Hargitai

JELKÉPEK
HARGITAI ZSIGMOND SZATIRIKUS GRAFIKÁI

JELKÉPEK

HARGITAI ZSIGMOND SZATIRIKUS GRAFIKÁI
EGYETEMI KÖNYVTÁR 2006. MÁJUS 15. – JÚNIUS 9.
1053 BUDAPEST, FERENCIEK TERE 6.


cc Hargitai Zsigmond (örökösei) 2006.
Kiadja az Ars Démonium 2081 Piliscsaba, Levente u. 21.

A DEZERTŐR


Egy régi tanmese szerint a világ legerősebb emberei titokban minden évben összegyűlnek valami eldugott

helyen pár napra, hogy a versenyek eredményeitől és a közönség vélekedéseitől függetlenül, csak egymás
közt döntsenek, kik a legerősebbek valójában; aztán szétszélednek anélkül, hogy az eredményt valaha is
elmondanák. Mutatis mutandis így van ez minden szakmában ma is – így van a karikatúrában is. Tudjuk,
hogy valójában kik a legjobbak – hogy valójában kik voltak a legjobbak –, hogy valójában kik lehettek

volna, vagy lehetnének... De csak valójában – sőt, csak magánvalójában –, mert a látszatok valóságában
mindez másképp van.
Másképp volt ez a hatvanas évek vége felé is, mikor a huszonegynéhány éves H. szatirikus sajtógrafikái
(nem szívesen nevezném karikatúráknak, mert akkor a karikatúra is más volt, mint valójában) egyszer
csak váratlanul, ha úgy tetszik: különösebb előzmények – a legtöbb szakmában szokásos néhány évnyi

„rézeleje” – nélkül megjelentek a sajtóban. Nem egy tehetséges kezdő „ígéretes” munkái voltak ezek,
nem csupán jó szatirikus rajzok, hanem kiforrt, könnyed vonalvezetésű, határozott világnézetű mester-
művek természetesen ropogós, érett stílusjegyekkel, és még valamivel, amit közel ötven év távlatából is
nehéz meghatározni: valamiféle maró, intellektuális abszurdba fojtott, látens intranzigenciával – ha úgy

tetszik: ellenzékiséggel.
Nemcsak mesterművekkel debütált, hanem néhány zseniális opusszal is; olyanokkal, mint a később
többször újrakomponált „Jelképek” című szatirikus rajza, ami két évvel előzte meg Bukta Imre
évtizedekre elhíresült „Minikaszakészletét”; vagy az „Elvadult táj” című kultikus rajza, ahol a mesterien
megrajzolt idilli természet fokozatosan vált vörös páccal ziláltan firkált, elvadult, gazos pusztába...

A legjobb műveit csak két kiállításon láthattuk: ‘71 decemberében a Műszaki Egyetem E Klubjában,
ahol egy „kvázi-ellenzéki” szatirikus művészeti csoport egynapos kiállításán szerepelt, és ‘72 februárjában
az MSZMP KB épületében rendezett nemkülönben ellenzéki, ehhez mérten zárkörű, a nomenklatúra
számára rendezett karikatúra-kiállításon.

Nagyjából négy évvel az első rajzai megjelenése után, úgy ezer publikációval a háta mögött ‘72-ben
dezertált a szakmából. Akkor már alig jelentek – alig jelenhettek – meg rajzai a sajtóban. Már ‘71-ben
eldöntött kérdés volt (akkor ez így ment), hogy H. lehet-e „hivatásos sajtókarikaturista”? Nem lehetett.
Ahhoz túlságosan kész volt, túl jó volt, túl szatirikus volt, túl öntörvényű volt, túl ellenzéki volt – túl
karikaturista volt. Így, dezertőrként az is maradt... Ott voltunk, tudjuk.
stalker

CÍM NÉLKÜL 12×13 cm, tus, ceruza, papír

JELKÉPEK 26×48 cm, tus, karton

CÍM NÉLKÜL 61×43 cm, tus, karton

ZÁSZLÓ 44×44 cm, tus, karton

CÍM NÉLKÜL 13×13 cm, tus, karton

CÍM NÉLKÜL 40×50 cm, tus, karton

SZÖVEG NÉLKÜL 2 32×46 cm, tus, tempera, karton

SZÖVEG NÉLKÜL (NICSAK, EGY EMBER) 26×48 cm, tus, tempera, karton

SZÖVEG NÉLKÜL 7 27×45 cm, tus, tempera, csomagolópapír, karton

BÉKEGALAMB 23×37 cm, tus, karton

SZÖVEG NÉLKÜL 10 23×55 cm, tus, karton

ÁLOM 60×43 cm, tus, karton

VIZUÁLIS PARADOXON – OPTIKAI KARIKATÚRA 27×19 cm, tus, karton

LOBE STORY 23×10 cm, tus, karton

KARÁCSONYI ÉNEK




A Csillag, ki mutatta az utat,
már ott állt az istálló fölött,
bent Mária, készülve arra,
hogy egyszülött gyermekét
világra hozza.
És úgy esett, hogy oktalan állatok
testükkel melengették fekhelyét,
és Gábriel, ki egykoron
Názáretbe vitte üdvözletét,
most szárnyát fonta köré.


És messze még,
de jöttek jámbor pásztorok,
hogy száz torok kiáltsa: Megszületett!
hogy megváltsa népét,
s bűnük elvegye.


József az istálló megett várta
vajúdó Máriát nem zavarva
és íme gyermeksírást hallva
felkiált:
hát világra jött e földi-isteni talány?


Jön Gábriel és szól: Megszületett,


de lány.

(1997. dec. 26)










Az itt közölt két szatirikus verset a szerző Parasztbabám c. kötetéből (2005) vettük.

CSODA




Mint Krisztus egykoron a Genezáreti tavon
járt könnyű lépteivel,
ámulatára tanítványainak,
cáfolva a világ törvényeit, s tárva fel saját
isteni önmagát…
Egyszer majd magam is társául szegődöm
csodák roppant birodalmában.


Tudtam, önnön hitemben bízva kell megtegyem,
kihíva ellenem a Föld és a Mindenek erőit.

Ragyog a Nap, a tó hullámtalan nyújtózik el,
halált hozó sötét mélyét takarva még.
De hívott magához, menj bátran, ne félj!
Szemem végigfutott redőtlen felszínén.
Rálépett lábam… és nem nyelt el mélye,
rántva magához halálos öleléssel.
Léptem tovább…
A Csoda, mit hittel éltem át – bekövetkezett.
Hogy lássa mind,
ki föl nem foghatón nem értheti:
ha isteni szikra gyújt,
felszínre tör a földi léthatárt legyőző,
eredendő isteni valóm!

Karom magasba tartva
köszöntöm társam az egekben.
Mentem előre, semmit se vágyón,
szellemóriások kezét vezetve, a tavon előre,
tekintetem a magasba emelve, csak mentem,
és nem törődtem

a köröttem korcsolyázó ostobák hadával.


(1998. jan.)