The words you are searching are inside this book. To get more targeted content, please make full-text search by clicking here.
Discover the best professional documents and content resources in AnyFlip Document Base.
Search
Published by Katalin Benák, 2017-11-29 10:08:21

eLatohatar7

eLatohatar7

LátóhatárVásárhelyi

Kultúra — Társadalom  www.vasarhelyilatohatar.hu  IV. évf.7. sz. 2017/1.
WWW.
.hu

Dömötör Mihály: Törékeny angyal

2017. December

Vásárhelyi Látóhatár

Tartalom

E lapszámunk művészi fotóit Dömötör Mihály fotóművész készítette:

P. 1, 7, 73, 77, 83, 85, 87, 89

Szerzőink 4

JEGYZET — Esszé — tanulmány

Dani Imre 6

Az igazság öt keresztje

Domokos Tamás 10
27
Bozó Ambrus Károly, Móra Ferenc Kultúrfölény című írásának ihletője 30
Ki volt ez a mindszenti halandó?



Domokos Tamás

ITT VALAMIKOR OTTHON VOLTUNK (~ 1950)
Laci és Lenke, lekvárfőzés a tanyán



Zámpory Vilma

Barlangász emlékeim

Perszonália — Interjú

Ady Endre (1877. november 22. — 1919. január 27.) 56
A márciusi Naphoz 58

Almási István (1944. július 12. — 2017. november 20.)

Vörösmarty Mihály: Liszt Ferenchez

Polner Zoltán (1933. január 24. — 2017. november 20.) 60
60
Fekete virággal állsz 61
Vásárhelyiek 62

A viaszsárga csend 64
69
Kajári Gyula 70

*

Benák Katalin

□ A multikultúra szépsége. Beszélgetés Nedeljko Terzić íróval
(Fordította: Kovács Jolánka)

Nedeljko Terzić: Az egzisztencializmus paradoxona (részlet)

(Fordította: Kovács Jolánka)
□ A kultúra követe. Beszélgetés Kovács Jolánka műfordítóval

2

Vásárhelyi Látóhatár

Szépírás

Toldi Zsuzsanna 74
75
És te nem voltál mellettem
Malacok 76

Körkép — Versek 78
79
Dani Imre
80
Sikersztori – vagy egészségügyi séta a téli utcán – 81
81

82
Pallai Benjámin 82

Reggeli 84
86
Elindultam 86
88
88

Sulyok Csaba 90

Az a perc még nem múlt el 2. – Születésnapomra 98
104
Tejút
108
Agónia

Ványai Fehér József
A csárda angyala
Kotrás, szavak sugalma



Zámpory Vilma

Európába
Novemberi este
Láttalak
Ősz
Utolsó előtti



Vernisszázs — Finisszázs

Domokos Tamás

A 2017-es év egyik aktualitása és érdekessége Orosházán

120 éve született Boldizsár István festőművész

(Emlékkiállításhoz kapcsolódó háttér információk)



Recenzió

Tari Lujza: Zenésznevek, családnevek. (Dobos Irma)

Hallai Zoltán: A sziget magyarsága. (Benák Katalin)

Impresszum

3

Vásárhelyi Látóhatár

E lapszámunk szerzői
— idézett Alkotók —

Ady Endre száz hévíz-, ivóvíz- és ásványvíz kutat ter-
diósadi Ady András Endre. Érmindszent, 1877. vezett. Kubában eredményes kutatást vég-
november 22. - Budapest, Terézváros, 1919. zett 1966-1968 között. Több éven keresz-
január 27. tül a Semmelweis Egyetemen, az ELTE-n
A XX. század egyik legnagyobb magyar költő- és több főiskolán meghívott előadóként dol-
je. gozott. Az EFG-től 1999-ben az euró geoló-
"A magyar politikai újságírás egyik legnagyobb gusi diplomát kapta meg. Munkássága alatt
alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei a több mint 500 szakmai publikációja magyar
fejlődést és a haladást sürgetik. Költészetének és idegen nyelven jelent meg. Eddigi ered-
témái az emberi lét minden jelentős területé- ményét számos kitüntetés, többek között az
re kiterjednek. Hazafi és forradalmár, példamu- egyetem arany, gyémánt és vasdiplomával
tató magyar és európai. A szerelemről vagy a ismerte el.
szülőföldjéről írt versei éppoly lényeges kifeje-
zései az emberi létnek, mint a szabadság, az Dr. Domokos Tamás
egyenlőség, a hit vagy a mulandóság kérdése- Vásárhelyen született (*1944) és érettségi-
iről írott költeményei." zett, de Békéscsabán élő nyugdíjas muzeo-
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ady_Endre lógus, malakológus. Elsősorban a DK-Alföld
és biogeográfiailag hozzátartozó Partium
Benák Katalin puhatestűinek, tájtörténetének a kutatásával
(*1956) A Vásárhelyi Látóhatár főszerkesztője, foglalkozik.
közíró, kulturális menedzser. A MÚOSZ tagja. „Az idős kort kísérő retrospektív attitűdök-
Kutatási területe: II. világháború, egyház társa- nek, barátaimnak és jó ismerőseimnek kö-
dalmi szerepvállalása, koncepciós perek, hatá- szönhetem, hogy az utóbbi években spiri-
rainkon túli magyar területek történelme. tuálisan hazatértem. Vásárhely és környé-
kének helytörténetével foglalkozó írásaim
Dani Imre a Vásárhelyi Látóhatárban és a Szeremlei
(*1950) Író, költő, társadalomkritikus, dalszer- Társaság évkönyvében jelennek meg.”
ző és előadó. Történelem, angol, orosz szakos
középiskolai tanár. Művei számos kiadvány- Dömötör Mihály
ban jelentek meg. Négy önálló kötettel rendel- (*1950) fotóművész. Édesapja, Dömötör Já-
kezik: Ti vagytok többen (vers), Csillagot hor- nos művészettörténész ihletésére választot-
dok (vers), Amit innen látok (próza) és Békülje- ta ezt a hivatást. "A régi analóg módszert ke-
tek meg! (vers). Hangkazettái: Vágom az ágat veri a digitális technikával. Az árnyék rögzí-
(1996) és Green grass grew (angol népdalfel- tését kihívásnak tekinti, mivel az egy tüné-
dolgozás). keny dolog és csak éles fényben jön létre. A
technikai bravúrok mellett számára ez a ki-
EurGeol. Dr. Dobos Irma fejezési forma egyfajta lelki utazás és szelle-
(*1926) 1950-ben Szegeden szerezte doktori mi kalandozás." 1980-ban kezdett dolgozni
diplomáját földtan főtárgyból, ahol rövid ideig a Móra Ferenc Múzeumban." A múzeum ál-
dolgozott az egyetemen, majd a Magyar Állami tal megjelent kiadványban jelen vannak ké-
Földtani Intézetben földtani térképezést vég- pei, amelyeket önálló kiállításokon is szám-
zett. Szénkutató munkája közben 1957-ben talanszor láthatott már a közönség." (Tóth
Solymáron kitűzte az ország első izotóphelyét. Attila) Forrás: www.artportal.hu
1958-tól a felszín alatti vízfeltárás során több

4

Kajári Gyula Vásárhelyi Látóhatár
(1926–1995) Grafikusművész. 1948-tól az
Iparművészeti Főiskolán tanult. 1953-ban Belgrádban, az egyetemen archeológiát ta-
kapott grafikusi diplomát a Magyar Képző- nult. Volt újságíró, majd a szávaszentdemeteri
művészeti Főiskolán. 1954-ben a hódmező- színház igazgatója és a Szerémségi Újság ki-
vásárhelyi Majolikagyár vezetője lett, ahol a adói tevékenységének felelős szerkesztője,
népművészetet tanulmányozhatta. Munkás- ma pedig a szávaszentdemeteri Sirm Kiadó-
ságát 1975-ben Munkácsy-díjjal ismerték el. ház főszerkesztőjeként dolgozik.

Kovács Jolánka Toldi Zsuzsanna
(*1958) Szerbiában, Muzslyán él. Műfordító, (*1954) Iskoláit a Szegedi Juhász Gyula Ta-
novella- és meseíró, könyvszerkesztő, ma- nárképző Főiskolán, valamint a Pécsi Janus
gyar szakos tanár, iskolai könyvtáros. Nem- Pannonius Tudományegyetem Bölcsészka-
zetközi koordinátor. Művei önálló kötetben, rán végezte. Középiskolai tanár. Csongrádon
antológiákban ill. folyóiratokban jelennek él. Eddig 23 könyvet írt: novellát, mesét, re-
meg. gényt. Tagja a Magyar Írók Nemzetközi Szö-
vetségének.
Pallai Benjámin A csongrádi Irodalmi Műhely munkatársa.
(*1997) Egyetemista. A Képzelet és álmok
irodalmi pályázat alkotója. Verse megjelent Ványai Fehér József
a Képzelet és álmok szerb nyelvű antológi- (*1959) Fehér József szerzői néven, Ványai
ában, melyet Kovács Jolánka fordított szerb Fehér Józsefként közli írásait. A nyolcvanas
nyelvre. Jelenleg az első verseskötetének évek vége óta szerepel folyóiratokban. Irodal-
megjelenésén dolgozik. mi publikációinak sora, némelyik orgánumban
több alkalommal is: Új Aurora, Napóra, Nap-
Dr. Polner Zoltán jaink, Magyar Napló, Tekintet, Polísz, Napút,
(1933. január 24. — 2017. november 20.) Vásárhelyi Látóhatár, Lyukasóra, Búvópa-
költő, tanár, újságíró, néprajzkutató tak, SzegediLap, Kapu, Dunatükör, Kis Lant,
Gimnáziumi tanulmányait követően a JATE Félonline, Partium, Somogy, Bárka, Magyar
BTK, magyar szakán diplomázott 1955-ben. Irodalmi Lap (MIL), NapSziget, Képírás, Len-
Ezt követően továbbképzi magát (MÚOSZ olaj, Dokk.hu, Holdkatlan, Litera-túra. Szak-
Újságíró Iskola, Marxizmus-Leninizmus Esti mai elismerései: a Magyar Napló szociográ-
Egyetem, Színház- és Filmművészeti Főisko- fiai pályázatának (Önképünk az ezredfordu-
la, Színházelméleti szak). lón) és a Polísz Csengey-pályázatának díja-
Pedagógusként, segédrendezőként, újság- zottja. Nyolc éve a Magyar Írószövetség tag-
íróként, szerkesztőként dolgozott. ja.
Számos kötete jelent meg.
Kiemelkedő a néprajzi gyűjtő munkája is. Vörösmarty Mihály
(Kápolnásnyék, 1800. december 1. – Pest,
Sulyok Csaba 1855. november 19.) magyar költő, író, ügy-
(*1988) Pedagógus. Vegyél kezedbe című véd, a Magyar Tudományos Akadémia és a
verseskötete 2017-ben jelent meg. Tanulmá- Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar
nyait az eVasarhelyiLatohatar közli. romantika egyik legnagyobb alakja.

Nedeljko, Terzić Zámpory Vilma
(*1934) barlangász, költő. Versei a miskolci
(*1949) Szerbiában, Szávaszentdemeteren Napló irodalmi folyóiratban jelentek meg kez-
él, gyerekek és felnőttek számára ír verse- detben. Hódmezővásárhelyen él. Barlangász
ket, prózát, drámai szövegeket és könyvkri- emlékeim címmel írta meg jegyzeteit, melyet
tikákat. a Vásárhelyi Látóhatár-ban publikált.

5

Vásárhelyi Látóhatár

Dani Imre

Az igazság öt keresztje

Boldogságos középiskolás koromban, az osztálytermünk hátsó falán, piros betűkkel üvegtáblára írva

sokáig ott állt Keats híres mondása, mely szerint, ami szép, az igaz, és igaz, ami szép. Mi, akiknek a mondás
okulására szolgálhatott volna, már nem tudtunk meggyőződni annak igazságáról, mert a felirat egy váratla-
nul heves tornacipő-csata következményeként a falról végérvényesen eltűnt. Érdekes módon – engem leg-
alább is – akkor kezdett foglalkoztatni a benne megfogalmazott gondolat, miután már nem volt látható. Ta-
lán, mert a titokzatos Igazság akkor is létezik, ha nem látjuk, de hogy nincs könnyű dolga, ha láthatóvá akar
válni, az mára többé-kevésbé világossá lett előttem.

Közismert az a biblikus tartalmú mondás, miszerint mindenkinek megvan a maga keresztje. Ezt általában
fenntartás nélkül elfogadjuk, vagyis igaznak véljük. De ha ez az igazság, vajon neki magának is megvan a ke-
resztje, vagy elvan a nélkül is? Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak titkolja? Bevallom, én ez utóbbit tar-
tom valószínűnek. Azt hiszem, az Igazságnak is van keresztje. Megvan mind az öt.

Mielőtt bárki megijedne, hogy régi és új filozófiai iskolák tanításainak összevetésével tragikusan hosszú
lére eresztve akarom boncolni az igazság mibenlétét – mindenkit biztosítok, hogy eszemben sincs. Viszont
valahonnan mégis csak ki kell indulnom, mert igazságnak léteznie kell, és nemcsak azért, mert a szótárak-
ban mindenütt megtalálható. De hogyan bizonyítsam?
Legegyszerűbb talán, ha jó hangosan kimondom: Van igazság!
Legkönnyebben akkor tudom ezt megtenni, ha egy földi relációkban hulló virágcserép lesodorja a főnök
fejéről a sapkát a fülével együtt. Ilyesmi, természetesen csak nagyon ritkán fordul elő, de ezért mégsem
mondhatjuk, hogy nincs igazság!? Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy az igazsággal csak a baj van, mert
nemcsak ki akarják sajátítani, de maga is kizárólagosságra törekszik. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná
nekünk: büntetlenül szegni csak kenyeret lehet. Pedig mi tudjuk, hogy törvényt is.

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy történelmi távlatokban is merültek föl kételyek az igazság létét –
nemlétét illetően. Például köztudott, hogy igazságos Mátyás királyunk ellen életében sokan lázadoztak, mi-
nősíthetetlen hangnemben beszélve róla. Mégis, az őt túlélők arról értesítenek bennünket, hogy a király
halálával tisztázatlan körülmények között az Igazság is elhunyt. Vagy, ahogy ők fogalmaztak – oda lett. De
vajon hova? Igaza van e a /hirtelen/ Nevetlen filozófusnak, aki a kérdésben így ír: Az igazság a megtörtént
dolgok összessége. A vele kapcsolatos emlékek, érzések, vélemények, vagy ami belőlük kihámozható, nem
egyéb, mint manipuláció. Jelenben sohasem létezhet igazság, mert elveszik a múltban. Miránk mindössze
a tudatunk által akaratlanul torzított emléke marad. Ez a megfogalmazás – igazságtartalmától függetlenül
- legalább is arra int, hogy az Igazságot, már születésétől fogva vegyük alaposan szemügyre! Annál inkább,
mert számunkra kivételes dologról van szó. Az igazság olyan fontos, hogy hozzá tűzön – vízen át ragaszko-
dunk, képesek vagyunk miatta összevissza hazudozni, esetleg a csillagot is letiltani az égről…De ha kellő vi-
gyázattal bánunk vele és együttérzéssel fordulunk felé, akkor meglátjuk, mennyire esendő, milyen nehéz-
ségek között cipeli magával keresztjeit stációról stációra, tudhatatlanul rövid életében.

Nincs könnyű dolgunk, ha el akarjuk képzelni az Igazság születését, mert akkor nem másra vállalkozunk,
minthogy elválasztjuk a lényegest a lényegtelentől, ami csak látszólag tűnik könnyű feladatnak. A tudat
legmélyebb régióiban életre kel valami stabil, valami, ami ítéletnek látszik, de nem feltétlenül az. Valami,
ami Igaz, mert önmagában is megáll, önmagáért felel. Úgy tűnik, hogy a lehető leginkább objektív tény a
Végtelenben. Valami, ami statikus, amiben kapaszkodni lehet, ami kimeríthetetlen biztonságot ad. Ami
épp ezért végtelenül bíztató. Olyasmi, ami megfelel az Igazságnak, amit Igazságnak akarunk nevezni.

6

Annyira imponáló, annyira hal- Vásárhelyi Látóhatár
hatatlannak tűnik, hogy min-
denképpen ragaszkodni kezdünk Dömötör Mihály:
hozzá. Közel hétmilliárd tudat
görcsös ragaszkodása azonban Világnak világa
rettenetes teher az Igazság szá-
mára, aminek súlya alatt – a pil- 7
lanat tört részében - majdnem
összeroppan. Ekkor veszi magá-
ra Első, legnehezebb Keresztjét.

Az újszülött Igazságot – ar-
chaikus hagyományok szerint
– szemügyre veszi a közösség,
mely arra kíváncsi, vajon az élet-
képes –e, milyenek az életkilá-
tásai. Az első kérdés, amit hozzá
intéznek, így hangzik: igaz vagy?
Ezzel veszi kezdetét az össztár-
sadalmi faggatózás, vagy teszt,
ami próbatételekből sűrű szö-
vésű szitát készít az Igazság szá-
mára. A szita alapanyagai között
ott van vezérszerepben az Ellent-
mondás, az Előítélet és a Tévhit.
Ebből a szűrőből milliárd példány
készül pillanatonként, az Igazság
pedig szenved, amint átjutni pró-
bál a Kétkedésnek eme pórusa-
in. Bár a feladat úgyszólván le-
hetetlennek látszik, az Igazság
mégis sokszor keményen kiállja
a próbát, átmegy a szűrőn. Ön-
bizalma, életereje megnő, ekkor
közelít pályája csúcsához, amely-
nek neve: törvénnyé válás. Ez a
legtöbb igazságnak nem sikerül,
mégis mindegyik törekszik rá,
mert valódi tekintélyt – látszólag
legalább is - ez biztosít. Ezért ve-
szi magára ezt a fent leírt próba-
tételt, a Második Keresztet. Nem
biztos, hogy a nagy igazságokból
jó és egészséges törvények lesz-
nek, van köztük csenevész is épp
elég. Mégis, törvényként élni
maga a Beteljesedés az Igazság
számára.

Vásárhelyi Látóhatár

Ezért rettenetes megrázkódtatást jelent neki, amikor a törvények között ott találja a Hazugságot is, a sze-
lektív csoportérdek farsangi álarcában vigadva.
Lehet, hogy más Létező esetleg nem élné ezt túl, de az Igazságot keményebb fából faragták. Ha a Törvény
igaz akar lenni, az Igazság pedig törvényessé válni, úgy szükség van további vizsgákra. Ha a társadalmi szű-
rés nem elégséges, akkor mindenki személyesen kutasson tovább a Közösség és Igazság iránti felelősség
biztonságos tudatában. Másképpen: mindenki készítsen egyéni igazság - tesztet!

Mi, akik a megengedő életösztön és arcpirító önzés keskeny mezsgyéjén járunk, csak nehezen érezzük át,
mit tesz az Igazság, amikor vállára veszi az igazmondás terhét, felvéve ezzel Harmadik Keresztjét. Azért te-
szi ezt, hogy mindenki személyesen megérezze, ne tévessze össze semmivel, mi az igaz és mi nem. Sokan
vannak ugyanis, akik igazat beszélnek, viszont Igazmondó nincs sok. Bizony, alig akad olyan, aki kitakarja
az Igazát mindenki előtt, minden időben. Nagyon sokan hiszik magukról, hogy igazmondók, de a valóság-
ban csak nagyon kevesen vannak. Ők azok, akiket valóban megaláznak és megfeszítenek. Másokat csak
megaláznak, de nem feszítik meg őket. Ezért ők holtuk napjáig irigykednek a valódi igazmondókra, akiket
megfeszítettek. Az igazságot sokan próbálják magyarázni, pedig megmutatni érdemes, annak van értelme.
Csak az érti és érzi az igazságot, aki meg is tudja mutatni. Mint Jézus, aki érezte annak súlyát, amiről mi
csak beszélünk, mert már régen elfelejtettük. Pedig születése pillanatában még mindenkinek birtokába ke-
rül az Igazság lehetősége. De később, amint az emésztő önzés lángja fokozatosan erőre kap bennünk – az
igazságnak csak foszlányai, vagy a hamuja marad.

Manapság divatossá vált megengedő nyájassággal összekeverni az életösztönt az önzéssel, pedig szerin-
tem a kettő igencsak különbözik egymástól. Alapjában kétféle önzés létezik, melyek közül az egyik a kis-
gyermek ártatlan ragaszkodása azokhoz a dolgokhoz, melyeket a sajátjának vél. Természetes tudatlanság-
gal, a másoknak kárt okozó birtoklás szándéka nélkül. A másik, a felnőtt nagyon is tudatos birtoklási vágya
mások kárára, érdekei érvényesítésének feltétlen igénye. Ez utóbbin alapszik jelenlegi társadalmi - gazda-
sági rendünk igazságának megannyi meghatározó tényezője, mint a reklám, piac, /szabad/verseny, a szer-
ződések zöme, sőt bizonyos eszmei áramlatok a szabad gondolkodás nevében, amennyiben azok az üzle-
ti életben hasznosak. Ez alól sajnos nem kivételek a tudományok, de azok eredményei sem. Ugyanakkor
elképesztően paradox módon próbáljuk önzésünket, mint szégyellni való dolgot leplezni. Álszent módon
Igazságra és Szabadságra hivatkozunk, amikor karácsony közeledtével gyűjteni kezdünk embertársainknak
és jótékonyan megebédeltetjük őket, akiktől ezt, szabadságunkat/versenyünket/féltve az év többi napján
megtagadjuk. Kétségtelen, hogy a globális jótékonykodásnak vannak eredményei, egyes európai polgártár-
sak eldobált ruháit mások már olcsón felvehetik.

Az Igazság, bár milliárd példányban él, és születik újjá nap, mint nap, végeredményben egylényegű. Ámde
mi, csak a Mi Igazságunkat akarjuk elismerni, míg a Másokét hajlamosak vagyunk Hazugságnak tekinte-
ni. Mert az önzés – és nem az életösztön – erre késztet bennünket. Az önzés az idők folyamán hosszú fej-
lődésen ment keresztül, a társadalmi igazságosságot minden korban igyekezve háttérbe szorítani. Zavar-
ja ítélőképességünket, amennyiben mások igazságát – még ha felismerjük is – szeretni már nem szeretjük.

Amint az Igazság megformálódik és életre kel, azon nyomban egy új, Negyedik Keresztet vesz magára,
amit nevezhetünk az Idő keresztjének is. Igen, az Idő rettenetes próbának veti alá az Igazságot, aminek kö-
vetkeztében az elveszítheti tartalma javát, sőt életképességét. Amint kimondtuk, amit igaznak vélünk vagy
tartunk, az elszakad tőlünk, önálló életre kel, távolodni kezd, változásokon megy keresztül. Kénytelen el-
viselni, hogy hozzátesznek, esetleg elvesznek belőle. És mi, akik kimondtuk, néhány pillanat után ráébre-
dünk, hogy már köszönő viszonyban sincs azzal, amit eredetileg mondani akartunk. Ilyenkor két dolgot te-
hetünk. Az egyik, hogy rögtön visszavonjuk - ami rossz színben tüntet föl bennünket. Mert aki sűrűn másít-
ja ítéleteit, az nem tud, vagy nem akar igazat mondani. Vagyis hazudik.
A másik: konokul ragaszkodni ahhoz, amiről tudjuk, hogy nem igaz. Ennek is következményei vannak: má-
sok hazugnak tartanak bennünket, és mi meghasonlunk önmagunkkal. Elég szomorú kilátások…

Tévednénk azonban, ha úgy gondolnánk, hogy csak a Megismerés és a Tapasztalat azok, melyek az Igaz-
ságot az idő távlataiban befolyásuk alá vonják. Mert a Csoportérdek, ami ugyancsak az idő folyamában ér-
vényesíti erejét, legalább akkora, de talán még nagyobb befolyással bír az Igazságra.

8

Vásárhelyi Látóhatár

Pusztító hatása szemléletesen nyilvánul meg a nekünk, embereknek oly fontos Tízparancsolat első paran-
csának átformálásában. A „ne ölj!” átalakul, és lesz belőle „ne ölj közülünk valót !” Hogy a folyamat végbe-
ment és megy, arra példaként álljon itt a világ összes háborúja. Úgy tűnik, aki az igazsággal szemben kifo-
gást keres, az talál is, mert a számlát végső soron a halál állja.

Az Igazság – ha az időt használjuk mércének – a folyamatosan egymással küzdő – mérkőző embercsopor-
tok erkölcsi támasza - eszköze érdekérvényesítő küzdelmeikben. EGY EMBER normális körülmények között
mindig barátságos egy másikkal. De rögtön készségesen megöli, ha a saját csoportja azt kívánja tőle. Nap-
jainkban - ezt senki nem vitatja – gombamód szaporodnak az emberi csoportok. Mi pedig alapjában véve
nem teszünk egyebet, minthogy régi és új háborúinkban gyönyörködünk, vagy azokkal példálózunk. Mert
úgy tűnik, a belőlük levonható tapasztalati Igazság nem tetszik nekünk…

A törvényekben – még ha minden egyén számára is készültek – mégis a domináns csoportok érdekei ér-
vényesülnek, akár nyíltan, akár burkoltan. Ezért van az, hogy az egyén általában egy kis sunyi elégedettsé-
get érez, ha megszegheti őket, különösen akkor, ha a retorzió valamilyen oknál fogva elmarad. Ennek egyik
fontos következménye, hogy az Igazság a törvényekben deformálódik, ezzel együtt veszít tekintélyéből.
Másik, további következmény, hogy az Igazság – úgy látszik – erkölcsi kategóriaként jobban, hatékonyab-
ban funkcionál. A dologban rejlik némi ellentmondás, mert esetleg valaki azt a következtetést is levonhat-
ja, hogy akkor az Igazságot nem kell törvényekbe foglalni, ámde erről szó sincs. Nekünk az Igazság minő-
ségét kell a jövőben törvényesítenünk! Másképpen szólva: szép dolog, ha igazat mondunk, de jobb, ha ke-
vesebbet hazudunk.

Úgy gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy jövőnk szempontjából mennyire fontos, hogy az
Igazság valóban domináljon törvényhozásunkban, mert nem engedhetjük meg sokáig magunknak, hogy
onnan továbbra is sűrű por hulljon szemeink közé! Azt, hogy az ember egyénileg békés lény, az etológusok-
tól régóta tudjuk. De arról, hogy csoportokba szerveződve milyen törvényszerűségeknek hogyan engedel-
meskedve viselkedik – nos, erről alig hallhatunk. Pedig az világos, hogy az embercsoportok nem feltétle-
nül agresszívek egymással, sőt nagyon jól együtt is tudtak koronként működni. Mint például a keresztények
a mohamedánokkal a középkori Spanyolországban, vagy Szicíliában…Úgy tűnik, jelenleg négy, nyugtalaní-
tó kérdésben kell az Igazságot megtalálnunk. Az első, hogy a csoportoknak kell e egy kritikus tömeget tu-
lajdonítanunk, amely még jól együtt tud működni más csoportokkal, de egy bizonyos egyedszám fölé érve
agresszívvé válik? A második, hogy ha a csoportok közötti agresszió fölülmúlja az egyének tömeges béke-
vágyát, akkor örökké háborúzni fogunk? A harmadik, hogy hogyan, és mikor következik be az elosztási el-
vek globális szintű korrekciója? Merthogy bekövetkezik, az, nem lehet kétséges. A negyedik, hogy mennyi-
ben lehetséges olyan párt megszervezése és működtetése, mely az átalakulást levezényli, majd a nagyobb
igazságosság megvalósulása érdekében feloszlatja önmagát az anarchia veszélyét elkerülve? Olyan Igazság
megkeresésére van e téren szükségünk, melyet nem a világ tőzsdéi szabnak!

Megismerés, Idő, Érdek azok, amelyek faragják az Igazságot, előbb – utóbb hazugságot formálnak belő-
le, s az Igazság egyúttal felveszi utolsó, Ötödik Keresztjét. Úgy tűnhet, hogy az ember mindössze a kommu-
nikáció megkönnyebbítése végett nevezi a dolgokat igaznak vagy hazugnak. Épp ezért minden hazugság-
nak van igazságtartalma, csak nem elég ahhoz, hogy igaz legyen. A hazugságokra úgy is tekinthetünk, mint
kiapadt, szerencsétlen sorsú, egykori igazságokra, ezért jól tesszük, ha visszafogottan bánunk a jelzőkkel,
amikor valamiről, vagy valakiről ítélkezni akarunk. Mert olyan is előfordul, hogy valamely igazságnak halá-
la után derül ki igaza, s posztumusz igazságot kell neki szolgáltatnunk.

Az Igazság olyan, mint a szél, egyszer jön, máskor megy, hol itt bukkan föl, hol ott. Fölkap mindent és min-
denkit, csak őt, magát nem lehet fölkapni. Néha szinte a tenyerünkben érezzük: most megvagy! Majd a kö-
vetkező pillanatban már ott állunk üres kézzel, kisemmizve, csalódottan. Mégis, soha, semmilyen körülmé-
nyek között nem tehetjük meg, hogy abbahagyjuk a keresését! Soha ne higgyük azt se, hogy már megtalál-
tuk! Ha van bennünk valódi pozitívum, akkor az elsősorban örökös, kitartó, megalkuvást nem ismerő kuta-
tása az Igazságnak. Egy kis szerencsével lesz is mit keresnünk az idők végezetéig…

9

Vásárhelyi Látóhatár

Domokos Tamás

Bozó Ambrus Károly, Móra Ferenc
Kultúrfölény című írásának ihletője1

Ki volt ez a mindszenti halandó?
(Vázlatos curriculum vitae 31 pontban)2

A• kinek Dikó3 ragadványnevű Ferenc nagyapja (*1801) egy tősgyökeres mindszenti Bozó4, nagy-

anyja Ambrus lány, édesapja pedig Pál (*1842) volt, aki az első Bozó Ambrus vezetéknevű a családban.
• Aki 1870-ben, születésekor még nem tudta, hogy 70 év garanciát kapott e nehéz terhekkel megrakot-

tan, mocskosan csúnya utolsó tétellel is szép földi életre (†1940).
• Aki a 19 fős kisbirtokos családban öt testvérrel szocializálódott. Egy kisbirtokos famíliában nem volt

mellékes, hogy hány fiúgyermek nő fel a családban. Neki két öccse volt: Pál (*1881) és Ferenc (*1883). Ők
hárman készültek fel arra, hogy a 60 holdas kisbirtokot együtt, korszerűen és közös gépparkkal műveljék
meg egy új, szebb és igazságosabb században.

• Akinek édesapja Bozó Ambrus Pál (*1842, †1929) mókás, exhibicionista természetű lévén, egy alka-
lommal ‒ sansgên vagy zenei kifejezéssel élve quodlibet ‒ Hódmezővásárhelyen fogattal behajtott a Feke-
te Sasba. A kontóról nem szól a családi fáma, de az biztos, hogy a família tanult belőle. 80-as éveire a csa-
ládfő rossz vérellátása miatt nyáron is subát kényszerült hordani, látása pedig annyira meggyengült, hogy
a poros dűlőúton nesztelenül tovasuhanó lányoknak csak a körvonalát tudta érzékelni.

1. Mindszent az irodalomban cím alatt a következő mondatot találjuk a Wikipédiában: Mindszent az egyik hely-
színe és ihletője Móra Ferenc Kultúrfölény című írásának. Jelen írás ezt a mondatot szeretné pontosítani, közelebb
vinni a valósághoz.

2. Elsősorban Bozó Ambrus Károly unokája (Horn Antalné Radvánszky Valéria, Budapest) birtokában lévő levél-
másolatok, írások (8 füzet, 288 oldal ‒ a füzetek 400x500mm-es kislajstrom papír felezésével, majd két rétbe hajtá-
sával és összevarrásával készültek. Méretük: 200x250 mm) és fotók, illetve a citált források segítségével adok választ
az alcímkérdésre. A hátrahagyott kalligrafikus, csupán elvétve javított betűvetések között, sajnálatos módon, csupán
a címben szereplő személy elküldött leveleit és egyéb írásait találjuk meg. Bozó Ambrus Károlyhoz érkezett levelek
sorsáról ez idáig nincs tudomásom.

Horn Antalné Radvánszky Valériának ez úton is megköszönöm, hogy nagyapja írásainak felhasználásához hozzá-
járult. Hálával tartozom Bozó Sándornak (*1931) és Vasné Domokos Máriának (*1943) közléseikért, értékes meg-
jegyzéseikért.

3. Dikó ragadványnevet, a családi fáma szerint, kreol arcszínéről kapta, amely Dikó tapasztó cigányéhoz mutatott
némi hasonlóságot. A ragadványnevet az idősebb korosztály még ma is használja Mindszenten.

4. A szájhagyomány szerint, amikor1647-ben a török-tatár csapatok felgyújtják a falut, Bozó Balázs nevű ember
volt a bíró. Ennél korábbi írott Bozó családnévről nincs tudomásom.

10

Vásárhelyi Látóhatár

A hétéves Fekete Sas

• Aki 1893-as sorozásakor megtudta, hogy Mindszentről, Szegvárról, Derekegyházáról,
Mágocsról,Tésfábiánról5 állított 143 újoncközül 9 (~6%) a Bozó nemzetség tagja.

• Aki a monarchia idejében Bécsben volt testőr,aki saját szemével látta az uralkodó párt, és amit tudott
felszívott a császárváros kultúrájából. Nem tudjuk, hogy volt-e szerepe a Bozó nemzettség rojalista, legi-
timista beállítottságának abban, hogy a családban jó kétszáz éven keresztül a Ferenc, a József és a Pál ke-
resztnév volt a közkeletű.

• Aki Ganz és Tsa. Rt.-nél benzinmotoros cséplőgép árjegyzéke iránt érdeklődik. Vasúti váróteremben
kihelyezett képes hirdetés olvasását követően szánja rá magát a levélírásra 1907-ben.6 Az ábránd csak
1910-ben válik valósággá, derül ki egy 1917. évi gépszíj pótlás kapcsán.(Mivel a háborús viszonyok miatt
nem lehet gépszíjhoz jutni, Dr. Nagy Sándor Csongrád megyei alispán úrtól kér engedély ahhoz, hogy felfú-
vódás folytán elpusztult marhájának bőrével maga rendelkezhessen, és annak cserzését Kis Sándor szen-
tesi tímárra bízhassa.)

• Aki 1915-ben, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankon keresztül, Taskent közelében lévő fogolytáborban
sinylődő Pál öccsének 150 koronát utalt át a család nevében. Öccse öt évvel a Rigai egyezmény7 megköté-
se előtt, 1916-ban távozik az élők sorából.

Ugyanebben az évben háziipari szövőtanfolyam indítására tesz javaslatot a főszolgabírónál.
5. E települést ez idáig nem tudtam azonosítani.
6. „Benzinmotorok legnagyobb része külföldi gyártmány, márpedig nekünk azt bármiféle cikk is a lehetőségig ke-
rülnünk kell.” ‒ írja 1907. január 6-án kelt levelében.
7. Szovjet–magyar hadifogolycsere-tárgyalások a Rigai egyezmény megkötésével – 1921. július 28. – érnek véget
(https://hu.wikipedia.org/.../Szovjet–magyar_fogolycsere-akció).

11

Vásárhelyi Látóhatár

• Aki 1916-ban a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztériumtól a család 10 LE-s cséplőgépmotorjá-
hoz benzin kiutalását kért, valamint eljárt a Magyar Királyi Kereskedelemügyi miniszternél maga és Korom
János lóbőre ügyében. Mindketten szerették volna visszakapni a háborús viszonyok miatt elrekvirált lóbő-
rüket, amelyeket Forgács Antal hódmezővásárhelyi tímárnál szándékoztak kikészítetni. Hasonló kérvényt
fogalmazott meg Dr. Nagy Sándor alispánnak Barna Illés szegvári lakos ügyében. Ő a kólikában elhunyt lo-
vának bőrét szerette volna visszaszerezni, hivatkozva 10 tagú családja bőrszükségletére.

• Aki a háborús restrikció, a háború fokozódó termék igénye, az 1918-as kormányrendelet hatására a
földreformról és a többtermelésről cikkezik a Mindszenti Hírlap 1919. évi február 9-i és március 16-i szá-
mában. Igazi mérlegelő pragmatista, aki szociológus vénájából fakadó gondolatokat fejt ki.

• Akit és Ferenc öccsét ‒ a román csapatok mindszenti kivonulása után (1920.március 2.) ‒ az alig egy
éve született, és megközelítően 300 tagos gazdakör vezetősége kommunista szervezőknek titulált. Így az-
tán nem lehet csodálkozni azon, hogy öccsével két hónapon keresztül a szegedi Csillag börtön ablakán át
nézi a csillagokat, majd megfigyelés alatt áll egészen addig, amíg ártatlanságuk nem bizonyosodik be.

• Akinek földje alatt feküdt az a bizonyos avar temető, amely 1921-ben került napvilágra, és mondhat-
ni, hogy nagyvilági hír kerekedett belőle.

Szalontai Csaba8 Mindszent avar lelőhelyeit bemutató térképe.
A 4-es pont jelzi Bozó Ambrus Károly tanyájának egykori helyét.
8. www.sulinet.hu ‒ Szalontai Csaba: Avar kori lelőhelyek és leletek Mindszentről. 7. kép.

12

Vásárhelyi Látóhatár

• Aki 1923-ban Dr. Szakács József országgyűlési képviselő segítségét kéri szőlő és gyümölcs ültetvény
kialakítása ügyében. (Erre a célra ‒ elképzelése szerint ‒ 600 □-es parcellákat kellene osztani az uradalmi
földből)

• Aki a Képviselő Testület 1925. évi februári ülésén, a tragikus méreteket öltő varjúkár csökkentése cél-
jából, felveti az irtás miniszteri engedélyezésének a szükségességét. Decemberi ülésen növendék gulya
tartására hívja fel a testület figyelmét. Elképzelése szerint erre a célra a Kurca-rét lenne alkalmas. 1930-
ban a Kurca-réten már 60‒70 borjú legelt, de 1930-ban a vállalkozás elhalt.

• Akinek Bozó-tanya, Albrecht tanya, Bozómindszent néven futó régészeti lelőhelye9 Erisz almájaként
gurult be a szegedi és a szentesi múzeum, illetve Móra Ferenc és Csallány Gábor igazgatók közé. Hősünk
földkitermelés közben elvégezte a leletmentést és beruccant a bronzokkal Szegedre, Móra Ferenchez. A vi-
zittel elgurult az alma. A visszagurításra 1930-ban került sor.

Móra Ferenc a következőképpen idézi hősünket, helyezi piedesztálra10:
‒Tessék elhagyni, kérem, nem várok én ezért pénzt, akármilyen szegényember vagyok is. Tudom én azt,
hogy ebben az országban mindenre van pénz, csak kultúrára nincs.
…, csak kiírom a nevét ‒ ugye nem emelik érte az adóját, se képviselőt nem csinálnak belőle? Bozó Amb-
rus Károlynak hívják azt a mindszenti parasztot, akit én azóta se láttam, mégse felejtem el soha a nevét.
…De azért nekem nagyobb öröm volt ő, mintha az Attila hármas koporsóját hengergette volna elém. Ez
a mindszenti paraszt az én szememben élő bizonyság volt rá, hogy igenis, van magyar kultúrfölény.

A Magyarság 1925. évi június 28. számában található fotó
az ásatást és a fotográfust néző mindszenti tanyaiakkal.

9. Vörös Gabriella (1996): Mindszent legrégibb története a régészeti források tükrében. In: Mindszent története
és népélete. Szerk.: Juhász Antal. Mindszent, 51‒72.

10. Magyar Hírlap, 1927. 06. 26.Az 1927-ben napvilágot látott „Ének a búzamezőkről” főhősébe, Ferencbe töb-
bek között Bozó Ambrus Károly karakterét is beleszőtte Móra Ferenc.

13

Vásárhelyi Látóhatár

•Aki Magyarság képes beszámolójának köszönhetően11, 1925. szeptember 3-án keltezett levelet kapott
Sümegről, Bozó Pál nyugalmazott tábornoktól, akitől később megtudta, hogy a Bozó nemzetség provanszá-
li eredetű. Provence-ból, a kalandozó magyarokhoz csatlakozva, érkeztek ca. 950-bena baranyai Dinnye-
berkibe. Nevük eredeti írása pedig: Boseau.

• Aki az ásatás megtekintői között több illusztris személyiséggel ismerkedett meg. Többek között találko-
zott Albrecht főherceggel12, ifjú Andrássy Gyulával, Bánffy Miklóssal a Képzőművészeti Tanács elnökével,a
japán Imaoka Dzsúicsiróval13, Keglevich Györggyel és az indiai Sir Modival14 is.

Sok mindent elárul hősünk politikai beállítottságáról a Habsburg-Lotaringiai főhercegnek írt levele,
amelyet uszkve félévvel a találkozás után írt.

11. Magyarság, 1925. 06. 16.
12. Habsburg-Tescheni Albrecht (*1897, †1955) édesanyja révén Árpád-házi magyar királyi herceg.1922-ben fe-
jezi be a Magyaróvári Királyi Gazdasági Akadémiát. Közben birtokait államosítják. Nem volt legitim uralkodójelölt,
ennek ellenére1931-ben lemond Habsburg Ottó javára a magyar trónról. 1936 és 1944 között a Felsőház tagja, V.
Béla néven a hungaristák titkos királyjelöltje.1940-ben az észak-erdélyi bevonulás résztvevője. A háború befejeződé-
se után családjával Paraguayba disszidál, és 1955-ben Buenos Airesben fiatalon távozik az élők sorából.
Bozó Ambrus Károly leveléből is kitűnik, Horthy Miklós kormányzó nem nézte jó szemmel Albrecht herceg politi-
kai tevékenységét. Köztudott, hogy a Délvidék 194-es visszacsatolása után a Bellyei uradalom nem került vissza Alb-
recht főherceg tulajdonába, mert azt a kormányzó vitézi telepesek között osztja szét! (https://hu.wikipedia.org/.../
Habsburg–Tescheni_Albert_Ferenc_főherceg)
13. Imaoka Dzsúicsiró (*1888,†1973) a Tokiói Idegennyelvű egyetemen német szakot végez és franciát is tanul.
Japánban ismerkedik meg Barátosi Balogh Benedekkel, aki az ajnu népet tanulmányozza, és elveti Japánban a turá-
ni mozgalom csiráját. Balog professzor hatására köt ki Magyarországon 1922-ben, és csak 1931 novemberében tér
haza, mellén a III. osztályú magyar érdemkereszttel. Széleskörű társasági életet él, szervez, cikkezik, előadás tart a
felkelő nap országáról, és könyvet ír Japánról Új Nippon címen (1929). Fő feladatának tartja a „sárga veszedelem” té-
ves kórképének az eloszlatását a rokon, a testvérnép tagjai között. Hazatérve egymás után látnak napvilágot a ma-
gyar történelmet, irodalmat, kultúrát bemutató könyvei, szótárai ( A turáni népek elterjedése, Magyarok az európai
kultúrában, A pánszlávizmus és a pángermanizmus magyar szemmel stb.), és két alkalommal jelenik meg fordításá-
ban Madách: Ember tragédiája. 1956-ban megszervezi a Magyarokat Segítő Japán Társaságot, amelynek reprezen-
tánsaként közel egy hónapot tölt Bécsben, ahol táborokat látogat meg, és a japán vöröskereszt és civilek adományát
juttatja el a rászoruló magyar testvéreinek. 1973. szeptember 2-án hunyt el. Igaz vagy nem igaz? Utolsó általa meg-
érintett Gutenberg örökség az újonnan megjelent Magyar-japán szótár volt.
Imaoka Békés és Csongrád megyében többek között Mindszenten Bozó Ambrus Károly tanyáján (1925), Békés-
csabán az Állami Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumban (1926), Békésen a Református Reálgimnáziumban, Ma-
kón a moziban és Szegeden (1926) tett látogatást. (UmemuraYuko (2006): A Japán-tengertől a Duna-partig. Imaoka
Dzsúicsiró életpályája a magyar-japán kapcsolatok tükrében. Gondolat Kiadó, Budapest,1‒180.)
14. Sir Jiranj Jamshedji Modi (1854‒1933) perzsa származású indiai történész, hun-kutató. 1925-ben a kormány-
zó meghívására látogatott el Magyarországra, ahol Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tünteti ki a kormányzó.
Nagysikerű előadását „Régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről” címen tartotta. Úgy vélte, hogy a
magyarok Attila népének egyetlen örökösei. (https://en.wikipedia.org/wiki/Jivanji_Jamshedji_Modi)
15. https://www.google.hu/search?q=albrecht+f%C5%91herceg&espv=2&biw=992&bih=477&tbm=isch&imgil
=zSnYHEMn5IuzmM%253A%253B4CGSjFLdhY6k_M%253Bhttp%25253A%25252F%25252Fwww.delmagyar.hu%25
252Fdelmagyarchiv%25252Feljott_a_habsburg_foherceg_a_szegedi_tanitonoert%25252F2405423%25252F&sour
ce=iu&pf=m&fir=zSnYHEMn5IuzmM%253A%252C4CGSjFLdhY6k_M%252C_&usg=__8NybHQ25NCBl42ADixdLAhX
E7A8%3D

14

Vásárhelyi Látóhatár

Ő Fensége Albrecht Kir. Főherczeg Úrnak
Budapest

Legelőször is bocsánatát és elnézését ké- Habsburg-Tescheni Albrecht15
rem, hogy igénytelen soraimmal felkeresni A vármegyei hatóság részéről
bátorkodom fenségedet, de másrészről szin- előtte való nap kint voltak, és hely-
tén kötelességemnek tartom, hogy fenséged- színi szemlét tartva megállapítot-
nek folyó évi Június 10-én a Csongrád me- ták, hogy sátort vonnak, és 25 te-
gyei Mindszent község határában levő hun rítékes díszebédet adnak a fönséges
temető feltárásánál tett legmagasabb láto- úr tiszteletére. Én nekem is szándé-
gatása alkalmából a környékbeli néphangu- komban volt egy kis szerény ebédet
latról fenségednek beszámoljak. Amennyiben szolgálni a fönséges úrnak, de nem
tehettem, és alkalmam nyílt, sorra kérdez- vághattam elébe a hatósági intézke-
gettem az ott megjelentektől a véleményü- désnek, ami azután előttünk érthe-
ket, és ebből a tájékozódásból állapítottam tetlen okból elmaradt, és sajnos ez-
meg a fönt említett legmagasabb látogatás zel együtt az én szándékom is el-
erkölcsi értékét. Ugyanis a mi környékünkbeli maradt. Erre vonatkozólag csak két
népnek még nem volt alkalma olyam ma- feltevést tudtam elfogadni: Az egyik
gas rangú személyiséggel érintkezni, mint a szerint a fenséges úrnak egyenes kí-
fenséges úr, mi egész másként képzeltük egy vánságára maradhatott el, a má-
ilyen nagy esemény számba menő dolog le- sik feltevés szerint a hatóságokat fe-
folyását, legalább is úgy képzeltük, hogy a lülről intették le a hivatalos fogad-
közönségnek a fenséges úrhoz és környeze- tatásról, míg az itteni közvélemény
téhez közel sem szabad menni, de mennyire oda nyilatkozott, hogy fölülről nem
csalódtunk ebben a hitünkben. Amikor pedig jó szemmel nézik a fenséges úrnak
láttuk a fenséges úrnak egyszerű és kedves az itteni látogatását, ami nagy vis�-
modorát, a mindenkivel barátságos viselke- szatetszést keltett az itteni nép kö-
dését, hallottuk szép igazi magyaros beszé- zött.
dét, amelyen bárkihez is szívesen szólt, hát
akkor azt mondottuk, hiszen Őfenségével
sokkal könnyebb beszélni, mint a szolgabí-
ró írnokával, és általános óhajként hangzott
hogy ilyen ember kellene szegény szerencsét-
len hazánk vezetésére. Amit én is tiszta szív-
ből kívánok. Hanem egy dolgot sohasem bi-
rok magamnak megbocsájtani, amennyiben
nem voltam a fenséges úrral szemben olyan
vendégszerető, amilyennek egy igazi magyar
embernek lenni kell. Igaz, hogy ez nem az én
hibámon múlt, mert ilyen alkalomra elő kell
készülni, én nekem pedig már erre nem volt
időm, ugyanis a fenségednek a látogatását
megelőző napokban a hatóságok részéről az
volt a szándék, hogy a fenséges urat hivata-
losan fogadják és megvendégelik.

15

Vásárhelyi Látóhatár

Tehát ezeket kötelességemnek tartottam a fenséges úr tudomására hozni, egy-
ben bocsánatáért és elnézéséért esedezek, hogy igénytelen soraimmal háborgattam.
Tartsa meg az Isten a mi fenséges urunkat erőben, egészségben, szegény szerencsét-
len hazánk boldogítására és felvirágoztatására, engedje meg a magyarok Istene, hogy
az ő vezetése alatt hazánk nagy és hatalmas legyen. Szerencsés és boldog új évet kí-
vánok fönséges urunknak és az egész főherczegi családnak.

Kelt Mindszent, Csongrád megye,1926. Deczember hó 25-én
Maradok a legalázatosabb szolgája Bozó A. Károly
Milyen is volt Bozó Ambrus Károly Albrecht hercegnek küldött levelének piszkozata? Milyen is volt az
alapfokú iskolát végzett ember betűvetése? Vajon ma mi mindent olvasna ki belőle egy grafológus? Szol-
gáljon illusztrációul a fent ismertetett levél utolsó oldalának kópiája.

16

Vásárhelyi Látóhatár

• Aki 1926-ban Kovács Gyula szegvári mozi engedéllyel rendelkező lakosnak Kállai István-féle 11. sz. 12
HP benzinmotort kölcsönzött, és ezzel hozzájárult a szegvári média működéséhez. Arról nincs tudomá-
sunk, hogy Bozó Ambrus Károly családja látogatta-e Kovács Gyula vetítéseit.

• Akit az 1926-ban alakult Külterületi Gazdasági Olvasókör 63 fős tagsága az elhunyt ügyvezető elnök
(Bozó Ambrus Ferenc) helyére választ 1929-ben. Az olvasókőr elnöke továbbra is dr. Domokos Árpád fő-
jegyző maradt. A kör könyvállománya 101 kötetes volt. Járatták a Pesti Hírlapot, a Vásárhelyi Reggeli Újsá-
got és Magyar Rónát; kollektíven szerezték be a gépekhez és a világításhoz szükséged petróleumot; vas-
kályhát és magválogatót vásároltak közös használatra; 13 kasza beszerzését oldották meg. A financiális
helyzetük javítására 8 jótékonysági bált rendeztek.

• Aki 1927. január 15-én16 Imaoka Dzsúicsiró úrnak a következő sorokat is írja:
„Abban a kevés örömben, ami az elmúlt évben bennünket ért, első helyen áll
Nagyságodnak az Öreg Modi professzorral tett látogatása, amelyről nincsen olyan
nap, hogy az én jó édesapám meg ne emlékezne. Különösen érdekli az, hogy ugyan
hazaért-e már Bombaybe, és hogy egészségben van-e? Ha terhére nem lenne Nagy-
ságodnak, nagyon szépen felkérném, hogy legyen szíves megírni a Modi professzor úr
czimét. Szeretnénk neki írni. Megküldeném néki az én édesapám üdvözletét.”17

16. Modi mindszenti látogatását Bozó Ambrus Károly 1926-ra teszi!
17. Furcsa érzések kavaroghattak a két idős ember lelkében: Mindszent‒Bombay, Hunnia‒India, élet‒halál, újra-
találkozás kívánása stb.

17

Vásárhelyi Látóhatár

Sir Ervad Jivanji Jamshedji Modi18
(1854‒1933)

18. https://www.google.hu/url?sa=i&rct=j&q=&esrc=s&source=images&cd=&cad=rja&uact=8&ved=0ahUKEwi
ThuTu5YzSAhVLjywKHcPZATwQjRwIBw&url=http%3A%2F%2Fwww.iranicaonline.org%2Farticles%2Fmodi-jivanji-ja
mshedji&psig=AFQjCNGkiF3dt6vcSNAluFudqFLAwmfLSQ&ust=1487065780473075

Modi kitüntetései között ‒ lent baloldalt ‒ éppen kivehető Horthy kormányzó által adományozott Magyar Érdem-
rend tisztikeresztje.

18

Vásárhelyi Látóhatár

• Aki ugyanebben az évben az orosházi Matula Józseftől 2400 pengőért egy 382 923. sz. Fordson trak-
tort19 vásárol ‒ a család és a környékbeli földtulajdonosok nagy hasznára‒, tartozékaival és Oliver márká-
jú kétvasú ekével együtt. (Két évvel a Magyarországi forgalmazás beindulása után jut a traktorhoz.) A trak-
tort szántáson kívül cséplőgép meghajtására is használta. A családi fáma szerint, általában a saját földjének
a megművelését hagyta utoljára. Nyolc év múlva (1935), mindezeket eladja 80 q búzáért Berkecz György
szegvári lakósnak.

Fordson 20 traktor20
• Aki a Sümegen élő, Bozó család eredetét kutató Bozó Pálhoz intézett 10 oldalas levelében a követke-
zőket írja1928-ban:
„ Szóval találtam Bozó családokat Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Csongrádon, Szegváron,
Csanyteleken, Kisteleken, Mágocson, Sövényházán, Kunszentmártonon, de mindenütt csak kisebb szám-
ban 5-10 családot, egyedül Tömörkényen vannak nagyobb számmal 20‒25 család, de ez a község 1894-ig
egy községet képezett Mindszenttel. Itt Mindszenten 92 családot sikerült megállapítanom, akik önálló ház-
tartást visznek.”

19. Detroitban 1918-tól gyártják a Galamb József és Farkas Jenő tervezte 20 LE-s Fordson traktort, amely jellem-
zői közé tartozott a könnyűség, az erősség és az egyszerűség. Galamb József 1925-ben 7 traktor küld szülővárosába,
Makóra, és ezzel megkezdődik a gép magyarországi karriere. Az 1285 kg tömegű traktor benzinnel indult és petró-
leummal üzemelt. 0,38 ha/ óra volt szántósebessége 21 cm közepesen kötött talaj esetén.(Mezőgazdasági Techni-
ka, 2015.dec. szám. 44.)

20. Vegyesfelvágott Ez-Az 2012.márc.29.

19

Vásárhelyi Látóhatár

• Aki több kisbirtokos nevében kölcsön iránt érdeklődik a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézeténél
(1929).

• A mindszentieket sokat foglalkoztatta a magyarul anyanyelvi szinten beszélő japán látogató, Imaoka
Dzsúicsiró. A helyi pletykaguruk szerint a ferde szemű Imaoka nem nézte ferde szemmel a szépséges Szil-
ágyi Máriát, akivel még szemkontaktuson túl is jutott. Ha Máriával nem is levelezett, de hősünk hagyatéká-
ban talált fogalmazványok szerint, hősünkkel igen.

Kogutowicz Károly21 geográfus grafikája Imaokáról.22
21. Kogutowicz Károly (1886‒1948) geográfus, 1923-tól Szegeden az általános és összehasonlító földrajz nyilvá-
nos és rendes tanára. 1927-ben kiadja a Kárpát-medence makroregionális etnikai térképét, amelyet Teleki Pállal és
Lord Rothermere-rel szoktak kapcsolatba hozni. Mellékelt rajza Imaoka szegedi látogatásának egyik érdekes doku-
mentuma. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kogutowicz_Károly)
22. UmemuraYuko (2006): A Japán-tengertől a Duna-partig. Imaoka Dzsúicsiró életpályája a magyar-japán kap-
csolatok tükrében. Gondolat Kiadó, Budapest,15. képmelléklet.)

20

Vásárhelyi Látóhatár

Íme, az utolsó, mai szemmel nézve kissé dagályos stílusú Bozó Ambrus Károly búcsúlevél:
Nagyságos Imaoka Dzsúicsiró Úrnak!
Folyó hó 1-én kelt, és reám nézve oly nagybecsű újévi üdvözletét megkaptam,
amelynek szívem mélyéből megörültem, mert már azt gondoltam, hogy Nagyságod
távoli szép hazájában van. Ezért kétszeres az én örömöm, mert így bizonyítva látom,
hogy Nagyságod szívből megszerette a mi szerencsétlen árva hazánkat, amit Nagy-
ságodnak szívből megköszönök. Mert bizony nagyon ránk fér elhagyatottságunkban,
ha Nagyságodhoz hasonló igaz barátokat kapunk, aki megértéssel és jóakarattal van
irányunkban, bár a Jó Isten sok olyan jó barátot adna szegény nemzetünknek, mint
Nagyságod, akkor talán a mi kálváriánk is hamarabb véget érne, és elkövetkezne a
mi régen várt feltámadásunk, amit minden magyar ember szívből vár. Ami Nagysá-
godnak az elmúlt évre vonatkozó munkásságát illeti, hogy szép hazáját velünk meg-
ismertesse, hát ez igazán szép eredmény, mert nagy különbség, ha ezt a viszonyokat
igazán ismerős ember teszi, mintha azt csak a viszonyokat felületesen áttekintő, azt
nem ismerő ember írja le. Bárcsak módomba lehetne Nagyságod könyvét átolvas-
hatni. Ezért nagyon szépen felkérem Nagyságodat,hogy lenne szíves velem a könyv
kiadójának a címét tudatni, hátha énnekem is módomban lenne azt megszerez-
ni. Ennél sokkal fontosabb reánk nézve Nagyságod jövőbeli terve, hogy hazánkat ja-
pán nyelven ismertesse meg honfitársaival, amelyben bizonyára jut hely a mirajtunk
történt égbe kiáltó igazságtalanságnak is, amit nem csak én, hanem minden ma-
gyar ember meg fog köszönni Nagyságodnak, és amihez a Jó Isten adjon erőt és ki-
tartást Nagyságodnak, hogy sikeresen megoldhassa feladatát, aminek minden előfel-
tétele meg van, mivel nagyságod minden vonatkozásban ismeri szerencsétlen hazánk
minden baját és körülményeit. Ezen elhatározásához, kérem én is a Jó Istent segít-
ségét, hogy minél előbb elérhesse célját. Ami miránk vonatkozik: A múlt év megint
csak rosszabbat hozott, a jobb helyett, megint súlyosabb lett nem hogy javult volna
az általános helyzet. Nehezebb lett a mindennapi kenyér megszerzése, és a jobb jövő-
be vetett hit és remény, nemhogy valóra vált volna, hanem még inkább távolodott.
Hogy mi lesz,azt csak a Jó Isten tudja, ha így tart nem soká bírjuk, összeroskadunk
a kibírhatatlan terhek súlya alatt. Kevés öröm sok szomorúság, a jövőbe vetett re-
ménytelenség a mi osztályrészünk. Bár már egyszer vége szakadna ennek a remény-
telen helyzetnek, megtalálnánk a kivezető utat ebből a reménytelen helyzetből. Csak
a Jó Istenben vetett hitünk és reményünk tart még fent bennünket.
A jövőre vonatkozó terveink és reményeink is ehhez igazodnak, mert hasztalan
gondolunk ki bármilyen szép terveket, ha a Jó Isten meg nem segít, nem lesz belő-
lünk semmi élünk dolgozunk elfásultságban máról holnapra.
Most tehát nagyon szépen megköszönöm Nagyságodnak a rólunk való szíves meg-
emlékezést. Tartsa meg a Jó Isten Nagyságodat erőben, egészségben hosszú és bol-
dog életben, úgy szerencsétlen hazánk, mint szeretett szép hazája felvirágoztatásá-
ra. Engedje meg a Jó Isten megérni Nagyságodnak azt a kort, hogy szegény Magyar
hazánkat is oly boldognak lássa, mint szeretett Japán hazáját. A Jó Isten áldása le-
gyen Nagyságodon és kedves családján. Eredményes és boldog esztendőt kívánok sze-
retteivel együtt mindnyájuknak, tartsanak meg ezentúl is szíves jó emlékezetükben.
Még egyszer nagyon szépen megköszönöm a rólam való megemlékezését, és maradok
a legőszintébb tisztelettel.
Mindszent, 1930.Januárhó 10-én

Bozó A. Károly

21

Vásárhelyi Látóhatár

Vajon sikerült-e elolvasnia hősünknek?
• Akinek a naplójából tudjuk, hogy az ő közreműködésének köszönhetően23 készültek el Lőcsey Ádám24
Mindszent jelesebb helyeit bemutató fotói. A fényképek a Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara (Kecs-
kemét) tervezte album számára készültek a következő objektumokról, természeti értékről: Bereczki Ignác
szilfája, Hangya malom, Korom István szélmalma, Kurca-toroki-zsilip és szivattyú, Lantos Ferenc gyümöl-
csös telepe, Bozó István tanyája, Bozó Lajos tanyája a halommal, Bozó Ambrus Károly tanyája és családja.
Ez utóbbinak ‒ Lőcsey Ádám szokásának megfelelően ‒ két verziója is készült:
23. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy miután a kamara ajánlatát Mindszent főjegyzője ‒ téma hiányára és
financiális okokra hivatkozva ‒ visszautasította, vette kézbe az album ügyét Bozó Ambrus Károly (Csongrádi Informá-
ciós Központ Csemegi Károly Könyvtár és Tari László Múzeum történeti gyűjteménye, Lőcsey Ádám hagyatékának le-
velezési anyaga).)
24. Lőcsey Ádám (*1897.Tövis, †1975.Csongrád) a fényképész szakmát Kolozsváron sajátítja el, majd 1924-ben
műhelyt nyit Nagykőrösön, és megkezdi vándorfényképész életútját. A későbbiekben telephelyeket tart fent Domb-
óváron, Csongrádon, Kecskeméten, Baján, Kalocsán, Kunfehértón és végül ismét Csongrádon. Utóbbi helyen 1926 és
1955, valamint 1970 és 1972 között. Albumai, tablói, fotói korának fontos helytörténeti (mezőgazdaság, ipar, keres-
kedelem, kultúra, reklám) dokumentumai. [Győri Lajos (1979): Fényképész ipartörténet Csongrádon. In: Mozaikok
Csongrád város történetéből. Szerk.: Bálint Gyula. Csongrád, 218‒236., Erdélyi Péter (1997): Egy csongrádi fényké-
pész, Lőcsey Árpád. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1993/1994. Szerk.: Lengyel András. Csongrád Me-
gyei Múzeumok Igazgatósága, Szeged, 129‒134.]
A birtokomban található két mindszenti kép (Bozó Lajos tanyája a halommal) egyikének jobb sarkában a követke-
ző ceruzás jegyzés található: Lőcsey Á. 1930. VI. 20.

22

Vásárhelyi Látóhatár

Első verzió: Bozó Ambrus Károly családja egy részével csoportban a híressé
vált tanyája(Mindszent, VI. ker. 15., szentesi út 14,7 km-énél) előtt

[balról Emília (*1918), Sándor (*1901), Szilágyi Veronka mama (*1880),
Károly (*1870), Sándor felesége Hevesi Márta (*1908)]
(Fotó: Lőcsey Árpád, 120x165 mm, 1930.)

Második verzió25: Előtérben balról Emília, Márta , ismeretlen bottal, Károly, Sándor és Veronka;
háttérben: tanya ismeretlennel a verandán, istálló és gépszín; középtér: sorjázó, traktor és
cséplőgép.

25. Tóth Imréné gyűjteményéből (Mindszent).

23

Vásárhelyi Látóhatár

Még ugyan ebben az évben sikeresen reklamál a szegedi Gazdák Biztosító Szövetkezetnél tűzbiztosítá-
si díj mérséklése ügyében!

• Akiről az 1938-ban megjelenő „Csongrád vármegye” monográfiában26 a következőket olvashatjuk:
„Bozó Ambrus Károly (*1870 ‒ szülei: Bozó Ambrus Pál és Dávid Terézia27) 24 holdon (6 hold bérlet!) foly-
tat korszerű gazdálkodást. Foglalkozik haszonállat tenyésztéssel is. A községi képviselőtestület tagja, gaz-
dakör elnök, törvényhatósági bizottság tagja. Felesége: Szilágyi Veronika, gyerekei: Julianna (Radvánszky
Ferencné), Veron (Szeri Józsefné), Sándor, Teréz (Bánfi Ferencné), Etel (Korom Istvánné) és Emília.”
A legidősebb Julianna és legfiatalabb Emília órás és ékszerésznek, vésnöknek tanult. Julianna rövid
mindszenti praktizálás után (III. ker. 223.) férjhez ment Tokajba, ahová magával vitte Emília húgát is, aki itt
sikeresen abszolválta a polgárit, és elsajátította szakmáját. Juliannának köszönhető apja szellemi hagyaté-
kának (levélmásolatok, írások, fotó) a megőrzése is.

Bozó Ambrus Julianna 31 éves korában (1928).
26. Csikvári Antal szerk. 1938 Csongrád vármegye. Vármegyei szociográfiák Kiadóhivatala. Budapest, 54‒56.
27. Helyesen Tábit Terézia!

24

Vásárhelyi Látóhatár

• Aki Kurca-oldal és Alsó-Ludas lakóinak tanyai nótáriusa. Levelezik (1894 ‒1935)28 maga, családja és a
tanyaiak érdekében az alább soroltakkal:

Andaházi Kasnya Béla országgyűlési képviselő, Ármentesítő Társulati Főmérnökség (Szentes), Bohm M. és
Társai (Békéscsaba), Csongrád megyei Gazdasági Egyesület, Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara Igazga-
tósága (Kecskemét), Gazdák Biztosító Szövetkezetének Igazgatósága (Szeged), Kisbirtokosok Országos Föld-
hitelintézete, Körös-Tisza Marosi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat Szakasz Igazgatóság (Szentes),
Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás , Lábasi-féle Mezőgazdasági Ipar és Gépgyár Rt. (Törökszentmiklós),
Magyar-Belga Olajipari Rt., Magyar Királyi Államvasutak Gépgyár Vezérügynökség, Magyar Királyi Földmű-
velésügyi Minisztérium, Magyar Királyi Kereskedelemügyi Minisztérium, Móra Ferenc múzeumigazgató,
Orion Bőrgyár (Szeged), Országos Munkásbiztosító Pénztár Igazgatósága, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank,
Pogány Frigyes államtitkár és országgyűlési képviselő, Strausz és Epstein fakereskedése (Kistelek), Szege-
di Magyar Királyi Pénzügyigazgatóság Adófelszólamlási Bizottság, Tiszántúli Járás Főszolgabírója, Váczum
Olei RT. (Hódmezővásárhely).29

• Aki 70 éves korában szenvedések közepette hunyt el, hiszen 1940-ben még nem tudták gyógyítani a
carcinoma prostateat.

• Akinek 22 éve épült tanyáját ‒„beszállásolt” román katonák jelenléte miatt ‒ 1944. október 15-én né-
met bombatámadás sújtotta. Egyetlen fiával, Bozó Ambrus Sándorral bombaszilánk végzett. Szerencsére
a családfő a családot korábban a Barna rokonokhoz menekítette. A sors különös fintora, hogy a bunkert
ásó 43 éves Sándornak, a sok katona miatt, az óvóhelyen nem jutott hely.30 A közelben lévő Bozó-kereszt
Krisztusa lehajtott fejjel, szomorúan nézett le a közelben lejátszódó kataklizmára.31 Talán a haldokló Sán-
dor eszébe jutottak Krisztus szavai: „Éli, Éli lamma szabaktani!” A bombázást követően a tanya Bohm M. és
Társai békéscsabai gyárából származó 4500 db cserepe útjavítási anyaggá vált, a Strausz és Epstein-féle kis-
teleki oszlopok, szarufák és szelemenek szertementek. Az épületeket újra kellett építeni.

Ma fiatal erdősáv, szántó és a természet csöndje foglalja az arra járókat. Omnia mutantur, et nos
mutamur in illis.

• Akit, visszatekintve 70 megért évére, igen sok családi szívfájdalom is keserített.
Pál öccse orosz hadifogságban, Taskentben hunyt el 36 éves korában, három árvát (Pál, Ferenc, Mária)
hagyva maga után. Hősünknek halálmunkát kellet végeznie öccse két fiának elvesztésekor is. A 21 éves Pált
úszás közben fellépő hírtelen szívbénulás, a 25 éves Ferencet pedig septicaemia, a csendes gyilkos vitt el.
Fiatalabbik öccsét, Ferencet a háborúban szerzett betegsége ragadja el édesapjuk halála után néhány hó-
nappal, 46 éves korában. Felesége és három gyermeke gyászolta. Bozó Ambrus Károlyt a családtagok nem
látták sírni, de öccse betegsége annyira megviselte, hogy beteglátogatásai alkalmával nem tudott magán
uralkodni.

28. Unokája birtokában lévő levélmásolatok alapján.
29. Helyesen Vacuum Oil Company Rt. amerikai cég neve. A VOC 1907 és 1941 között foglalkozott Magyarorszá-
gon kőolaj-feldolgozással (https://hu.wikipedia.org/wiki/Almásfüzitő)
30. Marton Istvánné (1994): A második világháború mindszenti áldozatai. (szerk. Bodrics István és Marton
Istvánné). Mindszent Város Polgármesteri Hivatala. Hódmezővásárhely, 21.
31. Vida Mihály (2014): Hit, haza, család. A múlt századok és jelen történései Mindszenten. HDK. Hódmezővásár-
hely,32‒34.

25

Vásárhelyi Látóhatár

•Akiről eszünkbe jut Jézus hét példázatának egyike: „Egy magvető ember kiméne vetni, és mikor az ma-
got hinté, némely az magban esék az útfélre, és eljövének az madarak és elkapdosák azt. Némely esék a
köves helyre, ahol nem vala sok föld, és hamar kikele, mivelhogy az földben nem vala mélyen a mag. És az
nap, mikor felkelt volna, megsüté azt, és mivelhogy nem vala gyökere, kiszárada. Némely pedig esék az tö-
vis közé, és az tövisek felnevelkedvén, megfojták azt. Némely esék az jó földbe, és gyümölcsöt teremte,
némely százannyit, némely hatvanannyit, némely harmincannyit.”32

Bozó Ambrus Károly és Szilágyi Veronka fejkeresztjét
vesztett síremléke a régi mindszenti temetőben (1992).
32. Új testamentum. Máté evangéliuma. Jézus hét példázata. XIII. 1‒59.

26

Vásárhelyi Látóhatár

Domokos Tamás

Itt valamikor otthon voltunk
(~1950)

Laci és Lenke, lekvárfőzés a tanyán

A nyár már kezdett őszbe fordulni, és Mindszenten a reggelek egyre hűvösebbek lettek. Késő éjjel

volt. Az udvaron a sötétséggel csak egy viharlámpa harcolt. Hátul a kertben a szilvafák kontúrját még alig
lehetett kivenni, de az előrehaladt érés miatt a szilva aromáját adó gyümölcsészterek illata már árulkodó
volt. Az udvaron jobbra lévő istálló közelében a vén diófa alatt álló kocsi rúdja árván meredt előre a hal-
vány lámpafényben. Halk neszezés hallatszott az istálló felől. Pali bácsi a kantárt és a hámot szedte le az is-
tálló falán lévő kampókról. Hamarosan feltűnt az istálló ajtajában kötőféken vezetve Laci és Lenke. A két
Equus caballus lassan befarolt helyére, a kocsirúd két oldalára, a hámfa elé. A lovak sorolásánál az egysze-
rű ábécérendet használom. Szívem szerint Lenkét tenném az első helyre, hiszen a két ló közül ő volt a meg-
bízhatóbb. Szinte olvasott a bakon ülő gondolatában. Nem feküdt rá a kocsirúdra, mint Laci. Lenkénél nem
kellett ostort használni. Elég volt, ha a bakon ülő egy gyenge transzverzális hullámot indított el a gyeplőn,
máris ügetésbe kezdett, és kénytelen volt a hucul Laci is tempózni. Laci, a világosbarna kistermetű és szí-
vós igásló, ha tehette lazított/lacitott. Lenke valamivel erőteljesebb testalkatú és feketébe hajló sötétszür-
ke szőrzetű paci volt.

Közben a házban bennünket, gyerekeket is felköltöttek és felöltöztettek. Félálomban másztunk fel a ko-
csira, és próbáltuk folytatni az alvást a kocsira helyezett meleg subában. A felnőttek ruhával vagy kisebb ir-
hadarabbal borított akasztós faülőkéken foglaltak helyet. Most már indulhattunk. Pali bácsi az istrángokat
a hámfára, majd a viharlámpát a kocsi alá akasztotta. Ekkor megszűnt az annyira zavaró villogás, amely ab-
ból adódott, hogy a lámpa előtt időnként átvonuló alakok rövid időre eltakarták a lámpát, de ennek elmúl-
tával újra az ember szemébe tűzött a viharlámpa. Ez a hirtelen fényváltás igencsak megdolgoztatta a pupil-
lát. A kapubejáróban való rövid álldogálás után - eddig tartott a kapu becsukása és az ajtóval együtt törté-
nő bezárása - Lenke vezetésével zötyögve kifordult a Fürst Sándor, ma Kodály Zoltán utcába a „kétlóerős”
lassú jármű. Még egy darabig hanyatt fekve bámultam a hideg éjszaka pislákoló csillagfényes égboltját,
majd mire a kocsi a község északi partja felé fordult, már csak Pali bácsi és a lovak tudták, hogy merre
megy az út. Persze az is lehet, hogy csak Laci és Lenke volt „tudatában” annak, hogy merre tekereg az út.
(A lovak megbízhatóságáról több történet is keringett a családban. Édesanyám mesélte, hogy 1919-ben ro-
mán katonák visszavonulóban néhány napra „kölcsönvették” nagyapám egyik lovát, amely egy bő hét múl-
va tért csak vissza a Mihás-út közelében fekvő tanyába. Nagyapámék hajnalban az elrabolt ló nyerítésére
ébredtek fel. Meglepő lehetett, amikor a hazatalált hűséges ló benyerített a tanya nyitott ablakán.)

A Tó alján keresztül zötykölődött már a kocsi, amikor egyszer csak ébresztően nagyot zökkent, rész-
ben a kátyú, részben pedig az irányváltoztatás miatt. Kissé kábultan nyitottam ki a szemem. Az égen már
kopófélben voltak a csillagok. Kissé balra fordítva a fejem a hajnali derengésben gyönyörködhettem. A ró-
zsásujjú hajnal megérkezett rózsaszín─zöldes─sötétkék leonárdói vagy csontváris clair-obscurrel.

27

Vásárhelyi Látóhatár

Ezt követően az út időnként közelített a La Bléonet1 álmodó Kurcához. Tücskök ciripelése, békák breke-
gése, egy-egy madár felcsattanó hangja, szárnycsattogása, majd e hangok csendbe fordulása jelezte a ko-
csi elhaladását.

Egy jó fél óra múlva Laci és Lenke valamit megsejtett, mert lassítani kezdett és jobbra - a Mindszentet
Szentessel összekötő földút felé fordulás után - hamarosan megálltak az általunk kis tanyának nevezett
Galambosi-tanya előtt. A tanya tényleg kicsi volt, és a Bozó-kerttel szemben állt a parton. A kert a Kurca
nagy kanyarulatában feküdt és főleg almafák uralták. Az alma már túlérőben volt, így aztán a gravitáció
győzött, s a vesztesek pedig ott piroslottak a fűben. Belül kásás húsúak és borízűek voltak, de az esést köve-
tő sebesülésük miatt hófehér húsuk gyorsan barnult. Nem emlékszem arra, hogy szomjúság miatt vizet kel-
lett volna kérnem az egész napos játszadozás közepette. Ez a csoda az almafogyasztásnak volt köszönhető.

A megérkezésünket követő napon a családi program a szilvalekvárfőzés volt. Ebből a konzerváló tevé-
kenységből már csak az üstház füstjére emlékszem. Még most is érzem az égő csutkatő, kukoricacsutka jel-
legzetes szagát. Vajon miért tolakodott a füst emlék a lekvár fenséges illata elé? Ki tudja! A főzés befejezé-
se után mi, gyerekek, kézbe kaptuk a rézüstöt és a főzőkanalat kikaparás, lenyalás végett. Ez igazi ceremó-
nia volt számunkra. Mindjárt megállapítottuk, hogy a felnőttek alapos munkát végeztek, hiszen alig hagy-
tak rajta tápanyagot. Így aztán igen kemény munka volt a szopogatnivaló előteremtése. A fakanállal alig
boldogultunk, hiszen nem viszkózus lekvárral volt dolgunk, hanem inkább aszalt szilvával. A forró üstben
maradt lekvármaradványokat a kihűlőfélben lévő üst még tovább szárította, így az elveszítette eredeti lágy
konzisztenciáját. Lassan haladtunk a rézüstről történő lefejtéssel, hiszen állandóan vigyázni kellett arra,
hogy az üst kormos fenekével ne kenjük össze magunkat. Persze a figyelem megosztása nem mindig sike-
rült, de a jó szándék megvolt bennünk, és mindenképpen el akartuk kerülni Édesanyánk és Nagymamánk
ejnye-bejnyéjét. Ezt a fejforgatással összekapcsolt ejnye-bejnyét Ők olyan szívszorító szomorúsággal tud-
ták előadni, hogy az embernek nem volt szíve azt nem halálosan komolyan venni.

Este közeledtével a kis ház körül és a gyümölcsöskertben sötét felhők kezdtek tornyosulni, majd a ter-
mészet szép lassan bakacsinfeketébe burkolódzott. A kinti történésekkel párhuzamosan mi álomba szen-
derültünk. Az anyatermészet pajzán erői nem sokáig vártak, megadták a jelet az égi háború megindításá-
ra. Hatalmas villámlás és dörrenés törte meg a csendet, és szobánk kis ablakán keresztül egy pillanatra su-
gárban ömlött be a fény. Felébredtünk. Ilyenkor még a legbátrabb embernek is inába száll a bátorsága. El-
képzelhető, hogy minket, kisgyerekeket, a mamák milyen könnyen rá tudtak venni az imádkozásra. Imád-
koztunk is mi szorgalmasan, abban igazán nem volt hiba. Közben a villanások és dörrenések között az idő
egyre csökkent, és végül a tanya került a vihar centrumába. Közben mi csak féltünk és féltünk! Édesanyánk
és Nagymamánk szorgalmasan gyűjtötték vödrökbe, mosdótálba, nagyobb lábasokba a mennyezetről csö-
pörgő, majd később folyó esővizet, helyesebben a mennyezet által megszűrt vizet. Közben Édesanyánk
folyton azon siránkozott, hogy szegény Nagyanyánknak öreg korára mit meg nem kell érnie. Persze, ahogy
jött, úgy el is ment az éjjeli vihar, és végül csak halvány fényvillanások jelezték, hogy az elektromágneses
tér velünk együtt megnyugodott, és álomba szenderedett.

Reggelre a szilvalekvárillatot hűvös, párás levegő váltotta fel, az ún. ózonban dúsnak nevezett, harapni-
való fajtából. Csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy valóban képződik a villanáskor ózon is, de az egészségre
nézve nem hasznos, sőt… Mondanom sem kell, hogy reggel mezítlábasan milyen élvezettel tapicskáltunk a
sárban és a vizenyős fűben, és milyen élmény volt a természet által hűtött almát felvenni és elfogyasztani.
Nem volt permetezve, de ennek ellenére mosottan fogyasztottuk el, hiszen a mosásról és a fáramászás fe-
leslegességéről a természet gondoskodott. Közben a Nap is előtört a parton lévő fák közül, és a Kurca zu-
gát tündérkertté varázsolta. Hirtelen a megérkező aranymálinkó csapat „flüareóió – ksrék─ flüareóió” fló-
tázása-kiáltása verte fel a csendet; és sárga-fekete tollukkal, szüntelen repkedésükkel tovább variálták a
látvány kaleidoszkópját. Csak kapkodtuk a fejünket a hang irányát követve. A szivárvány szinte teljes spekt-
ruma jelen volt.

1 Provance egyik folyója, amely Digne les Bains városon is átfolyik.

28

Vásárhelyi Látóhatár

A kék─zöld─sárga─piros színek kisebb-nagyobb foltokban - Pomona tetszése szerint elhintve - ott ra-
gyogtak a Bozó-kertben. Az éjjeli égiháború leírhatatlanul félelmetes feszültségét a nappali fényözön szép-
séges, terápiás nyugalma váltotta fel. Ma már érzem és tudom, hogy hasonló látvány igézte meg Firenzé-
ben Sandro Botticelli szemét és szívét a „Prima vera /A tavasz allegóriája” megfestése előtt.

Hogyan élte meg Laci és Lenke az égiháborút? Azt én nem tudom. Szégyen, de nagy ijedtségünkben, mi
gyerekek elfeledkeztünk az imádott pacikról.

Néhány nap múlva, egy késő délután útra keltünk a lekváros szilkékkel a Hódmezővásárhelyt Szen-
tessel összekötő műút irányába. Este volt már, mire - szívünkben soha (!) el nem múló élményekkel - vis�-
szatértünk Mindszentre. (Persze tudjuk, hogy egyszer a „soha” is el fog jönni, ha akarjuk, ha nem.)

Lenke és Laci istállója előtti öreg diófa ága és lombozata az évek múlásával megritkult, az egyik vastag
ágára szerelt hinta élvezői pedig megváltoztak. Ki tudja már, hogy hányadik generáció tanulta meg a hintá-
zás során a súrlódás és légellenállás hatására elvesző energia pótlásának tudományát.

Mi lett Lacival és Lenkével? Laci és Lenke közel egy jó évtized múlva, a szövetkezetek megszületését
követően, örökre eltűnt Pali bácsi, és a mi életünkből is. Ha emlékeim nem csalnak, akkor utoljára talán a
1960-as évek elején találkoztam velük, a Felszabadulás u. 20 (ma Lázár u.18.) szám alatt, amikor a téglási
búzatermést hozták el jó 12 km-ről. Ekkor gyűlt meg egymással a bajunk, pontosabban az én lábam gyűlt
meg, mert Lenke akkor rúgott ki oldalra - talán a légy irritálhatta -, amikor elmentem mellette.

Szomorú szívvel gondoltam rájuk, amikor áruismeret órán a vörös árukat (párizsi, szafaládé, virsli) taní-
tottam. Azóta, már csak azok fogyasztásakor van néha-néha reminiszcenciám. Ilyenkor a párom vagy csa-
lád előtt megpróbálom eltitkolni, hogy valami furcsát érzek a baloldalamon, a kulcscsontom alatt, úgy egy
arasznyira.

Kurca-oldal részlet a Bozó-kerttel (Felmérte és elkészítette az ÁFTH Kartográfiai Vállalata 1961-ben). Jó
tíz év alatt eltűnt az 1950-es években még meglévő almáskert.

Tutajosok a Kurcán

29

Vásárhelyi Látóhatár

Zámpory Vilma

Barlangász emlékeim

1. A kaland kezdete

1954. augusztus 1. vasárnap

Zámpory Vilma Mari egyet felvették az egyetemre és szeretne kirándul-
barlangász
ni Mari kettővel. Ezért hárman együtt úgy határozunk, hogy fel-
Verseit rendszeresen közölte megyünk Jávorkútra. A kisvonat Miskolcon, a Szent Anna temp-
a Napjaink című irodalmi folyó- lomtól indul Garadnára. Fellépünk a vonatra, az elindul és ráka-
irat, jelenleg a Vásárhelyi Látó- nyarodik az első kis Szinva-hídra, majd elkezd felfelé kapaszkod-
határ. ni a Bükkbe. A papírgyári megálló után jön az első viadukt és alat-
tunk feltárul a völgykatlan, benne meghúzódva Hámor községgel.
Most a barlangkutatói élmé- Befutunk az első alagútba, melynek vé-
nyei Barlangász emlékeim cím- gén előbukkan Lillafüred: szépség és napsütés.
mel olvashatók folyóiratunk A második alagútból kiérve megpillant-
elektronikus oldalán. juk a Hámori-tavat; a sötétzöld vizén csónakázókkal.
Tovább pöfög velünk a kis mozdony, át a második viadukton, völ-
A fotók Zámpory Vilma archí- gyek és hegyormok között, keresztül a Garadna patakon; elhala-
vumát képezik. dunk az ómassai őskohó mellett. A pisztrángos tóból felugráló ha-
lak pikkelyein megcsillan a napfény. Garadna végállomáson leszál-
lunk és elindulunk még feljebb: a Nagy-Sebesvízi szurdokon a turis-
taösvényen vágunk utunknak. Ismerős túrázókkal találkozunk, kik
közül egy velünk tart s elmélyülten beszélget a lányokkal. Közlik ve-
lem, hogy nem megyünk most Jávorkútra, mert sokkal izgalma-
sabb helyre lettünk meghívva: a Bolhási víznyelő barlanghoz. Hát
jó, legyen úgy… Ekkor még nem sejtettem, hogy itt minden eldől…
Kiérve egy csodaszép zöld fűszőnyegű rétre, amit először észreveszek,
az egy férfi, lehetetlen piros kalappal a fején.

Máriák

Zámpory Vilma, Imre Mária,
Jeszenszky Mária

1954. augusztus 01.

30

Vásárhelyi Látóhatár

Piros szütyővel a kezében hajolgat a réten, felvesz valamit, A "Bolhási-barlang" feltárása
megszagolja és a szütyőbe teszi. Óriási könyv van a hóna alatt:
Gyógynövények gyógyhatásai a címe. Később kiderül, hogy Ta- Aztán kiütik a dugót a gátnál,
másnak hívják, és mindig gyűjt valamit. Távolabb vagy tíz em- és nézzük, ahogy harsogva ör-
ber ácsorog a tűz körül, bográcsban rotyog a galambgomba pör- vénylik lefelé a víz… Most nem
költ. Bemutatkozás: jaj, egyetlen nevet sem tudok megjegyezni… szeretnék lent lenni a barlang-
De hol a barlang? A hátam mögött, mutatják: valóban van ott ban. Zöld gallyakkal fedik be a
egy fákkal, tuskókkal és rönkökkel bélelt kút-féleség… Ez a lejá- bejáratot, így elrejtve a kíváncsi
rat!? Igen, ez a Bolhási víznyelő barlang bejárata, a végében futó tekintetek elől.
kis patak egy gáttal van most elzárva, mely 24 óráig bírja tartani…
Mire felocsúdok, a két lány már beöltözve várja az újabb ka- Átöltözünk, s indulnánk lefe-
landokat. Menjek én is – kapacitálnak –, nem fogom megbán- lé a kisvonathoz, de nem kell, jön
ni. Kapok egy kezeslábast, a fejemre egy kemény bőrből ké- értünk egy teherautó és levisz
szült úgynevezett „bányászkobakot”, lábamra a tornacipő he- Diósgyőrbe.
lyett gumicsizma kerül. Derekamra vastag kötelet csomóznak,
ez a biztosító kötél, ezzel tartanak meg, ha le találnék esni… A fiúk búcsúzóul közlik, hogy
Előttem egy Olivér nevezetű fiatalember karbidlámpával indul lefe- minden pénteken összejönnek
lé a barlangba, mögöttem Laci fogja a biztosítókötelet. Kicsit fenéken a kohászati szállóban, ott be-
csúszva indulok el, kéttenyérnyi sziklabütykön állok, sötét mélység, szélik meg a hétvége program-
barlangi kürtő sejlik fel alattam: 12 méter mély. A vizes falon hágcsó ját. Akinek kedve van, szíve-
feszül, ezen kell(ene) lemászni… Lófejhez hasonló szikla pereméről lóg sen látják, kell az utánpótlás.
a kötéllétra: Ó, irgalom atyja, ne hagyj el!… A srácok részletesen el- Fáradtan, de nem feledve a
magyarázzák, hogyan is másszak lefelé, hogy ne lebegjen alattam az csodálatos élményt, egész hé-
egész szerkezet. Valahogyan lent vagyok, de nincs pihenés, mert egy ten azon töprengek, hogy kel-
lyukon keresztül haladunk tovább lefelé. Ahogy átpréselem magam a lene egy kis mozgás a minden-
szűk járaton, hatalmas terem tárul fel előttem: a karbidlámpa fényé- napos ülő munka után. Így az-
nél nem látszik a terem teteje. Körbenézek, óriási fekete-vörös és bar- tán augusztus 9-én elmegyek
na kövek halma, de aztán tátva marad a szám: a terem jobb oldali ré- a pénteki megbeszélésre, ahol
szén a sötétségből hófehér cseppkő-csoda szikrázik. Nem akarok hinni kedvesen fogadnak, egyelő-
a szememnek, az athéni Parthenon hasonmása ötven méterrel a föld re mint ideiglenes új jövevényt.
alatt! Csak nézem megbabonázva és nem tudok megszólalni.
Ezzel kezdődött a húsz évig
Tovább kell menni, lejjebb nagy munka folyik: a csa- tartó barlangkutató-kalandom.
pat lelkes tagjai bontják a barlang további járatait, kutatják
az újabb cseppkő-csodákat, melyek felfedezésre várnak még.
Három ember egy szűk lyuk előtt állva bontja az utat: sárga-bar-
na vizes agyaggal teli vödröt adogat negyedik társuk, így fej-
tik lépésről lépésre, lassan haladva a barlang titkos alagútjain.
Minden elismerésem az övék. 1952. június 14-e óta (két éve) végzik
fáradságos munkájukat. Egy év alatt jutottak le 84 méter mélyre, min-
den ellenszolgáltatás nélkül, csakhogy feltárják egy elrejtett világ csil-
logó kincseit. Az ő jutalmuk, hogy ezt a csodálatos világot ők láthatják
legelőször, s talán egyetlenként is… mert az a barlang nem lesz kiépít-
ve, megnyitva a turisták előtt soha. Ez a titkos kincs, csodavilág meg-
marad mások számára elérhetetlennek… A visszafelé úton már kön�-
nyebb felfelé mászni, látom az alagút végét… ott a fény, amikor kiérek,
hunyorgok.

Fáradtan esszük a gombapaprikást, beszélgetünk. Jövő héten foly-
tatódik majd a bontás. A fiúk gondosan felhúzzák a hágcsókat, nehogy
illetéktelennek kedve legyen lemenni.

31

Vásárhelyi Látóhatár
2. Megmérettetés...

Már jócskán benne jártunk szeptember közepében, amikor eldöntöttük, hogy vasárnap megnézzük

a fiúk által felfedezett új víznyelő barlangot, mely a jávorkúti forrás vizét nyeli el. Ketten még nem voltunk
lent, József - aki egyetemi hallgató - és jómagam.

Vasárnap, kiérve Garadnára, a Kis-sebesen indultunk felfelé a Bükkbe. Ez egy meredek szurdok, nem jel-
zett turistaút, de mivel egyenesen a bolhási réthez ér ki, időt spórolunk meg. Ledőlt fa-óriások és bokrok
között haladunk, míg egy érdekes képződményhez nem érünk. Egy vízszintes kürtőhöz, melynek kb. 2 mé-
teres nyitott bejárata van, 50 méter hosszan visz felfelé, végig lehet sétálni rajta, a vége nyitott. Senki nem
tudja, mi is ez pontosan, valószínűleg a nagy földmozgások idején keletkezett barlang maradványa.

Felérünk a fennsíkra, kicsit borús az idő. Itt is van a víznyelőnél egy elzáró gát, hogy ne folyjon be a víz
leszálláskor. Lajos apu már megy is, és beüti a dugót, ő lesz majd a külszíni ügyeletes. Mi négyen beöltö-
zünk közben.

A barlang nyílása egy hatalmas bükkfa alatt van, a gödör átmérője olyan 2-3 méter, a bejárat nyitott,
még folyik bele a maradék víz. Elindulunk, a sorrend a következő: elöl megy Gyula úr, utána Jóska, aztán én,
a végét zárja Olivér. Ezt a sorrendet végig a mászás alatt is be kell tartani. A barlang elején rögtön van egy
kályhacsőhöz hasonló szűkület, ami derékszögben elhajlik. Átmérője 50-60 cm, és víz van az alján. Átmász-
ni rajta úgy kell, hogy a vízbe bele kell feküdni, jobb karomat előre nyújtom, a bal mellettem marad: így si-
kerül rajta keresztülérni. A következő kis teremben már fel is lehet állni, mert 2 méter magas és kb. olyan
széles is. Az alja törmelékes, sáros, de máris egy újabb mélység tárul elém: egy 10 méteres kürtő, melynek
közepén ott lóg a „szeretett” hágcsóm. A karbidlámpámat a jobb kezem bütykös nagyujjára akasztva lemá-
szok. A kürtő sziklafalai vizesen csillognak, cseppkövek itt nincsenek.

Következik a nagy fal: lefelé tiszta sima, vizes, alattam 15 méteres mélység. A hágcsó felfekszik, így kín-
lódva megyek lefelé. Egy szűk folyosóra érek, jobbra nem lehet tovább menni: egy tömör sziklafal zárja el
az utat. Továbbjutás csak balra, itt egy 5-6 méter magas, 3-4 méter széles folyosón haladunk. Nézelődök,
sok mindent nem látni, majd lejteni kezd a talaj. Annyira elbambulok, hogy nekimegyek Jóskának: de miért
álltunk meg? Mert itt van a „fejre állós” szifon. Na, ez is jól kezdődik… Egy hatalmas tömör szálkőzet alatt
egy apró kis nyílás látható, nem is tudom még megsaccolni sem, hogy mennyi lehet az átmérője. Csak ál-
lunk és nézzük, hogyan folyik befelé a patak vize.

Aztán elmagyarázzák, hogyan is kell ebbe belemászni: először is le kell guggolni és guggoló állásban fej-
re állni, lábak még összehúzva, aztán szépen óvatosan megfordulni és benyújtani a lábakat előre a résbe,
aztán hason csúszva be tudunk kúszni a szűkületbe, ahol egy nagyobb, agyagos terem található. Ennek a
végén van egy dugó, illetve egy 2-3 méteres lyuk, ahol elfolyik a víz, ott kell a barlangot tovább bontani.

Állunk és tanakodunk, mi legyen, nagyon vizes a lyuk, nem lehet belefeküdni, mert akkor nem kapunk
levegőt. Úgy döntünk, hogy elindulunk kifelé, és akkor észrevesszük, hogy mintha több víz folyna be, mint
amikor jöttünk. Már a tízméteres kürtő alján állok és várom, hogy Jóska felérjen, mikor egy vödörnyi víz a
fejemre ömlik. Mondom Jóskának, ne locsolkodjál már… De kiderül, hogy nem Jóska locsolkodik, hanem
jön befelé a víz…

Gyorsan felmászok, szólok Olivérnek hogy mi a helyzet. Felérek a kis terembe, Jóska mondja, hogy majd
megvár a kályhacső végénél. Ezt jól teszi, mert ahogy nagy levegővétel után végigkúszok a kályhacsövön,
megfogja a kezemet és egy rántással kihúz. Ahogy kiérünk, látjuk, hogy Lajos apu fel és alá rohangál a gát
és a lejárat között, és azt kiabálja, hogy gyorsan, mert már a gát tetején ömlik át a víz. Éppen hogy csak Oli-
vér kiér, megemeli a csizmáját, hogy folyjon ki belőle a víz, amikor egy nagy durranással átszakad a gát…
Zubogva, örvénylőn folyik be a szűk kis nyíláson, magával sodorva virágokat, békákat és sok iszapot. Min-
denki arra gondol, hogy ha most lent maradtunk volna, azt a víztömeget nem ússzuk meg…

32

Vásárhelyi Látóhatár

Két békát azért sikerül kimentenünk, mielőtt elnyelné őket a barlang; visszavisszük őket az immár le-
csendesült patakba.

A patak jámboran folydogál, mintha sosem akart volna ártani senkinek.
Lajos apu kijelenti, hogy soha többet nem vállal külszíni ügyeletet: kint rohangált össze-vissza, próbált
bekiabálni, hátha meghalljuk, hogy nagyon-nagy zápor volt, megtelt a tó, jönni kellene gyorsan kifelé…
Gyula úr és Olivér már átestek egy ilyen vízbetörésen a bolhási víznyelő barlangban, de szerencsére ott
még hamarabb ki tudtak mászni, mert volt beszerelve egy régi katonai telefon és időben szólni tudtak ne-
kik. Esős időben nem szabad többet lemenni, akármilyen erős is a gát…
Kezdek fázni és remegni: most jön ki rajtam az ijedtség. Gyorsan átöltözöm száraz ruhába, csak a csiz-
ma marad vizes, de felhúzok egy száraz zoknit. Ülünk a hátizsákjainkon és eszünk… milyen jó is lenne most
egy meleg tea, de olyan vizes minden, hogy nem lehet tüzet gyújtani. Lassan összepakolunk, fázósan elin-
dulunk, kicsit lehűlt a levegő is. Mindenki csendes, szótlan; a kisvonatból úgy nézzük a tájat, mintha még
sosem láttuk volna.
Miskolc végállomás, leszállunk, elköszönünk a pénteki viszontlátásig. Olivérrel egyfelé megyünk. Útköz-
ben megkérdezi, hogy ugye nem vette el a kedvemet ez a nagy kaland? Nem válaszolok, csak elköszönök,
és alig várom, hogy hazaérjek.
Éjszakánként rémálmaim vannak, állandóan meg akarok fulladni. Örülök, ha végre felébredek egy-egy
ilyen rémálomból… de aztán úgy döntök, hogy vízbetörés ide, vízbetörés oda, akkor sem hagyom abba! Ez
volt az igazi megmérettetés!

33

Vásárhelyi Látóhatár
3. A baleset

1955. november

Ma a diósgyőri strand mögött lévő, még alig ismert barlangot látogatjuk meg. Mindenki ismeri az

elülső részét, mert nyitott bejárata van, de nem sokan látogatják. Egy szűkület után járhatatlan. A bedo-
bott kő sokáig esik, és mélyen hallani, hogy leért.

Kora délelőtt van. Hágcsókkal felszerelkezve indulunk, hogy megnézzük, mennyire lehet lemenni. Lekú-
szunk a bejárat részen – kb. 6 méter mély –, és egy kis létrát rögzítünk, hogy felmászni könnyebb legyen.

A folyosó 1 méter magas lehet, de a közepében van egy hasadék. Befelé menet a bal lábunkat ebbe kell
beletennünk, a jobb lábunkat, vagy a térdünket pedig a szűkület szélére, így araszolva tudunk haladni. Ki-
csit balra van egy fehértermi oldalág, tiszta hófehér agyag bevonattal, és a térdeplő szűkületben is gyö-
nyörű színes, kék, zöld, fekete, piros agyagrétegek borítják a falakat. Aztán ott állunk a tölcsérszerű lejárat
előtt, mely egy nagy, sötét mélységben végződik. Ennek a szűkületnek nem látni a végét.

Felszereljük a hágcsót egy nagy, kiálló bütyökre, és az első embernek hasra fordulva a tölcsér alján las-
san araszolva hátrafelé kell haladnia, amíg el nem éri az alsó hágcsófokot. Olivér indul elsőnek, mi izgatot-
tan várjuk, mikor ér le és mit fog felkiabálni. Azt kiáltja, hogy lent hatalmas csarnok van, aminek nem lát-
ja a tetejét, és úgy szélesedik lefelé, mint egy harang. Végre eléri a hágcsó végét, de az legalább 4 méter-
rel rövidebb mint kellene és nem tudjuk kitoldani.

Nem baj, azért le lehet érni a földre. Egy Csufi nevezetű barlangász a derekamra köti a biztosító köte-
let. Bekúszom a szűkületbe, nagy nehezen megtalálom a hágcsó első fokát, és elindulok lefelé, az ismeret-
lenbe. Alattam a karbid lámpa fénye akkora, mint egy szentjánosbogáré. Félelmetes sötétség vesz körül.
Most nem viszek lámpát, mert mindkét kezemnek szabadon kell maradnia a kapaszkodáshoz. - Csak las-
san, óvatosan! – mondja Olivér. Az utolsó fokon állva lelépek a hágcsóról és kézzel tartom magam. Olivér
alám lépve megfogja a lábaimat a térdemnél, és leemel. Utánam Jóska jön, de ő 182 cm magas, neki nem
kell segítség.

Ekkor kiderül, hogy van még egy 5 méteres kis rövid hágcsó, ki kellene pótolni a meglévőt. Szőke Ami-
ce már hozza is magával, rajta is van biztosító kötél. Leérve az utolsó fokhoz, leoldja, hogy jobban tudjon
dolgozni. Áll az utolsó hágcsófokon, és azt a pót-hágcsóval két karabinerrel összefogja. Épp leér a földre.
Ahogy rálép a pót-hágcsóra, az abban a pillanatban elszakad. A térdére esve érkezik le. Nem tud felállni,
fájlalja a bal térdét. A biztosítókötél nincs rajta. Csak állunk és nézzük. Olivér szól Csufinak, hogy ne jöjjön
le, és én is indulok felfelé biztosítókötéllel a derekamon. Kiérve a szűkületből leülök az agyagos teremben,
nem tudok segíteni.

Csufi leküldte a kötelet, és Szőke Amice a derekára kötve elindul fölfelé. Alatta mászik Olivér, és segíti a
lábát belehelyezni a hágcsófokokba. Reméljük, elbírja a hágcsó kettőjüket! Nagyon lassan haladnak. Csufi
erősen tartja a kötelet, én pedig imádkozom.

Szőke Amice felső teste már a szűkületben, Csufi segít neki, fogja és óvatosan húzni kezdi. Alulról Olivér
tartja a lábát. Már látom a fejét, és nyújtom a kezemet, hogy segítsek feljutni. Kikúszik, és odarogy mel-
lém, aztán Olivér és Jóska is felér.

Ott ülünk mindannyian, és azon gondolkodunk, most hogyan tovább. Azért jöttünk most le, mert a nyá-
ron már volt itt két öreg, és lent, a terem végében találtak egy agyagos lejtésű lejáratot. Egy kicsit bontot-
ták is. Úgy gondolták, meg kellene próbálnunk komolyan nekikezdeni. A vödröket lent hagyták, egyelőre
lent is maradnak. Szerencsére a szerszámokat kihozták.

Itt a térdeplős szűkület. Ülünk és próbáljuk magyarázni Amicének, hogyan kellene óvatosan belelépni a
hasadékba. Azzal nincs is baj, de éppen a bal térdére kell rátérdelnie. Ami felesleges száraz ruha csak van
a hátizsákban, előszedjük és óvatosan körbetekerjük vele a térdét.

34

Vásárhelyi Látóhatár

Havasi gyopár. 1955 karácsonya

Én előre megyek és próbálom a kezét fogva óvatosan húzni magam felé, de látom az arcán, hogy nagy
fájdalmai vannak. Pihenünk.

Telnek az órák, már fél négy van, vajon mikor fogunk kiérni? Ha ezen a szűkületen átjutunk, már kön�-
nyebb lesz, mert a rövid hágcsón majd felhúzzák a fiúk.

Gyötrelmes órák után végre a kis teremben ül, mi meg Jóskával úgy, ahogy vagyunk, nem is öltözünk
át, lerohanunk Diósgyőrbe. Tudok ott egy cukrászdát, az még talán nyitva lesz, mert már 9 óra is elmúlt. A
cukrászdából kirúgnak bennünket, hogy itt nem lehet telefonálni. Nem csodálkozom rajta, ahogy mi kinéz-
tünk. Átszaladunk a rendőrségre, ahonnan már hívják is a mentőket. Kimegyünk a főútra, és a mentővel
megyünk oda, ahová a fiúk lehozták Amicét.

Jóska és én is beszállunk és a mentő a vasgyári kórházba visz bennünket. Az az ügyeletes kórház, Ami-
cének pedig külön szerencséje, hogy a bátyja az ügyeletes sebész.

Hat hétig volt gipszben a lába, de az Ipszilon völgyi Dimávag üdülő avatásán már a többi barlangásszal
együtt ropta a táncot.

Sok tapasztalatot szereztünk a mentésekkel kapcsolatban, de jött 1956, pár barlangász tanítványom
külföldre ment szerencsét próbálni, így többet nem találkoztunk.

35

Vásárhelyi Látóhatár
4. Egy kis malőr.
Amikor az ember a saját kárán tanul, avagy a lustaság bosszúja

Hideg tél volt, és nem mentünk most ki Létrásra, de Lillafüreden, az István barlangban végeztünk

egy kis bejárást, s az úgynevezett Anyós-nyelv mögött – ami egy hatalmas, csüngő óriás cseppkő-oszlop
volt – találtunk egy félméteres kis nyílást. Vajon mi lehet mögötte? Négyen voltunk, Olivér, Jóska, Csufi
meg én. Elsőnek bekúszott az Olivér, én a végén maradtam, hát nem volt leányálom a kissé lefelé csúszó és
a közepétől felfelé nyúló szűk szifonban átpréselni magam! Aztán pedig egy 3x4 méteres kis teremféleség-
be jutottunk. Csak ültünk benne, felállni sem lehetett, csak ültünk ott és néztünk egymásra. Nincs itt sem-
mi továbbjutási remény, tömör, kemény agyagréteg, hát ez van. Egy kicsit még méláztunk, aztán elindul-
tam kifelé. Most én mentem elől, jobb kar kinyújtva előre, bal kar mellettem az oldalamnál és becsúsztam
a gödörbe. Kész, nem tudok mozdulni se előre, se hátra, felakadtam, beszorultam. Már tudom, mi az oka,
odabent levetettem a sisakot, és mikor felvettem, nem csatoltam be az állam alatt a szíjat, valami kis bü-
työkbe beakadt, mert nem volt rögzítve. Mozdulni se tudtam és hiába is kiabáltam volna, eltömtem a nyí-
lást a testemmel. Ha szóltam is, csak elől hallotta meg valaki, de ott nem volt senki. Csak abban remény-
kedhettem, hogy majd csak észreveszik, hogy valami baj van. A jobb karomat már nem tudtam visszahúz-
ni, hogy kiakasszam a sisakot, nem fért el mellettem, hát vártam, vártam, aztán mintha enyhe rángatást
éreztem volna a bokámnál, de nem volt túl erős. A lábfejem beakadva az agyagba, mozdítani se tudtam,
már elég sok idő eltelt, bár lehet, hogy csak én éreztem így. Aztán egyszer csak, mintha megfogták vol-
na a bokámat, erős rángatásokat éreztem. Húzás, tolás, még erősebben - még mindig semmi. De a fejem
már kezdett fájni, ahogy a sisak mereven tartotta. Még a barlangi vezető hölgynek sem tudok szólni, mert
erre a részre, ahol az Anyósnyelv van, nem hoznak fel vendégeket, mert egy enyhe kis hasadék keletkezett
a nagytömegű lelógó cseppkő óriásban. Itt a vég, - de nem szabad pánikba esni, biztos, hogy a fiúk majd
kitalálnak valamit. De amit én azért kapni fogok, nem fogom zsebre tenni. Hisz az első szabály lett volna,
hogy indulás előtt mindig ellenőrizni kell a felszerelést - és én ezt elfelejtettem. Csak rebegtem magamban
az imáimat, hogy soha többet nem teszek ilyet, és figyelni fogok.

Aztán egy hatalmas rándulás után a beszorult sisak visszacsúszott a fejemre, és én teljes erőmet össze-
szedve nagyon gyorsan kicsúsztam a szifonból. Leültem a földre, és vártam a jól megérdemelt szidást, - de
helyette mind a háromtól kaptam egy-egy jó erős popsi-ütést. Amikor végeztünk a többi helység bejárásá-
val és átöltözve vártuk a buszt lent a megállóban, tekintettel a hidegre, a barátság jeleként megittunk egy
deci finom forralt bort és én megfogadtam, hogy nagyon oda fogok figyelni, de azóta az eset óta klauszt-
rofóbiás lettem és nem bírom a szűk, bezárt helyeket.

36

Vásárhelyi Látóhatár

5. Kisebb-nagyobb feltárások Zámpory Vilma gyűrűje.
Vaskori karcolt mintával
Telt-múlt az idő, közben az erdészettől a létrási volt munkásszál-
díszített gyűrű,
ló épületében kaptunk használatra egy szobát. Ágyakat, ill. fekvőhe- Eredeti lelet alapján a
lyeket ácsoltunk össze vastag fenyő dorongokból, kibélelve finom fe- Hermann Ottó Múzeum
nyőgallyakkal, egyetemtől használt matrac, pléddel lefedve és máris
megvolt a pihenőhely, valamint a felszerelést sem kellett minden hé- készíttette.
ten kivinni, volt hol tárolni.
37
Közben kisebb-nagyobb feltárások születtek a Szárdoka-hegy alsó
részén, ami a létrási felé nézett párhuzamosan az útpadkával, két be-
rogyás is felhívta a figyelmünket: az egyik a Tuskós nevet kapta, mert
az üregbe a famunkások vastag gyökerű tuskókat dobtak bele. A má-
sik kis megrogyás tőle úgy 50 méterre tűnt fel, ahol nagy esőzésekkor
eltűnt a víz.

A Tuskós-barlangot kezdtük kibontani, de olyan vastag agyagréteg-
re akadtunk, hogy úgy 6 méter után nem láttuk értelmét bontani. A
háromméteres agyag réteg alatt találtunk vaskori edény töredékeket,
fekete mázas cserepek, karcolt díszítéssel, a Hermann Ottó Múzeum-
nak adtuk őket.

Aztán a másik kis megrogyásnak a Mogyorós nevet adva megbon-
tottuk az útszéli süppedést, s nagy örömünkre kb. másfél méter után
már ott is volt a lejárat. Kicsit szűkös, de lejutható kürtőbe, simára
mosott sziklafal harang alakban ment lefelé úgy tíz méter mélységbe.
Nosza, egy hágcsó beszerelése után mindenki le akart elsőnek menni,
de aztán kialakult a sor. Egy 3x4 méteres kis helység következett, kicsi
apró csüngő cseppkövek lógtak le a mennyezetről és egy másfél mé-
ter széles nyílás tátongott előttünk lefelé. Hurrá, máris nekikezdtünk
a bontásnak, csak az volt a baj, hogy nem volt hová rakni a kitermelt
agyagot, így létrejött egy lánc-szerű munkastílus, hogy a kötél végé-
re akasztott vödröt lassú tempóban a külszínre szállítottuk ki és a leg-
felső ember a kocsiút másik oldalán a száraz patak medrébe öntötte.
Ez elég fárasztó munka volt, a hágcsón is állni kellett valakinek, mert
a vödör folyton beleakadt a hágcsó fokába, de azért lassan haladtunk
lefelé. Aztán a következő hét végén egy kisebb terembe jutva – ami
lefelé lejtett úgy két méterre – egy olyan hatalmas agyagdugó állta
utunkat, hogy ránézni is borzalom volt. Tán csak nem kell még mindig
bontani? Időnként, mikor nem volt valami fontosabb munka, egy-két
emberke le-leszállt egy kicsit bontogatni, de nagyobb eredmény nem
született. Felmérve – összes mélysége 35 méter mély – és fotózva, ka-
taszteri rendbe foglalva, felküldve Pestre.

Ugyanakkor a Szárdoka-hegy középső részében egy kis omlás után
bejutottak a Cubákos-barlangba, ahol egy hatalmas szarvascombot
találtak, így lett a neve Cubákos. Egy nagy teremből állt az egész bar-
lang, kevés cseppkőképződménnyel.

Vásárhelyi Látóhatár

Csak középen volt egy hófehér, 50 cm magas hófehér képződmény, s úgy állt ott, mint egy fehér ruhá-
ba öltözött táncosnő. Ő őrizte a Lengyel-teremnek elnevezett nagy termet, ahová csak hágcsóval lehe-
tett lemenni. Így lett a Lengyel-terem táncosnője, aki azóta is őrzi a Cubákos-barlang titkát, mert semmi-
lyen járat sem vezetett belőle sehová. Tiszta szürke, fehér mészkő falak vették körül az egész nagy termet,
amely szélességében 600 méter, hosszában 900 méter és magasságában tizenkét méter volt, így egy hág-
csó épp leért a terem aljába, továbbjutási lehetőség sehol nem volt. Ki tudja, mikor emelkedett ki egy na-
gyon régi barlangrészből, és itt maradt a hegy oldalában. Ezt már senki nem fogja megfejteni. Kataszter-
be véve - vége.

Aztán egy hideg téli vasárnap úgy határoztunk, hogy egy kis töbör bejárásra indulunk. Ilyenkor nagyon
jól lehet látni, hogy a töbör alján mennyire süllyedt meg a hó és szivárog a megolvadt hólé a kövek között a
mélybe. Ez azt jelenti, hogy alatta valami nagy barlangi felszakadás van és lehet ott egy másik barlang. Vi-
dáman süttettük magunkat a téli napsugárral, mikor idősebb emberek érkeztek az úton, egy turistaegylet
tagjai. Őket is kicsalta a téli szép idő. Beszélgettünk, aztán az egyik idősebb úr a Rézkígyó-hegy alján lévő
méterszer méteres kis süllyedésre bökött a botjával, és közölte, itt bontsanak, mert itt van egy nagy bar-
lang, majd mosolyogva tovább mentek. Mi ezt mosolyogva fogadtuk, aztán a jó idő beköszöntével elkalan-
doztunk más tájak felé.

Egy kora tavaszi napon átmentünk a kis fennsíkra megnézni a Csókási-barlangot, Csufi, Ödön, Zülfikár
alias Balogh Tamás és jómagam. A hátizsákokat egy fa alá tettük, nem akartuk levinni, igazi tavaszi idő volt,
kellemes meleg. Nagy nehezen becsúsztunk az aránylag kényelmes lyukon, lévén nyitott volt a barlang be-
járata, de különösebb látnivaló nem volt. Olyan 50 méter hosszú, kb. ugyanannyi széles, színes agyagfa-
lakkal, de sehol semmi nyom, hogy tovább lehetne menni. Már indultam volna kifelé, mikor azt mondja
Zülfikár: – várjunk, mert mintha malacröfögést hallana. Á, biztos a gyomrod korog – mondja neki Ödön.
Már a kijárati részen voltam, és felnézve nem tudom, ki ijedt meg jobban, én-e, vagy a szembenéző vad-
disznó, de egy másodpercig néztük egymást. Még a szememet se mertem mozdítani, csak bámultunk egy-
másra. Aztán egy mély horkanás után úgy döntött, hogy ő az okosabb, és elment. Rögtön hallani lehetett
a kismalacok sivalkodását. Nagyon csendben voltunk, meg egy kicsit beljebb húzódtunk a barlangba. Na,
most szedik szét a hátizsákjainkat – mondta Ödön. – Még mindig jobb, mintha minket kergetne az any-
juk. – fűzte hozzá Zülfikár. Akkor nem a gyomrod korgott, jól hallottad! Hát, már nem emlékszem, mennyi
ideig ücsörögtünk még bent, de egy jó félóra biztos volt. Mire elő mertünk jönni, szerencsére akkorra már
jó messzire jártak. A hátizsákok jól meg voltak forgatva, meghengergetve, de szerencsére nem szakították
ki. Aztán elmentünk a forráshoz, ott megettük az elemózsiát, és egy jó vadmalac és disznó kaland után egy
kellemes erdei túrával lassan leballagtunk a Lillafüredi buszmegállóba.

38

Vásárhelyi Látóhatár
6. A nagy felfedezés időszakának kezdete

Addig törtük a fejünket, míg senkit nem hagyott nyugodni az idős Szepessy úr megjegyzése a Réz-

kígyó-hegy alján levő berogyásról és az mintha még lejjebb rogyott volna.
Így aztán 1962. május közepén úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Hátha igaza van Szepessy úrnak és

áll a megjósolt monda!
A szokásos lapát, ásó, veder, balta, fűrész, kisebb kötél, de mivel nagyon meleg volt, csak úgy lengén öl-

tözve, sort meg tornacipő, ivóvíz, és indultunk a Szepessy úr által kijelölt süllyedéshez. Úgy öten voltunk,
lányok és fiúk, azt hiszem az első csákányvágást a Csufi nevezetű fiú tette, majd vödörbe rakva a földet, a
szekérút túlsó felén lévő töbör aljába zúdította. Két vödörrel dolgoztunk, így gyorsabban ment a bontás,
csak mindig vissza is omlott egy kis föld. Sajnos itt ácsolni kell az oldalakat. Hárman elmentek és hoztak
olyan húsz centi átmérőjű, két-három méter hosszú cöveket, és ahogy haladtunk lefelé, úgy merevítve ki
az oldalfalakat, hogy ne essen vissza a föld. Egy nap olyan jó három és fél métert haladtunk lefelé, elég ke-
mény agyagrétegbe, nem volt könnyű a lefelé haladás. Aztán befedtük a már kiásott gödör tetejét gallyak-
kal, meg fenyőgallyal is, nehogy valaki beleessen.

Másnap már korán mentünk a bontó helyre és lázasan kezdtünk ásni felváltva. Már az 5 méter mélysé-
get is lehagytuk, amikor a lent lévő kért egy meggyújtott karbidlámpát. Üzente, hogy enyhe huzatot érez.
Egy kis pihenő - megettük a magunkkal hozott kaját - és nagyobb lendülettel kezdtünk neki újból ásni. Hát,
ez a munka nem valami szívderítő, de ha el akarsz érni valamit, akkor ásni kell, remélve, hogy meg lesz a
gyümölcse a munkádnak. Késő délután, úgy 5 óra felé már teljesen elhajlott a lámpa égője. Itt nagy a hu-
zat, valami nagy tágulat van mögötte! Az utolsó vödör felhúzása után berogyott a föld. Még jó, hogy ott
volt a veder kötele, és azt megragadva meg tudott kapaszkodni. Nosza rajta, gyorsan egy erősebb geren-
dát átfektettünk a gödör tetején és az előre hozott hágcsót ráakasztva leengedtük, és abba kapaszkodva
azt kiabálta fel, hogy kéne még egy hágcsó, mert alatta van egy kürtő és hallani a kő esését. Nosza, a leg-
fiatalabb gyermek máris rohant a házhoz hágcsóért és akik a háznál voltak, azok is mind lejöttek e hír hal-
latára. Megnyílt a barlang, hágcsót leküldtük és máris tovább ment Csufi lefelé. Egy tíz méter mély kürtő
aljáig. Örömujjongás. De korai volt az öröm, mert egy olyan szűk rész következett, ami úgy nézett ki, mint
egy cápa szája… Hát, azon még a legsoványabb ember sem fért át! Ám az öröm nem maradt el, mert a ré-
sen ledobva, a kőnek a hangját hallva valami nagy mélységet ígért a hang, mert csak egész halkan lehetett
hallani, ahogy földet ért. Édes istenem, mi lehet ott lent, ilyen hang után! De nem volt mit tenni, nagy ta-
nakodás után úgy döntöttünk, hogy a jövő hét végén megpróbáljuk kivésni a szűkületet. A hágcsókat kisze-
relve, lyukat letakarva fölmentünk a házhoz és bizakodva a jövő hétben, lassan hazaindultunk. De ennek a
kürtőnek a helyzete volt egész úton a téma, alig vártuk már a hétvégét.

Nagy kínlódás és nehézségek árán sikerült bejutni az úgynevezett húszas kürtő tetejére, kivésve a cápa
száját, és ott voltunk a nagy Gambi tetején: egy vizes, sáros, háromszor négyméteres alapú csupa víz és sár
kellős közepén, alattunk meg a beláthatatlan mélység.

Nagy nehezen sikerült lejutni a Húszas aljába, közben kisebb-nagyobb balesetek történtek: a Harang
kürtőben a hágcsó leszakadt, a húszasban alig sikerült a kenderkötélen a visszamászás, a Rom-terem eléré-
sekor a feltárás elakadt, de ezt is sikerült kompenzálni soványságunkkal és eltökéltségünkkel.

Június 8-án este Molnár, Bödör és Kutas a kölcsön vett kötéllel lejutottak a szintes-ágba. Az öröm óriási
volt! Irány a Keleti ág! 30 méter után megtorpantak egy cseppkő zászló miatt, de ezt ott rögtön letörve be-
lőle egy kis darabot, és elérték a tavat. Molnár átúszott a végpontig, itt feladták, dideregve irány a Nyuga-
ti-ág, a csillogó tufa gátakon átjutva a Nagy-travin, a Kilométer-kő következett, majd a Homok-szifonig sike-
rült eljutni. Elindultak kifelé, de a hiányos és primitív felszerelések miatt csak reggel érkeztek a felszínre. A
hírek hallatán óriási öröm tört ki és mindenki rögtön menni akart lefelé.

Először azonban gondoskodni kellett rendes felszerelésről és a kohászattól kapott vaslétrákat a hos�-
szabb helyekre – mint a Húszas akna – szereltük fel.

39

Vásárhelyi Látóhatár

A kisebb kürtőkbe elég volt a hágcsók beépítése, ezeket a szereléseket bent is hagytuk, mert minden le-
szállásnál nem lehet ezzel tölteni az időt. A főághoz egy hatalmas ferde agyag falon lehetett lecsúszni. Lép-
csőket véstünk az agyag falba és egy hosszabb kötél, ami leért a talpig, azon kapaszkodva lehetett felmász-
ni. Így csak a kötelet kellett kihozni, hogy ne vizesedjen át.

Kiegészítésként augusztusban volt egy búvármerülés: Almádi Andris a Tóban 12,2 méter mélységig ju-
tott, de a nagyon sűrű átláthatatlan iszapréteg miatt nem lehetett tudni, hol is van a Tónak az a része, ahol
a víz elfolyik. 1962-t írtunk.

Legközelebb 1971-ben merültek a Tóba a Mozsáry-testvérek, de ők is csak ugyanazt tudták megállapí-
tani. Telefonkapcsolat ekkor is volt a búvárral. A gyors felmérés eredményeként a Magyarország legmé-
lyebb 165 m és a Bükk leghosszabb 1660 méter barlangja lett. A Tóból továbbjutni nem sikerült és végül
az 1963-as augusztusi sózás és vízfestés eredménye is részben kétséges lett, mert a Szinva-forrást későn
kezdték el figyelni.

40

Vásárhelyi Látóhatár
7. Föld alatti tábor 175 méteres mélységben

Miután elég nehéz volt a lenti munka, a felmérés, a fotózás, a leírások elkészítése, úgy döntöttünk,

hogy egy földalatti táborban talán jobban haladna a munka, hogy ha nem kell minden alkalommal a le meg
feljövetellel tölteni az időt.

Olivér, aki négy évet hallgatott az orvosi karon – de származása miatt ötödévben elküldték – vállalta,
hogy összeállít egy élelmiszercsomagot, tekintettel a nagy páratartalomra, nem mindegy miket viszünk le.
Ez a csomag túl jól sikerült, kenyér helyett csak kétszersültet, szalámit, diót, csokoládét, zsírt, teát, egy kis
turista gázpalackot, hagymát, és rengeteg szőlőcukrot hozott.

Aztán még össze kellett állítani a felszereléseket: egy kis katonai, háromszög alakú sátor – s hálózsákunk
nem lévén –, szovjet katonai pufajkában aludtunk, gumimatrac. A sátor felfogta a nedves levegőt, így nem
ázott el a ruházat. Minden fóliába volt csomagolva, olyan hosszúkás zsákokat készítettünk, hogy a szűküle-
teken is átférjen és a hágcsókon könnyebb leengedni. Ezekben a csomagokban voltak a felszerelések, szá-
raz ruhák, élelem, aztán 1963. augusztus 17-én elköszönve a fent maradóktól, elindultunk lefelé. Olyan ti-
zenegy órára értünk a helyszínre, ahol a nyugati ágból a keleti ágba ömlik le a patak. A patak mindkét olda-
lán volt olyan hely, ahová a sátrat fel lehetett állítani. A bal oldali részt választottuk, ami sima, lapos volt. A
fenti részről lecsüngő kis szikra bütyökre ki lehetett kötni a sátor tetején levő zsinórt. Mindent beraktunk a
sátorba, aznap azzal el is telt az idő (gumimatracok felfújása és a többi holmi elrakása, hogy elférjen min-
den, mert nem lehet kint hagyni a 100 százalékos páratartalom miatt).

Aztán jött az étkezések megbeszélése: reggelre egy bögre tea, kétszersült, két karika szalámi, egy cso-
mag szőlőcukor. A szőlőcukor volt a főétkezési étrend – a teába is azt tettünk –, három-négy szem dióbél és
két kis kocka csokoládé, csemegének kipróbáltuk a zsíros kétszersültet hagymával. Igazi csemege volt. Mi-
kor egyeztettük az óráinkat és kiderült, hogy már este 8 óra van, magunkra húzva a vastag pufajkákat, be-
ültünk a sátorba a karbidlámpát középre akasztva, mely egy kicsit bemelegítette a sátor légterét. Megírva
a napi történetet, elfáradva, a három fiú egymás mellé fekve, én kényelmesen a sátor ajtajánál keresztbe
fekve helyezkedtem el. Semmi, csak a kis földalatti patak csobogása hallatszott a nagy némaságban, álom-
ba ringató volt.

1963. augusztus 18-án reggel meleg tea kis gázpalackon főzve, zsíros kétszersült, szalámi, dió, csokolá-
dé és ízesítőnek egy fél doboz szőlőcukor. Overallba öltözve irányba vettük a keleti ág alapos bejárását. Hát,
nem volt egy leányálom, sziklabütyökről sziklabütyökre mászva-csüngve a fényképezőgép állványát beállí-
tani, rögzíteni. Csak egész rövid szakaszokat lehetett bemérni és akkor még nekünk a modern villanó fényű
vakunk nem lévén, házilag készített kis tasakokba csomagolva, drótra akasztva volt az úgynevezett villan-
tó, amit meg kellett gyújtani, és csak utána lehetett a gépet exponálni, ha az felizzott és elégett. Tehát elég
nehezen haladtunk, mert ugye közben a barlang élte a maga életét, csepegett fentről, csúszott az agyag a
lábunk alatt. Csillogó vizesek voltak a sziklafalak, emelni, vinni az állványt, külön a gépet, mert nem lehe-
tett együtt vinni őket! Azt külön a Pogácsa névre hallgató barlangos vitte, becsületes nevén Tokár Ferenc.
Még be sem mutattam a résztvevőket! Vezető: Láner Olivér alias Ödön, Csurkó Péter - Pepító és jómagam,
Zámpory Vilma, az igazi barlangász nevem csutórai serb Lipót a Lipike, de én voltam az egyetlen lány, aki
fiúsítva volt, szóval keményen a Lipót.

Aztán a nagy fotózás közben delet kongatott a gyomrunk és óvatosan összeszedve a holmikat, vissza-
másztunk a táborhelyünkre. Leülve egy kis agyag padkára, fanyar mosollyal elővettük a királyi ebédünket:
tea, szőlőcukor, de most már négy szeletté nőtt a szalámi és ettünk a zsíros kétszersült mellé négy karika
hagymát is, meg dió, csokoládé. Egy félórás pihenő után visszamentünk az otthagyott szépséges szép, ha-
lovány rózsaszínű, áttetsző, az út fölé kihajló cseppkő zászlóhoz, hogy képet készítsünk róla.

41

Vásárhelyi Látóhatár

Csak az volt a bökkenő, hogy ahol be lehetett volna fogni az egészet, oda nem lehetett leállítani a fény-
képezőgép állványát. Ahová meg megállt az állvány, onnét meg csak a fele látszott a cseppkő zászlónak.
Na, ilyenkor mindig dilemmában van az ember, de aztán addig forgattuk, emeltük, míg sikerült beállíta-
ni az egészet, és végre megvolt a csoda-kép! Mentünk tovább a tó felé, de nehezen haladva, mert vagy fel
kellett mászni egy bütyökre, vagy át kellett bújni egy kihajló oszlop alatt, mert nem lehetett megmászni. A
külső sziklaperemen haladva, alattunk ott folyt a patak, ami a tavat táplálja. Abba meg nem volt tanácsos
belemenni, mert girbe-görbe kis szikladarabok voltak benne. Elég éles, hegyes végük volt, könnyen átlyu-
kasztotta a gumicsizma talpát. Végre itt állunk a tizenkét méteres tó szélén, egy hatalmas sziklakapu előtt,
ott bent csillog a sárga iszaprétegtől szép világos-narancssárga tó vize. Szinte hihetetlen, hogy ilyen mély-
ségben itt tündöklik előttünk teljes nagyságában! Csak álltunk, és csodáltuk néma csendben, szinte áhítat-
tal. Aztán valamelyikünk közelebb lépett és beállt a tó szélére. Abban a pillanatban a sárga iszap teljes egé-
szében felkavarodott, és mozgásba lendült az egész tó felülete. Csak egy kis lépésre, ezért nem látták a bú-
várok, hogy hol van a továbbjutási központ, mert még a legerősebb búvárlámpa sem tudta átvilágítani az
iszonyú iszapréteget. Talán majd egyszer.

Megvacsoráztunk, én balga egy sziklabütyökre kiakasztottam a melegítőm felső részét, amit aztán más-
nap képtelen voltam felvenni, mert csurom vizessé ázott az éjszaka folyamán. A fiúk kinevettek, hogy tud-
hattam volna. Most már mindegy. Reggeli után úgy döntöttünk, hogy most a nyugati-ágat járjuk végig. Sző-
lőcukor mindenki overallja felső zsebébe, enélkül el sem indulunk, karbidlámpa kézbe és mászás fel a fa-
lon, ahol befolyik a patak. Elég nehéz traverz volt, ráadásul máris vizes lett a könyökömig az overall ujja.
Csillogó tufagátak tömege következett, egyik csak félméteres, a másik kétméteres, azt át kellett lépni. Köz-
ben a víz alatt csillogó színekben pompázott: mindegyik lila, azúrkék, rózsaszín, piros, sárga, tetarata gá-
tak voltak, amire úgy kellett fölmászni, mert olyan magas volt, s a víz csak folyt le róluk megállás nélkül.

A legnagyobbat nem tudtam átlépni, azt hittem, csak fél méter mély és beleálltam. Aztán szép csende-
sen megtelt a csizmám jó hideg barlangi vízzel. Csalóka a mélység, hát most jól megjártam, végre szára-
zabb helyre érkeztünk, itt volt alattunk a homok-szifon, úgy két méter mélységben. Olivér és Pogácsa men-
tek le a szifonba, mi Pepítóval fent maradtunk. De lehet, hogy jobban jártam volna, ha én is lemegyek,
mert Pepító hárompercenként kínálgatott szőlőcukorral, hiába mondtam, hogy nekem is van, hajthatatlan
volt. Aztán én kezdtem visszakínálni, aztán végre a lentiek is feljöttek, de semmi jóval nem biztattak. Egy-
előre nincs továbbjutási lehetőség. (Megjegyzem, hogy azóta már a Spájzi 2-ből most Láner Olivér barlan-
gon keresztül bejutottak a homokszifonon keresztül a Szepessy nyugati-ágába, így két bejárata is van a bar-
langnak).

A táborba csuromvizesen visszatérve, gyorsan átöltözve száraz ruhába, még a pufajkát is felvettük. Va-
csoráztunk, jó forró teát, de én a szőlőcukros teába beleáztattam a kétszersültet, mert már nagyon kikezd-
te a számat belül - de így is finom volt.

Beültünk a fel"melegített sátorba" és megírva a napi penzumot, römizni kezdtünk (kártyázni) - még ko-
rai volt az idő, ez volt a harmadik nap vége. Holnap már csomagolunk és megyünk kifelé, a serpa csoport
majd lejön a holmikért.

A nagy kártyázás közben Pogácsa félrehúzta a sátor elejét és visszabújva közölte velünk, hogy holnap
esni fog, mert be van borulva. Néma csend. Senki nem mert megszólalni. Arra gondoltam, ezzel meg mi
az ördög történt, megártott neki a barlang? Egymásra néztünk, és mindenki a legrosszabbra gondolt. Vé-
gül észrevette a nagy csendet, és homlokára ütve felnevetett. Azt hittem, hogy a réten ülök egy sátorban
és mivel a fényről néztem ki, így nem láttam a sziklafalakat - ezért gondoltam, hogy be van borulva és esni
fog. Végül is egy jót nevettünk az egészen, de félelmetes volt az egész - már azt hittük, hogy megártott a
háromnapos lenti lét.

1963. augusztus 19-én reggel felvettük a szép, kicsit sáros, de nem vizes overalljainkat, és megettük
utolsó reggelinket, a kis agyag padon ülve, sajnos a tufagátakról nem készítettünk felvételeket, de az is
elég volt, amit csináltunk. Ez a két ág, a keleti és nyugati, ég és föld. Annyira más, hogy ha nem látom sa-
ját szemeimmel, el sem hiszem.

42

Vásárhelyi Látóhatár

A keleti ág egy fekete, sötét sziklafalakból álló óriási nagy, hosszú és magas terem, itt-ott kevés színes
cseppkőképződményekkel, magasba nyúló, vékony, széles sziklákkal, óriási agyagfallal, víztől fényesen ra-
gyogva, végül egy ismeretlen tóba torkollva, patakkal az alján. A sziklafalakon látható színeződések mutat-
ják, hogy árvíz idején mennyire emelkedik fel a víz és milyen lassan nyeli el a tó.

A nyugati ág a végletek sora, tiszta, világos tetarata gátakkal, melyek csak úgy ontják magukból a vidám-
ságot, a színek kavalkádját és a halkan lefolyó tiszta vizet, ami olyan megtévesztően tiszta, hogy nem lehet
megállapítani a gátak mélységét. Két különböző világ, egy hatalmas földalatti barlangrendszeren belül - és
ezt a csodát mi ástuk ki mind a két kezünkkel! Ezért a csodáért érdemes volt dolgozni, szépen megmutat-
ta magát nekünk.

A csokoládé utolsó darabját majszolva – mikor leérkezett a serpa csapat – mi kis oldaltáskával az olda-
lunkon búcsút intve a barlangnak elindultunk kifelé. Megmászva a százhatvanöt kürtőt, a napfényre érve
hunyorogva kibújva az utolsó hágcsóból, örömkiáltásokkal üdvözölt minket a többi barlangász és egy kis
konyakos üvegből pohárba öntve mindenkire emelve köszöntöttük egymást. Végre itthon! Azóta nem sze-
retem a szalámit, a szőlőcukorra rá sem tudok nézni, nem beszélve a kétszersültről, no meg a dióbelet se
hagyjam ki - de csodálatos és egyedülálló élmény volt egy életre, amit nem lehet elfelejteni.

43

Vásárhelyi Látóhatár
8. Egy csodálatos tábor és annak

következményei

Egy szép zöld, sima rét közepén hirtelen egy meredek törésvonal mentén megtörik a simaság és egy

két méter mély hasadék szélén állunk. Ez olyan 7-9 méter szélesen emelkedik a sima rétből, majd a törés
után – mintha semmi sem történt volna – kicsit emelkedve folytatódik a rét egészen a kb. 50-100 méter-
re lévő erdőig. Az erdő jobb oldali feléből, egész hátul, innét nem látni, hogy itt ered a mohás kövek között
egy kis patak. Ez a patak itt alattunk, a kiugró szikla alján eltűnik egy olyan 30-40 centis és két méter szé-
les nyíláson a mélybe. Nem homokos a nyílás alja, inkább masszív kőnek tűnik, mint egy cápa szája, cso-
dálatos látvány. Egyszer meg lett sózva, de a várt folyásokon nem lehetett megtudni, hova folyt, mert se-
hol sem jeleztek a műszerek. Sem a Szinva, sem Experrantó, sem a Mária-forrás nem jelzett semmit. Az-
óta is csak találgatni lehet.

Na de menjünk arrébb, mert most a kezdődő kéthetes táborra kell koncentrálni. Az élelmiszereket el-
rakni a házba, az úgynevezett kékszalon polcaira. Krumpli, tészta, zsír, cukor, kávé, sajt, vaj, szalámi, kenyér,
és különböző fűszerek: só, paprika, tejfel, juhtúró, mert azt tésztára mindenki szereti. De végignézve a hol-
mikon, a juhtúró nem volt sehol. Lehet, hogy mégsem vettünk? Úgy látszik. A tábor alatt mindig rendbe
hoztuk a szobát is: kimeszeltük, a matracok alatt a fenyőgallyakat kicseréltük és hátul, a ház mögött, apró,
vékony, sima gallyakból még egy asztalnak kinevezett ebédelő helyet is sikerült készíteni.

Ezután elkezdődtek a munkák. Voltak konyhamalacok és segítőik, mert bizony egy ilyen tábor mindig
sok résztvevőből állt. Általában ilyenkor vette ki mindenki a hivatalos szabadságát, a diákoknak, egyete-
mistáknak szintén szünet, így mindig szépen összejöttünk. Tarkállott a rét egy jó pár színes sátortól, mert
nem mindenki fért el a házban. Sőt, még egy nagy katonai sátor is volt: ha vendégek jöttek, ott kaptak he-
lyet. Megbeszéltük mindig a napi étrendet és az aznapi munkákat. Volt a ház mellett egy nagyon régi öreg,
nagy vastűzhely, azon főztünk.

Elkezdődtek a munkák, a létrási vizes bontása: a palás-ági bontásnál az akkor még ablak- magasban levő
szűkület (később Maxi szűkület) egy magnéziumi fotózás után (akkor még nem nagyon volt fotósvakunk)
gyors levegőkitisztulás tette gyanússá. Átmásztunk és eljutottunk a Lábnyomos kürtő mellett a Dögszifo-
non át (akkor még teljesen száraz volt) később vizesedett el, mert az állandó átcsúszkálástól az agyag telje-
sen eltömte a csepegő víz útját, a kapás ágba. A Szepessy-barlangban is folytatódott a mérés és térképké-
szítés Liptai Edit, azaz Samec vezetésével, résztvevők: Szeremley Géza és Gyöngyi László.

Közben megindult a Szepessy-barlang tavának mérése a Vituki által letett mérőlécnél. Hetenként kellett
mérni, ám ez sajnos elég nehéz munka volt, viszont a Vituki fizetett is érte.

Kora reggeli után Csufi és Pépó úgy döntöttek, hogy leszállnak a Szepessybe. Csufi belelép a gumicsiz-
májába és ijedten kirántja a lábát belőle. „- Mi a fene van ebbe a csizmában?” És láss csodát: kiesik belő-
le az elveszettnek hitt juhtúró. Micsoda örömrivalgás lett! Végre ma eszünk juhtúrós tésztát. „- Na de ho-
gyan?” - szólaltak meg hirtelen egy páran. „- Hát benne volt a csizmában!” De be van csomagolva és a juh-
túrónak van egy savanykás szaga... Kit zavar? Hagyjatok nekünk is! Mikor a két fiú elindult, pompás ízű, tej-
feles, juhtúrós tésztát ettünk aznap, ám hogy a túró hogy került a csizmába, máig senki sem tudja.

44

Vásárhelyi Látóhatár

A Speizi-barlang feltárása

Visszatérés a Speizi bontásából, 1967.
[Gyurkó Péter, (hátul Földi Zsolt, Cs. János), ?, Szomorú Zsu-

zsanna, Hájer Klára, Balás László, Szeremley Szabolcs]

forrás: Gyurkó Péter archívuma nyomán

45

Vásárhelyi Látóhatár
8.a A Speizi bontása

Egyik este szalonnasütés közben valaki említeni kezdte a Speizi bontását (a nevét onnan kapta, hogy

mindenféle itókát és élelmet a befolyó víz útjába raktunk, és a nagy melegben kellemesen hűvös maradt
(ez az élő Speiz). De hol kezdjük el a bontást, de hol? Hát ott, a befolyó patak mellett, a nagyfa másik olda-
lánál. Úgy néz ki, mintha az lenne az eredeti bejárat.

Másnap reggel közszemle után döntés született és visszamenve a szerszámokért egy páran elkezdtük a
szokásos vödrözést, de mindenki másnak is volt munkája. Nem sokan örültek az újabb vödrözésnek! A tör-
meléket a patak folyásától kicsit távolabb raktuk le, nehogy a víz visszamossa, ha esőzés után megduzzad a
patak hozama. Felül könnyű, homokos rész volt, azzal gyorsan haladtunk. Maxi volt a kutatás-vezető, mert
minden munkánál egy nyomtatványt kellett kitölteni, mit akar csinálni, hol? kikkel? (ide névsor került), kb.
mennyi ideig? Ez – ha barlangi leszállás volt a cél – fel kellett tüntetni a visszajövetel idejét, s ha azon túl a
kutatócsoport késett, a fent levő csoportból elindult a mentőbrigád. Mindig kellett lenni ügyeletesnek, sőt,
nyitott lejáratú barlangnál – lásd a Szepessy – ott ült az ügyeletes a lejárati akna mellett, megakadályozva,
hogy esetleg arra járó kíváncsi emberek meg akarják nézni, meddig esik le a kő. Ugyanis lehet, hogy a lent
lévők közül éppen most mászik valaki felfelé a hágcsón és egy ilyen "kis" kövecske nagyon nagyot tud ütni.

Olyan másfél méter után aztán teljesen megváltozott a talaj összetétele: agyag, kő és ezek együttvéve -
csak csákányozás után adta meg magát. Haladtunk megint jó másfél métert, de aztán összeszedve a szer-
számokat, felmentünk a táborba, mert a meglévő vendégekkel egy nagy focimeccs volt beépítve a délutá-
ni programba. De a juhtúró története még mindig izgatta a táborlakók fantáziáját. Lehet, hogy valaki direkt
oda rakta, gondolván, ha ott találjuk meg, akkor nem fog akarni enni senki a csizmás juhtúrós tésztából. De
aki ezt tette, vagy gondolta, mekkorát tévedett! Szívében nem volt igazi barlangász, ez a juhtúró már csak
igazi titok marad. A focimeccs eredménye 0:0, mert csak nagy mókajáték volt az egész.

Aztán Vincze Ferenc, alias Maxi lelkesedésének és példamutató hatalmas munkájának köszönhetően
bejutottunk a Speizi-barlangba! Ekkor még nem a szintes ágig, "csak" kb. 25 méter mélységig.

A nehéz és veszélyes, állandó beomló bejárati szakasz miatt később új bejáratot kellett nyitni, ezért vég-
legesen csak szeptemberben nyílt meg az út a barlangba. A szintes ágba 90 méter mélységbe november
második felében sikerült lejutni, Csontos Jánosnak, Mezei Ferencnek és Földi Zsoltnak.

Sajnos, a továbbjutásra semmi lehetőség nem volt, mert az egymás hegyére dobált hatalmas, koporsó
nagyságú kövek között egy keskeny kis nyíláson keresztül lehetett volna tovább haladni, de a kövek még így
is a legkisebb mozgatásra életveszélyesen kezdtek recsegni, ropogni. Víznek nyoma sincs, pataknak meg
pláne, van csepegés elég erős, de cseppkőképződmények csak imitt-amott foltokban, szóval ez nagyon
régi, összeszabdalt valamikori része lehetett a barlangnak, hogy az újonnan nyitott bejárat mellett a Patak
hova folyik tovább, az sajnos még továbbra is titok marad.

Aztán eljött a tábor utolsó előtti napja. Az eddig feltárt barlangokat próbáltuk úgy letakargatni, hogy
semmi feltűnő ne legyen rajtuk. Délután – összegyűjtve annyi fát, ami elég az esti tábortűzhöz, elkészítve
a kis ülőtuskókat, meg plédeket, és miután megjöttek a meghívott vendégek is – alágyújtottunk a máglyá-
nak, mely az esti szürkületben bevilágította az egész rétet.

Másnap délelőtt volt még egy utolsó tábori ebéd. Délután már páran elindultak hazafelé. Úgy hét óra
felé bezártuk a létrási-ház ajtaját, és Lujzi macskánkra bíztuk a ház őrzését. (Volt egy igazi házi cicánk, a
"Lujzi" aki hét közben őrizte a házat és hétvégén mindig elénk jött a forrásig, ott ülve várt bennünket). El-
indultunk Lillafüredre, hogy két hét után ismét otthon legyünk.

46

Vásárhelyi Látóhatár
9. A második föld alatti tábor a
Szepesi-barlangban

Tekintettel arra, hogy még A Szepesi-barlang bejárata

mindig sok munka akadt a bar- Reggeli a Szepesi-barlangnál
lang feltárásával kapcsolatban, Gyurkó Péter, Földi Zsolt, Szeremley Szabolcs,
úgy döntöttünk, hogy indítunk
egy ötnapos, földalatti tábort, de elől bányászsisakban: Zámpory Vilma
most már hálózsákos nagy sátor-
ral, és normál élelmiszerekkel: 47
kenyér, konzervek, stb.

1968. december 26-31-
ig, a következő résztvevők-
kel: Komlóssy Attila, alias Lord,
Szeremley Szabolcs, Piff, Föl-
di Zsolt: Csendes, Gyurkó Péter:
Pepító és Zámpory Vilma: Lipót.
Ugyanoda akasztottuk fel a sá-
torzsinórt, ahova az első tábor-
nál, telefon-összeköttetés volt a
létrási házzal. Minden reggel be-
jelentkeztünk és lázmérés után
bemondtuk az adatokat, milyen
hatással van ránk a lenti. Reg-
gel, délben és este lázmérése-
ket végeztünk. Én most nem vet-
tem részt a kutatásokban: én vol-
tam a konyha-malac, aki csak a
jegyzőkönyvet írta és reggeliről,
ebédről, vacsoráról gondosko-
dott, hogy több idejük legyen a
fotózásra, a felmérésekre.

A hálózsákokkal a fiúk egymás
mellett, én pedig az ajtónál ke-
resztbe feküdtem, így mindenki
kényelmesen elfért. Szabolcsot
nem akarták engedni a szülei,
hogy megfázott, és még jobban
meg fog. Hiába mondtuk, hogy
kis fehérszárú, kis gombfejű, fe-
hér átlátszó gombák vannak,
amik tisztítják a levegőt, nem
akarták elhinni.

Vásárhelyi Látóhatár

Végül csak elengedték, s két nap lent-lét után Szabolcsnak semmi baja nem volt. Úgy elmúlt a náthája,
mintha soha nem lett volna. Maga a levegő hőmérséklete lent 12-13 fok szokott lenni, sőt, télen ez még
magasabb is. Szinte érzi az ember a kellemes levegőt, hiába vizes minden.

Akkor még lehetett kapni szovjet tej- és kakaókonzervet. Abból volt a reggeli, zsíros kenyérrel, utána
szőlőcukor. Aztán, mikor a fiúk elmentek, összerámoltam a sátorbeli holmikat, megírtam az előző napi nap-
lót. Mire ezekkel végeztem, már készíthettem is az ebédet valamilyen konzerv melegítésével, utána me-
leg tea, egy-két szelet csokoládé. Az ebéd végeztével úgy félórai pihenés után mentek folytatni a munkát.

Estére általában szalámi, vagy másfajta felvágott-féle volt, tea, szőlőcukros tea, csokoládé. Átöltözés
melegítőbe, be a sátorba, hálózsák, lázmérés, elköszönés a fentiektől.

Pepító minden reggel megkérdezte a legfrissebb híreket és este is, mert fent a házban volt elemes rádió
és a patak halk surrogásának zenéjére mindenki hamar álomba szenderült. Reggel a kurblis telefon csen-
getésére, illetve cincogására ébredtünk, általában úgy 8 óra körül. Sikerült annyi száraz ruhát levinni, hogy
nem kellett az elázott overallokat visszavenni. Szépen haladtak a fiúk a munkával, bár elég sok akadályt kel-
lett leküzdeni az útban álló sziklák miatt. De amit terveztünk, azt sikerült teljesíteni. Senki nem fázott meg,
barlangban nem is lehet, esetleg ami előfordulhat, hogy a sok vízben végzett munka miatt majd ötvenéve-
sen előjön egy kis reuma.

Utolsó este dőzsöltünk, félretettünk a serpák részére egy kis szőlőcukrot és barlanglátta csokoládét.
Délben már örömmel vártuk a házban, hogy köszöntsük az új évet barlangász módra. Jó volt azért ha-
vas fenyőfákat látni a ház körül.

9.a A harmadik föld alatti tábor a Szepesi-bar-
langban

1972. július 24-29-ig a negyedéves egyetemi bányász hallgatók ismét szerveztek egy föld alatti tábort a
Szepesi-barlangba, hogy a homokszifonon keresztül hátha új járatokat találnak. Így, szerszámokkal felsze-
relve, a második tábor helyén ők is felállították a sátrukat, Balás László: a Benőke balage, Bodri Gyula: a
griffpipi, Pápa Antal: öreg hal, Lénárt László, a Lenocska, Emánuel T. György az emu.

Kimászták a Tó előtti nagy terem minden szegletét, de sajnos semmilyen olyan részt nem találtak, ami
esetleg fentebbi szinten megkerülné a tavat. Mindenütt szilárd, fekete szálkőzet, sehol egy elbújt kis üreg
- aztán úgy döntöttek, akkor megpróbálják a homokszifont átbontani. Elég nehéz fába vésték a késüket,
mert itt meg tartotta magát áthatolhatatlanná keményedve a homok, teljesen reménytelen volt.

Ezért – készítve egy jó pár fényképet, összeszedve, becsomagolva a felszerelést – megvárták, míg leér a
serpa csapat, elfogyasztva az utolsó finom csokoládékat, jutalmazva velük a szállítókat is - 29-én délután
már élvezhették a nyári meleg napsugarat és mosakodhattak az áldott, hűs vizű kis patakban.

48

10. A Létrási–Vizes-barlang Vásárhelyi Látóhatár

Ez az a barlang, ahová min- A kőzet gyűrődése
Létrási–Vizes-barlang
dig visszatérünk, mert minden
bejárásnál újabb és újabb meg- 49
lepetéseket ad. Az egyik bejára-
ta teljesen nyitott, egy mező vé-
gét zárja le a bejárati rész. Ide fo-
lyik kb. oly jó fél kilométerről kis
lapos kövek közül az egyik patak
és eltűnik a nyitott barlangi be-
járaton. A másik két patak sok-
kal titokzatosabb, mert az egyik
– a létrási kis réten keresztül foly-
va, az erdészeti munkásszállás-
tól északra, egy erdő közepén fa-
kad, két lapos szikla között – be-
lecsatlakozik a kis réten találha-
tó forrásból induló patak vizébe.
Így együttesen a Gróf Bethlen ál-
tal (valamikori nyitott nyelőt) el-
tömött dísztavat táplálták, de az-
tán átkerült a magánerdő álla-
mi kezelésbe, s a felépített gáton
levő zsilipet kinyitva a tó meg-
szűnt. A tó alján ott maradt egy
halom különböző nagyságú szik-
la, biztos ezzel lett eltömve a régi
nyelő és most a két patak utat ta-
lált magának. Ez a kutatások so-
rán bizonyosságot nyert méré-
sek alapján, hogy ez a két patak
a Létrási–Vizes-barlangban talál-
ható tavat táplálja.

Az eredeti bejáraton kicsit ol-
dalra fekve kell átcsúszni a pa-
tak felett, ami aztán egy nyitott
kő között eltűnik a mélybe. Két
lépés után már a kis párkányon
állunk és – felfüggesztve a hág-
csót – máris indulhatunk lefe-
lé. Tíz méter után egy kicsit me-
redek, vizes talajra érve máris a
nagyhágcsós teremben vagyunk,
hátunk mögött ömlik le a patak
vize.

Vásárhelyi Látóhatár

Kuszoda

De ez nem zavar bennünket, követve a patak útját, erősen lejtős, színesen mosott köveken lépkedve
máris az első akadályhoz érünk. A patak vize egy nagyon szűk kis nyíláson tűnik el. Ahol állunk, egy nagy
hasadék: széle 3 méter, magassága kb. 8-10 méter, hosszában 15 méter, jobbra egy párkány, úgy fejmagas-
ságban. Erős csepegés, aztán visszamegyünk a hágcsós terembe. Kisebb-nagyobb cseppkőlefolyások, és
jobbra fent, olyan 5-6 méterre egy kerek nyílás látható. Ide valami ácsolat kell, mert ezt a falat nem lehet
megmászni, agyagos, vizes. Nosza, felmásztunk a létrán és elmentünk megfelelő fenyőfákért, amiből aztán
odalent elkészült a létra. De mikor visszamásztunk a hágcsó tetejére, kiderült, hogy balra egy kerek lyuk
látható. Gyorsan odamászva sikerült bepréselni magunkat és valami csodálatos dolog tárult elénk: egy fo-
lyosó húzódik hosszan, aminek a legmagasabb részén is csak felülni lehet, a többi részt hason kúszva kellett
megtenni - de kárpótolt mindenért a látvány. Tiszta fehér falak előttünk, mintha gipszből lennének! Már-
is működik a fantáziánk, azt látjuk, amit oda álmodunk: finom tapintású képződmények, - itt egy kutya fek-
szik, lábán pihen a feje, amott egy egér, egy hatalmas fehér bagoly, mintha azt lesné, mit csinálsz Te ide-
gen idelenn. Mintha hókristályokkal lenne beszórva az egész, nem is merünk hozzá érni, nehogy piszkosak
legyenek. Olyan 60-70 métert kúszhatunk a végéig, amit egy nagy barnakő zár le a végén. Nincs tovább.
Ez egy emeleti felsőjárat, imitt-amott nagyon pici kis hasadék-félék vannak a hasunk alatt és lelátni az óri-
ás hágcsós terembe. Félelmetes ez a barlang, már a kezdetén - de ezt a csoda "kuszodát" nem áruljuk el a
vendégeknek, nehogy összekoszolják. Csak mi, barlangosok gyönyörködünk benne néha-néha.

Elkészült a létra és felmenvén rajta, egy új, kicsit agyagos-lejtős talajra értünk, olyan 6-7 méter terasz-
szerűségre értünk fel, melynek folytatása egy alattunk tátongó berogyás, ez állta utunkat. Kb. 4-5 méter
széles és úgy 6-7 méter hosszú berogyás – a szélei befelé hajoltak – így még a kimászás is nehézkes len-
ne belőle. A túlsó oldalon ablakmagasságban egy újabb lyuk. A berogyás alján és falain rengeteg barlangi
gyöngy csillogott, különböző színekben. Maga a terem ahol állunk kb. 12x18 méter hosszú és kb. 8-9 mé-
ter széles, jobbra egy kis kőpadka. Erős csepegés észlelhető. Ide egy hidat kell építeni. Nosza, rajta, gyorsan
lejöttek a megfelelő hosszúságú gerendák és ügyesen átfektetve, egymás mellé téve, ácskapoccsal össze-
fogva megszületett a "Sóhajok Hídja", csak nagyon csúszott – így egy korlátot is kellett még hozzá építeni.

Keservesen felmászva a következő lyukhoz, kb. másfél méter széles – kövekből „összedobált” szűkület-
hez érve – a kövek között akrobata mutatvánnyal átbújva egy lejtős, romos talajú, 2 méter széles folyosó-
ra értünk. Falai barnák, vizesek, sima kőzet - a folyosó közepén a töredezett sziklák tetején egy hatalmas
nagy átmérőjű malomkőhöz hasonló. Szélein élesen csillogva, pont a folyosó közepén pihent, szerencsére
mindkét oldalánál volt annyi hely, hogy nem kellett rálépni. Nagyon lassan, óvatosan kellett lépkedni, mert
ha a kő elindul és az előttünk levőket eléri, az végzetessé válhat. Ez a folyosó olyan 8-9 méter hosszú volt,
a jobb oldalon egy terembe jutottunk.

50


Click to View FlipBook Version