik:
– Még csak négy óra!
– Tudom. De ki kell ezt aludnod. Jobban érzed majd magad. És

Georgie-val egy hét szobafogságra ítélünk!
– Micsoda?
– Hallottad. Korán ágyba fogsz bújni, amíg mást nem mondunk.

Titokban élvezi a felhajtást.
– Oké! Engedelmeskedem. Csak most az egyszer. Talán nem rossz
ödet szundítani egyet. – Feltápászkodik, és betámolyog. Mielőtt becsukja
az ajtót, gyengéd pillantással néz vissza ránk, és azt mondja: – Imááádlak

benneteket, lányok! Tényleg nagyon szeredek!

Georgie mosolyogva áll fel.
– Mi is szeretünk, mama! Segítek ágyba bújni, jó?

Nézem, ahogy bemennek, és egyszerre fog el a mélységes szomorúság

és a nyugalom. Bekapcsolom a BlackBerrymet, és meghallgatom a

médiától érkezett több tucatnyi hangüzenetet, amelyben legénységem új

tagjáról faggatóznak. Ma még nem tudok szembenézni ezzel, úgyhogy
kikapcsolom, mielőtt újra csörögni kezdene.

Amikor a bor már kiszállt a fejemből, és Georgie is hazament, nekilátok,
hogy kicsit utolérjem magam a munkával, amíg őanyasága szendereg.

Egy vidéki szállodában rendezek partit, és meg kell bizonyosodnom róla,

hogy megrendeltem-e a több száz óvszert, amivel fel kell töltenem a

készleteimet. Emellett egy álommegvalósítási forgatókönyvön is

dolgozom az egyik Killing Kittens tag számára. Nagy hatalmú
vezérigazgatónő, aki arról fantáziál, hogy egy férfi kollégáját dominálja.

Az asszisztense küldött is egy képet ifjú választottjáról. Találtam is egy
jóképű, húszas évei végén járó escortot, aki hasonlít rá, és épp olyan

típus, amilyenre vágyik.

Azt akarja, hogy legyen tisztelettudó, de hajlandó legyen újat tanulni,
és méltányolja a tapasztalatát. El akarja csábítani, azt szeretné, ha ő lenne

a fiatalember vágyainak tárgya. Biztos vagyok benne, hogy

fantasztikusan fogja érezni magát, amikor egy mayfairi szállodában

megteszi a lépéseket ebéd közben, és felcsábítja a szobájába.

Épp az utolsó részleteken dolgozom, amikor egy e-mail érkezik.
Megnyitom.

Kedves Emma!

Az igazgatónő nevében írok. A hálószobai csomagban lehetne még
bilincs, lovaglóostor és szemkötő is?

Mellékelem egy másik kolléga fényképét is, akire szintén szemet
vetett. Jövő hétre el tudná intézni?

Kérem, amint tud, tájékoztasson.

Üdvözlettel:

Mrs. személyi asszisztens

Éppen engedelmesen igent mondanék, amikor hangosan kopogtatnak az

ajtómon, és kimegyek, hogy kinyissam. Játékszer az a barátjával, Mr.
Széffel. Időtlen idők óta ismerem őt is, mivel gyakran lóg Játékszerrel az
edzéseik után. Jóképű, csendes, intelligens bankár.

– Szia! – köszönt vidáman és jó hangulatban Játékszer, mint mindig. –

Épp erre jártunk, és gondoltuk, beugrunk. Ráérsz?
– Nincs semmi, ami ne várhatna – állok félre, hogy bejöhessenek. –

Gyertek beljebb!

Játékszer úgy fest, mint aki megnyerte a lottó ötöst. Fekete Versace
farmert visel V-kivágású kasmírpulóverrel és Prada cipőt. A haja frissen

nyírva. Ragyog az arca, és úgy látszik, mintha a fogát is kifehéríttette
volna. Viszont megint rajta van a nyakmerevítő.

– Már megint kicsit túl akrobatikus volt a szex, Játékszer? –
érdeklődöm, miközben áthaladunk kicsiny nappalimon. – A nyakad a

nemi életed barométere. Minél rosszabb, annál alaposabb dugásban volt

részed.

Játékszer megpuszil, és elvigyorodik:
– Ha hiszed, ha nem.

Mr. Széf is arcon csókol, és rám mosolyog.
– Szia, Emma! Jól nézel ki, mint mindig. – Megszorítja a kezem. –

Sajnálattal hallottam az édesapádról. Játékszer mondta.
– Kösz – felelem. – Kedves tőled. – Közelebb hajolok, hogy átöleljen,

és ahogy a testünk összeér, különös érzés árad szét bennem. Mindig

kellemesen éreztem magam Mr. Széf társaságában, de most különösen
nagy vigasztalást merítek belőle, és mélységes, meleg szeretet tör fel

bennem iránta.
– Hogy vagy? – kérdezi. A szeme meleg mogyoróbarna, az írisze

körül kék csíkkal, és ahogy rám néz, az az intenzív érzésem támad, hogy
jól ismer, és valóban törődik velem.

– Jól – válaszolom furcsa érzéseimet leplezve. – És te?
– Én is. Sokat dolgozom. Olvastam rólad az Evening Standardben –
nagy hatást tett rám, amire a Nővériség vállalkozik. De úgy tűnik, a

paparazzók alaposan megizzasztanak titeket.
– Jesszusom, a lesifotósok aztán nem vesztegetik az idejüket, mi?
– Nem, azt nem. Egyébként idekint is láttam egyet ólálkodni –

megmondtam neki, hogy húzzon el.

Újabb érzelemhullám önt el, miközben elhúzom a számat, és

rámosolygok.
– Köszi. Hálás vagyok. A sajtó teljesen bepörgött most, hogy tudják,

ki van a legénységemben. Elárasztottak interjúkérésekkel – persze mind
csak Kate-ről akarnak beszélni, de biztos lehetsz benne, hogy csak a
Nővériségről és a tervünkről fogok nyilatkozni.

– Nem fognak ráugrani a Killing Kittensre is? – kérdezi Játékszer,
miközben óvatosan, egyenes nyakkal leül. – Nem vagyok ugyan
szerkesztő, de már látom is magam előtt a címlapokat Kate-ről és a

szexvállalkozóról.
– Na persze – grimaszolok. – Mit tehetnék? Túl jó ahhoz a sztori, hogy

ne használják ki. Én is ezt tenném, ha én dolgoznék rajta. Örömmel tárom

a nyilvánosság elé a vállalkozásom, csak épp nem vagyok hajlandó egy

barátnőm magánéletéről tárgyalni. Mind tudják.

Mr. Széfre pillantok, aki az egyik fotelben telepedett le, és azokkal a
meleg szemeivel méreget, és azon tűnődöm, mennyit tudhat a

munkámról. Nem tartom titokban, és biztos vagyok benne, hogy

játékszer is elmondott mindent neki. De pontosan milyen benyomása
lehet rólam? Mint oly sokan mások, ő is azt hiszi, hogy ámokfutó
nimfomániás vagyok, aki levetkőzik a saját partijain, és alig várja, hogy
beszállhasson? Vagy megérti, hogy elsősorban üzletasszony vagyok,
azzal a küldetéssel, hogy a nők szexualitását ugyanolyan természetessé és

elfogadottá tegyem, mint amilyen a férfiaké?

Miután mindannyian leültünk, Játékszerhez fordulok.
– Szóval ezúttal ki volt az?
Játékszer mesélni kezd nekünk a nőről, akit a Killing Kittens

Valentin-napi partiján ismert meg. Vadul szórakoztak, és számot

cseréltek. Mint kiderül, a hölgy nem csupán egy multinacionális vállalat

igazgatója, de ráadásul Norvégiában él, és amikor Játékszer azt mondta

neki, hogy túlságosan lefoglalja a munkája ahhoz, hogy meg tudja ott
látogatni, a nő repült Londonba egy maratoni menetre a knightsbridge-i
Mandarin Oriental Hotelbe – közel a kedvenc szépségszalonjához a

Harrodsban. Igen kellemes órákat töltöttek ott Játékszerrel, és nem kevés

kárt okoztak a hotelszoba berendezésében és szerelvényeiben.
– Szex és Viagra – konstatálja Játékszer, miközben óvatosan

megtapogatja a nyakát, de közben szélesen mosolyog. – Mindig ez van.
Meg kell szenvednem a művészetemért. De a legjobb szex volt egész

életemben.

Felnevetek.
– Egyébként láttalak is titeket a japán fürdőben a KK-partin, csak

kimentem.
– Be kellett volna köszönnöd! Részemről a három még nem tömeg,

Emma – vigyorog pimaszul.
– Hm, kösz, nem! – Tudom, hogy nem gondolja komolyan. Sosem

volt köztünk semmi ilyesmi. Mégis érzem, hogy forró pirosság kúszik az

arcomra, és rájövök, azért, mert nem akarom, hogy Mr. Széf azt higgye,

Játékszer meg én kúrópajtások vagyunk.
– Szóval komoly a dolog? Együtt jártok? Két szexuális együttlét

ugyanazzal a nővel gyakorlatilag felér egy eljegyzéssel nálad.

Játékszer egészen elszörnyed a gondolatra.

– Hogy járunk-e? Dehogy, a pokolba is! Még csak 28 vagyok. Ő pedig

harmincvalahány.
– Na és? Nincs semmi rossz az együttjárásban. Talán jó lenne, ha

jobban megismernéd.
– Hm, nem vagyok benne olyan biztos. – Játékszer szúrós pillantást

lövell rám. – Na és te? Jársz valakivel?
– Most nem – vetem oda könnyedén. – Túl sok a dolgom. Hirtelen

intenzíven tudatára ébredek Mr. Széf jelenlétének, aki velem szemben ül,
és figyelmesen néz rám. Annyira más, mint Mr. Fekete vagy az apám –

nincs meg benne az az irányítási mánia vagy a vágy, hogy uralkodjon

rajtam. Mr. Széf rendes, érzem rajta. Megnyugtató a jelenléte. Amellett
nagyon vonzó is. Nem is tudom, miért nem tűnt fel előbb.

– Túl sok a dolgod, hogy elmenjünk valamikor egy italra? – kérdezi
könnyedén. – Alig látlak mostanság. Jó lenne rendesen elbeszélgetni már

egyszer.
Jelentőségteljes csend következik, mielőtt Játékszer megszólal:
– El kéne menned, Emma. Igen jól mutattok együtt – jó pár lenne

belőletek.
– Á, csak egy italról van szó! – tréfálkozom.
– Szóval lenne kedved? – kérdezi Mr. Széf. Kedves mosolya jobban

vonz, mint bármikor.

Visszanézek rá. Semmi csúf meglepetés, erre van most szükségem.

Egy kicsit váratlanul ért, de a gondolat, hogy Mr. Széffel randevúzzam,
hirtelen a lehető legvonzóbb ötlet.

Rámosolygok.
– Hogy a fenébe ne? Nagyon is.

Tizenkettedik fejezet

„Ha unalmas és szerencsétlen az életed, mert az
anyukádra, apukádra, a tanárodra, a papra vagy
valami pasasra hallgattál a tévéből, aki megmondta,
hogy éld, akkor meg is érdemled.”

Frank Zappa

Martinit szürcsölgetek Trolley Dolly tágas, háromszobás lakásának
nappalijában az észak-londoni, zöldövezeti Hampstead Village-ben, és
gyönyörűen karban tartott kertjét nézegetem: smaragdzöld, és mintha
egyenesen Ollókezű Edward metszegette volna. A Martini és a kinti
szökőkút gyengéd hangja egyaránt nagyon megnyugtató. Idebent is
világos és levegős, fehér tölgypadló és fehér falak. A szalonban a
polcokon jogi szakkönyvek sorjáznak. A könyvespolc díszhelyén egy
bekeretezett fotó a diplomaosztásról. Trolley Dolly maga a tőről metszett
angol rózsaszál, ártatlan mosollyal szorongatja összetekert kitűnő jogi
diplomáját az Oxfordi Egyetemről. Két oldalról kicsípett, jól szituált,
büszkeségtől sugárzó szülei fogják közre. Ő maga majd elolvad.

Ma a szalonjában lévő csillogó, beépített bár elkészültét ünnepeljük
mi ketten. Lenyűgöző fehér márványpultjaival és üvegvitrinjeivel.
Trolley Dolly, mindössze fehérneműben, újabb kör italt kever.

– Hát nem én vagyok a legjobb mixer? – incselkedik egy pimasz
perdüléssel. Újabb Martinit tölt, és az egyik poharat nekem nyújtja.

– Szerintem mondjunk pohárköszöntőt! – emelem fel a poharam. –
Igyunk a bárod felavatására!

– Szívemből szóltál! – Egész héten éjfélig az asztalához kötötte a
munka, és ma alkohol és szex segítségével akar lazítani.

A nappali közepén óriási bőrönd hever, tömve harisnyákkal, szexi
fehérneművel, korbácsokkal, vibrátorokkal, csillogó maszkokkal,
mellbimbócsipeszekkel és kikötözős kellékekkel. Trolley Dolly a ma esti
Killing Kittens partira aztán igazán ki akarja csípni magát.

– Vedd ki azt az aprócska, csipkés szegélyű, fekete Victoria’s Secret

bugyit és melltartót, meg a rövid derekú, ujjatlan fekete bőrmellényt! –
parancsol rám, miközben felém tart a bárpulttól. – Egy kis
bondázshangulat a vámpírkülsőmhöz.

– Te leszel a legizgalmasabb vámpírszuka. – Felemelem a kért
öltözéket, hogy szemügyre vehessem. – Mint mindig.

Horror témájú partim egy vidéki szállodában lesz, amely szexpartikra

specializálódott. Már várom, hogy kimenekülhessek a városból. Az
utóbbi pár hét hektikus volt, rengeteget kellett zsonglőrködnöm. Sok
munkám volt a Killing Kittensszel, a következő pár hónap partijainak

szervezésével és az új tagok átvilágításával. Amellett, hogy
őanyaságában tartottam a lelket, és gondoskodtam róla, hogy pozitív
maradjon, a Nővériség kihívása szervezésének végső szakaszába értem,

ami sokkal nagyobb vállalkozás, mint valaha is képzeltem. Az edzések

órarendjét összeállítani, az átkelés gyakorlati kérdéseit és a támogatás
részletei intézni, miközben a húszfős legénységet is össze kell tartani és
lelkesíteni, nem könnyű. Sőt, hihetetlenül időrabló feladat. És akkor még

nem is beszéltem a világsajtóval vívott csatározásról, amiért folytonosan
csörgetik a telefonomat, és minden elképzelhető alkalommal a csapatra

meg rám törnek fényképekért és interjúkért. Büszke vagyok az

energiámra, de kezdem úgy érezni, hogy kimerülök.

Az az igazság, hogy a Temzén tartott edzéseink médiacirkusszá

váltak. Korábban kezdtünk, reggel fél hatkor, hogy elkerüljük a

paprazzókat, de teljesen értelmetlen volt. Megháromszorozódott a

számuk, ahogy az országos lapok címlapjain elfoglalt helyünk is,
Kate Middletonról és szexvállalkozó evezős partneréről szóló

címekkel. A sztori világszintű méreteket öltött, Ausztráliából, New
Yorkból, Los Angelesből és Dél-Afrikából is hívogatnak a

tévétársaságok. Ideiglenesen még a lakásomból is kiköltöztem, és az

utóbbi néhány napban Trolley Dolly otthona szolgált menedékemül a
fotósok elől, akik, ha nem épp a folyóparton cserkésznek be, az ajtóm
előtt táboroznak.

– Rád férne egy kis lazítás ma este, Emma – fixíroz Trolley Dolly
mindentudó tekintettel –, még sosem láttalak ennyire kibukva. És a
randijaid Mr. Széffel! Ő is eljön ma este?

Megrázom a fejem.
– Nem. Nagyon jól halad a dolog, igazán romantikus, de nem érdekli a

munkám. Beszélni sem szeret róla.

Trolley Dolly jelentőségteljes pillantást villant rám.
– Ó! – Mindketten tudjuk, hogy ez nem valami jó jel, de még mindig

ragaszkodom hozzá, hogy ezidáig nagyon jól érzem magam Mr. Széffel.
Eddig háromszor vitt el vacsorázni, mindegyik mintaszerűen romantikus

alkalom volt: virágok, gyertyafény, ízletes étel és bor, és csók az este

végén. Csak az van, hogy míg egy-egy vele töltött este után úgy erzem,

dédelgetnek és megnyugtatnak, nem tölt el a vad szenvedély. És míg az
otthoni életemről, a családomról, arról, ami foglalkoztat, mindent tudni
akar, a Killing Kittensről, a munkámról nem akar tárgyalni. Nem tehetek

róla, de ezt furcsának találom. Hiszen szerves része mindannak, aki
vagyok – mindez velem jár.

És még nem bújtunk ágyba sem, noha nagyon szeretek vele
csókolózni. Amikor például arról van szó, hogy a sajtó elől meneküljek,

meg sem fordult a fejemben, hogy hozzá menjek. Na persze lakótársai

vannak, és az utolsó, ami most hiányzik, hogy újabb idegenek

vizslassanak.
– Nagyon nagy nyomás alatt vagy, Emma – jelenti ki Trolley Dolly,

miközben letelepszik velem szemben. – Nem most van itt az ideje, hogy
nagy párkapcsolati döntéseket hozz. Csak lazulj el, és élvezd! – Felveszi
a dohányzóasztalkán heverő újságot. – Láttad már ezt a cikket?

Előrehajolok, hogy megnézzem.
– Nem. Mi van benne?
– Azt írják, hogy a legénységedből páran panaszkodnak, hogy Kate
push-up melltartót és makulátlan sminket visel, és ettől mindenki más

úgy néz ki, mint valami litván leszbikus.

Égnek emelem a szemem.
– Na és mi a baj azzal, ha valaki úgy néz ki, mint egy litván leszbikus?

Mindketten felnevetünk.
– Komolyan meg kellene vizsgáltatniuk a szemüket! – mondja Trolley

Dolly. A papírkosárba hajítja a lapot, és ebben a pillanatban megszólal a

kaputelefon.
– Smaragdsziget lesz az – közli Trolley Dolly, majd kimegy az

előszobába, hogy megnyomja az ajtónyitó gombot. Mivel Miss D. New
Yorkba ment üzleti útra esküvőszervező főnökével, szükségünk lesz egy
józan sofőrre, és Smaragdsziget vállalkozott erre a feladatra. Egy pillanat

múlva be is lép, kezében táskát és két palack szénsavas vizet szorongatva.
– Mi van benne? – kíváncsiskodik Trolley Dolly, miközben puszival

üdvözli.
– A ma esti jelmezem. Egyiptomi múmia leszek. De vezetéshez nem

húzhatom fel, úgyhogy majd átöltözöm, ha odaértünk.
– Múmia? – nevetem el magam. – Az nem valami szexi, nem?

Betekercselve?
– Az én megközelítésemben nagyon is szexi lesz – vág vissza

Smaragdsziget. – És ha a tekercsek gézből vannak, teljesen más hatást

kelt, higgy nekem.
– Ez azt jelentené, hogy felkelsz holtodból, és végre szexelni fogsz ma

éjjel? – érdeklődik pajzán villanással a szemében Trolley Dolly.

Smaragdsziget elpirul, miközben a két palack vizet az asztalra teszi.
– Természetesen nem!
– Reméljük, azért sor kerül rá, még mielőtt tényleg meghalnál – vág

vissza Trolley Dolly.
– Sor fog rá kerülni, ha majd boldog házasságban élek – jelenti ki

Smaragdsziget. – Tudod, vagyunk néhányan, akik tudunk uralkodni
magunkon. Nekem elég, ha nézem, míg az igazira várok. – Nyugtalan
pillantást vet Trolley Dollyra, mintha aggódna, hogy barátnője
mindenestül feladta az értelmes kapcsolat lehetőségét a karrierért és a
szexpartikért. – Te nem akarsz egyszer férjhez menni és családot

alapítani?

Trolley Dolly nagyot kortyol a Martinijából.
– Hogy a fenébe ne akarnék! A szüleim 25 éve házasok. De még nem
találkoztam a nagy ővel, úgyhogy addig is beérem a nem annyira

naggyal, ha úgy tartja kedvem! Csak mert nincs barátom, még nem kell
lemondanom a szexről.

Smaragdsziget vállat von.
– De nem egy szexpartin fogod megtalálni az igazit, ugye?
– Furcsább dolgok is megtörténtek már – válaszolja Trolley Dolly, és
elmosolyodik. – Ha egyszer megszabadulsz ettől a katolikus bűntudattól,

Smaragdsziget, rá fogsz jönni, hogy nincs azzal semmi baj, ha van az

embernek nemi élete, akár férjnél van, akár nincs.
– Na jó, hölgyeim! – emelem fel csillapítólag a kezem. – Rekesszük be

a heves vitát, és élvezzük a készülődést a ma esti partira! Mindenki a,

maga dolgával, emlékeztek? A Killing Kittensnél nincs ítélkezés, csak

szórakozás.

Néhány óra múlva az autópályán száguldunk Trolley Dolly
Porschéjében, a volánnál Smaragdszigettel, és rekordidő alatt érkezünk a
hotelbe. Én az elragadott szépség jelmezemet viselem, fekete fűzőt

cakkos aljú miniszoknyával, és két piros pöttyöt is festettem a nyakamra.

Nagy, barna, óvszerrel teli dobozt cipelek.
Az igazgató barátságos mosollyal köszönt minket, és a készülődés

végén járó Kitty Kathez irányít bennünket. Szeme sem rebben, amikor
megkérdezem, hogy felvinne-e ötszáz óvszert a szállodája első

emeletére. Igazság szerint megszokta. Országszerte vannak szexhotelek,
bárki rájuk találhat, ha nyitott szemmel jár. Nem kell repülőre szállni és a

Nevada-sivatag közepére vagy Ibizára utazni hozzá. Mindenütt ott

vannak. Ez a hely például egy történelmi városkában található Surreyben,
és meglehetős hírnévre tett szert olyan helyként, ahová az emberek

csintalankodni járhatnak, vagy csak megszabadulni kicsit a mindennapi

élet frusztrációitól. Még ha nem is egy nagyobb partira érkeznek, a

beavatott pároknak csak be kell nézniük az ágy alá, hogy megtalálják a
dobozt, amelyben egy szerelemhinta rejtőzik, melyet arra terveztek, hogy

egy kis csillogást varázsoljon a szemekbe és egy kis pírt az orcákra. A

mennyezeten még kampó is van, ahová fellógatható. Terveim szerint

cicuskáim néhány órán belül szó szerint a plafonról fognak lógni, és

életükben a legjobban fogják érezni magukat.

Az egész hotelt kibéreltem, és Kitty Kat máris munkához látott. A

recepció csodásán fest, mindenütt gyertyák lobognak. Otthagyom

Trolley Dollyt Smaragdszigettel, és felmegyek, hogy megkeressem Kitty

Katet, aki a Párizsi lakosztályban szereli össze a szerelemhintát.

Szenzációsan néz ki fekete neccruhájában, bolyhos, cicafüles fejpánttal,

macskanyakörvben, és a ruhája hátuljához rögzített farokkal.
– Szia, Emma! – köszönt, miközben a mennyezeti kampóhoz erősíti a

hintát. Jelenleg nem mutat valami sokat, csak egy pár szíj, melyek egy

központi, vastagabb szíjról lógnak, de tudom, hogy ha egyszer a
megfelelő helyekre kerülnek, indulhat a móka. A szerelemhinta szabaddá
teszi a kezeket, és lehetővé teszi, hogy a gravitáció és a lendület végezze

a munka nagyját. Vannak hölgyek, akik ellenállhatatlannak találják ezt az

érzést. Bármi is történjék, a szerelemhinta bizonyosan hozzátesz az

élvezethez.
– Szia, Kitty! Segítsek?

Elégedetten, hogy a hintát biztonságosan rögzítette, leugrik az ágyról.

– Nem. Most a fürdőkbe teszek néhány gyertyát. Láttad már a kádat?

Négyen is simán beleférnek.
– Helyes. Pont jó lesz.
– Elhoztad az óvszereket?
– Igen, lent vannak – felelem. – Az igazgató felhozza őket.

Kitty elismeréssel pillant körbe a szobán.
– Oltári helyszín. Kitűnő a hangszigetelés. Tudom, hogy a legtöbb

cica amúgy sem zavartatja magát, ha egyszer beindul, de egy mukkot sem

fognak hallani a szomszédból.
– Remek.

Aggodalmas pillantást vet rám.
– Miss D. is itt van? Komolyan seggbe fogom rúgni, ha megint

megfeledkezik magáról.
– Nem kell aggódnod, a tengerentúlon van, de abban biztos vagyok,

hogy szétmarcangolsz bárkit, aki ma éjjel helytelenkedne. A farkad is

halálosan néz ki.
– Kösz. Én is imádom a te szerelésedet – feleli vigyorogva. –

Káprázatosán festesz. – Az órájára pillant. – Mindjárt kezdődik. Meg kell
néznem, hogy be van-e hűtve a pezsgő. Ja, és Jupiter is megérkezett.
Egész este járőrözni fog.

A ma esti vendégseregben rengeteg házaspár lesz, többnyire

harmincasok-negyvenesek. Valamilyen okból kifolyólag a hotelpartik

mintha ezt a fajta népséget vonzanák. Némelyiküknek unalmas a

szexuális élete, és fel akarja dobni kicsit, míg mások szívesen mozdítanák

ki partnerüket a megszokottból, hogy valami újat próbáljanak ki.

Meghívtam néhány leglelkesebb Killing Kittens-tagomat is, hogy dobják

be magukat. Természetesen itt lesz Játékszer, de egy barátja is, McÁlom
(mert nagyon jóképű). Évek óta ismerem; ő volt az első, aki felhívott,
hogy gratuláljon, amikor megalapítottam a Killing Kittenst – és utána

rögtön azt kérdezte, hogy beléphet-e tagnak. Azóta rengeteg partin járt

már, állítólag azért, hogy engem lásson, nem pedig, hogy beszálljon a

mulatságba, de elég, ha kicsit hátat fordítok, és azonnal beleveti magát a

buliba. Jó külseje azzal jár, hogy gond nélkül ajánlkoznak fel neki a
cicák, akik szeretnének egy kicsit a testéből – fitneszőrült és volt

rögbijátékos, ami a jelek szerint igencsak bejön a cicáknak. Én magam

odavagyok McÁlomért, de sosem akartam járni vele, mivel történetesen

tudom, hogy sorozatos monogám, azaz egy lánnyal sem marad együtt

sokáig.
Itt lesz még Rock is, a gyönyörű, reménybeli színésznő és szexmániás,

akinek legendásak az orális képességei. Állítólag voltak, akiket a szája

valódi örömkönnyekre fakasztott már.
Az első érkező a legutóbbi újoncom, egy csinos és szellemes szőkeség

Északnyugat-Angliából. Személyesen engem hívott fel, hogy a Killing
Kittens-tagságról érdeklődjön. Megmondtam neki, hogy másra nincs is
szükség, csak a megfelelő beállítottságra. Jordie azonnal be is nyújtotta a

jelentkezési lapot, én pedig nagy örömmel vettem fel a klubba. Úgy fest,
tökéletesen illik ide, fekete bőroverallt visel, elől szexis cipzárral, a

végén karikával.
– Úgy örülök, hogy találkozunk, Jordie! – kiáltok fel.
– Én is! – ragyog fel, miközben két puszit nyom az arcomra. – Itt van

az északi hódító! Minden cimborámat réveszem, hogy csatlakozzon a

Killing Kittenshez. Majd meglátod!
– Minél több, annál jobb – válaszolom.

Bemutatom Trolley Dollynak és Smaragdszigetnek, és úgy érezzük,
mintha már évek óta ismernénk ezt a bűbájos teremtést. Jordie elmeséli

nekünk, hogy egy északnyugaton történt katasztrofális élménye után
majdnem örökre felhagyott a szexpartikkal. A ház főúri volt, és pár híres

arc is megjelent, de az egész igen meredekké vált, amikor Jordie
lebotorkált a pincébe, ahol is felfedezett egy nőt, akinek mind a karjai,

mind a lábai le voltak láncolva, a mellbimbóin csipeszek, és egy egész

hordányi férfi szexelt vele. A férfiak irányították, és úgy bántak vele,

mint egy darab hússal. Jordie gyorsan olajra is lépett, miután két férfi
megkérdezte, hogy nem akarja-e, hogy őt is megláncolják, és partiba

vágják.
Úgy tűnik, zavarban van, miközben elmeséli, az emlék hatására

elfelhősödik a homloka.
– Mármint én imádom a szexet, de azok a férfiak kurvára rám hozták a

frászt. Nemhogy nem indított be, inkább lehervasztott. Azt hittem, hogy

ezek szerint a szexpartik egyáltalán nem nekem valók. De aztán olvastam
a lapokban a tieidről, és úgy gondoltam, hogy ez már egészen más tészta.

Szóval bejelentkeztem, és most itt vagyok.
– Igen, ez tényleg egészen más! – kiáltok fel. – Itt semmi ilyesmi nem

fordulhat elő, ezt garantálhatom! Itt te irányítasz – nem a férfiak. Hozzád

sem érhetnek, amíg azt nem mondod.

– Tudom – vigyorodik el. – És hála az égnek ezért! Már alig várjuk –

pillant a barátjára.
A fiú helyeslően bólint, én pedig elmosolyodom, örülök, hogy ennyi

embert találnak, akik osztoznak abban a víziómban, hogy egy boldog,

kényszer és kellemetlenség nélküli szexparti is sikeres lehet. Még több
vendég érkezik. Italokat kapnak. A bárban erősödik a zsongás. Ahogy
folyik a pezsgő, úgy kezdnek a párok udvariasan, akár egy kicsit idegesen
cseverészni. Néhányan bizonytalannak tűnnek, vajon beszélgetésbe

bocsátkozzanak-e újdonsült barátaikkal, nehogy ezzel valami intimebb

dologra is elkötelezzék magukat, amire esetleg még nem állnak készen.
Sokszor láttam már ezt. Még néhány pohárka pezsgő ellazítja őket, és
amikor beindul a parti, ők is be fognak.

– Szóval mi a kedvenc vámpíros filmed? – kérdi idegesen egy férfi
egy másik pár nőtagjától.

Az aggodalmas pillantást vet a férjére, és így válaszol:
– A Bram Stoker-féle Drakula, ugye, drágám? Amiben Sadie Frost

játszik. Meg Gary Oldman. Tudod.
– Igen – morogja a férje, és nagyot húz az italából.

A másik asszony mintha megkönnyebbülne egy kicsit, kezd

felengedni.
– Ó, ez csodálatos! A miénk is! De láttátok az Interjúd vámpínahü. Én

imádom.

Elmosolyodom. Pár órát adok nekik, és úgy szívogatják egymást, mint

a vámpírok.
Egy vagonos New York-i társasági előkelőség méris azzal küzd, hogy

egyre növekvő erekcióját a nadrágjába tartsa. A szeme egy hihetetlenül
szexi, napbarnított, falatnyi, fekete, bőrbikinit és maszkot viselő nőre
tapad. Dús keblei majd’ kibuggyannak a bikinifelsőből. A férfira
mosolyog, ingerli, húzza még az időt, mielőtt lecsap.

Fél tizenkettő van, és a hangulat kezd felélénkülni. Egyre több a kacér
tánc és az incselkedés. És ekkor belejt Rock jóképű, új barátjával, és a

légkör egy csapásra megváltozik.

Végre. Akció!
Rock szépsége szinte hipnotikus erejű. Klasszikus

homokóra-alakjával, tökéletsen fésült, vállára omló, hollófekete hajával

és bíborvörös ajkaival van benne valami 50-es évekbeli. Lassan, a
csípőjét ringatva sétál a bárpulthoz, és italt szerez magának és Mr.

Rocknak. A levegőben most már terjed a szex, érzem, ahogy beragyogja
a helyiséget, és mindenkit lángra gyújt. Most mar nem kell sok idő.

Játékszer és McÁlom pont akkor érkezik, amikor kezd felforrósodni a
hangulat. A bárpultnál állva figyelem az események kibontakozását, ők

pedig egyenesen odajönnek hozzám.
– Pompásan nézel ki, Ems – szólít meg Játékszer, és egy puszival

üdvözöl. – Imádom a jelmezedet!
– Kösz. Hogy van a nyakad?
– Remek formában ahhoz, hogy egy szexi vámpírhölgy kiélje magát

rajta – feleli egy mosollyal.
McÁlom is üdvözöl, és érdeklődve néz körül.
– Csak azért jöttem, hogy lássalak, Emma – közli teljes őszinteséggel.
– Tényleg? Szóval nem fogsz öt percen belül elosonni, hogy keress

valakit, aki esetleg meginvitál?
– Hát persze, hogy nem! – vágja rá McÁlom a gondolaton is

megbotránkozva, én pedig elnevetem magam.

Smaragdsziget lép oda hozzánk.
– Hú, nézzétek csak Rockot! Bámulatosan néz ki!
Mind odanézünk, ahol újdonsült barátjával áll. Hosszú szőrmebundát
visel, és pezsgőt szopogat. Miközben nézzük, a földre ejti a bundát, és

kiderül, hogy alatta anyaszült meztelen. Furcsa remegés suhan át a

helyiségen, mintha Rock hangtalan startpisztolyt sütött volna el. Leül,

maga mellé húzza Mr. Rockot is, aztán hozzásimul, és a nyelvével a

fülcimpáján kezd játszani. Mindenki nézi, ahogy a keze lassan délnek

vándorol, a férfi ágyékára. Amikor felfedezi, hogy az már teljesen éber,
lecsusszan a székről, térdre esik előtte, kicipzározza a nadrágját, és és
előhúzza a most már óriásira duzzadt péniszt.

– Te jó ég! – suttogja Smaragdsziget elakadó lélegzettel. – Rég nem

láttam ekkora kígyót! Legalább 25 centis.

Játékszer a fejét csóválja, vágytól csillogó szemmel bámulja Rock

képességeit.
– Bámulatos ebben. Muszáj megnéznem!

Rock nyelve előbújik, és lecsap szerelmese péniszének hegyére.

Miután kínozza egy darabig, telt, vörös ajkait a feje köré zárja. Azt ugyan
nem láthatjuk, hogy mit művel a szájában, de az kétségtelen, hogy a férfi
a nő halálos nyelvének könyörületére van bízva.

– Húúúúú, igeeeen! – nyöszörgi. A szeme üveges, és a légzése egyre

gyorsabb. Szemmel láthatólag hiheteden érzést él át. Rock imádja
előadni orális bűvészkedését, különösen közönség előtt. Nagyobbra
nyitja a száját, mélyebben beveszi őt, és erősebben kezdi szívni.

Hamarosan mind a huszonöt centi kemény, forró hús a szájában van. Mr.
Rock légzése reszelőssé válik, miközben a torkába csúszik.

– Egyszerűen imád szopni! – suttogja Smaragdsziget.
– A mélytorok a specialitása – felelem. Rock maga mesélte nekem,
mennyire szereti, micsoda gyönyörűséget szerez neki. Tudom, hogy most

is határtalanul élvezi.

Megint magába fogadja, egészen a tövéig, miközben a golyóit

csiklandozza. A férfi teste rángatózni kezd, az orgazmus szélén áll.
Mégsem veszi le róla a száját – az utolsó cseppet is akarja.

– Úristen! – hörgi Mr. Rock, és a szájába robban. Ő azonban addig
szopja tovább, míg a farka már nem lüktet, és hátrahanyatlik a széken. –
Kurva jó vagy! – teszi hozzá a férfi.

Rock addig nem engedi el, míg végül nem kezd lekonyulni. Ajkait

nyalva húzódik hátra, elmosolyodik, és megszólal:
– Ez még csak a kezdet. Felmegyek.
Körbenézek, és látom, hogy közben istenigazából elkezdődött a játék:

szájak találkoznak, kezek fedezik fel egymás testét. Egy iskola szépe
zombinő vérfoltos ruhában a bárpultál üldögél, rajta keresztben „Miss
Élőhalott” feliratú szalag, és korona. Csak mosolyog, amikor egy zombi
rendőr megbilincseli, és felvezeti a lépcsőn. Egy sötétben világító
csontvázzal díszített, fekete miniruhás szőke nő is megtalálja a párját –
egy csontvázas overallban pompázó férfit –, és hívogató tekintettel inti
oda magához. Egy jóképű, elegáns szmokingos, csokornyakkendős és
szarvakkal ékeskedő ördög egy halloweeni ara mellét szívja. Egy másik

sarokban egy zombipap már a mennyekben érzi magát, miközben egy

bukott angyal elégíti ki vágyait.
Smaragdszigetet teljesen lenyűgözi a szeme elé táruló látvány. Trolley

Dolly már felosont egy ifjú tengerésszel, nyomában Játékszerrel, aki,

mint gyanítom, Rockra és hihetetlen szájára vadászik. McÁlom épp

Kittyvel cseverészik, de van egy olyan érzésem, hogy nem kell hozzá sok
idő, hogy ő is eltűnjön. Ennyit arról, hogy csak engem akart látni,

kuncogok magamban. Jupiter a hangulatok iránti szokásos

fogékonyságával járkál körbe, figyel rá, hogy mindenki boldog legyen, és

a hangulat is jó maradjon. Smaragdszigethez fordulok.
– Megnézem a szobákat. Nem ugrasz fel velem?

Aggodalmas pillantással néz vissza rám.
– Komolyan?
– Minden oké – felelem. – Én nem szállók be. Nem mindenki szexel.

Máskor is voltál már ilyen partikon.
– Tudom – feleli. – Csak még nem piáltam eleget. Józanul olyan

ideges vagyok!

Azért elfogadja a kezemet, és együtt megyünk fel. Az egyik szobában

ott találjuk a bikinis lányt, aki már nem csak flörtöl a New York-i

társasági férfival. Meztelenül ül a szerelemhintában. A szíjak tartják meg
a hátát, a fenekét és a lábait, és gőzerővel lovagolja meg a férfi lüktető

péniszét, a hinta egyre mélyebbre löki. Nincs magánál az izgalomtól és a
gyönyörtől, amit a hinta szerez neki.

– Ó, igen! – sikoltja.

Az ágyon észreveszem Rockot. Tele van a szája, a keze a torkába

csúszó pénisz tövét markolja. Ezúttal ki lehet az a szerencsés? Játékszer!

Valóságos eksztázisban van, hangosan nyögdécsel, ahogy Rock teljes

hosszában a szájába veszi. Smaragdszigettel angolosan távozunk.

Tudom, hogy mostanság nemigen vannak gádásaim, de még mindig nem
bűvöl el a gondolat, hogy legrégebbi barátaimat legintimebb

tevékenységeik közben lássam. Nem kell, hogy Játékszer farkának a
képét őrizgessem a fejemben, vagy ziháló, vágytól ködös tekintetét.

Inkább nem megyek oda.

Egy másik lakosztályba lépünk be, ahol örömmel látom, hogy Jordie
remekül érzi magát. Egy pneumatikus szőke húzza le éppen a szexi
cipzárját, miközben Mr. Jordie a sorára várva nézi őket. Nem akarom

megzavarni a szórakozásukat.

A többi szobában hármasok, négyesek, ötösök, különféle intim
tevékenykedések kellős közepén. Van, aki teljes erővel veti bele magát a

szexbe, és vagy nem érdekli a bezsúfolódó közönség, vagy egyenesen
felizgatja. Néhány nő az oldalvonalról kezd középre csusszanni. Az

egyik szobában Trolley Dollyt találom nagy munkában a tengerészével;

fel-le pattog a péniszén. Egy másikban Mr. Rock szedte össze újra az

erejét, és két hölggyel szórakozik, egy zombi szobalánnyal, valamint egy

boszorkánnyal, akik felváltva élvezik varázslatos ujjai játszadozását. A
csinos zombinőbe dugja az egyik ujját, előre-hátra simogatja a G-pontját
keresve. Szinte megőrjíti, és ahogy felveszi a ritmust, a középső ujját is

bedugja. Duzzadt csiklójára nyomja a tenyerét, miközben ki-be járnak az
ujjai. A nő hamarosan megfeszül, fejét kapkodva remeg az orgazmus

szélén.
– Ahhhh! – nyög fel, miközben megadja magát a heves csúcspontnak.

– Ó, istenem!
– Ez az. Jó kislány! – mormolja Rock, miközben a nő a kezétől

elélvez.

A boszorkány úgy fest, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat,

pedig még hozzá sem ért.
Smaragdsziget arcára pillantok. Vágy, sóvárgás és bűntudat

váltakozik rajta – amikor észreveszi, hogy nézem, elvörösödik.
– Nagyon melegem van – muszáj levegőznöm egyet.
Lemegyünk. Odakint ömlik az eső, veri az arcunkat. Smaragdsziget

besiet, és egy golfernyővel tér vissza. Én máris bőrig áztam, a zuhogó
esőbe tartom az arcomat.

– Megőrültél? – kérdezi, miközben megpróbálja fblém emelni az
ernyőt.

– Mitől félsz ennyire? Csak egy kis eső!
Kitty Kat jelenik meg, az esernyője alatt talpig szárazon.
– Minden rendben, hölgyeim?
– Csak levegőzünk egyet – felelem. – Mi a helyzet?
– Remek parti – válaszolja Kitty. – Egyszerűen mindenki beindult.

Mit gondolsz, a hinták miatt lehet? Vagy hogy mindenki olyan távol van

otthontól?
– Ez is afféle fura dolog, egyszerűen nem lehet kiókumlálni. Csak

örülhet az ember, ha így alakul.

És ekkor sikolyt hallok. Csak halványan, de elhozza hozzám a szél,
valami üvöltő sírásféle.

– Nem hallottátok? – kérdezem riadtan.

Mindannyian hallgatózunk, és újra meghalljuk a különös sikoltást.
– Lehet, hogy egy róka? – veti fel Smaragdsziget.

– Nem tudom.
– Majd én körülnézek! – jelenti ki Kitty, és elrohan, hogy a végére

járjon. Egy szorongató percig csak állok, aztán amikor már épp

berohannék megkeresni Jupitert, látom, hogy Kitty visszafelé tart. Egy
kamaszlány fölé emeli az ernyőjét, akit még soha életemben nem láttam.
Szipog és reszket, mindössze egy póló és tornacipő van rajta.

Elszörnyedve meredek rá. Nyilván megtámadták.
– Mit tegyünk, Emma? – kérdezi Kitty, amint odaérnek. – Azt hiszem,
valami szörnyűség történt vele.
– F-f-fázom – nyöszörög a lány Kittybe kapaszkodva.
– Jól van – mondom olyan higgadtan és megnyugtatóan, ahogy csak
tudom, bár az állapota sokkol és megrémít. – Itt biztonságban vagy,

vigyázni fogunk rád. Gyere be!
A meleg szállodába vezetjük a hüppögő lányt. Szerencsére a földszint

már kiürült. Kitty felrohan, hogy szóljon a cicáknak, egyelőre mindenki
maradjon, ahol van, és egy takaróval tér vissza. Smaragdsziget teát főz a
bárpult mögött. Én segítek a lánynak levenni az átázott tornacipőt, és

dörgölni kezdem kezét-lábát, hogy felmelegedjen. Jéghideg.
– Mi történt? – tudakolom gyengéden.
– Nem emlékszem.
– Jól van, ne aggódj! Minden rendben. De azt hiszem, fel kellene

hívnunk a rendőrséget.
– De hát nem emlékszem semmire, egyszerűen nem! – Az arca

falfehér, a szemében pánik. Nedves indákban csüng a haja, és rettentően
fiatalnak és védtelennek tűnik.

– Jól van – nyugtatgatom elfacsarodó szívvel.
– De hol a farmerem? Hol van?
– Majd megkeressük. Ne félj, itt biztonságban vagy.
– De a farmerem... – kezd újra szipogni.
– Ne aggódj! – ismétlem meg. – Most már megtaláltunk.

Kitty segít bebugyolálni a takaróba, és halkan közli, hogy mindjárt
hívja a rendőrséget. Jupiter fent marad – nem hiszem, hogy a lánynak épp

egy férfi látványára lenne most szüksége.
– Nem emlékszel, barátokkal voltál ma éjszaka? – kérdezem

gyengéden.

Homlokráncolva próbál emlékezni a sokk ködén át.
– Igen, így van. A városban iszogattunk a barátaimmal. De semmi

másra nem emlékszem.
– Gondolod, hogy valaki meghívott egy italra?
– Nem emlékszem! – emelkedik ismét pánikban a hangja. Ráébredek,

hogy nem faggathatom tovább. Nincs olyan állapotban.
– Oké, most már biztonságban vagy. Megnyugodhatsz.

Kitty Kat visszatér a telefonálásból, és leül a lány mellé. Lágy hangon

megszólal:
– Amikor rád találtam, azt mondtad, hogy taxi nem venne fel, mert

nincs nálad elég pénz.

Mintha ez segítene visszaemlékeznie. Megragadja a kezemet.
– Igen, sírni és visítani kezdtem, mert nem tudtam, hogy jutok haza.

Mosolyogva igyekszem megnyugtatni, miközben majd szétvet a düh a
gondolatra, hogy egy taxisofőr ilyen állapotban magára hagyhatta a lányt.

– Már jön a rendőrség, úgyhogy próbálj meg nem aggódni.

Felhívhatjuk a szüleidet?

Zavartan néz.
– Nem akarom, hogy így lásson az apukám! Hol a farmerem?
Tovább üldögélünk vele, miközben lassan lenyugszik, és a rendőrökre

várunk. Magamban túlságosan is tisztában vagyok a helyzet iróniájával.

Nagyobb biztonságban van idebent, mint odakint. Elvileg ez egy
bűnbarlang, mégis, e falak között egyetlen nővel sem bánhatnak úgy,

mint ezzel a szegény lánnyal. Egy elvileg tisztességes bárban vagy
klubban egy nő sincs igazán biztonságban attól, hogy az italába

csempésszenek valamit, vagy kövessék hazafelé, vagy kegyetlen
idegenek szemeljék ki. Elakad a szavam a dühtől és a borzadálytól, ha
arra gondolok, hogyan bánnak a nőkkel, és mit kell elszenvedniük, ha
zaklatás és erőszak áldozatai lesznek – nem csak a testüket érő erőszakra
gondolok, hanem a lelkűket és a nemiségüket érőre is.

Az egész gonoszsága új erővel sújt le. Az erőszakos aktus önzősége

olyan mélységesen undorító. Csak erre a szerencséden lányra kell
néznem, és remegek az érzelmektől. Szomorú vagyok, dühös, és el
vagyok borzadva minden nőért a világon, akiket a lehető

leggyalázatosabb módon támadtak meg. A lány rám néz, most már

nyugodtabban. Még mindig falfehér és reszket, de már magához tért.
– Köszönöm – szólal meg vékony hangon. – Megmentettek. A többiek

elhajtottak mellettem az esőben, de maguk nem, maguk megkerestek.

Megtaláltak és behoztak. Köszönöm!

Smaragdszigetre és Kitty Katre pillantok. Mindhármunk arca

ugyanazt a felháborodást és bánatot tükrözi.

A lány válla köré fonom a karom.
– Minden rendben – mondom. – Erősnek kell lenned, de meg tudod

csinálni. Küzdened kell. Ne hagyd, hogy megtörjön, bárki is tette ezt

veled! Jobb vagy ennél.
A karomra hajtja a fejét, és várjuk a rendőröket.
Végül három rendőr társaságában távozik – az egyikük egy nő, akinek

van tapasztalata a szexuális támadások kapcsán –, és vele van

hamuszürke arcú apja is, akit nyilván felzaklatott lánya állapota, de a
kedvéért igyekszik tartani magát. Megadom a rendőröknek a számom, ha

esetleg fel kellene venniük velem a kapcsolatot, de most csak annyit

tehetek, hogy remélem, elkapják, aki ezt tette.

Tizenharmadik fejezet

„Tedd, amit a szíved diktál – mert így is, úgy is
kritizálni fognak."

Eleanor Roosevelt

Reggel fél nyolc van, mi pedig bent ragadtunk a mókuskerékben,
hordányi autóssal együtt pöfögünk a londoni csúcsforgalomban. Lassan
vonulunk Mr. Széf nagy Audijában a londoni televíziós központ felé, de a
hátunk mögött vontatott utánfutó is nehezíti a dolgunkat. A
sárkányhajóm van rajta, amelyet magunkkal viszünk a Nővériség nagy
interjújára az ITV reggeli műsorába, a Ma reggelbe.

A többi autós mintha nem értékelné a lehetőséget, hogy ilyen közelről
láthat egy sárkányhajót. Dudálnak és motyognak. Egy kemény arcú sofőr
kihajol az ablakon, bemutatja az egyezményes egyujjas üdvözlést, és
kikiabál:

– Miért nem evezel Kínába a hajódon, és húzol el a picsába az
utamból?

– Elbűvölő! – jegyzem meg, igyekezve legyűrni a mérgem.
Legszívesebben lehúznám az ablakomat, és torkom szakadtából
üvöltenék rá, de inkább egy mosolyt villantok rá.

– Én is szeretlek, édes! – Elmanőverezik mellettünk, és nagy
bömbölve egészen a következő lámpáig jut.

– Épp ezért szálltam ki a taposómalomból – jegyzem meg. – Brutális,
mindenki versenyez a másikkal, olyasvalamit csinál, ami kevésbé nem is
érdekelhetné, és a végén semmi értelmeset nem ér el vele.

Mr. Széf ingerültnek tűnik, és eszembe jut, hogy miután kitett engem,
egy nagy, fényes, fekete vállalati kockatömbben fog dolgozni a City
közepén.

Hátul Játékszer ül. Azért jött, hogy segítsen becipelni a sárkányhajót a
tévéstúdióba. Minthogy a Nővériség a média górcsöve alá került, úgy
döntöttünk, hogy interjút adunk annak az embernek, akivel a legtöbb brit
nő a legszívesebben kel fel reggelente, vagyis Eamonn Holmesnak.

– Az a baja a pasasnak, hogy nem szexel eleget – szólal meg Játékszer.
– Neked mindenre a szex a válaszod – korholom. – Rossz kedved van?

Nem szexelsz eleget. Fáradt vagy? Túl sokat szexelsz. Öngyilkos akarsz

lenni? Inkább szexeljl

Mr. Széf a szemét forgatja.
– Nem hagynátok már abba a szex témát, de komolyan? Soha nem

hagyjátok abba.
Rásandítok. Egyértelműen ingerült. Tudom, hogy a kora reggeli

forgalom stresszes, de akkor is. Már nem érzem olyan nagyon jól magam

mellette. Az a határozott érzésem támad, hogy jobban szeretné, ha valaki

más lennék. Egy gondolat ugrik be.

Nem ugyanolyan a humorérzékünk. Nem ugyanazokon a dolgokon

nevetünk. A nézeteinket egy világ választja el egymástól.

Ekkor sípolni kezd a BlackBerrym, és elolvasom az üzenetet, amely

legénységem egyik tagjától érkezett.

Kate nem tud elszabadulni a munkából, úgyhogy nem jön. Neked kell

kiállnod helyette is. Azt mondja, megfogod oldani.

Elszorul a szívem. Na, remek. Most én lehetek Kate Middleton
szócsöve élőben, egy országos televízióban. A producerek csalódottak
lesznek, hogy Kate nem megy adásba – de nem érdekel. Amíg
megcsinálják a műsort a Nővériségről, és segítenek pénzt gyűjteni, én

örülni fogok.

Mindazonáltal a stressz-szintem több fokozatot ugrik, és a

feszültségemnek az sem tesz jót, hogy látom, Mr. Széf aggodalmasan,

összehúzott szemmel nézi az utat.
– Minden rendben? – érdeklődöm.
– Azt hiszem, az utánfutó egy kicsit kilazulhatott.
– Micsoda?! Komolyan mondod? – emelkedik a hangom pánikomban.
– Halál komolyan. – Lassít, míg végül a kocsi már csak vánszorog. –

Ne aggódj! A hajót alaposan kibiztosítottuk indulás előtt.
Nem vagyok meggyőződve róla.
– A francba! – kiáltok fel. – Nem eshet le a hajóm! Most nem sérülhet

meg, már nincs idő megjavítani.

Fogadok, hogy Mr. Széfet jobban idegesíti az esetleges torlódás, amit

okozhatunk, mint az, hogy elveszíthetjük az utánfutót.

Idegesen kapkodom a fejem, forgolódom az ülésben, hogy lássam,

megvan-e még.

– Ráadásul Eamonn Holmes és Ruth Langsford arra számít, hogy

benne ülve csináljuk meg az interjút!
– A hajóval minden rendben – feleli Mr. Széf. – A legjobb

hevedereket használtuk. Az utánfutó miatt aggódom. – Leállítja a kocsit.
– Játékszer, menj, és vess rá egy pillantást!

Szárnysegédem kiugrik, és rezzenéstelen arccal rögzíti újra az
utánfutót az autóhoz. Tudomást sem vesz a többi kocsiból érkező
rosszindulatú pillantásokról és dudálásokról, és egy pillanattal később

már vissza is pattan az Audiba, és megint útra készen állunk. Kifújom a
levegőt. És... nyugiii.

Mr. Széf alig várja, hogy kitehessen minket. Húzós nap áll előtte, tele

PowerPoint prezentációkkal és stratégiai megbeszélésekkel. A központ
előtt lefékez. Régi barátaim, a lesifotósok már ott vannak, Kate

érkezésére várnak. Kiszállok, és máris kattogtatni kezdenek, ahogy

Játékszer hátramegy, hogy kioldja az utánfutót. Mr. Széf az anyósülés
fölé hajol, hogy az ablakon át kiszóljon nekem. – Este, vacsoránál

találkozunk. Sok sikert!

Most, hogy az autója megszabadult az utánfutótól, elporzik, nyilván
boldog, hogy távol kerülhet a csődülettől.

Most a sajtosok nekem kezdenek kiáltozni, miközben segítek

Játékszernek kioldozni a hajót, és közben fél szemmel a többi lány

felbukkanását lesem. Külön-külön érkeznek, és most már bármelyik

pillanatban itt lehetnek.
– Mosolyogj, Emma! – kiált rám egy fotós. – Hol van Kate?
Mind őt kezdik követelni. Kate, Kate, Kate, Kate, Kate...

Milyen furcsa lehet, hogy az egész világ egy rád vetett pillantásra
éhes. Olyan fojtogató lehet, olyan kíméletlen, olyan kimerítő. Ismerem ezt
a nőt. Csodálatos lány, de ö is csak ember. Miért vannak hát úgy
lenyűgözve?

De hangosan csak ennyit mondok:
– Ne aggódjatok, hamarosan itt lesz!
– Pontosan mikor? – firtatja az egyik.
– Gondolom, úgy öt percen belül – mosolygok rájuk, és bemegyek a

stúdió épületébe, miközben Játékszer a tévéközpont személyzetére bízza

a hajót.

Vége a reklámnak, és... Három. Kettő. Egy.

Adásban vagyunk az országos televízióban.

Legénységemmel teljes szerelésben ülünk a sárkányhajóban, a kamerák
üveges szemeibe meredve, miközben a műsorvezetők, Eamonn Holmes

és Ruth Langsford körülöttünk járkálva kérdeznek minket. Eamonn jó
formában van, viccelődik velünk. Azt kérdezi, hol van Kate Middleton,

és hogy valaki olvasott-e az anyjáról, aki nagyon tetszik neki. Végül az
én nevemet mondja. Szőrös mikrofont tolnak a képembe, és
mindkettőjüktől záporozni kezdenek rám a kérdések, a legtöbb persze „a
ragyogó Kate-ről”.

– Mutasd be, mi Kate dolga – kéri Eamonn.
– Kate sportos? – firtatja Ruth pimaszul. – Felvételiznie kellett a

csapatba?
– Hercegi búcsúztatásban lesz részetek? Ő is elmegy?

Mosolygok, amikor végre egy kis lélegzethez jutok, és a legénység

egy másik tagját kérdezik arról, hogy nem aggódunk-e a verseny
biztonsága miatt a Kate-et érő médiafigyelem okán. Teszik a dolgukat,

mégpedig ragyogóan.

Miután a jótékonyságra kerül a szó, úgy érzem, elengedhetem magam.

Elvégeztük a dolgunkat. Simán megy az interjú további része, és úgy
gondolom, a Kate-et illető kérdésekkel is jól elboldogultam. Semmi olyat

nem mondtam, ami akár neki, akár nekem bajt okozhatna. Eamonn és
Ruth feltesz még pár kérdést a 30 kilométeres versenyről, aztán levezetik

a témát.
– Köszönöm, lányok! – mondja Eamonn a szünetben, miközben

kimászunk a hajóból, hogy elinduljunk. – És sok szerencsét! Adjátok át

üdvözletünket Kate-nek!

Aznap este a Zumában üldögélünk, Knightsbridge-ben, Trolley Dollyval
és Mr. Széffel. A reggeli élő műsoros szereplésemre iszunk.

– Remek voltál! Egyetlen bakit sem csináltál – jelenti ki büszkén
Trolley Dolly. – Pedig be kell vallanom, aggódtam, hogy káromkodni

fogsz.
– Azt hittem, le fogsz cseszni, mert nem mosolyogtam eleget –

tréfálkozom.
– Nagyon jó volt – mosolyog Mr. Széf. Tetszik neki a Nővériséggel

végzett munkám, és ő is jönni akar a biztonsági hajóban, amely végig
követni fog minket a csatornán, de erről még nem döntöttem. – Ügyes

voltál, Emma! – Odahajol hozzám, és megcsókol.

Trolley Dolly felvonja a szemöldökét. Tudja, hogy bizonytalan

vagyok Mr. Széffel kapcsolatban. Olykor-olykor együtt alszunk, de az

egesz nem érint meg annyira, és az a csodálatos érzelemáradat, amit

aznap a lakásomban éreztem, azóta sem jelentkezik. Rendes, kedves és
értelmes – de nem érzem úgy, hogy kötődnék hozzá. Meggyőztem
magam arról, hogy megpróbáljam. Lehet, hogy hiányzik a nagy tűzijáték,

de amikor az éjszaka közepén szomorúan ébredek és egyedül érzem

magam, és arra gondolok, hogy az apám hetek óta még mindig nem

próbált kapcsolatba lépni velem, megnyugtató érzés Mr. Széf karjaiba

bújni.
– Mr. Játékos úton van már? – kérdezem az órámra pillantva.

Trolley Dolly volt kollégáját várjuk. Mr. Játékos a harmincas évei

közepén járó, kívánatos agglegény, öntudatos és határozott. Hosszú távú
kapcsolatban él, de Trolley Dolly szerint ágyba bújik bármely gyönyörű
nővel, aki csak az útjába akad. Jelenleg épp a huszonéves személyi

asszisztensével bonyolódott szenvedélyes viszonyba.

Trolley Dolly a telefonjára néz.
– Öt perc, azt írja.
– Még mielőtt ideérne, lefeküdtél vele? – kérdezem.
– Dehogyis! – Megbotránkozva néz rám, mintha nem olyan lány
lenne, amitől nevetnem kell.
– Micsoda változatosság – felelem, és a boromba kortyolok.
– Sosem keverem a munkát az élvezettel. Amellett időnként arrogáns
pöcs tud lenni. És 34 évesen valóságos őskövület vagyok a szemében.
– Őskövület? – visszhangzom. – Még csak most éred el a szexuális

csúcsot.

Megrázza a fejét.
– Láttam már, hogy bánik a harmincas nőkkel. Nagy ívben kerüli őket.

Azt mondja, hogy látja a szemükben a tiktakolást.
– Pfu! Úgy érted, hogy automatikusan azt hiszi, minden nő hozzá akar

menni feleségül, és gyerekeket szeretne tőle. Mekkora pöcs!
– Emma... – Trolley Dolly hirtelen elcsendesedik, tekintete egy az

asztalunk felé tartó alakra tapad. – Ha már pöcsökről van szó, egy még

nagyobb közeledik felénk.

Arra fordulok, amerre néz, és látom, hogy igen elegáns öltönyében

Mr. Fekete tart felém. Döbbenetemben elakad a lélegzetem, de azonnal

össze is szedem magam.

Nem hagyom, hogy a földbe döngöljön. Ezt a játékot ketten játsszák.

Viselkedj meglepetten! Légy káprázatos, Emma!

Napbarnított arcán simulékony mosollyal ér az asztalunkhoz, és

lehajol, hogy megpusziljon.
– Szia, Emma! Milyen kellemes meglepetés!
– Nahát, hogy itt futunk össze! – felelem könnyedén, miközben

odatartom az arcomat, hogy lerója tiszteletét.
– Tudod, hogy a szusi a kedvencem – hunyorít rám. – Hogy vagy,

drágám? – Egyenesen molesztál azzal a hátborzongató pillantásával.

Olyan arrogáns.
Majd én letörlöm a somolygást a képedről!
– Nagyszerűen! – Mr. Széf keze után nyúlok, és felé fordulok. – Mr.

Széf, ez itt az exem, Mr. Fekete. Sajnos el kellett hagynom, minthogy egy
barátnőmmel kefélt. Mr. Fekete, ez itt Mr. Széf, az én nagyon fiatal és

nagyon fitt szerelmem.

Kifogtam a szelet Mr. Fekete vitorlájából. Valami szellemes riposzttal

akar visszavágni, de nem találja a szavakat. Érzékeny pontjára

tapintottam.
– Nos, nagyon örültem, hogy láttalak – teszem hozzá mosolyogva. –

Jó étvágyat a szusihoz!

Mr. Fekete sarkon fordul, és visszasomfordál az asztalához, amelynél,

mint látom, egyedül vacsorázik. Helyes.
– Ez az, Emma! – szólal meg Trolley Dolly. – Így kell ezt csinálni! –

Nem felejtette el azt a napot, amelyen rájöttem, hogy Mr. Fekete kettős

játékot játszik. A felette aratott újabb kis diadalnak csaknem annyira örül,

mint én.
– Te jártál vele? – vonja fel Mr. Széf a szemöldökét. – Az apád

lehetne!
– Mindannyian követünk el hibákat.
– Hmm – komorodik el.
Rámeredek, és egyszeriben leesik, hogy mi a gond. Egyszerűen nem

passzolok Mr. Széf ideális nőről alkotott képébe. Lehet, hogy úgy nézek
ki, de bosszantó módon egyfolytában olyan dolgokat művelek, amelyek

nem esnek egybe Mr. Széf arról alkotott fogalmaival, hogy kinek kellene

lennem. Van egy olyan érzésem, hogy ez még nagy probléma lehet.

Mikor találok már egy olyan férfit, aki úgy szeret, ahogy vagyok?

önmagamért?
Épp ekkor bukkan fel Mr. Játékos. Tökéletes időzítés, hiszen az

érkezése felolvasztja a Mr. Széf és köztem uralkodó jeges hangulatot. A

fiúk társalgásba kezdenek, mi pedig Trolley Dollyval egyéb híreket

tárgyalunk meg.

Aztán egyszer csak hallom, hogy Mr. Játékos épp azt kérdezi Mr.
Széftől, hogy mivel foglalkozom.

– Emma egy jótékonysági szervezetet vezet, és

sárkányhajó-versenyen fog indulni a La Manche csatornán.
Mr. Játékos szemmel láthatóan le van nyűgözve.
– Jó ég! Ez igen nemes dolog. – Rám vetett pillantása azt mondja,

lehet, hogy ránézésre nem tűnök kimondott szentnek, de a látszat olykor

csalhat.

Egyáltalán nem tetszik ez az egész. Félbehagyom Trolley Dollynak
szánt mondandómat, Mr. Széfhez fordulok, és bűbájos hangon azt

mondom:
– Elfelejtetted megemlíteni, hogy emellett szexpartikat is szervezek.

Zavart kifejezés ül az arcára.
– De hát az csak egy hobbi, nem? Mármint egyszer úgyis abbahagyod,

ugye?
– Hogyan? – kérdezem ingerülten. – Dehogyis! Ez a munkám.

Mégpedig jó üzlet. – Nagy korty borral csillapítom a dühömet.
Mr. Játékos arca megváltozik. Elítélően néz, és amikor megszólal, süt

a hangjából a megvetés.
– Szexpartikat szervezel?
– Igen. Talán valami problémád van ezzel?
– Olyan partikat, ahol szexjátékokat lehet vásárolni? Vagy ahol

tényleg szexelnek is az emberek?
– Ó, ahol szexelnek. Rengeteget. Rengeteg emberrel. Ha épp azt

akarják.

Mr. Játékos nem válogatja meg a szavait.
– Akkor igen, problémám van vele. A szexipar undorító, és az üzleted

szégyenletes, kétes és egyenesen gusztustalan.

Trolley Dolly a védelmemre siet.
– Ez nevetséges! Évszázadok óta léteznek orgiák! – jelenti ki hevesen.
– Nem törvénytelen szexről van szó, kölcsönös beleegyezésen alapuló,
csoportos szexről.

– Hadd ellenkezzek – vágja rá Mr. Játékos. – Egyszerűen erkölcsileg

nem helyes.

Mr. Széf hallgatagon üldögél.

Szétvet a düh Mr. Játékos álszentsége miatt, ami a szememben az

egész világ álszentségét képviseli. Mind felhúzza az orrát azon, amit én
művelek, miközben sokkal, de sokkal rosszabb dolgokat tűrnek meg nap

mint nap. Artikuláltan közlöm vele:
– Ha a férfiakkal, barátokkal vagy családdal való kapcsolatról van szó,

számomra a legbecsesebb értékek a tisztelet, a hűség és a bizalom.

Minden egyéb másodlagos. Ha körülnézek a partijaimon, rengeteg
tiszteletet, hűséget és bizalmat Iátok a párok között.

Az egésznek épp ez a lényege.

Mr. Játékos felhorkant.
– Ne légy már ilyen abszurd! Olcsó és közönséges – szegi fel az állát,
és megvetően néz le rám. – Ezek a párok, akikről te beszélsz,
elveszítették a morális iránytűjüket. Ahogy te is.
– Hülyeség! – jelentem ki. – Vegyük csak a nightclubokat.

Társadalmilag elfogadott és tisztességesnek tartott intézmények, de a

falaik között minden erkölcs kiszáll az ablakon. Csak egy csapatnyi buja
pasas marad, akik fűvel-fával megcsalják a párjukat, még akkor is, ha ott
a jegygyűrű az ujjúkon. Amikor legutoljára egy nightclubban jártam,

nem tudtam átmenni a táncparketten anélkül, hogy hat pár férfikéz ne

markolászta volna a seggemet, abszolút az akaratom ellenére.

Undorítónak találom, hogy ez a fajta ocsmány viselkedés mégis
elfogadott. És a magadfajta emberek bűnösnek bélyegeznek más párokat,
amikor pedig őszinték egymással, és teljesen nyíltan jönnek el a

partijaimra, hogy másokkal szexeljenek Semmit sem rejtegetnek, nem

hazudnak

Elegem volt mára a kritizálásból. Egy pillanatot sem akarok tovább

tölteni egyik férfi társaságában sem. Felállok
– Nos, egy élmény volt. Most pedig attól tartok, hogy az iránytűm

hazairányít, hogy újabb orgiát szervezzek.
– Mikor? Hol? – kérdezi Mr. Széf a homlokát ráncolva.

Zakatol a szívem.
– Kérlek, ne is szólj hozzám! Egy szót sem akarok hallani. – Fájt, hogy

nem hajlandó elismerni a karrieremet, megérteni vagy megvédeni Mr.
Játékos előtt. Arra is alig tudom rávenni magam, hogy ránézzek

Búcsúpuszít adok Trolley Dollynak.
– Bocs, hogy elmegyek, mielőtt még ettünk volna, de attól tartok,
rossz a szám íze. Elég szart tálaltak elém ma estére. – Mr. Játékos felé
fordulok, és egyenesen a szemébe nézek. – Rosszul vagyok a kettős
mércédtől. Tudom, hogy csalod a barátnődet, és hazudsz neki. Szóval
mielőtt őszinte és nyílt emberek felett ítélkezel, miért nem tárod a világ

elé, hogy az asszisztensedet dugod, aztán pedig hazamész szegény, mit
sem sejtő barátnődhoz?

Mr. Játékos pipacs vörösen hebeg. A szomszédos asztaloktól is

idefordulnak az emberek, Trolley Dolly pedig keze mögé rejti mosolyát.
– Te vagy itt a hitvány – teszem hozzá, – De képtelen vagy bevallani,

még magadnak is. Jó éjszakát!
Azzal sarkon fordulok, és kivonulok az étteremből. Fogalmam sincs,

hogy akarom-e még látni Mr. Széfet, és e pillanatban nem is érdekel.

Tizennegyedik fejezet

„A csábítás az intelligenciáról és szellemességről
szól. Aki meg tud nevettetni, annak minden esélye
megvan rá, hogy elcsábítson.”

Riccardo Tisci

– Olyan, minta londoni metróban – jegyzi megőanyasága a
konyhaszekrényemet vizsgálgatva.

– Hogy érted? – kérdezem, miközben a kenyértartóban kutatok némi
pirítósnak való után.

– Szardínia, szardínia, mindenütt szardínia. Rendesen be kell majd
vásárolnom. Te tényleg ezen élsz? Reggelire, ebédre, vacsorára?

– Mit nem lehet szeretni a szerény, ámde készséges szardínián? Adj
egy dobozzal, oké?

Őanyasága szúrós szemmel vizslat.
– Nem akarod elmondani, mi a baj? Tudom, hogy van valami. Még
nyolc óra sincs, és te már büdös szardíniás dobozokat bontogatsz.
Iskoláskorom óta mindig a szardínia segített át a vizsgákon,
szakításokon, minden válsághelyzeten. Olyan szokás ez, amelyről nem
tudok leszokni. Két perce fejeztem be egy telefonbeszélgetést Kate
Middletonnal, és az első, ami eszembe jutott, a szardínia volt.
Felsóhajtok. Őanyasága elől úgysem tudok eltitkolni semmit.
– Most beszéltem Kate-tel. Kiszáll a versenyből.
Mama arca megnyúlik.
– Na ne! De miért?
– Nem ő tehet róla. Őt is nagyon bosszantja, de az egész biztonsági
okokból van. A Clarence House-ból mondták neki, hogy így lesz a
legjobb.
Leverten sóhajtok fel. Sajnálom Kate-et, és ideges vagyok a legénység
miatt is, akik nagyon nem fognak örülni, hogy elveszítjük őt. De Kate azt
mondta nekem, hogy azért küzd, hogy egyszerű ember lehessen, erre
hirtelen ott van a világ minden újságjának címlapján a sárkányhajófutam

miatt. Emellett azért is aggódik, hogy a jelenléte a paparazzók miatt

veszélybe sodorhatja a legénység biztonságát. A Clarence House attól
tart, hogy a verseny katasztrófával végződhet, és a hajónk felborulhat a
verseny napján – azaz mindössze két hét múlva.

– Sajnálom, Emma – mondja őanyasága együttérzően. – Micsoda kár!
– Kate magán kívül van – felelem. – Ahogy bizonyára a többiek is

lesznek, ha közlöm velük a hírt. Kate teljesen elkötelezte magát a verseny

mellett, és van ám egy nagyon kemény oldala is. Tényleg meg akarta

verni a srácokat. Ezért is döntöttem úgy, hogy megosztom vele a

kormányt.
– Tudom – vigasztal őanyasága. – De kezdett már ez az egész a folyón

nevetségessé válni így, hogy a paparazzók a nyakatokban lihegtek. El
tudod képzelni, mi lenne a verseny napján? Úgy gondolom, ez a lehető
legjobb döntés, még ha elkeserítő is. A ti biztonságotok mindennél
előbbre való.

– Igaz. – Egy szelet kenyeret ejtek a pirítóba. – Azt hiszem, az benne
az egyetlen jó dolog, hogy most már eltűnnek.

– Apropó, újságok, mondtam már, hogy én magam is kisebb szenzáció

leszek?
– Komolyan? – kíváncsi vagyok. – Ki vele!

A Sunday Times Style magazin interjút akar készíteni velem a
rózsaszín cipőmről.

– Úgy érted, a bassza meg cipőről?
– Igen. Arról fog szólni, hogyan cseréltek le egy fiatalabbra, és hogyan
mentett meg a BM cipőm.

Felnevetek.
– Ez óriási! – Örömmel látom, hogy kezd visszatérni régi életöröme. –

Csináld meg, de egyáltalán hogy került erre sor?
– Ó, hát tudod. A kismadarak. Egy barát mesélte egy barátjának, aki

történetesen újságíró, hogy egy középkorú nő hogyan vészelte át a
házassága végét egy pár gyönyörű BM cipő segítségével.

– Ez bámulatos, mama! – kuncogok. – Lefogadom, hogy az újságíró

imádta a sztorit. Másokat is inspirálni fogsz, akik éppen válnak.
– Minden rosszban van egy picike jó – mosolyog őanyasága, azzal

elindul, hogy munkához lásson.

Szardíniafaló rohamom után készen állok rá, hogy a nap másik kényes

feladatával is szembenézzek.

Mr. Széf és köztem vége, ez világos. Csak rövid ideje járunk, de szinte
kezdettől fogva éreztem, hogy nem kimondottan vagyunk lelki társak. És

most, azután, ami tegnap este történt, a szerelem köde végleg eloszlott.

Nyilvánvaló, hogy Mr. Széfnek nem tetszik a munkám, és problémát

jelent neki. Jól van. De a munkám is a csomag része. Nekem nincs semmi
skrupulusom a Killing Kittenst illetően, és nem hiszem, hogy rossz, amit

csinálok. Nem érek rá olyasvalakivel lógni, akinek ez túl nagy kihívást

jelent. Egyéb szempontból Mr. Széf nagyon kedves és aranyos, és

megvigasztalt, amikor magam alatt voltam, de miután tegnap este olyan

csúnyán cserbenhagyott, nem folytathatom tovább. Jó dolog, ha valakit a

karomban tarthatok, de semmi esetre sem létszükséglet.

Felhívom. Azonnal fel is veszi.
– Szia, Emma! – barátságos a hangja, de óvatos.
– Szia!
– Sajnálom a tegnap estét.
– Tudom. – Mély levegőt veszek. A lehető legegyszerűbben és
legegyenesebben akarom kifejezni magam. – Sajnálom, de még nem

állok készen egy kapcsolatra, és egy ilyen kedves emberrel mint te,

végképp nem.
– Most dobsz?
Ő is tudja a választ. Tízig számolok, hogy legyen ideje felfogni, aztán

annyit mondok:
– Annyira sajnálom!
– Azért, mert tegnap este felzaklattalak? Már mondtam, hogy

sajnálom.
– Tudom.
– Szóval nem próbálhatnánk meg újra, nem adhatnánk ennek még egy

esélyt?

Már döntöttem.
– Nem – jelentem ki gyengéden, de határozottan. Az az igazság, hogy

a Killing Kittens mindig is problémát fog jelenteni, úgyhogy számunkra

ez kell hogy legyen az út vége, de mindenáron meg akarom kímélni az

érzéseit, úgyhogy inkább lenyelem, ami a nyelvemen van, és annyit
mondok: – Egyszerűen most nem megfelelő erre az idő, a szüleim, a

munkám meg a verseny miatt. Nem állok készen.

Felsóhajt, és hosszú csend után halkan megszólal:
– Oké. Gondolom, még összefutunk.

Aztán leteszi.

Szomorúsággal tompított megkönnyebbüléssel teszem le én is a
telefont. Újabb fő hullott a porba. Mikor jön már egy olyan férfi, aki nem

hagy cserben a végén? Elhessentem a gondolatot. Rekordot kell

döntenem.

Tizenötödik fejezet

„Én fura vagyok, te is fura vagy. Mindenki fura ezen
a világon. Egy nap két ember összetalálkozik
kölcsönös furaságukban, és szerelembe esnek.”

Dr. Seuss

A Nővériség végül teljesítette a kihívást!
A hiányzó Kate, egy törött kulcscsont, és a világ legforgalmasabb
hajózási útvonala ellenére megdöntöttük a La Manche csatorna
sárkányhajóban való átszelésének korábbi rekordját, és százezer fontot
gyűjtöttünk gyermekeknek. A hajónk nemigen volt több túlméretezett
kenunál, mégis teljesítettük a veszedelmes, 21 mérföldes távot, a naponta
átkelő 700 komp és hajó ellenére is.

A kezdet pedig talán nem volt a legjobb. A legénység irányítása olyan
volt, mint egy rakás vadmacskát terelgetni, és mindenkinek pattanásig
feszültek az idegei, főleg, hogy a fiúk tettrekészek és szuper
magabiztosak voltak, de el voltunk rá szánva, hogy mindent megteszünk,
hogy legyőzzük őket. Szinte tökéletes körülmények között indultunk a
doveri Shakespeare Beachről, a Testvériséggel együtt, palacsintával,
szárított hússal és sajttal felszerelkezve, hogy kitartsunk az eljövendő
nehéz órák során.

Ragyogó tempóban indultunk, és mindvégig sikerült tartanunk az
5,5-6,5 csomós sebességet. A fiúk ugyan elhúztak, viszont nem
rendelkeztek azzal az előnnyel, amellyel mi igen – vagyis azzal, hogy
Debra, a navigátorunk zseniális útvonalat eszelt ki. Ennek köszönhetően
ők időnként jócskán Portugália felé tartottak. Néha hajszálon múlt csak,
nagyon közel jöttek a tankhajók és kompok, és olykor pokoli
hullámvasutazást éltünk át a hullámverésükben, de kitartottunk. Amikor
megpillantottuk a francia partokat, és az utolsó hatmérföldes szakaszhoz
értünk, úgy tűnt, hogy lehet még esélyünk. A fiúk még mindig előttünk
jártak, de letértek az útvonalról.

– Némi hidegvérrel és rengeteg melóval bármi lehetséges, lányok! –

kiabáltam.
Megfeledkeztünk sajgó karunkról és kimerült testünkről, és

szívünk-lelkünk beleadtuk, közben az Indiana Jones-filmek
indulótémáját énekeltük. Teljes erőből húztunk, és öt fáradságos
mérföldön át igyekeztünk, de a fiúk mindössze egy mérfölddel előttünk
értek partot. Hamarosan azonban mi is elértük, és nagy nevetések,
ölelkezések és örömkönnyek között szálltunk partra.

Az sem rontotta el a diadalt, hogy a Testvériség után másodikak
lettünk. Már azzal is bekerültünk a rekordok könyvébe, hogy elértük
Franciaországot – még egyetlen női sárkányhajócsapatnak sem sikerült
ugyanez. Három óra, 45 perc és 26 másodperc alatt keltünk át, ezzel egy
teljes órával rávertünk a korábbi rekordra, amelyet egy férficsapat állított
fel.

Jordie és én ráadásul fejenként 400 fontot zsebeltünk be a
bukmékerektől. Fogadtunk, hogy a Nővériség lesz az első női sárkányhaj
ócsapat, amely eléri Franciaországot.

Nem rossz egy csapat lánytól. Ki mondta, hogy a Girl Power halott?

Egy hét elteltével a testem még mindig össze van törve. A kanapén
összegömbölyödve ellenőrzőm a holnapi Killing Kittens parti
vendéglistáját. A hólyagok a hüvelykujjamon már begyógyultak, de ki
vagyok merülve. Izomlázam van, és azt javasolták, hogy tegyem fel a
lábam és pihenjek, különben kijönnek rajtam a túledzés tünetei. Még
őanyasága sincs itt, hogy gondoskodjon rólam, mivel végre hazautazott,
úgy érezte, most már szembe tud néni a házzal apám nélkül.

Au, au, au! Minek is csináltam ilyeneket?
Tudom, miért csináltuk. Nagyon büszke vagyok a lányokra és arra,
amit elértünk. Jókora összeget szereztünk jótékony célra. És azok után,
amit elszenvedtünk, a Nővériség most azzal nyaggat, hogy állítsam őket
újabb kihívás elé. Van egy olyan érzésem, hogy ez még csak a történet
kezdete.
Csilingelni kezd a BlackBerrym, és felemelem. A kijelzőn az apám
neve áll. Pánik szorongat. Rág a keserűség, amiért elhagyott, de amikor
korábban hívott, képtelen voltam felvenni, és mostanában mintha már
nem is akart volna próbálkozni. Tudom, hogy őanyaságával az
ügyvédeken keresztül tartja a kapcsolatot most, hogy családunk
felbomlásának iszonyú jogi procedúrája megkezdődött. De már azt

hittem, rólam le is mondott.

Belém hasít a fájdalom, és tudom, hogy ezúttal semmi köze a múlt heti
megerőltetéshez.

A francba veled, kurva telefon! Minek csörögsz! Most el kell

döntenem, mit csináljak!

Csak bámulok, legszívesebben kinyomnám, mint korábban, de most
valahogy más az egész. Remegő kézzel veszem fel és emelem a

fülemhez.
– Szia, papa! – köszönök semleges hangon. Megrohannak az

érzelmek: düh, szomorúság, sokk, zavar, szeretet és gyűlölet. De szinte

normálisan cseng a hangom. Legalábbis szerintem.
– Szia, Emma!

Elszorul a szívem a hangja hallatán. Azt reméltem, hogy békülékeny
lesz, szeretetteli, engesztelő. Ám önelégültnek hangzik, és ismerem ezt a

hangját gyerekkoromból. Az engedelmes, áhítatos, odaadó leány

szerepébe próbál kényszeríteni.

Nem mondok semmit. Nem bízom eléggé magamban. Megint

elárasztanak az érzelmek.
– Emma – szólít meg újra. Olyan hivatalos a hangja. – Beszélnem kell

veled valamiről.
– Miről akarsz beszélni? – Gratulálni foga sárkányhajóversenyhez?

Vagy a válást fogja felhozni? Biztosan nem...
– Meg kell tőled kérdeznem valamit.
– Kérdezd csak! – felelem. Lehet, hogy a hangom higgadt, de magam

alatt vagyok. Ez az első beszélgetésünk azóta, hogy olajra lépett, és
semmi „hogy vagy?”, semmi „minden rendben veled?”, semmi
„gratulálok a versenyhez”.

– Te csináltad, ugye? – kérdezi, és hirtelen dühös lesz a hangja.
– Mit csináltam én? – elkábít a hirtelen támadás.
– Te írtad azt a cikket.
– Milyen cikket?
– Az anyádról a Sunday Times magazinban. „Fiatalabb modellre
cseréltek.” – A hangja most már különösen erős. – Nem nevezték meg, de

tudom, hogy róla van szó. A diplomata-feleség! És tudom, hogy te írtad.
Szóval erről van szó. A sértett büszkeségéről. Ennyit a szerető apáról.

Engem egyáltalán le sem szart1

Sértettségem ellenére higgadt maradok.