Karl Ove Knausgård - Ősz

Ősz

I összesen Évszakok
Karl Ove Knausgård
Magvető (2021-11)

Címke: esszé, skandináv
esszéttt skandinávttt
Karl Ove Knausgard Évszakok sorozata személyes enciklopédia,
amelyben egy apa megmutatja születendő lányának, milyen csodálatos,
megismerhetetlen és kiszámíthatatlan hely ez a világ. Az Őszben olyan
hétköznapi és mindenki számára ismerős tárgyakat és érzéseket mutat be,
mint például az alma, a konzervdoboz vagy a magány, olyan
megkerülhetetlen alkotókat, mint Flaubert vagy Van Gogh, és közben
tovább bővíti a Harcom-könyvekben megismert családi univerzumot.
Knausgard számára semmi sem jelentéktelen vagy épp túl hatalmas, hogy
írjon róla. Rövid, érzékeny leírásaiban láthatjuk az apa szerepében, aki a
negyedik gyermeke érkezését várja, és a fiúéban, aki felidézi saját
gyerekkorát, a fjord vizében látott barna delfineket és a két tárgyat, amit
apja holmijából megtartott: a távcsövet és a gumicsizmát. A könyvet
Vanessa Baird festményei illusztrálják, amelyeket Knausgard válogatott
szövegeihez.







Levél a születendő lányomnak

AUGUSZTUS 28. Most, amikor ezeket a sorokat írom, te még semmit sem
tudsz, nem tudod, mi vár rád, milyen világba érkezel. Én pedig rólad nem
tudok semmit. Láttam az ultrahangképet, rátettem a kezemet anyukád
hasára, ez minden. Hat hónap múlva fogsz megszületni, és ennyi idő alatt
bármi történhet, de hiszem, hogy az élet szívós és hajlíthatatlan, és hiszek
abban, hogy minden baj nélkül, egészségesen, erősen jössz világra. Látod
meg a napvilágot, ahogy mondják. Amikor Vanja, a nagyobbik nővéred
született, éjszaka volt, kavargott a hó a sötétben. Néhány pillanattal a
születése előtt szólt a szülésznő, tartsa a kezét, mondta, és én odatartottam,
és egy pici emberke csúszott a kezem közé, sima volt, mint egy kis fóka.
Örömömben elsírtam magam. Másfél évvel később, Heidi születésekor
borongós ősz volt, a szokásos hideg, nyirkos október. Heidi délelőtt
született, és amikor már kint volt a feje, de a teste még nem, szájával egy
pici hangot hallatott, boldog pillanat volt. John, a bátyád, víz- és
vérzuhatagban jött világra, a szobán nem volt ablak, mintha egy bunkerben
bujkáltunk volna, és amikor kimentem telefonálni a nagyszüleiteknek,
meglepett a kinti fény, és hogy zajlik az élet, mintha semmi különös nem
történt volna. 2007. augusztus 7. volt, öt vagy hat óra lehetett, Malmőben
voltunk, ahová előző év nyarán költöztünk. Este átmentünk a kórház
betegszállójába, másnap elhoztam a nővéreidet, akik azzal szórakoztak,
hogy egy zöld gumigyíkot raktak John fejére. Az egyikük három és fél éves
volt, a másik majdnem kettő. Csináltam róluk néhány fotót, egyszer majd te
is megnézed őket.

Így látták meg a napvilágot. Most már nagyok, megszokták a világot, és
érdekes, mennyire különbözőek, más-más egyéniségek, és mindig is azok
voltak, az első pillanattól kezdve. Azt hiszem, veled is ez lesz, és már most
az vagy, aki lenni szeretnél.

Három gyerek, egy anya és egy apa, ezek vagyunk mi. Ez a családod.
Azért említem az elején, mert ez a legfontosabb. Jó vagy rossz, meleg vagy
rideg, szigorú vagy engedékeny, nem érdekes, ez a legfontosabb, ezeken a
kapcsolatokon át fogod szemlélni a világot, ezek fogják formálni a
véleményedet majdnem mindenről, közvetlenül vagy közvetve, akár
szembeszegülnek veled, akár melléd állnak.

Ebben a pillanatban, ezekben a napokban jól vagyunk. Ma, amíg
iskolában voltak a gyerekek, anyával elmentünk Limhamnba, és egy
kávézóban, a nyár végi melegben – csodás napunk volt, napsütés, kék ég,

egy pici őszi fuvallat, minden szín élesen és tisztán ragyogott – arról
beszéltünk, mi legyen a neved. Én Annét javasoltam, ha lány leszel, és
Linda azt mondta, hogy tetszik neki a név, van benne valami könnyedség és
világosság, és azt akarja, hogy te is ilyen légy. Ha fiú leszel, gondoltuk,
akkor Eirik lesz a neved. Így aztán benne lesz a nevedben a „j” hang,
ugyanúgy, mint a három testvéred nevében – Vanja, Heidi, John.

Most mind a négyen alszanak. A dolgozószobámban vagyok, ami
tulajdonképpen két szobából és egy padlásból álló kis ház, innen figyelem a
gyep túlsó végén a szemközti házat, ahol alszanak, a sötét ablakokat,
amelyek láthatatlanok volnának, ha a túloldalról nem világítanák meg őket
az utcalámpák, amelyek gyenge, kísérteties fénnyel töltik meg a konyhát is.
A szemközti ház tulajdonképpen három, sorban egymáshoz épített házból
áll. Kettőt pirosra festett faburkolat borít, a harmadik fehérre meszelt tégla.
Valamikor a közeli birtokon dolgozó családok lakták. A két épület között áll
a vendégház, így hívjuk a nyári lakot. A házak patkó alakban veszik körül a
kertet, amely nagyjából harminc méteren húzódik egy fehér falig. A kertben
két szilvafa áll, az öreg – egyik hosszúra nyúlt ágát a súlya miatt fel kellett
támasztani két karóval – és a fiatal, amit tavaly ültettem, és az idén terem
először, ezenkívül egy körtefa, az is öreg, és már jóval túlnőtt a házon,
valamint három almafa. Az egyik almafa gyalázatos állapotban volt,
elhaltak az ágai, mereven, élettelenül meredeztek, de a nyáron
megmetszettem, addig sohasem csináltam ilyet, és annyira belejöttem, hogy
egyre csak nyestem az ágakat, és nem néztem meg, hogyan alakul, végül
késő este lemásztam a fáról, és néhány lépés távolságból megvizsgáltam.
Tönkrevágtam, ez volt rá a legjobb kifejezés. Azután kinőttek az ágai, sűrű
levélsátor borítja, és roskadásig van almával. A kerti munka megtanított,
hogy nincs miért óvatoskodni vagy félni, az élet annyira robusztus,
valahogy hullámokban jön, vakon és zölden, és néha félelmetes, mert mi is
élünk, de bizonyos szabályozott körülmények között, ezért félünk a vakon,
vadul, kaotikusan burjánzó, nap felé ágaskodó dolgoktól, amelyek általában
gyönyörűek, másképpen is, nem csak vizuálisan, mert a korhadt szagú, sötét
föld hemzseg a futkosó rovaroktól és a tekergő gilisztáktól, a virágszárak
nedvdúsak, a virágfejek ontják az illatukat, és a levegő, a hideg és éles,
meleg és párás, a napsugárral vagy esővel teli, mind rátelepszik a szoba
levegőjéhez szokott bőrre, és féltve körbeöleli. A nagy ház mögött megy el
az út, amelynek száz méterrel távolabb, valami lepusztult kis ipartelepen

van vége, az épületek tetejét hullámbádog fedi, az ablakok kitörve, körös-
körül motorok, kerékfelnik rozsdállnak, félig benőtte őket a fű. A másik
oldalon, a kis házam mögötti gazdaságon egy jókora piros téglás épület
emelkedik a magasba, a dús zöld fakoronák fölé.

Piros és zöld.
Neked ez semmit nem jelent, de számomra ez a két szín sok mindent
hordoz magában, van bennük valami, ami magába húz, és azt hiszem,
részben azért is lettem író, mert erősen érzem a húzóerőt, és tudom, hogy
fontos, de nem tudom szavakkal kifejezni, ezért nem is tudom, mi az.
Megpróbáltam, és megadtam magam. A könyveim tanúsítják, hogy
megadtam magam. Egyszer majd elolvashatod őket, és talán megérted, mire
gondolok.
Az erekben folyó vér, a mezőkön sarjadó fű, a fák, a szélben hajlongó
fák.
A csodát, amit hamarosan megismersz, könnyű szem elől téveszteni,
olyan sokféleképpen lehet, ahány ember él a földön. Ezért írom neked ezt a
könyvet. Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy
itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is
felfedezni.
Miért érdemes élni?
A gyerekek nem kérdeznek ilyet. Nekik az élet természetes dolog. Az
élet magától értetődik: nem számít, hogy jó vagy rossz. Azért van így, mert
a gyerekek nem látják a világot, nem szemlélik, nem gondolkoznak rajta, de
annyira benne élnek, hogy nem választják külön önmaguktól. Csak amikor
már különvált, amikor eltávolodik az énjük a világtól, akkor merül fel a
kérdés: mi az, amiért érdemes élni?
Talán azért az érzésért, hogy ha lenyomjuk a kilincset, az ajtó mindig
könnyen és készségesen kinyílik előttünk, kifelé vagy befelé is, és új
szobába lépünk?
Igen, kitárul az ajtó, mint egy szárny, és már ezért is érdemes élni.
Ha már jó néhány évet leéltünk, az ajtó természetessé válik. Természetes
a ház, természetes a kert, az ég és a tenger, az éjjeli háztetők fölött világító
hold is természetes. Magától értetődő a világ, de mi nem figyelünk rá, és
mivel már nem vagyunk mélyen benne, és nem érezzük magunkénak,
olyan, mintha szertefoszlana előttünk. Kinyitjuk az ajtót, ám ez nem jelent

semmit, nem érdekes, csak azért tesszük, hogy átmenjünk az egyik szobából
a másikba.

Meg akarom neked mutatni a világunkat, olyannak, amilyen: az ajtót, a
padlót, a vízcsapot és a mosogatót, a falhoz támasztott kerti széket az ablak
alatt, a napot, a vizet, a fákat. Te majd a magad módján fogod látni, saját
tapasztalatokat szerzel, és a saját életedet fogod élni, ezért természetesen
magam miatt teszem: megmutatom neked a világot, te pici emberke, és
ezért lesz érdemes élnem.

SZEPTEMBER



Alma

Az északon termő gyümölcsöknek, a körtének, az almának, a szilvának a
héja, ki tudja, miért, könnyen átharapható, megehetjük őket úgy, ahogy
vannak, míg a délebbre termő gyümölcsöket, a narancsot, a mandarint, a
banánt, a gránátalmát, a mangót és a maracuját többnyire vastag, ehetetlen
héj borítja. Általában, az életem egyéb preferenciáiból kiindulva, az
utóbbiakat kedvelem, egyrészt mert erősen él bennem, hogy az élvezetet
befektetett munkával kell kiérdemelni, másrészt mindig is vonzottak a
rejtett, titkos dolgok. Van ebben valami rituális: leharapni a héjat a narancs
tetején, és egy pillanat múlva megérezni a szájba spriccelő keserű ízt, vagy
a héj és a gyümölcshús közé süllyeszteni a hüvelykujjat és darabonként
leszedni a héjat, néha, ha vékony a héj, pici darabonként hámozni, máskor
pedig, ha vastag, és lazán fekszik a húson, egészben levenni. Mintha először
a templom előcsarnokába lépnénk be, és lassan haladnánk a belső tér felé,
ahol a fogak végre átharaphatják a vékony, fényes hártyát, és a gyümölcslé
édes ízzel tölti meg a szájat. A munka és a titok, vagyis a
hozzáférhetetlenség növeli az élvezetet. Az alma kivétel. Csak ki kell
nyújtani a kezünket, levenni az almát a fáról, és beleharapni. Munka nélkül,
titok nélkül, egyenesen az élvezettel kezdeni, az alma friss, savanykás, de
mégis mindig édes ízének szinte robbanásszerű szétterjedésével a szájban
az alma íze megdermeszti az idegeket, és talán az arc izmait is összerántja,
mintha az alma és az ember közötti távolság éppen elég lenne ahhoz, hogy
ez a kicsiny sokk soha el ne múljon, bármennyi almát ettünk is életünkben.

Kisgyerek voltam, amikor az almát a csutkájával együtt kezdtem enni.
Nemcsak a húsát, hanem az egész magházat a maggal együtt, sőt még a
szárát is. Nem azért, mert ízlett, azt hiszem, és nem is azért, mert nem
akartam pocsékolni, hanem mert a csutka és a szár megnehezítette az
élvezetet. Valamiféle munka volt, igaz, fordított sorrendben: először a
jutalom, aztán a munka. Eldobni egy almacsutkát számomra a mai napig
elképzelhetetlen, és ha látom, hogy a gyerekeim elhajítják – néha félig
lerágott almát dobnak el –, felháborít, de nem szólok, mert azt akarom,
hogy örüljenek az életnek és az élet adta bőségnek. Azt akarom, hogy
érezzék, milyen könnyű élni. Ezért változott meg az almához való
viszonyom, nem tudatos döntésként, hanem mert többet láttam és több
mindent megértettem, azt hiszem, és most tudom, hogy a tét soha nem a

világ önmagában, hanem csak a viszonyunk a világhoz. A titokkal szemben
a nyitottság áll, a munkával szemben a szabadság. Múlt vasárnap elmentünk
a tengerpartra, tíz kilométerre van innen, a nyár átnyúlt az őszbe, és meleg
nyugalommal töltötte meg, a turisták már rég hazamentek, és a part
néptelenül terült el előttünk. Elvittem a gyerekeket egy sétára az erdőbe,
amely a part széléig húzódik és főként lombhullató fákból áll, csak néhol
látszik egy-egy vörös törzsű fenyő. A levegő meleg csendjében a nap izzó
sugarakkal sütött le a halványan sötétlő kék égről. Követtük az ösvényt az
erdő mélyére, és ott, az erdő közepén, egy gyümölcsöktől roskadozó
almafát pillantottunk meg. A gyerekek ugyanúgy meglepődtek, mint én,
mert az almafa kertben nő, nem pedig vadon, az erdőben. Ehetünk belőle? –
kérdezték. Igen, mondtam, szedjetek csak. Egy hirtelen villanásból,
amelybe öröm és szomorúság egyformán vegyült, megértettem, mi a
szabadság.

Darázs

A darázs teste két részből áll, a hátsó egy enyhén legömbölyített, kúp
alakú, sima, fényes felületű testrész, míg az elülső kerekebb és
harmadakkora, de innen nőnek ki a lábak, a szárny és a csápok. A sárga és
fekete csíkozás, a sima felület és a lekerekített kúpforma miatt a potroh egy
pici húsvéti tojásra hasonlít, vagy inkább egy miniatűr Fabergé-tojásra, mert
ha közelebbről megvizsgáljuk, szabályos, gyönyörű mintázatot látunk;
vékony fekete fonalak csíkozzák a sárga mezőt, és a csíkokat szegélyező
fekete pöttyök precízen megrajzolt szegélymintát alkotnak. A külső héj
számunkra nem tűnik keménynek, elég az ujjunkkal gyengén összenyomni,
és máris szétreped, és kibuggyannak belőle a lágy belsőségek, a
darázsvilágban azonban vértezetnek számít, valóságos páncélzatnak, és
amikor a darázs felém repül, a hat lábával, két pár szárnyával és két
csápjával olyan, mint egy állig felfegyverzett páncélos lovag. Erre
gondoltam a múlt héten, a ragyogó nyárias időben, amikor úgy döntöttem,
hogy kihasználom az alkalmat, és lefestem a ház nyugati falát. Tudtam,
hogy a szellőzőben darázsfészek van, mert sokszor hallottuk a zümmögést a
fal felől, amikor este lefeküdtünk, pontosan onnan, ahol a darazsak
fészkeltek. Előfordult, hogy néhány darázs bejött a szobába, holott csukva
volt az ablak és az ajtó. Amikor felállítottam a létrát, és kezemben
festékesdobozzal és ecsettel felmásztam a tető alatti gerendáig, nem
gondoltam a darazsakra, akik ugyan csak egyméternyire laktak az
ágyunktól, de soha nem támadtak ránk, mintha nem léteztünk volna
számukra, vagy mintha csak háttérként lettünk volna jelen. De ezen a
délutánon változott a helyzet. Alig fogtam neki a festésnek, halk kapirgálást
hallottam a szellőztető felől, előmászott egy darázs, és zümmögve felrepült
úgy húsz méter magasra, ahol már csak pici pontnak látszott a ragyogó kék
égen, azután egyenesen felém iramodott, miközben a szellőztetőből újabb
darázs mászott elő, aztán még egy és még egy. Összesen öt darázs keringett
körülöttem. Bal kezemmel megpróbáltam őket elhessegetni, vigyázva,
nehogy leessek, de ez természetesen semmit sem segített. Nem csíptek meg,
de a körözésük és a gonosz zümmögésük is elég volt, lemásztam,
rágyújtottam egy cigarettára, és azon töprengtem, hogy mit tegyek. Volt
valami megalázó ebben a helyzetben, hozzám képest apró kis lények voltak,
alig nagyobbak az ujjam utolsó percénél, és jóval vékonyabbak. Kihoztam a

légycsapót a konyhából, és felmásztam. Alig mártottam bele az ecsetet a
sűrű vörös festékbe, és alig tettem meg az első ecsetvonást, ismét
kapirgálást hallottam. Hamarosan megjelent az első darázs, és levetette
magát a gerenda széléről, körözni kezdett körülöttem; hamarosan újra
körülvettek. Csapkodni kezdtem, és egypárat el is találtam, de csak a
levegőben, és ettől csak a röptük íve változott. Szinte semmit nem
festettem. Feladtam, átöntöttem a festéket a nagy dobozba, és
megtisztítottam az ecsetet. Néhány órával később nagyon óvatosan
felmásztam a létrán, leragasztottam a szellőztetőt ragasztószalaggal, és
csendben lemásztam, besiettem a házba, felmentem a hálószobába, és belül
is leragasztottam. Amikor este lefeküdtünk, kint folytatódott a zümmögés.
Ez történt másnap este is. Azután csend lett.

Nejlonzacskó

Mivel a műanyagnak hosszú a lebomlási ideje, mivel a világon óriás
mennyiségű műanyag szatyor van forgalomban, és a számuk napról napra
nő, és mivel annyira könnyűek, hogy beléjük kaphat a szél, mint egy
vitorlába, vagy felkaphatja, mint egy luftballont, a legváratlanabb helyeken
találunk műanyag szatyrokat. Tegnap, mikor hazajöttem a bevásárlásból és
leparkoltam a kocsit, a ház tetején egy műanyag zacskó lobogott, a füle
beleakadt a tetőre felkúszó növénybe. Néhány nappal korábban, amikor a
négy nemrég vásárolt ribizlibokrot készültem elültetni, a kert végében, a
kerítéstől néhány méterre kiástam a gödröket, és egy halom régi
tetőcserepet és műanyag fecnit találtam, és a logóból rájöttem, hogy
bevásárlószatyrok voltak. Hogy kerültek oda, nem tudom, de a látványban
volt valami nyugtalanító, mert a vékony műanyag a fehér, sima felületével a
fekete földben nyilvánvalóan idegen test volt. A föld azon tulajdonsága,
hogy a belekerült dolgokat magáévá teszi, a műanyagra nem érvényes, mert
úgy készül, hogy mindent eltaszít magától; a föld lecsúszik a műanyag
felületéről, nincs mibe kapaszkodnia, nincs hol beszivárognia, és ugyanez
érvényes a vízre is. A műanyag szatyorban van valami érinthetetlen, kívül
áll mindenen, az időn és az idő kérlelhetetlen törvényén. Elszomorított,
mikor megláttam, de nem értettem, miért. Talán a környezetszennyezés
jutott eszembe, talán a halál, bár az is lehet, hogy a ribizlibokrok, amelyeket
mégsem tudtam elültetni. Valószínűleg mindhárom egyszerre. Amikor kicsit
távolabb a földbe nyomtam az ásót, és ásni kezdtem a gödröt, az jutott
eszembe, hogy vajon miért van az, hogy szinte minden gondolatom és
képzettársításom errefelé terelődik, a probléma, az aggódás, a sötétség felé,
ahelyett hogy az öröm, a könnyedség és a fény felé irányulna. A legszebb
dolog, amit valaha láttam, egy nejlonzacskó volt, a vízben úszott messze a
tengerben, egy sziget közelében, vajon miért nem ez jutott eszembe? A víz
átlátszóan tiszta volt, amilyen a hideg, csendes napokon szokott lenni,
enyhén zöldes színű, és a nejlonzacskó talán három méter mélyen lebegett,
kisimulva és mozdulatlanul. Semmi másra nem hasonlított, csak önmagára,
nem volt élőlény, sem medúza, sem luftballon, egyszerűen csak egy
nejlonzacskó. Mégis mozdulatlanul álltam és néztem. A helyszín Sandøya
volt, a Bulandet szigetcsoport legtávolabbi szigete, a nyugat-norvégiai
partvidéken. Rajtam kívül csak hárman laktak a szigeten. Jéghideg volt a

levegő, az ég kék, a mólót, ahol álltam, félig hó takarta. Naponta kisétáltam
a mólóra, mert vonzott a víz alatti világ, amely elnyeli a láncokat, a
kötelékeket, vonzott a tisztasága és a hozzáférhetetlensége. Tengeri
csillagok, kagylófüzérek, hínár, de főként a körülöttük lévő tér, a tenger,
amely a sziget másik oldalán széles, nehéz hullámokkal ostromolta a partot,
de itt csendesen meghúzódott a sziklák és a hajókikötő között a
homokszőnyegen, vagyis az átlátszó vízzel teli öbölben. A víz nem volt
teljesen átlátszó, egy hajszálnyit megtörte a fényt, körülbelül annyira, ahogy
egy vastag üveg teszi, ezért a fehér nejlonzacskót, amely végig
mozdulatlanul lebegett a felszín és a tengerfenék között, amíg ott álltam,
enyhe zöld fény vette körül, nem úgy, mint a szárazföldön a vakító fehér
műanyagot, nappali fényben, amikor csak levegő választja el a fénytől; ezt
finom, tompa fátyol takarta.

Miért nem tudtam levenni a szemem az elsüllyedt nejlonzacskóról?
A látvány nem okozott örömet, nem lett tőle jókedvem, amikor
hazaindultam a tengerpartról. Nem töltött el elégedettséggel, sem olyan
megnyugvással, amilyet az éhség vagy a szomjúság csillapítása hozhat. De
jó volt látni, mint ahogy jó elolvasni egy verset, amely egy konkrét,
érzékelhető képben végződik, és mintegy megállapodik benne, hogy
kibonthassa magából kimeríthetetlenségét. Vízzel tele, néhány méterrel a
felszín alatt, fülével felfelé lebegett a nejlonzacskó 2002 februárjában. A
pillanat semminek nem volt a kezdete, nem volt ráeszmélés, még csak
valaminek a vége sem, és talán éppen erre gondoltam, amikor néhány napja
gödröt ástam a kertben, hogy benne vagyok valamiben, és mindig is benne
maradok.

A nap

Mindennap, mióta megszülettem, megjelenik fölöttem a napkorong, de
valójában sohasem tudtam megszokni, talán mert minden más, általunk
ismert dologtól különbözik. A Nap a világunk egyik ritka jelensége,
amelyhez nem tudunk közeledni, mert megsemmisülnénk, és szondákat,
műholdakat és űrhajókat sem tudunk hozzá felküldeni; azok is
megsemmisülnének. Igazságtalan feltétel, sőt majdnem bántó, hogy szabad
szemmel nem is nézhetünk a napba, mert megvakulnánk vagy megsérülne a
szemünk: a földön valamennyi ember és állat fölött egy hatalmas tüzes
égitest lebeg, és még csak nem is nézhetjük! De hát ez van. Ha néhány
másodpercig egyenesen a napba nézünk, a retinát apró, fekete, ugráló foltok
lepik el, és ha mereven belebámulunk, a fekete foltok, akár a tinta az
itatóspapíron, szétterjednek a szem belsejében. Vagyis egy lángoló golyó
lóg a fejünk fölött, amely nemcsak a szükséges fényt és meleget adja
nekünk, hanem ő az életünk eredete és feltétele is, ugyanakkor
megközelíthetetlen és teljesen érzéketlen az általa teremtett dolgok iránt.
Nehéz úgy olvasni az Ószövetség monoteista istenéről, hogy ezt a formát ne
vegyük figyelembe. Az Isten és az emberek közötti kapcsolat legfontosabb
vonása, hogy az emberek nem nézhetnek egyenesen Istenre, hanem lehajtott
fővel kell állniuk előtte. És Isten jelenlétének képe a Bibliában a tűz, ez
jelenti az istenit, de a nap is mindig jelen van benne, mert minden láng és
minden tűzvész itt a földön a napból származik. Isten a mozdulatlan
mozgató, írta Aquinói Tamás, és kortársa, Dante, az istenit tüzes folyónak
ábrázolta, és az Isteni színjáték befejező képében egy örökké fénylő körben
jeleníti meg Istent. Így lettek a nap alatt az emberek, az istenhit nélkül
véletlenszerű teremtmények, valamilyen rendkívül jelentőségteljes
dolognak az adott feltételekhez kötött rabszolgái, és a Nap csak egy csillag.
Amíg a valóságról alkotott elképzelések felemelkednek és alásüllyednek,
fellángolnak és megfakulnak, maga a valóság kikezdhetetlen, a feltételein
nem lehet változtatni: keleten dereng az ég, az erdő fölött lassan
visszahúzódik a sötétség, és miközben a levegőt madárcsicsergés tölti meg,
a nap hátulról megvilágítja a felhőket, amelyek szürkéből rózsaszínbe, majd
fényes fehérbe fordulnak, közben a néhány perce még szürkésfekete égbolt
kékre változik, és az első napsugarak bevilágítják a kertet. Nappal van. Az
emberek jönnek-mennek, végzik a dolgukat, az árnyékok a föld forgásával

egy ütemben előbb egyre rövidülnek, azután egyre hosszabbak lesznek. Ha
este kint, az almafa alatt vacsorázunk, a levegőt gyerekzsivaj, evőeszközök
csörömpölése és az enyhe szellőben lengő falevelek suhogása tölti meg, és
senki nem veszi észre, hogy a nap a vendégház teteje fölött áll, már nem
sárgán lángol, hanem narancsszínű, és lobogása nem hallható.

Fogak

Amikor megjelennek az első fogak, ezek az apró kavicsok, amelyek a
gyermek vörös ínyén át tolulnak felfelé, és először fűrészfognak
mutatkoznak, azután mint pici fehér tornyok sorakoznak a szájban,
óhatatlanul rácsodálkozunk az eredetükre, vajon honnan jönnek? A
csecsemő tápláléka, ami főleg tej és egy kis pépesített banán és krumpli,
semmiben sem hasonlít a fogakhoz, amelyek a táplálékkal ellentétben
szilárdak. Mégis, valószínűleg az történik, hogy a részben folyékony,
részben pépes ételekből bizonyos anyagok átkerülnek az állkapocsba, ahol
átalakulnak a fogakat képező matériává. De hogyan történik? A bőr és a
hús, az idegek és inak létrejötte és növekedése legalább akkora misztérium,
mégsem érezzük annak. A szövetek lágy és élő anyagok, a sejtek nyitottak
egymás felé és a világ felé a fejlődés folyamatában. Fény, levegő és víz
áramlik rajtuk keresztül, embereknél és állatoknál, növényeknél és fáknál
egyaránt. De a fogak mindentől elzárkóznak, mindent eltaszítanak
maguktól, és közelebb állnak a hegy ásványaihoz és a kövekhez,
kavicsokhoz és homokhoz. Tulajdonképpen mi a különbség a megszilárdult
lávából keletkezett, szél és víz által sok millió éven át csiszolt kövek vagy a
végtelenül lassú lerakódásból és sűrűsödésből létrejövő
gyémántkeménységű anyagok és az apró, zománcozott kövecskék között,
amelyek ebben a percben, amikor ezeket a sorokat írom, a sötét
szobájukban szundikáló gyermekeim állkapcsából bújnak elő? A két
nagyobb gyerek számára rutinná vált, hogy kiesnek a fogaik. De a
legkisebbnél még mindig nagy izgalom és felhajtás kíséri. Az első fog
kiesése eseménynek számít, és talán a második és harmadik is, de aztán
beindul az infláció, és potyognak a fogak, este lefekvéskor meglazulnak, és
másnap reggel már azt kérdezem, hogy kerültek a vérfoltocskák a párnára,
vagy délután a nappaliban, almaevés közben, és már nem számít akkora
eseménynek. „Apa, itt van”, mondja az egyikük, és felém nyújtja a fogat,
amit azután a tenyerembe zárok és kiviszek a konyhába. Mit csináljak vele?
Állok a konyhapultnál, az őszi égbolt tompa fénye halványan világít a
csapra és a mosogatóra. A szikrázó fehér fogacska, gyökerénél sötétvörös
vérrel, szinte obszcén látvány a kezem rózsaszínes bőrén. Úgy érzem, nem
dobhatom ki. A fog a kislányom része. De el sem tehetem, mert mire lesz
jó? Hogy majd időskorunkban elővegyük az apró fogakkal teli ládikát, és

felidézzük, melyik kié volt? A fogak nem úgy öregszenek, mint a test többi
része, nem fog rajtuk az idő; ebben a fogban a kislányom örökre tízéves
marad. Kinyitom a mosogató alatti ajtót, és bedobom a fogat a szemetesbe,
ahol egy nedves kávéfilteren landol, a filterpapír megszürkült a fekete
zacctól. Összegyűrök egy müzlis zacskót, és betakarom vele a fogat, így
már nem látszik.

Barna delfinek

Csónakkal mentünk ki a fjordra, súlyos szürke felhők takarták el az eget.
Előttünk a függőleges, több száz méter magas szikla, a Lihesten emelkedett
a tengerből, néhol sötét, bazaltszínű falnak látszott a ködfátyolon keresztül.
A hajam nedves volt. Ha végigsimítottam az esőkabátom ujján, összegyűlt
rajta egy kis tócsa. Az evezőlapátok nyikorogtak és döngették a csónak
oldalát, szokatlanul erőteljes hangon; ezek a hangok általában elhalnak,
amint a csónak kiér a nyílt tengerre, de most visszatartotta és bebugyolálta a
köd, amely más hangokat sem engedett át hozzánk. Amikor anyai
nagyapám abbahagyta az evezést és bevonta az evezőlapátokat, minden
elcsendesedett. A víz lassan, nagy, széles hullámokkal mozgott, a felszín
szinte teljesen sima volt. Az unokatestvéremmel kieresztettük a horgonyt,
amely lassan süllyedt alattunk a mélybe. Ekkor suhogást hallottunk valahol
a közelben. Az unokatestvérem felnézett. Nagyapánk először nem figyelt
fel rá. A hang erősödött, a suhogásba halk csobbanások vegyültek, valami
közeledett felénk. Az unokatestvérem mutogatott valamit, és nagyapám
megfordult. Alig néhány méterre tőlünk egy csapat tengeri állat nyaka és
háta emelkedett és süllyedt a vízben.

Valami megmozdult bennem.
Öt-hat állat lehetett, szorosan egymás mellett úsztak, szinte szántották a
vizet, amely lágy hullámot vetett a felszínen. Soha nem felejtem el a
szuszogásukat. És a látványt sem, ahogy elsiklottak mellettünk a vízben,
mókás, mégis fegyelmezett mozdulatokkal. Látszott szürkésbarna, sima
bőrük, a kerekded, gyermeknagyságú testük, és a pofájukon szemeknek
tűnő két kis fekete kör. És a szájuk, amely mintha mosolygott volna.
Később, amikor eltűntek a láthatáron, nagyapa azt mondta, hogy
szerencsét hoz, ha barna delfint látunk. Ilyeneket szokott mondani, hitt az
ómenekben és a figyelmeztető jelekben, és bár szerettem hallgatni, egy
percig sem hittem, hogy ez igaz is lehet. Most már elhiszem. Mert mit
tudjuk mi, hogyan oszlik meg a szerencse és a balszerencse? Ha az
embertől függ, ahogy ebben a racionális korban a többség gondolja, vagyis
ha saját magunk kovácsoljuk a szerencsénket és balszerencsénket, akkor a
kérdés az, mi az a „magunk” – ha nem az öröklődés által létrejött sejtek
halmaza, tapasztalatokkal gazdagítva, mely halmazokat pici vegyi-
elektromos felhők hozzák működésbe vagy kapcsolják ki, amitől konkrét

érzések, gondolatok, mondatok és cselekedetek születnek? És ezeknek a
külső következményei újabb belső vihart kavarnak, és újabb sor érzést,
gondolatot, mondatot, cselekvést szülnek. Egy ilyen leegyszerűsítés abszurd
és mechanikus, de nem abszurdabb és nem mechanikusabb, mint a barna
delfineket egyszerűen bizonyos tulajdonságokkal és viselkedésmintával
rendelkező tengeri állatoknak nevezni. Mert aki látott barna delfint, amely
nemcsak a víz mélyéből merül fel, hanem a maga sok millió éve változatlan
alakjában az idő mélységéből is, azt megérinti valami, és úgy érzi, az
érintés által a kiválasztottak közé kerül.

Benzin

Azokon az esős őszi napokon, amikor sötétszürke volt az ég, az út
mellett magasodó erdei fenyők sötétzöldek, az aszfalt fekete, a többi szín
pedig mind fakónak látszott a tompa, nedves fényben, az úttesten szétterülő
benzintócsa gyönyörű színekben pompázott. A benzin minden általunk
ismert dologtól különbözött, jöhetett volna akár egy másik világból is. Egy
csodás, mesékkel teli, színpompás és gazdag világból, gondolhatnánk.
Gazdag, mert a benzin szikrázó színei, amelyek látszólag véletlenül jelentek
meg és tűntek el, a legelhagyatottabb és legrondább helyeket juttatták
eszünkbe. A színpompa sohasem a réten vagy a földeken, tengerparti
sziklákon vagy partokon tűnt fel, hanem parkolókban, kavicsos vagy
aszfaltos utakon, kishajókikötőben, építkezéseken. A sárgásszürke,
kavicsporral belepett tócsákban a benzin hirtelen a felszínre úszott,
elkülönült a víztől, ahogy minden mástól is, és amikor belenyomtunk egy
botot, új színek keletkeztek – bíbor, lila, mélykék –, szerteágazó
erecskékkel és lagúnaszerű mintákkal, mintha tengerikagyló-házak vagy
galaxisok lettek volna. A levegő tükrében játszó, könnyed mozgású színes
kis patakok önmagukban is titokzatosak voltak, mintha misztérium képei
lennének. Azért is, mert mindenki tudta, hogy a benzin valójában színtelen.
Mindnyájan láttuk a kikötőben, hogyan töltenek tölcsérrel a kannából
benzint a hajó vörös tartályába. A benzin színtelen és átlátszó volt,
ugyanakkor vibrált körülötte a levegő. És mindnyájan tudtuk, milyen
hatalmas erő lakik benne. A kőfejtőkben köveket eltakarító gigantikus
buldózereket, amelyek csak belemélyesztik a lapátjukat a kőbe, felemelik és
már is indulnak vissza, hogy a zörgő terhet a várakozó teherautó
rakodóterébe engedjék, szintén benzin hajtja, és benzin hajtja az útra
kanyarodó súlyos teherautót, és a kamionokat és a buszokat, az olajszállító
hajókat és a repülőgépeket. Benzin hajtja az öböl hullámai fölött szinte
repülni látszó, száguldó motorcsónakokat, akárcsak a versenyautókat,
amelyekről sokat olvastunk, de a saját szemünkkel soha nem láttuk őket.
Nem beszélve a szüleink kocsijairól, ezekről a méretes járgányokról,
amelyek naponta szelték az utakat, és a fiatalok motorbiciklijeiről és
mopedjeiről. És a hókotrókról, traktorokról, markológépekről,
láncfűrészekről, csónakmotorokról. Sebesség és erő vett körül mindenütt, a
bömbölő, dübörgő, durrogó motorok mind benzint égettek. Hogy a benzint

olajból nyerték – amit a mély, föld alatti lelőhelyekből pumpáltak fel, és
amely lebomlott szerves anyagokból állt és az ember megjelenése előtti
korszakban keletkezett, amikor még csak dinoszauruszok éltek a földön,
ezek az óriás, egyszerű állatok, és amikor a fák és a növények is nagyobbak
és egyszerűbbek voltak, és a zoológia és biológia ősi ereje uralkodott –,
érthető volt; a buldózerek és a dinoszauruszok közötti rokonság minden
gyerek előtt világos volt, de nem értették, mi az összefüggés az erő és a
hetvenes évek sok-sok víztócsájának tükrén remegő parányi, színpompás
foltok titokzatos szépsége között.

Békák

Nyáron egy hatvanadik születésnapi ünnepségen voltunk. A kultúrház
dísztermében tartották egy nyugat-norvégiai fjordnál, nem messze a
tengertől. Egész nap esett, még este is szakadt, amikor hazaindultunk. Futva
tettük meg az utat a kocsihoz, sáros, kavicsos úton szaladtunk, beraktam a
táskákat a csomagtartóba, közben a fáradtságtól és unalomtól elgyötört
gyerekek becsatolták magukat az erre a hétre kibérelt mikrobusz ülésére.
Szakadt az eső a sötét tájra. Az a fajta sötétség volt, ami ilyen időben
szokott beállni, mert itt a nyári éjszakák általában világosak, a sötétség
finom fátylat vet rájuk, nem feketét, hanem inkább kékesen könnyedet. A
köd és a nehéz felhők egész nap a hegyek közé szorult völgy fölött
gomolyogtak, sűrűbb lett tőlük a sötétség, de még mindig nem volt minden
fekete, mert az ólomszürke, nyirkos levegőben látszottak körülöttünk a
fenyők, és azok olyan feketék voltak, mint az éjszaka.

Beindítottam a kocsit, bekapcsoltam a fényszórót, és lekanyarodtam a
keskeny aszfaltútra. Az út a fjord mentén halad, és ahányszor szembejön
egy kocsi a keskeny úton, fékezni kell, néhol hátra kell tolatni a
legközelebbi találkozóhelyig, néhol pedig csak egy régi kőkorlát választ el a
lejtőktől és a meredek szakadékoktól. Az autó lámpáinak fénye szétnyitotta
előttünk a sötétséget, úgy éreztük, mintha végtelen alagútban haladnánk
előre. Az út elhagyta a fjordot, felkapaszkodott a völgyből a hegyre, majd
lent, a másik oldalon ismét a fjordhoz kanyarodott, és követte húsz
kilométeren át.

Az aszfalton hirtelen apró kavicsok bukkantak fel. A lányom az utat
bámulva, mozdulatlanul ült mellettem, szinte elkábította a sötétség, és
egyszer csak megszólalt, mozognak a kavicsok, mondta. Ekkor én is
felfigyeltem a mozgó testekre. A kavicsok kicsiket ugrottak az aszfalton.
Nem kövek voltak, hanem békák. És egyre több lett belőlük. Helyenként
harminc-negyven is ugrándozott előttünk az úton. Lehetetlen volt kikerülni
őket, és ahol a legsűrűbben voltak, áthajtottam rajtuk. Kilométereken
keresztül kísérték az utunkat, aznap este több száz béka mászott elő az
útszéli árokból és ugrándozott át az út túloldalára. Vajon az eső miatt? Vagy
ez volt az évnek az a napja, az a nyári éjszakája, amikor egyszerre
vándorolnak át egy új területre? Valószínűleg sohasem fogom megtudni,
gondoltam, amint esőben, sötétben haladtunk tovább a fjord fölött a

kanyargós úton. Akárcsak minden hidegvérű állatban, a békákban is van
valami ősi, más időből származnak, mint mi, egy egyszerűbb világból,
amelyben a fák és a növények is primitívebbek voltak, és az, hogy még
mindig itt vannak, ellentétben a többi ősi lénnyel, az életmódjukkal
magyarázható; nem fogott rajtuk a sok változás, amin a világ keresztülment.
Számukra a világ most is pontosan olyan, mint az ősidőben volt, akkor is
ugyanazt látták, ugyanazt érezték és gondolták, mint most, és ez az
állandóság, amelyben nincs sem jövő, sem múlt, elvileg nem különbözött az
újabb teremtmények, például a mókus vagy a borz életkörülményeinek
állandóságától, csak annyiban, hogy végtelenül hosszabb ideig tartott.
Látványuk mégis megdöbbentett, ugyanúgy, mint amikor egyszer erdei
sétára mentünk a lányaim óvodájával, és a falevelek között hirtelen
megjelent egy sereg ugrándozó béka. Az egyik szülő megfogott egyet, és a
kezében tartva felmutatta gyerekeknek. Volt benne valami taszító, és arra
gondoltam, hogy talán a szeme teszi, amiből csupa olyasmi áradt, amit a
gonoszság jelének tartunk. A hideg, üres szemek nem vezettek lélekhez,
mint például a macska szeme. Ezek a szemek nem az embert látták, hanem
valami mást, de hogy mit, azt soha nem fogjuk megtudni.

Templomok

A glemmingebrói házunk fölötti magaslatról három templom látható. Az
egyik, a glemmingebrói vörös téglás, réztornyú templom a századfordulóról
származik, amikor a régit lebontották, mert kicsi lett a falu megszaporodott
lakosságának, a másik kettő középkori, fehérre meszelt, torony nélküli
templom, Ingelstorp és Vallenberga. Akkor épültek, amikor minden falu
különálló egység volt, a templom köré épített alacsony házak akár a
kacsamama köré gyűlt kiskacsák, minden oldalról mezővel körülvéve, és
bár a falu szerkezete nem változott, mára már értelmét vesztette, és letűnt
idők életvitelét és gondolkodását tükrözi. Semmi sincs már egy helyen, amit
a templom szimbolizál, ahol keresztelték, konfirmálták, eskették, temették a
lakosokat, akik minden vasárnap itt gyűltek össze, az állandó szertartások
helyén, a változatlan égbolt alatt. Az itteni föld Európa egyik legjobb
termőföldje, az éghajlat kedvező, ez valamikor egyet jelentett a
gazdagsággal; a legkisebb falunak is volt saját temploma. Ma a gazdagság a
városokba költözött, itt pedig üresen sorakoznak az olcsó, eladó házak.
Boltokat, könyvtárakat, iskolákat zárnak be. A földeken még gazdálkodnak,
de a területek egyre zsugorodnak és egyre kevesebben művelik őket. Mikor
ezen a vidéken járok, arra gondolok, hogy majdnem minden, amit látok, így
nézhetett ki a tizenkilencedik században is. Templomok, faluk, végtelen
szántóföldek, lombos fák, égbolt, tenger. Mégis minden más. Lesújt és
elszomorít, ami végül is indokolatlan, hiszen a tizenkilencedik századot
nem tapasztaltam meg, de nem tudok örülni annak, ami van, amink van, és
ezt a letargiát már szinte kórosnak lehet minősíteni. Nosztalgia, vágyódás
egy letűnt idő után, árnyékbetegség. Az ennek megfelelő, természetes érzés
a még nem létező utáni vágyódás, a jövő, a remény és erő után, és minden
után, ami nem lehetetlen, amit nem sodort el a múlt, amit a jövő hozhat. És
talán ezért érzem az erős nosztalgiát, mert mára már eltűnt az utópia, így a
jövőbe vágyódás is, és nem előre, csak visszafelé vágyódunk, ahol a múlt
ereje összpontosul. Ennek fényében a templomok az építészet lelki
műalkotásai is voltak, mert nemcsak a helyi identitást testesítették meg,
hanem egy másik valóságot is képviseltek, az istenit, amely a hétköznapi
fáradságos munkát vette körül, és nyitott volt a jövőre, amikor majd
elérkezik a mennyek országa. Ha már senki nem keresi az isteni valóságot,
ha üresek a templomok, az azt jelenti, hogy már nincs rá szükség. És ha

nincs rá szükség, az azt jelenti, hogy elérkezett a mennyek országa. Már
nincs mi után vágyódni, hacsak nem a vágyódás után, és az innen látszó
üres templomok ezt szimbolizálják.

Pisi

A pisilés életünk egyik legmegszokottabb művelete. Amikor ezeket a
sorokat írom, körülbelül 16 500 napja élek. Ha úgy számolunk, hogy
átlagban naponta ötször pisiltem, akkor az eddigi pisiléseim száma összesen
75 000 körül mozog. A jelenség egyetlenegyszer sem lepett meg, egyszer
sem tűnt idegennek, mint más testi funkciók és jelenségek, mint például a
szívverés vagy a hirtelen gondolatok, pedig a pisilés a test különleges
tevékenysége, mert összeköt a külvilággal, ami a pisilés által áramlik át
rajtunk. Megállok a vécékagyló előtt, belepisilek a vízbe, és lassan
megváltozik a színe és az állaga: a tiszta, átlátszó víz átmegy enyhe
sárgászöldbe vagy sötét barnássárgába, a pisi koncentrációjától függően, és
megtelik buborékokkal és hólyagocskákkal. A kagylóból felcsapó szag
enyhén sós, és van benne valami másféle, kissé szúrós szag is, a
koncentráltabb pisinél erősebb, mint a felvizezettnél. És ha sokan pisilnek
egy helyen, és a folyadék elpárolog vagy beszívódik a földbe, erős bűz
keletkezik. Ez a szúrós, orrfacsaró bűz pár másodperc után kibírhatatlan
lesz, a tömeg erejéről tanúskodik, mert ha egy ember pisijének szaga van,
az mindig csak jelzés, alig érezhető, ezért akár még kellemes is lehet. Az
enyhe kis bűz úgy aránylik a nagy büdösséghez, mint egy szál cigaretta a
halálhoz: finoman sietteti.

De bármilyen rutinszerűen pisilünk, és bármilyen könnyen, a pisilést is
meg kell tanulni. Akinek volt kisgyermeke, tudja, milyen az, mikor nem
tudjuk kontrollálni a pisilést: a csecsemő a pelenkázóasztalon fekszik, és
hirtelen aranyszínű patakocska bugyog a lába közül, ha lány, vagy
aranyszínű szökőkút spriccel fel a fiúgyerek pici fütyijéből, közben
szenvtelenül bámulnak a levegőbe, mosolyognak vagy gügyögnek, mintha
semmi közük nem volna az egészhez. Néhány évvel később a bepisilést,
ahogy mondják, szégyellik. Nem tudom, honnan van ez a szégyen.
Tapasztalatom szerint a szégyen mindig jelentkezik, bármennyire
bagatellizáljuk a megtörtént esetet. Talán nem is annyira maga az esemény
szégyenletes, hanem az érzés, amely hatalmába keríti őket, hogy nem
eléggé figyelmesek, nem határozottak és függetlenek – ahogy azt egy
láthatatlan és hallhatatlan, de határozott elvárás kívánná –, hanem alaktalan,
szétfolyó, fegyelmezetlen lények. Én meglepően későn pisiltem be utoljára,
ezért emlékszem a részletekre. Tizenöt éves voltam, kilencedikes. Sítúrán

voltunk a hegyekben a természetjáró csoporttal. Tél vége volt, február vagy
március, és amikor este megérkeztünk a vendégházba, versenyezni
kezdtünk: ki tud megenni több doboz ananászkonzervet. Én nyertem, de
ennek megvolt az ára; annyira tele voltam ananásszal és ananászlével, hogy
alig tudtam lépni, és még most sem bírom az ananász ízét és szagát. Végül
aludni mentünk a galériára, tizenkét kamasz lány és fiú, ki-ki a maga
hálózsákjában. Éjjel arra ébredtem, hogy bepisiltem. Az alsónadrágom és a
hosszú alsóm csuromvíz volt. Halálra rémülten vettem észre, mi történt.
Annál nagyobb katasztrófa nemigen érhet, mint hogy felfedezik. Tizenöt
éves voltam, szerelmes az egyik lányba a csoportban, és bepisiltem.
Óvatosan kimásztam a hálózsákból, az is átnedvesedett, és térden állva
kinyitottam a hátizsákomat, kivettem belőle egy tiszta alsót és egy
törölközőt. Az ablakon bevilágított a telihold. Körülöttem mindenki
szuszogva aludt, kiosontam a szobából, és lementem a földszintre. Lassan
kinyitottam az ajtót, és kiléptem a házból. Fölöttem ragyogtak a csillagok, a
hó tetejére fagyott jégpáncél csillogott a holdfényben. A vendégház mögött
levetkőztem, megtöröltem a nedves combomat és altestemet, felvettem a
tiszta alsót, a pisis ruhadarabokat többször belenyomkodtam a hóba, aztán
kerestem egy nejlonzacskót a konyhában, beletuszkoltam a ruhákat, és
felmentem lefeküdni, de előtte az utolsó törölközővel letakartam a frizbi
nagyságú foltot a hálózsákon. Amikor rájöttem, hogy senki sem látott, és
soha senki nem fogja megtudni, mi történt, megszűnt a sokkszerű
szégyenérzetem, és heves, furcsa boldogság árasztott el, mert amint
megszűnt a szégyen, kicsit eljátszottam az álmomban megjelenő halvány,
de határozott érzéssel: istenem, milyen jó bepisilni.



Keretek

A keret körülveszi a képet, és jelzi, mi van a képen belül, és mi van
kívül. Maga a keret nem része a képnek, de a képen kívüli falnak sem,
amelyikre felakasztják. A keret soha nem szerepel egymagában, értelmetlen
lenne, a kép nélküli keret üres, semminek nem ad formát. A keret az
ablakkeret és a szemüvegkeret közeli rokona, távolabbi rokonai pedig a fal,
a kerítés, ketrec, az országhatár, a kategória. A képkeretet, amely
leggyakrabban fából készül, képkeretező készíti a megadott méretek szerint,
vagy keretgyárban gyártják. De a keretet átvitt értelemben is használjuk,
úgymint határt szabni valaminek, például egy építkezés anyagi kiadásainak,
gazdasági keretről beszélünk, vagy egy szertartás ceremóniájáról, biztos
keretek között. Más szóval, a keret körülhatárol valamit, egyértelműen
elválasztja a belsőt a külsőtől, és ezáltal önmagát is meghatározza, belőle is
lesz valami. Létrejön a saját identitása. Az identitás azt jelenti, hogy valami
az, ami, és nem valami más.

A természetben nincsenek keretek, a dolgok és a jelenségek egymásba
folynak, a Föld kerek, a mindenség végtelen és az idő örök. Hogy ez mit
jelent, nem érti senki, mert embernek lenni annyi, mint kategorizálni,
felosztani, azonosítani és meghatározni, behatárolni és keretbe foglalni. Ez
a saját, otthon töltött életünkre is érvényes, a környező világtól háztető,
padló, falak különítenek el, és ezenkívül, ha házban lakunk, akkor a
telekhatár. Saját magunkra is érvényes, arra, ami számunkra a testet és
annak határait jelenti, egy bizonyos gondolkodást, elképzelést, ötletet,
véleményt és tapasztalatot. És a valóságot is jelenti, amit mi világnak
nevezünk, és amit tárgyakra, tárgycsoportokra, jelenségekre és
jelenségcsoportokra osztunk fel, és azáltal értjük meg, hogyan különböznek
más tárgyaktól és jelenségektől. Ez a különbözőség a keret, amely egy
külső és egy belső teret hoz létre, és nem része a látott vagy megértett
valóságnak.

Ezek a keretek, amelyek nélkül elképzelhetetlen a létezésünk, és a világé
is, a lét minden szintjén megtalálhatók. Érvényesek nemcsak arra, ami van,
hanem arra is, aminek lennie kellene, mert a viselkedésünknek is vannak
keretei. Mivel az élet mozgásban van, rendszeres időközönként
ellentmondás lép fel aközött, amit tennünk kellene és amit tenni akarunk, és
ez abban mutatkozik meg, hogy kényszert érzünk, hogy kilépjünk a

számunkra kijelölt keretből. Ha szabad utat kap a késztetés, a korlátok
ledőlnek, még mielőtt új keretet szabnánk az életnek. Egyének esetében ezt
kamaszkori lázadásnak hívjuk, a társadalmi kapcsolatokban nemzedékek
összeütközésének vagy háborúnak vagy forradalomnak. E mozgások közös
vonása az autentikus, a valódi utáni vágy, ahol az elképzelt valóság és a
valóság egy és ugyanaz. Más szóval egy olyan élet, egy olyan létezés, egy
olyan világ után, amelynek nincsenek keretei.

Szürkület

Amikor ezeket a sorokat írom, kint sötétedni kezd. Már nem látszik a fű
színe, sem a faborítás a szemközti ház falán, csak a szürkésfehérre meszelt
fal ver vissza némi fényt. A háztetők fölött világosabb az ég, először a
talajnál kezd sötétedni. Fent, a tetők mögött harmincméternyire, a temető
mellett elhaladó útnál hét óriás, szétágazó fa magasodik. A világos háttér
előtt kirajzolódik az ágak hálójának legapróbb részlete is. Amikor ismét a
fűre pillantok, már szinte eltűnt; csak egy sötét tócsa látszik a helyén.
Közben a ház szobái mintha kiemelkednének a sötétből, az ablakokból
kiszűrődő sárga fény egyre erősebben világít. Ma este hat gyermek van a
házban; a legkisebb éppen most feküdt le egy tejjel teli cumisüveggel a
kezében, már bizonyára alszik. A két nagyobb, a hatéves és a hétéves
valószínűleg a fenti szobában csücsül az ágyon, a tabletjükkel játszanak, és
hangosan kommentálják, amit csinálnak. A két nyolcéves az előbb még a
kert végében mászkált a kerítésen, onnan kapaszkodtak fel a fára,
gondolom, most a nappaliban tévéznek, a tízéves pedig éppen most jött
haza a barátnőjétől, befeküdt az ágyába az emeleten, és a Simsszel játszik.
A kinti fény hanyatlásával nem nagyon foglalkoznak. Számukra ez az este
csak egy a sok közül, az esték végtelen sorából, amelyek összessége a
gyerekkorukat képezi. Pár hétig még emlékezni fognak valamire ebből az
estéből, hogy lasagnét vacsoráztunk, például, de aztán végérvényesen
kitörlődik az emlékezetükből. Bár nem mindig egyértelmű, mi marad meg
bennük. Hétvégén a nyolcéves lányommal sétáltam a városban, és elmondta
nekem, mire emlékszik „kiskorából”, ahogy ő nevezte. Apró részletekre és
villanásokra, Malmőre vagy Stockholmra, Jølsterre, vagy valamelyik
nyaralásunk színhelyére, nem tudni pontosan. Egy korlátra, mögötte a
tengerrel, egy múzeumon átpöfögő kisvonatra, egy erdei padon
elfogyasztott tízóraira. A malmői lakásban, ahol egyéves korától ötéves
koráig lakott, a hálószobából lépcső vezetett fel a veranda ajtajához, erre
emlékezett, és elmondta, ahogy egyszer leült a lépcsőre.

Mialatt leírtam a fenti sorokat, két gyereket elvitt a mamája. Leszállt az
este, a kinti sötétségben minden fekete. Az egyetlen fényforrás a szobák
ablaksora, és a szobák innen, a kis házból nézve, akváriumnak tűnnek. Az
ebédlő lámpája alatt a hatéves gyermek fejét látom, előrehajolva nézi egy
tévésorozat valamelyik epizódját a tableten. A nyolcéves éppen most volt a

konyhában, és a mozdulataiból leolvasható, hogy megvajazott magának egy
szelet kenyeret. Hamarosan átmegyek hozzájuk, tiltakozásaik közepette
lekapcsolom a tévét, elküldöm őket fogat mosni, és végül olvasok nekik.
Ekkor becsukják a szemüket, és a sötétben várják, hogy elaludjanak, és az
álom hídján átsétáljanak a holnapba, miközben én befejezem ezt az írást a
sötétség leszálltáról itt Glemmingebróban, 2013. szeptember 15-én.

Méhkaptár

Az állattartás lényege részben az, hogy az ember magához szelídíti az
állatokat, például bevonja a kommunikációba – az ember csettint a szájával,
és a ló ügetni kezd, vagy szomorkás, éneklő hangon hívogatja be este a
teheneket, vezényszavára a kutya a hátsó lábára ül –, részben pedig az, hogy
emberi térbe invitálja őket, vagyis eleget tesz a szükségleteiknek. Istállót
épít a teheneknek, ellátja őket szénával, táplálékkal, vízzel, kihordja alóluk
a trágyát, megüli a lovat, kiviszi sétálni a kutyát, megsimogatja a macskát.
Minden állattartásban van egy találkozási pont az ember és az állat között.
Nagyon ritkán, pár szélsőséges esetben nem kerül sor találkozásra, a
közeledés egyoldalú, az ember eleget tesz az állat szükségletének, de az
állat nem viszonozza, így ebben az esetben az a kérdés, hogy állattartásról
van-e szó, vagy valami másról. Ilyen határeset a nyérc. A nyérc kap enni,
vizet, meleget, de agresszív és fél, semmi nem szelídül meg benne, amint
alkalmat talál, beleharap az etetője kezébe, vagy kiszökik a ketrecből az
erdőbe. A nyérc nem háziállat, inkább rab. Fél az emberi tértől. A
méhkaptár, más oknál fogva ugyan, szintén határeset. A méhek nem tudják,
hogy az ember gondoskodása, haszonszerző mentalitása és tervezése jelölik
ki életük kereteit. A méhkaptár a méhek természetes közegét hivatott
megteremteni, hogy hozzáférjünk és ellenőrzés alatt tartsuk a terméküket, a
mézet, és hogy megakadályozzuk szökésüket a kaptárból. Pontosabban, a
szökés nem jó szó, mert annak feltétele a menekülési szándék, míg a méhek
esetében természetes rajzási ösztönről van szó, és a méhész feladata
visszafogni vagy elterelni a méheket. A méhekkel való kommunikáció
teljesen egyoldalú; amíg a méhész a méhekre összpontosít és egy
mesterséges világot hoz létre a számukra, a méhek csak egymásra
összpontosítanak, és a maguk méhvalóságára. Ha a méhésznek pechje van,
vagy nem elég hozzáértő, és valamilyen módon megtöri az illúziót, a méhek
nagy rajokban kirepülnek a kaptárból, és másutt építik fel a társadalmukat.
A méhészek problémája az, hogy semmi olyat nem tudnak nyújtani a
méheknek, amit maguktól nem tudnának beszerezni, mert önellátóak, és
nem biztos, hogy éppen ott, a méhész kaptárában akarnak lakni. Amikor a
méhész kihúzza a mézzel teli kereteket, olyan, mint bármely betörő, és
számíthat a csípésekre. Ahhoz, hogy az állattartásnak ez a különleges
formája működjön, a méhészeknek ki kellett fejleszteniük egy sajátos

érzékenységet, hogy olyan közel kerülhessenek a méhek valóságához,
amennyire ezt ember teheti, ezt látjuk, amikor fehér öltözékükben, fehér
fejvédővel és arcvédő hálóval felszerelkezve, óvatosan, idegen
mozdulatokkal dolgoznak a méhekkel kint a földeken, ezt a komótos, furcsa
táncot, ami az embert a legalázatosabb és talán legszebb oldaláról mutatja.

Vér

A test belsejének nagy része, a belső szervek és a lágy üregek, fakó
színűek. Egyes belső szervek majdnem teljesen színtelenek, mint a szürke
agyvelő, mások halvány, vizenyős, meghatározhatatlan színűek. Ez a
színskála olyan dolgokra jellemző, amelyek valaminek a belsejében vagy
valami alatt növekednek. A kagyló húsa, a földigiliszta, a hínár a víz alatt.
A test belsejében e szabály alól a vér képez kivételt, amelynek friss, erős és
tiszta piros színe mintha kívülről jönne, és inkább a fű egyértelmű zöldjével
és az ég kékjével lenne rokon, nem a bélfalak sötét szürkésbarna és bézs
színével. Kiskoromban azt hittem, hogy a test valamiféle tartálya a vérnek,
vagyis hogy a belsejében nagy mennyiség felgyülemlik, talán mert a vér
színének teljesen más a méltósága, mint többi testrészének, amelyek ezáltal
másodrangúnak és alárendeltnek tűnnek, körülbelül ahogy a tejeskanna
szürke színe egyértelműen másodrangú és alárendelt a tej fehérjéhez képest,
és egyértelműen azt szolgálja. Most már tudom, hogy a vér a test egész
térfogatának csak egy kis részét teszi ki, és nincsenek sehol nagyobb
tárolók vagy csatornák, hanem ellenkezőleg, jellemzően hajszálvékony
csatornákon terjed, és ezek átszövik a testet, mint egy szövet szálai,
amelyek különböző tápanyagokat és gázokat szállítanak. A test belsejében
lévő szervekhez hasonlóan, az agy részleges kivételével, a vér nem tudja,
mit csinál. Folyamatos mozgásban van, a szív dobbanása hajtja az erekbe,
és a tűvékony csöveken keresztül szivárog a húsba. Ha vért látunk, gyakran
azért van, mert a külvilágban valami baj történt: a sarló lecsúszott a
hagymáról, és beleszaladt az ujjba egy szeptemberi estén, egy nagy hideg
épületben, ahol a krumplit, a sárgarépát és a hagymát tároljuk, és kiserkent
a piros vér, nagy cseppben gyűlt össze, és lecseppent a betonpadlóra. A
kislány felmászott a székre, a szék felborult, a kislány beütötte az arcát a
padlóba, és a szája teli lett vérrel. Egy augusztusi fülledt éjszakán, mikor a
villámok órákon keresztül cikáztak a város fölött az égen, és egyik
mennydörgés követte a másikat, a két lányomnak eleredt az orra vére,
emeletes ágyon aludtak, és a fehér párnahuzatot és a Mumin-mintás
paplanhuzatot pirosra áztatta a vér.

Kiserkenő vért látni lehet semmiség, lehet nyugtalanító, és lehet
katasztrofális. Az, hogy a vér és a halál gyakran összefügg, ahhoz is
vezethetett volna, hogy a piros legyen a halál színe, de nem így van, a halál

színe fekete, az éjszakához és a semmihez kötődik, a vér pedig, éppen
ellenkezőleg, az élet és a szerelem színe. Nincs annál csodálatosabb, mint
amikor felszökik a vér egy zavarba jövő fiatal arcába, ha tekintete
találkozik egy másik fiatal tekintetével.

Ha már, akkor a zöld fűnek kellene pirosnak lennie, amelyet a kék ég
alatt egyszer régen, a harc hevében, pirosra festett a vér, a haldokló hős
vére, akinek fülében egyre halkultak a csata hangjai, akinek szemében
egyre halványabbak lettek a világ színei, s akinek néhány perce még
remegő teste mozdulatlanul terült el a földön, fehéren, mint a hó.

Villám

A hatalmas legelőn tehenek legeltek, és mikor esni kezdett, öt tehén
elindult, és egy nagy fa alá húzódott. A fába villám csapott, és az állatok
holtan rogytak össze. Egy újságban láttam a képet, és valami miatt annyira
megdöbbentett a fa alatt, a földön heverő öt hatalmas tetem, hogy máig is
emlékszem rá. (Lehet, hogy nem láttam a képet, csak olvastam a történetet,
és az emlékezetemben képpé változott.) A villámcsapástól emberek is
halnak meg minden évben, de én az öt tehén tetemére emlékszem, talán
mert nem tudták, milyen veszélyt jelent viharban fa alá állni, nem tudták,
mik azok a rövid fényvillanások az égen, és a mennydörgést sem kapcsolták
össze az utána következő égi jelenséggel. A villám mozgása mechanikus,
egy erős fény és egy nagy meleg hirtelen lezúdul az ég csatornáin, iszonyú
erők szabadulnak fel, és ha eltalál valakit, azt gondoljuk, maximálisan
balszerencsés volt az illető, és ezzel a történet már emberi dimenziót kap,
de az állatok tudatlansága által a villámcsapás nyitott történet, és mindent
összeköt: a földet a zöld fűvel, a szürke égből hulló esőt, az öreg tölgyfa
alatt álló teheneket, az eget rázó mennydörgést, a fára irányuló elektromos
kisülést, amelyet a fa levezet a földbe, aztán fel a testekbe, amelyekben
megállnak a nagy szívek. A lecsapó villám csattanása, aztán a csend. Az
eső, amely tovább mossa az állatok tetemét. Erre gondoltam tegnap este,
amikor kint szörnyű villámlás és mennydörgés támadt. Először a nappaliban
ültünk, és néha számoltuk a másodperceket a villám és a dördülések között;
kilométerekre volt tőlünk. Olyan erővel esett, hogy a cseppek
visszapattantak a földről. A gyerekek fogat mostak és lefeküdtek, mi
olvastunk nekik. Amikor lekapcsoltuk a lámpát, ledőltem az ágyra a
hálószobában, és elolvastam a híreket a mobilomon. Kint villámok
cikáztak, és néhány másodperc késéssel elért hozzánk a dörgés is, akkorát
csattant, mintha szétszakadt volna az ég. Néhány másodperc múlva
hatalmas, robbanásszerű dörej hallatszott. Olyan volt, mintha megremegett
volna tőle a ház. Felugrottam, és az ablakhoz siettem. A villám a közvetlen
közelünkben csaphatott le. De nem égett sem ház, sem fa. Talán az utcán
csapott le? A gyerekek bejöttek a szobába, féltek, és együtt néztük a
néptelen útra szakadó esőt. Én is remegtem a félelemtől, de leginkább
örültem, heves öröm töltött el. Megkérdezték, veszélyes-e, nem, mondtam,
a házunk tetejénél magasabb pontok is vannak a közelünkben. Egy idő

múlva felmentek lefeküdni. Elalvás előtt a dördülésre gondoltam, hogy
milyen iszonyú hangerővel szólt. És egy malmői estére, amikor álltunk a
teraszon, és néztük a várost, ahol a villámok egymás után hasították szét a
sötét, nehéz égboltot, mintha sose akart volna vége lenni, és az aznap esti
égbolt volt a legszebb látvány, amit valaha láttam. Elképzelni sem tudok
csodásabb dolgot egy villámnál, és a mennydörgés hangja mindig
emelkedettebb érzéssel tölt el. Víz és levegő, eső és felhők mindig is
léteztek, de annyira az élet részévé váltak, hogy időtlen voltuk miatt nem
gondolunk rájuk, nem keltenek bennünk érzéseket, ellentétben a villámmal
és a mennydörgéssel, amelyek csak néha törnek ránk, rövid szakaszokban,
és egyszerre ismerősök és idegenek, olyan ismerősök és olyan idegenek,
amilyenek mi vagyunk magunknak, és amilyen a minket körülvevő világ a
számunkra.

Rágógumi

A rágógumi általában két formában ismert, az egyik a négyszög alakú
kis párnácska, a másik a lapos, hosszúkás szelet. A kis párnákat aránylag
kemény, fényes, zománcszerű külső réteg fedi, egyféle héj, amely roppanó
hangot ad, amikor a fogak átharapják, belül pedig egy lágyabb mag van,
amely erős ízt bocsát ki, amint belemélyednek a fogak, hasonlít egy
ampulla működéséhez. Amint rágni kezdjük, a két különböző állag jellege
gyorsan megváltozik; az első másodpercekben kásaszerű massza keletkezik,
majd létrejön a rágógumi valódi halmazállapota, a kemény, nyúlós, sima és
rugalmas anyag. A rágógumi másik formája, a lapos, hosszúkás szelet, úgy
néz ki, mint egy frissen gyúrt tésztalap, és a textúrája teljesen más, mint a
párnáké, mivel külső héj híján puhább, és nincs ízt adó belső magja. Így
aztán kihagyja az ampullafázist is, amikor a massza átveszi az ízt, és a
kásafázist is, és közvetlenül a rágógumi lényegi állapotát veszi fel.

Fiziológiai szempontból a rágás nyelés nélkül értelmetlen. A
cigarettázás úgyszintén, de ott serkentő és függőséghez vezető anyagok
képződnek, ez a magyarázata annak, hogy felnőtt emberek cigarettát
szívnak. A rágónak nincs ilyen hatása, és leginkább a cumival rokon, amit a
csecsemők szopnak, amikor a szopóösztön először becsapja a testet, és
elhiteti vele, hogy enni kap, aztán a szopás felülkerekedik, és önálló
cselekménnyé válik. Ezért a rágózásban nyilvánvalóan van valami
infantilis. Én olyan sok időt töltök egyedül, hogy ez eszembe sem jutott,
amikor a múlt héten elmentem egy halászfaluba, innen húsz kilométernyire,
hogy találkozzak egy német szerkesztővel, aki az év néhány hónapjában ott
lakik. Írás közben mindig rágózom, ahogy autóvezetés közben is, és
nemcsak egy vagy két kis párnácskát rágok, hanem egyszerre egy egész
dobozzal. Amikor a régi hajósháznál, ahol lakott, leparkoltam, jókora
gombóccal volt tele a szám. Csak akkor jöttem rá, amikor becsengettem, és
a szerkesztő kinyitotta az ajtót. A rágót a szájüregem sarkába csúsztattam,
és arra összpontosítottam, hogy ne rágjak, miközben vendéglátóm
végigvezetett a házon. A gyönyörűen, modern stílusban felújított és
berendezett házban minden tökéletesen a helyén volt. Folyamatosan
figyeltem, hová dobhatom ki a rágót, de nem láttam ilyen helyet. Leültünk,
a szerkesztő kávéval kínált, és a rágót diszkréten a tenyerembe rejtettem. A
mutató- és a hüvelykujjammal a régi, vékony falú csészét fogtam, a három

behajlított ujjammal a rágót. Irodalomról beszélgettünk, a szerkesztő
elmondta, milyen két könyvön dolgozik egyszerre. A rágógumi már
nemcsak enyhén tapadt a bőrömhöz, mert a nyál védőrétege már nem vette
körül, hanem erősen a kezemhez ragadt. Arra gondoltam, hogy búcsúzáskor
a szerkesztő biztosan kezet akar velem fogni, és felbátorodtam. – Ezt hova
dobhatom? – kérdeztem végül. – A rágót? – kérdezte. Még most is előttem
van a döbbenet, a hitetlenkedés és talán a megvetés, amit a szerkesztő
arckifejezése és testtartása a következő másodpercben kifejezett. – Rágó? –
kérdezte. Elmúlt a pillanat, és ettől fogva a rágó volt a világ
legtermészetesebb dolga. Letépett egy darab papírt, és felém nyújtotta. – Az
íróasztal mellett van egy papírkosár – mondta. Majdnem minden egyéb
hibát nagyvonalúan elnézett volna, mert íróként voltam nála, vagyis mint
művész, aki levághatja a fülét, aki obszcén kijelentésekkel dobálózhat,
berúghat, sőt talán belőhet egy adag heroint a szerkesztő fürdőszobájában.
A függőség ostoba és infantilis dolog, mégis van benne valami nagystílű,
legalábbis egy művésznél, aki nem tudja elfogadni a konformizmust. A
rágózás csak hét-nyolc éves korunkban jelentett határátlépést, nyitott szájjal
rágni akkor vagány dolognak számított, és a teli száj bizonyos státuszt
jelentett. Emlékszem, én eltettem a rágóimat. Akkoriban egy rágó hetekig
eltartott. Az íze néhány óra alatt megszűnt, de az állaga nem változott. Ez
ma már nem így van. Mivel ma minden cukormentes, az íz perceken belül
eltűnik, az állag löttyedt és szemcsés lesz, a nyúlósság teljesen a múlté. Egy
kivétellel: Juicy Fruit. Minden városban, ahol laktam és írtam, Voldában,
Bergenben, Stockholmban és Malmőben, tudtam, melyik üzletben árulnak
Juicy Fruitot. Egyre kevesebb lett belőlük, és én halmozni kezdtem. Az
íróasztalom még mindig tele van régi rágókkal, amelyek szürke színükkel,
félgömb formájukkal és a sok kis horpadással összezsugorodott agyra
hasonlítanak. Rágó nélkül nem tudok írni, és addig nem dobom el, míg be
nem áll a szemcsés fázis. Az, hogy szerencsére nem én vagyok az egyetlen,
aki ezt a jelentéktelenségében is méltatlan szokást teherként cipeli,
mindannyiszor eszembe jut, amikor a városban járok, ahol a járdák és
nagyobb találkozóhelyek előtti terek tele vannak fehér foltokkal,
véletlenszerűen szétszórva, mint az égen a csillagok, és a sötétben, az utcai
lámpák fényében a halványan csillogó pöttyökkel teleszórt fekete aszfalt
hasonlít is a csillagos éghez.

Mész

Ma ködös nap volt. A máskor átlátszó és ritka, könnyű levegő fátyolos a
párától. Minden csillogott, csend volt, és a fehér autónk világított a kavicsos
úton, mikor a gyerekekkel elindultam az iskolába. A sűrű ködtől nem láttuk
az utat szegélyező szántóföldet, ahogy elhaladtunk mellette. Mintha egy
tengeren keltünk volna át. Arra gondoltam, hogy elég egy ilyen kis időjárás-
változás, és megváltozik a logika. A köd miatt csökken a látótávolság, és a
tér dinamikája megváltozik. Hirtelen felerősödnek az apró, közeli dolgok. A
kavicsos úton a keréknyomban összegyűlt tiszta esővíz. A kocsi fekete
antennája, amelyet eddig sohasem vettem észre. A futónövényekkel félig
eltakart fényes villanyóra a piros házfalon. Így erősödnek fel a dolgok az
álmokban, ahol más logika érvényes. A hangok dinamikája is megváltozott,
a lépteink hangja a kavicson magányosan, üresen kongott, az autókilincs
hangja kis csattanásnak hallatszott, amikor lenyomtam.

Este van, felszállt a köd. Keletről, a tenger felől fúj a szél, hozza az esőt,
a háztetőn kopogó esőcseppeket. Mintha kinyílna egy fal: a hosszú,
gyönyörű nyár után minden siet az ősz felé. A fákról lehullanak a levelek, a
zöld szín sárgára és barnára vált, a levegő teli van a föld illatával. Jó érzés.
A meszelésben is, aminek holnap kezdek neki, van valami jó, akárcsak a
tűzrakásban, jó érzés tüzet rakni a kandallóban és meggyújtani fahasábokat,
vagy lefesteni a ház falát, amit néhány hete csináltam.

Miért jó?
Nem tudom. Amikor a munka felénél tartok, nincs benne semmi jó,
akkor csak készen akarok lenni. Vagyis inkább a munka gondolata okoz
örömet. A kétkezi munka, maga az anyag okoz örömet. A fa, amelyik
magába szívja a festéket, és azután évekig ellenáll az esőnek, szélnek,
hónak. A festékhez szükséges anyagot a Falun környéki hegyekből
bányásszák, ezért száraz és fémes lesz, és ha végigsimítjuk a ház falát,
befogja a kezünket. Ugyanezt az érzést ébreszti bennem a sör, amit mindig
ugyanúgy főznek, vízből, malátából és komlóból, és a kenyér, főleg ha én
magam sütöm: tésztává gyúrni a lisztet, vizet, sót és élesztőt, ez eleinte
ragacsos, aztán nyúlós, és akkor van kész, mikor épphogy leválik a bőrről,
aztán dagasztani, megformázni a kenyereket, betenni a sütőbe, ahol
kemény, enyhén égett külső felület és puha, száraz belső keletkezik. Ennek
a műveletnek az alapvető egyszerűsége. A kézzelfoghatóság és a kor: az

emberiség évezredek óta csinálja. Tulajdonképpen ez az egész valóság
idegen a számomra, de mindig szeretem, amikor közel kerülök hozzá.
Érezni, hogy a világon vagyok, hogy a világ része vagyok. Felfogni, hogy
valamit megfogok, amikor megérintem. Nemcsak nézni, nemcsak gondolni,
hanem megfogni.

Várom a holnapi meszelést, jól átnedvesítem a falat, aztán vékonyan
felviszem a meszet, hogy a fal magába szívja, és érezni akarom, hogy nem
vagyok ura a helyzetnek, amikor víz, eső és lágy mészkeverék csepeg
mindenhonnan, csak azért, hogy később tízszeresen visszanyerjem az
irányítást, amikor a fal fehéren, élesen világít a szürkeségben. Vagy inkább
a szürkeségben és a zöldben, ahogy tavaly ősszel világított a fal a kert
végében. Akkor nemcsak a fal lépett elő a feledésből, újra a jogát követelve,
hanem a kert körülötte lévő része is, körülbelül úgy, mint amikor egy régi
fogalmat új környezetbe helyeznek, és minden, amit egykor képviselt, ismét
beszivárog a világról alkotott gondolatokba.

Kígyók

A kígyók nem hallanak, és már ettől is különbözik a világuk a miénktől.
Igaz, a föld rezgéseit észlelni tudják, ami a hallás primitív formája, de ha el
akarjuk képzelni, milyen lehet az erdő talaján kúszó állat élete, először is a
hang és az akusztika hiányát kell elképzelnünk. Nincs egyetlen hang sem.
Nincs madárdal, nincs sirályvijjogás, sem a lombos fák erősödő és halkuló
suhogása, mikor beléjük kap a szél, nincs a víz felől érkező halk csobogás.
És nem úgy van, hogy a kígyó tudja, hogy valójában léteznek hangok, csak
éppen ő nem hallja őket. Nem, a kígyónak az erdőben tomboló szél teljesen
hangtalan, és a fejüket égnek emelő madarak hang nélkül nyitogatják a
csőrüket. Látni sem lát sokat, lapos kis feje szinte folyamatosan a földhöz
tapad, hogy a piros szemei lássák a füvet, a hangát, a hegyet, a tűlevelekkel
teleszórt földet, a lecsupaszított gyökereket, de anélkül, hogy észrevenné
őket, mert csak a mozgás és a szagok kötik le. Szüntelenül nyújtogatja a
nyelvét, azzal érzékeli az illóanyagokat. Ezeket felfogja és értelmezi, mert
minden állat szagot hagy maga után, amit a kígyó követni tud. A kígyó
világa hangtalan, zárt, remegő mozgás, és szagok töltik ki. Mindig tudja,
van-e más kígyó a közelben. Télen a kígyók egy-egy gödörben vagy
sziklahasadékban gyűlnek össze, a számuk akár a százat is elérheti, és
hónapokig mozdulatlanul alusszák téli álmukat. Amikor elérkezik a tavasz,
hideg testük lassan, erőtlenül mozog. Nem tudhatjuk, milyen érzés
felébredni, miután az élettelen, étel és ital nélkül vegetáló, jéghideg test
lassan felmelegszik, de csak éppen annyira, hogy magához térjen, és érezze,
hogy él és ki tud mászni. De tudja, hogy meleg van, és a meleg felé
igyekszik. Lassan előkúszik a néma, csendes világából, és elindul egy déli
fekvésű szikla felé, ahol a nap felmelegíti testét. Az erdőben közeledő
léptek zajától – a mi világunkban egy közeli, hatalmas ordításnak felelne
meg – a kígyó a rejtekhelyére csúszik, és mozdulatlanná dermed.
Felerősödik benne minden lépés. Április van, és süt a nap, a levegő hideg.
A kígyó továbbtekereg, kiér az erdőből, a köves part szikláihoz kúszik, úgy
száz méterre a tengertől, és egy nagy kőre tekergőzik. Egy férfi és egy
gyerek közeledik feléje, de a kígyó a kövek takarásában nem érzékeli őket.
A férfi megáll, rámutat a kígyóra, lehajol, elhajít egy követ, és középen
eltalálja vele a kígyótestet. A kígyó arrébb kúszik, újabb kő találja el, majd
még egy. Tekereg és araszol tovább, végül maga alá temeti egy kő. De a

kövek közötti résekben csúszik tovább. Amikor kidugja a fejét, a férfi alig
egyméternyire áll tőle, a kő eltalálja a lapos fejet, összezúzza.

Negyven éve történt. Még mindig arra gondolok, hogy nem kellett
volna, és még mindig nem értem, miért tette. Olyan volt, mintha mindennél
jobban gyűlölné a kígyót. Sem azelőtt, sem később nem láttam ilyennek.

Száj

A száj az öt testnyílás egyike, a test és a világ közötti kapcsolat helye. A
száj külső részét az ajkak képezik, két aránylag hosszú, keskeny,
vízszintesen egymáshoz illeszkedő puha párna a fej elején, az arc legalján,
az orr alatt. Ezek a párnácskák különböznek a többi látható testrésztől,
pirosas színűek, ellentétben az arcot takaró fehér, sárgásfehér, barna vagy
fekete bőrtől, ezenkívül nedvesek is. Egyébként a nedvesség és a szín is a
test belső részére jellemző. Ez azért van így, mert az ajkak mind a belső,
mind a külső részhez tartoznak: az ajkak a torkolat. Az ilyen
meghatározhatatlan zónák, amelyek sem ide, sem oda nem tartoznak,
mindenütt megtalálhatók, ahol a külső találkozik a belsővel, a nedves a
szárazzal. A test esetében ez a végbélnyílás, amely nedves, akárcsak az
ajkak, és más a színe és a tapintása, mint a körülötte lévő bőré, enyhén
vörösesbézs, és picit nyálkás. A természetben azok a területek, ahol a víz
találkozik a földdel, a fövenyen, a folyóparton és a folyó torkolatánál, ahol
vizenyős a talaj, de mégsem a folyó feneke, és nem is rét vagy mező, hanem
valami ezek között, ami hatással van a vízben élő lényekre, a halszerű
állatokra, amelyek víz alatt és a víz fölött ugyanolyan könnyen mozognak.
Az ajkak és a végbélnyílás a test belsejének torkolatai, de az utóbbi a
kivezető csatorna, izomgyűrű zárja le, mely belső nyomás hatására
megnyílik, az ajkak viszont védik a nyílást, amin keresztül az anyag bekerül
a testbe. Az ajkak mögött sorakoznak a fogak, mint egy kerítés, szorosan
egymás mellett, és a kerítés mögött nyílik a barlang, vagyis a szájüreg. A
barlang belsejét, a szájfalat és az ínyt halványpiros, mindig nedves nyálka
borítja, és a barlang közepén trónol a nyelv, egy nagy puhatestűhöz hasonló
izom, szintén halványpiros, de a kemény ínnyel ellentétben puha, puhább,
mint az ajkak, viszont nem annyira sima, inkább egy kicsit rücskös. Amikor
csukva van a száj, és az ajkak és a fogak összezáródnak, a nyelv majdnem
az egész üreget kitölti. A nyelv úgy tapad a szájüreg aljához, mint a kagyló
teste a héjához. A tapadási pont fölött kezdődik a garat, az alagút, mely
egyenesen a test mélyébe vezet. Az alagút bejárata fölött van az uvula, egy
puha, cseppkő formájú csap, mögötte nyílik egy keskeny folyosó, ez vezet
fel az orrhoz. Az orr a két orrlyuk által kapcsolódik a külvilághoz, az
orrlyukak a szájjal és a végbélnyílással ellentétben mindig nyitva vannak.