Tamás

A csend oly hangos

Csend, csend, csend
Pattan a húr döbben a csend
Csend, zeng, csend.
Üvölt a néma csend.
Csend, lelkedben zeng.
Csobban a csend, csend
Gyűrűzik mélyen a semmi!
Nem!
Sikolts!
Süket világnak.
Vádolva, kérve fülébe kiáltsad!
Gyermeked vagyok!
Testvéred vagyok!
Kedvesed vagyok!
Nevelj, vigyázz, ölelj, s beszélj.

1979.

Kerekek

Feszes ritmusú, monoton csattogást
Szólnak az utakon, hosszú síneken
Forgó, robogó, végtelen kerekek
Gázolnak mezőkön, taposnak hegyeken
Arc nélkül visznek, ugyanúgy hoznak.
Barátként kötnek, galádul oldnak.
Látható részei a láthatatlan sorsnak.

1972.

Haláltánc

Fehér izzás, füst gomolygó tűzpirosság
gyilkos szikrák, roppant hörgés, jajszót vivő
özvegy pernyék, ég az erdő, ég az erdő,
sietni kell, lány rohanva száll az égnek
lánggal égnek, dörögve dőlnek eretnekként
jajongva halnak, oltani, oltani mind,
akik csak vannak.
Robajló, morajló, forró most az élet,
őselem ez, mely tombolva éget.
Parányi emberek a halálos viharban,
állják útját az őrül erőnek, s a fák,
a fák ordítva zuhannak, szenesen
zihálnak, sistergőn sóhajtanak,

szélesebb árkot, átszökik a tűz,
folytsd, ha éget is, éget, éget,
zihál a lég, süt a föld, sír a tüdő,
olcsó most az élet,
de nézd a lángot, a rőtszemű gyilkos már
fáradtabban táncol, a holtakat emészti
ott bent a körben, körben, körben,
tarts még magad, figyeld a szikrát.
Aztán dördül az ég, villámok cikáznak,
lezúdul a zápor, a tűz csak pislákol,
és utolsót lobban, a víz a fákon
feketén, kormosan sírva lecsorran.

1969.

Könnyes vigasztaló

Szép meleg égen ragyogott a nap
De ott bent jaj a fény megfagyott.
Virágok s könnyek özönében feküdt,
Ki minket elhagyott.

E jajtenger sötét közepében,
Kislány áll talpig feketében,
Szeméből könnyek zápora hull.
Nézem őt, s az évek tömegéből,
Testvérbánat az, mi felmerül.
S ettől kezdve minden könnycseppje érzem,

Az én lelkemből indul, s az ő szeméből hull.
Hosszú az út, lassan ha lépünk,
Mind közelebb, közelebb jutunk.
A föld megnyílt, a föld reáomlott,
Szörnyű dübörgéssel tett a voltra pontot.

Ne sírj kicsi, ne sírj!
A föld élet, halál, és megint csak élet.
Az óra jár, ha fekszünk, fölkelünk,
A kín, ha lassan is, de múlik.
Emlék, csillag lesz az égen,
Kit már otthon soha nem lelünk

Ne sírj kicsi, ne sírj!

1972.

November

Gyertyák, kis lángú fehérek,
Ködbe tűnt, elveszett fények,
Évek füstje, fanyar, puha lombok,
A lábakon nehéz földkoloncok,
És virágok, jaj milyen frissek,
A fejük büszke, az illatuk könnyed.
De nehéz a szaguk, az emlék,
Kőbe zárt, kőre írt nemlét,
A semmi szól, hangosan, fájón.
Didergő ágak zenélnek a fákon.
Holt sírokra dőlnek az
Eleven sírók
Hangos sírásuktól
Némák mind a sírok.
Mit is mondhatnának, mit felelhetnének,
Magukat siratják azok, akik élnek.
S a könnyel együtt elfolyik a bánat.
Könnyült lélekkel a siratók felállnak.
Búcsút int utánuk mégegyszer a mécses
Vár rájuk az otthon, a holnap, az élet.

1976.

Utcán

Ahogy jöttem lassan az utcán,
Üres otthon felé amint igyekeztem,
Szembe jött velem a szél.
S majdnem fellökött,
Persze meg sem álltam
Erre visszajött.
Port, papírt hozva magával.
Ebből építve körém toronyt.
Hogy megálljak

A sok színes papírdarab
Víg táncot járt körbe, körbe.
Mind magasabbra, mind nehezebben.
rohantak körbe szálltak pörögve.
repültek zúgva, égnek kiáltva.
Leestek.
Hang nélkül hirtelen.
A szél elment, itthagyott
Engem, és a csendet
És még valamit, itt bennem
Mi most a csendben
Szorítja gyomrom, marja a lelkem
Hogy a döbbenetben
Csak a szívem dübörgését hallom
Amint robajlón üvölti, magány!
Tízszer, ezerszer ez átkozott szót, magány!
Vergődve, kínlódva emberként sikoltok
Kedves szót, lágy kezet.
Valakit, kinek én én legyek
De az utcán sokan vannak,
És nem tudják, hogy ki kiáltott.

1973.

Vágy

Fáradtan, ha megjövök.
Hideg a szobám.
Jókedvvel, ha dalba kezdek.
Csendes a szobám.
Vasárnap, ha szétnézek.
Üres a szobám.

Várok, várok.
Talán téged?
Egyszer végre, hogy beszéljek.
Elmondhassam, megmutassam
Miért élek.
Mit remélek?
Örömömet megoszthassam.
Bánatomat eldobhassam.
Nézhessem a futó vizet.
Kéz a kézben, egy leánnyal.
Beszéd nélkül értve egymást
Olvassunk a zúgó szélből
El nem rettent semmi rémség
Szerelmünkben a reménység
Igen, erre, erre vágyom,
Hogy az álom testté váljon

1974.

Még messze vagy

Szelíd hullámok suttogó csobogását hallgatom.
Várom, hogy tapintható legyen a sötét
De míg a nap küzd a fellegekkel,
Aranylón szalad felém a víz
Hátam mögött mind zajosabb a nádas.
A Bakony küldi esti lehelletét.

A fiatal hold gúnyolódik a halldokló napon,
Mely méltósággal megy hegysírja felé,
Már lesüllyedt, már eltemették.
A napgyászoló szivárvány felhőket sem látom.
Eltakrta azt is a csillag feketeség
Hiába, hiába vártam, hogy elfed,
Eltakar előlem a fénytelen ég.
Szívemet most is összeszorítja a vágy,
Agyamban barna-fehér emlékezés,
Ha mellettem ülnél, életemet adnám,
Te kedves, igéző, szeretett leány,
De barna szemed lehunyva már
Barna hajad nem fujja szél,
Simítja a párna, zilálja az álom.
Takar az ég, takar a távol,
És mégis, mégis látom.
Fehér ruhádat, kedves alakod.
Álmodban helyet tán én is kapok.
Egyszer, valamikor és feljön majd a nap,
És ketten látjuk a hajnal ragyogását.
Köszöntve a víztől, a fáktól, az égtől.
A bennünk lévő mondhatatlan széptől
Tudom biztosan

1975.

Délidő

Hanyatt fekszem, felettem kék ég.
Mellettem patak fut, száz lomb zenél,
A nagy réten, mint távoli harangszó,
Dong, zsibong ezernyi méh.
Szorgos munkájuk ámulva nézem,
Megmártom kezem a patak vizében,
Mert a rét fölött a levegőben
Meleg vibrál, csend remeg.
E hangos csend a legszebb a fülnek.
Zöld színek díszítette ünnep.
Ketten vagyunk, én és a természet.

Ha mellettem ülnél most szólnom se kéne,
Megértenéd azt, mi kimondhatatlan,
Ami való és változtathatatlan,
Hogy téged, csak téged, és seni mást,
Mit tegyek, hogy a szíveddel lásd,
Érezd és viszonozd az örök vallomást.
Megérted-e, hogy itt kéne most lenned,
A XX. századot levetkezve
Átadni magad a nem múló időnek.
Részévé lenni az örök erőnek
Elmúlni tűzben, perzselve a lángtól,
Születve fának, születve őznek,
Szabadon száguldó szilaj felhőnek
Együtt lenni veled bármilyen alakban,
Szeretlek, szeretlek, s magamnak akarlak

1975.

Vihar

Most léptem ki a hajóból.
Csurom víz ruhám.
Zúgó szél, partra porladó hullám.
Reccsenve törő ág hangján szól.
Szívemből fakadó vad szinfóniám.
Nézem, bámulom, reszketve csodálom
Vad szépségét, őrült rohanását,
Nagy, komoly bátyámat félem,
S féltem öcséimet,
A száguldó leveleket.
Telthasú, már részeg felhők tánca bódít,
Hogy nem bánom világvége arcukat,
Mert állandó lesz köztük az idő,
Megtelik velük a semmi,
Valóvá lesz a sosem volt élet.

Bátyám mindig itt hagy.
Öcséim egyé lesznek a földdel,
Egyre gazdagabb regénye leszek a létnek
Gyere hát, veled tán megtelik az otthon,
S nem kell kint bolyongnom,
Bátyámat keresve.
Húgom leszel majd, szelíd és kedves,
Nőm leszel, ki engem vár az útról,
Otthonom leszel, hová mindig hazatérek.
Gyere hát, szárítsd meg ruhám,
Ölelj magadhoz, mert nagyon fázom,
De tovább kell mennem, ha nem kötve szerelemmel,
Mert vihar volt akkor, mikor megszülettem.

1965.

Alkony

Alkonyi nádasok susognak a szélben.
Bíbor felhők úsznak messze fönt az égen.
A hang lehull, hullámok alszanak,
Magára húz egy felhőt a nap.
Ezüstszélű, szép takarót.

Búcsút csak egy siráj kiált,
Lassan szárnyal a víz felett,
Észrevétlen rohan utána
Szürkén, lágyan, csendesen az est.
Éj takar, megfogja lelkem
Hideg kezével a hold.
De nincs hatalma rajtam a gonosznak,
Mindenség játéka nem vagyok.
Szerelem édes, szép varázsa
Tölti el most a lelkemet,
A hold keze olvad és enyészik
S én arcomon érzem kezedet.

1976.

Este

Emlékedre támaszkodom
Árnyékod a kinézetem,
Ismerős az üres utca
Őszi magány ballag velem.
Gomolyog a köd a tóból,
Gondolatok játszadoznak,
Csontbörtönük kemény falán,
Áttörni ma jaj, nem tudnak.

Amely végül mégis röppen,
Rögtön itt hagy, hozzád szárnyal,
Téged keres, téged idéz.
Vonzza szemed ragyogása.
Mosolyodat hívja hozzám.
Pára ül a szoba száján
Kezed hívja két kezemhez,
Mosolyod most de jó lenne.

1976.

Egy balatoni képhez

Lágy hullámok, végtelen víztükör.
Soha nem csituló mozgás.
Ilyen legyél, és akkor a fény,
Nem lesz más, mint a szerelem.

Válasz

Kedvesem írj
Még sok ilyen szép,
Vágyat fakasztó levelet,
Vezesse kezed
Gyöngéd biztonsággal
A szerelem és a szeretet.
Nem kell sok tinta hozzá,
Csak legyen benne, hogy szeretsz.
Én e szót úgy tudom olvasni,
Mint a leghosszabb könyveket.

1997.

Himnusz

Nem tedeum, csak csendes hálaadás.
Halkan koppanó cseppek a szavak,
Mint csendben vártalak,
De sziklát is véshet a víz!

Alázatos szívvel hódolok a létnek,
Köszöntlek, és köszönlek téged.
Boldogságot, örömet és szépet,
Ki kezembe adod a mindenséget.

Ős misztérium, gyönyörű varázslat
Történik velünk kedvesem.
Egymásnak adva, így kapjuk meg
Az életünket teljesen.

1976.

Credó

Hiszek én is, mint őseink hittek a jelben
Félénk szemük, ha az égre rebbent.
Látták Háború Üstököst és Béke Galambot,
Vérük, verejtékük a földre patakzott
Fogyott az élet mindkét jelben,
De csoda fogant a nemes szennyben.
Fekete földből nőtt a legfehérebb,
Liliomnak mondták és új jelkép lett
Ő is, a tisztaságé.

Hiszem, hogy egy vagy neveddel
Neved életeddel, életed velem,
Hiszem, hogy neved életünk lesz,
Tiszta szerelmű, bűntelen fehér,

Hiszem, hogy semmi sincs,
Mi veled felér!

KUKORICATÖRÉS

Megjött az ősz.
Pompáznak a fák,
A faluból furulya
és énekszó hangját szél-
foszlányok hozzák.
Tudd meg ó tudatlan
vándor,
Ünnep van ma ünnep a javából.
Kukoricatörés
Bőven törjük a sárga
csöveket ez évben,
Reméljük jövőre is bőven
lészen.
S fogadd e dalt ó föld
kegyelettel
Dolgos fiad küldi néked
az ember!

1966.

SZÜRET

Ünnepi díszben öltözteka fák,
A szőlő levele is sárgul már
Morajlik a völgy egyszer, kétszer,
S a szőlőben víg embercsapat lépdel.
Puttony a hátukon,
Szőlőfürt kezökben,
Víg nóta ajkukon,
Kendő s kalpag a fejöken.
Munkára fel víg vidékiek.
Áldás kísérje kezetek.
Préseljétek a szőlőt, s csurogjon édes nedve.
Vidámság szálljon lelketekre.
Űjévre jó légyen a bor
S a vidámság minden házban
Érezze magát otthon.

HORTOBÁGY

Nyári hajnal
Kisut a nap, s aranyos sugára,
Gyönyörűen tűz a hortobágy síkjára.

Anyák napi köszöntő

Édes drága jó Anyám,
Nevelgettél, ruháztál,
Légy tovább is jó Anyám.
Éljünk szépen, gondtalanul,
Mint gerle a fészekben,
S erős kapoccsal összefűzzön a szeretet.
Majd ha nagy vihar támad,
az élet taván,
Csónakunk el ne vesszük
Erős lánccal

Tavaszi dal.

Gyönyörü természet,
Gyönyörü otthona,
Gyönyörü kék mennybolt
Virágos ablaka.
Maga alatt látja az egész világot,
S vele együtt mindent,mit neki adományozott.
Zöld fa, virág, fü, bokor
A természet karjában, elhonol.

Szépséges, amit ő adományozott nekünk.
Boldoggá tette az életünk.
Gyönyörü neki otthona.
A föld, amelybe s természet fiainak bölcsőt vetett,
Megszokta a csendet, s madáréneket.
Szép, amit ő ád, szép az mindenkinek.
Zöld fa, virág, fü, bokor,
Mely karjában csendesen meghonol.

1964.

TAVASZI TÁNCOK

Sötét erdőben táncet jár a szél,
Kis pillék fogócskáznak,
Méhecskék virágról-virágra szállnak,
Madárkák énekelnek,
Hozzá a zápor zenét keltet.

Kis méhecskék táncba kezdnek.
Pille, pille szállj ide!

Erdö szélén áll a tábor.
Sok kis pajtás vigad, táncol.
Pille, pille szállj ide!

Sok kis pajtás fogócskázik.
A réten üde a pázsit.
Pille, pille szállj ide!

Szülőföldem, szülőföldem,
Szép, virágos kicsi kertem.
Elhervadtak bent a rózsák,
De nyilt helyette szép tulipán.

Tó közepén kicsi sziget,
Sok bárány ott kószál, legel.

Mosolyog a jó öreg nap,
Sugarait kiterjesztve
Sütkérez a tiszta égen.

1964.

Ferikének!

Születésnapja van ma a kicsi Macinak.
Gyűlik a sok ajándék, finom csokis torta.
Legszebb hónap a május, bolondos is néha,
Esős, napos, gyönyörü a május 30 napja.
A két gratuláló macika ajándékát viszi oda
Egy nagy, szérnyas gépmadár,
Mely az Arlandra nemsokára leszáll !

1964.

Csillagos éj!

Csillagos éj, oh be szép!
Fényben uszik a táj,
S én járom az erdőt
A ködfátyolos estélyben.
Az erdő komor fái közül
Kiemelkedik egy tölgy hatalmas alakja,
S ebben a csöndben egy bagoly elhuhogja magát!
Én ott állok és hallgatom az éjszaka énekét.
Végig rohan a szél a fákon,
S meg-meg zizzennek a levelek.
Olyan szep az éj!
Ezernyi csillogásával belebámul a sötétbe.
Oly szép ez a dal,
Mely ily' sokáig fülembe cseng.

1963.

A finn hegyvidék

Vigan csobog a kis patak.
Hegyen, völgyön zeng vig szavad.
Tárt karokkal vár erdő s a rét.
Vendégül lát a hegyvidék.

Hegyvidéken bus pásztorok.
Pásztorok nyája messze kóborol.
Anyja után a kisbárány bégetve bandukol,
Rágcsálja a füvet éhesen, mohón.

Zöld lombsátor alatt vonul a nyáj,
Az erdő mélyén mackó család tanyáz.
Hüs barlangban kismackó szundikál.

Megjött a tél, a borongós, rideg.
Jégbordái közt, nincs sziv, könyörület.
Jégpáncélját a folyó hátára tette le.
Aki él s létezik, mind fázik s didereg.

Vadászó utjára indul a bagoly.
Az erdőben ordas kóborol.
Éjszaka van. Ragyog a hold, a hideg.
Kuckójában mélyebbre huzódik a mackó csemete.

1966.

A finn hegyvidék

Vigan csobog a kis patak.
Hegyen, völgyön zeng vig szavad.
Tárt karokkal vár erdő s a rét.
Vendégül lát a hegyvidék.

Hegyvidéken vig pásztorok.
Pásztorok nyája messze kóborol.
Anyja után a bárányka bégetve bandukol,
Rágcsálja a füvet éhesen, mohón.

Zöld lombsátor alatt vonul a nyáj,
Az erdő mélyén mackó család tanyáz.
Hüs barlangban kismackó szundikál.

Megjött a tél, a borongós, rideg.
Jégbordái közt, nincs sziv, könyörület.
Jégpáncélját a folyó hátára tette le.
Aki él s létezik, mind fázik, didereg.

Vadászó utjára indul a bagoly.
Az erdőben ordas kóborol.
Éjszaka van. Ragyog a hold, a hideg.
Kuckójában mélyebbre huzódik a mackó csemete.

Fenn a fenyvesek határán
Magányos pásztorkunyhó áll.
Kéményéből nem száll a tüzhely füstje,
S belsejét nem szálta meg a kékmadár.

1966.

Édes jó Zsuzsikám és Ferikém. Remélen, hogy jól
vagytok. Karácsonyra ezt a kis versikét küldöm Nektek:

Az erdőben a fák hótol roskadoznak,
A fenyőn aranyszálak csillognak.
A szobában fenyőfaillat leng,
S az erdőben ott a hószagu csend.
Most egy nyul cikázik,
Nyomot hagy maga után,
Azon indul majd a vadász puskával a vállán.
Dörren a lövés,
Ropog a hó,
Csörren a szarka
Nem talált a golyó.

A vasárnapi csevegést már alig várom. Nagyapa bement
a kórházba, de nemsokára kijön. Sok millió puszit küld
BRUMIKA
(nincs dátum)

Télapó

Gyönyörű, csilingelő szánkóval jöttem én,
Szarvast fogtam a nánom elé.
Mig jöttem hullingozott a hó
És befedte a tájat mint fehér takaró.
Csilingelt a szánkó, porzott a hó.
Így érkezett hozzátok a jó Télapó-

1965.

Utazás

Siklik a szán a havon,
Autó robog az uton.
Uszik a hajó a tengeren,
Repülő repül az egeken.
Embert visz ez is, az is

Utazik kicsi és nagy is.
Bőrönddel vannak megrakva,
Kifelé szalámi, befelé óra a tartalma.
De éber a vám, mint a sas,

S ez ellen nincs vigasz.
Mit lehet mást tenni?
Vámot kell fizetni.

1967.

XF S 2018