Juhász Gyula

Tóth Árpád: Körúti hajnal Tóth Árpád Debrecenben nőtt fel, azonban
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még szintén meghatározó szerepet játszott életében
Üveges szemmel aludtak a boltok, Budapest.
S lomhán söpörtek a vad kővidék Ezen versben a modern költő a pesti urbánus
Felvert porában az álmos vicék, környezetet impresszionista módon festi le.
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
A hajnal illetve az alkonyat szimbolizálja az
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt impresszionista költészet és festészetben a
A keleti ég váratlan zsarátja: súlytalanságot, a lebegést, azt az ideiglenes tova-
Minden üvegre száz napocska hullt, tűnő állapotot, mely során a színek, a
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult hangulatok összemosódnak és együtt valami
A Végtelen Fény milliom karátja. újat, valami megismételhetetlent alkotnak.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány A költő a hajnal első szürkületi és még színtelen
Akác részegen szítta be a drága pillanatainál kezdi a tájleírást. Majd megtörténik
Napfényt, és zöld kontyában tétován a csoda, azon pár percben, mikor minden
Rezdült meg csüggeteg és halovány ünnepélyes fényben ragyog, bármi megtörténhet.
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
Majd az olvasó bánatára Tóth Árpád körútja
A Fénynek földi hang még nem felelt, visszatér a mindennapos rohanással teli,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: kijózanítóan valóságos formájába.
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...